Payday Loans

Keresés

Hatvani Dániel: Kárhozat - egy elsőgenerációs értelmiségi
Magyar emberek életrajza

Kárhozat

Egy szegénységben megvénült
elsőgenerációs értelmiségi
takargatás nélküli vallomása

2005. december


(Részletek)

Ha apám életét egyetlen mondatban kellene összefoglalnom, nagyjából a következőket írnám: szegényparasztnak, törpebirtokosnak született, élete harmadik évtizedében – még családalapítás előtt – több irányban is keresett kitörési pontokat, később ezekről sorra lemondott, otthon, a szülőfalujában szerette volna magát jómódú középparaszti szintre feltornázni, ám az erre mozduló mind bizonytalanabb lépéseit irgalmatlanul elgáncsolta a történelem, s életét kisnyugdíjas kolhozparasztként fejezte be.

Ennyi, s még mennyi minden! A tizennyolctól a huszonnyolc éves koráig terjedő, évtizednyi időszak kétségkívül a legmozgalmasabb. Apja, vagyis hát apai nagyapám ekkor már rég nem él; halála 1915-ös évszáma semmi összefüggést nem mutat a nagy háború frontjaival; „ágyban, párnák közt” halt meg, rossz genetikai adottságai következményeként. A félárvaság balsorsát nem túlzottan ellensúlyozta a jussolt két „magyar hold”, azaz 2400 négyszögöl. (Jól tudom, hogy a paraszti eredetű ifjabb nemzedékek számára sem igen értelmezhető az archaikus területi mértékegység, lévén hogy megszokták a hektár és négyzetméter alapú területszámítást.)

Apámnak mint gyerekembernek nem nagyon fűlött a foga ahhoz, hogy gazdálkodóként próbáljon megkapaszkodni az apró földdarabban, a trianoni maradék ország neki juttatott „hajóroncsában” a ’20-as évek balsejtelmeket fodroztató óceánján. Ifjonti fővel is rátarti ember volt, s nem minden alap nélkül: tudott arról, miként éltek a tizenkilencedik századi „ősök”, nekem is megmutatta, merre nyúltak el az akkor még csicsókaként szaporodó família kiterjedt birtokai, ám az elődök életmódjáról is voltak hallomásai: vég nélküli lakomáikról, ivászataikról, mulatozásaikról. A zsugorodó s nemzedékről nemzedékre aprózódó birtok visszafogta a család duhaj életkedvét csakúgy, mint szaporodási hajlandóságát. Ám mindez túl későn volt ahhoz, hogy az elszegényedés folyamatát megállítsa, vagy számottevően mérsékelje.

Apám nem óhajtotta akkori s majdani életét kizárólag a gazdálkodásra alapozni, biztosabb lábakon álló sorsot képzelt magának s jövendő családjának. Szórványos esetek akkoriban már bizonyítani látszottak, hogy az érvényesülésnek ígéretesebb útjai is mutatkoznak, mint a paraszti sors, így azt nem kell fátumnak tekinteni.

Először a katonasággal próbálkozott. A győztes antant eléggé alacsony kvótában szabta meg a magyar honvédség létszámát, sorozás nem volt, önkéntes jelentkezőkből bőven kitelt az állomány. Csakhogy a jutasi stílusú regula, a komiszkenyér s főleg a semmit érő zsold egyhamar meghozta a kiábrándulást: apám leszerelt. Ezután következtek a fél Dunántúlt, az ottani nagybirtokokat bebarangoló napszámosévek; az akkoriban is fejlettebb Pannónia – ha ugyan ennek az állításnak nem eleven cáfolata Illyés Gyula több műve, köztük is legfőképp a Puszták népe – idénymunkára fel tudta szívni a még mindig túlszaporultnak számító Tiszántúl olcsó munkaerejét. Ám apám belátta, hogy ennek a kóborlásnak sincs túl sok hozadéka. Közben valaki megpörgetett előtte egy iskolai földgömböt, s megmutatta, merre van Dél-Amerika. Valami nagyon távoli kihajózott rokon már írt is haza levelet Buenos Airesből, olyképpen festve le az argentin fővárost, mintha az volna a földre szállt csodák mesés birodalma. Nem felejtve el hozzátenni, hogy a pampák vidékén tekintélyes méretű birtokot ad az ottani állam, sokszor ingyen vagy nagyon olcsón, de ez esetben is hosszú lejáratú törlesztésre. Semmi csodálnivaló nincs azon, hogy a levélben közöltek megmozgatták apám fantáziáját. Az 1970-es években még élt apám, és a régi iratai között kezembe akadt egy német hajótársaság korabeli prospektusa egy ötemeletes óceánjáró impozáns fényképével s a Hamburgból, Brémából induló dél-amerikai járatok adataival. Faggattam, végül is miért nem vágott neki a nagy útnak, de csak közhelyes válaszokat adott: nem tudott volna megszokni, hiányzott volna az itthon jól ismert falusi környezet, melyben mindig el tudott igazodni. Igaz, hogy családalapítás előtt állt, anyám akkor még túl fiatalka volt, hogy odafigyeljen rá – kettejük közt tíz év volt a korkülönbség –, akkor viszont jövendőbelit „odakint” kellett volna találnia; kérdés, mekkora sikerrel. Ha meg már családot alapított, bajos együtt nekiindulni… Inkább maradt. De birizgálhatta valami reményféleség is. Újságolvasó ember lévén tudta, hogy az agrárkérdés megoldatlanságát minden kormányzat napirenden tartja, s csak idő kérdése, hogy egy valódi földosztás képében megvalósuljon a társadalmi igazságosság. Nem hibáztathatom azért, hogy a kérdés ágas-bogas voltáról enyhén szólva is csekély ismeretei voltak.

Huszonhat éves korára éppen ott tartott, mint nyolc évvel azelőtt, azaz felnőtté válása idején. Anyagiakban nem, csak tapasztalatokban gyarapodott. Két kishold megmunkálása, harmados kukorica, részes aratás, cséplés az uradalmi földeken – olykor bizony napszámosmunka is. Ez volt az élete. Megfogni minden fillért, de ha bálban, kocsmában megjelenik, nem engedheti meg, hogy mások kinézzék. Ha szegénynek születik az ember, az otthonos, ismert közeg mindennél előbbre való. Elkerülheti a kiismerhetetlen helyzetek csapdáit. A szülőhelyen maradásnak ez az előnye most válik igazán fontossá számára. Ugyanis a családalapítást sokáig már nem halogathatja. Félő, hogy a harmincadik évhez közeledvén mint férjjelölt „értékcsökkentté” válik. Az „öreglegény” csak hajszálnyival volt kevésbé lesajnáló, mint a „vénlány” fogalma. Mindebben érvényesült a paraszti szokásrend: bár a korai házasságkötés együtt járt bizonyos veszedelmekkel, a falusi szegények világában nagyobb súllyal esett latba a közös erőfeszítés adta lehetőség a gödörből való kikapaszkodásra, a családi kohézió megszilárdítására; s bármilyen kegyetlenül hangzik is, a cseperedő gyermek munkaerejének mielőbbi kamatoztatására a szegényparaszti törpegazdaságban. Az aprójószág gondozása, a libalegeltetés is sokat segített – ilyesmiről számosan beszámoltak már a magyar életrajzi irodalomban. Mellesleg pedig ez volt az ára annak, hogy a szaporodási kedv mérséklődése legkésőbb a Tiszántúlon következett be. Azzal együtt, hogy a korai családalapítás a paraszti életrend részévé vált, felpörgetvén a nemzedékváltás sebességét, s egyáltalán nem ment különlegességszámba, ha a kellően hosszú életkort megért öregek gyönyörködhettek a dédunokák felnövekvésében, sokszor egy fedél alatt a közbenső generációkkal is.

