ISMERKEDÉSEK
I.
Szent Mihály napján este hazafelé a vásárról. A kocsin magam ülök. Nagy Márton hajtja a lovakat. Az idő szeles, hát nem beszélgetünk. Csak halad a kocsi, halad és zörögdögél. A sötétség egyre sűrűbb.
Az ilyen esti utazásokban van valami mesebeli érzés. Az ember nem tudja, hol jár, csak azt látja, hogy előtte, mögötte fekete a világ. Fekete világban fekete fák állanak. Úgy állanak sorban, mint valami idomtalan óriások, s hogy szél lengeti őket, hajladoznak, bókolnak, csóválják a fejöket.
Egyszer csak egy nagy vörös szem jelenik meg a fekete távolban, aztán kettő, azután három és egyre több és több.
Faluba érkezünk.
Itt-ott csaholás hallatszik, s egy kutya eléje rúgtat a lónak. Dühös tánccal ugat darabig előtte, azután visszamarad, hogy megugassa a kocsinak a hátulsó kerekét is.
Néhány perc múlva megint fekete csöndességben haladunk, csak a vörös tűzszemek bámulnak még utánunk kis ideig.
Egy falu közepén kocsit érünk utol. Parasztkocsi, mint a miénk. Hátul egy nagy szögletes valamit visz. A sötétségben nem látszik, hogy vásárról jövő iparos-e vagy csak parasztféle, aki bútort visz haza a vásárról.
Hogy a falun át két árok közt haladunk, nem kerülhetjük el a kocsit. Csak lépésben követjük.
A falu végén a kocsisom átkiált:
- Kend az, Kadari bácsi?
- Mink vagyunk, Marci - felel egy öreg hang.
Az Imádságos Kadari szólt, az öreg negyvennyolcas, akinek a piski csatában golyót lőttek a térdébe.
Most már tudjuk, hogy a kocsin ott ül a fia is meg a menye is. Borjút vittek a vásárra, ruhaszekrényt vettek az árán. (Eladó leány van a háznál!) Az öreg az új nagyoltárképet ment megnézni. Sokat beszéltek otthon arról. Mert az lám olyan Krisztus, hogy ránéz arra, aki hozzá imádkozik. Akár jobbról, akár balról - ránéz eleven szemmel. Azóta a faluból sokan odavoltak gyónni. Az öreg is azért ment ma be. Meggyónt, megáldozott az eleven szemű Krisztus előtt.
- Hát - azt mondja a kocsisom -, egy kis utat engedjenek majd kendtek a mester úrnak.
- Mingyárt - feleli vissza az ifjabb Kadari -, csak ezen a hídon átjussunk.
És hozzátette megváltozott hangon:
- Jó estét kívánok.
A híd régi rozzant padlóhíd a faluvégén. Nappal is vigyázva kell rajta áthajtani.
A lovak ismerték-e a veszedelmes hidat, vagy hogy a saját lábuk dökkenésétől ijedtek meg, összebokrosodtak. Kadari közibök csapott. Akkor az egyik ló előre ugrott, a másik meg a levegőbe. Látjuk ám, hogy a nagy szekér oldalt dől. A következő pillanatban nagy ropogással fordul le a kocsi az árokba.
Az ilyen felfordulások ugyan mulatságosak az olvasmányokban, de annál aggasztóbbak a valóságban.
Az asszony sikít.
Az ember káromkodik.
A lovak vergődnek.
A kocsi recseg és ropog.
A kocsisom visszafelé húzta a gyeplőt, nehogy a mi lovaink is megijedjenek. Aztán mind a ketten leugrottunk, s én egyik gyufát a másik után sercentem lángra, hogy láthassunk valamit.
De a szél nem engedi.
- Eredj be ide a szélső házba - mondom a kocsisomnak. - Kérj lámpást.
Míg a kocsisom odajárt, mind a hárman előkerültek az árokból.
- A fisonyér! Jaj, a gyönyörű fisonyér! - jajgatta az asszony. - Tizenegy forinton vettük. János! Nem esett bajod! Édesapám, nem ütötte meg kend magát? Jaj, drága szép gyönyörű fisonyérom!
Kadari éktelen káromkodással rángatta a lovak zabláját.
- Ne káromkodj! - morgott az öreg.
De hogy az asszony jajgatott, Kadari egyre bőszültebben rángatta a lovakat és szitkozódott.
- Ne káromkodj, azt a pogány teremtésit az apádnak! - fakad ki rá az öreg -, mert úgy váglak kupán... No nézd!
Aztán hozzám fordulva folytatta:
- Ha az Isten akarja, hogy feldüljön az ember, hát akkor feldül.
Ezt olyan meggyőződéssel mondta, mintha a világ urának ezen az egész mai napon nem volt volna más gondolata, csak az, hogy Kadariékat a hídon felfordítsa.
- Az a fő - felelem -, hogy nem esett bajuk.
