Kakuk Marci ifjúsága

 
Bevezetés

Kakuk Marci jelenleg piaci polgár, vagyis magyarán csavargó. Ott őgyeleg egész áldott nap a szülővároskája piacán, és segít a vásári kofáknak sátraikat cipelni, meg a kupeceknek visz el egy-egy levelet a kávéházból, vagy a képeket hordja utánuk városszerte. Úgy él egyik napról a másikra, mint a piac verebei. Amit keres, azt beissza a pálinkásbutikokban, vagy elpecsenyézi a lacikonyhán.

De Kakuk Marci eredetileg a rendesen tisztálkodó társadalomból származik. Igaz, hogy még nagyon kora ifjúságában búcsút mondott annak. A komaságot azonban sok mindenben tartja vele most is. Így külsejében is például.

Kakuk Marci gubát, kucsmát nem venne magára semmiért. Kakuk Marci zsakettben jár és köcsögkalapban. Zsakettjét ugyan már kifordítva is az ócskásoktól vette előző tulajdonosa, és Kakuk Marci már attól az ószerestől, akinek az adta el. Köcsögkalapjának karimáját pedig úgy használja, mint a katonák a csákójuk kantárját. Azaz fele le van szakadva, és ha fúj a szél, álla alá húzza, ha meg szép az idő, akkor fölhajtja. Így a köcsögnek elöl dupla a karimája, hátul karimátlan. Igen gyakorlatias eszme.

A lábai, azok már, sajna, jobban, sőt, végleg elrugaszkodtak a jobbszőrűek rendjéből. Ugyanis ezeken paraszti bocskort visel. Vagy sárcipőket. Már ha sárosak.

Ám Kakuk Marci, ha csavargó is, nem annyira züllött, alja egyén. Sem nem tolvaj, még csak nem is iszákos túlságosan, sőt, még azt sem lehet egészen ráfogni, hogy dologkerülő. Szíve pedig? Sohsem romlottabb a Kakuk Marci szíve a másokénál! Csak valahogy, mintha eleve csavargónak lett volna rendelve a Magasságoktól.

Egyáltalán, mindenki alapjában derék fickónak tartja őt szülővárosában. Derék fickónak, s amellett különös és mulatságos fickónak. Érdemes azonban megfigyelni: miért?

Külsejénél fogva? Részben meglehet. Bár ezer Kakuk Marcihoz hasonló alak közül kilencszázkilencvenkilenc inkább undort vagy szánalmat keltene. De ahogy Kakuk Marci, anélkül, hogy valaha is pályázna holmi bohóckodásra vagy élcelődésre, mégis szinte kényszerű vidámságot terjeszt maga körül, azt egész mással éri el. Valami fura őszinteséggel és egykedvűséggel, amely nem méltat rejtegetendőnek semmi hibát, semmi gyöngét, anélkül hogy vásott vagy keresett volna. Ez a furcsa tárgyilagosság, ez okoz személye körül derültséget.

Sőt, egész biztos, hogy nem őt teszi nevetnivalóvá. Nem, hanem sokkal inkább annak tényét, mennyi áltatás és alakoskodásban leledzenek még a legegyszerűbb lelkek is.

Mert hogy csajbókosnak és együgyűnek is tartanák kissé Kakuk Marcit? No igen. Többen tartják annak. Csakhogy ez az, ami merőben igaztalan. Igaztalan, és inkább azokra vall fogyatékossággal, mint Kakuk Marcira.

Különben már a pofája oly sajátos Kakuk Marcinak. Olyan, mintha nem is volna képes kifejezni valami indulatot. Hosszúkás, kopószerű s egyforma hamuszürke mindig. Mégsem visszariasztó. Holott hozzá még jókissé bandzsít is. Tehát szemeiből is nehéz kifürkészni valamit. Hadonászni, handabandázni sem szokott. Ha beszél, tartása is olyan, mintha önmaga egészen máson tűnődne, mint amiről szó van. Nevetni meg éppen nagy ritkán szokott. Akkor már pukkadoznak és kékülnek körüle, mikor az ő bal szeme és jobb ajkszegletében is megjelenik valami hasonlíthatatlan hunyorgás. És ehhez néhány kuncogást hallat, mint mikor a malacoknak a fejét vakarják, s halkan csökögnek.

Egyáltalán, Kakuk Marcinak csak a szaván indulhatni el. Úgyhogy talán maga is azért vált körülményeihez képest valamilyes mesterévé a szavaknak, hogy ennélfogva mulatságos fickónak tartsák.

Hogy a neve? Hát ha ki nem találták, a neve úgy ragadt rá, hogy Kakuk Marci közismerten nagy barátja a szépnemnek. De mint a kakuk, maga nem rakott fészket, hanem a másokéra járogat.

Egyebekben igazán érdemes meghallgatni tőle ifjúsága történetét. Egész biztos, hogy bárkiben értés és elnézés támad önkéntelen sorsa iránt.

 

*

 

Értés, elnézés, édes istenem! Való-e először is az, hogy Kakuk Marci kétségtelen alja társadalmi helyzete mellett annyira sajnálatra méltó, boldogtalan volna? Tudja isten! Nehéz megállapítani a boldogtalanság jellegét. Sőt, bajos még a nyomorúságét is.

Kakuk Marci is szeret dicsekedni, például, gyermekségével. Azaz, azzal az idővel, amikor még maga is a polgári társadalom tagja volt, akármilyen apró is.

Pedig voltaképp Kakuk Marci gyermeksége jóval nagyobb ínséget ismert a mostaninál, a rongyokénál. A koszlottság és a foltok ínségét. Azt az ínséget, amit takargatni, titkolni kell, és titkolni nem lehet, mint – ahogy mondják – a köhögést.

Kakuk Marcinak apja is, anyja is ivott. Melyikük jobban? Hát, apja rendszeresen, anyja időszakonként. De körülbelül megitták azt a mennyiséget, aminek ára, ha meg is marad, akkor is szűkölködniök kell.

Kakuk Marci apja végrehajtó volt a városnál. Azazhogy ezt Kakuk Marci csak a rövidség kedvéért mondja így. Valójában apja csupán segédje volt a városi végrehajtónak. Hivatalos szabatossággal kifejezve, a kisegítő napidíjas rangjában. De hát mégiscsak valami rangban és ha nem szürke-, akkor legalább sárganeműben. Úrféle volt, szellemi munkás. Sőt, tényleg nem is kivetett egyén.

Elvégre a közfelfogás szerint csak dicséretére szolgálhatott, hogy kedvelte a társaséletet, és egyik legkimaradhatatlanabb tagja volt a városi Polgári Egyletnek.

Igaz, hogy otthon egész családja sokszor két hatos értékűt sem zabált naponta, de ő maga azért kifizette vagy felíratta az esti hathatosnyi cehet a lityi borért és ásványvízért az Egyletben. Míg a napidíja mindenestül egy pengő volt. Amiből következik, hogy…

Azaz, ebből sok minden következett, például családjára, de magára a végrehajtóra főként az, hogy a napi cehen kívül nemigen ihatott többet. Kivéve persze, ha más fizetett neki.

Mivel azonban sem mulatságos, sem eszes egyén nem volt, hát csak egyetlen tulajdonát vethette latba, hogy kielégítse szenvedélyét. Ez volt a kitartás. Kitartani a végletekig! Nem is olyan jelentéktelen dolog ez.

A végrehajtó a polgárok egyletében estéről estére, mint a pók a hálójában a legyekre, úgy várt egy sarokban a mulató társaságokra, míg lerészegednek. Akkor mindig akadt köztük barátkozó, ismerkedő természetű, aki odahívta az asztalhoz. Vagy akadt barátságtalan természetű, aki elriasztotta magától társaságát, és valakivel komiszkodni akart, s ez hívta oda a végrehajtót. Meg akadt, akit haza kellett cipelni. Szóval, valahogy akadt potya, csak ki kellett várni.

A végrehajtó valóságos kuvikja volt a mámornak. A képe mindig nyúzott az éjszakázástól és sárga, szürke meg zöld a sok zárt levegőtől. De az irodát azért sosem mulasztotta el. Két éjjel virrasztani és nappal körmölni, fel se vette. Így tehát nem is tartotta senki züllött egyénnek. Sőt, elnézést és magyarázatot is találtak rá, miért nem szívleli családja körét.

Feleségének sokkal gonoszabb híre volt. Való, hogy túlságba is ment olykor. Ha egyszer beleszagolt az italba, képes volt érte eladni fejéről a kendőt és hazulról az ágyterítőket. Képes volt megszökni családjától, s napokig odakujtorogni.

Marcika ment az iskolába, és a kis pajtásai ujjongva adták elő, hogyan látták édesanyját ott fetrengeni az utcán, egy fal tövében.

Csak szerencse, hogy Marcikának azt a különös, rugékony kedélyt adta a természet. Valahogy érzéketlen volt a szégyen, a kínos, a megalázó iránt, anélkül hogy különben arcátlan lett volna, mint ez rendesen ezzel szokott járni. Különös s nem oly sűrű tulajdon ez.

A nagy Kakuk Marciból teljességgel hitelesnek képzelhető el, ahogy meséli, hogy ilyenkor csak vállat rándított kis pajtásainak:

– Hát mit mondjátok nekem? Én nem tehetek róla. Rájön, és nem bírunk vele.

Nem volt ízetlen, hogy vele röhögjön kis pajtásaival. Azaz hogy nem volt gyáva, hogy ezzel segítse túl magát zavarán. De nem volt ingerült sem, rebbent sem.

Éppígy mesél egyéb családi körülményeiről is. Azt állítja például, hogy ő maga egyáltalán nem hallotta szüleit beszélni egymással. Sőt, nénje is azt mondta neki, hogy ő is csak egész kicsi volt, mikor még szüleik beszéltek egymással.

Hogy hogyan érintkeztek mégis egymással? Hát nekik, gyermekeiknek szóltak:

„Mondd meg anyádnak ezt meg ezt!”

Persze, ha nem így:

„Mondd meg annak a tolvaj tekergőnek, aki megette az életemet!”

És viszont:

„Mondd meg annak a dögnek!”

Ezek természetesen a legenyhébb kifejezések.

A végrehajtó csak jött-ment otthon, mint valami vendég. Letette a kanalat, és már nyúlt a kalapjáért. A gyermekek csak anyjukkal voltak, föltéve, ha arra meg rá nem jött a hava, és el nem szökött. Akkor a Jóisten viselte gondjukat. Előtte, tudvalevő, hogy kedvesek az árvák és ínségesek.

Mindezt nyugodtan s a legnagyobb határozottsággal bizonygatja Kakuk Marci. Soha az ő füle hallatára apja, anyja egy kukkot nem szóltak egymáshoz. És erre mint a világon legegyszerűbb dolgot teszi hozzá:

– Nem beszéltek azok soha. Pedig még utánam született a kisebb testvérem.

 

*

 

Tény, hogy a sors Kakuk Marcit életén át oly képtelen helyzetekbe sodorta, és olyan feladatok elé állította, hogy netovább.

Ott van mindjárt szülei halála.

A kis Marci tizenegy-tizenkét éves volt. Az iskolából már rég kimaradt, s oly joggal, mint a szülői hajlékot, az utcát is tarthatta otthonának. A kishúga nyolc-, a nénje tizennégy éves kis fruska volt.

Anyjukat bevitték vérhassal a járványkórházba. Erre, míg ott feküdt, otthon meghalt apjuk. Nos, mint rendesen, két napra rá következnék a temetése. Költségeit a városi tisztviselők adták össze.

Hát a temetés reggelén Marci, két kis nővérével, átmegy a járványkórházba. Mikor beállítanak, ott meg azt mondják nekik, hogy anyjuk is meghalt az éjjel, és délután temetik.

Tudvalevő, hogy ilyen tetemekkel nem várnak. De egyébként mondják a gyerekeknek, hogy a temetésen jelen lehetnek. Azelőtt, tudniillik, alig engedték be őket a kórház pitvarába.

Jó. De hogyan legyenek egyszerre két helyütt is az árvák? Apjukat is aznap délután temetik. Szólnak, keseregnek, pityeregnek ottan.

– Jaj, fiacskám, ezen nem segíthetünk – kapják válaszul.

Lám, Marci meg tudta oldani a kérdést. Azt mondta nővérének: neki így sincs, csak az a világosszürke matrózruhácskája, amit a főjegyző felesége adott neki a fia viseltesei közül, és a könyöke már kinn van belőle, míg a kis nővérének adtak más irgalmas szívek a temetés alkalmára fekete ruhácskát, hát a kórházban megfelel a szürke és rongyos gyász is, a tisztességes temetésen kell inkább a fekete, tehát nővérei kísérjék ki apjukat, ő meg anyjuk elhantolására megy.

S igazán, az sem tud kegyetlenséggel hatni, ahogy Kakuk Marci egyéb szomorú részletekről beszél. Azt mondja:

– Sírtunk, sírtunk, hát hogyne sírtunk volna! Pedig olyan jó dolgunk nem volt kiskorunkban soha, mint a temetéskor meg azután is egy darabig. Aki jött, mindenki hozott valamit, mert sajnáltak minket, gyermekeket. Hijj, hajj, annyit ettünk! Kalácsot! Így, ahogy mondom. Azelőtt ugyan, míg szegény apám meg anyám élt, jó volt, ha egy kis habart paszuly volt.

A három árváról aztán is a jó lelkek gondoskodtak.

Marci kishúgát egy özvegyasszony vette magához. De meghalt nemsokára. Nem az özvegy. A kislány.

A kis nénjét egy varrónő fogadta fel. Oly szép, sápadt, riadt kis pipi volt. Nem a varrónő. Az egy, ugyan pozsgás, cicomás asszonyság volt. Akkor vált el éppen, nem a férjétől, hanem egy tűzoltóőrmestertől, aki miatt a férjét odahagyta.

Gondjaiban a kislány nem kerülhette ki sorsát. Rossz útra tért, s csúnya helyekre vetődött. Kakuk Marci ismételten csak annyit említ róla, hogy egy gyöngyház nyelű bicsakot kapott tőle, s azóta is azzal van. Kérték már tőle, de nem adta oda semmiért.

Marcit magát pékinasnak szegődtették el.

De hadd vegye át most ő maga a szót.

 

 

 

 

 

Mesterség, mesterség, bizonyára jó egy jó mesterembernek. De akinek van apja meg anyja, hogy fussanak és vigyázzanak, mit csinálnak a kölykükkel.

Én is rendesen szegődtem három esztendőre a pékhez. Ruha, minden. Na hiszen!

A másik inas a pék feleségének a testvéréé volt. A Gyurika lelkem. Csak a Gyurika lelkem. De Marci? Marci, te kancsi hóhér, hozzad csak mind a két kannát teli! Marci, te kötnivaló, vidd, csak vidd mind a két kosarat a zsemlyésasszonyokhoz.

Úgy bizony. Marciba rúgj belé, mert döglik. Marci hiába volt fenn egész éjszaka a sütésnél a legényekkel. Marcinak egész nap járni kellett azért a péknének. Csuda, hogy egyszer kormosan beleestem a nullástésztába? Már aludtam, mikor jártam is.

Zsemlye? Perec? Azt gondolják, legalább az volt elég? Hajhaj! Meg volt az úgy számolva! Igen, Gyurikának. Annak igen, Gyurika szívem, mit tömjünk beléd? De Marci? Marcinak kapca a belibe.

Hát Marcinak is volt esze: maradjon nálatok a sindrigörcs!

Elmentem, és beállottam egy kovácshoz inasnak. Jól jártam megint. A péknél, ha szidtak meg hajtottak, legalább nem ütöttek. A kovácsnál? Kaptam én a kalapácsnyéllel meg a kisfújtatóval, ahogy a legyet csapják.

De tudják, mi volt az én legnagyobb bajom? Az volt, hogy alig voltam még egy kölyök, már mindenki legényszámba vett engem. Tizennégy éves koromban akkora volt már a bajuszom, mint mostan. Azért nem sajnált senki engem. Mindenki azt gondolta: hiszen ez már egy nagy lógó. Pedig ha levetkeztem, olyan sovány voltam, mint egy rühes macska. És akikkel egy iskolába jártam, még ott játszottak tolvaj-pandúrt a templom körül.

 

*

 

Egyszer a kovács borzasztóan megvert. Úgy összepufált, hogy a szám akkorára dagadt, mint egy hatosos zsemlye.

Bizony isten, pedig semmit sem csináltam. Volt egy rosszmájú felesége, ha azzal összeveszekedett, és aztán bejött a műhelybe, akkor, Marci, csak lessed, hogy merre az ajtó. Éppen úgy volt akkor is.

Persze elszöktem.

Elszöktem én már azelőtt is nemegyszer, aztán megint visszamentem. De akkor találkoztam egy másik inassal. Az bádogosinas volt. Röhögött rajtam, de azért megsajnált. Azt mondja nekem:

– Hát bolond vagy, hallod, hogy eltűröd, hogy verjen a gazdád? Hiszen ha felmégy az ipartestülethez, és megmutatod ott a pofádon ezt a kokast, hát rögtön elvesznek a gazdádtól, és megbüntetik azért. Akkor kérezz oda, ahol én vagyok. Ez a bádogos, meglátod, milyen áldott jó ember.

Addig-addig mind beszélt nekem, hogy gondoltam: igaz, bolond is vagyok! Még el is jött velem egész az ipartestületig, mert én restelltem odamenni, mert csak kétszer voltam ottan, mikor szegődtettek. De megmagyarázta nekem, hogy csak menjek, és kérdezzem ott benn Kukházy urat. Az majd elrendezi a dolgomat, ne féljek.

Kukházy urat én is ismertem. Ott mindenki ismerte a városban. Egy szép, derék fiatalember volt.

Hát bemegyek, és kérdezem ottan. Csak reszkettem én, úgy féltem. De látom, egyszer csakugyan beeresztenek Kukházy úrhoz.

Na, kopogok, benyitok. Kukházy úr ott ül az asztalnál. Elmondom neki, persze hebebe-rebebe, csak makogok, hogy milyen dolgom van a kovácsnál, és mutatom neki, hogy most is mit kaptam, itt van, pedig nem csináltam semmit.

De Kukházy úr is csak azon kezdi: ejh, te gazember így, ej, te gazember úgy! Már abban voltam, na itt is csak kikapom a magamét. De aztán Kukházy úr odajön, és megfogja a dagadt államat: mutassam csak!

És azt mondja:

– Várjál.

Behúzódok ott a szegletbe. Kukházy úr meg elkezdi ott rakosgatni az asztalon az írásokat. Meg hol feláll, és fúj egyet-kettőt, és tapogatja a homlokát. Látom, éppen jókor jöttem, hogy ilyen rosszkedvű. Na, odamegy egy nagy szekrényhez. Az is tele írásokkal. És onnan kiált rám:

– Mikor szegődtél?

Nem érkezek felelni. Mert három asztalos jött be az irodába, és egyenesen odamentek Kukházy úrhoz. És még ugyan kezdenek lármázni előtte.

Hanem, ahogy bejöttek, hát utánok egyszerre egy Risi nevű cimbalmos, ez suttyog be az ajtón. És ahogy Kukházy úr a három asztalossal osztozik ottan, hát Risi jön oda hozzám a szegletbe.

Jól ismertük egymást. Ott laktak ők is a mi utcánkban, és sokat gomboztunk, fürödtünk meg futkároztunk együtt. Persze kérdi: mibe járok itten?

Mondom neki, és mutatom a számat. És persze én is kérdem: – Hát te?

Erre Risi kivesz a zsebéből egy csomó cédulát. Amelyiket látom, mindeniken csak ennyi van írva: 5 pengő, Kukházy. Más semmi. A másikon is: 10 pengő, Kukházy. Megint a harmadikon, a többin is: 10 pengő, 5 pengő. Van olyan, hogy le van öntve az írás, és mintha nem Kukházy, hanem Kukukházy volna ráírva.

Csakhogy már nem kérdezhettem megint Risitől: mifélék ezek? Mert a három asztalos éppen megy kifelé az irodából, és annyira veszekednek Kukházy úrral, hogy gondolom, még összeverekednek. És Kukházy úr, ahogy elmegy velök az ajtóig, cupp! becsapja utánok, ahogy bírja.

De Risi (egészen eltátom rá a szám) megy oda, egyenesen Kukházy úrhoz:

– Szervusz, kedves egy komám! – azt mondja neki, és kezet fog vele.

Csodálom, hogy mit mer itten ez a cigány. Csakhogy Kukházy úr se várja meg, hogy többet mondjon. Fordul-fordul körül-körül a szobában, felkap egy csomó írást az asztalról, lecsapja a másik csomót, és azt mondja Risinek:

– Na, csak hagyjatok békét nekem máma, mert azt sem tudom, hol a fejem. Gyere holnap. Látod, itt vár ez a fiú is. Nézz rá, hogy néz ki, az istenit! Most nincs időm.

És rám mutat Risinek. De Risi azt feleli:

– Már engedj meg, kedves komám, már engedj meg. Minek jöjjek holnap, mikor máma van elseje? Nem húztunk teérted másnak, akitől kereshettünk volna, és azt mondtad, máma reggel kifizetsz. Légy csak szíves. Légy csak szíves.

– Na! – azt mondja neki megint kurtán Kukházy úr. – Most mondom, hagyj békén. Nincs időm.

De Risi nem tágít. Lepetel-lepetel, még a kabátját is elkapja Kukházy úrnak, ahogy futkos ott a szobában. Hát egyszerre Kukházy úr mérgesen elkapja Risi kezéből a cédulákat. Nem is nézi meg őket, csak kiveszi az erszényét:

– Nahát, na, azt a kutya!… – káromkodik egyet, és egy csomó koronát nyom oda bele a Risi markába. Azzal nem szól többet egy szót se, hanem megy az íróasztalhoz és leül.

Éppen gondolom magamban: az ördög bújjon beléjük, milyen jó ezeknek a cigányoknak. Ennek a Risinek is, még jobb ruhája van, mint Kukházy úrnak, és én meg polgárfiú létemre olyan rongyos vagyok, mint egy hóhér.

De Risi csak megnézi markában a pénzt, és néz rá Kukházy úrra, és vár egy kicsit. Várhat. Mert Kukházy úr már zsebbe tette a bugyellárisát, a cédulákat meg széttépte, és odalökte a köpőládába. És többet nem törődött Risivel.

– Nahát, mi ez? – azt mondja egyszerre Risi, és mutatja a pénzt.

– Elég, elég! Eleget kerestetek tőlem! – kiált egyszerre Kukházy úr.

– Na, ez úri dolog! – kiabál neki vissza Risi. – Ez úri dolog?

És ugyan kiabál. És ugyan hadarász a pénzzel a markában. Kukházy úr is egyszer csak felmérgesedik rá:

– Ejnye, az!… (Erre-arra.) Még te ugrálsz itten, te büdös cigány?! Nem kotródol ki innen az anyádba?!

És veszi is a botját a szegeletből.

Persze Risi se várja meg ezt. Iszkol kifelé az ajtón, de azért a szája habzik, úgy habrigyál vissza Kukházy úrnak:

– Úriember vagy? Mi vagy? Úriember? Pftüj! Pftüj! Pftüj!

Én csak bámulok ottan rájuk. A kórság ebbe a büdös cigányba – gondolom –, most még jobban felmérgesítette Kukházy urat! De – gondolom –, különben, mit féljek? Hiszen még meg is mutatott neki engem Kukházy úr a fájós számmal.

Hát állok ott, várok ott. Kukházy úr visszaül megint, de rám se néz. Mintha észre sem venne, hogy ott vagyok. Egyszer rám néz:

– Nahát! Te mit ástálsz itt, te gazember! – kiabál rám. – Nem mondtam neked, hogy takarodjál el?

Dadognám én is, hogy: hiszen azt tetszett mondani. Dadognám, de látom, hogy a bot megint a Kukházy úr kezében. Dehogy okoskodok ottan. Hogy még én kapjak a cigány helyett is. Nem volt elég a kovácstól? Loholok én is ki.

Tessék. Itt is elintézték jól az ügyemet.

Na, az udvaron Risi még mindig ott gágározott, köpködött, és mutatta mindenkinek a markában a koronákat:

– Hát ez úriember? Hatvan pengőről ad írást, és hat pengőt ad, hogy egész éjszaka muzsikáltunk neki. Pftüj, pftüjj, pftüjj! Koszos, piszkos, nem úr! Vegyen rajta koporsószeget.

Utolértem ott a kapu előtt. És mondom neki én is:

– Hadd el, látod, engem is kilökött. És most azt se tudom, mit csináljak.