Mint addigi rövid életében már néhányszor, apám ismét dilemmákkal terhelt helyzet elé került. Vérébe ivódott a felismerés: mennél szegényebb az ember, annál kevésbé mindegy, kit választ feleségnek, életre szóló társnak. Tudta magáról, hogy a helybeli lányok, sőt a menyecskék is szemrevaló férfinak tartják, mint ahogy az is volt: száznyolcvan centihez közelítő magassággal, karcsú, izmos testalkattal, kissé hosszúkás, tojásdad, enyhén kreolos arcával külön is figyelmet keltett.

Olyan lányt akart apám, aki külső adottságaiban is méltó hozzá, szép és csinos, s ha számottevően fiatalabb, az egyáltalán nem baj. De munkabíró és szorgalmas is legyen, azonkívül az övénél lényegesebb nagyobb földdarabot jussoljon, azaz kapjon meg hozományként, lehetőleg már a menyegző napján. Mondjam azt, hogy kissé magasra tette a lécet? Mondhatom, hiszen a valóságban történtek végül is ezt igazolják.

Olyan lányok, akik a felsorolt szempontoknak megfeleltek, akadtak a faluban, ha nem is túl nagy számban. Ám ezeket a szüleik a módosabb és szintén jó kiállású legényeknek szánták – vagyis ezek a lányok nagyon kapósak voltak –, de nem apámnak, a korosodni kezdő legényembernek, aki hosszas legénysége alatt nem vitte ötről a hatra. Akinek életvitelét a kapuk előtti lócákon üldögélő öregasszonyok kissé hányatottnak, zaklatottnak tartották, s akinek izgágaságáról már kezdték suttogni az első pletykákat. Köttettek ugyan olyan frigyek korábban is, s immár egyre gyakrabban, amelyeknek alapja éppen nem a kölcsönös vonzalom, hanem két kisebb birtok nagyobbá való összevonása volt. És a falu szeme az égadta világon mindent megfigyelt, amit manapság a humángenetika szaktudománya leír. Azt is, hogy az érdekalapú házasságokból gyenge fájú fiúk születnek – ez apámat csak annyiban érdekelhette, hogy kevesebb vetélytárssal kellett számolnia –, s feltűnően növekszik a kancsal, a kiálló fogú, a rossz szagokat verejtékező, tyúkmellű, keszegseggű, görbe és szőrös lábú lányok száma. Ilyeneket apám minden ujjára talált volna, némelyikhez, ha egyke volt, egész csinos földdarab is járult, mintegy tartozékként, szépítendő a nehezen szépíthetőt – ám neki ez a fajta nem kellett, rátarti maradt továbbra is. Míg egy szép napon, talán újragondolva esélyeit, tájékozódásának egészen más irányt szabott… Ami ezúttal történt, a kivételességek felsőfokának számított. A helyi legnagyobb uradalom számadó cselédje – a cselédrangúak között mindenképp az első számú – későn született ötödik gyermeke, a Sára névre keresztelt kislány serdülőkorától férjhezmeneteléig a falu öt legszebb lányának volt egyike. Tehetséges, ügyes iparoslegények versengtek kezéért, ő azonban apámat választotta. Leendő anyám családja nem élt rosszul;  életnívóban versenyre kelhetett bármelyik módosabb középparaszttal; a családfő szolgálatait az uraság gavallérosan honorálta, pénzzel, terménnyel, illetményfölddel. A falu paraszti társadalma is megbecsüléssel övezte. Amikor anyám világra jött, még cselédházban laktak, de amikor apám udvarolni járt hozzájuk, már takaros, faragott tornácos házat birtokoltak, melyet villany világított. Ne feledjük: a ’30-as évek első felében járunk.

Bizonyosan szép pár lehettek, de az erősen kétséges, hogy minden tekintetben összeillőek-e. S itt nem az esetleges eltérő „vagyoni eleresztettségre” gondolok, hiszen közös életüket a semmitlenség határán lebegve kezdték meg. Ráadásul anyám járt rosszabbul: lánykori otthona jól konszolidált légköréből kilépve menyecskesorsra jutott, rigorózus anyósi felügyelet alá. A kétféle családban gyökeresen eltérő szokás- és értékrend rögződött. Anyám, amennyire makacs természete engedte, próbált alkalmazkodni. Igyekezetét nem sok siker koronázta. Fokról fokra meg kellett bizonyosodnia arról, hogy férje idegrendszerének terhelhetősége nincs arányban a szegényparaszti lét kőkemény követelményeivel. Túl gyakran ég ki a biztosíték… Ez persze csak metafora: apám házánál nem volt villany.

Később úgy mondták a szüleim: nagyanyámmal képtelenség volt egy fedél alatt lakni. Amikor különköltöztünk, s nekünk, hármónknak egy igen aprócska ház jutott, másfél éves lehettem. Ez volt életem első költözése.

Hogy hány követte, lassan ideje volna összeszámlálnom. Igen nehezen látok hozzá, úgy érzem, a művelet túl nagy lelkierőt igényel.

A nyomor változatai

2003 őszén, immár közelebb a hatvanhéthez, mint a hatvanhathoz, ha tetszik, ha nem, el nem kerülhetem a számvetést. Vagyok annyira fatalista és mentes az illúzióktól, hogy ne érdekeljen s főleg ne foglalkoztasson túlságosan: mennyi lehet még hátra.

Valamikor a ’90-es évek közepén tudomásomra jutott: egyik volt újságíró kollégám alaposan bedolgozta magát az asztrológiába. Új mesterségét profi színvonalon gyakorolja. Kissé korábban engem is megérintett az ember és a kozmosz bizalmas kapcsolatára épülő ismerethalmaz (szándékosan kerülöm a „tudomány” szó használatát, noha egyébként szívesen megtenném: évezredeken át volt szerves és integráns része az emberi tudásanyagnak, s csak pár száz éve, hogy a csillagjóslást az aufklärista materializmus az okkult tanok homályosan gőzölgő birodalmába száműzte). Kerülő úton s anonim titkolózással elküldtem az alapadatokat egykori kollégámnak, akinek sikerült döbbenetesen pontos jellem- és pályarajzot készítenie rólam, még az akkor előttem álló évekről sem feledkezve meg – vagyis: mikor és miféle fenyegetettségekkel kell majd szembenéznem. E vonatkozásban az utolsó évszám a 2002-es. Midőn pár év múlva személyesen is találkoztunk, felfedtem magam, s az asztrológus férfiú legalább annyira megdöbbent, mint korábban én, amikor végigtanulmányoztam a rólam szóló elemzést. Megkérdeztem: hogyan kell értelmeznem a 2002-es záró évszámot; abban az évben kell-e kilépnem a földi létből, netán ez lesz az utolsó teljes esztendő az életemben? Szó sincs róla – felelte –, annyit jelent csupán, hogy ismeretei és eszköztára segítségével addig tudott bevilágítani a jövőbe, s nem tovább. Majd hozzátette: akadnak csillagjósok, kik odáig merészkednek, hogy a páciens halálának a pontos dátumát is kiszámolják, de csak az erős jellemű egyénekkel közlik, s velük is csak szóban. Ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy akár így, akár úgy, amit művelnek: sarlatánság, mivel olyasmibe avatkoznak be, ami csak a Jóistenre tartozik.

