|
Akik megúszták 1956-ot
Vida vérbíró 1989-ben nyilatkozott a német ARD 1-es televíziónak. A riporter kérdésére, hogy miért nem végezték ki Kopácsi Sándort 1956 után, azt válaszolta: Kopácsi elvtárs
kék ÁVO-s volt és a mi kutyánk kölyke, és ezért nem lehetett őt kivégezni. A mi kutyánk kölykei- mások is- kegyelmet kaptak. Kopácsi még Kanadába is kimehetett.
Ez a rövid beszélgetésrészlet is jelzi, hogy a szabadkőműves szálak még a hóhérkötelet is vigyázzállásba parancsolták. De ki is volt Kopácsi Sándor? Íme a rövid életrajza: „Kopácsi Sándor (1922–2001) rendőrtiszt. A II. világháború alatt a miskolci ellenállók tagja. 1945-től MKP-tag, 1949 után rendőrtisztnek tanult. Az MDP KV Katonai és Karhatalmi Osztályán dolgozott (1949), majd a BM-ben osztályvezető. Budapest rendőrfőkapitánya (1952–56), az SZKP XX. kongresszusa után bírálta Rákosit; az 1956. jún.-i poznańi események kapcsán kijelentette, hogy nem adna parancsot a lövetésre. Okt. 23-tól a vérontás elkerülésére törekedett. 1956 okt. 31-én a Forradalmi Honvédelmi Bizottmány tagja, nov. 1-én a nemzetőrség parancsnok-helyettese. Az MSZMP héttagú Intéző-bizottság tagja (nov. 1–4.) Nov. 5-én szovjet állambiztonsági szervek letartóztatták. A Nagy Imre-perben a pártvezetés eredetileg halálra akarta ítélni, végül életfogytiglani börtönt kapott, de 1963-ban amnesztiával szabadult. 1975-ben Kanadába emigrált, 1990-ben tért haza.”
De nemcsak ő volt a mi kutyánk kölyke, mármint Vida vérbíróéké. Hernádi Tibor most következő könyvrészlete bemutatja, hogy kik is úszhatták meg a magyar Haynau, Kádár vérbosszúját. 1956-ról másképpen, mint ahogy még ma is kábítanak bennünket Nagy Imre mai elvtársai.
„A szovjet katonai vezetők, álnok módon még november 3-án is a szovjet csapatok kivonulásáról tárgyaltak a magyar Parlamentben. A „viszonosság alapján" este 22 órára a tököli főhadiszállásra hívták meg a magyar tárgyaló küldöttséget, ahol már csak a csapatok búcsúztatásáról és hogy milyen katonazenét játszanak, kellett volna megállapodni. Gyanúsnak tűnhet, hogy ilyen sokadrangú kérdések megtárgyalására miért küldött a magyar kormány olyan magas rangú küldöttséget (Maléter Pál honvédelmi miniszter, Erdei Ferenc állam miniszter, Kovács István vezérkari főnök, Szűcs Miklós ezredes). A megbeszélések alatt váratlanul a tárgyalóterembe lép Szerov tábornok, a szovjet KGB parancsnoka, Piros László és több ÁVH-s tiszt társaságában, a szovjet tárgyalócsoport látszólagos ámulatára - állítólag Malinyin hadseregtábornok, a szovjet katonai tárgyalódelegáció vezetője előre megbeszélt módon még tiltakozott is - letartóztatta a magyar küldöttséget.
