Payday Loans

Keresés

Hazai rejtelmek - II. A csikós
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2014. november 16. vasárnap, 08:22

kuthy lajos

KUTHY LAJOS

HAZAI REJTELMEK*

 

 

Első kiadása megjelent 1846-1847-ben.

II.

(A csikós.)

A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal tűnt fel a vizen, mely gyors haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján, kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz, s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen, ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és sujtós mint a sodrony. Különben arczfénye megközelíti a kordoványt, örök izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak ugyanannyi pecsétostyához.

Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül, összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s egyet néz a vízlepte határon, hol kedvező időkben annyi toklyót s malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább, mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem bajosabb mint az övé.

Távol, a repülő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni. Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára, mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő tűzzel visz véghez.

- Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, midőn annyira jött, hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.

- A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen fedé be ifjú vállacskáit.

- Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem...

- De csak mégis az úr intéséből, igazítá szabadszájú ipát a vallásos asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.

- Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nási gyepen, s ne akarnám látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi között.

- Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti, soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul, mondá a hölgy együgyű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy pár üres szilket kender-kasornyában.

- Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi tekenőbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába, csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre... Ej ej, csak már mondtad volna, hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy subámat előhozám vala... Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja! bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis borjúpecsenye is.

- Isten őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a hús.

- No no, mit félsz tőle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve sajkáját a száraztól.

- Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI. parancs...?

- Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén vagyok iskolába járni.

- VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta hadarni.

- Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén, másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk, harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.

- Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig kölcsön kérte.

- Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.

- A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre ment deáknak.

- Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe ugrottam, hogy engem kapjon meg?

- Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.

- Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom. Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika, nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám, okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat, böjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt, ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja...?

- Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.

- Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták, kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi, oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való. De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája sincs.[1] Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom. Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat veretni.

Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól szokott megjelenni.

A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.

Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori dalt kezdett:

Kinek nincsen szeretője,
Menjen ki a zöld erdőre;
Írja fel a falevélre:
Hogy néki nincs szeretője.

Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:

Ma menyasszony, holnap asszony,
Holnapután komámasszony;
S esztendőre vagy kettőre,
Szükségem lesz a bölcsőre.

A vén Marczi addig egész erőből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta lapoczkái közűl, ha ébren volt.

Sajátságos példány a puszták fiaiból. Ő iskolákat nem járt, sem az életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindíg pusztán lakik, vad lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás, melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét, feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt, elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja, hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely, nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot, alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri. Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála, mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova, melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó, vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik. Földrajzi tanja a Hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba? melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő? hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri, melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem téved.

E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismerő, találékony, magán segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet, hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az osztálykivülieken is hamar keresztüllát.

Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél, melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg, örvend s tapsokat áldozik.

E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban meggyőződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a «csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, búcsuvétel s végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az alföldi vadaknak.

Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a civilisatiónak, melyből hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.

Csak az minő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát: mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt. Ha vásárra - a világlátás egyetlen helyére - húsz évben egyszer elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya, piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak vele: bátran, fogultlanul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja, s tüzet ád.

Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz kérdezné, kezdé elmesélni esetét.

- Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azelőtt jött volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom», a föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres halászkunyhó. No biz, isten bocsáss - folytatá önfeddő mosolylyal Sárika - jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége reánk mért...

- Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra mérni, a Tisza megnőtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki lelke van, s készen lett a fürdő.

- Első éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang, s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi...

- Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát küldeném, de a csárdába ment egy csikóskötőfékkel Lajos ur számára, s onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.

- Hajnalban láttam messziről egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra...

- Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak közűlök vagy kettőt.

- Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem tudtam megnyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A kenyér- s ételből keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem, hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem, számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani, pedig azelőtt alig fértem bele...

 

- Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke van?

- Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz, pedig mindenik rosszat jelent.

- Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?

- De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt az öntésbe.

- Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a kanálos tón, a sőre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s kopaszon is bajoson.

- Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.

- Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát - mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta zömök nyakát lapoczkái közűl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.

- Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, - felelé Sárika, napernyővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.

- Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; - folytatá Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni! ballába kilóg a kengyelből. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén, pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást közeledék. Ejnye kutya kurta! - folytatá nyugtalan hévvel a csikós - már térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját, hogy bordája horpadna meg bele.

Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül lőn. Igen! mert egy embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába vágott.

- Ott van la! ragadja már a milliom adta; - kiálta hirtelen, a csáklyát elvetve kezéből. - Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.

Egy percz alatt gyepen lőn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé. Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá, hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.

*Az egyik első magyar regény

többek között, nem utolsósorban

a magyar-zsidó együttélés már létező

és várható, megjósolható konfliktusairól -

 

FOLYT. KÖV.!

.