Orvosi rendelőkben, kórházi felvevőirodákban nem jósolgatnak, esetleg csak következtetnek a számítógépekbe táplált adatokból. A ’90-es évek közepén kérdezték meg tőlem első ízben, hogy élnek-e a szüleim, s ha nem, miben haltak meg, hány éves korukban. Mondtam: apámat hetven és fél éves korában érte a fél oldalát és az agyműködését majdnem teljesen lebénító agyvérzés, bő évtized múltán anyám nem egészen két hét múlva lett volna hetvenkét éves, amikor a mindjobban elhatalmasodó szívelégtelenség végkifejleteként egy infarktus szinte darabokra tépte a szívét.

Magamat is régóta nem mondhatom egészségesnek. Az orvosok szerint betegségem genetikai eredetű, s elég egyértelműen az. Már voltak hosszan tartó krízishelyzeteim, igaz, a modern gyógyszerezés és a lehetőség szerinti kímélő életmód következtében átmeneti javulások is bekövetkeznek. Ám ez utóbbi sem változtat az alaphelyzeten: életem ösvénye, ha visszatekintek rá, telis-teli van a szegénység nyaktörő gödreivel, alattomos buktatóival, gazokkal benőtt, süppedékes zsombékjaival. Állapotomban, mely öregkori éveimet nehézlégzést okozó nyirkos ködökkel ostorozza, pusztán a frusztráltság tudata is rizikófaktor. Az örökölt és rögzült szegénység sziklabástyáin nem tudtam rést ütni, magasan kvalifikált elsőgenerációs értelmiségiként sem, ugyanúgy semmitlenül hagyom itt a világot, ha eljön az ideje, mint ahogyan annak idején belepottyantam. Az életpályámat visszamenőleges hatállyal is elöntő keserűséget olykor eléggé nehezemre esik fatalizmussá szelídíteni. De a tudat még így sem hagyja magát megtéveszteni: hajlott koromat már régóta nem a napsütés ragyogja be, csak a kárhozat fellege árnyékolja szünet nélkül.

Félő, hogy némelyek szemében a fenti soroknak olyan olvasata támad, hogy egy valamikori elkényeztetett, tejben-vajban fürösztött s később a diktatúra, az „ancien régime” hatalmi piksziséből kiejtett úrigyerek tart panasznapot. Ennek halvány árnyékától is magam undorodnék a legjobban. Abszurd is volna a feltételezés: a szegényparaszti létformába mint természetes, magától értetődő közegbe nőttem bele – nem túl erős fizikai adottságaim ellenére minden munkából kivettem a részemet. Olvasni nagyon szerettem, de szinte titokban bújtam a könyveket, ám a könyvmolyság gyanújától így sem tudtam szabadulni. Apám 1947-ben lett negyvenéves, még a kommunista hatalomváltás előtt – ennek bekövetkeztét rebesgették a faluban is, de ő nem hitt, vagy nem akart hinni benne –, duzzadt az erő és az elszánás testében-lelkében egyaránt; most végre megmutatja, mire képes! Földet vásárolt jó messzire a falutól, s a négy hold lucernással, amit anyám a földosztáskor kapott – apám akkor még nem tért meg a hadifogságból –, az anyai nagyszüleim halála után anyám is jussolt valamennyit, így a család rendelkezésére álló összterület, noha öt-hat különböző helyen terült el, megközelítette a tíz katasztrális holdat. Igaz, felszerelés, igaerő jóformán semmi, de sorra-rendre ez is, az is kerülközött, apám csikókat tört be, amikor arra éretté váltak, ökörfogattal is próbálkozott, de azt lassúnak találta. Mindezek mellett az uradalmi cselédházak helyén osztott portán építkeztünk is; lenne rendes otthonunk, ami végül minden lett, csak lakható ház nem; apám is érezte, hogy kissé sokat markolt, igyekezetének több volt a füstje, mint a lángja.

Az ’50-es években ez a füst vált mind sűrűbbé és fojtogatóbbá otthon, s a láng úgyszólván ki is aludt. Ami haszon mutatkozott volna, azt elvitte az adó és a beszolgáltatás. A család a nyomor szélére sodródott; noha akkor én már gimnazista voltam a nagykun mezővárosban, kollégiumban laktam; utam még alig észrevehető keskeny szöget bezárva kezdett leválni a családi „fővonaltól”, nem egzisztenciálisan persze (ezt még később, egyetemista koromban sem mondhattam el), bár a taníttatás költsége a mai hacacárékhoz képest fillérekbe került, de ruháztatásra is szükségem volt. (S ellenszolgáltatásként én csak a nyári szünidőben hasznosíthattam – úgy-ahogy – a fizikai munkaerőmet.) A végletesbe forduló nyomor, az éhezés viszont ezúttal is megkímélte a családot, sőt a mienkénél szegényebb famíliákat is. Nem állítanám, hogy kivétel nélkül. Sorscsapásoktól sújtott, szerencsétlen, önmaguk elemi menedzselésére – bár hol volt még ekkor ez a közkeletű fogalom! – képtelen családok mindig akadtak. A két háború között fordultak elő inkább legendás, drámai mutatványai az éhségnek – már ha a mutatvány szó nem túlságosan frivol használatú e témával kapcsolatban. Móricz balladisztikus novellái vagy akár Veres Péter gyepsor-történetei sorában egyaránt helyet kérhetne a következő eset: a falu egyik legszegényebb embere – cseléd lehetett, vagy talán inkább napszámos – részes aratónak szegődött, de otthon már az égegyadta világon semmiféle ennivaló nem akadt. Ezért az ember munkába induláskor egy óriási kötényt madzagolt a derekára, majd orgonasípszerűen egymás mellé állítható közvetlen leszármazottait – tíznél inkább többen voltak, mint kevesebben – váltóláncba szervezte, hogy a nagy zseb folyamatosan fel legyen töltve az út menti eperfák termésével. S aztán egy suhintás, egy marék eper. Hajnaltól napestig, s másnap, harmadnap ugyanígy. Amíg az aratás tartott. Hogy az emésztőrendszere miként birkózott meg az eperáradattal, arról nem szól a fáma.

A falusi szegénység sok mindenben különbözik a várositól, még inkább a fővárositól – mások a társadalmi premisszák –, ám ami a lényeget illeti, az közös, abban nincs eltérés. Ez pedig abban foglalható össze, hogy nemcsak azt nem tudom megszerezni, amit megkívánok, de azt sem, amire tényleg szükségem volna létezésem teljes körű – tehát nemcsak fizikai, hanem lelki-szellemi – reprodukálásához. Magyarán: nincs meg a világban a minimális komfortérzetem, s így senki sem várhatja el tőlem, hogy jól érezzem magam benne. Ám van egy következő lépcsőfok is, amely az előbbinél már sokkal sikamlósabb: a hiányok és a hiányérzet rögzülése folytán nem tudom olyan helyzetbe hozni magam, melynek keretei között legalább a minimális komfortszintet el tudom érni. Harmadik lépcsőfok: minél tovább tart a kielégítetlen szükségletek uralma, annál kevesebb az esélyem, hogy a kielégítés feltételeit meg tudom teremteni. Egyre inkább tetten érem a személyiségem, a jellemem megbicsaklását – s ez annyiban jó, hogy tudom: még nem veszítettem el az önkontroll képességét –, sajnos, a torzulás így sem védhető ki, mely a környezet kíméletlen és differenciálatlan megítélése szerint egyet jelent a leépüléssel, s már az is eufémizmus, ha egyszerűen csak vesztesnek tartanak.