Hallgat is az persze énrám? Kiabálja az csak a magáét. Csak mikor már kinn vagyunk az utcán, akkor felejtette el egy kicsit a baját. És egyszerre, mintha csak rám is dühös volna, mint Kukházy úrra, azt mondja nekem:

– Hát csudálom is, hogy ekkora tángáló létedre ütteted-vereted valahol magad. Rögtön otthagynám az egész mesterséget.

Könnyű mondani – gondolom magamban. – Hát én tán nem: „tova koma!” De hova?

Egyszerre csak azt mondja Risi:

– Hagyd hát! Ha akarod, mondok neked valamit, ha nincs hova menj. Na látod. Éppen jókor találkoztunk. Éppen az este kergette el Jóska bácsi, a prímás, a bőgőhordót. Gyere, állj be a helyébe. Félrészt kapsz abból, amit keresünk. Van, hogy hat-nyolc pengőt is keresel.

Gondoltam magamban: na, éppen mint most láttam Kukházy úrtól. Persze nem szóltam, mert csakugyan én se tudtam, hogy mitévő legyek. Vissza a kovácshoz? Éppen most, hogy majd megtudja, hogy panaszra voltam rá. Inkább vágom el a nyakam a bicskámmal!… Csakhogy megint hogy hordjam a bőgőt a cigányokkal? Ezt már mégis szégyelltem.

De Risi csak beszél a fejembe.

Nem lesz semmi dolgom. Ha este elviszem a bőgőt meg a cimbalmot onnat, ahol próbálnak, alhatok magamnak, ameddig a banda muzsikál, ameddig vissza nem kell vigyem. Csak ha hívják a bandát a másik vendéglőbe, mert kettőben muzsikál. Vagy hogyha kiviszik éjjeli zenére. Aztán ihatok, amennyi belém fér, ami a vendégektől marad.

Ezt ugyan mind mondhatta ő nekem akkor. Nem állottam én akkor, higgyék el, még a szagát sem a szesznek. Még kicsikoromban is a két lánytestvérem inkább megette a pálinkás kenyeret, ha anyám adott nekik, mikor fájt a gyomruk. Én kiköptem. – Jó az, csak egyed! – mind mondották nekem. – Jó a csudába, mikor facsarja az orromat!

De hát Risi addig beszélt nekem, míg csak rávett. És csakugyan elmentem.

Este már ott állok én egy nagy hevederrel a hátamon a prímásék udvarán, hogy rám akasszák a cimbalmot. Meg egy nagy szíjjal a vállamra a bőgőt.

Azzal, gyere, Marci! Csak úgy tántorgok keresztbe a járdán a cigányok után, mint mikor a katonák jönnek haza elfáradva a gyakorlatból a puskával meg a bornyúval. Persze a nagybőgő mint egy ágyú.

Szégyellem én magam borzasztóan. Nem is merek felnézni a járdáról. Éppeg ott mindenki ismert, mert ott laktunk azon a tájon.

De már a vendéglőben elfelejtettem minden bajomat. Dehogy aludtam én ottan. Hallgattam egész éjszaka a muzsikát, és néztem, hogy mulatnak. Tetszett persze. És akkor éppen elseje volt, hát sokan mulattak. Micsoda? Tán három pengőt kaptam mindjárt félrésznek. Nem is volt még annyi pénzem soha. Örültem, mint a bolond. Mert nem hittem elébb, hogy nem bolondít engem a cigány.

Jött, hogy fütyüljek és ugráljak reggel a hátamon a bőgővel, mikor hazafelé mentem. Hát mi voltam? Egy kölyök. Gondoltam magamban, minek is nem vagyok cigány? Hát kinek van jobb dolga, mint ezeknek? Látom, jobb ruhájok van, mint akármelyik úrnak. Látom, a prímás meg Risi is csak komázik a főjegyző fiával. Velem pedig az, nem velem, de apámmal sem ült volna le egy asztalhoz. És látom aztán, hogy bizony otthon is minden purdé fehér kenyeret majszol. Hát kinek van jobb dolga, mint ezeknek?

 

*

 

Egy volt csak a bajom, nem volt hol lakjam. A prímáséknál nem volt helyük, hová tegyenek. Első nap náluk aludtam, a fásszínben. És az is volt a bajom, hogy a kis motyóm is odaveszett a kovácsnál, mert nem mertem érte menni.

Másnap aztán azt mondja nekem a prímásné:

– Tudja mit? Menjen, és próbálja meg ideát a szomszédban, Zachárnénál, hátha felfogadja? Annak éppen most volt egy kőműves lakója, s éppen elment. Három pengőt fizetett egy hónapra.

Meg is fogadom a tanácsát és elmegyek. És csakugyan meg is alkudtam Zachárnéval.

Na, ez a Zachárné borzasztó szerzet volt, ismertem persze ezelőtt is, és én mindig abban voltam, hogy magasabb nálam. Mert rettentő sovány volt, és hosszú volt ennek mindene. Hosszú a feje, hosszú a nyaka, dereka, hosszúk a karjai. És hozzá mindig ágaskodott, mindig hadonászott. A melle éppen olyan lapos volt, mint a háta, csak a hasa állott ki olyan hegyesre, hogy mindig azt hittem, hogy valamit dugott a kötője alá.

Láttak már olyan kaszáspókot, amilyennel a gyermekek játszanak? Kihúzták a lábukat, és azok mégis kaszáltak, míg le nem ment a nap. Na, éppen ilyennek tetszett nekem mindig Zachárné. Úgy járt ennek mindig a keze-lába.

Meg biztosan azért is látszott olyan hosszúnak, mert az ura, Zachár, már nem ért tovább mellette a kötője madzagjánál.

Ennek nyomorékok voltak a lábai. Ez úgy lépett, tudják, hogy előbb a talpa érte a földet, aztán a térde, mind a két lábával. Úgy, hogy meg kellett rendesen talpaltassa a két térdét is. Mint ahogy – ha látták – a kövezőknek van.

Volt ő is kövező, de nem szerette, otthagyta. Székeket meg ágyakat járt fonni hársból meg sásból. Attól a két tenyerén is olyan vastag volt a bőr, mint a talp. De legalább ezeket nem kellett talpaltassa.

Hát a pofája! Nem volt rajta egy szál, egy szál szőr se. Még szemöldöke sem volt. De tele-tele sűrű-sűrű ránccal. Még az orra hegye is. Sose láttam még olyat.

Olyan két pocsék szerzetet, mint ezek voltak, nem lehetett volna fogni kötéllel sem az erdőből.

Hát ezekhez kerültem én.

Persze ott laktunk együtt egy szobában. Nem is volt az ház, amiben laktunk, csak valami ól volt, csak úgy becsapdosva agyaggal és bemeszelve. Hátul, egy puszta udvar végében, és mindjárt mellette egy büdös, piszkos árok. A patkányok úgy jártak benne, mint a hangyák.

Nem volt azoknak semmijük. Én meg Zachárné egy-egy szalmazsákon aludtunk. Zachár meg rongyokon meg culákon. Neki úgyse kellett volna ágy, mert nem is tudott volna belemászni. Székük se volt egy sem. Hát Zachárnak az sem kellett. Az, hallják, úgy is tudott ülni, a két sarkán, mikor állott. Tudják, amilyenek azok a kerti székek, hogy össze lehet hajtani őket. Na – gondoltam –, ez a Zachár éppen úgy viszi a két lábát magával.

Nem volt ott, az egész házban, csak egy láda meg egy rongy asztal, amin ettünk, meg egy kemence sárból.

Tudja isten, milyen is a nyomorúság. Egyik ember jobban is él, mint a másik, és még félre is tesz. A másik meg rosszabbul is él, még sincs semmije. Így voltak ezek a Zachárék is. Zachár is keresett annyit, mint más szegény ember, és nem lehet mondani, hogy jobban herdáltak volna, mégis örökké a nyomorúság ette őket.

Hát persze én mindig éjszaka voltam oda a vendéglőben, és nappal aludtam otthon meg hevertem. Zachár pedig jókor reggel ment el, és csak este jött haza. Vele hát csak reggel beszélhettem egy kicsit, csak Zachárnéval voltam együtt egész nap.

De hát, egy kölyök létemre, én úgy hívtam, Zachár néni. Ő pedig mindig játszott, mindig kötődött velem.

Jött oda az ágyamhoz és csiklandozott. Én meg olyan csiklandós vagyok, hogy ha csak hozzáérnek a talpamhoz vagy a hónyom alá, hát csak tikácsolok, mint a vágó jérce.

De csak nem hagyott sohasem békén. Ha Zachár elment, hát ahogy szundikálok, Zachárné is lefekszik az ő ágyára, hogy el van fáradva. És mind tréfál velem. Olyanokat kérdez tőlem, hogy szeretném, hogy odafeküdne mellém? És kacagja, kacagja.

Én is kacagok, de jobban szégyellem, és csak forgok-forgok ott a szalmazsákon, mint a giliszta a parázson.

Éppen egy olyan kölyöknek kell ilyeneket mondani. Nem elég, hogy sokszor, mikor nagyon jókor jövök haza, ott látom kitakarózva a szőrös combjaival.

Máskor meg, nyitok éppen be, hát ott mosdik a ház közepén, a mosóteknőben, éppen velem szemben. A két melle, éppen mint két üres dohányzacskó, úgy lógnak le.

Én meg úgy elrestelltem magam, hogy azt sem tudom, hogy húzzam vissza az ajtót. Ő meg kiabál utánam: mit futok annyira, héjhajhaj! Hát annyira félek, hogy megláttam? Csak azt láttam, ami mindenkinek van.

Hát igaz, hallják! De én akkor csakugyan úgy féltem minden fehérnéptől. Ha csak ránéztem egyre, hogyha hozzáértem, már olyan voltam, mint a tűzláng. És jött, hogy elfussak.

Persze, mert mindig a rosszaság járt a fejemben. És tudtam én már minden kutyaságot, még alig látszottam ki a földből. A nagyobb fiúk az utcából mindenre kitanítottak.

Éppen úgy féltem én Zachárnétól is, mennél jobban kötődött velem.

Inkább az öreg Zachárral beszélgettem, ha otthon leltem.

 

*

 

Na, egy reggel éppen olyan jókor jövök haza, hogy még otthon kapom Zachárt. Ott göbözi a bocskorát a rongyokon. Zachárné meg fújja a tüzet a kemencében, hogy früstököt csináljon.

Hát Zachár elkezd ott nekem panaszkodni:

– Ajjaj, ajjaj – azt mondja –, csak legalább három pénzem volna egy kis pálinkára. Három napja nem ittam, hallja! Ajjaj! ajjaj!

Mondom neki:

– Én szívesen adnék, Zachár bácsi, de nekem sincs egy petákom se. Nem kerestünk semmit. Ami meg volt, elraktam a cigányokkal a kártyán. Hulljon le az a csaló körmük.

– Te Juli, hallod – szólt erre Zachár Zachárnénak –, adj már az istenbe két pénzt. Megdöglök már, ha nem ihatok egy kis pálinkát.

– Micsodát? Pálinkát? – kezd el rá kiabálni Zachárné. És szidja erre meg arra az öreget.

Tudják, annak az asszonynak olyan szokása volt, hogy az mindig-mindig beszélt. Az annak is beszélt, amit a kezébe vett. Az azt is mind beszélte, amit csinált. Annak soha magában se, egy percig nem állt a szája. Mi persze már megszoktuk.

– Micsodát? Pálinkát? Na, éppen mikor két krajcár volt itt ez a kis petrezselyem a krumpliba. Ezt is megtakarítom. Takarítom is, hogy ne legyen vele bajom. Ezt is ki kell lökjem belőle. Kilököm itt az ablakon. Ennek is fonnyadt a fele. Mi nem kéne neki! Pálinka! Csak gyújtom meg már itt ezt a kis tüzet. Aztán teszek fel egy kis vizet. Hozok be fát is! Az sincs. Na megyek. He! Két krajcár neki pálinkára! Nyavalya nem kéne neki? Gyúlj meg már, te rongyos tűz! Pptű! Ez a büdös hamu is mind a számba jön. Kihúzom már ezt a hamut is!

Az így beszélt – beszélt – beszélt, hallják! mindig.

Nekem meg ott panaszkodik szegény Zachár:

– No látja, most hoztam neki tegnapelőtt három pengőt, s két büdös krajcárt kérek tőle!…

Sajnáltam szegény öreget. De hát én se segíthettem rajta. Mondom, hogy éppen szóljak én is valamit:

– Hát a bort nem szereti, Zachár bácsi?

– A bort? Micsodát? Hát hogy jutok én borhoz? Hát nem látja, hogy egy kis pálinkára sincsen két pénzem? Hát hogy kérdezhet ilyet? – Csak szinte forgatja rám mérgesen a szemét az öreg, mert biztosan azt hiszi, hogy én is csak csúfolódni akarok vele. De én mondom mindjárt:

– Na látja, én meg mindig ihatnék bort is meg sört is a vendéglőben, ott van előttem, mindig hagynak a vendégek, de éntőlem ott állhat.

Erre csak látom, hogy az öreg azt se tudja, mit mondjon:

– Hát hogy bírja otthagyni? Hát minek nem hozza el? Ó, Mária, Úristen! Hát meg van háborodva? Hát nincs magának annyi esze, hogy legalább nekem szólt volna? Hát minek nem visz üveget, hogy beletöltse, hogy elhozza nekem, ha magának nem kell? Hát adok én magának üveget. Várjon csak. Öblítek is ki egyet. Vigye magával. Hát hogyne vinné?!

Mászik is ki az én öregem az üvegért. Még akkor sem győz eleget kárálni rám, hogy hol tartom az eszemet.

Én meg gondolom, be is töltöm a kedvét a szegény öregnek. És eszembe jutott, hogy panaszkodott, dohánya sincsen. Hát kérdem: jó lenne a szivarvég, amit a vendégek ellöknek, mert azt is hozhatok a vendéglőből, mert nekem az se kell.

Erre is csak majdnem óbégat az öreg:

– Héjj, Mária, Úristen, hát hogyne volna jól Na, ha hoz, bizony isten megfonom magának sással azt a rossz ágyat az udvaron ezen a héten. Azon alhat aztán!

De Zachárné, ahogy ott mind a magáét mondta, nem is vesz észre belőle semmit, hogy mit kereskedünk ott az öreggel.

 

*

 

Csakugyan szerencséje is volt az öregnek.

Rá éjszaka éppen valami vendégek mulattak a bandával a vendéglőben, és annyi bort hagytak, hogy akár két üveggel is megtölthettem volna. A sok szivarvég alig fért el egy zsebemben.

Igen, csakhogy várjunk.

Mert ha hazajöhettem volna, hogy még otthon kapjam Zachárt. De a vendégek világos reggelig húzatták. És Zachár szegény várt volna engem, de a felesége, az elzavarta a munkába. Aztán ő is elment a piacra. Úgyhogy mikor hazajövök, már nem találtam otthon senkit.

Lefekszem én.

De hova teszem az üveget a borral? Odateszem a fejemnél a földre, a szalmazsák mellé.

Tudom, nem tudok aludni sem a nagy örömtől. Mert annyit nem kerestem még sohase, mint akkor éjszaka. Tán hét pengőt.

Na, most már – gondolom –, megveszem, amit kívánok.

Akkor én csak azt kívántam, hogy tudjak venni magamnak egy keményített gallért meg cipőt meg ruhát, amilyen a cigányokon van. Az volt nekem akkor minden kívánságom, hogy olyan nagyságos urasan öltözzek fel, mint azok.

Nahát, mikor felébredek, hát hallom, Zachárné már otthon van, és rögtön észre is vette ő is, hogy kinyitottam a szemem. Pedig még aludtam volna. De már látom, jön oda; hiába tettetem magam, hogy alszom. Nem is tudja, mivel kezdje, hát észreveszi a fejemnél az üveget:

– Mi ez? – kérdi. – Minek áll ez itt? Mi van ebben? Pálinka? Maga hozta? Minek teszik ide, hogy feldűtsék?

– Nem – mondom –, egy kis bort hoztam, mert Zachár bácsi kért.

Akkorra ő már le is hajolt az üvegért, meg is kóstolta, és csak látom, mereszti rám a szemét. A szava is elakadt rá. Pedig az már elég nagy csuda volt.

– Miiiii? – azt mondja. – Bort hozott neki? Honnan?

– Ami maradt a vendégektől – mondom.

Na erre ő csak rám áll:

– Hát neki hoz maga bort? Hát maga neki kedvez, mikor én úgy a gondját viselem? Na hallja, ez szép magától! Bor? Bor való annak? Hát nem tudjuk mink is meginni?

– Énnekem nem kell! – mondom. Mert egy kicsit mérges voltam magamban, mert már láttam, hogy elveszi szegény öregtől, és nem maradnak neki, csak a szivarvégek. Én sajnáltam szegény öreget, és mondom: – De ha tudtam volna, hogy Zachár néni is szereti a bort, hát hozhattam volna egy üveggel Zachár néninek is. Mert most mit mondjak Zachár bácsinak?

– Mit mondjon? Nagyszerű! Mondja, hogy igyon gubicsot. Éppen őtet szoktatták hozzá a többi lakók is, hogy bort hordjanak neki.

Így veri-veri a száját. Nem is merek neki többet szólni. De aztán, ahogy lassanként elmúlt a mérge, megint nekikezd, mint ahogy szokta, tréfálni velem. És egyszer csak odaül mellém az ágyra, és azt mondja:

– Na, az isten nyilába! Mondja már csak, miféle legény maga? Nagyobb bajusza van, mint volt a kőművesemnek, és sem nem iszik, se nem pipázik. Látom, szeretője sincs. Hát miféle legény maga?

Persze én csak kacagok, és hebebe-rebebe makogok.

De Zachárné veszi az üveget, és hoz oda két csuprot és teletölti, és hiába nem akarom elvenni, nyomja-nyomja oda kezembe az egyiket:

– Na igyon! Igyon, igyon, csak igyon! Hát hogyne volna jó? Ne legyen már olyan melák!

Persze, nem voltam hozzászokva, hát még alig itatott meg velem egy fél csuporral, már éreztem, hogy kóvályog velem a ház.

Zachárné meg ilyeneken kezdi nekem: mi öröme van neki a világon? Csak járjon utánunk, Zachár meg énutánam, és egyikünk se törődünk vele.

És mind dülleszkedik hozzám. Mind simogatja a fejem. És megint tölt bort, és igyak-igyak!

Így és egyebek. Hát mit is mondjak? Akkor ez az asszony vett rá ottan engemet a rosszra, mikor csak egy kölyök voltam hozzá.

 

*

 

Attól fogva aztán, hallják, úgy jártam én este két üveggel a vendéglőbe. Egyikbe hoztam Zachárnak is szegénynek egy kis bort, mikor lehetett, a másikba meg nekünk Zachárnéval.

De ne higgyék, nem ittam én akkor se, csak mikor Zachárnéval voltunk együtt, és ő tukmálta belém. Abban is voltam, hogy az nem is lehet másként. És pipázni is csak Zachár tanított meg akkor.

Azért nem mondom, jó dolgom volt. Mert mind a kettő kedvezett nekem, ahogy csak tudott. És igaz, az a Zachárné úgy vigyázott rám, mintha a saját gyermeke volnék. Nem engedte, hogy elkártyázzam a keresetemet, és vett nekem mindenfélét, amit kívántam. Vett ruhát az ócskásoktól meg keményített gallért.

Nem is hiszik el, hogy mi volt csak a bajom nekem. Akármilyen csúf volt az a Zachárné, én olyan nagyra voltam, hogy mibe vagyok vele, hogy alig-alig fért a begyembe. Akárkivel találkoztam meg beszéltem, mindig, mintha szurkált volna, hogy fogjak neki dicsekedni. Bizony isten, sokszor itt-ott hogy Zachárnak nem kezdtem el egyszerre beszélni. Na, az igaz! Legalább ő nem röhöghetett volna ki, hogy olyan pocsék szerzettel gabalyodtam össze, mert az ő felesége.

Kacagás, nem kacagás, azért mindig féltem, hogy egyszer Zachár rájön a kutyaságra.

Nem is féltem, rosszul mondom. Tudják, hogy inkább nem lett volna pofám előtte, hogyha megtudta volna valahogy. Mert szegény öregnek úgysem volt soha megállása a felesége szájától, és szegény mindig éppen nekem panaszkodta ki magát. Na, és aztán tudja meg, hogy én meg mint mesterkedek a feleségével. Zachárné sokszor így is, ott a szeme láttára, olyanokat csinált meg mondott nekem, hogy csak jobban megrökönyödtem. Mikor meg ketten voltunk, Zachárnénak akkor sem volt soha egy jó szava róla. Mindig csak azt kezdte, hogy csak kolonc a nyakán ez az istenpéldája, és tudna ő rám gondot viselni abból is, amit keresek, meg így és amúgy.

Hát egyszer egy reggel megint ott sápog nekem az öreg az ágyon, Zachárné meg éppen fésülködni akar. Egyszerre megfordul:

– Most is csak két pengőt hoztál haza, ugyi? Légy szíves, legalább mondd meg, mit csináljak ezzel? Ebből főzzek neked? – kiabál az öregre, és persze, ahogy szokta, már egyebet beszél rá. – Na! – azt mondja, és dörzsöli a lábát. – Itt fúj be hát a szél az ajtó alatt, innét hűlök én fel, hogy mindég fáj a derekam. Itt megyek én tönkre neked, ebben a disznóólban. Igen, te rongyos. És két pengőért legyek cseléded. De tudd meg, hogy nekem már elég volt. Nekem ne keress. Lesz nekem, aki keressen. Ha főzök, mosok rá, legalább meg fog becsülni. Mire kell neked asszony? Kell neked asszony? Úgyse vagy embere semminek. Maradj itt magadnak! – kiabálja, és megfogja a haját. – Akadj, akadj te is bele, te büdös haj! Mindjárt kitéplek téged is, az Isten verjen meg! – ráncigálja, és megint az öregnek: – Tudd is meg, hogy itthagylak, ahány hét! Nem találok én helyet magamnak? Tegnap is híttak egy házba négy pengőért. Az legalább ház, nem ilyen ketrec! Itt van, megszégyellhetnéd magad – mutat rám –, ez csak egy fiú, mégis többet keres, mint te. És legalább ha utánajárok, meg fog becsülni. Nem igaz, Marci? Mondja meg csak igaz lelkére. Csak mondja meg maga is neki. Megérdemli ez, hogy megegyem az életemet mellette? Azért is, ki is vesszük azt a házat a héten. Maradjon itt magának!

Hej, a szegény öreg, csak látom, egészen odavan érte. De mikor rám néz, még én is csak meresztem vissza a szemem.

– Ajjaj, ajjaj! – kezd el siránkozni. – Hát látom én, mi jár a te fejedben. Hát azt akarod te, hogy itthagyjál engem, ajjaj, ajjaj! Azt akarod te, hogy megegyen itt engem egyedül a tetű, és te elmenjél Marcival. Most látom én! – így jajgat szegény öreg a feleségének és nekem: – Marci! Marci! Hát te is ilyen vagy?

Én mondanám, hogy én nem tudok semmit. De Zachárné bele:

– Olyan hát! Ha keres, azt akarja, hogy gondját viseljék és ne másnak.

– Ajjaj! Marci! – mászik oda hozzám az öreg. – Hát legalább neked legyen lelked. Nem féltek az istentől? Ajjaj, bánom én, csináljatok, amit akartok, csak ne hagyjatok el legalább.

Én annyira megsajnáltam szegény öreget, hogy meg is mondtam ottan:

– Engemet ne hibáztasson, Zachár bácsi, mert én nem akarok elmenni, én nem találtam ki ezt – mondom, és nem törődtem, akármilyen mérgesen néz Zachárné rám, neki is megmondtam: – Minek fog rám, Zachár néni, ilyeneket, mikor én nem tudok semmiről semmit?

Na erre aztán Zachárné megmondta csúfosan, hova bújjak bele az öregbe, ha én is neki fogom pártját!

Hát így voltam én azokkal.

 

*

 

Hogy kerültem aztán én el onnan Zacháréktól.

Május elsejére virradóra a bandák mind kijárnak a városba muzsikálni, az ablakok alá, és aztán másnap mennek köszönteni. Akkor éjszaka, mondhatom, meg kell szenvedni azért a fél részért. Hurcolni végig az egész városon a bőgőt meg a cimbalmot.

Hát elindultunk már úgy éjfél után a vendéglőből.

Persze, olyankor, ha szép idő van, hát egész éjszaka járnak kinn az utcákon, és odagyűlnek hallgatni a bandát. Van sok olyan, aki megy reggelig utána mindenfelé. Fiúk meg lányok különösen, cselédek meg mások meg diákok.

Hát éppen úgy volt akkor is. Sokszor az egész utca tele volt mind körülöttünk emberrel.