November 4-én éjfél után megindult a szovjet ármádia a magyar szabadságharc bestiális vérbefojtására. Harckocsik tömege, gyors menetben vonult a főváros elfoglalására. Máig tanakodunk - önmagunkkal is - miért volt a hatalmas Szovjetuniónak erre az ázsiai módszerre szüksége, hiszen nyílt sisakkal is könnyedén legyőzhette volna a nagy elszántságú, de gyenge fegyverzetű magyar forradalmi nemzetőrséget, vagy a gyatrán kiképzett, s szovjet selejt fegyverekkel felszerelt „néphadsereget". Nem találunk jobb érveket, mint a zsidó szabadkőműves párhuzamos ámítás iskolapéldáját, amely a magyarországi forradalom kiprovokálásának hosszú előkészítését mindvégig jellemezte. Ez a láthatatlan hatalom, hasonlóképpen provokálta ki az első és a második világháborút, a világ gyarmatainak újrafelosztását, a gazdasági és pénzügyi válságok sorozatait, a világ bármely pontján felszított elégedetlenségeket. A két asztalon való játszás, számára a legeredményesebb eszköz a nem zsidó - még meglévő - hatalom lezüllesztésére, majd megszerzésére. Minden változás - bármilyen irányú legyen is - egyetlen célt szolgál; a kisebb-nagyobb mértékben felgyülemlett nem zsidó pénz megcsapolása, zsidó tőkévé változtatása.
Ennek kitűnő példájaként említhetjük a tőzsdét, amely ugyancsak zsidó találmány. Bármilyen - a szokványostól a legcsekélyebb mértékben eltérő-esemény alkalmas arra, hogy nagy tőke felett rendelkező érdekcsoportok megzavarják vele a részvény- vagy devizapiacot. Ha például a Földművelésügyi Minisztérium bejelenti, hogy a műtrágya felhasználást 20 %- kal csökkenteni kell, erre az ismeretlen kartellbe tömörült brókerek, megbízóik utasítására kis tételekben ugyan, de zuhanó árakon kínálni kezdik vegyipari részvényeiket. Amikor ez a mesterséges pánik átterjed a kívülálló részvénytulajdonosokra is, akik már egyre nyomottabb áron igyekeznek megszabadulni vegyipari részvényeiktől, a zavarodottság tetőfokán megkezdik, immár nagyon alacsony áron felvásárolni ezeket a részvényeket. A kínálat megszűnésével, amikor a részvények jelentős többségét fillérekért megszerezték, az Ipari Minisztérium államtitkára, vagy a vegyipari tröszt vezérigazgatója arról számol be a sajtónak, vagy az ugyancsak nem magyar sajtó olyan hírt tesz közzé, hogy a vegyipari termékek jelentős exportjáról tárgyalnak vagy kötöttek szerződést, mondjuk a Jemeni Királysággal, megkezdik a vegyipari részvények ugyancsak kis tételekben egyre magasabb áron való kínálatát.
A vásárlási kedv gyors növelése érdekében esetleg egymástól is vesznek, mígnem- a kívülállók is - ezúttal már magas áron vásárolni kezdik. A tranzakció végén a kívülálló kis- és közepes befektetők kétségbeesetten könyvelik el veszteségeiket. Mondanunk sem kell, a vegyipari termelés gazdasági, piaci helyzete eközben semmit sem változott.
Napjainkban a nemzetközi tőzsdei tőkepiacot és értékpapírt a láthatatlan szabadkőműves hatalom egyre nagyobb erővel igyekszik hatalmába keríteni. A magyar tőzsde hű képe a New York-i Wall Street-nek. Ez önmagában következtetni enged a hazai tőzsde főszereplőinek kilétére. Segítségükkel New Yorkban határozzák meg fizetőeszközünk, csakúgy, mint termelő üzemeink értékét.