Alkalmam nyílt a ’60-as évek közepén sorozatosan megmerítkezni a Duna–Tisza köze tanyasi mélyvilágában. Mintha éreztem volna, hogy az utolsó tanúk egyike vagyok, akik itt még körbeszemlélődhetnek. Az az emberi tisztaság és közvetlenség sehol máshol már nem volt megtalálható. Egy-egy újság s ritkán telepes rádió volt az a néhány bizonytalan, recsegő hullámhossz, ami a rajtuk kívüli világgal összekötötte őket. Sokáig ellenálltak a beköltözésre való késztetésnek; végül is a tanyavillamosítás volt az a sziréncsábítás, mely komolyabb mértékben megrezegtette a „lelki dobhártyákat”, azzal az ígéretével, hogy kiviszi a tanyákra is a civilizációt. Meg kell hagyni, ravasz és hatásos fogás volt. Talán ha szilárd burkolatú úthálózatot is építettek volna, s marad az olcsó közlekedés – mondom ezt eléggé elszakadva az akkori (és mostani) gazdasági realitásoktól –, akkor a fiatalabb tanyasi nemzedékeket is kint lehetett volna tartani. De így magában a villany nem kielégítette, inkább csak felfokozta a civilizációs igényeket. Az, hogy a tanyán van televízió, frizsider, mosógép s számos más, áram hajtotta ketyere, e kinti világ felé fordította érdeklődésüket, vágyódásukat. Mindaz, ami túl van a tanyasi világon, mely megszűnt számukra élhető közeg lenni. Ettől kezdve a tanyasi puritán szegénység bírhatatlanná vált.

A porcukorszerűen behavazott dűlőutak negyven év előtti adventi varázslata, mélységes csöndje ki nem törölhető nyomokat hagyott bennem. Szokásommá vált, hogy a megyei lap karácsonyi számába készítendő riport végett egy-egy teljes napot töltöttem valamely szegényesebb tanyán, ahol általam megcélzott szempont volt, hogy az istálló szalma-, de legfeljebb nádtetős legyen. Mindenütt vendégül láttak, anélkül hogy bejelentkeztem volna. Oly nyitott szívvel beszéltek bármiről, ami szóba került, hogy ezerszerte szívesebben hallgattam őket, mint a többszörösen csavart agytekervényű értelmiségi társaimat. Akkor vált meggyőződésemmé, ami aztán az évtizedek múlásával csak fokozódott, hogy a szegénység csakúgy, mint a szegénnyé válás, egyáltalán nem az elmaradottság, az elbutulás, a csököttagyúság következménye. Ebben a világban a szegénység még jó kedéllyel, humorral viselhető életforma volt. Teszem a dolgom egy életen át az isteni rendelés szerint – ez volt az életük alapkrédója, akárcsak a természeti népeké. Valóban együtt éltek és lélegeztek a természettel, az Isten nyitott tenyerén, de nagyon is megküzdöttek minden betevő falatért.

Arra, hogy az újkori hódoltság idején – a Kádár-korszakban – miért épp a legszegényebb falusiak, tanyasiak mondtak búcsút a lakhelyüknek, s húzódtak be a városokba, még akkor is, ha szerényke hajlékukat magára kellett hagyniuk, hogy pár év múlva omladék maradjon a házhelyen, bizonyosan többféle magyarázat adódik, az okok egészen szövevényes rendszere; ezek közül a legfontosabbnak mégis azt érzem, hogy az elköltözők többé már nem bízhattak a falu oltalmazó közösségében, mivel igazából az utóbbi is szétporladt, megszűnt működni. A termelőszövetkezet csak a munkaerőre tartott igényt; a személyiség sokoldalú gazdagsága nem érdekelte. Akik elköltöztek, s csalódtak a beváltatlan ígéretek miatt, visszautat a legritkább esetben találtak. Elnyelte őket a város szürke tömege: így-úgy beolvadtak. Akiknek beütött a szerencse – ilyen igazán kevés volt –, azok a származásukat is megtagadták.

A diktatúra jellegzetes és meghatározóan városi kísérőjelensége: a mind nagyobb számú lumpenek társadalomalattisága. E réteg azokat a szegényeket vonzotta magához, akik tudatosan vállalták ezt a kockázatos és kilátástalan életformát, mert nem bízhattak a saját felemelkedésükben, s talán nem is érdekelte őket a rezsim által ígért s esetleg általuk is elérhető „alapszint”. Ezért inkább lemondtak a nehéz fizikai munkáról, bármiféle vigasztalan robotról és a mindezekért juttatott csekély javadalmazásról; a rendőrségi zaklatást elviselték mint az életmód elháríthatatlan velejáróját; tömegszállásokon húzódtak meg; ha családdal voltak, komfort nélküli szoba-konyhában; s hogy valahogy mégis megéljenek, gyanús és mások által kiismerhetetlen kapcsolatokat tartottak fenn bűnözőkkel s másfajta furcsa figurákkal. Élték sajátos rétegkultúrájukat, melynek egyik „alkotóeleme” az alkohol volt. Ez az életforma a ’80-as évek elejétől kezdett felszívódni az értelmiségiek körébe is: távlattalan sorsú diplomások süllyedtek alá a túlnyomásos társadalmi mélységekbe. Egyszerre volt ez menekülés és talajvesztés.

A lejtő és szörnyei

Apám halála után anyám hozzányúlt a közösen megtakarított pénzükhöz, televíziót vásárolt, továbbá gáztűzhelyet palackkal. (Vezetékes gázt csak sokkal később kapott a falu, akkor már anyám sem élt.) Én korábban vittem kis tárcsás mosógépet, valamint egy hatvan vagy nyolcvanliteres hűtőt, utóbbit talán néhányszor nyáridőben bekapcsolta, a mosógépet egyszer sem – ezek nélkül meg tudott lenni. Apám, spórolós és puritán kálvinista lévén, a televízió és a gáztűzhely vásárlását sem engedélyezte, s míg élt, anyám ezeket nem is tudta tőle kirimánkodni. Neki elég volt az a kisrádió is – a nagyobb, az 1957-ben vásárolt tönkrement –, melyet egyik moszkvai utam alkalmából hoztam neki. Villany már 1955 óta volt – előbb bajosan lehetett volna, hiszen csak akkor vezették végig az utcában –, a ’70-es évek elején létesült vízhálózatra rákötni eszük ágában sem volt, még egy kerti csap erejéig sem. Apám nagy néha betért a kocsmába, iszogatott is egy keveset, de csak az illendőség határáig, célja inkább az értesülések beszerzése volt, melyeknek közvetve vagy olykor közvetlenül is hasznát vehette. (Most látom, milyen félreérthető ez a megfogalmazás; apámtól mi sem állt távolabb, mint az, hogy bármiféle hivatalos helyen jelentgessen, belügyiekkel meg aztán végképp nem állt semmiféle kapcsolatban, kizárólag partikuláris gazdasági hírek, hírecskék érdekelték: hol mit lehet jól eladni, mit lehet olcsón megszerezni, hol milyen kedvezményt nyújtanak, kihez kell fordulni, kell-e kenőpénz, ésatöbbi – egy falusi kocsma a hírbörze szerepét is betöltötte, avagy betölti mindmáig.)

