Payday Loans

Keresés

Legyen szabad - Kötelező olvasmányok és kortárs irodalom PDF Nyomtatás E-mail
38. Írás és olvasás - könyv és irodalom

Legyen szabad - Kötelező olvasmányok és kortárs irodalom

szerző
Kálmán C. György
publikálva
2015/51. (12. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

 


Minden földrajztanár tudja, hogy előbb-utóbb el kell magyaráznia, mi volt az a Pannon-tenger, mert hazánk domborzati és vízrajzi sajátosságai nem érthetők e nélkül. Mégis azt érzi fő feladatának ez az elképzelt tanár, hogy a gyerekek megtanuljanak tájé­kozódni a térképen, tudják, merre van Pécs, és a világ legfontosabb országairól is legyenek legalább felületes ismereteik. Nem kell belemerülni a gyermekpszichológiába, nézzen ki-ki magába: a körülöttünk levő világ érdekel, azt akarjuk megérteni és jól érezni magunkat benne. Fontos ennek a világnak a múltja és alakulástörténete – de teljesen természetes, hogy a diákot az érdekli, mi van. Jó esetben ahhoz kap segítséget, hogy megértse a rendszert, tovább tudjon kérdezni és információt szerezni, ne higgyen el mindenféle hülyeségeket, és tanuljon meg válogatni, értékelni, megítélni.

Ráklépésben

Az irodalom tanításában is ez lenne a mérce. Az a fontos, hogy megértsük, hogyan működik az irodalmi szöveg, ismerjük meg és szeressük meg a kultú­ránkat, hogy az nyújtson minél több élvezetet és olykor tanulságot. Egyáltalán nem szükségszerű úgy elérnünk ezt a célt, hogy szisztematikusan, időrendben végigolvassuk az európai irodalomtörténet gondosan kiválogatott szövegeit, és megtanuljuk, milyen okosságokat mondtak róluk. Sőt évtizedek óta úgy fest, hogy ez a módszer kedvét szegi a diákoknak: sok olyan művet kellene elsajátítaniuk, ami nem érdekli, untatja, fárasztja őket, s mire olyasmi jön, ami akár izgalmas is lehetne, elmegy a kedvük még az olvasástól is. Nem vitatva, hogy vannak olyan tehetséges tanárok, akik az időrend megtartásával is magukkal ragadják a diákokat, nagy szükség volna arra, hogy a gyerekek közreműködésével, az ő érdeklődésükre szabva, közös választással dőljön el: mit olvassanak a diákok az órán és az órára. Ezek volnának a kötelező olvasmányok.

Mór megtette a kötelességét

Mór megtette a kötelességét

 

Kiváló pedagógusok ezt már sokszor megfogalmazták. Arató László magyartanár szerint „a kronológia kizárólagossága a magyartanítás rákfenéje. Nem azt mondom, hogy sehol sem kellene kronológiát tanítani, de a kilencedikesekhez jobban passzolnának a 20. századi klasszikusok. Például előbb kellene tanítani Kosztolányit és Móriczot, mint Zrínyit.” Pethőné Nagy Csilla pedig azt mondta, szintén a hvg.hu-nak, hogy „a kronológia is lehet a tananyagszervezés egy módja, de lehet másképp is felépíteni az anyagot”, és „az pedig nem feltétlenül igaz, hogy ami közelebb van hozzánk időben, az a gyermek számára mindig könnyebben érthető”. Majd hozzátette: „az is egy érvényes út lehet, ha a kortárs felől indulunk, és onnan fejtjük föl a régebbi szövegeket”.

Vagyis: olvasni kell ugyan – erre való az irodalomóra –, de hogy mit és milyen sorrendben, arra nincs recept. Mivel az volna a fontos, hogy a gyerekek szeressenek olvasni, örömüket leljék a kultúra elsajátításában, ezért úgy kell megszervezni az oktatást, hogy az őket érdeklő, hozzájuk közel álló művek csalogassák be őket a nehezebb, távolabbi, bonyolultabb szövegek világába. Meg lehet mutatni, hogy amit (maguktól, korosztályuknak megfelelően, barátaik hatására stb.) szeretnek, az milyen hagyományokra támaszkodik, milyen szerkezete van, hogyan fejti ki a hatását; és innen kényelmes utak vezethetnek a klasszikus, bevett, látszólag poros művek megértetéséhez.

Hogy ne kellene Jókait olvasni? Vagy az Egri csillagokat? Ezt – tudtommal – senki, soha nem mondta. Még az a Pálos Máté sem, aki az Origón alapos és sok szakembert megszólaltató cikkben panaszkodott a régi szövegek kevéssé vonzó, olykor egyenesen riasztó voltáról. Azon el lehet gondolkodni, hogy a legnagyobb magyar íróktól (Jókaitól, Móricztól, Mórától) éppen abban az életkorban és éppen azokat a műveket kell-e a gyerekek kezébe adni, de senki nem vonta kétségbe, hogy a korszakot, az írásmódot, a stílust (és ezeken keresztül magát az írót) meg kell ismertetni. Az elmúlt hónapokban újra elkezdődött valami vitaféleség a kötelező olvasmányokról. A Demokrata publicistája – jól fejlett antiszemitizmusát alig rejtegetve – esett neki az Origo cikkében elhangzó állításoknak. Orbán János Dénes a Magyar Időkben azt szorgalmazta, hogy az iskolában igenis tanítsák a nehéz klasszikusokat, különben színvonaleséstől lehet tartani. Múlt héten pedig a valasz.hu híradása után a fél sajtót bejárta egy volt pedagógus kirohanása egyik kollégája ellen, aki a Légy jó mindhalálig helyett Janne Teller Semmi című – kétségkívül nem szívderítő – művét választotta kötelező olvasmányul. „Óriási felelőtlenség, hogy ilyen képet mutatunk fel a gyerekeinknek”; Móricz „gyökér-műve” helyett, ahol (bez­zeg) „kiderül a végén az igazság”. A parlamentben Rétvári Bence reagált a vitára: dodonai, de lényegében elutasító választ adott, a kötelező olvasmányok listáját egyelőre nem módosítják.

Utat tör magának

A vitázók gyakran elbeszélnek egymás mellett, több kérdés keveredik. Fel lehet-e rúgni az időrendet, vagy a régebbi irodalmat kell mindenképpen előbb tanítani? Úgy látszik, a pedagógusok mindkét lehetőséget elfogadják, és egyiket sem tartják eleve üdvözítőnek – de hajlanak arra, hogy a mai, minket éppen körülvevő kultúra talán közelebb áll a diákokhoz. Más kérdés, hogy csak klasszikus, vagy pedig kevésbé ismert (esetleg populáris vagy nagyon friss) műveket kell-e olvasásra választani; és megint másik, hogy a biztos (magas) színvonal legyen-e az irányadó, vagy lehet kísérletezni vitatható, nem egyértelműen maradandó szövegekkel is. Vannak, akik javasolnak új kötelezőket – és a baj mindig itt kezdődik, nincs, amibe így-úgy bele ne lehetne kötni: mert túl nehéz, mert túl könnyű, mert marginális, mert populáris, mert nyomasztó, mert napsugaras, mert túl erősen támaszkodik a hagyományokra, mert nagyon elszakad a hagyományoktól... Reménytelennek látszik az ügy.

Közben pedig a jelenkor irodalma dörömböl az iskolák kapuján.

Vannak kiváló beavató előadások a legjobb színházak műsorrendjében. Dübörög a slam-kultúra, amelynek célközönsége részben a középiskolákból kerül ki; ott a Rájátszás, koncertsorozat és irodalmi projekt egyben, kiváló kortárs költők és ismert zenészek közös vállalkozása. Csupa olyasmi, ami várja, kívánja, egyenesen követeli, hogy az iskola tudomást vegyen róla, használja, építse be. Hogy nem „mérvadó körök” által elismert, elfogadott, megszentelt művekről van szó? Nos, most már ilyen is van.

Az Aegon Művészeti Díj 2006 óta a legfontosabb irodalmi díjak egyike, ha nem a legfontosabb. Nem az állam adja, hanem egy magánalapítvány, folyton változó zsűri döntése alapján, amely zsűriben kiváló, elismert kritikusok, szerkesztők, tanárok ülnek. Mindig lehet tudni, mely művek vannak a rövid listán, és nem szerzők, hanem művek versengenek. Azért is nagy a jelentősége, mert egy kezünkön is meg tudjuk számolni a kortárs irodalmat támogató (nem állami) alapítványokat; politikáról, protekcióról, ügyeskedésről, taktikáról itt szó sem lehet. Ha itt valamelyik mű nyer, az biztosan az év legjobbjai között van, a rövid listán szereplőkkel együtt. Vitatni a döntéseket mindig lehet, de biztosan nincs nagy tévedés. A Magyartanárok Egyesületének (vagy az Aegonnak, mindegy) az az ötlete támadt, hogy ezek a valóban ismert és elfogadott kortárs művek esetleg részei lehetnek az iskolai oktatásnak – akár még kötelező olvasmányként is. Nem kötelező, hogy kötelezők legyenek, még csak az sem, hogy aki nem akarja, tanítsa őket: ez lehetőség.

Amihez az kell, hogy oktatási segédanyagok segítsék a tanárok és a diákok munkáját. Ezért a már említett Arató László vezetésével magyartanárok estek neki a nyertes műveknek és válogattak jó párat a rövid listákról is. Kidolgozták az óravázlatokat, és mindenféle olyan szöveget a tanárok rendelkezésére bocsátottak, amelyek bevezethetik a diákokat a szövegekbe. Elmagyarázzák, miért érdekes, fontos, izgalmas olvasmány a kiválasztott mű, milyen irodalmi és társadalmi problémákat lehet megbeszélni vele kapcsolatban, szakirodalmat javasolnak – és persze ez mindig módosítható, kiegészíthető, el lehet hagyni belőle, vagy minimálisra zsugorítani. Ha tehát olyan kortárs művekre volna szükség, amelyek elismertek, minden bizonnyal hozzászólnak a jelen problémáihoz, és el is vannak látva azzal az apparátussal, amely a tanárokat és diákokat irányíthatja – hát, tessék, itt van. Mindenki ingyen hozzáférhet, beleértve az aggódó szülőket és a kollégáik munkáját gyanakodva leső pedagógusokat is. Még azt is megkockáztatom, hogy a széles olvasóközönség is örömmel forgathatja, végtére is benne van minden fontos tudnivaló sok remek könyvről.

Csak hát... Hogy valóban használják ezt a lenyűgöző anyagot, hogy új kötelező olvasmányokat szemelgessenek tanárok-diákok közösen, vagy akár beiktassák a tananyagba, és egy-két órát eltöltsenek velük, ahhoz nemcsak személyes bátorság és vállalkozó kedv kellene, hanem az is, hogy legyen szabad ezt megtenni, se az iskola, se az oktatás irányítása ne szankcionálja a tanároknak és/vagy a gyerekeknek kedves művek kiválasztását. Ettől pedig messze vagyunk.