Miközben a kettőszázezernyi ázsiai horda ráveti magát a becsapott magyar nemzetre, Nagy Imre és szűkebb környezete a Parlamenttől jelentős távolságra lévő jugoszláv nagykövetségre „menekül". Vezetés nélkül hagyva a forradalom tüzében égő nemzetet. Ezalatt a rádió, magnetofon szalagról sugározza különböző felhívásait. Máig semmit sem tudunk arról, hogyan jutott ki a szovjet tankok által körülzárt Parlamentből, kik tudták a jugoszláv nagykövetségre juttatni ebben a vészterhes időben. Legfontosabb szabadkőműves „tanácsadói", akik követték ugyan, de csodálatos módon életben maradtak, a mai napig sem tartották szükségesnek tájékoztatni a legérdekeltebb magyar nemzetet. Hogy történhetett, hogy a Nagy Imre mellé állt zsidók mind felelősségre vonás nélkül, vagy tessék- lássék büntetéssel úszták meg az 1956-os eseményeket? Vas Zoltán, Lukács György, Vásárhelyi Miklós, Berei Andor stb., valamennyien látszólag Nagy Imre kegyeltjei voltak. Máig sem tudjuk, Nagy Imre válogatta munkatársainak, vagy valakik „odatették" őket. Gyanúnk nem alaptalan, hiszen Micunovictól tudjuk: a Hruscsov és Tito közötti megállapodás is tartalmazta, hogy Nagy Imrének és közvetlen környezetének Jugoszlávia menedékjogot ad. Nagy Imrének erről előzetes tudomása kellett, hogy legyen. Ha Nagy Imre nem a Szovjetuniónak engedelmeskedve vezényli a magyar forradalmat, akkor nyilván nem a cinkos Jugoszlávia nagykövetségére, hanem egy közelebbi követségre menekül. Mint például Mindszenty József bíboros, aki éppen a követségi épület közelsége miatt menekült az Egyesült Államok nagykövetségére. Igaz, az amerikai nagykövetségre mások is menekültek, de Mindszentyn kívül mindenkit elutasítottak. Ezzel is bizonyítva, hogy ők érdekeltek a forradalom szovjet eltiprásában.
Nagy Imre védelmet remélt a jugoszláv nagykövetségen. Nehéz azonban válaszolni arra, hogy kivel szemben. A szovjet csapatok ellen? Hisz végig Mikojan és Szuszlov direktívái szerint cselekedett. A Szovjetunió tehát nem ellensége, hanem „munkaadója" volt. Ha mégis volt valami szocialista bűntudata, akkor nem a jugoszláv vezetők voltak hivatottak őt feloldozni, hanem nyilván az oroszok. Alig hihető, hogy ne tudta volna Tito, akkor fogja őt az oroszok kezére adni, amikor azok kérik, hisz a szláv alkat ismeretében nálunk jóval tájékozottabb volt.
Valószínű, a szovjet horda szadizmusától tartott, gondolván az ország ismételt leigázása után, mint aki jól végezte dolgát, valamilyen diplomáciai attrakció révén csendben kiadják a Szovjetuniónak, és Rákosihoz hasonlóan élheti tovább szabadkőműves életét a szovjet paradicsomban. Bármilyen alkalmazkodó természetű is volt, bármilyen jól ismerte is az orosz alkat rejtelmeit, valahol elszámította magát.
Valóban, miért végeztek vele szabadkőműves testvérei? Hiszen a szocialista eszme érdekében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megmentése érdekében mindenkinél veszélyesebb szerepet vállalt. Biztosan terhére írták, hogy az 1953-55 közötti revizionista nézeteit és jobboldali elhajlását-, amelyet fejére olvastak, felszólítás ellenére sem volt hajlandó meggyónni, azaz, szabadkőműves módra nem gyakorolt önkritikát. Nem tette, mondván ő határozott moszkvai utasításra tette, amit tett. Ha „elhajlás" vagy revizionista túltengés történt, annak felelőseit feljebb kell keresni. Nagy Imrének tulajdonképpen igaza volt - keresztény erkölcseink szerint. - Megfeledkezett azonban, hogy szabadkőműveseknél „más szokások" vannak érvényben. Márpedig ő azok szolgálatába szegődött. Nekik köszönhette miniszterségét, 1953-as miniszterelnökségét. A „munkaadók" pedig elvárták, hogy akkor is kövesse meg őket, mikor erre nem adott semmi okot, mivel a pártnak „most erre van szüksége".
A forradalom eltiprása után a kommunista suttogó propaganda olyan híreket is terjesztett, hogy romániai internálásuk idején is felkérték; gyakoroljon önkritikát, és akkor helyet kap Kádár kormányában. De ő állítólag megtagadta. Ha volt is ilyen ráhatás, annak őszintesége teljes mértékben kizárható. Ugyancsak Micunovictól tudjuk, hogy Hruscsov már november 6-án követelte a jugoszláv kormánytól Nagy Imre és társai kiadatását. Egy ilyen önkritika nemcsak Nagy Imre személyét járatta volna le, és tette volna nevetségessé, hanem a magyar szabadságharc fegyveres leveréséért amúgy is nagy presztízsveszteségű kommunista mozgalom teljesen elvesztette volna maradék hitelét is. Ezt pedig sem a mozgalom, még kevésbé az azt megtestesítő szabadkőműves felügyelet alatt működő Szovjetunió nem engedhette meg magának. Talán mondanunk is felesleges, Nagy Imre élete és halála felett nem Kádár János és bíróságai dönthettek, hanem a moszkvai hűbérurak, de lehet, hogy még ők sem. Ezt Nagy Imre nagyon jól tudta. Így Kádár zsidói - ha ez egyáltalán szóba került - ígérhettek bármit, annak értéke a nullával volt egyenlő.