Anyám egész életében nem lépte át a trianoni országhatárt, kétszer-háromszor járt Pesten, halála előtt két évvel látta a Balatont, először és utoljára. Apámat a hadifogság sodorta külhonba, valahová Besszarábiába – ezt persze szívesen kispórolta volna az életéből –, azt viszont mindig büszkén emlegette, hogy 1940 őszén részt vett Észak-Erdély visszacsatolásában. A ’60-as évek közepétől már csak két gyermekük családjának meglátogatása végett mozdultak ki hazulról. Ezenkívül apám mint a téeszvezetés bizalmi embere – idők folyamán valamelyest megbékült a kolhozvilággal – a miskolci Búza térre járt piacozni, terményeket árulni; erről mindig örömest beszélt, vitriolos megjegyzéseket téve a miskolci „nacsságák” garasoskodásáról… Utóbbi néhány évemben magam is gyakran vásárolgatok az említett helyszínen, olykor találgatom, apám merre rakhatta le a teherautóról a zöldséges-, krumplisládákat, de hát hiábavaló volna a réges-rég eltűnt nyomok keresgélése.

Kolosszális közhely, hogy minden viszonylagos, furcsamód azonban a relatív mérőeszközül is szolgálhat. Közvetlen elődeim szegényes, beszürkült életviteléhez képest az enyém ha nem is dúsgazdag, de színpompás, mozgalmas, már-már a csodák tárháza. Ha a ’90-es évek elejénél meghúzom a cezúrát, ez még az anyagi javakra is vonatkozik: családommal luxusméretű lakásban lakom egy vidéki város sétálóutcájában, az erkélyekre ősszel platánlevelek hullanak, de saját falusi házam is van huszonhét kilométerre, a lakás technikai felszereltsége már-már a kor színvonalán van; a tájékozódást, a kultúrát, a gasztronómiát szolgáló szinte minden elektromos eszköz megvan, autóm saját garázsban, ha használt is, akkoriban még kielégítő márka; könyvtáram impozáns, céltudattal válogatott állományt tartalmaz, s innen visszafelé tekintve alkalmam van felemlegetni külföldi útjaimat: jártam Belső-Ázsiában, Szibériában; Moszkvában már jobban eltájékozódtam, mint mondjuk Nyíregyházán; se szeri, se száma az Erdélyben, a titói Nagy-Jugoszláviában keresztül-kasul megtett útjaimnak, többször nyaraltam a bolgár tengerparton, végigautóztam Itáliát, megfordultam, s nem csak órákra, Svájcban, Ausztriában, jártam a szlovákoknál, lengyeleknél, keletnémeteknél.

Ennél fontosabb, hogy a tizenvalahány év előtti mérlegre tevés mit váltott ki belőlem. Elégedetlenséget és csalódottságot. Ha ugyanis a mérleg másik serpenyőjébe belerakom a hiányérzeteimet, szinte mindenestül felbillent volna a mérleg. Úgy véltem, hogy azok után, amit a magyar és a magyar szellemiségű írásbeliség életben tartásáért tettem a diktatúrákban, nagyságrendekkel több elismerés járt volna – anyagiakban is. Ugyan miféle álszerénység és álszemérem késztethetett volna arra, hogy jó képet vágva mindahhoz, ami velem történt, zokszó nélkül fojtsam magamba a kifosztottság megélését? A sértődöttség, a dac sajátos válaszreakciót eredményezett: pornóregényeket kezdtem írni, az első meg is jelent, a második már nem, de ebből terjedelmes részleteket közölt több pornólap, s tűrhető honoráriumot fizettek. Ekkor már legalábbis sejtettem, hogy egy rám méretezett kataklizma közelít, mely egyszerre taszít egzisztenciális és magánéleti, később szellemi lejtőre is, s visszaút számomra nincs. Ötvenöt éves voltam ekkor, egészségi állapotom enyhén szólva is zilált, előttem a nagy nihil.

Egy nógrádi faluban kíséreltem meg életem újjászervezését, csekély hittel, foszladozó akarattal és töppedt önbizalommal. Ekképp az önrekonstrukciós folyamat kevés sikerrel kecsegtet, ám lelkivilágom törmelékében akadtak ép darabok, melyek elegendőek voltak ahhoz, hogy a reményvesztettséget a derűt is megcsillantó fatalizmus váltsa fel.

Jó másfél éven át volt többé-kevésbé rendszeres jövedelmem a nyugdíj mellett. Megszűntek, erodálódtak a lehetőségeim. Írni szerettem volna, publicisztikát, esszét – írtam is, de csak olyan lapokban tudtam közreadni, melyek éppen opponáltak a fennállóval. Tudtam, hogy „illetékes” közegek figyelik erre vagy arra való fordulásomat, de legalább a nevem is forog velem együtt. Ha nem publikálok, végképp kiszorulok mindenhonnan. És már se televízió, se autó. Időmnek fele részét Pesten töltöm, de messze alatta annak a szintnek, ahonnan a felszínre dughatnám a fejemet legalább; se színház, se hangverseny, se mozi, vagy csak nagyon ritkán, főleg ha potyajegyhez jutunk. Étteremre gondolni se merünk. Egyetlen örömforrás, ha párommal összebújhatunk a franciaágyon. Közelítünk a vegetatív életnívóhoz, központi kérdéssé válik, hogy mit eszünk ma, mit eszünk holnap. Ez annál is inkább nyomasztó, mivel két és fél éven át a hazai és a külhoni magyar nyelvterületeken működő amatőr irodalmi csoportosulásoknak és irodalombarátok közösségeinek vagyok az ügyvezető elnöke. Ez jár csekélyke tiszteletdíjjal is; korántsem annyival, melyből futná a nívósabb életvitelre vagy akár csak könyvek vásárlására. Természetesen az elegánsabb öltözködés csábításainak sem engedhetünk; magamnak tíz év alatt egyetlen öltöny ruhát veszek, azt is csupán azért, mert testvéröcsém lánya férjhez megy, fia nősül; falusi lagzi mindkét esetben, illendő az elvárt megjelenés. Két könyvem az évtized közepén magas rangon jegyzett, profi kiadónál lát napvilágot, az egyik fizet is, akkora összeget, mintha tizenöt évvel korábban ezerötszáz forintot kaptam volna egy könyvemért.

A lejtőn való lefelé csúszásnak van egy kritikus pontja: az, amikor az ember rádöbben: a szellemi retardáció pótolhatatlanná és behozhatatlanná válik. Innentől kezdve az ember nemcsak érzi magát esélytelennek, hanem ténylegesen az is, azaz versenyképtelen. Hiába érzem még mindig az eszemet pengeélesnek, önmagában nem elégséges az új világ újfajta birtokbavételére. Eszközök kellenének hozzá, melyek lényegesen sokrétűbbek és költségesebbek, mint korábban. Továbbá az, hogy ne dögöljek ki a puszta létfenntartással együtt járó teendőktől, végeznivalóktól. Egy újabb csapda, újabb mókuskerék: ahhoz, hogy szellemem optimálisat nyújtson, méltóbb létfeltételek kellenének. Ezeket viszont csak a szellem a mostaninál sokszorosan produktívabb működése árán érhetném el.

De csakugyan elérhetném-e a kőkemény piacgazdaság közepette?

A lejtő mint a vidám parki szellemvasút: az első kanyar után kezdenek megjelenni a szörnyek. Nem rémisztőek, inkább mulatságosak és kiábrándítóak, mintha mindegyik egy-egy tükör volna, melyben magamat vélem felismerni, kopott és topis árvaságomat, vigasztalan tekintetemet. De nem kívánom túldramatizálni a metaforát – főleg nem önsajnáló színezettel –, a lényeg az, hogy immáron a szegénység okozta személyiségtorzulásaim tükröződnek vissza. Már rég nem vagyok az, akinek látni és tudni szeretném magam, de az sem, aki valamikor – talán nem is nagyon régen – ténylegesen voltam. Megtörtem az elnyomorodás pörölycsapásai alatt, dacos, kihívó, olykor kötekedő magatartásom semmivé foszlott.