A szélső parasztházból elővillan már a lámpás és fényutcát lenget a sötétségbe. Két férfi is ballag a kocsisommal. Az egyiknek fekete süveg van a fején, a másiknak kalap.
A lámpás azután megvilágítja a karfátlan hidat, a magasra nőtt vörös lósóskát és a sok maszlagot a híd körül, aztán a kocsit a híd mellett, amint féloldalt hever. Az árok szerencsére csak egy méter mély. A szekrénynek nem esett baja, mindössze az egyik ajtaja nyílott ki, hanem a rúd az eltört, meg az egyik kerék is.
A süveges ember fölemeli a lámpását és ránk világít.
Kadari sáros. Az öregnek a subája, alól, véres is. Az asszony, az a Szűz Mária kötényébe esett: se nem sáros, se nem véres. De azért legjobban óbégat.
A süveges ember engem is megvilágít. Akkor látom, hogy egy harcsafejű, körülbelül ötvenéves, barna ember. A kalapos szép erős legény meg bizonyosan a fia. Apró szemű, komoly ember mind a kettő.
- Hát - mondja a süveges, a fejét fölemelve -, gyöjjenek be hozzám. Az öreg véres; a kocsi összetört; forduljanak be hozzánk, háljanak meg nálunk.
- Azt a Ponciussát! - mondja Kadari a fejét vakarva. - Nem lehetne hozzákötni ezt a kocsit a mester úréhoz?
- Én szívesen beleegyezek - mondom -, de hát az öreg... Valami baja történt.
Az öreg fel-alá mozgatta kezét, lábát; a sánta lábát is fölemelte.
- Semmise - azt mondja.
- De a kerék is rossz - szólt a fejét rázva a süveges ember -, szétdőlne a kocsi, mikorra hazaérnének.
Kiemelték először a szekrényt, aztán a kocsit. Magam is megindultam velök az idegen paraszthoz. Megnézem, mitől vérzik az öreg?
Az út rögös volt a házig, vigyázva és szótlanul lépkedtünk. Csak a rúd zörgött, amint a két ló maga között, a földön húzta.
Az öreg Kadari valami rögbe lépett, mert egyet tántorodott, de aztán megint csak sántikált köztünk tovább a ház felé.
Egyszer aztán megáll és maga elé bámul.
- Irgalom Istene!... rebegi csodálkozón.
Megint elindul, lép egynéhány lépést, megint megáll.
- Irgalom Istene - mondja megint remegő hangon.
- Mi az, Kadari bácsi?
- A lábam hajlik.
- A sánta lába?
- Az.
De azért sántikálva ment.
Odabent beköti a legény a két lovat az istállóba. A szekrényt, a kocsit a szín alá tolják. Aztán a szobában gyűlünk össze. Sültalmaillat, s bundaszag. Az öreg Kadarit székre ültetjük. A fia lehúzza az öregnek a csizmáját.
Hát a térde zúzódott meg az öregnek.
- Van itt orvos a faluban? - kérdem az idegenektől.
- Orvos nincsen - feleli a süveges ember -, hanem a csordásunk, az ért mindenhez.
- Az nem kell - felelem röviden.
A harcsafejű család rámbámul. A tekintetük azt mondja: Látszik, hogy nem idevaló.
- Tiszta vizet adjanak meg valami tiszta rongyot.
- Van langyos víz is - szólt a ház asszonya, egy sovány, őszhajú köhögős asszony.
Az ajtóban visszafordul:
- A papunk is gyógyít.
- Nohát, akkor a papért kell elküldeni.
Míg a legény a papért jár, a gazda megkínál bennünket üléssel, s elkérdezi, hogy hová valók vagyunk.
Elmondjuk.
- Hát mink kinél vagyunk? - kérdezem viszont.
- Soós Estván a nevem - feleli a pipáját elővéve.
És ahogy leül ő is az asztalhoz, büszkén teszi hozzá:
- Esküdt vagyok.
- Én is - mondja Kadari, hasonlóképpen elővéve a pipáját.
Mind a ketten rágyújtanak, és eközben barátságosan nézik egymást.
- Nem vagyunk-e itt alkalmatlanok? - kérdi félénken Kadariné.
- Nem - feleli Soós Estván. - Az első házban két ágy van, meg dívány is.
Egyet szí a pipáján és folytatja:
- Majd ha az öreget elláttuk, átmegyünk.
- Ez az egy fia van? - kérdi az asszony.
- Ez az egy - feleli az ember.
- Szép, derék legény.
Kadari is erősíti a felesége szavát:
- Szép, erős legény.
Soós Estvánnak megfényesedik a szeme. A pipáját még jobban megszívja.
- Hálistennek.
S elmosolyodva teszi hozzá:
- Annyi ennek egy mázsa búza, mint másnak egy font.
A pap megérkezik. Mogorva, sápadt fiatalember. Megnézi a sebet és vizet csordít rá:
- Ne féljen, öreg - mondja jólelkűen -, nem hal bele.