De hát nekem nemigen volt kedvem. Viszem ott a bőgőt meg a cimbalmot a banda után, majd megszakadok. Csak azt nézem mindenütt, hol üljek le valahová a fal alá vagy valami küszöbre és pihenjek. Amit meg húztak, azt én mind annyit hallottam már. Megunja azt hamar valaki.

Hát járunk – járunk – járunk, már idestova kezd virradni, s egy-egy helyt már alig állanak meg velünk.

De volt ottan egy kislány, egy kis szolgáló. Az egész éjszaka ott jött hűségesen utánunk. Vele pedig, akik meg őutána jártak, egy csomó, olyan ni, kis siheder legények, mint én.

Lórikának hívták ezt a kislányt. Nagyon jól ismertem. Ismerte azt különben mindenki.

Ismerte azt mindenki, hogy milyen rosszféle kis béka. Csak egy pöttöm volt pedig. Én nem hiszem, hogy tizenöt éves ha volt. Mégis, annak kevés volt, ha hárman kapták le egy éjszaka. Hárman? Ajjaj, még heten is. Az olyan volt.

Pedig olyan szép volt, olyan szép, egy rózsabimbó nem szebb. Szép, fekete szemei. Csak, csak úgy jártak azok mindig, mint az ördögé, csak a fiúkra. Nem törődött az, ha mások vagy a többi cselédek megszólják. Csak amit akart, mást mintha nem is látott volna. Úgy ment az utcán is, hipp-hepp! rázta magát.

De talán hogy rest volt, ahol szolgált? Dehogy volt, találni se lehetett volna annál jobb cselédet. Dalolt az egész nap, és nem állt annak a keze. Ha egész éjszaka künn hancúrozott, azért egy percet el nem aludt volna reggel. És este is, addig ki nem csalták a konyhából, míg fel nem mosogatott, és a kannákat a vízzel még másnapra is oda nem készítette. És a kezéhez sem ragadt semmi.

Mondom, ilyen volt. Csak aztán azt el kellett nézni neki minden gazdájának, hogy egyik éjszaka mint a más, ott viháncoljon a babáival, és farsangoljon el velük mindenfelé.

Akárki azért nem kellett annak. Már idősebb legényekkel nem is állt szóba. Pénzt? Annak ugyan hiába ígértek akármennyit. Úgy cukrot, szalagot, egyet-mást elfogadott, kivált kereskedőinasoktól meg fiatal segédektől. De az is hiába. Még inkább megjáratta, aki ilyennel akart hozzáférni.

Nem az, semmiért, csak ha valaki tetszett neki. Olyanokat, én tudom, ő maga megszólított az utcán. Diákokat meg más kis úri ficakokat, ha jól voltak öltözve, vagy szép fiúk voltak. Ezeket szerette.

Jártak ugyan hozzá más, hozzá való fiúk is, mert, persze, ezekkel elmehetett akármerre, ezek nem szégyellték, hogy kísérgessék. Az úrfik, azok szégyellték, és tudta ő is, hogy nem állhatnak le vele az utcán. De aztán, mihelyt nem voltak szem előtt, rögtön elzavarta a hozzá való fiúkat, és az úrfikkal ment.

Hát éppen úgy volt akkor is. Vagy három magamfajta fiú mindenütt a sarkában, a másikok meg körül ólálkodnak.

Persze, lehet gondolni, hogy sem ezeknek, sem azoknak nem nagyon tetszett, hogy a kislány nem akarja már otthagyni velük a bandát. Hát nekik inkább egyébre lett volna kedvük. De a kislányt nem tudták elcsalni semmivel.

Mondom, az a kislány olyan volt, hogy ha valami tetszett neki, akkor se látott, se hallott, csak az után futott.

Most a muzsika tetszett neki. Láttam egész éjszaka, mint hajladozik, dúdol, ahogy a banda játszik. Mikor rárántanak a frissekre, hát ő fogja meg a fiúkat a járdán, és táncolni akar. Azok meg inkább húzzák, cibálják el, és beszélnek neki, meg tanakodnak együtt. Hozzá-hozzájön egy úrficska is, és az is hívja el. A kislánynak csak a banda kell.

Virradat felé már látom, a ficakok közül hol egyik, hol másik meg is unja ott ástálni a kislány nyomában. Megy el magának egyik is, másik is. Már csak kettő tart ott vele.

Hanem egyéb! Egy ideje úgy veszem észre, hogy a kislány többször mind néz énfelém, mintha tán szólani akarna nekem.

Mit hazudjak? Az én szemem is sokat járt rajta, hogy jó volna, ha egyszer én is megcsíphetném. Igaz, búbolgatja nem egy, se kettő. De milyen kis ficomántos csóri galamb!

Ah! Zachárné! Nem voltam nagyon én már érte. Pedig ne higgyék, az az asszony, amilyen gebe csontja volt, azért mindig olyan volt, akár a porond, ha felforrósodik a napon. Na, de ez a kislány meg, éppen mint a puha, friss gyep, ha ráheverünk.

Hát néz-néz oda, jár erre-arra körül, ahol leülök, meg kivált mikor el-elindulunk valahonnan. Egyszer aztán látom: na, mégse engem szólított meg.

Az öreg kisbőgőst szólította meg, mert az mindig elmaradt a többitől, hogy sokszor én is elhagytam a nagy lomokkal dűlöngézve ottan.

Hallom, ezt kérdi tőle:

– Mondja már, Gányó bácsi, merre tetszenek menni?

Az öreg olyan bolondos volt mindig, hát most is azt feleli neki:

– Most? Mostan megint csak arra, húgám, amerre a lábunk viszen.

Hát attól kérdezhette. De ebből én már tudtam, mi a baja. Mert messze voltunk onnan, ahol szolgált, félt biztosan, hogy nem tud hazamenni akkorra, amikorra fel kell hogy keljen.

Csakugyan, egyszerre jön hozzám, és kérdi tőlem. Persze én megmondom neki. De akkor kérdi:

– Hát azt nem tudja, hogy onnan aztán merre mennek még?

Van úgy sokszor, hallják, mikor mintha hirtelen súgná valaki a fülünkbe: na, most ezt vagy ne ezt csináld. Én is, dehogynem tudtam az egész utunkat, még a prímás is éntőlem kérdezte, mert én írtam egy cédulára, hogy el ne felejtsük, hol mit húzunk, a kisasszonyoknak melyik a nótája. De mintha azt gondolnám: nem mondom, gyere csak, kis csóri, kérdezd meg mindig! És azt feleltem neki:

– Azt csak mindig ott tudhatom meg én is.

Na, csakis, mikor indulunk a másik helyről, Lórika megint odajön hozzám, és én megint megmondom neki, hová megyünk.

De már akkorra egész világosra virradt. És a kettőből egyik fiú megint otthagyta.

A másikkal is éppen ott kezdett veszekedni: hagyjon neki békét! És egyszerre, látom, az is otthagyja mérgesen.

Bánta is a kislány. Én meg örültem. Mert, hogy már nem volt senkije, akivel mulasson, hát megint odajött hozzám, és ott is jött aztán mellettem, és ott is maradt velem.

Még segített is, hogy felvegyem a cimbalmot, ahol utoljára muzsikáltunk.

A cigányok persze előrementek, mert sebesebben mehettek, mint én, a nagy lomokkal. És egészen összebarátkozok ottan a kislánnyal.

Az is éppen jól jött, hogy éppen útba esett a vendéglő, amerre ő hazafelé ment, és megvárt, míg letettem a bőgőt meg a cimbalmot, és elkísértem hazáig.

Ő hívott akkor, hogy jöjjek el majd este, ha akarok, hozzá. Ott van ő mindig az udvarban.

De nem tudtam, minek kérdi mind tőlem az úton: nem tudok táncolni? Sose táncoltam?

– Hogyne! – mondom. – Táncoltam én eleget, mikor kovácsinas voltam. Mikor a gazdám tángált a kisfújtatóval, meg mikor hideg volt a műhelyben, jártam én eleget.

Persze kacagott. De csak aztán tudtam én meg, mit akart ő annyit a táncolással.

 

*

 

Egy szatócsnál lakott, akinek boltja volt meg pálinkát is mért, de csak úgy üvegben.

Hanem attól a harmadik ház volt egy nagy kocsma. Túl aztán a baromvásár tér.

Ebben a kocsmában minden vasárnap délután tánc volt. Úgy hívták: Rotyogó. Persze csak cselédek meg mindenfélék, kocsisok meg hetesek jártak oda. Egy jó iparossegéd vagy egy jobb szobalány nem tette volna belé a lábát.

Lórikától azelőtt széttáncolhatták volna az egész kocsmát. De éppen az előtt való vasárnap valahogy odakerült a bálba, és addig-addig nézte, hogyan táncolnak, hogy megtetszett neki.

Na, aztán avval is úgy volt, mint mással. Akkor aztán nem kellett neki, csak a tánc. Nem kellett neki a ficakok sem, csak olyan, amelyik minél jobban tudott táncolni.

Azért járt akkor egész éjszaka a banda után, és azért fogódzott bele a surbánkókba. De táncolt az még a két kanna közt is, ha letette őket a járdán, a kútról. És bokázott az, még ameddig az edényt öblögette is. Megfogta a seprűt, és azzal járta a konyhában. Az olyan bolond volt, ha egyszer belegabalyodott valamibe.

Persze én ezt akkor még nem tudtam. Én abban voltam, hogy azért hívott magához estére, mert tetszek neki. Én abban voltam, hogy minden fehércseléd olyan, mint Zachárné. És meg is voltam egészen kábolyodva örömömben. Kellett is nekem többet Zachárné! Alig vártam, hogy este legyen, és elmehessek a kislányhoz.

De ott volt a baj! Mit csináljak? A vendéglőben ugyan semmi dolgom se volt, ha bevittem a cimbalmot meg a bőgőt, de azért ott kellett üljek, és sokáig nem mehettem el, mert jöttek a banda után a másik vendéglőből, vagy ha kivitték éjjeli zenére. Az meg messze volt onnan, ahol a kislány lakott. Baj volt, mit csináljak?

Persze, gondoltam-gondoltam, de tudtam volna én a vendéglőben maradni? Hát ha két részt kapok, akkor sem!

Mentem volna már én, még le se löktem hátamról a bőgőt, csak a kislány is azt mondta, hogy csak úgy későbben jöhet ki, ha eltisztogatott a konyhában, De nem hogy a bandával törődtem volna én, hanem, bizony isten, úgy beszéltem magamban, mint Zachárné! „Sötétedj már, sötétedj, hogy mehessek!”

Úgy is szaladtam futtig futva a sikátorokon.

Na, besomfordálok a kapun. Egyszerre püff neki!

Hát én azt hittem, hogy a kislány csak engem vár ottan. Hohó! Volt ott egy gyeppad az udvar végében, hát Lórika ott ül három legénnyel.

Még jobban csudálom. Ilyenekkel még nem is láttam soha. Ezek már mind a kettő nagy bajuszos legények voltak. Csak a harmadik, az volt olyan korú, mint én. Egy lakatossegéd. Éppen egyszerre szabadultunk volna.

A másik kettő, egyik egy kéményseprő, a másik kőműves.

Na, az a kotró, avval különösen nem szerettem, hogy összejöjjek valahol. Az olyan volt, hogy annak nem volt más gondja meg más szava, mint a verekedés. Az mindig gyilkolódni akart. Az mindig azzal hencegett, kit páholt el. Persze áh! inkább a szájával.

Szép, derék, cingár fiú volt amúgy. De egy rossz tekergő. Ott tartotta szegény, özvegy anyja. Munkába sehol sem maradt.

A kőművest Kukujnak hívták. Persze csak a komái, akik nem féltek tőle. Mert haragudott érte, és mindjárt beverte a fogát, akitől hallotta.

Úgy kapta ezt a nevet, hogy mindig az erdőbe meg a bojtorjánosokba járt ki madarat fogni. Hát a társával, akivel kijárt, ahogy a kalicka fel van akasztva egy rúdra a lépvesszővel, és benne a madár, amelyik csalogatja a többieket, a vadakat, hát le kell hogy kuporodjanak a burjánba a madarászok. A Kukuj társa meg mindig kidugta a fejét, hát Kukujnak, öreg madarász létére, mindig kiabálni kellett rá: Kukulj, kukulj! mert elkergeted a csízet!… Ezen kaptak ki aztán rajta.

Hát, amint jövök az udvaron, és látom ott együtt őket, nem is nagyon akaródzik már nekem, hogy odamenjek. De gondolom: ahá! úgy lesz az, mint a másikokkal is teszi a kislány. Ezeket itten tartja hancozni, és aztán, mikor elmentek, együtt maradunk. Na, azért előbb meg is bántam mindjárt, hogy mégis odamentem.

A kotró meg Kukuj csak éppen rám néztek, mintha gondolnák: Na, mit keres ez itt? De a lakatos, az a taknyos, egyszerre elkezd rajtam kacagni. Kacag engem, hogy megszöktem az inasságtól, és bőgőt hordok a cigányoknak. Kacagja a kabátomat meg a kalapomat:

– Háháháhá, hajajajaj! Nézzétek már, úgy néz ki ez, mint egy sáska!

Persze, restelltem ott magam, hogy idegen vagyok köztük, és semmit sem tudok kitalálni, mit feleljek neki. Mind a kabátom nézném én is. Hát, hogy én, na! azt hittem magamban, hogy olyan vagyok benne, mint egy szolgabíró, és itt meg röhögnek, hogy olyan vagyok benne, mint egy sáska.

De aztán nem kellett sok. Megjött nekem is a szavam. Azt mondom a lakatosnak:

– Te röhögsz rajtam, te nyálas? Hát te talán valami jó mesterember vagy? Hiszen mind tudtuk rólad, inasok, mire használnak gazdáék. Hiszen nem is tudtál egy szeget kireszelni a műhelyben. Nem is voltál a gazdád, csak az asszonyod inasa. Csak a malacokat bízták rád meg a kisgyereket ringatni a bölcsőben. Hát nem emlékszel, mikor elküldtek a piacra egy krajcárért kaporért, és nem tudtad, mi a kapor, és ott bőgtél, és utánad jött asszonyod, és a lába közé fogta a fejedet, de fájt a keze, és a zöldségesasszonynak mondta: „Legyen már szíves, üsse ezt a tekergőt!…” Meg minket hívott, hogy üssünk, és mink ütöttünk meg rúgtunk beléd, hát nem emlékszel? Te nagy mesterember!

Megfeleltem én aztán neki, hogy mindjárt őtet kezdték el röhögni a többiek.

A kislány is csak hányta magát a kacagástól a gyeppadon. Hányta persze úgy, ahogy a kotró meg Kukuj közt ült, de úgy, hogy mindig a kotróra dűljön. Kukuj is tartotta volna neki magát, de rá nem dűlt, és a kezét is mindjárt levette magáról, ha Kukuj tette rá.

A kotrót, azt szerette jobban. Azért, mert az táncoltatta akkor. Igaz, jól tudott táncolni, azt láttam én is. Ugyan neki sem illett volna iparos létére ott a kocsisok közt, de azért ment, mert ott henceghetett azok közt. Az iparosok közt kuss volt neki, mert ismerték, és tudták, hogy csak csavarog. De a kislánynak csak az kellett, aki táncoltatta.

Kukuj meg nagy otromba volt. A háta is nagy, széles, görbe, és az egyik lábával is befelé járt. Olyan volt, mint egy öreg. Csak morgott. Olyan vastag hangja volt, mint az ökörnek. Persze, ha vele táncolt a kislány, csak kiröhögtette magát.

 

*

 

Hát azok ottan azért ültek ki minden este, hogy mulassanak, kacagjanak.

Kivált Kukuj, az olyan volt, hogy annak elég volt egy bolondságot mondani, az már nem tudta, hogy merre henderikázzon. Az olyan könnyen kacagott.

Most sem hagyott, hogy elhagyjam a beszédet, és csak mind kérdett: „Hogy volt? hogy volt?” Csak mondjam, miket csináltunk inaskorunkban. És a kislány is, a kotró is.

Nahát, leültem már én is oda a gyepre. De a lakatos meg nem tudott maradni tőlem. Mérges volt magában, hogy nem tudott nekem semmit visszamondani. Hát hol leült, hol felállt, és egy kis pálca volt nála, azzal kezdte ütni a kalapomat: hallják, hallják, hogy úgy szól, mint a dob, menjek, és adjam el a hajdúnak, hogy járjon vele dobolni! És arra rá kacagni rajtam.

– Menj el – mondom –, hát akármilyen az én kalapom, de én nem jártam vele, mint te inaskorodban lógubicsért, ahol a szekerek állnak hetivásárkor, asszonyodnak, mikor tapasztott. És asszonyod mind a fejedhez vágta, ami a lógubicsból nem volt sárga.

Így aztán persze megint csak őrajta kacagtak.

Úgyhogy Kukuj rá is prüszkölt egy csúnyát a kislány bujkájára, hogy az meg is haragudott.

– Menjen, disznó! – és ellökte Kukujt, mikor le akarta törülgetni. Persze, mert inkább azért akarta, hogy fogdoshassa a kislányt.

A lakatos is kacagott. Persze jobban tettette magát, hogy már neki is csak kacagás, ami régen volt vele inaskorában. Mert tudom, hogy mérgében levágta volna az orromat a fejemből.

Látszott, hogy nem is tudott már ottmaradni. Megy, mert menni kell neki – azt mondja. Kellett is? Dehogy. De már látta, hogy mind csak őrajta röhögnek, azért ment.

Énnekem csakugyan menni kellett volna.

Mondom is, mikor a lakatos elment, én is kell hogy nézzek a vendéglőbe, mert el találják hívni a bandát, és keresni fognak.

Ne menjek, ne menjek. Nem akartak ereszteni. Mit? Így-úgy! Keresnek a fenét. Maradjak csak, és mondjam csak az inasságot.

Persze, nem kellett sokat erőltessenek. Mert mind arra számítottam magamban, hátha elmegy a másik kettő a kislánytól, és egyedül maradok vele.

Nahát maradtam.

Persze a kotró is azt akarta, hogy megkacagtassa a többit. Az nem fért meg soha semmiben, hogy ő ne legyen a legelső. Az, ha követ emeltek, biztosan ő emelte fel a legnagyobbat. Ha danoltak, ő danolt a legjobban. Attól nem lehetett valamit ki sem találni, hogy hátrahagyja magát.

Elkezdett most ő is beszélni mindenféle mókát. De persze látszott, hogy hazugság, és csak itt találja ki mostan. És még inaskorában is mindig az a fő neki, hogy ezt megverte, azt megverte.

– Megfogtam! Úgy szájba vágtam! Gyere csak ki!

Mindig ez volt a vége. Hát ezen kacagjanak? Csak ő kacagott magában, ahogy bírt. Tán ő sem tudta, min. Csak erővel.

Minden második szava: ő olyan, mint egy darab kenyér, ha békét hagynak neki, de ha kikötnek vele, akkor az elébb vegye fel az utolsó kenetet:

– Háháháháháhá!

Háháháhá! háháhá! Hát ki kíváncsi erre?

Kukuj különben meg is mondta neki a szemébe:

– Ne hencegj! ne hencegj! Ajaj, találnál te is emberedre. Hallgass magadnak. Mondjad csak, Marci – mondta nekem.

Még a kislány is, pedig az a kotrót szerette, még az is, láttam, igazat ad Kukujnak ebben, és ő is azt mondja:

– Várjon, várjon. Hallgassuk hát őtet.

Na, de már késő volt. Egyik is ásított, a másik is.

Hiába vársz itt, Marci – gondoltam. Meg eszembe jutott: hi a szentbe! Csakugyan megjárom, ha kellek a bandának. De hogy úgy biztattak, hát tetszett nekem is, hogy szóval tartom őket, és gondoltam: tán a kislány is, nahát, így megszeret ottan, hát érdemes lesz, hogy annyit verem a számat.

 

*

 

Na, egyszer csak a kislány csakugyan azt mondja, na, megy be, álmos, eleget kacagott máma.

Én is töröm a fejem, és nézem, tán most fog inteni nekem, hogy ne lássa a másik kettő, hogy csak bújjak el valahol, míg elmennek, aztán enyém a világ.

De int? Dehogy int. Indul be. Fogjon meg a görcs! – gondolom –, potyába csaltál ide.

Be is megy a kislány. Én is ki kell menjek az udvarról a másik kettővel. De csak gondolom: hátha majd a kaput hagyja nyitva nekem, és visszajövök.

Hagyja? Dehogy hagyja. Zárja be utánunk, hallom a reteszt. El vagyok én ottan keseredve. Nem is hallom, mit beszél a másik kettő. Mint a muta, megyek ott velük.

– Na, Isten áldjon benneteket, én erre megyek – köszön el tőlünk a kéményseprő.

Nekem meg, mikor elment már, mondja Kukuj:

– De egy-egy rongyos ágáló ez, hallod. Ez azt hiszi, hogy mindenkit megijeszt a szájával. Aztán a múlt vasárnap is. Csak nem akartam neki szólni, hogy mit ugrálsz, hát ott volt, még mellbe is lökték a kocsmában! Hát minek nem rántottad el rajta a miatyánkot? Mert ott is addig járt a szája, míg mellbe nem lökték. Akkor már: na szeretném látni, na szeretném látni! Csak feleseltek. És utoljára is azzal maradt, a mellbevágással, egy koszos paraszthetestől, a híres ágáló.

Igaza volt Kukujnak. Ez jó fiú volt, ez a Kukuj, meg jóban volt mindenkivel. És jóban voltak ők ketten a kotróval is. De azért én mindjárt vettem észre, hogy nem azért haragszik Kukuj a kéményseprőre, mert henceg, hanem mert az kell a lánynak. Ő hiába farkol utána.

Na de mondom neki:

– Nekem sietni kell, ne haragudj, mert pórul járok.

– Á, menjünk csak lassan, hová futsz? – azt mondja. – Megyek veled én is egy darabig.

Hát nem ellenkedek vele. És az útban elkezdi a kislányon nekem. Hogy – azt mondja – máma is megígérte neki a kislány, hogy beereszti este a konyhába, és be is engedte volna, ha – a nyavalya törje ki a kotrót – ez nincs itten.

Azt lehet, hogy nem hazudta Kukuj! Látom, ígérte nekem is a kislány. Hiszen ígérte az mindenkinek, csakhogy aztán járhatott utána.

De tudják, én nem is tudom, hogy van az, ha úgy lányokra veszkődünk. Egyik percben azt hiszem: na itt hiába! És búsulok, rág a kórság. A másik percben már azt gondolom: hiszen biztos, csak te futsz el.

Így voltam éppen akkor is. Ahogy Kukuj beszél ott a kislányról, és eszembe jut, hogy lökte el magáról a Kukuj kezét, és engem meg hogy nem akart hagyni, hogy elmenjek: ej – gondoltam –, azt a marha nagy fejedet, Marci!! Ott kellett volna elbújj valahol és várjál, hiszen biztosan csak ezek miatt zárta be a kaput a kislány, és majd kijön.

Nem is törődök én többet a cigányokkal, csak hogy hogy menjek vissza. Pedig több volt már, mint éjfél.

Nem is bírok én várni. Mikor Kukuj otthagy az utamra, usgye! futtig futva vissza én egy másik utcán.

Elérkezek a ház elé. Hát akkor már gondolom: na most minek jöttél vissza? Éppen úgy futottál, mintha a kislány itt várna a kapuban. A kapu meg bizony zárva.

Várok ott, gondolkozok. Megint eszembe jut a banda.

Egyszer csak mit látok? Mintha a kéményseprő jönne az utcán vissza. Meg is ismerem. Bújok el én is gyorsan egy kapuba, hogy ne lásson.

Hát kérem, a kotró megy egyenesen a berenához, és egyszerre kivesz egy deszkát, és bebújik az udvarra, a deszkát meg szépen visszateszi. Bement Lórikához.

Na, Marci, bújj el magadnak! Már nem kellett nékem se a kislány, se semmi. Olyan mérges voltam, és úgy el voltam keseredve. Csak azt bántam, hogy nem maradtam ott magamnak a vendéglőben.

Ez még semmi se.

Megyek vissza a vendéglőbe. Megyek be hátul az udvaron, mint a tolvaj: hátha nincs semmi baj?

De mikor bemegyek: hi, a nemjóját! A cigányok nincsenek ottan.

Mit csináljak? Mit csináljak? Fussak a másik vendéglőbe? Már itt mindegy. Itt megkapom a magamét.

Na, alig ülök egy percet, egyszer csak hallom rupp, brupp, hurcolni befelé a nagybőgőt az ajtón. Jönnek vissza a cigányok.

Risi nyit be legelőször. A cimbalom a hátán. Lelöki mérgesen. Mikor észrevesz engem, rá is kezdi, te piszkos, te gyalázatos, így és úgy!