A szörnyek egyenként is érdemesek a tanulmányozásra.

Már semmiféle emberi gyarlóság nem vált ki belőlem felháborodást. Az sem, ami manapság a leggyakoribb: a vesztest magára hagyni, s lehetőség szerint kikerülni minél nagyobb ívben, mint a leprást. A szegényszag a hullabűznél is orrfacsaróbb. Akiknek némi szerencsével sikerült sikeresnek maradniuk – avagy azzá válniuk –, történelmi tapasztalatuk azt súgja: barátkozni csak fölfelé szabad. Aki lefelé keres kapcsolatokat, az gyanús, az valamiben sántikál, kilóg a sorból. E magatartás mozgatórugóit a konszolidáltak, a mérsékeltek nem képesek értelmezni. A szánakozást viszolyogtatónak tartják, még akkor is, ha ez az érzés bennük is felébred. Mert ez a világ nem a szánakozóké, a mások nyomorúsága láttán meghatódóké, hanem az embertársait agyagba-betonba döngölőké. A szerkesztőtárs – úgy értve, hogy egy másik lapnál –, kiből országgyűlési képviselőt csinált a jószerencséje, szembejött velem a Nyugati pályaudvar hosszú folyosóján. Amikor észrevett, nyomban a mellette megcsillanó ékszerbolt kirakata felé fordult, s merően bámulta a sok encsembencsemet. Természetesen távolba mélyedt tekintettel – közkeletűbb kifejezéssel élve: emelt fővel – vonultam tova, hiszen egyetlen „balra át!”-tal azt is kifejezésre juttatta: ő van abban a helyzetben, hogy bármit megvegyen a boltból, nekem viszont egy nyomorult bizsura sem telne. Ez csak egy eset a sok közül, aminek során nehezen kiheverhető megaláztatásban volt részem 1990 után. S valóban óvnom kellett személyiségem integritását: nehogy a bennem rákos daganatként burjánzó bizalmatlanság kölcsönhatásba lépjen az amúgy is meglévő kisebbrendűségi komplexusaimmal… Igen gyakran el kellett magamtól hessegetni az önsajnálatot s a bennem fészkelő torz gondolatot: mindenkinek áldozatává válok, aki ravaszabb nálam. Az biztos, hogy a baráti köröm a töredékére csappant a tíz évvel korábbinak, s már csak a hozzám hasonló vesztesekkel találtam közös hangot. Egyszerre főttünk és szikkadtunk saját keserű levünkben.

Miután egyre inkább éreztem, hogy sem a világ, sem a saját életem nem a kedvem szerint alakul, bénító kedvetlenség uralkodott el rajtam. Újabb „dobbantáshoz” nem éreztem magamban elég erőt, maradt a lejtőn való csúszás tehetetlenségi nyomatéka, s előre éreztem, hogy ennek az egész sodortatásnak lesz egy aláaknázott szakasza. Csak azt nem tudhattam, mikor és hogyan érkezik el. Rettegve gondoltam erre, mert életemben volt már elegendő hányattatás, újabbakat egyetlen porcikám se kívánt. Mindezt az keserítette meg kiváltképp, hogy nem tudtam kíméletlenül következetes lenni önmagamhoz, egyszerre láttam a dolgoknak a színét és a fonákját. Főleg az okozott sok lelki gyötrelmet, hogy 1992 után nem tért vissza korábbi munkakedvem, legfeljebb csak rövid időszakokra.

Valamikor a ’90-es évek második felében kezdtem el gyakorta idézgetni József Attila híres két sorát: „Ím, itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat.” Akkori párom – harmadik feleségem – megfigyelte: órákig ülök íróasztalom mellett, mozdulatlanul és szótlanul, anélkül hogy bármit is csinálnék, majd a legkisebb nézeteltérés is indulati töltetet robbant fel bennem; elrohantam, visszatértem, gondolni való, hogy közben betértem egyik-másik kedvenc kocsmámba, immáron lenyugodva vagy legalábbis ezt mímelve – hölgyem még messze azelőtt, hogy egybekeltünk, határozottan állította, hogy erős bennem a színészi hajlam; ez nem öntetszelgés volt, hanem csak annak nyugtázása, hogy ha mégis van bennem tehetség, az ráadásul nem egyoldalú, másrészt azoknak a komédiásoknak a száma, kiket közelről ismertem, nem volt nagyon csekély, de valamennyi kedves, barátságos ember volt. Írótársaimról ugyanezt korántsem mondhattam el. Aztán: éjszakánként nejem arra ébredt, hogy nyöszörgök, majd sikoltozom, majd eszeveszettül rúgkapálok, majd mintha megnyugodnék, s valami tök ismeretlen nyelven mondanék hosszú monológot. Miután ez jó néhányszor ismétlődött, nejem és háziorvosom javaslatára pszichiáterhez kezdtem járni, aki csakhamar kiderítette, hogy már jókora fészket rakott bennem a depresszió csüngő szárnyú, méla madara. Miután a legrafináltabb összetételű bogyókkal sem tudta kiűzni belőlem, beutalt az illetékes intézetbe, ahol szerencsére a tétlenségbe ájult fekvést korántsem követelték meg kórházi szigorúsággal. A fővárosi intézet betegállománya, úgy láttam, elég vegyes összetételű, a jómód ugyan nem nagyon rítt le egyikőnkről sem, de a harsányan rikító szegénység elemi megnyilvánulásait sem tapasztaltam. Kitől hogyan tellett, mindenki adott magára. Nem egészen egy év múlva, immár a kicsike nyírségi faluból, hová önkéntes száműzöttként költöztem családommal együtt, ismét „kipróbáltam” az intézetet, ám a korábbinál jóval több és súlyosabb kudarcélménnyel tértem haza – az akkor kapott zárójelentés máig nem tartozik a kedvenc olvasmányaim közé. Ekkor, miként még korábban tettem, az intézetet nem tartottam a szegények szegényes mentsvárának, elíziumi kertjének, ahol ingyen lehet elvonulni, regenerálódni, tán még feltöltődni is. Itt csak annyit, metaforikus jellemzésként: lehetetlen volt nem észrevennem, hogy az ajtók és a küszöbök közötti réseken is aljas csúszómászóként lopakodik be a külvilág. Hasonló érzésem volt évekkel később, immár túl a nyírségi falun, túl a harmadik feleségen, sőt félig-meddig túl egy újabban szövődött kapcsolaton, amikor is három hétre utaltattam be magam a miskolci Csanyik-völgyi intézetbe; egyszerre hasonlított egy Cook-regény színhelyére, továbbá elővizionálódhatott volna egy nyomasztó utópiából csakúgy, mint Hieronymus Bosch fogvacogtató képi világából. Arra alkalmas volt, hogy át lehessen vészelni a 2003-as január három dermesztő hetét, másra nem. Különösen kirívó volt a női beutaltak – ők voltak lényegesen többen – minden értelemben vett leharcoltsága, elgyötörtsége, a filléres létfenntartás lenyomata a gondterhelt arcokon, az elformátlanodás – megannyi elbendősödött Willendorfi Vénusz –, nem is szólva az erotikus élmények évek során rögzült hiányáról. Legtöbben húsz- és harmincezer forint közötti nyugdíjból vagy inkább ilyen-olyan járadékból éldegéltek, mármint odahaza.

Magányosan a kilencedikben

Sokan azt gondolják, dicsekszem, mikor tudtukra adom: életem során immár az ország kilencedik vármegyéjét lakom meg. Elődeim egyikétől sem örökölhettem az országot körberöpködő vándormadárhajlamot; dunántúli kóborlásai során apámnak eszébe sem jutott egyszer sem, hogy odaköltözzék, egy kis keresethez akart csak hozzájutni, mert a falujában még erre sem nyílt lehetőség. A Dél-Amerikába való kivándorlás álma – s ez is inkább csak képzeletét foglalkoztatta – teljesen más lapra tartozik. Engem viszont a szükség, a megélhetés, az egzisztenciális emelkedés, majd hanyatló éveimben már csak a megkapaszkodás görcsös igyekezete hajtott egyik országrészből a másikba; mindegyik költözésemet inkább riadalommal vegyes szorongással éltem meg, semmint eufóriával. Mindemellett szól az is, hogy a két folyó közötti jeles megyeszékhelyen (beleszámítva az elővárosi kimozdulásnak rangosulható hat tanyasi esztendőt is) egyhúztomban huszonkilenc évet töltöttem el, életemnek minden értelemben a legjavát. Tudom, hogy nagyon sokan szegénységben megőszült, kopott diplomásnak tartanak, s mint ilyen nem túlságosan vagyok közbeszéd tárgya legszűkebb falusi környezetemben sem. Hosszan lehetne taglalni, mindennek mi az előnye, mi a hátránya. (Egyre inkább az utóbbitól szenvedek jobban.) Továbbköltözéseim minden esetben az ingatlan eladásával-vételével – olykor cseréjével – járt együtt, s a kényszerlépések miatt nem mindig forgattam vagyontárgyamat olyképpen, hogy az hasznot is hozzon. Inkább tán veszteségről lehet beszámolni: mostani falusi házam impozáns, tágas, legalábbis tűrhető állagú építmény, bárha belül némiképp komforthiányos, kétséges, hogy a kiinduló „alappal”, az 1978-ban újonnan vásárolt, hatodik emeleti kétszobás lakótelepi panellakással, ha úgy adódna, versenyre tudna-e kelni. Igaz, hogy akkor a lakásra felvett maximális OTP-hitel túlnyomó részét átvállalta a cserepartner, így talán már-már egyensúlyba billenhetne a mérleg. Mondhatnám azt is, hogy szegénységet cseréltem szegénységre, s bár a kistáji egységet, melynek mostani falum is része, a világörökség részének nyilvánították, ez a kutyát sem érdekli, a hangzatos cím nem járt együtt látványosabb kommunális fejlesztéssel, az eladó ingatlanok nem lettek sem drágábbak, sem kelendőbbek; a címadományozás annyit ér, mint amikor harminc-negyven évvel ezelőtt kiírták a helységnévtábla alá: Termelőszövetkezeti község. Nem óhajtok több megyét meglakni, s a megyén belül újabb helységet sem, noha persze hangsúlyoznám, hogy a „nem óhajtok” kifejezés tartalmilag nem azonos az abszolút érvényű, következetes helyben maradási szándékkal. Előfordult már, hogy egy könyvem előszavába beleszőttem, hogy onnan fogok kihalni, ahol akkor éltem, s mire a könyv napvilágot látott, már két megyével odébb laktam. Ám akkor a mérleg másik serpenyőjét jócskán megrakták, s egyáltalán nem beváltatlan ígéretekkel. Szegényes a fantáziám ahhoz, hogy megmondhatnám: mit kellene rakni ama bizonyos másik serpenyőbe, hogy a továbbköltözés szándéka felé billenjen ki a mérleg nyelve. Ilyen „veszély” már aligha fenyeget.

Harmadik éve lényegileg magányosan élek, legújabban már megint nincs autóm, bagóért el kellett adnom, mert már tizenkilenc éves volt, a garázsban is elromlott, álltában; egy miskolci fiatalember vette meg, az a fajta, aki a kisujjában hordozza bármelyik autótípus szerkezeti akármijét, s addig macerálja, míg megbízhatóvá nem teszi, hogy még sokáig elautózgasson vele. Szomorúan veszem tudomásul, hogy ez a készség három évtizedes autózás után még csak csírázni sem kezdett el bennem. És még én csodálkozom, hogy szegény maradtam! Persze hatvanöt éves korom után a személyi igazolvány felmutatásával veszem igénybe a buszt is, a vonatot is; jegyváltást elspóroló utazási hajlandóságomat némelyik buszvezető ajkbiggyesztéssel és vállrándítással nyugtázza, nem tudván másképp megalázni. Bezártságérzésem e bizonytalan lehetőség ellenére is fokozódott; évről évre alacsonyabb szinten reprodukálja önmagát a tömegközlekedés: helyi buszközlekedés – hiába négy egybeépült falu – gyakorlatilag nincs, jómagam három kilométerre lakom a vasútállomáshoz, ennyi gyaloglás lassan-lassan már poggyász nélkül is terhemre válik.

Általában is elmondható, hogy az a magányosan élő, ki a sors által nem hagyja magát egykönnyen két vállra fektetni, konyhai ügyekben már-már virtuóz módon elboldogul. Ezek közé számíthatom magamat is. Mindazonáltal itt mellőzném találékonyságom részletezését – elvégre is nem célom, hogy az olcsó, de ízletes és tápláló ételek receptjeinek gyűjteményét eggyel szaporítsam –, fontosabb ennél, hogy brillírozásomra éppenséggel nem vagyok büszke, mert tudom, ez is kényszerpálya, s jórészt pótcselekvés. Még mindig szeretnék értelmiségiként élni, noha ez egyre reménytelenebb. Továbbá az olcsó megélhetés leleményei nem szorítkozhatnak csak a házon belüli világra; ha betévedek egy nagyobb élelmiszer-áruházba – nyilván mostani lakhelyemen kívül –, az akciós termékeken futtatom végig a szemem. Sajtféléből csak leárazottat veszek, de akkor fél kilónál többet. Igencsak oda kell figyelnem, mit, miből, hogyan állítok elő, akár két hétre előre is, ugyanis – helyzetemben majdnem azt kellene írnom: szerencsétlenségemre – nem igazán vagyok aszkétikus; ha a zsebem engedné, fényesebb lakomáktól sem idegenkednék. Meggyőződésem az is – gondolom, az orvosok sincsenek más véleményen –, hogy a lelki egészségnek alapját képezi a kielégítő táplálkozás is. Kotyvalék lőrékre évek óta nem szorulok, sajnos, hogy ezzel együtt a minőségi borokat illetően is tilalom alatt állok, a napi egy deci vörösbor az, amit az orvosok engedélyeznek. Most már a hátralévő életem a tét, nem lehet viccelni. 2002 októberétől 2003. augusztus elejéig az „alapbetegségemen” kívül sorozatban legalább hat kemény támadást intézett ellenem a Kaszás, újabb betegségek képében. Voltak időszakok, amikor nem hittem, hogy megérem az év végét. Mást nem tehetvén, orvosi utasításra takaréklángra állítottam magam. Noha a szegénység egymaga is önredukció, mondanám, hogy jobbik esetben, mert gyakoribb a társadalmi kényszerpályára állított önpusztítás.

