Payday Loans

Keresés

Szolzsenyicin "antiszemitizmusa" PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
ELIT - HIVATÁS, POKOLJÁRÁS, ÁRULÁS, XX-XXI.SZ.
2014. november 27. csütörtök, 14:57

Szolzsenyicin

Az írott szó ereje





 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2008. július 30-án, életének kilencvenedik évében elhunyt Alexandr
Iszajevics Szolzsenyicin. Orosz írók közül ő volt az egyetlen, akinek
megadatott, hogy a szellem embereként meghatározó szerepet játszhatott a szovjet
rendszer megdöntésében. És még ezzel sem érte be: sikerült túlélnie a
pártállamot, a „létező szocializmust”, melynek még a nyolcvanas években is
évszázadokat jósoltak a nyugati társadalomtudósok és politikai elemzők.

 

Az írott szó és a nyilvánosság fegyverével harcolt a cenzúra és a zsarnokság
ellen, és győzött: az övéhez hasonló, világra szóló diadalt nem ismer a
világirodalom története.

Szolzsenyicin esetében azonban a goethei értelemben vett „világirodalom”
kategóriát fenntartással érdemes csak használni. Egészen más volt a viszonya
kora politikai életéhez, mint mondjuk a 19. századi klasszikusoknak,


Tolsztojnak, Turgenyevnek vagy Dosztojevszkijnek. Igaz, mindhárman többé-kevésbé
szemben álltak koruk uralkodó rendszerével, a cárizmussal, ketten közülük
emigrációban töltötték életük jelentős részét, sőt, Dosztojevszkij, miután
fogvatartói kegyetlenül eljátszották neki, hogy kivégzik, még évekig
raboskodott, mert részt vett egy összeesküvésnek minősített szervezkedésben.

Szolzsenyicin azonban még nem debütált íróként, még nem lépett a nyilvánosság
elé, amikor lecsapott rá a cárinál sokszorta könyörtelenebb önkényuralom
gépezete. A tüzértisztként szolgáló matematikatanárt a második világháború
utolsó hónapjaiban, Kelet-Poroszországban tartóztatták le egy magánjellegű
levele miatt, amelyben Sztálint bírálta, majd munkatáborba deportálták.
Csak nyolc évvel később engedték szabadon, és tizenegy évvel később
rehabilitálták, ezután kezdett el írással foglalkozni. Első, nagy visszhangot
kiváltott műveiben a munkatáborokban szerzett élményeit dolgozta fel. Ilyen műve
az Ivan Gyenyiszovics egy napja című alkotása, mely Hruscsov pártfőtitkársága
alatt, a Sztálin halálát követő olvadás időszakában meg is jelenhetett a
Szovjetunióban.

Az Iván Gyenyiszovics 1962-ben jelent meg Moszkvában mint az orosz realizmus
hagyományait folytató klasszikus kisregény. Művészi értékei vitathatatlanok, de
nem ezekkel, hanem a választott tárgyával keltett világvisszhangot. Nem ő volt
az egyetlen, aki megjelenítette a sztálini büntető-táborok, a gulágok belső
életét, de az ő műve volt az első, amely a Szovjetunióban legálisan megjelent,
és a baloldali nyugati értelmiség számára is hiteltelenítette a kommunista
propaganda addigi cáfolatait. 1962 Hruscsov pártfőtitkárságának legliberálisabb
éve volt, s ekkoriban már a nyugati közvélemény is kezdte kiismerni a totális
rendszerek igazi természetét. Megindult az 1968-ban kiteljesedő folyamat,
melynek során a baloldal fokozatosan szembefordult a „létező szocializmus”
rendszerével, a kommunista pártok világszerte rohamosan vesztettek
népszerűségükből. 1964-től azonban a Szovjetunióban már nem közölték a munkáit,
így A pokol tornácán és a Rákosztály című regényei már csak nyugaton jelenhettek
meg, nem is szólva a gigantikus történelmi leleplezésről, az immár világszerte
hiteles tanúságtételnek elfogadott, a túlélők beszámolóiból alkotott A Gulag
szigetcsoportról.