A szobában csöndesség támad. Nem hallatszik egyéb, csak a víz csorgása.
Soós Estván már visszaült a helyére és halkan szól Kadarinak:
- A minap egy kétmázsás zsákot emelt a vállára.
Kadariné a gyertyát tartja a papnak a munkájához.
A pap a zsámolyon ül, s amint a vizet csorgatja, közben-közben figyelmesen nézi a sebet.
- Közelebb a gyertyát! - mondja egyszer.
S magában mormogja tovább:
- Mi a csoda ez itt?
Egy gombforma valamit emel ki a sebből. S nézi a gyertyánál.
- Az - mondja elbámulva az öreg -, az a golyó, amit belém lőttek.
És örömtől rezgő hangon rebegi:
- Az eleven szömü Krisztus fordított föl minket!
II.
Egy ádvent-vasárnapi litánia után az öreg Kadari mozog utánam a földig érő subában a templomból. Még mindig sántít az öreg. Tudna járni sántítás nélkül is, ha akarna, de már úgy megszokta, hogy jobban esik neki a járás, ha bicegő.
- No, mi újság, bátyám?
- Hát... Ma egy hete itt jártak Soósék. A feleségével volt itt az Estván. Mert tetszik tudni, hogy akkor összeösmerkedtünk, megígérték, hogy eljönnek újborra. Hát eljöttek. Megnézték a szőlőt is. Aztán, hogy még jobban összebarátkoztunk, hát az unokámat is igen megszerették. Aztán szót ejtett az asszony, hogy ilyen feleség kellene az ő fiának. Mink meg azt feleltük rá, hogy bár ennek meg olyan embert adna az Isten.
- Bizony összeillenének.
- Hát ma eljött a legény az apjával. Aztán ha megtetszenek egymásnak, talán megtartjuk a kézfogót is egyúttal.
- Ily hamarosan?
- Hát tetszik tudni, messze lakik a legény. Aztán ha háromszor megnézik egymást, akkor se látnak többet egymáson, mint ha egyszer nézik meg.
Faluhelyen nem ritka az ilyen-hamareljegyzés. A szerelem előbb levelezik, aztán virágozik. A fő az, hogy Soós Pesta egyetlen fiú, Kadari Juliska meg egyetlen leány. Itt is húsz lánc föld, amott is annyi. Negyven lánc lesz abból, mikor a szülők meghalnak.
Kadariék arra kértek, hogy menjek át hozzájok vacsorára.
Átmentem.
A leány úgyis tanítványom volt. Tavaly még bejárt a vasárnapi iskolába. Ő tudott legjobban számolni. Az írása is takaros. A nagybetűket szereti kicifrázni. Az apja egyszer azt mondta:
- Ha nadrágja volna, beállhatna jegyzőnek!
Szeles, fagyos téli est. Az udvaron egy idegen kocsi. A pitarból tűzfény áramlik ki. A konyha előtt hegyezett füllel, ragyogó szemmel ül a kutya. Persze befelé vigyáz.
Juliska szépen kinyitja előttem a szobaajtót. Ezt már tőlem tanulta. Ha nem járt volna iskolába, velem kerestetné meg az ajtón a madzagot.
- De piros vagy, de csinos vagy!
- A tűztől, mester uram!
- No persze, hogy a tűztől!
Nagy ünnep van itt. Fehér abrosz és petróleumlámpás az asztalon. Kékbe öltözött emberek. Bor előttük meg szivar. De szivarozni csak a legény szivarozik. A többinek jobb a kurtaszárú.
A füstöt kieresztik a kedvemért, akkor aztán magam is rágyújtok a velem hozott hosszúszárúra, és beszédbe kezdünk.
Persze csak afféle paraszti beszélgetés a mienk. Az időjárás, a termés, az útcsinálás, az adó, a hidak, a Soósék új papja, a mi kövér papunk, a képviselőválasztás és másmiegyéb.
A legény nem elegyedik a beszélgetésünkbe. A falnál ül. Más alkalommal az asztal külső felén volna a helye, de most... most nagy a dolga az ő két szemének! Az asztaltól az ajtóig, az a kis föld... Azon a kis kétöles földön dől el ma két életnek a sorsa.
Hát csak szívja a szivart a legény, szívja, szívogatja, bamba szopó szájjal, és apró barna szeme mindannyiszor a leányra fordul, ahányszor az megjelenik és végigilleg a szobán.
Ez a himbáló könnyű járás, a cseresnyeszínű szoknyának ez a kacér lengetése, ezt csinálja utána a parasztlánynak akármelyik grófkisasszony!
Nem tanítja pedig a népet az effélére senki. Azaz dehogynem: az íratlan nemzeti filozófia, amely jobban igazgatja a parasztot, mint minden iskola és minden katekizmus.
A leánynézőnek az íratlan filozófia ezt zengeti a fülébe: