Payday Loans

Keresés

A holokauszt túlélői tovább élnek
HOLOKAUSZT

TOVÁBB ÉLNEK A HOLOKAUSZT TÚLÉLŐI

ÍRTA: SZEKÉR SZIMONETTA/ORIGO.HU ROVAT: HÍREK - LAPSZEMLE

A holokauszt túlélői tovább élnek a kortársaiknál. A jelenség oka az lehet, hogy aki súlyos szenvedésen megy át, általában megerősödik: hiszi, hogy az életnek és benne a szenvedésnek oka van, és tanulni kell belőle. Az értelmes élet iránti vágy különböztet meg bennünket az állatvilágtól.

A holokauszttúlélők tovább élnek, mint kortársaik, akiknek soha nem volt részük a náci elnyomásban – állítja egy, a PLoS ONE tudományos folyóiratban most megjelent izraeli tanulmány.

Engleitner

Leopold Engleitner, 107 éves korában halt meg, ez év áprilisában. 1939-45 között volt a náci lágerek foglya, mert Jehova tanújaként nem volt hajlandó hitét megtagadni.

Ami miatt a tanulmány igazán figyelemre méltó, az a kutatás alapjául szolgáló szokatlanul nagy minta: 55 ezer lengyel bevándorlót vontak be, akiknek háromnegyede 1945 és 1950 között – azaz a holokauszt után – érkezett Izraelbe, egynegyedük viszont már 1939 előtt áttelepült. A kutatás eredményei szerint akik 10 és 15 éves koruk között élték át a holokausztot, átlagosan 10 hónappal, akik pedig 16 és 20 éves koruk között, átlagosan 18 hónappal tovább éltek, mint azok, akiknek soha nem volt részük a náci terrorban.

Az eredmények meglepték a kutatókat, erre utal a cikk címe is (Against All Odds: Genocidal Trauma Is Associated with Longer Life-Expectancy of the Survivors). A holokauszttúlélőkről ugyanis számos korábbi kutatás igazolta már, hogy törékenyebb a mentális egészségük, gyakoribb náluk a szorongás, a depresszió, vagy valamilyen más poszttraumás tünet, mint a normál népesség körében. Ráadásul több genetikai vizsgálat szerint a korai traumák a géneket is károsíthatják, ami növeli a rák és egyéb betegségek kialakulásának kockázatát, azaz összességében az idő előtti elhalálozás esélyét is.

Mivel magyarázható mégis a holokauszttúlélők hosszú élete? Pontos válasz nincs a kérdésre, két lehetséges okot azonban felhoz a tanulmány.

A szenvedésnek van értelme

Az egyik a koncentrációs táborokban történt szelekció, aminek következtében a megpróbáltatásokat a fizikailag legerősebbek, legjobb immunrendszerűek élték túl. A tanulmány szerzői azonban hangsúlyozzák, hogy ez száz százalékban nem magyarázza az eredményeket, mivel a lázadásoktól tartó nácik a gyengéken és betegeken kívül a legerősebbnek tűnő férfiakat is megölték.

A másik lehetséges ok az úgynevezett poszttraumatikus növekedés. Eszerint azok, akik súlyos megpróbáltatásokon esnek át – például túlélnek egy háborút, halálos balesetet, súlyos betegséget vagy egy szeretett személy elvesztését -, sokszor megerősödnek az élet értelmébe vetett hitükben. Úgy érzik, hogy a sok szenvedés nem volt hiábavaló, tanulniuk kellett belőle, és hogy olyan feladatuk van még az életben, ami csak az övék, kifejezetten rájuk van szükség hozzá. Az említett kutatás különleges azért is, mert megmutatta, hogy aki meg tudja változtatni a világhoz való hozzáállását egy tragédia hatására, éveket adhat az életéhez.

A pszichiáter rab, aki öngyilkosokat mentett a lágerben

A náci haláltáborok történeteiből az is kiderül, hogy ha valaki úgy érzi, van értelme a létezésének, az életmentő lehet nehéz helyzetekben.

Viktor Frankl zsidó származású bécsi pszichiátert és idegorvost 1942-ben internálták várandós feleségével, szüleivel és testvéreivel. Három évvel később, a táborok felszabadulásakor a családjából szinte mindenki halott volt, a felesége is, ő viszont, a fizikailag nem igazán erős, 119104-es számot viselő rab – élt. 1946-ban megjelent, és hamar bestsellerré lett könyvében (magyarul …És mégis mondj igent az életedre! címmel jelent meg) a tábori élményeit írta le egy pszichiáter szemével.

Frankl úgy vélte, a szörnyűségek túlélői és halálos áldozatai között az volt a különbség, hogy hittek-e benne, hogy van értelme az életüknek, vagy sem. Ő maga még a legborzasztóbb körülményekben is talált jelentést, így a szenvedést nem látta értelmetlennek. “Mi, akik koncentrációs táborokban laktunk, emlékszünk a férfira, aki a barakkok között sétálva vigasztalt embereket, odaadván utolsó darab kenyerét. Talán számszerűen kevesen voltak ilyenek, de elegendő bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy mindent el lehet venni egy embertől, egy dolog kivételével: a végső emberi szabadságot – azt, hogy megválassza a hozzáállását bármilyen körülmény között is, hogy megválassza saját útját” – írta könyvében.

Frankl, aki terapeutaként is segítette a rabokat, két öngyilkosságra készülő ember esetét is leírta könyvében. Mint a tábor legtöbb lakója, ők is elvesztették minden reményüket, úgy érezték, semmit nem várhatnak már az élettől. Pszichiáterként igyekezett megértetni velük, hogy a jövő számít rájuk, van még feladatuk. “Az egyik férfinak egy idegen országban kisgyereke volt, a másikat, egy tudóst, befejezetlen könyvek sora várta” – írta.

A teljes cikk itt olvasható.