Bármilyen szabadkőműves utasítás megtagadása főbenjáró bűn ugyan, de Nagy Imre legnagyobb bűne, hogy utólag nem írta alá az október 23-án éjjel, a budapesti forradalom letörésére való szovjet csapatok behívásának írásbeli kérelmét, amelyre október 26-án Andropov kérte. Helyette Hegedűs András, volt miniszterelnök végezte el ezt a dicstelen aktust. Ez az a főbenjáró bűn, amely megpecsételte Nagy Imre sorsát. Az a tény, hogy a szovjet csapatok behívása idején hivatalosan még nem is ő volt a miniszterelnök, nem számít semmit. Szabadkőműves főnökei őt kérték erre, és ez minden jogot vagy szabályt megelőz. Ez ellen nincs, nem lehet semmiféle kifogás.
Kádár János - mialatt a magyar forradalomra erőltetett vezetők részére november 2-án és 3-án lélegzetvételnyi szünet adódik, és a helyzet konszolidálásával próbálkoznak – Moszkvában, Münnich Ferenc társaságában kéri a magyar szabadságharc idegenkezű vérbefojtását. November 1-jei eltűnéséről több verzió is ismert. Vannak, akik tudni vélik, hogy az oroszok úgy rabolták el, mások szerint Münnich „csalta át" az ellenséges táborba. Hruscsov szerint megszökött. Maga Kádár ennek részleteit sohasem mondta el, tehát a valóságot nem ismerjük. Kádár János november 1-jén, 21 óra 45 perckor a Magyar Szocialista Munkáspárt első titkáraként, a parlamenti rádióban nyilatkozva ezt mondta: „Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget." Másnap Ungváron, majd Moszkvában győzködi a szovjet vezetőket, a szovjet erők bevonulásának szükségességéről, a „függőség" fenntartása érdekében. Mindenesetre kevés olyan embert ismer újkori történelmünk, aki egész felnőtt életét hazaárulással töltötte. Kádár e ritkaságok közé tartozott. Már ifjú korában felébred benne a mások félrevezetésére való hajlam. Tagja lesz szinte minden, a kommunisták fedőszervezetének, míg a második világháború idején eljut a kommunista pártig. Magyarországon, a lakosság lelkében, a két háború között és alatt elevenen élt az 1919-es kommunista rémuralom emléke, a szabadkőműves zsidóságon kívül kevesen vállalkoztak a rosszemlékű párt tagságára. Így Kádár János gyorsan emelkedhetett a párthierarchia létráján. E foglalkozás veszélye miatt nemigen kellett a konkurensektől tartania. A második világháború alatt az országban aktívan „dolgozó" kommunisták nem haladták meg egy autóbusz utaslétszámát. Érthető volt, hogy szinte valamennyien ismerték egymást.