Hát nem fogom hagyni magam! Mondom:

– Ne ugrálj annyira, hát itt elaludtam az udvaron, minek nem kiáltottál?

De ő csak: hogy ő vigye a cimbalmot? Minek vagyok ottan én, büdösse, rongyossa?

– Hát elviheted egyszer! Nem dűlik össze a cigánytemplom – mondom.

De még nem is érem jól kimondani. Egyszerre hátulról, nem is látom, kiféle, miféle, csak kapok egy olyan csárdást, hogy leugrik a kalapom. Puff, a másikat utána. Ezt a prímástól kaptam. És rám a nagybőgős. Rám rohannak ottan. Belém rugdosnak, összeköpködnek. És takarodj kifelé, kilöknek engem. Meg ne lássák ott többet a pofámat.

Na, Marci, jól megjártad. Kellett neked Lórika.

Ott vagyok kinn az utcán magamba. Persze dühös vagyok. Még olyanokat is gondoltam: mindjárt veszek egy követ az utcáról, és bevágom közéjük a vendéglőbe.

Na de kiáltottak aztán a cigányok énutánam az utcára: jöjjek vissza, vigyem a bőgőt, most megkaptam, amit megszolgáltam, máskor legalább tudom, hogy hol tartsam az orrom.

Csak csúnyán visszakiabáltam: az anyjuk kínját! meg: tolvaj, tekergő cigányok! meg ami a számra jött.

Mert hiába voltam hibás. Magamban, mérgemben úgy tetszett, mintha igaz volna, amit hazudtam, hogy csak ott aludtam az udvaron.

És nem is fájt, ahogy összepufáltak.

Micsoda? Ez semmi se volt, ahogy sokszor régebben a kovács elékapott.

És az öregebb cigányokra nem is nagyon haragudtam. Csak Risire. Azt tán meg is öltem volna. Most rongyos, büdös tekergő vagyok neki. Régen meg ki volt ő hozzám? Egy tetves cigánypurdé!

Hazafelé is mindazon tanakodtam, hogy meglesem és összeverem, hogy nem kalimpázik többet.

Látszik, hogy a kéményseprővel barátkoztam. Csak mind a gyilkolhatnék járt az eszembe.

 

*

 

Jól van, de most mit csinálok? Még jó, hogy volt félretéve vagy három pengőm Zachárnénál. De ha ez elfogy? Nem bánom! Többet a cigányokhoz nem megyek, akármi lesz.

Zachárnénak azért nem szóltam egy kukkot sem az egészről. Mit hazudjak, minek kaptam a verést? Hol jártam?

Nem mondtam meg az egészet, csak Zachárnak.

– Igaz, igaz, ha megvertek. De jól kerestél, kár otthagyni, ha megint visszahívnak – ő is azt mondta, mert az üveg borokra gondolt.

– Én? Oda? Többet? Arra nincs isten!

Azt mondtam rá. De azért hiába, csak azt gondoltam magamban én is: jobb volna csakugyan visszamenni. De már a szégyentől sem tudtam volna megtenni, hogy lepocskoltam mindennek őket. Hanem abban bíztam én, hogy majd elküldenek értem este. Csakhogy nem küldtek azok. Fogadtak is helyembe egy piaci tekergőt.

Hát ahogy várok-várok ott este, és látom, hogy már hiába várok, megint az jön nekem, hogy menjek oda a kislányhoz. Legalább egy kicsit felejtem ott magam a hetyepetyével.

Zachárnétól csak nagy nehezen tudtam kicsalni a három pengőmet. Igaz, vigyázott rám. Sose hagyta, hogy elrakjam a kártyán, amit kerestem. De még csudáltam, hogy nem hallotta meg addig senkitől, mi történt velem a bandával. Éppen fájt a hasa, azért nem járhatott szomszédolni.

Hát elmegyek én oda estére Lórikához.

Nem kaptam ott, csak a kéményseprőt meg Kukujt.

Ott játszottak az udvaron egy csókával. A Kukujé volt. De csakugyan, olyan okos, szép madarat még sosem láttam. Mind a két lábán sarkantyú volt piros posztóból, és a fején kis sapka. Éppen olyan volt, mint egy kis miniszter. Egy szárnya sem volt egy cseppet se levágva, tudott egész jól repülni.

Ha látták volna, mikor megállott, és félszemével megnézett valamit, és éppen úgy beszélt az ő nyelvén: „Tyak! tyak!” Mint az emberek.

Kukuj kivett egy fényes krajcárt, és mutatta neki. Még erővel el akarta venni a csőrével a kezéből. De Kukuj megfogta a krajcárt, és belökte a kertbe, a legnagyobb fű közé. És hallják! Rögtön utánarepült és visszahozta. De nem akarta senkinek odaadni. Mink is futottunk utána kereken az udvaron, de nem bírtuk megfogni.

Kacagtunk ott. Én el is felejtettem az egész bajomat.

No de a kéményseprő borzasztóan szerette volna elcsalni Kukujtól a csókát. Ígért érte nyolcvan krajcárt és egy dohánytárcát. És egész este mind járt Kukuj után, és kérte: hiszen ő tud fogni másikat, meg ez meg az. De Kukuj persze nem adta.

Egyszer aztán a lány éppen bement vizet inni, azt mondja ott a kotró Kukujnak:

– Na, akarod, hogy máma este bent legyél a lánnyal a konyhában? Ha nekem adod a csókát, akkor én kicsinálom, hogy bemégy hozzá. És megkapod a nyolc hatost is meg a tárcát.

– Eridj, eridj – azt mondja Kukuj –, hiszen megígérte nekem, hogy beenged. Oda nem mész be, öcsém agyagos. Mert az csak bolondít itten, és csak diákoknak adja le.

– Nem? Hát mibe fogadjunk? – azt mondja a kotró. – Fogadjunk a csókába. Na, itt a kezem rá. Vágd el, Marci. És megkapod a nyolc hatost is most és a tárcát. Na? Én megmutatom neked, hogy bemehetsz. Csak ne szólj semmit. És ne törődj, ha alszik. Attól ne félj. Úgy alszik, hogy fel se ébred. És máskor is bemehetsz hozzá. Na?

Már láttam ottan, hogy Kukuj gondolkozik. Már látom: jól van, fogadni akar. Hát én már tudtam, hogy jár be a lányhoz a kotró. De minek adja neki ezért Kukuj a csókát, mikor azt én is megmondhatom Kukujnak?

Intek is Kukujnak. Ne! Ne! várjon, Beszéljen velem először.

Kukuj észre is veszi, és hallgat is rám. Mondja a kotrónak: nincs vásár, nem fogad.

Arra aztán odajön közénk a kislány is. És azzal abbamarad.

Na, mikor már jó későre indulunk, a kotró még az úton is mind kéri a csókát Kukujtól. Bele volt egészen habarodva abba.

De én is csak intek mindig Kukujnak, hogy: ne! ne!

Egyszer aztán a kotró csúnyán megmondja, hogy mit csináljon Kukuj a csókájával. És aztán „isten áldjon” tőlünk.

Tudom is én! Mintha nem is akartam volna megmondani én Kukujnak, hogy mit művel a kotró, és hogy akarja őtet is beszöktetni a kislányhoz. Mintha éreztem volna előre, hogy nem jó válik ebből. Van úgy az sokszor az embernek. De már elkottyantottam, hát már késő volt.

Kukuj kérdezi is mindjárt ottan tőlem: na hát, mit akartam? Hát elmondom neki. És mutatom mindjárt a berenán, hol láttam, ahol bebújt a kotró.

– Gyere, lessük meg, ha nem hiszed.

Na jó. Elbújunk ott egy kapuba és várunk. Nem is kapuba, mert nem is volt kapu, csak a helye, egy kerítésben, egy ház mellett. Abban nem laktak, csak valami szerszámokat meg sírköveket tartottak. Egy kőfaragóé volt.

Beállunk oda. De látom, Kukuj alig bír magával. Röhög-röhög, és mind kérdez. Azért láttam én, hogy hiába röhög, inkább tetteti magát, mert azért ilyen csajbókos, hogy bele van bolondulva a lányba, még jobban, hogy annak nem kell, és nem akarja, hogy észrevegyem rajta. Egyszer azt mondja:

– Te, tudod mit? Hijj a fáját! Tudod mit? Szedjünk csak hamar köveket. Ha jön a kotró, mikor bebújik, hajigáljuk meg. Hajjajjaj, hahahaha! Azt sem fogja tudni, merről hajigálják. Gyerünk csak, szedjünk hamar köveket.

Úgy is teszünk.

Azért ej! valahogy nem szerettem az ilyet. Igaz, én találtam ki mindig valamit, mikor inas is voltam, hogy kacagjunk valamelyiken. De most tudtam, hogy ez a kotró milyen. Ez egy dühös marha. Ezzel nem jó kikezdeni. Akartam is mondani Kukujnak. De hát már én is kíváncsi voltam, mi lesz.

Alig szedünk néhány követ:

– Na vigyázz! – mondom Kukujnak. – Gyere, gyere vissza, mert jön is.

Jön csakugyan a kotró. Megy, és csakugyan emeli ki a deszkát. Arra: ripp! rupp! a kövek a feje körül a berenába.

Megijed az. Beejti a deszkát az udvarba! Az is nagy lármát csinál. Brubbonbű.

Na, megfordul. Néz előre, hátra. Mink hallgatunk ott. Csak a kacagás majd kihasít ottan.

A kotró vár egy kicsit. Nem fut el az. Jön, néz fel-le az utcán. Nem tudja, csakugyan honnan jön az áldás. Mit? Nem törődik. Megy vissza a berenához. Erre, ereszd megint a köveket, mikor bújik befelé.

Ez semmi. Egyszerre csak nyitják ki az egyik ablakot a házon. Dugja ki rajta a szatócs a fejét. Meglátja a kotrót. Neki kiabálni. Hüjj, így-úgy, tolvaj, gazember!

Mi? A kotró még nem is nagyon félt. Nem is nagyon futott. Kiabált ő is vissza a szatócsnak. Na de azért csak elfutott.

Hát mi ottan Kukujjal cibáljuk egymást. Csak éppen a görcs nem veszi elé Kukujt. Még én is kacagok.

Ezzel rendben van minden. Egyedül maradunk Kukujjal az utcában.

De az én Kukujom most már nem nyugszik. Mondja: hát mit? Most már csak nem bolond, ha így van, ő bemegy.

– Nesze csak, fogd meg a csókát – adja ide nekem.

– Hej! – mondom neki. – Nem kéne, okoskodjál mostan. Látod, a szatócs felkelt. Leütik a derekadat. Hallod, hogy a szatócs hajdúért akart menni. A kotró is azért futott el.

De Kukuj? Annak hiába beszélek.

– Nesze, csak vigyázz a csókára addig! – ideadja nekem, és látom, csakugyan megy, és bújik befelé.

Már hallom, hogy az udvaron megy. Állok ott kinn a csókával! Még gondolom: hátha majd bemehetek én is? És erre csak reszketek ottan, mintha egy lángból volnék.

Egyszerre jön valaki a hátamnál. Nem is nézem az ijedtségtől. Usgye! Csak gyaszolnék elfele. És hangosan is, lassan is kiáltok be az udvarba Kukujnak:

– Gyere, gyere, te! Jönnek! Bújj el!

Azt se tudom, mit kiáltok. Hát akkor veszem észre: na ez aztán. Hát a kéményseprő jött vissza.

Ő is bámul. Én is bámulok. Mit keresek itt? – kérdi.

Hát így is hiába is hazudnék. Még röhögni akarok, hogy mondjam neki: Kukuj bemászott az udvarra.

De a kotró, mondom, egy dühös marha volt! Látom, jön nekem.

– Az anyád (erre-arra), kitől tudtátok meg a deszkát? Ugyi, rongyos, te lestél meg?

Mindjárt rám is fogja. Azzal a keze már a fejem körül is van. Persze mi vagyok hozzá? Egy macska. És majd felbukok a csókával kezemben, ahogy megyek hátrafelé a dühös marhától.

Biztosan ki is kapnám a részemet. Csak az a szerencsém, hogy Kukuj is megijedt benn az udvaron, és mindjárt ki is dugja a fejét a deszka közt. Persze meglátja a kotrót. Hát arra nekifog röhögni. És persze mászik ki az utcára.

Na, Kukujjal már nem nagyon mert úgy kezdeni a kéményseprő. Mert Kukuj, amilyen csendes muta volt, azért három olyan ágálót megevett volna.

De kacagni, látom, a kotró nem kacag vissza Kukujra. Csak néz mérgesen. Nem is tudja, mit szóljon. Utoljára azt mondja:

– Hát, barátom, ilyen nincs? Ilyen nincs! Kéreztél te a lánytól? Megengedte az neked, hogy hozzámenj? Olyan nincs, barátom!

– Mi? – felel rá neki Kukuj, és csak kacag most is, de ő is, mintha már nem nagyon jó kedvéből. – Csak ne tartsd magad olyan nagyra ezzel a kis lotyóval. Ha neked szabad, szeretném látni, hogy nem hagysz engem is. Nekem is megígérte, hogy beereszt a konyhába.

Hát a kotró, mintha nem is Kukujjal volna baja, erre nem is felel neki, hanem újra engem vesz ott elé:

– Azt a taknyos (így és úgy), te mondtad meg ezt a deszkát? Te lestél meg?

És jön nekem, hogy adjon vagy kettőt. Még jó, hogy a Kukuj hátához tudok állni. Az meg elég jó fiú, hogy nem hagy:

– Nanana! – azt mondja a kotrónak. – Lassabban csak. Ne verekedj. Semmi közöd hozzá, ki mondta meg.

– Ez a taknyos. Hisz most már tudom azt is, az anyja (erre meg arra) – káromkodik a kotró, és akarja félrelökni Kukujt. De Kukuj megfogja a vállát, és mondja:

– Jó lesz, ha elmész, még szépen vagy.

Arra most már ők ketten kezdenek ott osztozkodni. Én csak lapítok ott. Be vagyok gazolva: mi lesz belőle?

Hát megütni, nem ütötték meg egy mást. De már csak itt-ott volt, hogy nem. Huzakodni már huzakodtak. És leszidták egymás apját, anyját. A kotró csak fújt, mint a sárkány, mikor elment:

– Várjál csak, mert még számolunk! – azt mondja Kukujnak. – Veled is, te nyálas! – fenyeget engem is.

– Számolsz a…

Kukuj is megmondta neki csúfosan, mivel számoljon. Arra még röhögött is nekem, mikor ottmaradtunk megint.

De már jól virradni kezdett. Azért hagyott ott minket a kéményseprő is. Másképp biztosan bemegy a lányhoz, már csak hogy elbeszélje neki, mi volt.

Indulunk mi is Kukujjal. Beszéljük persze a dolgot. Mondja:

– Ne félj, csak legyek én ott, ha bántani akar a kotró.

De ahogy beszélünk, hát én is elmondom neki, hogy jártam a cigányokkal, amiért a múlt este rájuk hallgattam, hogy maradjak. Most itt vagyok ni! Azt se tudom, hogy keressem meg a kenyeremet.

– Ne búsulj te azon – azt mondja nekem Kukuj. – Én tudok neked mindjárt mondani egyet. Gyere, dolgozzál, ahol én dolgozok. Kapsz mindjárt hat hatos napszámot. És mi? Hat óráig este vagy munkában, holnapután már világos nappal van nyolc órakor is, mehetünk az erdőre, segítsz madarat fogni. Azt így is este kell már, mert nagyok a pujicák és kirepülnek. Holnaptól megyek én is munkába. Csakhogy ne tekeregjek. Mert én, ha burjánt szedek is a patikába, akkor is megkeresek annyit, mint a kőműveseknél. Csak a bátyám iszkitél mindig, hogy folytassam a mesterséget. Mert ha gyűjtök egypár forintot, akkor én is vállalhatok valamikor építést.

Ezt mondja ott nekem Kukuj. Egyszerre egészen megjött a kedvem.

– Hogyne – mondom –, szívesen. Még jó, hogy szóltam.

– Hát hol vagy szálláson? – kérdi. – Mert ha kell, azt is csinálok neked, velem, a bátyámnál.

Hát már egyúttal elmondtam neki, ahogy vagyok Zachárnéval is.

– Héjj! – azt mondja. – Attól gyere el, az egy csont-bőrt csinál belőled. A komám is úgy szökött el attól az asszonytól. Héj! A pocsék seprűje, hát téged fogott meg? Gyere el tőle. Szedd este a kis motyódat, és reggel már mehetünk együtt munkába.

Nem tudom, miért, az első perctől olyan jó volt hozzám ez a Kukuj.

Olyan jólelkű fiú volt az. Hiába beszéltek róla akármit azután azért, amit tett, akármilyen borzasztóság volt.

Én csak ezt tudom mondani.

 

*

 

Azt hittem, most jön aztán a java. Mit tudok mondani Zachárnénak, minek hagyom ottan? Gondolom: nem is szólok neki, úgyis ki van fizetve, és kicsaklizom a kis holmimat.

De nem is kellett erre szánjam magam. Mert ő kezdte. Már tudta, hogy megvertek a bandánál, és más ember van helyettem. Hát nekikezd engem szidni. És hogy:

– Már most mi lesz? – azt mondja. – Csak igyekezzen más munkát találni. Mert miből tud fizetni? Mink is szegény emberek vagyunk.

Jól van már – gondolom magamban, és mindjárt mondom:

– Ne féljen, ne féljen! Nem kívánom én, hogy eltartson engem. Találtam már más helyet. Ott lesz keresetem is. Megyek oda, még ma este.

Jó, hogy veszekedtél! – gondolom, és tettetem magam, hogy haragszom, hogy előre felhányta, mikor még nem maradtam adósa.

Jött is aztán Zachárné énhozzám, hogy így-úgy: hiszen csak mondta, azért még nem kergetett ki. Nem is hitte, hogy összeszedem retyerutyámat. És erővel ki akarta venni a kezemből. De persze, hiába. Gyere, Marci! Elmentem.

Ott, a Kukuj bátyjánál, már tudták is, hogy jövök.

Kukujnak nem volt apja. Az anyja úgy kapta őtet ajándékba, még kis pesztra korában, de egy nagybirtokos úrtól. És még akkor is ott szolgált. Nagyon jó dolga volt. Az úrnak a felesége is szerette. Még Kukujnak is küldött mindig ruhát, pénzt. És úgy hítta Kukuj őket, hogy keresztapámék. Pedig igazi apja volt a birtokos úr, és nem is ők keresztelték a feleségével.

A Kukuj bátyja, persze az anyjának a bátyja, őr volt a temetőnél és sírásó. Jó ember volt az is. Csak nagyon ivott. De nem bántott senkit, akármilyen részeg volt.

A felesége egy veres-veres asszony. Még amellett is tele volt veres szeplővel. És többet keresett az uránál, koszorúkkal, meg hogy virágokat ültetett a sírokra. Az ura még azt is megitta, amit ő keresett.

Ott lakott a harangozó is. Az apósa volt a Kukuj bátyjának. És a felesége, egy vén, rossz szájú asszony, az volt olyan vereshajú, mint a lánya. A harangozó egy fekete, cingár öregember. Az sem öntötte ki a pálinkát.

Volt egy leányuk. Azt bolond Erzsinek hívták, mert nem volt teljes esze. Arra ugyan jó volt, hogy három gyermeke legyen, és egyiknek sem tudták, ki az apja. De csak egy élt belőlük.

Dolgozni, úgy mindent dolgozott ez a bolond Erzsi, és beszélt is rendesen. De olyanokat csinált, hogy futott, mint a gyermek, a szekerek után, és felkapaszkodott a saroglyába. Meg eldugdosott mindenféle rongyot és gombot meg képeket, és játszott velük. Mondta mindenki, hogy három gyermekét is egy-egy pakk erőscukorért kapta a tekergőktől, akik a toronyban harangoztak.

Az egy szép nagy ház volt, a plébániáé, éppen a temető sarkán, ahol laktak. Ott csak Kukujjal ketten laktunk egy nagy szobában.

Na, mi volt abban a szobában! Először, az egész fal mind tele kalickával. Csíz, kenderke, gerlice, volt ott minden. Aztán volt annak a Kukujnak mindenféle állatja. Tengerimalacok. Azok ott laktak, velünk. Mind kifúrták a falak alatt a földet. Még egy sündisznója is volt Kukujnak. Az eresz alatt meg galambok.

Az a Kukuj, hallják, a kígyót a nyakába vette, nem irtózott tőle.

Abban a mi szobánkban tartották az ásókat meg a köteleket, amivel a koporsót leeresztik.

Persze csak Kukujnak volt ágya. Én ott is a földön háltam, egy szalmazsákon. Az meg olyan fekete posztóból volt, amilyennel gyászmisén a kápolnában a ravatalt behúzzák.

Na, az első éjszaka kivált, de még azután is, féltem én ottan, hogy csak húztam a fejemre a pokrócot. Ahogy sokszor hallottam, gondolom: még csakugyan bejön valami lélek onnan a sírokból, és rám hozza itt a nyavalyát. Egyszer álmodtam is, hogy a holdas kísértet bejött, és ráült a számra, hogy nem bírtam lehelni.

Azoknak meg, a háziaknak ottan, mind csak a temetések meg a sírok voltak a gondjuk. Azok még azon panaszkodtak, hogy alig halnak az emberek. Még meg is irtóztam, ahogy beszélték, hogy bárcsak jönne egy jó himlő, lenne egy kis kereset. És úgy emlegették azt a nagy ragályt, ami akkor tavaly volt ott a városban, mint másfelé egy jó termést.

 

*

 

Hát reggel indulunk Kukujjal a munkába. Fel is vesznek mindjárt, ahogy Kukuj mondta. És odavettek maltert hordani az állványra.

Na, megátkoztam én ott anyámat is, hogy a világra csinált. Hiszen gyenge voltam én, mondom. Ha levetkeztem, mint egy rühes macska. Csak úgy nagy lábom, kezem, mint mostan, de a derekam olyan volt nekem, mint a porcogó.

Elébb, még reggel azt hittem: Óh! Hiszen semmi se ez a munka. Hiszen nehezebbet is kellett emeljek a kovácsnál, mint ez a malterhordó. Igen! Csakhogy nem egyre-másra. Meg aztán reggel hűvös van, még jól is esik egy kicsit mozogni.

De jön délfelé a nagy forróság. Alig bírom én már emelni a saroglyát. És a lábom rogyik össze alattam, ahogy mászok fölfelé az állványra, azon a feljárón, mint egy nagy tyúklajtorja. Bizony isten csudáltam az asszonyt, akivel összetettek, hogy az hogy viszi, és restelltem tőle. Hiába. Már estefelé, mikor kolompoltak, azt hittem, ha még egy ilyen napot itt hurcolom ezt a saroglyát, hát engem is ilyennel kell hazavigyenek, és csinálhatják nekem is a gödröt a temetőben. Éppen jó helyre költöztem.

Azért, lássák, amikor megyünk haza Kukujjal, még gondolkodtam: mondjam vajon neki, hogy nem bírom én ezt a munkát?

– No, nekem büdös ez a csapdafalhoz. A hátamat nem érzem. Mit kínlódjak? Keresek én ennyit az erdőn is.

Jó, hogy mondod! – gondolom. – Ha neked büdös kőműveslegény létedre, ott ni, egy kicsit lecsapikálni a téglát, és egy kicsit hajolni, akkor én is eléállok.

Neki rá én is panaszkodni. Ő meg tán biztosan csak ezt várta. Mert még alig szólok, már bele is a szavamba:

– Te! – azt mondja. – Mit is marhulunk? Kell az én bátyámnak tudni, hogy járok vagy sem munkába? Holnap még elmegyünk, mert azért, hogy ezt a napot nem hagyjuk a vállalkozó zsebében. Kikérjük előre a bért. Így is éppen két napot szoktak kiadni előre. És este aztán hujjá! Csókolják meg a pukkantót. És holnapután megyünk az erdőre.

– Nem bánom én! – mondtam. – Megszakadni meg tudtam volna én, mikor az üllőt emeltette velem a kovács.

Úgy is tettünk.

Mentünk aztán Kukujjal ki az erdőre. Még korábban, mint a munkába, alig pitymallott.

De mondjam elébb.

Hát Kukuj, csak úgy, mint más is, meg még jobban a házuknál, rendesen itta a pálinkát. Reggel is, munka előtt, este is, ahogy szokás, mielőtt falna.

Csak csudálkozott énrajtam: hát hogy lehet az, hogy én nem iszom?

– Igyál csak, igyál!

Az is, mint Zachárné.

De én először a pálinkát is úgy ittam, hogy csak fájt a fejem tőle. Azért Kukuj csak itatott.

Így szoktam én csak meg.

Hát első nap ott ülünk, és pihenünk az erdőben, Kukuj hozott egy üveg pálinkát. Iszik, kínál, iszunk.

Persze, nekem rögtön a fejembe volt, és csak álmosodok el ottan.

Egyszerre megránt Kukuj:

– Gyere csak, gyere, csak lassan! Ahá, ni! nem látod? – mutat fel messze egy fára.

Nem látok én semmit.

– Az bagoly! – azt mondja. – Annak ott a fészke. Az kibújt nappal, és nem tud visszamenni. Abban lesz fiók. Gyere csak.

Tötyögök ott utána. És alig nézek körül, Kukuj, egy-kettő, már mászik is a fán.

– Csak várjál! – szól vissza. És már fenn van a fa tetején. És látom, úgy ül az ágon, mint egy lovon, és a keze benne egy lyukban. Én félek fára mászni. Még onnan lentről is szédültem, és kavarta a gyomrom, mikor láttam ott fenn az istenbe Kukujt. De gyorsan leszól:

– Hé, te, gyere csak, segíts! Mássz csak fel!

– Én nem tudok! – szólok fel. De szid. És hív:

– Gyere, gyere, ne tartsál itten. Csak addig a nagy ágig mássz fel. Lelököm a kalapodba a kisbaglyokat.

Hát én is, hogy ittam is, félek is, hogy lekárhozok onnan, hát csak kínlódok, kapaszkodok, mégiscsak felkapaszkodok a nagy ágig a fára.

Leülök rá, de alig merem elereszteni egyik kezemet a fától, hogy tartsam a kalapomat a kisbaglyoknak. De csak tartom valahogy.

Csupp! Belé egy kis bagoly. Csupp! A másik. Csupp! Még egy.

Na, mikor leesik az ötödik, az egy kicsit rosszul jön. Tartanám alá a kalapot, de nem érem el, és ahogy lebukik, nézek ijedten utána. Arra, mintha csak a föld húzna le, lefordulok én az ágról kalapostul. És Jézus, Mária, egyik ágról a másikra, a derekammal, a fejemmel zuhu lefelé.

Lefelé én! Még jó, hogy nagy fű van a fa alatt és tocsogós.

Lefelé én! Azt sem tudom, hányadán, csak már lenn vagyok. Mintha mozsárban törtek volna egy hétig. De azért magamtól csak felnyavalyodok.

Hát akkor látom: na jól van! Éppen ráestem a kalapomra. Szegény kis baglyokat mind összelapítottam.

Kiált Kukuj:

– Mi van? Összetörted magad?

Mondom:

– Jöjjön rád a nyavalya baglyostul! Engem hívjál még a fára! Mit értél vele? Ráestem a baglyokra, mind megdöglött.

– Nem baj! – szól le. – Csak nincs bajod. Egy megvan. Még találtam egyet a fészekben. Ezt lehozom én.

Na, mikor lehozza, még ő is majd leesik vele, hát akármilyen kínban voltam, csepp híja, hogy nem kacagok. Hát a kisbagolynak nincsen, csak egy lába. Nézi Kukuj:

– No, az istenit, hallod, ezt megették a többiek.

Hallják oda! A többi kis bagoly leette ott elevenen arról a lábát a lyukban. Éppen gondoltam: na ezek is jó testvérek.

Így jártunk legelőször.

De láttam azután, igaza volt Kukujnak. Bizony isten szépen kerestünk. Volt olyan nap, hogy három koronát is. És mindennap, nem úgy, mint a cigányoknál. Vagy burjánt, vagy csókát adtunk el, vagy kalickát, ha mást nem. Mindig elkelt. Vagy a piacon, vagy Kukuj tudott házakat, ahol megvették. Főztünk lépet is, és azt is eladtuk a falusiaknak. És csak feküdtünk, és vártunk a fűben legtöbbször. Engem fára ugyan nem mászatott Kukuj.

Ezenkívül jártunk a toronyba harangozni.

Ott nagy plébánia van a városban, és sok harang van. És amiért Kukuj rokona volt a harangozónak, azért rendesen fizetett neki a harangozásért. Mert úgyis napszámost kellett fogadni a nagyharangnak, mert az öreg nem bírta húzni, és nem kapott hozzá embert se, csak a piacról tekergőket, mert nehéz munka volt, és nem egész napra.

Még én vettem fel sokszor a harangozónak a pénzt is a sekrestyéstől. Mert a harangozó nem tudott se írni, se olvasni, csak rovásra számolt, egyik harang meg drágább volt a másiknál, hát összevétette a bérüket.

De tudják, hogy én először a toronnyal is úgy voltam, mint a fával. Hogy féltem bele felmenni először.

Én nem voltam addig soha fenn, mint a többi gyerek. Hát, mikor bong-bong!: a harangok nekifogtak kongani, és belül az a nagy faállvány reszketett, én azt hittem, a torony fala mozdul meg és összedűlik.

Szédültem, és egészen elveszett a szemem világa. Csak jött, hogy lekuporodjak, és verődött össze a fogam. Az ablakból pedig ki nem dugtam volna a fejem semennyiért.

Hiába mondtam én magamban: hiszen mások is itt vannak fenn, és ki tudja, mióta mozog így, mégse rogyott össze. Alig vártam, hogy lejöjjek.

 

*

 

Na, de én nem tudom, mi lelte azt a Kukujt, hogy annyira veszkődött az után a kis béka után. Nem mondom, én is elbántam volna vele. De Kukuj, annak mindig az járt az eszében. Volt pedig neki más lányismerőse is. Neki csak az a Lórika kellett. Hiába, a kislány nem akart tudni róla.

A kotróval persze haragban voltak azóta, hogy megkapott minket a berenánál.

Én meg éppen féltem a dühös marhájától. Kikerültem, ha láttam, a másik utcába. Még mikor Kukujjal is voltam, akkor is féltem, hogy otthágy valahol egy percre, és a kotró összetöri a csontomat.

Szerencsém is, hogy nem kapott meg valahol. Mert vasárnap délután Kukuj mindig csak azért a kis lotyóért csalt el engem is magával, oda a kocsmába, ahol táncoltak. Meg láttam azt is Kukujon, hogy inkább ő békülne ki a kotróval, csak mehessen oda a kislányhoz az udvarba esténként. Úgy már nem mehetett, hogy a kotró se szóljon hozzá, a lány se. Én meg: menjen vele oda a kórság, ahol az a kotró van!

Csak úgy, ha egyedül találta Kukuj a kislányt az utcán, akkor állhatott meg vele. Az meg, mondom, olyan volt, hogy beszélni beszélt akárkivel, mert nagyon szeretett lepetelni. De egyebet? Hogyne, meg is ígérte, hogy aztán lessed.

Hanem egyszer, egy este, honnan tudta meg Kukuj, honnan nem, hogy a kéményseprő odavan valahol? Azt mondja nekem:

– Na, ma este bemegyek a kislányhoz.

– Vigyázz csak, vigyázz – mondom –, míg jól vagy.

Le is fekszem én. Bánom is én, menjen.

Valamitájt éjszaka egyszer csak felébredek. Felébredek rá, hogy Kukuj gyújtja mellettem a lámpást.

Nézem, még úgy álmosan: Úristen! Bizony isten azt hittem, valami rosszat álmodok most is. Az én Kukujom ott töröli a fejét meg a pofáját a tálból, egy vizes ronggyal. Csupa-csupa vér. Még az inge, kabátja is.

– Mi van teveled?

– Hadd el! – azt mondja. De alig tudja mondani, annyira szuszog-szuszog a nagy méregtől. – Még én megtanítom azt a kéményseprőt, ha valaki még nem tanította meg!

Lassan-lassan aztán elbeszéli nekem, hogy benn is volt a lánynál a konyhában, de az elkezdett kiabálni, visítani. Megfogta, leszorította, de csak azért, hogy ne ordítson. Megy, megy! Csak ne ordítson.

De már késő volt, és nem érkezett kiszaladni. A visításra kijött a szatócs a fiával vagy rokonával, vagy miféle volt, egy nagy tángáló. Kijöttek, két nagy rúddal. De Kukuj, hiába kapott – azt mondja – vagy kettőt a fejére tőlük, az ajtóban mégis el bírt futni előlük.

Hanem egyszerre, azt se tudja, honnan, hát nem elébe áll az udvaron a kotró? És megfogja ott Kukujt a szatócséknak. Fellökte maga elébül ugyan – azt mondja Kukuj –, hogy felhendrikázott a kotró az udvaron, de ameddig aztán kimászott a berenán, csak utolérték a szatócsék, és ott verték össze a fejét. A kéményseprő még kinn az utcán is ordított utána hajdúért. Hogy Kukujt majdnem be is vitték az éjjeliőrök. Ha az egyik nem lett volna jó ismerőse a bátyjának.

Ahogy még beszélte is nekem ezeket, csak reszketett-reszketett Kukuj. Én megijedtem tőle, ahogy forgott a szeme, mikor a kotróra fenyegetődzött.

Mondtam is:

– Héj! tudtam én, hogy nem jó lesz ezekből.

 

*

 

Rá tán a második vasárnap volt aztán a borzasztóság, ami mintha most is előttem volna.

Volt ott közel a malomban egy nagy, derék legény. De az is éppen olyan senki kóborló volt, mint a kotró. Nem volt molnárlegény, csak a zsákokat hordta a lisztkereskedőknek, és többet ült a kocsmában, éppen abban, amelyikben a cselédbálok voltak. Ott is segített ezt-azt, hordókat gurítani csapolni, mert a kocsma is a malmosé volt.

Hát evvel a tekergővel meg egy kocsissal, ezekkel járt a kotró akkor mindig. Mert tudta, hogy Kukuj, amilyen jámbor úgy, Kukujnak nem kerüli ki a kezét.

Láttam én is Kukujon, hogy nem hagyja magán az a verést, amit kapott a szatócséktól, a kotróért. Már nem is szólt rá, akárhányszor csak mondtam neki:

– Hagyd el a rosszba, ne keress több bajt magadnak azzal a kotróval. Kellett neked is, látod, Lórika, mint nekem a cigányoknál.

De tudtam, hiába. Az én Kukujom csak abban jár, hogy meglesse valahol a kotrót és elpáholja.

Más vasárnap is csak én tartottam vissza, hogy be ne menjen a kocsmába. Be akart menni, hiába mutattam neki az ablakon:

– Nem látod, hogy az a gazember azzal a nagy tekergővel meg a kocsissal ül? Be akarod még egyszer veretni a fejedet? Már összebeszélt az biztosan azokkal, és fizetett nekik.

– Mit? Mi közöm énnekem hozzá. Szabad tán, hogy bemenjek a kocsmába, egy rongyos kotrótól. Ne félj, itt úgysem bántom.

Csak erővel be akart menni. Hogy nagy nehezen tudtam csak elvinni máshová, addig beszéltem neki.

Igen, de akkor színjózan volt Kukuj, hát inkább gondolt ide-oda ő is.

Rá, vasárnap, már máshonnan jöttünk. A kőművesekkel játszottunk egész délután huszonegyest a vigyázónál. Annak ott volt egy kis háza deszkából az építkezésnél.

Jó késő volt már, és nekem is, Kukujnak is volt egy kicsi a fejünkben, ahogy a játszásnál pálinkáztunk.

Mikor kijövünk ott a kocsmánál, és halljuk messziről a nagy muzsikálást, azt mondja Kukuj:

– Gyere, igyunk egy féldecit. Én se akarok többet.

Én akkor is, pedig részegebb voltam nála, húztam el: – Menjünk haza. Ha akarsz inni, hozok én inkább. Elfutok ide a kismértékesbe, és megisszuk otthon.

Nem, nem, nem Kukuj! Visz be erővel engem is.

Hát aki részeg, azt könnyebben rá lehet venni. De – gondolom – bárcsak ne lenne itt az a büdös kotró, akkor jól van minden.

Mindezt gondolom magamban. Csakhogy az ott ne lett volna? A kotró? Héjj, még ugyan járta ottan, éppen a cigányok előtt. Még helyet csináltak neki más párok is. Szépen tudott táncolni, az igaz egyszer, mindenfélét.

Kukuj pedig, még látom, úgy tesz, mintha észre se venné, hogy ott van a kotró.

Hát az a hely, ahol táncoltak, akkora volt, hogy ugyan elülhetett magának egyik a másiktól akárki. Ebben a végében is asztalok, abban is, közte meg táncoltak.

Igaz, hogy akkor már nem voltak olyan sokan, mint délután. Mert a cselédeknek nemigen van soknak estére is kimenőjük.

De mintha engem vitt volna a szerencsétlenség. Úgy akartam én, hogy csak minél messzebb üljünk le onnan, ahol a kotró táncolt. Én, még én vezetem Kukujt a másik oldalra, mint ő akart menni. Hát akkor látom: na éppeg jó helyre vezettem.

Éppen ott látom egy asztalnál azt a molnár tekergőt. Hát tudtam, hogy a tánc után biztosan ideül hozzá a kotró.

De nem. Jobban örvendek.

Tánc után nem is ül le a kotró, hanem kimegy az udvarra vagy három lánnyal szellőzni, vagy mit csinálni. Nem is csuda, hogy nem jön a molnár tekergőhöz, mert az már többet iszik az asztalról a homlokával, mint a pohárból a szájával.

Jól van. Megisszuk ott a féldecit. Én állítom fel Kukujt:

– Menjünk, menjünk, gyere!

Hála istennek! Látom, jön is.

Emlékszem, a cigányok éppen akarták kezdeni a másik táncot. Az volt éppen a baj.

Talán nem is találkozunk össze a kotróval, ha nem jön az is befelé az udvarról a tánchoz.

De éppen szembe találkoztunk vele, majdnem az ajtóban. Még előrejön büszkén, egyedül a három lánytól, azok csak utána, de amikor meglátja Kukujt, láttam, hogy megijedt.

Kukujnál éppen egy nagy bunkós volt. De úgy vitte a bal kezében a földön húzva.

Hanem akkor már hiába ugrott volna oda akárki. Nem is tudom, tán egy mukkot sem szólt Kukuj. Nem is vette a botot sem, csak ahogy odaugrott a kotróhoz, már ott is volt annak a pofáján a keze. Cupp! A másodikat rögtön utána.

Visítanak a lányok. Ordít, ahogy bír, a kotró is:

– Gyertek ki! Gyertek ki!

De avval már nem akarja kapni Kukujtól a többit. Vesd el magad! Fut tova az udvaron. Kukuj utána.

Jönnek ki a kocsmából a visításra, ordításra. De hát ott mi az egy-két csárdás? Ott mindig verekedés van, minden vasárnap.

Én is futok, inkább Kukuj után.

Hát csak csudálni tudom most is. Én, amilyen cingár vagyok, nem tudtam utolérni Kukujt avval a gacsos lábaival, meg amilyen tömzsi volt.

Mert a kotró, hogy látta, hogy itt már nincs segítség, ordított még vissza a kocsmába, de aztán iszkol kifelé az udvarról az utcára.

Kukuj csak utána. Elejtette a bunkóst is, csak úgy.

Az úgy volt, az akkor vadult meg jobban. Nehezen lehetett méregbe hozni, de aztán, ha egyszer megbolondult! Mondják is, hogy rosszabbak az ilyen jámbor emberek ilyenkor.

Hát így futunk egymás után. Kiabálok Kukuj után. A kéményseprő is ordít elöl. De Kukuj csak fut-fut utána.

Le így végig a hosszú utcán. Már jól virrad. Még egy-két ember meg is áll. De mit tudja? Tolvajt vagy mifélét kergetnek. Egyszer már a kotró meg is állott, és visszafordult. Annak is lehetett biztosan a fejében.

Fenyegetett az öklével vissza Kukujnak. „Ne gyere hozzám” – vagy mit kiabált. De megint továbbfutott, Kukuj csak utána.

Egyszer csak a kéményseprő odaért, ahol egy kis tér volt. Vadgesztenyefák vagy két-három pad és körül alacsony kerítés, esztergályozott fából. Egy-egy léce vastag volt és gömbölyű, mint a lábom szára, majdnem. Persze, sokat kiszedtek. Tíl-túl egy.

A kotró egy ilyet feszített ki magának, és azzal várja Kukujt, és kiált neki, hogy ne jöjjön hozzá, mert leüti.

De inkább azért, mert már biztosan nem bírt tovább futni előle. Mert mikor Kukuj mégis ráment, csak átugrott a kerítésen a fűbe. Ott már aztán csakugyan nem menekülhetett.

Látom is egyszerre, hogy emeli a lécet, és tán valahol a vállán meg is sújtja vele Kukujt. De ez semmi annak. Csak az kellett:

Megmarkolja a lécet a kotró kezében, és rántja el vele együtt majdnem hasra. Akkor a kotró el is ereszti, és biztosan futna is Kukuj elől szegény.

Mert nem elölről, hátulról kapta aztán a fejére a léccel Kukujtól a csapást. Rögtön ott előrebukott, és elnyúlt, mint egy béka.

Éppen arra értem én is oda. A mellem meg majdnem kiszakadt a futástól:

– Jézus, Úristen! Most mit csináltál? – kiáltok Kukujra.

De Kukuj is csak állt ott, és bámulta, mit csinált. Mindjárt meg lehetett ijedve ő is. Nem is bírt szólni se.

De hallják, sose felejtem el akkor ott az arcát. Ahogy, mintha azt a borzasztó mérget, ami a kotró után futtatta, akkor se bírta volna lecsinálni róla. Csak fújt-fújt. És a fogai is úgy látszottak ki a szájából, mint a dühös kutyának.

Legalább nézzük most már a kotrót.

Hát én, ahogy felemeltem a fejét és megláttam, én csak éppen egy kicsit félre tudtam fordulni. Egyszeribe felfordult a gyomrom, és én is lebuktam oda a fűbe, hogy jó sokáig nem is voltam magamnál.

Kukuj olyan rosszul ütötte meg, hogy hátul az egész feje felhasadt, és lehetett látni az agyvelőjét.

Ráncigál ott fel engem Kukuj a fűből:

– Gyere innét! gyere innét!

Kellett is azt nekem mondani. De alig bírok én onnan felállni. És nem is merek odanézni a kotróra, mert csak káprázik el a szemem, és bukik össze velem a világ. És nem tudom, mi lel. Hiába nem akarok odanézni a kotróra, mind jön, hogy odanézzek rá, mintha madzaggal húznák a két szememet.

Nemcsak hogy odanézek, hanem mintha nem hagyna valami, hogy el is menjek onnan. Hogy az rosszabb, ha elmegyek.

– Gyere, gyere! – cibál engem Kukuj a karomtól, én meg mintha tenném magam, hogy nem bírok felkelni.

– Hová? hová? – kérdem. – Hová viszel? Hiába futsz innen. Mit csináltál? Mit csináltál? Mit mondtam én neked?

Nem tudom én el se mondani azt. Nem is voltam ott az eszemnél. Bent a szívemben fájt, olyan borzasztóan, mintha satuban szorítanák, és a fejem forgott-forgott velem.

De amikor azt mondom: „mit csináltál? jaj! jaj!” egyszerre elévesz engem olyan sírás, hogy nem látok többé semmit. Soha én úgy kisgyerek koromban se sírtam. Sírok, csak úgy ráz, mint a rossz baj. Jaj, jaj! Csak verdesném a fejem le a földre, annyira sírok.

– Hagyjál! hagyjál! – kiáltom Kukujnak. – Mit csináltál? Mit csináltál?

Még egy darabig Kukuj is békén hagyott. Csak ott állt, és nézett, mint a medve a ketrecben, rá egyenesen a kéményseprőre. De aztán csak megsokallotta, hogy meddig veszünk még ottan. És egyszerre megint megkap a karomtól, és erővel elránt:

– Gyere hát, fussunk innen!

Futottunk egyenesen, futtig futva haza. Nem is szóltunk egyik a másikhoz egy szót sem.

De énnekem, attól a sírástól, hogy az elállt, mikor futottunk, mintha a szívemet is elengedte volna a görcs. A fejemet is éppen úgy éreztem, mintha kisulykolták és kiszapulták volna.

Hiszen nem csináltam én semmit! – Csak mintha akkor gondoltam volna ki. Hiszen én még meg akartam fogni Kukujt. Teremtő Isten! Bár sohase tettem volna be a lábamat ahhoz a büdös kis lotyóhoz. Az hozta csak ezt az egész borzasztóságot. Kukuj is otthon, láttam, fehér, mint a mész. És reszket-reszket, mintha a hideg lelné. Felgondolta most már ő is, hogy mi lesz ebből. Azt mondja:

– Hátha nem tudják meg? Tanálni ott tanálhatják. Az mindig verekedett. Mindenkivel volt baja. Mit csináljunk? Ne szóljunk tán semmit itthon.

– Ne beszélj! – mondom. – Hát a három kislány nem látta ottan, hogy képen vágtad, és te futottál utána? Nem ismernek azok jól? Nem adnak ki azok? Ne beszélj! Hiába ez. Itt olyat csináltál. Látod, a pálinka?

Erre nem tudott mit szólni ő se. Csak nézett. Úgy nézett, mintha nem is látott volna engem meg semmit se. Mint a haldoklók, mikor le kell zárni a szemüket.

Egyszerre azt mondja: na akkor mit csináljon? Összeszed még most egy kis batyut, és fut ki az erdőre, és elbújik, és elszökik innen a városból.

– Hát mit érsz vele? – mondom. – Nem találnak meg a csendőrök?

– Igaz! – azt mondja, és csak nézett le a földre.

– Hej, Istenem! – mondom ottan. – Biztosan még nekem is bajom lesz ebből. Engemet is bezárnak!

Hát, lássák, onnan mondom én aztán, hogy az a Kukuj nem volt olyan gazember, kitanult, mint aztán beszélték róla. Mert rögtön ottan, lássák, akárhogy meg volt ijedve, mindjárt azt mondta nekem: ne féljek, ő nem ad ki a világért sem, ha eljönnek érte, ő megmondja, hogy csak ő csapta agyon a kotrót, nekem semmi bajom nem lesz, ne féljek.

Csakugyan úgy is volt.

Ülünk, búsulunk ott a szobában már egész világos reggel. Még azon tanácskozunk, hogy az erdőre se menjünk. Akkor mit mondjunk itthon, ha meglátnak? A háznál azt hiszik, munkába járunk, és már sípolt a malom ötre.

– Zárjuk be az ajtót – mondja Kukuj.

– Ne zárd, dehogy zárd! – mondom, mert én nem tudom, akkor akármit gondoltam, hogy tán csináljunk valamit, hogy ne tudják meg, mi történt, mind az jött nekem: nem, nem! úgy még rosszabb.

De nem kellett tanácskozzunk.

Hát ott a fűben, a város közepén, jártak annyit keresztül, hogy mindjárt megtalálták a kéményseprőt, és hamar megtudták a lányoktól is a kocsmából, hogy kik kergették.

Egyszer csak látjuk, az utca teli emberrel. De csak emberek, asszonyok, gyerekek.

De alig látjuk, be az ajtón egy hajdú, két csendőrrel.

– Csinos Gyula! – kiáltja egyik csendőr a Kukuj nevét. De már a hajdú jól ismerte Kukujt:

– Itt van! Gyere csak, gyere – fogja meg ottan a Kukuj gallérját.

Én úgy reszketek, hogy alig állok a lábamon.

Egyik csendőr veszi ki a vaskarpereceket a táskájából, és teszik össze a Kukuj kezét. De nem bántották egy ujjal sem. Csak rá a csendőr mérgesen:

– Eredj előre!

Majd összebukok ottan, mikor kimennek. Pedig gondolom: Jaj, hála istennek, engem nem is keresnek, rólam nem is tudnak.

Nem is szaporítottak a háziakkal se, hiába kérdezték őket, csak vitték Kukujt.

De jönnek be rám az egész ház. Sírnak-sírnak az asszonyok. Összegyűlnek még a szomszédból is, és mind rám. Mit tudok? Mit tudok? Tán ott voltam én is? Láttam? Csakugyan Kukuj ölte meg a kéményseprőt?

Én gondolkozom ott. Mondjam? Ne mondjam? Akkor megtudják, hogy én is ott voltam.

Csak makogok. Sápadt vagyok én is.

De nem is érkezek szólni. Már visszajött egyik csendőr értem a hajdúval.

– Gyere csak te is, barátom. Tegye csak rá a láncot – mondja a hajdú a csendőrnek. Én meg csak reszketek ottan.

De a csendőr rázza a fejét:

– Nem kell. Gyere csak így! – azt mondja nekem, és a hajdúra megint rászólt, mikor az kérdezni akart tőlem. – Na, hagyja maga, ne kérdjen itt tőle semmit.

Az embereket is elkergette az utunkból. És vittek egyenesen az őrszobára.

Ott aztán kérdeztek tőlem mindent. Először a csendőrök. Aztán a járásbíróságnál. De se nem bántottak, se nem szidtak. Mert elmondtam mindent, ahogy volt. És ki is eresztettek másnap.

Csak mikor még egyszer behívtak, akkor szidott össze csúnyán egy öreg bíró. Azért szidott össze az is, mert mikor kérdezett, nem tudtam emberét adni semmi mesterségnek.

– Utca tekergője vagy. Megszöksz mindenünnen! – kiabált rám. – Madarakat fogtatok? Nem tudod te, hogy el van tiltva? Be kellene zárjalak, gazemberje!

Szegény Kukuj aztán persze kapott, nem is tudom, tán hat esztendőt.

 

*

 

De én ahányszor ezt az egészet elmondtam akkor mindenkinek! Már-már fájt a szám.

Megfogtak engem az úton mindenfelé. Még úriasszonyok, urak is, hogy „mondja el, hogy történt”.

Pedig dehogy volt énnekem kedvem lepetelni! Elég nagy bajba kerültem én, mikor elvitték Kukujt.

Éppen elvesztettem akkor vasárnap délután minden krajcáromat a kártyán, és kereset nem volt többet. Az erdőre nem tudtam járni Kukuj nélkül, meg féltem is madarat fogni, hogy megfenyegetett a bíró. A kőművesekhez meg már szégyelltem visszamenni.

Gondba voltam, hogy fizessem ki a temetőőrnek még a hálást is. Se ki mosson rám, nem volt. Volt azoknak elég gondjuk a háznál, meg a temetőben az asszonynak, embernek, hogy velem törődjenek.

Hát így állottam.

Mind kérdeztek-kérdeztek engem, de azt nem kérdezték: Marci, nem vagy éhes? Pedig majd kibuktam a nadrágból az éhségtől. És lakjak én jól kérdezésekkel. Szerencsém volt még, hogy a harangozással tudtam aztán keresni pár krajcárt.

Mit mondok? A harangozással? Nem. Hanem éppen avval, ha nem én harangoztam a toronyban.

Mert úgy volt, hogy a harangozó már öreg volt, és isten bocsássa! még az volt akkor a szerencsém, hogy megbetegedett a derekával, és feküdni kellett neki. A felesége is gyenge volt, hát nem volt kire bízza a harangozást, mint rám. Én jártam a sekrestyésnél a napszámokért, én fogadtam a tekergőket.

De a harangozóné, az egy vén szipirtyó volt. Az sose adta ki nekem a toronykulcsot, csak a lányának, bolond Erzsinek. Az kellett mindig velem jöjjön, és vigyázzon. Persze bolond Erzsitől ugyan úgy megcsalhattam volna őket a pénzzel, ahogy akarom. De én nem vagyok olyan, megtudhatják bár akárkitől. Meg nem is kellett.

Mert úgy volt, hogy lehet, nem is azért küldték velem bolond Erzsit, hanem hogy ne engedjek fel gyerekeket a toronyba.

Azelőtt, tudják, a harangozó mindig felengedte őket, és nem olyan régen egy kis diákot hókon csapott az óriás harang nyelve, hogy majdnem meghalt. A harangozót ezért majdnem elkergették, csak azt nézték, hogy öregember már. De aztán, gondolhatják, hogy megtiltották, hogy feleresszen a toronyba bár egy nagydiákot is.

Na, én először nem is tudtam erről az egészről semmit. Hogy mit mind kötik az orromra: nem szabad, nem szabad felengedni egy diákot se.

Egyszer aztán, tán egy délben, úrangyalánál, megyünk fel Erzsivel a toronyba, hát látom, mind sórál-sórál ott körülöttünk három diák.

Jön is oda az egyik, félreint, és azt mondja nekem: – Adunk hárman öt-öt pénzt magának, ha felenged a toronyba.

Hökk! Tizenöt pénz. Egy temetésnél keresek annyit – gondolom –, hogy majd leszakad érte a kötéltől a karom.

De most tudom én, hogy miben sepetéltek mindig a vén tökéletlennel, a harangozóval, a diákok.

Azért csak rázom a fejem:

– Nem lehet! Nem szabad! Nem csinálok bajt magukért magamnak, tizenöt pénzért.

– Hát a harangozó háromért is feleresztett! – azt mondják.

Mit! A fenét! – gondoltam magamban. Nem szabad! Ott vagyok én tán, és vigyázok, hogy ne legyen baj. Tizenöt pénzt csak nem hagyok el. De bolond Erzsi! Avval mit kéne csináljak, hogy ne szóljon otthon? Ahá! Ki is gondolom hirtelen.

– Várjanak! – mondom a diákoknak. – Mert ez a mafla harangozó lánya bajt csinál nekem. Hanem fusson el az egyik maguktól a boltba, és hozzon háromért erős cukrot, akkor a többit bízzák rám.

Tudtam, hogy Erzsinek csak a cukor a mindene. De én is okos voltam. Három pakkban hozattam a diákokkal a cukrot.

– Na – mondom Erzsinek –, egy pakk itt van. Ezt elszopod, ameddig hazamegyünk. Ezt a kettőt meglátom. Ha szólsz otthon, hogy feljöttek a diákok a toronyba, akkor kapod ezt, ni, az orrodra… De ha nem szólsz, estére is lesz cukor.

Mert tudtam, hogy bolond, hiába ígér valamit egy percben, a másikra elfelejtette.

Hát jól van. Elhúzzák helyettem az én diákjaim tizenöt vasért a két szakítást a Máriás harangon. És lemenet megígértetik velem, hogy feleresztem őket este is, máskor is.

Jönnek hűségesen este is. Ez a három, másik három diák. Temetésre sem kell napszámos. Azok bére is nálam marad. Éppen mintha én adnám ki bérbe a harangokat.

Bolond Erzsi is csak szopja, és örül a cukornak.

Én csak pipáztam ottan, és vigyáztam, nehogy összeverekedjenek a diákok a harangon, és megint főbe kólintsa valamelyiket. Be is osztottam nekik a harangozást.

Csak akkor harangoztam, mikor feljöttek olyanok is a többivel, akiknek nem volt pénzük, vagy ingyen akarták elkapni a másiktól a kötelet, ha az elfáradt.

Hopp! Olyan már nincs. Mert ha egyszer elhagyok egyet, nagy bitangok vannak köztük, és máskor is csak potyán akarnak majd harangozni, helyettem. Hát inkább harangoztam én.

Magamban azért sokszor jött, hogy kacagjak rajtuk. Egy-egy közülük olyan bolondja volt a harangozásnak, hogy ha nem volt pénze, bicsakját, mindenét elcsalhattam tőle, csak engedjem harangozni.

De leharangozta volna az mind a tenyeréről a bőrt. És kezdtek már nagyon is fölszokni a toronyba. Féltem is már, hogy megtudják a tanárok. Meg még, hogy leülök velök kártyázni, és dohányt csalok ki tőlük bagónak, amit hazulról lopnak az apjuktól.

Mert ott a toronyban kaptam én rá a bagózásra a harangozótól.

De majd elmondom, mit hozott rám az a nyavalya bagó.

 

*

 

Hanem ezek mellett a krajcárok mellett, amit a toronyból kerestem, csak koplalás volt az én dolgom. Nem vehettem magamra egy rongyot sem, és a cipőből is kinn volt már a nagyujjam.

Csak kérdeztem ettől is, panaszkodtam annak is: nem tudna nekem valami munkát?

A harangozástól maradt elég időm. De mit heverjek és koplaljak? Igaz, hogy a nehéz napszámot, zsákolást vagy a szekereseknél nem bírtam én.

Hát egyszer a temetőőrné azt mondja nekem:

– Ismered Makovicsnét, a mézeskalácsosnét? Na, az panaszkodott, hogy nem talál egy ügyes, becsületes embert, aki kihordja neki a hetivásárra a kisszekéren a sátrát, és akit elküldhet ide-oda, meg vigyázni tud neki vásárkor az árulásnál. Én mondtalak neki mindjárt téged, hogy fogadjon meg, mert írni és számolni tudsz. És legalább hetivásárra van munkád, kétszer egy héten. De eredj, hogy mást ne fogadjon meg.

El is mentem a mézeskalácsosnéhoz, és meg is fogadott.

Így jó dolgom volt legalább kétszer egy héten. Kaptam enni a mézeskalácsosnénál, meg mézespálinkát, pogácsát, amit árult. Tán ki is tanulhattam volna a mézeskalácsosságot nála, ha nem tör el a kórság másért.

Mert mikor látta, hogy vigyázok mindenre, és ügyes vagyok, ha rám bíz valamit, nem tekergek el, és szeretek mosatni magamra, hogy ne tetvesedjek el, és nem hosszú a körmöm, hát már otthagyott sokszor egyedül a sátorban, és rendesen árultam, és tudtam, ennek-annak mi az ára.

Persze meg volt számolva a gyertya, kalács, minden, csak az apró perecen csalhattam volna, ha akarok. De én nem loptam, nem csaltam még életemben, akármilyen nyomorúságban voltam.

Na, egyszer loptam, igaz. Éppen akkortájt. De elmondom, hogyan.

 

*

 

Jövök egyszer éppen a piacról a toronyba estefelé, az olvasó ájtatosságra beharangozni, mert úgy már jó vége volt a kánikulának.

Hűvös is volt már estefelé, és fáztam egy kicsit, mert esett egész nap az eső, és megáztam jól, ameddig hazahúztam a sátorral meg a ládákkal a mézeskalácsosné kisszekerét.

Volt még vagy jó félóra az első kondításig. Gondolom: legalább megszárítom a ruhámat a toronyban, mert ott mindig huzat van az ablakok közt.

Kaptam is egyszer olyan fogfájást, hogy olyan volt a fejem, mint egy szakajtó, míg ki nem húzta a disznóherélő a fájós fogamat egy fél deci rozsolisért.

Na, megyek a toronyba. Jó még, hogy lelöki a kulcsot nekem a bolond Erzsi. Mert sokszor eljött hazulról hamarabb, de bitangolt a piacon, és éppen a kondításra jött elé.

Nem is volt, csak ő, fenn a toronyban. Akkor nemigen jártak a diákok, mert még nem volt iskola.

De csak jobban csudálkozom, mikor felmegyek az öreg harang talpjára, hogy Erzsi félre, a garádics alatt kuporodik, a szegletben, és éppen mint a sündisznó, a fejét bedugja a lába közé, és a két kezét összekulcsolja a térdén, és keservesen sír ottan.

– Mi lelt téged? Ki bántott? Mondd meg már, te mafla!

Megyek hozzá, rázom. És fel akarom venni a fejét, hogy beszéljek vele. Tán megverték? Nem is láttam még így sírni. De nem szól. És nem fordítja hozzám a fejét. Csak dugja jobban a lába közé és sír, sír. A hátán egészen feltűrődött a bujkája, annyira rázkódik ottan.

Sajnálom. Meg is ijedek. Hallottam sokszor, hogy az ilyen nagy sírástól meghasadt már az asszonyoknak a szívük.

Ott cibálom, kérdezem szépen: hát mondja meg, mi baja?

Egyszer aztán nagy nehezen felveszem a fejét, és látom, mégis megmondhatná már. De üt az óra félre, és neki kell lássak a kötélnek a begyűjtőt kondítani.

Még ahogy húzom, onnan is odabeszélek Erzsihez. Legalább már nem sír olyan nagyon, és néz előre. De egyszer-egyszer csak rájön megint, és szipákol és fellehel, mint a gyermekek.

Na osztán, kondítás után kiveszem én belőle. Hát hallják oda! Nagyobb a csudám!

Ő látott az elébb egy szekeret a Malom utcában, ahol szoktak állni, és sárgadinnyét árultak rajta, egy falusi asszony meg a fia. Ő úgy megkívánta a sárgadinnyét, hogy ő meghal, ha nem vesz abból legalább egy felet.

– Jaj istenem, jaj istenem, csak ne láttam volna! Olyan édes, sárga meg fehér bélű volt. Jaj istenem, én meghalok, ha nem ehetek belőle.

Így sír ott nekem.

Tudják, más kacagott volna. De ez nem volt kacagás. Az a bolond Erzsi olyan volt, hogy beteg lett, ha valamit megkívánt, és nem kapott belőle. Az éppen úgy jajgatott annak a rongyos sárgadinnyének, mint akinek meghal valakije. Csak csapta le a fejét a két tenyerébe és a térdére, még most is, mikor beszélte, és elévette megint a nagy sírás-rívás.

– Keríts nekem, drága Marcikám, egy kis sárgadinnyét, csak egy felet. Van neked tizenöt krajcárod. Megadom én neked. Mert ha nem veszel, én meghalok itten.

– Eridj már – mondom –, tizenöt krajcár! Hát honnan az istenben legyen nekem? Nyolc krajcárom van az egész. Igaz, kapok máma vacsorát a mézeskalácsosnénál, mert hetivásár volt. De mit eszek holnap, ha elköltöm ezt a nyolc krajcárt? És nem is adnak nyolcért.

– Hátha adnak? Próbáld meg, lelkem Marcikám, mert én leugrom az ablakon.

Hát ott nálunk drága a dinnye. Még huszonöt krajcárért is csak olyat adnak, mint a disznótök. Tőlem ugyan adhattak. Éppen ilyeneken járt az én eszem, mikor sokszor egy zsemlyére valóm se volt. Most meg még ennek vegyek, nem is magamnak.

De sajnáltam. Megsajnáltam és féltem. Gondolom: tudom, hogy annyi eszed van, hogy csakis leugrol nekem itten a nyavalyába. És gondolom: hátha jobb, ha felbiztatom, hogy: jól van, jól, veszek! Hátha estére elfelejti?

Csakhogy tudtam, hogy nem tudja elfelejteni. Az egész éjszaka így fog bőgni. Megverik otthon. Így is eleget pufálták szegényt. Még a temetőőr gyermekei is belerugdostak. Mert sokszor, kivált ilyenkor, ha megkívánt valamit, csak bújt el magának a ház körül, nem akart semmi dolgot, csak búsult meg sírt.

Na, mikor lemegyünk a toronyból, ott a garádicson is bőgött-bőgött. Persze haza kellett menjen a toronykulccsal. De bizony istenemre, még a szemem világára is megfogadtatta velem, hogy hozok haza neki a nyolc krajcáromért sárgadinnyét, ha nem akarom, hogy kiterítsék.

Hát, az olvasó ájtatosság az úrangyaláig tart, és a mézeskalácsosné is messze lakott, ahol vacsorát kaptam, és borús is volt az idő, már egészen sötét volt, mikor jövök onnan. Mennék inkább hazafelé, és lefeküdnék. Didergek is, hogy nedves a culám. És most járjak még bolond Erzsinek sárgadinnyéért. Tán nincsenek is ott már a szekerek. És akkor is, nyolc krajcárért, ha adnak, ha nem, dinnyét.

De mind előttem volt az a bolond, hogy rázta a sírás, és sajnáltam. Hát már mindegy, meglátom. Elindultam oda a szekerekhez.

Sötét van, az eső is csepereg. De látom, a szekerek ott vannak, három is. Na, melyik a dinnyés? Kettő egész félreáll a vadgesztenyefák alatt, egy zsemlyéssátor mellett, az is persze zárva. Csak az egyik szekéren ég egy lámpás, beszúrva egy rúdon az első ülésnél. Tán az a dinnyés? Azon ül is egy ember meg egy asszony, és egy esernyő alatt számolják ott, biztosan, amit kerestek aznap.

De mikor odamegyek hozzá, látom, káposztásszekér. Megyek a másikhoz, az se dinnyés. Na, ha az se lesz, amelyik félrébb van a zsemlyéssátornál, akkor megmondhatom legalább Erzsinek: kerestem, látod, de nem kaptam már ott a dinnyéseket.

Na, ahogy megyek hozzá csendesen a szekérhez, hát a szekeren nincs senki. Le van takarva egy ponyvával. De a szekér alatt is látok egy ponyvát, két rúdhoz kötve. Áhá! Biztosan ott alusznak alatta. Csakis észreveszem a ponyva alatt a lábát vagy mijét valakinek. De egy moccanás se. Úgy vakuljak meg, ahogy én arra gondoltam, hogy lopjak.

Hanem ahogy somfordálok ott a zsemlyéssátor hátánál, hát, egyszerre látom, annak az oldalánál is, a szekér felé letakarva, egy halom dinnye. Mert a ponyva szélénél kilátszanak.

– Ni! – gondolom. – Csak ki kéne hömböríteni. De ha fenn vannak a szekér alatt és megfognak, jó lesz a tömlöcben? Hadd a nyavalyába, Marci, jobb lesz! Nem voltál még sose tolvaj.

De már mióta állok, járok ott, és egy mukkanás sem sehonnan. Egyszerre, mintha a gonosz lökött volna meg, ráállok négykézlábra, mint a kutya, és mászok oda a csomóhoz. De nekem úgy verdesődött össze a fogam, és úgy vert a szívem, hogy majd hasra buktam.

Mert hallgatózok egy darabig, mikor már ott vagyok, csak rá kell tegyem kezem a dinnyére. De egy mukk sincs. Na, erre lassan kihömbörítek egy dinnyét. A kezem úgy reszket, hogy alig bírom kihömböríteni azt a két kilót.

De ahogy kihömbörítem, hát lassan hömbörödik utána a másik, és nem csinál egy csepp lármát se a vizes ponyvával. Veszem azt is. Hát nem pont a helyébe hömbörödik még egy? Mintha nem is hiányzott volna semmi a rakásból. Csakugyan, az ördög segíti a rosszaságot. Én az ijedtségtől úgy megmeredtem, hogy legurul az egész rakás, és a lármára ottkapnak, hogy alig bírtam felállni.

Kapom is a hónyom alá a két dinnyét, és gyere Marci! Úgy loholok én haza a sikátorokon. De a fejem mind: hajdú, tömlöc, akasztófa, verés meg ilyenekkel volt teli még éjszaka álmomban is. Nem is nyúltam én azóta idegen jószághoz.

Hanem hallják, az a bolond Erzsi ott várt engem a küszöbön. Az nem tudta, hová legyen az örömtől. Az meg se köszönte egy szóval se. Az csak vette a kést a konyhából, és vágta fel a dinnyéket, és megette ottan egy cseppig. Akár hiszik, akár nem, én úgy nem kóstoltam meg azt a dinnyét, mint maguk.

 

*

 

Na de, hogy ott voltam a mézeskalácsosnénál, így hát persze megszoktam, hogy elténferegjek ott a piacon. Délfelé már alig volt gyűlés, s a mézeskalácsosné elengedett a sátorból. Hát így odakaptam a piacra, amikor nem is volt hetivásár.

Kezdett már járni ősz felé, sokszor hideg volt, fújt a szél, esett az eső, fáztam. Mert abból a pár krajcárból, hogy nem volt rendes keresetem, mit vehettem magamra? Ami meg volt rajtam, az leszakadt rólam.

Így szoktam én be aztán a pálinkásbutikokba, mint a piaci tekergők.

Azok is ott ülnek mindig, hiába tanálnának rendes munkát, nem kell egyiknek se, ha olyan erős is, mint a bivaly. Csak mint a verebek, arra járnak, ami elhullik. Amit keresnek, meg is isszák, meg is eszik.

De hát mit voltam én is különb náluk? Egyik is, másik is hívott, hogy segítsek én is egy-egy hordót leereszteni a pincébe. Még láttam, hogy csak ott kell őgyelegjek a kávéház körül. Jön ki egy vigéc, amelyik képekkel járja a várost. Elhív. Mindjárt van egy-két hatos. Ezek a legjobban fizetnek. Volt olyan, amelyik egy pengőt is adott, csak egy levéllel futtatott el valahová.

De igaz, láttam én mindjárt, nincsen áldás az ilyen kereseten. Én is csak úgy tettem, amit kerestem, mentem be a butikokba és otthagytam.

Mondták énnekem sokan. Mondta a temetőőrné is:

– Megrestellhetnéd magadat. Az apád becsületes ember volt, akárhogy ivott, rendesen tartotta azért a hivatalát, és te is tudsz írni és olvasni, mégis ez kell neked, hogy olyan naplopók közt legyél, piaci polgár, ép, erős, egészséges fiatalember létedre? Nem kell se mesterség, se semmi. Hát mi lesz veled öregségedre? Ott fogsz megdögleni a fal alatt?

Igen, könnyű mondani. De lássák, elmentem én éppen akkor télen, rendes munkába, az üveggyárba. Mit értem vele?

Nem hiszi el nekem senki, hogy olyan gyenge nekem a csontom, mint a porcogó. Olyanokat emeltem ott is, hogy majd megszakadtam. Mégis majdnem egy hétig dolgoztam, hétfőtől, rendesen. Gondolom: nem bánom, nem hagyom magamat, majd megszokom.

Az már igaz, jól megszoktam.

Abban a vékony culámban feljárt a hideg a gyár pincéjében, ahol dolgoztunk. A rekedtségtől nem bírtam, csak heregni, mint a kutyák, és úgy köhögtem mélyről, mint a marha. Pénteken este már úgy jöttem haza, hogy nem is láttam, hogy az utcán jövök vagy járok, mint az angyalok a felhőkön. Mert nem éreztem se kezem, se lábam.

Hát szombat reggel, mikor éppen az első fizetést kaptam volna, fel akarok kelni a munkába. Amikor felállok, puff neki, egyenesen az ajtónak. Alig bírok én felkelni a földről. A fejem meg tiszta tűzláng.

Ott kellett heverjek a szalmazsákon. Ott feküdtem vagy három napig. Még jó, hogy volt hetven krajcárom, azon hozott bolond Erzsi egy kis pálinkát, meg ő főzött egy kis herbateát. Enni nem kellett nekem egy harapás sem.

Úgy mentem más héten a vigyázóhoz a gyárba, még akkor is, mint a részeg.

Micsoda? Még be se tettem a lábom a színbe, ahol terheltünk:

– Nem takarodsz el, te (ilyen meg olyan) – már így fogadott engem.

Mint beszélhettem én neki, hogy alig tudtam a fejemet megmozdítani a szalmazsákon, és még most is alig látok. Csak kifelé! Kifelé!

– Ismerünk már! Nem kell ilyen tekergő itten.

– Legalább tessék kifizetni, amit dolgoztam.

– Miféle? Olyan nincs. Ahol rendes hetibérre fogadnak, ott nincs egy-két napra fizetés.

Hát ezért dolgozhattam ingyen öt napot. És ezért hagytam ott a mézeskalácsosnét a rendes munkáért.

Na, ez csak egy volt. De úgy tavasz felé, akkor nem is vártam, akkor igazán jó keresetet tanáltam, ahol ottmaradhattam volna mindétig. Mi volt abból is?

Volt ott egy Soma nevű tekergő. Azt jól ismertem még régebben, mert annak az apja is rézműves volt, és úgy tekergősödött el, mint én.

Élt az apja is, anyja is, csak nem akartak róla tudni. Egyszer már a csendőrök vitték el, mert rátörte az anyjára az ajtót, és majd holtan hagyta szegény öregasszonyt.

Úgy tekergett az is a piacon. Járt a toronyba is. De nagyon ivott, és elkártyázta az utolsó garasát.

Pedig sokkal idősebb volt, mint én. Nagy szakálla és bajusza. Magos, sovány, a háta görbe, tán mert az ajtóban is le kellett hajoljon, hogy bele ne üsse a fejét a szemöldökfába.

Felesége is volt neki s egy kislányuk. Kicsi-kicsi asszony volt. Zsuzsinak hívták, nem volt se apja, se anyja, de becsületes volt mindig.

Amennyi verést meg koplalást szenvedett ez Soma mellett! A kislányt magukhoz is vették tőlük az apósáék. De az asszony mégse akarta elhagyni Somát.

Igaz, egyszer-egyszer Soma tartani tudta magát egy-két hétig. Mert nagyon szép írása volt. Még ügyvédnél is járt irodába. És kicsalt egy-egy rend jó ruhát magára innen is, onnan is. Persze aztán csak pénzt kellett lásson a kezében, nem látta többet az ügyvéd.

Hát, van ott a városban egy ház, a baromvásártól egy kicsit messzebb, az országút mellett. Azt úgy hívják: „Csudaház”.

Nem tudom, ki építette azt úgy. Az útra nem volt annak egy ablaka se, csak egy nagy kép a falán, Szent Mihály. De alig látszott, már úgy le van hullva róla a festék.

Be is van rogyva a fele a háznak. De azért laktak benne szegény emberek. Volt egy vagy két jó szoba benne, még pádimentomos. Azt mondják, kocsmát is tartott benne egy asszony régebben.

Benn az udvaron, a házzal szemben, volt egy olajtörő. De az is úgy állt üresen, mert akié volt, elárverezték mindenét.

Kert is volt hátul. De az is csak burján, útilapu meg bojtorján az egész, nem gondozta senki.

Jártunk mi oda Kukujjal csizet meg kenderkét fogni. Meg volt egy tölgyfa, hátul a kerítésnél, mint gyermekek arról szedtük a szarvasbogarat, és csináltunk nekik kis kocsit gyufaskatulyából, meg verekedtettük, uszítottuk egymásra őket a fűben. Egy belekenyér- és cseresznyefa is volt a kertben, arra is rájártunk. A többi fát kivágták és eltüzelték a lakók.

Akkor nyáron tán vagy ősszel, nem tudom, kivette vagy megvette az olajtörőt egy gazdag falusi ember és kitataroztatta. De ő falun lakott, nem járhatott utána, hát betett oda egy Kasos nevű parasztembert. Az kezelte a sajtót, ha jöttek maggal a falusiak, és adta ki nekik a részt. Meg ennek volt kiadva a záros hely, ahol az olaj állt, meg a tökmagos- és napraforgómagos-zsákok.

Különben a „Csudaház” meg az olajtörő minden ablakán vastag vasrács volt, hogy félre volt a várostól. És Kasos két nagy, fehér kutyát is tartott ottan.

Hát Kasos nem tudott írást, csak rovást, és vettek úgy pénzért is a falusiaktól magot, azért Kasos odavette az olajtörőhöz Somát.

Somának nem volt semmi dolga, csak hogy felírja, amit a törőbe hoztak, és elég szépen kapott ezért, tizenkét forintot egy hónapra és olajat is, amennyi csak kellett. Meg ott lakott a „Csudaház”-ban, hogy vigyázzon mindenre, ha Kasos elmegy este. Kasosnak családja volt, háza is, földje is, bérben, a város rétjén.

Ha sok magot hoztak, akkor aztán sokszor kellett segítség is, és akkor Soma elhívott minket a piacról.

Az semmi se volt, ami munkát adtak. Egy gyermek is megcsinálta volna. A falusiak ők maguk kisajtolták az olajat, mi csak eltakarítottuk a szemetet, vagy segítettük terhelni a szekeret a hizlalóba az olajpogácsával.

Onnan ismertem én jól Kasost meg Somáékat is.

Volt, hogy ha kerestem, ottmaradtam náluk. Az asszony nem bánta, hogy hozassunk oda pálinkát, és kártyázzunk ottan Somával meg Kasossal. Még megsütötte nekünk a kenyerünket olajban. Mert legalább nem verte meg tőlünk szegényt Soma, mintha máshonnan jött haza részegen, hanem ledöglött, ha leitta magát.

Inkább télen, meg tél utóján ment jobban a törő, mikor a falusiaknak van ideje behozni a magot. Meg kivált nagyböjt előtt, mikor olajon tartják a böjtöt.

 

*

 

Hát egyszer, egy délelőtt, éppen nagyon fázok ott a piacon, a vékony culámban. Nincs egy krajcárom se, hogy legalább egy porció pálinkát igyak valahol.

Így tanálkozok én Sománéval. Látom, hogy szomorú, és ki van sírva a szeme. Ki volt annak mindig.

– Jó, hogy tanálom – azt mondja nekem. – Nem tud még egy embert? Kettő kéne a hordáshoz.

Na, örvendek, hogy keresek valamit. Ki is hívok egy másikat a butikból.

Az egy Ruszka Gyuri nevű volt. A legrestebb az egész piacon. Még csudáltam, hogy eljön, amikor még van egy-két krajcárja.

Mert reggel aszalt szilvát terhelt a vasútnál, és már részeg volt. De eljött. Hozott magával egy üveg pálinkát, és úgy jött utánunk tántorogva, ahogy mentünk Sománéval.

Sománé csak panaszkodik nekem az úton szegény:

– Lássa, hát nemcsak az Isten verése kell érje ezt a gazembert, ezt a Somát? Itt vagyunk már, ezen a jó helyen. Egész eddig megbecsülte magát. Ha ivott, ha kártyázott, legalább nem csinált ilyet. Most összefog Hegyes Milcsivel, avval az utolsóval. Már nem vagyok én neki jó. Már két hete csak avval jár. Tegnapelőtt este hazajön, nem is részeg, mégis elver engem, és azt mondja: „Nekem nem kellesz többet, takarodj ki innét, amerre a szemeddel látsz.” „Hogy hozd ide magadnak Hegyes Milcsit?” – mondom. Hát még nem is tagadta, hogy azt akarja. Csak az a szerencsém, hogy ott volt még Kasos úr. Elsírom neki: „Nézze, hát van lelke ennek?” „Na” – azt mondja Kasos úr, abba már ő is beleszól. „Itt nem fog Soma mindjárt megmondom, mit csinálni az olajtörőből.” És bejött, és meg is mondta Somának. Kasos úrtól fél Soma, mert egyszer már kivett engem a kezéből, és adott neki néhány pofont is. „Hát jó – azt mondja csúfosan Soma –, mit csináljunk Kasos úrral egymásnak, és mit tesz ő a törőre!” És összeszedett mindent a háztól, ami kis motyónk van, és azóta nem láttam.

Így panaszkodik ott nekem Sománé. Még gondolom magamban: istenem, ha nekem ilyen dolgom volna, mint ennek a büdös Somának, hát érezném én valami bajomat?

Na, avval megyünk, és úgy alkonyat felé kész is vagyunk a munkával.

Ruszka Gyurit kivágta Kasos, mert lebukdosott ott részegen a seprővel. Én kaptam az ő fél napszámját is, mert én végeztem el helyette a dolgát.

Mennék már elfele. De borzasztó csúnya idő van. Sománé behív engem melegedni egy kicsit. Bejön Kasos is, ott iszunk egy kis áldomást, amit a falusiak fizettek, és megmaradt belőle.

Egyszer csak ki jön haza? Soma.

– Na – azt mondja a feleségének –, hiszen semmi bajod, látom. Van itt, kivel mulassál, ne félj, ne félj, nem jöttem vissza. Jobb is, ha találsz magadnak valami ficakot te is. Csak a párnát add ki, amit itthagytam.

Az asszony nekifog sírni, hogy Soma mindenét elviszi. De Kasos mondja neki:

– Adja csak ki neki. Csak itt többet meg ne lássam. Jó neki Milcsivel. Éppeg összetanálnak. Csak hagyja.

– Jobb hát – Soma még röhögött, és azt mondja nekem: – Tetszik neked a feleségem, Marci? Na, én neked adom, boldogulj vele.

És elment a dunyhával a hóna alatt.

Na, ott beszélünk. Az asszony nem tudja megállni, hogy ne sírjon. De Kasos vigasztalja, és én is.

Iszunk-iszunk. Sománé csak azon sír: hogy lesz ő itt egyedül? Az éjszaka is majd meghalt, annyira félt, mikor a kutyák ugattak.

Hát Kasos erre rám néz és kacag.

– Hát mit búsul maga – szól az asszonynak –, egy olyan tekergőért, aki csak agyba-főbe verte? Én, ha magának volnék, én is úgy tennék, mint ő. Ha őneki Milcsi kell, találjon maga is magának más embert. Itt van, nézze! – mutat énrám. – Ez még legény, fogadja ide. Tán tőlem restelli? Én csak azt mondom: jól teszi! Hát te? – kérdi tőlem. – Hát te is tudsz írni. Még jobban elvégzed azt a számolást, mint az a gazember.

– Hát hogyne? – mondom én hamar. – Csak akarná a Zsuzsi asszonyság.

– Na látja! – kacag ottan Kasos.

De Sománé egészen megijed: hát hogy is beszélhetünk ilyet neki? Nem olyanfajta ő, mint Milcsi! Fél ő az Isten verésétől, akinek hitet vallott az urával.

– Áh! – kacagja Kasos. De már igazán is szerencsémre addig beszél Sománénak, ameddig már látom, itt-ott beleegyezik, hogy ottmaradjak. De nem úgy, ahogy Kasos gondolja, a Soma helyébe, csak hogy ne féljen magában.

Hát mit mondjam? Tudtam én már akkor, hogy hogyan lesz, ha egyszer otthágy engemet a háznál.

Hát bizony ottmaradtam, nem is mentem haza, csak másnap a retyerutyámért, a temetőőrnéhez.

Jó dolgom volt nekem aztán. Olyan áldott jó kis asszony volt az, hogy nem váltam volna én el attól soha. Az se nem ivott, az tisztán tartott engem, annak a kezén minden krajcárnak szaporája volt. Vettünk mi mindent megint, amiket elvitt Soma. Még tyúkokat is tartottunk.

De először én attól féltem, hogy Soma, ha találkozok vele, betöri a fejemet a feleségéért.

Micsoda? Találkoztunk mink nemsokára, éppen egy hetivásárkor, a piacon. Soma Milcsivel ment, én a feleségével.

– Na! – gondolom. – Most húzod ki, Marci, a lutrit. Sománé is csak fogódzik a karomba:

– Menjünk, menjünk, az istenért, ne tanálkozzunk velök.

De Soma még messziről kiáltja:

– Ne fussatok, ne fussatok, mit futtok!? Azt hiszed, nem hallottam én, hogy evvel a majommal álltál össze? Felőlem csak – (csúnyán mondta, mit csináljunk egymással az asszonnyal) és röhögött.

Azért Sománé, látszik, hogy sose volt rosszféle:

– Látod – mondja nekem –, mégis félek én, hogy megver az Isten, hogy mással élek a hütös uramtól.

És mindig restellte mindenkitől, hogy velem tart. Pedig akárkivel találkoztunk, senki se hibáztatta. Mert mit csinált volna szegény egyedül, mikor az ura hagyta ottan, és olyan utolsóval állt össze, mint Hegyes Milcsi.

Na, mi lett belőle?

 

*

 

Éppen Szent György-napi vásár jött volna. Már összetettünk annyit, hogy vegyünk egy kis malacot, és meghizlaljuk télire a sok hulladékon az olajtörőből.

Hát egy délután ott állunk a ház előtt. Egyszerre, nem is vesszük észre:

– Há! – ordít egyet valaki a hátunknál, mint rossz kölykök szokták egymást ijeszteni.

Kicsoda? Soma. Nekifog aztán röhögni.

De mi egyet se röhögtünk az asszonnyal, ahogy megijedtünk. Meg egyikünk se voltunk kíváncsiak Somára.

Na, azért beszélünk szépen vele. Minek haragudjunk?

De Soma jól fel van öltözve, meg van beretválkozva, és tiszta józan. Mint egy úr, úgy néz ki. Nem is nagyon merem mondani neki: te.

Kérdezi:

– Hát jól éltek? – És még kacag a feleségére: – Hát jobb vele, mint velem?

Tréfálkozunk ottan. Bejön velünk Soma az udvarra is. A házba.

– Ej! – mondja. – Látom, szépen szereztetek együtt. Tiétek a tyúkok? – És felvesz mindent, és megnéz mindent.

Nahát így van. Soma leül. Mi is leülünk. Mondja, hogy már nincsen Hegyes Milcsivel. Csak aztán kukkantja ki, hogy ott nincs helye többet, mert megsapkázta a vénasszonyt, és Milcsinek inkább kellett az anyja pártjára állni, mint az övére.

– Nahát, akkor egyétek meg egymást! – Otthagyta őket a tegnap.

Mert Milcsi akármilyen rosszféle volt, az anyjának volt egy elég jó kis háza és kis kertje. Nem voltak olyan szegények. Az öreg Hegyes kalapos volt.

Így ottan szórul szóra Somával.

– Eridj el, hozzál egy kis nerángasst! – küld el engem Soma pálinkáért.

Látom, van pénze is. Ennek jól megy, na!

Hát persze, elmegyek, mit csináljak? Nem nagyon-nagyon szerettem a dolgot. Integetünk is egymásra elébb az asszonnyal, de az is visszaint: hát nem kergethetjük ki.

Na, elhozom az üveg pálinkát. Kell hogy igyunk Somával. Mikor elfogy, küld a másikért. Már van egy kicsi az én fejemben is. De azért, mikor visszafelé jövök a pálinkával, eszembe jut: benézek elébb rájuk az ablakon, mit csinálnak?

Mit csinálnak? Csakis jól gondoltam én, mit csinálnak. Már Soma fogja a felesége derekát, és látom, ha nem is hallom, mit mond neki: hát biztosan, hogy menjenek megint össze, és az asszony hagyjon ott engem.

Amilyen méregbe jövök, jön, hogy vágjam beléjük az üveget pálinkástul az ablakon.

Hát azért panaszkodtál te nekem – gondolom – Somára, hogy csak el kell jöjjön, mindjárt engeded, hogy a derekadon járjon a keze, csak húzzam ki a lábomat?

Persze, nem szólok. Teszem magam, mikor bemegyek, hogy nem láttam semmit. Somával nem lett volna jó, hogy kikezdjek. Kétszer olyan, mint én, hát ha nagyon ugrálok, csak odasózhat egynéhány csárdást nekem.

Jól van. Mulatunk, iszunk ott, addig-addig, hogy esteledik. Engem, ha nem is innék, itat-itat Soma. És nekem elég egy fél liter pálinka, hogy ne ismerjem meg a két képen, a falon, Szűzmáriát Szent Józseftől. Azokat is nemrég vettem a vásáron.

De Somának semmi se, egy kád pálinka se. Azért már elkezd danolni, és biztat engem is meg Zsuzsit is.

Nekem van is kedvem a danolásra. Fújjad csak! – gondolom. – Hogy a nyavalya nem tudott ottan kitörni, ahol voltál. Vissza kellett gyere!

Na, gondolják. Egyszer kinn vagyok egy percre a házból. Mikor visszajövök, azt mondja nekem Soma:

– Hát Marci, én nem bántottalak eddig, hogy a feleségemmel laktál, de annyit látsz, hogy csak én voltam vele a papnál, és csak visszajöttem hozzá. Hát minek verekedjünk össze azért? Te csak egy fiú vagy hozzám. Keress magadnak egy helyet.

Még kacagja, ahogy nekem mondja ezt. De én csak Zsuzsit nézem. Hát ő is van olyan gyalázatos, hogy eddig jó voltam neki, és most kiadja az utamat Somáért? Nézem: hátha legalább ő szól, hogy nem ereszt el engem, és ő nem tud semmiről semmit se, amit Soma kezdett.

Azt várjam én! Még alig mondja Soma, már Zsuzsi is beleszól:

– Hát tudom, hogy rosszul esik neked, Marci, de nem mondhatod, hogy hányszor mondtam neked, hogy én félek az Isten verésétől, hogy nem azzal élek, akivel megesküdtem.

Most mit szóljak erre? Csak el vagyok keseredve magamban.

– Legalább ne kacagj! – mondom Somának. – Most könnyű neked. Csak eljössz, amikor neked tetszik. Akkor aztán Marci: mehetsz az anyádba! Addig jó vagyok én is.

Soma csak kacag. De azért szépen beszéltek velem, és az asszony sajnált, azt láttam. Nahát már mindegy. Így se csinálhatok semmit. Csak búsulhatok ottan.

Egyszerre Soma azt mondja:

– Jól van, hát hallgass rám, Marci, ez nem kacagás. Akarsz egy jó helyet? Ott meg leszel elégedve. Az ügyvédnél kell most egy hetes. Nincs ott semmi dolog. Hozol egy kis vizet, meg kitakarítod az udvart, aprítsz egy kis fát, arra is favágót fogadnak. Te csak a konyhánál segítesz, meg elküldenek a szőlőbe. És ott van hálásod, jó helyen, az istállóban, a kocsissal. És hat pengőt kapsz egy hónapra. Erre már nem szólhatsz egy szót sem. Hétfőtől be is állhatsz. A másiknak már felmondtak. Hát tetszik?

– Nem bánom én! – mondom. Nem volt nekem kedvem. – Megyek, lefekszem – mondom –, hagyjatok engem békében.

– Jajahát! – azt mondja erre Soma. – Itt most nincs hova feküdjél, hacsak nem hálsz a zsákokon, kinn a törőben. De inkább próbáld meg a régi helyeden, ahol voltál. Most így sincs hideg. Találsz te magadnak hálást. Itt hova feküdsz, ha én fekszem le a feleségemmel?

– Ejnye – mondom –, az istenbe! Már mit nem akartok? Hogy elinduljak éjszakának idején? Hát hogy menjek el? Adjatok helyet legalább mostan.

Már most gondoljanak ilyet! Hiába beszélek nekik. Még az asszony áll rám jobban a szájával:

– Hát mit akarsz itt, Marci? Veszekedni akarsz? Csak tudod, hogy Soma a hites uram. Hát csak nem akarod, hogy őtet kergessem el érted?

– Na – mondom –, azt se hittem, hogy ilyen gyalázatosak legyetek. Most már látom, így kell tégedet sajnálni, Zsuzsi, mikor bőgve jársz, és mutatod, hol vagy összekékítve. Elmegyek hát, jól van. Adjátok ki hát akkor mindenemet. Bár az ég rogyjon rátok, amilyen piszkosak vagytok.

Igaz is volt. Soma, az a gazember, csak kacagott ki. De az asszonyt tudtam jobban megutálni. Még abból a pár rongyomból is eltagadott, amit én vettem.

– Látom, ki vagy – mondtam is neki –, én nem cigánykodok veled. Majd jajgatni fogsz te a Soma kezétől még, csak most az istened neked.

Ez kellett nekem, lássák!

Kinn kellett aludjak egy színben, a motyómon. Nem is restellem megmondani, hogy úgy sírtam ottan a hidegben egyedül, mint csak egy rossz kutya.

Így jártam. Mondja megint valaki, hogy ebben is én voltam a hibás. Talán én nem maradtam volna ottan akármeddig a rendes helyen?

 

*

 

Igaz, Soma legalább annyival volt hozzám, hogy nem bolondított el a hellyel. Nem is kellett megvárjam a hétfőt. Másnap este elmentem Somával az ügyvédhez, és az asszony fel is fogadott. A másik hetest meg kifizette és elengedte. Le is tehettem a motyómat a kocsisnál, az istállóban.

Az is úgy volt, mint Soma mondta. Kevés dolgom volt. Sokszor csak tátottam a szájamat egész délután a konyhaajtóban a cselédekre.

Volt két cseléd. Egy szakácsné meg egy szobalány. Meg ott volt mindig a bejáróné is.

Ha azt látták volna, milyen zsinatot csináltak azok hárman este a konyhában. Az a szobalány, Trézsinek hívták, az olyan rosszszájú volt, hogy én, legény létemre, sokszor nem tudtam, merre nézzek, olyanokat mondott. A szakácsné meg a bejáróné pedig asszonyok voltak, rámentek sokszor erre a cefrére, és összetépték rajta a bujkát, hogy hallgasson, mert a kacagástól nem tudták, mit csináljanak.

– Na! – gondoltam én is. – Ennek a cefrének is ki kéne rendeljék a kaszárnyát szeretőnek.

De várjanak, hogy járok vele első este, amikor még nem tudtam, miféle portéka.

Na, hínak be a szemetesudvarról vacsorálni a konyhába. Megyek be. Hát ott ülnek mind a hárman, és vasalják a ruhát.

Hogy van valaki először idegen helyen? Alig szólok, csak éppen egy-két szót, amit kérdeznek.

Még mind azt hiszem, rajtam kacagnak. Hát kacagjanak az apjukon. Csak nyelem le, amit kaptam, és gondolom: megyek ki pipázni az istálló küszöbére.

De a szobalány mind kezd kötődni velem. Mind mondja: csak ne tegyem magam olyan szentnek, mert hallotta, hogy miféle mákvirág vagyok, hogy hordtam a bort Zachárnénak, és Sománéval laktam.

Igaz, annak híre volt, hogy Sománé összeállott velem, mikor mindenki tudta, hogy milyen becsületes asszony. Zachárnéról meg mindenki tudta, kiféle, és ő maga se titkolta nagyon, hogy Zachár mellett a lakóival tart.

De én is ott látom, hogy kacagnak ott a konyhában, hát nem hagyom magam, és azt mondom a cefrének:

– Hát nagyon jó, ha tudja, talán magának is kell valami?

– Mi? Hogy kell? – feleli rögtön nekem. – Hát mit gondol, talán a pondróknak tartom?

És még odaüt a hasára, hogy a szakácsné majd meghasad a másikkal a kacagástól, és én restellem el magamat jobban. Mert bejön éppen a nagysága, és ő is hallja és látja, miket beszélünk. De látom, hogy a nagysága is csak kacag, és várja még, hogy mit mond a cefre. Úgy látom, jól ismerik itt ezt.

De csak fogom magam, megköszönöm a vacsorát, és menni akarok kifelé.

– Na várjon, várjon! Hová fut? – kiáltja a szobalány utánam. – Hát nem csinálunk vásárt? Itt vagyunk hárman is, és nincs csak egy legény az egész házban, az is lefekszik. Legalább mondja meg, hogy hármunk közül melyik menjen magával lefeküdni? Szóljon mostan. Itt látja most jól a lámpánál, melyik tetszik köztünk?

Restellem ott magam a nagyságától. Így nem tett ki velem még egy fehérnép se. Jobb lesz, ha oldalgok kifelé.

Avval köszönök, és szedem is magam.

Kacagnak utánam.

Na, kezdek ott pipázni a tornác végén, a lépcsőn. De egyszerre, cupp! Kapok egyet a fejemre hátulról egy káposztatorzsával.

Na, ezek nem nyugszanak tőlem! De teszek úgy, mintha nem törődnék. Hajigálnak megint. Hajigáljatok, hajigáljatok, amíg megunjátok. Nem fordulok hátra se.

De egyszer jön ki a huncut cefre vízért. És megáll mellettem, mikor hozza:

– Na – azt mondja –, hát ilyen tedd el, ne vedd-el legény maga? Fijhá! Ha tudom, hogy ilyen jön a másik hetes helyett. Az legalább minden este ott hált velem az ágyban a konyhában. Ki se eresztettem az istállóba, hogy büdöset se hozzon be.

– Naiszen – felelek én is neki –, annak embere vagyok én is.

– Igen? – kacagja. – Csak magát ismeri már mindenki, hogy az asszonyokkal szeret jobban. Majd elment az eszem, hogy beeresszem magamnak, és a szakácsnéhoz másszon. Láttam, hogy nézte azt a kövér hátát. Egyszer ígérje meg bizonyistenre, hogy csak énhozzám jön, ha kinyitom az ajtót.

Megesket ottan. Csak nézek ott rá. Ez nem tréfál velem? De nem is kacag. És még ahogy ülök, alám dugja a papucsa orrát, és cibálja a hajamat. Kapok én is hátra, hogy megfogjam a lábát, ha játszik velem. De arra félreugrik, és azt mondja:

– Itt ne fogdosson, mert ki talál nézni az úr vagy a nagysága. ’Sz így is beeresztem a konyhába éjszaka, ha megígérte, hogy nem kell a szakácsné. Ahhoz így is olyan maga, mint egy hordóhoz egy gyufaszál.

– Jól van – mondom.

– Nahát akkor – azt mondja –, meg is mondom, mikor jöjjön. Látja, mikor az úrék eloltják a lámpát. Addig nem lehet. De addig elalszik a szakácsné is. Akkor várjon egy kicsit. Csak lassan-lassan nyissa ki a konyhaajtót, nehogy lármát csináljon.

Én csak nekifogok kacagni, mert nem nagyon hittem neki persze. De mikor befogja előttem a két szemét, és úgy mondja: így vakuljon meg, ha be nem ereszt az ajtón.

Heje hej! – gondolkozom ott. – Akkor jól megy itt nekem a dolgom. De ha elbolondít?

Már csak várok ottan, várok. Telik az idő, látom, késő lesz. Csak megjáratod magad, Marci.

De egyszerre csak setét lesz a függöny az úrék szobája ablakán. Állok hát fel lassan. És sitty-sutty végig a tornácon. Oda a konyhaajtóhoz.

Nyitva lesz az a kórságot! – gondolom. – De csak megnézem. És ni! A kilincs, látom, nyílik.

De ahogy bedugom a fejem, egyszerre zsupp! Úgy a pofámba öntenének a sötétből egy fazék vizet. Ha én is nem kapnám vissza rögtön. És hallom bent a konyhában: „jihihi! jihihi!” A cseléd meg a szakácsné.

Jihihi! Az a büdös nagyapátok! Jó, hogy nem tudtatok leönteni.

Nem is szólok én egy mukkot se. Mentem és lefeküdtem. Tudom én már ezentúl, mit érsz! Csak gyere hozzám még egyszer mókázni.

Tettem magam másnap is, hogy nem tudok semmiről semmit. A cefre is úgy tett a szakácsnéval. Csak egymásnak hallottam őket: „jihihi! jihihi!” Rajtam.

 

*

 

Mert azt hiszik, hogy az a cefre valami rosszféle volt? Csak a szája volt rossz annak. Próbált csak valaki hozzáérni egy ujjal. Annak nem maradt volna meg a körmeitől a szeme. De úgy kezdett az ki mindenkivel, mint velem.