Szolzsenyicin különösen az utóbbival alkotott történelmet. Amikor nagy műve, az
először 1973-ban Párizsban kiadott A Gulag szigetcsoport napvilágot látott,
evidenssé vált, hogy a szovjet rendszer megtévesztésre, bűnre és erőszakra, és
sok millió ember tetemére épült, s nem maradhat fenn. Ezt követően Brezsnyevék
1974-ben kiutasították az országból Szolzsenyicint. Ekkor, az emigrációban, négy
év késéssel átvehette az 1970-ben neki ítélt irodalmi Nobel-díjat. Ezután az
Egyesült Államokban, Vermont államban birtokot vásárolt, és a világtól
visszavonulva belefogott A vörös kerék című regényfolyamába.

Szolzsenyicin 1975 utáni pályafutása már nem váltott ki egyöntetű lelkesedést a
nagyvilágban. Az még hagyján, hogy a gyengülő szovjet propagandagépezet
folyamatosan ostorozta a sajtónak adott nyilatkozataiért, melyekben pedig az
önző, lélektelen nyugatot, a „fogyasztói társadalmat” bírálta. Viszont felrótták
neki, hogy publicisztikájában szlavofil nézeteket hangoztat, az „örök
Oroszország” eszméjének áldoz, szimpatizál az 1917-ben elsöpört cárizmussal. Ezt
már a nyugati baloldali értelmiség sem nézte jó szemmel, de a nyugati média sem
tudott mit kezdeni a „vermonti remetével”, aki ráadásul távol tartotta magát a
világpolitikától. Ellentmondásos megítélése azután is fennmaradt, hogy 1994-ben
visszatért Oroszországba, miután már 1990-ben visszakapta orosz
állampolgárságát.

 



Putyin látogatást tesz Szolzsenyicinnél 2007 júniusában

Szolzsenyicin nem elégedett meg azzal, hogy végleg és visszavonhatatlanul
leleplezte a sztálinizmust, hanem a bolsevik rendszer gyökereit is fel akarta
tárni, rekonstruálni akarta azt a folyamatot, mely a cárizmus bukásához, és a
„Nagy Októberi Forradalom” győzelméhez – valójában Lenin és a köréje
csoportosult néhány tucat értelmiségi hatalomra kerüléséhez – vezetett. Erről
szól A vörös kerék című tízkötetes regényfolyam, mely teljes egészében még nem
jelent meg magyarul. Az író pravoszláv és nemzeti szemléletét tükrözi
Sziklatömbök című publicisztikai kötete, illetve a Hogyan mentsük meg
Oroszországot? és Az orosz kérdés a XX. század végén című munkái, melyekben –
már a kilencvenes években – a hagyományos értékekhez való visszatérésben látja
hazája számára az egyetlen reményt a jövőre nézve. Utolsó munkája a 2001-ben és
2002-ben megjelent Együtt című kötet oroszok és zsidók kétszáz éves
együttéléséről szól. Ezt az „áltudományosnak” bélyegzett könyvét vitatták a
legtöbben: újra felerősödött a vád, amely a hetvenes évek második felében
fogalmazódott meg először: hogy Szolzsenyicin valójában antiszemita, és azzal,
hogy a katasztrofális következményekkel járó bolsevik forradalmat idegenek,
jövevények, s nem kis mértékben a zsidók műveként mutatja be, valójában a
hajdani „fekete százak” hagyományait folytatja.

Utolsó könyvében – ugyanúgy, mint A vörös kerék és a Lenin Zürichben című két
kötetében – kényes témát érintett, hiszen a bolsevizmus „idegen gyökereiről”
vallott nézetei párhuzamba állíthatók a nácik „judeobolsevista” propagandájával,
azzal a fékeveszett uszítással, mely még a holokauszt után is éreztette hatását
Kelet-Európában. Mivel Szolzsenyicin teljes életművét úgysem elemezhetjük egy
olyan megemlékező cikkben, melynek apropóját a halála adja, idézzük fel, hogyan
látta az oroszok és zsidók viszonyát, illetve az utóbbiak szerepét a
forradalomban.

Bármelyik európai népről vagy nemzetről van is szó, történelme irdatlan
rengeteghez hasonlítható, melyben évezredes tölgyek árnyékában füvek, cserjék és
bokrok felmérhetetlen tömege tenyészik, s olvad egybe a szomszédos, hasonló, de
mégis különböző népek és nemzetek történelem-erdejével. A vallás, a szokások, a
nyelv, a kultúra részben elválasztja, részben össze is köti a keresztény
szemléletű (valójában inkább keresztény gyökerű) népeket. De hogy a határvonal
megvonása milyen bonyolult feladat, jól mutatja például az egyazon birodalomban
élő oroszok, ukránok és beloruszok megítélése, különös tekintettel a közöttük
élő zsidókhoz való viszonyukra. Szolzsenyicin többször hangsúlyozza, hogy az
orosz néptől idegen az antiszemitizmus, és a 19. század végi, 20. század elejei
pogromokra elsősorban Dél- és Nyugat-Oroszországban (a mai Ukrajnában), illetve
a moldvaiak által lakott Bessz-arábiában került sor. Igen ám, de a szlávokat
ugyanő gyakran emlegeti kisoroszokként, illetve fehéroroszokként, érzékeltetve,
hogy mennyi hasonlóságot mutatnak a legnagyobb testvérnéppel…

Szolzsenyicin óriási feladatra vállalkozott, amikor nemcsak az oroszok gazdag
múltját foglalta össze Nagy Katalintól 1917-ig, de vele együtt megírta az első
egyistenhitet megteremtő zsidóság háromezer éves históriájának egyik
legfontosabb fejezetét is. Munkája (legalábbis az első kötet) csak azért nem
vész el a részletekben, s marad végig hallatlanul izgalmas olvasmány, mert
vizsgálódását egyértelmű szempontok vezérelik, s szorítják határok közé. Könyve
születésének körülményeire már az elején utal: „Az orosz forradalom történetével
foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az
oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével.” Ennek ellenére ő az első, „aki
alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát”,
a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést. „Remélem, hogy munkám
elsősorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elő, és nem a
szélsőségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél – zsidók és
oroszok – részéről számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a
zsidók életéről szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a
kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keserű
múlttól, és elvezethetnek a jövőbe” – olvashatjuk a kötet 1995-ben írt
bevezetésének végén.

Szolzsenyicin az orosz forradalom előzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet
szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek.
Ennek keretében a zsidóságot nemcsak passzív, szenvedő félként mutatja be, hanem
olyan jelentős, aktív társadalmi tényezőként, melynek bizonyos rétegei a cári
önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás „kényszerpályájára kerültek”, s
végül tudtukon kívül előkészítették a bolsevikok hatalomra jutását. Vagyis nem a
holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai
zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép
számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetőségeket.

„Igen, minden bizonnyal oktalan dolog volt a zsidók részéről csatlakozni a
forradalmi mozgalomhoz, amely Oroszországban szétrombolta a normális élet
menetét, következésképpen az oroszországi zsidókét is. Mert a monarchia és a
burzsoá rend ledöntésében – mint nem sokkal előbb ezek meg­­erősítésében – a
zsidók az előőrsben találták magukat. Ilyen a zsidó karakter veleszületett
mozgékonysága, a szociális áramlatok és a jövő iránti túlzott érzékenysége.”
Szolzsenyicinnek ez a kijelentése sok tekintetben párhuzamba állítható Bibó
István nevezetes kategóriájával, a „túlfeszített lényeglátással”, mely a nem
kevésbé veszélyes „hamis realizmus” ellentéte. Azért idéztem, mert a magyar
progresszió és a baloldali mozgalmak soraiban a 20. század elején nálunk is sok
zsidó származású egyént találunk, akik a későbbiekben jelentős politikai
szerepet játszottak, ugyanúgy, mint Oroszországban. De ebből a tényből csak
megrögzött antiszemiták vonták le azt a következtetést, hogy a liberalizmus, a
polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrácia (illetve ezeknek az áramlatoknak
az oroszországi megfelelői) „zsidó találmányok”. A kelet-európai zsidók ugyanis
helyzetüknél fogva a többi népnél előbb érzékelték azon társadalmi rendszerek
válságát, melyben éltek. Ezért keresték elsőnek a kiutat, jártak élen a
problémák orvoslását ígérő új módszerek és eszmék keresésében, a tudományban és
a politikai szervezkedésben egyaránt, anélkül hogy felmérték volna a kialakuló
bolsevik típusú totalitarizmus rájuk nézve is katasztrofális következményeit.

Szolzsenyicin új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884,
1903 és 1906 között végigsöprő két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak
és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak
a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom
ellen a terror eszközeivel is harcoló különböző narodnyik szervezetekben, hiszen
az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot
követett. Jelentős tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve, a
vallási identitás védelméhez az elszigetelődés útján. Ugyanakkor nőtt azoknak a
száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható
útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon
belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétől egyre többen
lettek cionisták. A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és
szerepük természetesen így sem volt lebecsülendő.

Amilyen érdekesek, s bár sok tekintetben vitathatóak az Együtt című
Szolzsenyicin-mű megállapításai az 1917-es forradalmat megelőző időszakot
illetően, annyira sematikus, és sok tekintetben félrevezető a Szovjetunió
korszakának elemzése. Ebben valóban nem tett mást, mint lényegében felsorolta,
hogy a párt, illetve a titkosszolgálatok vezetői közül ki volt zsidó származású,
és milyen szerepet játszottak a terror rendszerének megalapozásában, illetve
működtetésében, melynek egyébként maguk is a legtöbbször áldozatául estek. Ez a
vég nélküli felsorolás valóban nehezen nevezhető „politikailag korrektnek”,
vagyis a második kötettel kapcsolatban nem alaptalanul olvasták a szerző fejére,
hogy antiszemita.

Én azonban nem sütném ezt a vádat a nagy orosz íróra, aki a múltban, elsősorban
a 18–19. századi hagyományokban kereste hazája megújulásának kulcsát, melyben
nem volt idegen a zsidóellenesség. Szolzsenyicin azonban szemmel láthatóan a
hajdani dicsőséget, s nem az egykori szégyent akarta feltámasztani. Nagyszerű
anyagi és szellemi teljesítményeket várt a kilencvenes évek súlyos válsága után
feltámadó Oroszországtól, ugyanakkor el akarta kerülni, hogy megismétlődjenek a
múlt tragikus hibái.

*

 

egytt

Pelle János - 2005. 01. 07.


Alexander Szolzsenyicin Együtt cím? – magyarul nemrég megjelent – műve az oroszországi zsidók történetét dolgozza fel a bolsevik forradalomig. Kézbe véve a kötetet, joggal merül fel a kérdés: foglalkozhat-e egyetlen munka egy ilyen óriási, szerteágazó problémával, és egy ilyen óriási időszakkal? Fel lehet-e dolgozni Oroszország és a zsidók együttes történetét Nagy Katalintól 1917-ig, mely magában foglalja az első egyistenhitet megteremtő zsidóság háromezer éves históriájának egyik legfontosabb fejezetét is? 

Szerencsére ez a könyv nem vész el a részletekben, s végig hallatlanul izgalmas olvasmány marad. Ennek oka, hogy a szerző vizsgálódását egyértelm? szempontok vezérelik s szorítják határok közé. Könyve születésének körülményeire már az elején utal: "Az orosz forradalom történetével foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével." Ennek ellenére ő az első, "aki alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát", a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést.

"Remélem, hogy munkám elsősorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elő, és nem a szélsőségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél – zsidók és oroszok – részéről számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a zsidók életéről szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keser? múlttól és elvezethetnek a jövőbe" – olvashatjuk a kötet 1995-ben írt bevezetésének végén.
A kelet-európai zsidóság népesedési adatainak alakulásáról hiányosak és ellentmondásosak a történeti források, s ez érvényes a magyarországi zsidóságra is.

Azt tudjuk, hogy Oroszország Lengyelország felosztása révén, 1772-ben jutott azokhoz a nyugat-ukrajnai területekhez, melyeken a zsidók többsége addig évszázadokon keresztül mint a lengyel–litván királyság messzemenő vallási és kulturális autonómiát élvező alattvalója élt.

Szolzsenyicin H. Graetz, Sz. M. Dubnov és más jelentős zsidó történészek, illetve korabeli orosz adatok szerint "mintegy százezerre" teszi a cári birodalomba bekebelezett zsidóságot, ami, ha tekintetbe vesszük a már ott élőket, sem haladta meg a félmilliót a 18. század végére. I. Miklós uralkodása (1825–1855) alatt már "milliós zsidó tömegekről" esik szó, mellyel a cári hatóságok nem tudnak mit kezdeni. Később Szolzsenyicin módosítja kiinduló adatait, és így ír: "Az orosz zsidó népesség állandó ütemben, sőt, egyre gyorsabban növekedett. Lengyelországot (ti. a varsói nagyhercegséget) nem számolva, számuk másfél milliót tett ki 1864-ben. Lengyelországot is beleértve 1850-ben 2 millió 350 ezer, míg 1880-ban 3 millió 980 ezer volt.

A Lengyelország első felosztásából örökölt egymilliótól az 1897-es népszámlálás által számolt 5 millió 175 ezerig tehát az oroszországi zsidó népesség száz év alatt az ötszörösére nőtt. A 19. század elején Oroszország zsidói a világ zsidóságának 30 százalékát tették ki, ami 1880-ban 51 százalékra nőtt. Ennek a történelmi jelenségnek a fontosságát annak idején sem a társadalom, sem az orosz adminisztráció nem vette eléggé fontolóra."


A kelet-európai zsidóság vallási hagyományai és a judaizmus kultúrája következtében életmódját tekintve elkülönült a túlnyomó többségben földműveléssel foglalkozó nem zsidó tömegektől, s ez a tény önmagában is megmagyarázza népszaporulatát a 19. század folyamán. Ebben az időszakban az emberek mindenütt fiatalon házasodtak. És mert nem létezett hatékony fogamzásgátlás, az asszonyok rendszerint addig szültek, amíg termékenyek voltak, nem volt ritkaság, hogy egy család egyszerre nyolc-tíz gyermeket nevelt. De a zsidók gyerekeinek nagyobb volt az esélyük az életben maradásra, mint a parasztokénak, amit a halálozási statisztikák is bizonyítanak.

A szülők műveltebbek voltak, magasabb volt az életszínvonaluk, jobb orvosi ellátásban részesültek és egészségesebben táplálkoztak, legalábbis a nem zsidó többséghez képest. Az sem volt mellékes szempont, hogy ha elszegényedtek, illetve megbetegedtek, számíthattak a zsidó hitközség (oroszosan kahal, héberül kehil) szerény támogatására, hiszen ezt a fajta szolidaritást a vallási törvények írták elő.


Ez volt az alapvető anyagi oka annak, hogy a zsidóság Oroszországban tömérdek üldöztetés ellenére ragaszkodott a különállásához. Hagyományos szellemi értékeik (például az elvont gondolkodásra való hajlam, a tanulás megbecsülése, az új eszmék iránti nyitottság, stb.) lehetővé tették zárt közösségeik fenntartását, az öröklött és tudatosan ápolt identitás megőrzését. A 19. században, az emancipáció korában derült ki, hogy ezeket a készségeket megbecsüli a polgári társadalom, illetve a kapitalizmus. Ezáltal a kelet-európai zsidók néhány évtized leforgása alatt a súlyos elmaradottsággal küzdő térség modernizációjának "első vonalában", a politikai küzdelmek központjában találták magukat.


A cári adminisztráció a zsidók túlnyomó többségét egészen 1916-ig arra kötelezte, hogy a "letelepedési övezetben" éljenek. Óriási kiterjedésű nyugat-ukrajnai, belorussziai területekről van szó, melyeket dél-oroszországi területekkel is bővítettek. De a "zóna" lényegében mégiscsak azonos maradt azokkal a vidékekkel, ahol az egykori lengyel–litván királyságban éltek a jiddisül beszélő zsidók, gazdasági kapcsolatot ápolva a nem zsidó többséggel, ugyanakkor vallásilag, nyelvileg és kulturálisan egyaránt elkülönülve tőle. A hatóságok azért tartották fenn a "röghöz kötést", mert "mindenáron meg kívánták akadályozni a keresztények és a zsidók közötti bármiféle keveredést és összeolvadást, azonban ez a törekvésük immár jócskán szembetalálta magát a korabeli gazdasági élet érdekeivel".


A cárok "zsidópolitikája" azonban nemcsak irracionális, hanem uralmuk természetéből következően elnyomó és brutális volt, és már a 19. század második felében világszerte élesen elítélték. Oroszország (és Románia) kivételével egész Európában végbement a zsidóság emancipációja, egyedül a cári rendszer tartotta fenn a diszkriminációt. Abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a "tanulatlan tömegek nem bírnának a teljesen beolvadt zsidóság gazdasági szorításával", időről időre kitoloncolták az Oroszország belsejébe, mindenekelőtt a Moszkvába és Szentpétervárra "beszivárgott" zsidókat, közben "át akarták nevelni" a "zóna" zsidó tömegeit. Ebből a célból telepeket hoztak létre a zsidó önkéntesek számára Dél-Oroszországban, hogy "rászoktassák őket a földművelésre".

Amikor pedig a zsidóságot "szépszerével" nem lehetett hasonlóvá tenni a birodalom többi népéhez, jött a kényszer: a zsidókat eltiltották a kocsmatartástól és a pálinkafőzéstől (amit természetesen mások nevén folytattak, mert a vodka iránti igény nem sz?nt meg), majd a hitközségeket kötelezték arra, hogy meghatározott számú fiatal férfit küldjenek előbb huszonöt, majd tíz évig tartó katonai szolgálatra, ahol kegyetlenül bántak velük. Miután pedig a zsidó újoncok, ha csak lehetett, megszöktek, I. Miklós alatt tömegesen küldtek zsidó fiúkat katonaiskolába, vagyis egyfajta "janicsáradót" kényszerítettek a zsidóságra. Később, III. Sándor alatt az egyetemeken és a középiskolákban "más nemzetiségek védelmében" bevezették a "numerus clausust", hogy elejét vegyék a zsidók tömeges továbbtanulásának. Továbbá a zsidókat egyenesen eltiltották bizonyos foglalkozások gyakorlásától, nemcsak köztisztviselők, de ügyvédek sem lehettek.


Szolzsenyicin hangsúlyozza, hogy ezek a despotikus módszerek általánosan elterjedtek a 19. századi Oroszországban, ahol csak 1861-ben szabadították fel a jobbágyokat, és a "belső útlevelek" rendszere továbbra is fennmaradt. S bár többször említi, hogy a leleményes zsidók különböző jogcímeken jelentős számban telepedtek le a "zónán" kívül is, elismeri, hogy a zsidók gyűlölete a cári rezsim iránt messzemenően indokolt volt, s táplálta a forradalmi mozgalmakat. A nagy orosz író felteszi a kérdést: ki volt a felelős a sorozatos pogromokért, illetve maradt-e esély a huszadik század elejére, hogy a birodalom békés úton képviseleti demokráciává alakul át?

Lehetett volna-e rendezni az oroszok és a zsidók ellentéteit, még azelőtt, hogy Oroszország elmerül az első világháború vérzivatarában, majd pedig a bolsevikok megszerzik a hatalmat?


Szolzsenyicin az orosz forradalom előzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek. Ennek keretében a zsidóságotnem csak passzív, szenvedő félként, hanem olyan jelentős, aktív társadalmi tényezőként
mutatja be, melynek bizonyos rétegei a cári önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás "kényszerpályájára kerültek", s végül tudtukon kívül előkészítették a bolsevikok hatalomra jutását.

Vagyis nem a holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetőségeket.


A szerző új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884, továbbá 1903 és 1906 között végigsöprő két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom ellen a terror eszközeivel is harcoló különböző narodnyik szervezetekben, hiszen az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot követett.

Jelentős tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve a vallási identitás védelméhez az elszigetelődés útján. Ugyanakkor nőtt azoknak a száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétől egyre többen lettek a cionisták.

A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és szerepük természetesen így sem volt lebecsülendő.


Tagadhatatlan tény, hogy a jobbágyokat felszabadító, és további reformokra készülő cár, II. Sándor ellen 1881. március elsején elkövetett gyilkos merénylet után zsidóellenes pogromok kaptak lábra mindenütt Új-Oroszország és Ukrajna területén. Kétséges azonban, hogy milyen politikai előzményei voltak a pogromhullámnak. A cári hatóságok gerjesztették a zsidóellenes erőszak tombolását, arra hivatkozva, hogy a merényletet elkövető, Népakarat nevű szervezet tagjai között több zsidó származású diák volt.


A forradalmároknak állt érdekében a rendszert gyengítő zavargások kiprovokálása? Vagy az események lényegében spontán módon, az addig felhalmozódott feszültség miatt következtek be?


Szolzsenyicin cáfolja, hogy a "hatóságok a felbujtókkal teljes egyetértésben cselekedtek", hiszen a korabeli viszonyok között egy ilyen, óriási területekre kiterjedő akciót nem lehetett központilag megszervezni. Talált továbbá olyan röpiratokat is, melyekben a narodnyik forradalmárok a megtámadott zsidók védelmében fellépő, rendcsináló cári hatóságok és a zsidók ellen izgatják a tömegeket.

Korabeli jelentéseket idézve azt állítja, hogy az 1881 tavaszi – egyébként elvetélt – ogyesszai és jekatyerinoszlávi pogromok "hátterében a narodnyik bujtogatók álltak".

A legvalószínűbb egyébként az, hogy a cionista ideológia jelentkezéséhez vezető és az orosz zsidók tömeges kivándorlását elindító pogromhullám az általános társadalmi válság elmélyülésének következménye volt, ugyanúgy, mint az 1903. április 3-án kitört kisinyovi pogrom is, mely széles körű nyilvánosságot kapott a nemzetközi sajtóban.

Szolzsenyicin határozottan állítja, nem felel meg a valóságnak, hogy az 1905 folyamán végrehajtott több száz pogrom az egyébként meglehetősen tehetetlen cári rendőrség műve volt, különös tekintettel arra, hogy ezek "nemcsak zsidóellenesek, de forradalomellenesek is voltak". Szerinte nem igaz, hogy a zavargásokat az Orosz Népi Szövetség, ez az 1905 októberében alakult jelentéktelen monarchikus párt szervezte.

A nevezetes "fekete százakat" sem tudták mindeddig azonosítani a történészek.

Tény azonban, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana berkeiben született meg ebben az időben, amit a "Cion bölcseinek jegyzőkönyve" című rágalmazó iromány is igazol. 
A szerző ugyanakkor felhívja a figyelmet arra az eddig kevéssé ismert tényre, hogy 1917 előtt az oroszországi zsidóság a legnagyobb megpróbáltatást az első világháború első időszakában élte meg. Az általános vezérkar ugyanis az 1915-ös visszavonulás során politikai okokból elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre.

A tehetségtelen orosz tábornokok a kémkedéssel gyanúsított zsidókat tették meg a vereségek bűnbakjának, s ekkor több, immár valóban központilag megszervezett pogromra is sor került.Zsabotinszkíj, a nagy orosz cionista vezető az 1915 májusában leállított, százezreket érintő tömeges kitelepítésről – mely sok tekintetben már a holokausztot előlegezte meg – úgy vélekedett, hogy az "spanyol Ferdinánd és Izabella 15. századi uralkodása óta valószínűleg a legnagyobb katasztrófa volt".


Nem érdemes tovább ismertetni ennek a valóban óriási jelentőségű könyvnek a részleteit: nincs mese, mindazoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, el kell olvasniuk. Állításaival pedig érvek felvonultatásával vitatkozzanak a hazai russzisták, illetve a kelet-európai antiszemitizmus történetével foglalkozó történészek.


(A. I. Szolzsenyicin: Együtt I. Oroszok és zsidók a cári birodalomban, Allprint kiadó, 2004. 633 old.)

LAST_UPDATED2