Az 1945 utáni kommunista berendezkedés idején jól el tudta adni a háború alatti „mozgalmi múltját", annak ellenére, hogy ő nem volt a moszkvai zsidó „kompánia" tagja. Állítólag egyszer kísérletet tett a Jugoszláviába való szökésre, hogy onnan esetleg a kommunisták Rómájába utazzék, de a határon elfogták, s mivel kommunistaként a rendőrség nem ismerte, csak tiltott határátlépési kísérlet miatt ítélték el. Állítólag nem volt zsidó, bár ezt az arc- és alaktan nem egy szakértője máig vitatja. A moszkvai emigráció hiánya, 1956 előtt kétségtelenül komoly akadálya volt előmenetelének, de a szabadkőműves páholyba való beszervezése ezt jelentős mértékben ellensúlyozta, egészen főtitkárhelyettesig vitte, ami azt jelenti, Rákosi helyetteseként - igaz rövid ideig - működött. Látszólagos bukása csupán a különös káderezés egyik epizódja volt. Úgy tűnik, a kommunista pártok is átvették a maffia vezető kiválasztás furcsa módszerét. 1951 tavaszán történt letartóztatása után az ÁVH verőlegényeinek okozta a legnagyobb csalódást. A zsidó „fogdmegek" felkészültek egy kiadós verésre, mivel arra számítottak, hogy a lebukott belügyminiszter majd tagadni fogja azokat a valóban hazug vádakat, amellyel gyanúsítják. Ehelyett Kádár azonnal és minden fenntartás nélkül bevallja őket. Az ÁVH- sok teljes fogva tartása idején, sőt még rehabilitálása után is maguk között csak "szarjancsinak" nevezték. A szabadkőműves páholyokban és különös „műintézményeiben", ellentétben a mi nemzeti és keresztény hitvallásunkkal, egy vezető legkiválóbb erényeinek nem a bátorság, állhatatosság, a hősiesség, a kitartás, az őszinteség, a becsület és igazságosság a jellemzője, hanem a pillanat szülte szükségletekhez igazodó álnokság, megalkuvás, hazugság.
Kádárt tehát nem kellett az ÁVH jellemszakértőinek megdolgoznia az engedelmességre. Ő a hitványságot már születésekor a génjeiben magával hozta, az ÁVH- sok nagy bosszúságára. Kádár - aki már 1956 nyarán beavatottja volt a láthatatlan uralkodó együttesnek - Gerő leváltása után, amint elnyerte a párt első titkári méltóságát, mindvégig a forradalom elfojtásán buzgólkodott. Ő maga célját elérte, szükségtelen minden a hatalommal szembeni elégedetlenség. A szovjet csapatok segítségül hívásakor egyetlen - ha úgy tetszik feltételt szabott: „gyorsan cselekedjenek, mert egyébként egy, az egész országot átfogó nemzeti felkelés következhet be a szovjetek ellen." És erre a becstelen hazaárulóra mondta 25 év múltán a magyar társadalom politikailag tájékozatlan, az ország elzálogosításáról mit sem sejtő , nem is éppen jelentéktelen része, hogy: „csak a Jani maradjon!" Hát a Jani élete végéig maradt! Nem sok köszönet maradt benne. Nyöghetjük „áldásos tevékenységét" életünk végéig. Jut belőle gyermekeinknek és unokáinknak is bőven.
Az 1945 után Moszkvából hazacsődült zsidó népámítók bizony rosszul sáfárkodtak a Sztálin által ölükbe vetett hatalommal és az ország javaival. Mohóságukkal, néhány év alatt válságba sodorták az országot. Látható és láthatatlan gazdái is megelégelték káros, szadista tobzódását. Eltávolításukat, ahelyett, hogy törvényes felelősségre vonás keretében rendezték volna le, hatalmas magyar véráldozattal, testi-lelki megrázkódással járó ázsiai színjáték keretében hajtották végre. Később Kádár és ideológusai szent forradalmunkat úgy állították be, hogy a magyar nép forradalmi úton kényszerítette ki Rákosi és szűkebb környezete leváltását, uralmának megdöntésével. Mivel a szocializmus ellenségei hatalmukba kerítették a forradalom vezetését, amelyen Nagy Imre nem tudott úrrá lenni, a szocialista vívmányok védelme érdekében kénytelen volt a Szovjetunió fegyveres segítségét kérni. Megmosolyogni való érvelés. Bár nem lehet teljesen kizárni, hogy Rákosi és klikkjének leváltása nem tartozott a moszkvai páholy kizárólagos hatáskörébe, annál is inkább, mert Rákosi minden bizonnyal élvezte a legfelsőbb uralkodó együttes bizalmát. Véleményünket Micunovic is megerősíti, mégpedig Hruscsovra való hivatkozással. Sztálin állítólag nem „szenvedte" Rákosit. Hruscsov szerint „azt a kását, amit ő meg Sztálin főztek, most nekik kell megenni". Márpedig Sztálin, ha valakit nem szeretett, aligha tűrt volna meg - ha hatalmában állt - bármely vazallus ország élén. Jól tudjuk, hogy még a kommunista hűségéről híres bolgár Dimitrovot is eltetette láb alól, hogy a többiről ne is beszéljünk. Ez a Rákosi személyével kapcsolatos „korlátozott szuverenitás" úgy tűnik, nemcsak Sztálinra, hanem utódaira is vonatkozhatott. Részben a Rákosi klikk félreállítása érdekében kiprovokált forradalom vérbefojtása után Nagy Imrét, - aki nem tudta menteni a menthetőt - az oroszok felakasztathatták.