Hiányok és határok

2003 őszén elvonulni készülök az ország távoli zugába, ahol kéthetes nyugalmat és ellátást nyújtanak az alkotómunkához, az én esetemben az íráshoz. Az utóbbi három évben nagyobb utazásokat az országon belül is ritkán tettem. Zavar a hosszas nekikészülődés, hogy mindent az évszaknak és a jó kéthetes távollétnek megfelelően be- és elzárva hagyjak itt, oda- és visszafelé is baráti vagy rokoni kapcsolatokat felhasználva meg kell szerveznem a szállásomat. Dekoncentráltságomon igyekszem felülemelkedni, majd idejekorán nekiindulok, mert a tokaji optikusnál még át kell vennem az épp elkészült új szemüvegeimet, időbe telik, amíg majd ezeket is megszokom, aztán Szerencsen, egy perccel a vonat továbbindulása előtt, kiver a hideg verejték: előző este már nem volt lelkierőm a hajmosáshoz, ezért ma reggelre halasztottam, ilyen esetben jólesik, ha a kád fölé szerkesztett villanymelegítőt bekapcsolom, meg is tettem, de arra, hogy kikapcsoltam volna, nem emlékszem. Közben a vonat meglódul, ez nem nagy baj, majd Miskolcról visszafordulok, ha más megoldás nem adódik; ez utóbbi azt jelentené, hogy netán felködlik agyamban a cselekvésnek egy apró mozzanata, mely utalhat arra, hogy a melegítőszerkentyűt mégiscsak kikapcsolhattam, s többé-kevésbé nyugodtan utazhatok tovább, s így azzal a vonattal érkezem a Keletibe, melynél vár a barátom és a felesége. Sajnos bárhogy is járatom az agyam, a kikapcsoló mozdulatot felidézni nem tudom. Miskolcon elszántan beülök a visszainduló vonatba. A szokásos jól bejáratott útvonalon megyek, mely csak igen csekély gyaloglással jár, hazaérve legelőször is a fürdőszobába rontok be: a melegítő annak rendje s módja szerint kikapcsolva. Ezek után, menetrendkönyvvel a kezemben, percek alatt kell döntenem: kiérek-e az állomásra úgy, hogy még késő este Pestre érjek, s erről a barátomékat is értesíthessem. Telefonálok, nem veszik fel. A mögöttem lakó szomszéd otthon van, kocsija a bejáróhídon. Miután gondosan be- és elzárok mindent, illetve ellenőrzöm korábbi efféle műveleteimet, megkérem, hogy szaladjon ki velem az állomásra, s meghagyom a barátom telefonszámát: próbálja hívogatni jóval később…

*

Írtam föntebb a dolgozatban: ifjú zsurnaliszta koromban az Isten tenyerén élő szegényeket boldogoknak láttam. Derűseknek, jókedvűeknek. Isten tenyere egy nagy-nagy kert volt, ámde nem az Éden, ahol csak heverni kell naphosszat, és a vadállatokkal barátkozni. Ebben a kertben verejtékkel öntözték a vetemények tövét, az ott élők keményen dolgoztak, sokat és sokfélét. Tíznél több szakmát ismertek, mesteri fokon, mesterlevél nélkül. Nem hívhattak mindenhez specialistát, abban az időben sem tudták volna megfizetni. Meg aztán nem is nagyon bíztak a „szakemberekben”. Sem a tudásukban, sem a lelkiismeretükben. Ez a vélekedésük bizonyosan nem alap nélküli volt. Ám bíztak saját magukban, leleményességükben, kreatív készségükben. És nemcsak boldogok voltak, de boldogultak is. Biztonságérzetük volt, kerülhettek akárhová, megbirkóztak bármilyen feladattal, feltalálták magukat.

Töprengve kérdezem, hová tűnt ez az emberfajta. Azt nem gondolhatom, hogy Isten megunta örökös nyüzsgésüket, és lerázta őket a tenyeréről. Hiszen leghűségesebb követői voltak; szintén teremtők a maguk kicsiny kozmoszában. De tény, hogy már nincsenek sehol. Legfeljebb „utolsó mohikánjaikat” lelhetni fel itt-ott.

Amikor kisiskolás voltam, tanítóink faragtattak velünk mindenfélét. Virágfát, amit a cserép földjébe dugnak, hogy rákapaszkodhasson a szobanövény; minden nebulónak tudni kellett faragni. Ez volt a minimum. Az ügyesebbek fabrikáltak kicsinyke szekeret, az igazinak szakasztott modelljét, apró ekét, boronát, sőt körmös kerekű traktort is. A legsikeresebb munkákból kiállítást rendeztek. A lányok persze mindenféle textiles kézimunkában lelték örömüket, kötöttek, varrtak, szabtak, festettek.

A szocialista rezsimben politechnikának nevezték a gyakorlati foglalkozások óráját. Nem igazán tudom, hogy mi mindent kellett ott csinálni, mit lehetett tanulni. Gyaníthatóan nem haszontalansággal telt ott sem az idő.

Hogy mégis szegényesebb a világ, azt épp a szegények romló közérzetén át lehet érzékelni. Létezésük virtuális tere, tehát az a terrénum, mely nem számítható át négyzetméterre, összébb szorult. Kreatív készségükre, sokoldalúságukra nincs szükség, nincs igény; amit alkotni tudnának, az nem illeszthető be az új világrend szerkezetébe. Szellemi és manuális kapacitásuk is sorvadóban. Kissé ködösen hangzik számukra a szlogen: az új világ kihívásainak kellene megfelelniük. De épp a kihívás természetrajza marad előttük titokban. Nem ártana felfejtenünk a kódolt nyelvezetet… Amit ma biztosan tudunk: számítógépes ismeret, továbbá két-három európai nyelv ismerete nélkül „labdába rúgni” sem lehet. De ha valaki csak ennyit tud, az még semmiféle megélhetésnek nem alapja, csak kiindulópontja. S ha fiatal, úgy kell berendeznie az életét, hogy legalább tízévenként tudjon hivatást változtatni, cserélni.

Előttünk áll a kívánalmaknak egy olyan blokkja, melyből épp a hazai szegények milliói vannak kizárva. Mert valamely speciális tudásra is csak a számítógép és az idegen nyelv ismerete által tehetne szert, s akkor talán munkához jutna bárhol Európában. Csapdahelyzet: honnan vegye a pénzt elektronikára, tudná-e fedezni a nyelvtanulás költségeit; ez utóbbival a nem indoeurópai nyelvet beszélő magyar legkönnyebben a helyszínen boldogulna. Csak aztán jöhetne a szakismeret. De addig is miből tartja el magát és a családját?

Ilyen és hasonló kérdésekre egyelőre nincs válasz. Egy testileg-szellemileg letopisodott, mogorva, besavanyodott, kedélytelen népség sodródik be Európa kiskapuján.

Szorongva várjuk a fejleményeket. Akik 2003 tavaszán nem mentek el szavazni, vagy akik elmentek ugyan, de nemmel voksoltak, azok is tudják, hogy nincs más alternatíva. Besodródtunk egy világba, melynek csak bejárata van.

Mint langy eső áztatta hegyoldalban a gombák, úgy termettek a viccek nagyjából 1990-ig. Akkor mintha elvágták volna… A hazai folklór utolsó nagy felvirágzása – mert a viccelődés folklór, még ha annak a legalja is – a Rákosi- és a Kádár-diktatúra idejére esett. A legzaftosabb és a legkíméletlenebb politikai vicceket a köznép körében lehetett hallani, felszedni. Mellesleg annak bizonyságául is, hogy magyarságunk lélekben – még az olykori elvtelen alkukötések ellenére is – sohasem barátkozott meg a bolsevizmus emberidegen rendszerével. A köznép akkor sem volt gazdag, sok volt a szegény, de a panellakáshoz, a Trabanthoz, s akinek a sokoldalúságot kiélő igényei voltak, a hobbitelekhez is hozzájutott.

Zavartan kérdezem: meddig lehet humortalanul élni? Hány áldozatot szed még sorainkból a depresszió?

 

további írásai

LAST_UPDATED2