Oda az irodába két írnok járt meg Soma. Persze Soma tette magát, mintha nem ismerne olyan jól engem. Ne félj! – gondoltam éppen. – Most úgy vagy, nem állsz ki egy hetessel, de még láttalak én jönni mezítláb a toronyba, hogy ráncigáld öt pénzért a kötelet.

Úgy is volt. Tán három nap múlva engem küldött utána az ügyvéd, mert nem elég, hogy részeg volt, és nem jött be, de nála voltak valami írások. Na, azokat ideadta. De amit üzent részegen az ügyvédnek, hogy mi járjon az irodájába, azt még én sem mertem elmondani.

Na de az egyik írnok öregebb volt. Azt alig láttam, csak jött-ment a falusiakkal.

A másik írnok, az fiatal. Lehetett olyan idős, mint én. De az éppen úgy járatta mindig a szemét, mintha félne, hogy valaki szájon vágja. És mindig a cipőjét nézte, és igazította a nyakravalóját meg a haját, mint egy majom.

Az ott volt egész nap az irodában, de láttam, hogy nem nagyon öli azt sem a dolog. Többet cigarettázott az iroda ajtajában.

Kivált ameddig nem voltak otthon az úrék.

Az úrék, ahogy én beálltam oda, tán egy hétre rá, elmentek az ünnepekre négy napra az úr bátyjához.

Akkor a német kisasszonyra volt hagyva a ház.

Csúf, vén dög volt, mint egy gereblye.

És zsémbes, kényes. – Fi! Fi! – húzta a száját mindenre. Ránk is, a cselédekre.

Persze, most parancsolt volna, ha lett volna, aki megfogadja.

Ránk, a kocsissal mit vigyázhatott? Oda hátra se szeretett jönni, mert büdös volt neki az istálló körül. A trágyadombra rögtön a zsebkendőjét rázta a kezében, mint a vasútnál a rokonok után.

A konyhába meg nem merte, csak be-bedugni az orrát. Az a cefre tudta már, hogy kergesse el. Mindjárt olyanokat kezdett beszélni meg mutatni a szakácsnénak, hogy a német kisasszony azt se tudta, hogy induljon kifelé. Csak a tornácról meg a gyermekszobából sipítozott be mindent. A lány meg a szakácsné meg persze csak röhögtek rajta.

Nini kisasszony, az ügyvéd kislánya, az se félt tőle, mind petye-retyézhetett neki németül.

Aj, istenem, be szép-szép kis szőke, fehér kislány volt az. Olyan hirtelen begyes, pedig nem volt még több, mint vagy tizenhárom éves. Az iskolába járt még, az apácákhoz. Aj! Úgy elnéztem sokszor, hogy a két szeme, ha nem is nevet, mégis kacag neki, mint a tiszta harmatcsepp.

Zolti úrfika, az úrék kisfia, az olyan ötéves volt. A német kisasszony az után is mindig az utcára kellett fusson, hogy ne játszódjon a kölykökkel. De Zoltika még be is hozta oda őket az udvarra, és összevissza taposták az ágyásokat, meg letépdesték a virágokat.

Volt az a német kisasszony kínba ott addig, míg oda voltak az úrék.

Első este is csak hallani kellett, milyen vinnyogást tett a gyermekszobában, hogy Nini kisasszony ne merjen bejönni a konyhába hozzánk. Még sírt is, mikor Nini kisasszony bejött.

Igaz, arra még én csak tátogtam, és feszengtem ottan, amiket az a félkótya szobalány művelt azzal az úri kislánnyal.

A szakácsné egész este kinn állt a kapuban. Az a gyalázatos cefre meg ott előttem olyanokra tanította azt a kislányt, hogy csak csudáltam, hogy olyan úri kislánynak még csak jobban tetszett.

Az semmi, hogy rosszaságokra tanította. Hanem kezd hancozni vele ott az ágyon. Éppen, mintha ő legény volna, benyúl mindenfelé a kislány ruhájába, beszorítja az ágy szegletébe. Vihognak-vihognak, veresek, mint a tűz.

Még rajtam is úgy kapargál a rosszaság a bőrömön, mint a patkányok a hídlás alatt. Bizony isten, csak az jön, hogy fussak el onnét.

De az a cefre még engem hí tanúnak, hogy mit csinálnak az úri kisasszonyok az úrfiakkal a ligetben. És tanítja a kislányt, hogy miért nem megy el ő is sétálni egyszer Baky úrfival, a kisebbik írnokkal, legalább addig, míg nincsenek itthon az úrék.

– Mit ér, csak úgy, hogy mondja, tetszik magának! – így biztatja azt a gyermeket előttem. – Elég szép fiú. Nem is törődik különösen egyébbel, mint a cipőjével meg a hajával.

– Hát én udvaroljak neki? Látja maga, hogy nem szól hozzám – felel neki Nini kisasszony.

Ni, nem is tagadja! – gondolom. – Na, ezt se hittem, hogy az úri kislányok ilyenek. A szegényebbek még szégyenlősebbek ezeknél.

És ezeket tárgyalják ott ketten egész este előttem. Más úrfiakat is.

Nem is tudom, hogy dolgom volt még olyan ördögbordával, mint az a cseléd. Röhög-röhög egyszer is, és int nekem félre a szemével, és azt mondja Nini kisasszonynak:

– Hát én is beeresztem Marcit minden éjszaka a konyhába. Na, kérdezze meg tőle!

Én szégyellek ránézni a kislányra. De nem akarom, hogy elrontsam a kacagást. Hát mikor kérdi tőlem: – Igaz?

– Igaz, igaz! – mondom.

– Igen, igen! – mondja a cseléd. – Csak aki bolond, az nem tart magának szeretőt. Menjünk bár, lessük meg a szakácsnét. Azt is most szorítja biztosan a kocsigyártója a kapuhoz. És a lugasban is megkapta vele a múltkor az úr.

Hát én mondom, olyan ördögbordát még nem láttam.

Én is, ahogy hancoztak ott előttem, és mind olyanokról beszéltek, azt hittem, nem jól leszek ottan. Még nem is ottan a konyhában, ahol láttam és hallottam őket, mert ott jobban restelltem magam. De kinn a sötétben, az udvaron, már nem tudom, hova legyek. Csak jön, hogy menjek, nem bánom én, betöröm az ajtót arra a nyelves cefrére. Az istállóban is csak forgok-forgok a szénán. Aludni se bírok. Kijövök én. Meleg van, az udvaron tele van avval a jó szaggal a virágágyásokról. Mintha tűz sütné az orrom lyukát, mikor lihegek, mint a kovácsfújtatóból a szénre.

De nem a cseléd, mind az az úri kislány van előttem. Nemhogy gondolnám: te rongyos, azon kell neked járjon az eszed? Hogy tehetnéd te magad ahhoz?

Hiába, akár tehettem róla, akár nem, mindig azon a drága, kis fényes bogáron járt az eszem. Majd a szemem kifolyt utána azután is, ha láttam. Összetapostattam volna magam egy társzekérrel, csak ha szólt hozzám.

 

*

 

Másnap éppen ott lepetelünk a szakácsnéval meg a cseléddel a konyha előtt. Segítek ott nekik súrolni a nagy edényt.

Látjuk, Baky úr jön ki az irodaajtóba.

Mert az iroda ajtója úgy volt, hogy lehetett látni az udvar fenekéből is. És mindjárt előtte szép ágyások, rózsafák az udvaron. A falnál meg egy nagy lugas. Ott ebédeltek nyáron az úrék.

Hát Baky úr, az ajtóból, látom, néz oda sokszor, hogy vihog ott a két cseléd velem. De mindjárt kapja el a fejét, és nézi az udvart, ha odanézünk hozzá valamelyik.

Úgy tetszik, szeretne biztosan odajönni ő is setepetélni velünk az unalomtól. De azt hiszem, úgy félt az, mint én féltem azelőtt a fehérnépektől. A szobalány mondja is nekünk:

– Na, ennek is kéne valami legalább az orrára. – És persze rögtön kiált is Baky úrnak: – Baky úr, hát nem ütünk egyet? Menjek be az irodába? Megyek mindjárt megcsinálni a lámpát, várjon, csak felsúrolok itten.

Tudja is, mit szóljon erre Baky úr az ajtóban. Akar kacagni rá, de még azt se tud, csak huzigálja ki-vissza a keményített kézelőjét. Látom, azt se tudja, bemenjen, vagy kinn maradjon? És csak nézi megint az udvart, mintha a sárkány pénzét keresné ottan, hová ásták?

– Nahát, Baky úr, menjek? – kiált neki megint a lány. És nekünk meg: – Na, ez is egy nagy istenmaflája. Nézzék csak.

Baky úr ottan fordul be az irodába. De megint kinn van a ajtóban. Most már kijön az udvarra, és sétál az ágyások közt. De mind a földet meg a virágokat nézi. Mondom, a sárkány pénzét keresi, hová ásták!

Na, de az a cefre nem nyughat valakitől, ha egyszer ki akar kezdeni vele. Bevisszük az edényt a konyhába, kifényesíteni, a cefre otthagyja az edényt is nekünk, és kiáltja a Baky urat:

– Jöjjön csak, Baky úr!

Hallgatni akarom én is, mit mond neki, hát én is kimegyek. Szid minket a szakácsné a konyhából.

– Hallja, Baky úr – megy le a cefre a tornácról –, hát ilyen lágy maga? Na, restellem magam, hogy itt van egy hónapja, meg is mondom magának, azt mondta az este Ninike kisasszony: ő csak sajnálja, hogy ilyes csinos fiatalember van náluk az irodában, és soha őrá se néz, sohase beszélget egy szót se vele, pedig ha beszélgetne, most elmentek az úrék hazulról, most kimennének ketten sétálni a ligetbe, a többit tudja maga.

Na, Baky úr erre csak lép egyik talpával a másik helyére, és makogna, ha tudna mit:

– Ninike magának? Ninike mondta magának? Hahiha! Hahiha!

Nevet, nevet. Nevetne is, meg el is hinné.

– Nem hahiha biz’a! Nem hiszi! Vakuljak meg!

Képes elátkozni magát az a félkótya cefre, és hí engem is, hogy mondjam meg:

– Na, Marci, nem hallotta maga is?

– Hallottam, hallottam – mondom. Hadd bolondítsa. De a szakácsné már nagyon kiabált utánunk.

Láttam is aztán, hogy járt ott körül Baky úr az irodában. Körül-körül, hol leült, hol felállt. Volt vagy hét szék az irodában, egyiken sem lelte meg a helyét. Meg megint kiállt az iroda ajtajába, és kereste a sárkány pénzét az udvaron.

Gondolom: biztosan várja, hogy Ninike kisasszony hazajöjjön az iskolából, akkor jön elé.

Már kíváncsi voltam, mi lesz?

De látom, Ninike kisasszony már hazajött, és Baky úr mégsem jön elé az irodából, még az ajtóba se.

Pedig Ninike kisasszony, mikor kijött a konyhába, annak meg azt mondta a cseléd, hogy Baky úr neki azt mondta, hogy alig várja, hogy találkozzon vele, mert eddig nem mert hozzájönni az úréktól. Még engem hozott megint tanúnak, hogy hallottam én is.

De én ráztam a fejem a hátánál a kisasszonynak, csak a cseléd előtt mondtam, hogy:

– Igen, igen.

Hát jó. Már ki kell menjek hátra az udvarba, hogy takarítsak.

Egyszer csak hátrafordulok. Hát Baky úr hív engem a kerítéstől: jöjjek csak!

Na, odamegyek, hát elébb csak makog, és még éntőlem is veresedik el.

– Mondja, izé – kezdi aztán –, igazán mondta azt a kisasszony a cselédnek?

Már hazugságban maradnék, hát mondom:

– Mondta, mondta. Tessék bemenni különben a konyhába, ott vannak most is.

– Áh – gondolkozik –, ott vannak a cselédek.

– Na, kihívom én a kisasszonyt, akarja, Baky úr? – mondom, és fordulok, mintha indulnék. De csakis úgy tesz, ahogy én gondoltam.

– Nem, nem, ne menjen – azt mondja, és járkál és bámul a konyha felé. Nem tudja, mit csináljon.

Ó, de szerencsétlen vagy! – gondolom.

Hát egyszer éppen Ninike jön ki a konyhából, és jön arra.

Látom, erre Baky úr megijed és megfordul, és nem is néz rám többet, megy be az irodába egyenesen. És a konyha előtt is úgy tesz, mintha nem is törődne semmivel, csak hogy a haja jól álljon, azt babrálja.

Csakugyan ilyen melák volt ez.

De amint én is ülök le megint a földre, hogy egy csapot faragjak baltával a vályúba, hát ki jön oda a hátamhoz? Ninike kisasszony.

Persze látta, hogy Baky úr beszélt velem. Meg is kérdezte:

– Mit beszéltek?

Én elmondom neki igazán. De gondolom magamban: na, az is kár, te drága, kis fényes bogár, hogy egy szemet tudsz vetni arra a makutyira, mert rá se néznék, ha neked volnék, az ilyenre, akin csak az új nadrág a legény.

Nem is szólott Ninike kisasszony se rá semmit, csak a vállával tett úgy, mintha mondaná: hát bánja is ő!

Így aztán kezdtünk beszélgetni másról is. Mert ott megállott a hátamnál, és nézte, hogy faragcsálok ott, és kérdett mindenfélét.

Én is szívesen beszéltem neki a sok nyomorúságról meg bolondságról, amiken keresztülmentem, és ő meg jókat kacagott rajta.

Tudják, egyszer-egyszer még a fejemre tette a kezét, és megmarkolta a hajamat. De azt sem tudom elmondani, mi lelt engem, mikor hozzám ért. Reszkettem, higgyék el, mint a hideglelősek, hiszen elég volt nekem, ha csak láttam messziről őtet.

Nem tudom én, elment nekem ott az eszem? Akár hiszik, akár nem, meg voltam én bolondulva, én, a rongyosa, az után az úri kislány után.

Mert, hogy azután többször is kijött, és beszélgetett velem, én nem tudtam, mit gondoljak. Félek én hancozni vele. Nem is mernék hozzáérni a kis fehér kezéhez. Pedig sokszor ő cibálta meg a kabátomat, és dűtött fel a földre, és kacagott rajtam.

Meglátják egyszer az úrék – gondoltam –, akkor a tiéd lesz, amit kapsz, Kakuk Marci!

Pedig, ahogy ott szerettek engem, tán sohase volt nekem olyan jó dolgom, és nem is lesz.

Sokszor estefelé egész vásárt csináltak ott körülöttem a tornác garádicsán a cselédek. A nagysága is ottmaradt egyszer-egyszer velünk. Még egyszer az úr is megállott, és hallgatta, mikor elbeszéltem a diákokat a toronyban, meg hogy ölte meg Kukuj a kotrót azért a kis lotyóért.

Na, az úr, az sosem váltott egy szót velünk. Annak mindig olyan volt a képe, mint a járásbírónak. Csak az a félkótya cseléd mert még ővele is komázni. Igaz, az ott volt a háznál, még mint kis pesztra, öt vagy hat éve már. Biztosan engem sem eresztettek volna el onnan a háztól sohase.

Elmondom, hogy ne higgyék, hogy hazudok.

Mert egyszer csakis el akart kérni onnan magához az úrnak az öccse.

Akkor az ott volt nálok vagy három napig. De az sokkal barátságosabb volt az úrnál.

Hát egyszer ott csinálom az udvaron a virágágyásokat.

Ahogy láttam egyszer egy helyt a temetőben, hogy a sírásóné beszurkálja körül fűzfavesszővel, meghajlítva a sírt, és olyan lesz, mintha egy nagy kosárban volnának a virágok, szép úgy nagyon. Én is szedtem fűzfavesszőket, és meg akartam magamtól csinálni így az úrék ágyásait az udvaron, hogy kedvezzek én is nekik, mikor annyi mindent kaptam ott a fizetésen kívül.

Na, csinálom ott egyik ágyást, és az a félkótya cseléd ott áll előttem, ahogy kuporodok a földön.

Persze jár a szája a bolondságokra. De én nem is veszem észre, hogy a hátamnál megáll a nagysága, az úr öccsével, ahogy kijöttek sétálni az udvarra. És az a hóbori cefre nem szól nekem.

Egy kicsit náthás voltam, hát szipákolok, és egyszer kifújom az orrom, persze a két ujjammal, hogy törjön ki a nyaka, a földre.

Erre azt mondja nekem az a bolond cefre:

– Hát így kell kifújni az orrát, hallja? Olyan buta maga, hogy még az illendőséget sem tudja? Itt úri helyen van, nem a piacon, a polgárok közt. Tanulhatna egy kis illendőséget.

Persze, az csak kötekedni akar mindig. De én neki rá:

– Hát tán maga az úri szokásokat csinálja? Talán az urak okosabbak a szegény embereknél, hogy selyemkendőbe pakolják a náthájokat, és elteszik a zsebükbe, és vigyáznak rá?

Hát egyszerre – hahahahiha! – hallom a hátamnál.

Hátrafordulok. Látom a nagysága az úr öccsével. De úgy kacagnak a cselédekkel együtt. Jobban megrestellem magam.

– Igaz, igaz, Marci – még a nagysága mondja nekem –, igaz, sok bolondságot csinálnak az urak, ne tanuljon maga tőlük.

És kacagnak rajtam. Az úr öccse meg azt mondja ott előttem a nagyságának:

– No, én ezt a fiút elviszem tőletek, ha adjátok, ha nem.

De a nagysága engem kérdez:

– Hát elmenne tőlünk, Marci? Rossz dolga van tán nálunk?

– Nem megyek, nagysága – mondom.

– Nem jössz hozzám? – kérdi az úr. – Éppen szükségem volna pedig a kertben legényre.

– Nem megyek – mondom –, jól meg vagyok én itt a nagyságáéknál. Meg vagyok elégedve.

De ne higgyék, hogy mókázott velem az úr öccse is.

Egyszer úgy is hívott, mikor magamban voltam, éppen amelyik nap elment.

Gazda lehettem volna ott nála a kertben. Teheneket tartott ott meg bivalyokat.

És én, hiszik, hogy amilyen bolond voltam, csak azért nem szegődtem el onnan hozzá, hogy lássam Ninike kisasszonyt?

Bizonyisten szégyellem elmondani, de egyszer ott jött rám a sírás az istállóban. Úgy-úgy rám jött valami.

Én is jártam iskolába, mint ez a nyámolygó írnok. Még nem is tanultam rosszul. Csak apámért kellett kimaradjak, mert nem vettek semmit nekem, és télen egy csepp lábbeli nélkül voltam. Úgy is sikankóztam sokszor, mezítláb.

De ha járok iskolába, hát nem lehetnék én most itt ennek az írnoknak a helyében?

Ez facsarta el nekem úgy a szívem, mikor ezt akkor fölgondoltam.

Azt a majom írnokot, Baky urat, azt meg be tudtam volna temetni a szemétdombba, mérgemben, hogy a makutyija után őutána gondol Ninike kisasszony.

 

*

 

Most gondolják el, mi cseppentett ki engem arról a jó helyről? Mikor elment az úr öccse, adott nekem két pengőt és egy szivart. Még a vége a bagónak is olyan volt, mint a cukor.

Azt verte volna meg az Isten, azt a büdös bagót!

Zoltikát, az úréknak azt a kis nyálas fiát, azt nem szerettük ottan egyikünk se. Az olyan rossz egy utálatos kölyök volt. A német kisasszonynak is egyszer úgy megharapta a kezét, hogy be kellett kötni. És a cselédek is csak csúfságolták és hajtották ki, ha bejött a konyhába, mert ahogy el volt kényeztetve, oda kellett adni neki mindent, amit kért.

De azért nem állhattuk legjobban, mert ha ott volt, mindent, amit látott vagy hallott, azt rögtön kibeszélte rólunk, de még a nagyságára is, az úr előtt. Az úr, az csakhogy meg nem ette. És sokszor kikaptak érte a cselédek is és az egész ház az úrtól.

Ott fűrészelek akkor egy kis langallónak való fát a kenyérsütéshez, a szakácsnénak. Hát odajön az a kölyök hozzám, és ott mind kérdez, mászkál, lábatlankodik, majd megütöm a fűrésszel. Hiába! Ott van nekem bajnak.

Hát megállok egy kicsit, hogy betegyek egy pofa bagót abból a szivar végéből, amit az úr öccsétől kaptam.

A kölyök akkor is odaáll elém, és meglátja és kérdi:

– Jó az?

Hát én még becsületesen beszélek vele. Hogy mondom:

– Jobb biz az a pipánál, mert nem kell piszkálni meg tömögetni, csak így meggyúrja az ember a markában, és már kész.

Feldicsérem ott neki a bagót. Erre persze mindjárt kérdi: hát ő nem próbálhatná meg, milyen.

Na, gondolom: kibabrálok legalább veled, hiszen így is kiköpöd, ha csak a nyelvedhez érteted, és legalább elmész innen magadnak.

– Dehogynem! – mondom neki. – Hozzon csak ki, Zoltika, egy marékkal az úr dohányából, akkor megtanítom. Mert nekem nincs, csak ami a fogamon van.

Legalább ennyi hasznodat vegyem! – gondolom.

Hát be is megy, és hoz ki nekem egy marék dohányt. Meg is töltöm belőle a pipámat, és éppen hogy tessék-lássék, egy csipetet beleteszek a kölyök markába, és megmutatom neki, hogy köpjön hozzá, és gyúrja meg. Hogy ügyetlen, még meg is csinálom neki.

Hát nem is vár az semmit. Nyomja bele a szájába.

Mikor a nyelvéhez érteti, hát csak változik el a színe. De látom, azért bekapja mégis vitézül.

Mit tudtam én, hogy ő azt hitte: mikor én a nyelvemmel igazítom a fogamra a bagót, hát megrágom, és meg kell enni.

Igaz, kevés volt, kevés a markában, de hát a bolond feje, isten neki, lenyelte a bagót.

Na, egyszerre Úristen! Nekifog visítani. Fordul fel a szeme. Elkezd ugrálni:

– Jajj, jajj, jajj!

Fognám is meg:

– Köpje ki, köpje ki!

De nem bírom megfogni. Nekifog ordítva futni befelé az udvarra, és fut-fut, ordítva, a virágágyások körül. Én meg utána. Meg vagyok ijedve, a nagy marha fejemmel mit csináltam.

De nem bírom megfogni, úgy fut, és az ég majd lerogyik, úgy ordít.

Szaladnak ki a cselédek a konyhából. Szalad ki az apja az irodából: mi van?

Még ennyin is alig tudjuk megfogni. Csak kékül, tikácsol, verdesi magát, ordít, hogy a gyomra, a gyomra, vegyék ki a gyomrát! – azt ordítja.

Az úr tán nem is tudta volna meg tőle, mi baja. Ha én nem mondom meg ijedtemben, hogy bagózni akart tanulni tőlem, de nem várta meg, hogy mondjam, hogy kell, hanem lenyelte.

Az úr erre, se szó, se beszéd, húzott nekem két olyan csárdást, erről is, túl is, hogy azt sem tudom, melyik szegeletbül kapjam össze a fejem.

Kellett neked, Marci?

Tolvaj, tekergő! Majd a rendőrség kezére ad! Szid engem az úr. Még jön, még ad két csárdást. Fussanak orvosért a cselédek! Rögtön!

Ilyen nagy kalamajka ért azért a kölyökért.

Szerencse, a szakácsnénak volt több esze. Kellett is oda orvos. Beráncigálta a kölyköt a konyhába és beletöltöttek a cseléddel egy csupor meleg vizet. Attól aztán kiadta a bagót a hasából. Még a cseléd mutatta, hogy milyen kék foltot hagyott a combján: akkorát rúgott rajta, mikor fogta, hogy beletöltsék a meleg vizet.

Hát láttam én, hogy bajt csináltam. De csak elég lett volna nekem négy pofon azért a kölyökért.

Nem! Az ügyvéd:

– Rögtön szedd magad, és takarodj!

Kértem én is, a cselédek is, a nagysága is. Az éppen akkor jött haza.

Nem! Az ügyvéd:

– Kotródj, kotródj; a szemem elé ne kerülj többet.

Odalökte a fizetésemet egész hónapra. És csak szedjem magam. Pedig láttam: a nagysága meg a cselédek majdnem sírtak, úgy sajnáltak, hogy elkergetett. Mondták is, hogy próbáljak meg másnap visszakéredzkedni, hátha akkorra elmúlik az úr mérge.

Megpróbáltam. Hiába. Az úr nem akart többet tudni rólam.

Hát így jártam meg! Így kerültem ki a finom, jó helyből.

Azóta itt vagyok, ni!