De a zsidó moszkoviták, akik mindenképpen inkább felelőssé voltak tehetők a válságért, valamennyien életben maradtak. Sőt, Rákosinak élete végéig biztosították azt a szovjet jólétet, amelyet Rajknak csak megígértek. Vagy a cinikus Gerőt, akinek arroganciája csordultig töltötte a nemzet elégedetlenségének poharát, aki közvetlen kiváltója volt a fegyveres felkelésnek- még csak bíróság elé sem állították. Haláláig ette a véresre kínzott magyar nemzet kenyerét.
Kádárt november 4-én már Szolnokon találjuk. A Szovjetunióból szovjet repülőgépen érkezett a szovjet katonai parancsnokságra. Innen november 7-én, szovjet harckocsin utazott tovább Budapestre. A többségükben zsidó hazaárulók, rejtekhelyüket elhagyva, egymást taposva siettek hozzá. Maga a párt újjászervezése nagyobb nehézségekbe ütközött, mint azt Moszkvában gondolták. Az MSZMP ideiglenes központi bizottsága december 2-án ülésezett első ízben. Maga Kádár János vallja be, hogy a nem létező párt e legmagasabb testületét önmaga választotta meg. A szovjet csapatok elözönlésével az országra ismét rátelepedett a sötét középkor. A zsidó ÁVH-sok és a magukról megfeledkezett kiszolgálóik, immár pufajkába öltözve, fékeveszett szadizmussal vetették magukat a magyar nemzetre. Mindenkiben „ellenforradalmárt" kerestek és láttak. Elég volt, ha valakiről haragosa besúgta, hogy részt vett a forradalmi eseményekben, akár alaptalanul is, arról többé senki sem moshatta le.
Menthetetlenül a hazaárulók kezére került, akik kegyetlen kínzásokkal kényszerítenék a nem létező bűnei beismerésére. Mindenkinél a nem létező halállisták után kutattak. Aki egérutat nyert, nyugatra menekült a megtorlás elől. Ártatlan családok, fiúk, apák, lányok, feleségek, szülők, de apró gyermekek is földönfutókká váltak, a haza elhagyására kényszerültek. Néhány hónap alatt több mint kettőszázezer magyar menekült idegenbe. Ez a nemzeti exodus olyan fájdalmat okozott az itthon maradottaknak, amelyek évtizedekig sem csitultak. A lakosság szisztematikus megfélemlítéséről a hatalom bitorlói folyamatosan gondoskodtak. Elfogott fiatalok ezreit deportálták a Szovjetunióba, ahonnan egyesek a mai napig sem kerültek haza. Suttogó propagandájukkal ezúttal Hruscsovnak tulajdonítva, megismételték az állítólag Sztálintól származó: „Magyarország csak vagonkérdés" félelmetes jelszavát. Ennek adtak nyomatékot a fiatalok elhurcolásával. Az idegen lelkű bíróságok nem takarékoskodtak a halálos ítéletekkel. A tíz-tizenöt-húsz éves börtönítéleteket futószalagon gyártották. Pozsgay Imrétől tudjuk; amikor a Belügyminisztérium és a karhatalmisták vezetői panaszkodtak Kádárnak, hogy kevés a börtön a letartóztatottak és elítéltek elhelyezésére, a később maradásra kívánt „Jani" egyszerű megoldást javasolt: hozzanak több halálos ítéletet a börtön férőhelyek növelése érdekében. A magyar nemzet hóhérai jól számítottak. Kegyetlenségükkel elérték, hogy egy egész ország rettegett, hiszen lélekben mindenki a forradalom mellett állt.
Senki sem lehetett biztos abban, hogy valódi érzelmeinek valamely csekély megnyilvánulása nem jelenti-e majd a vesztét.
Bolsevista inkvizíció feszítette keresztre az egész nemzetet.
Az Egyesült Államok, míg titokban biztatta a Szovjetuniót a status quo helyreállítására, addig hangos propagandával vezette félre a világot. Ő maga terjesztette a Hruscsov által köpőcsészének nevezett ENSZ biztonsági tanácsa elé a „magyar ügyet" -Ezzel elérte, hogy a Szovjetunió ellen semmiféle ellenlépés ne legyen hozható, hiszen az oroszoknak ott vétójoga van. Mi sem állt távolabb Amerikától, minthogy a közgyűléssel határozatot fogadtasson el ENSZ békefenntartó erők Magyarországra küldéséről. Ehelyett, az általa üzemeltetett Amerikai Hangja és a Szabad Európa rádiók hullámhosszain uszította az ország lakosságát az orosz csapatok elleni öngyilkosságra. Eisenhower elnök nemrég hirdette meg a „felszabadítási doktrínát". Hangos propagandájával azt a látszatot keltette, hogy a hidegháborúval szembeszálló nagyhatalmak közötti ellentét forrása a második világháború végén kialakult status quo megváltoztatása. Eisenhower elnök az 1953. április 16-án kelt üzenetében kijelentette: a jövendő béke elengedhetetlen feltétele a vasfüggöny mögötti szabad választások megrendezése.
Ugyanakkor áldását adta Magyarország még szigorúbb rabigába hajtásához. Ebből is látható; az Egyesült Államok a felszabadítási doktrínát nem az általa második világháborús fizetségként a Szovjetunió igájába hajtott nemzetek felszabadításának eszközéül szánta, hanem a gyarmatok újrafelosztásának jegyében fogalmazta meg. A Szovjetunió éppen e jelszó alatt lázította fel Anglia, Franciaország, Spanyolország, Portugália, Hollandia, Belgium gyarmatait és a hidegháborús szélhámosság keretében játszotta át Amerika kezére.
Ez a látványos hidegháború majd 1992-ben válik igazán nevetségessé. A Magyar Televízió 1-es csatornája, a Financial Times heti üzleti híradójára hivatkozva, az 1992. június 21-i 13. 00 órai híradásában közli: „Az Egyesült Államok vállalta a Szovjetunió (Oroszország) védelmét egy külső katonai támadás esetén." A nyilatkozat célja látszólag értelmetlen, mivel az Egyesült Államok kívánsága ellenére egy esetleges Oroszország elleni támadás veszélye nem fenyeget.
A kádári propaganda gépezet, szovjet tanácsadók segítségével a legalávalóbb hazugságok özönével igyekezett félrevezetni az ország lakosságát. A szovjet intervenció első napján, november 4-én 15 pontból álló programot hirdetett meg, amellyel nagyon sok embert meg is tévesztett. A hatalom megszilárdulásával erről a programról aztán teljesen megfeledkezett. Aki a politikában a legkisebb mértékben is járatos volt, és az orosz alkatot kicsit is ismerte, nem hitt az üres ígéreteknek. Ez a 15 pontos program a mai távlatból, a történtek átélése után minden gondolkodó magyar előtt leleplezi a szabadkőműves módszereket, propagandájuk ígéreteik hazug voltát. Frissítsük fel mégis:
„1. Nemzeti és gazdasági függetlenségünk és országunk szuverenitásának biztosítása.
2. Népi demokratikus és szocialista rendszerünk megvédése minden támadás ellen. Szocialista vívmányaink védelme és előrehaladásunk biztosítása a szocialista építés útján;
3. A testvérharc megszüntetése, a rend és belső béke helyreállítása. A kormány nem tűri meg, hogy a dolgozókat bármi ürügy alapján üldözzék azért, mert a legutóbbi idők eseményeiben részt vettek.
4. Szoros baráti viszony megteremtése minden szocialista országgal, a teljes egyenjogúság, a kölcsönös be nem avatkozás elvei alapján. Ugyanez az elv szabályozza a kölcsönös előnyt biztosító gazdasági és kölcsönös segítségi kapcsolatainkat.
5. Békés együttműködés minden országgal, függetlenül azok társadalmi rendjétől és államformájától.
6. A dolgozók, különösen a munkásosztály életszínvonalának gyors és jelentékeny emelése. Több lakást a dolgozóknak. Lehetővé kell tenni, hogy a gyárak és intézmények maguk építsenek lakást munkásaik és alkalmazottaik számára.
7. Az ötéves terv módosítása, a gazdasági vezetés módszerének megváltoztatása, figyelembe véve az ország gazdasági adottságait, hogy a lakosság életszínvonala minél gyorsabban emelkedjék.
8. A bürokrácia megszüntetése és a demokrácia széles kifejlesztése a dolgozók érdekében.
9. A legszélesebb demokrácia alapján kell megvalósítani a munkásigazgatást a gyárakban, üzemekben és vállalatoknál.
10. A mezőgazdasági termelés fejlesztése, a kötelező beszolgáltatások megszüntetése, az egyéni dolgozó parasztok megsegítése. A kormány határozottan felszámol minden törvénysértést, melyet a szövetkezeti mozgalom és tagosítás területén elkövettek.
11. Az eddigi igazgatási szervek és a forradalmi tanácsok demokratikus választásának biztosítása.
12. Támogatják a kisipart és kiskereskedelmet.
13. A magyar nemzeti kultúra következetes fejlesztése, haladó hagyományaink szellemében.
14. A magyar forradalmi munkás-paraszt kormány népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében azzal a kéréssel fordult a szovjet hadsereg parancsnokságához, hogy segítsen népünknek a reakció sötét erőinek szétverésében és abban, hogy helyreállíthassuk a rendet és nyugalmat hazánkban.
15. A magyar kormány a rend és nyugalom helyreállítása után tárgyalásokat kezd a szovjet kormánnyal és a varsói szerződés más résztvevőivel a szovjet csapatok Magyarország területéről való kivonására."
Mondani is felesleges a kádárista „Forradalmi Munkás Paraszt Kormány" a program egyetlen pontját sem tartotta be. Kádárék már november elején megkezdték a volt ÁVH- sokból, rendőri és honvédségi hazaárulókból a pufajkás karhatalom szervezését. Ezek a pénzért mindenre kapható nemzetárulók igyekeztek állandó izgalomba tartani a lakosságot.
Fontosságuk bizonyítására még gazdáikat is félrevezették. Ezrével írták ők maguk az ellenforradalmárok nem létező garázdálkodásairól szóló feljelentéseket a megyei és járási pártbizottságok részére.
Ezeknek a be- és feljelentéseknek minden esetben az volt a végső követelése, hogy a karhatalom ne bánjon kesztyűs kézzel az ellenforradalmárokkal, és takarítsa el végre őket az útból. A kormány vezetését légből kapott, nem létező információkkal halmozták el. Már januártól hamis pszichózist teremtettek. Bizonygatták, hogy az ellenforradalom március 15-ére minden eddiginél nagyobb támadásra készül. A Márciusban Újra Kezdjük (MUK) pufajkás kampánynak nem volt semmiféle komoly szervezete, néhány lelkes fiatalból álló elszigetelt csoport kivételével, amelynek tevékenysége aligha veszélyeztethette a megszálló szovjet csapatok, vagy akár az idegen lelkű pufajkás karhatalmi ezredek létét. A dezinformációs hadjárat is csupán a karhatalom érdekeit szolgálta, hogy igazolja a hatalomnak léte szükségességét. Kádár még olyan komolytalan ígérettel is előhozakodott, hogy Nagy Imrével is tárgyalni akarnak a hatalomba való visszatérése ügyében. Azt a látszatot keltve, mintha ennek megvalósítása, vagy elvetése a saját hatáskörébe tartozna.”
|
Nyomtatható változat