|
Im-ígyen szóla Zarathustra.
Zarathustra beszédei.
A három változásról.
A szellem három színeváltozását mondom nektek: hogyan válik a szellem tevévé, oroszlánná a teve és végezetre gyermekké az oroszlán.
Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős teherbíró szellemnek, a melyben tisztelet lakozik: a nehezet és legnehezebbet áhítja ereje.
Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez és szereti, ha jól telerakják.
Mi a legnehezebb, ti hősök? kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem magamra, hadd örvendeztessem erőmet.
Nemdenem ez-e: önmagunkat megaláznunk, hogy dölyfősségünkön sebet üssünk? Balgaságunkat kitüntetnünk, hogy bölcseségünkből gúnyt űzzünk?
Vagy talán ez: dolgunktól megválnunk, mikoron diadalt ül? Magas hegyre hágnunk, hogy a kisértőt kisértetbe vigyük?
Avagy talán ez: a megismerés makkján és füvén élnünk és az igazság kedvéért lelkünket éheztetnünk?
Avagy talán ez: betegeknek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és barátságot kötnünk a süketekkel, a kik sohasem hallják, mit akarsz?
Avagy talán ez: szennyes vízbe mennünk, ha az az igazság vize és hideg békákat és meleg varangyosokat megtűrnünk magunk mellett.
Avagy talán ez: szeretnünk azokat, a kik megvetnek bennünket és kezet nyújtanunk a kisértetnek, ha meg akar borzongatni?
Mindezeket a nehézségeket magára veszi a teherbíró szellem: valamiképen a teve, a mely telerakva a sivatagba siet, azonképen siet ő is tulajdon sivatagába.
Ámde a legmagánosabb pusztában másodszor változik a színe: oroszlánná lesz itt a szellem, szabadságot akar zsákmányul ejteni és úrrá lenni tulajdon sivatagában.
Utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadalért akar küzdeni a nagy sárkánynyal.
Melyik a nagy sárkány, a kit a szellem nem akar többé urának és istenének hívni? „Neked kell”: így hívják a nagy sárkányt. Ámde az oroszlán szelleme azt mondja „én akarok!”
„Neked kell” ez áll útjában aranyragyogással, pikkelyes állatképen és minden pikkelyen aranybetűkkel ragyog: „neked kell!”
Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken és im-ígyen szól a minden sárkányok leghatalmasabbja: „a dolgok minden értéke — ez ragyog rajtam.”
„Minden érték meg lőn már teremtve és minden megteremtett érték — ez vagyok én. Valóban, ne legyen már több: „én akarok!” Im-ígyen szól a sárkány.
Én véreim, mi szükség van, hogy oroszlán légyen a szellemben? Avagy nem elég-e a megterhelhető állat, a mely lemond és tisztel? Új értékeket teremteni — ezt még az oroszlán sem bírja: ámde szabadságot teremteni magának új teremtésre — ezt bírja az oroszlán ereje.
Szabadságot teremteni magának és szent „nem"-et mondani még a kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán.
Jogot venni magának új értékek számára — ez a legborzasztóbb vétel a teherbíró és tisztelő szellemnek. Bizony, rablás az néki és ragadozó állat dolga.
Legszentebbjeként szereté egykoron a maga „kell”-jét: íme, őrületet és önkényt kell találnia még a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon szeretetéből: oroszlán kell ahhoz a rabláshoz.
De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is légyen?
Ártatlanság a gyermek és felejtés, újrakezdés, játék, magából kigördülő kerék, első mozgás, szent igent-mondás. Valóban, én véreim, a teremtés játékára kell a szent igent-mondás: íme tulajdon akaratát akarja a szellem, tulajdon világát nyeri magának a világját vesztett.
A szellem három színeváltozását mondám nektek: hogyan lesz a szellem tevévé, és oroszlánná a teve és az oroszlán végezetre gyermekké.
Im-ígyen szóla Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, a mely „tarka tehén”-nek neveztetik vala.
Az erény pulpitusairól.
Zarathustra hallá egy bölcs dicséretit, a ki jól tudna beszélni álomról, erényről: az a hire, hogy nagy a tisztelete és jutalma érette és minden ifjak körülülik pulpitusát. Hozzá méné Zarathustra és az ifjak gyülekezetében pulpitusa előtt ül vala. És im-ígyen szóla a bölcs:
Tisztesség és – szemérem adassék az álomnak! Ez az első! És mindenkinek térjetek ki, a kik rosszul alszanak és éjjente virrasztanak!
Még a tolvaj is szemérmes az álommal szemben: mindenkor halkan lopja magát az éjszakán át. De orcátlan az éjnek őre, orcátlanul hordozza a kürtjét.
Nem kis művészet aludni: bizony jó e végre egész nap virrasztani.
Tízszer kell magad nappal lebírnod: ez jól elfáraszt és a lélek mákja.
Tízszer kell viszont magaddal megbékülnöd: mert a lebírás keserű és rosszul alszik, a ki nem békült meg.
Tíz igazságot kell nappal találnod: különben még éjszaka is igazságot keresel és lelked majd éhen marad.
Tízszer kell nappal nevetned és vígadnod, különben megzavar éjszaka a gyomrod, a szomorúság apja.
Kevesen tudják ezt: minden virtusod összeszedd, hogy jól alhass. Hamis tanúságot teszek? Paráználkodom?
Bűnre kívánom felebarátom szolgálóját? Mindez rosszul férne meg a nyugodt álommal.
És még ha meg van is minden virtusod: kell, még egyhez érts: hogy a virtusokat is tudd jókor aludni küldeni.
Nehogy egymással civódjanak, ezek a takaros fehér népek? És rajtad, óh boldogtalan!
Béke istennel és felebarátoddal és a szomszéddal: úgy kívánja a jó álom. S béke még a szomszéd ördögével is! Mert különben éjnek idején meglátogat téged.
Tisztesség és engedelmesség adassék az elöljáróknak s még a görbe elöljáróknak is! Így kívánja a jó álom. Avagy tehetek-e arról, hogy a hatalom szeret görbe lábakon járni?
Mindenkoron azt hívom legjobb pásztornak, a ki juhait a legzöldebb mezőre viszi: ez egyezik a jó álommal. Nem kell nékem sok dicsőség, sem nagy kincs: ez meggyulasztja a lépet. De rossz alvás esik jó hírnév és egy kis kincs nélkül.
Kis társaságot szívesebben látok, mint rossz társaságot: de idejében kell jönnie-mennie. Így egyezik a jó álommal.
Nagyon gyönyörködtetnek a lelki szegények is: előmozdítják az álmot. Boldogok ezek, különösen, — ha mindig igazat adunk nékik. Így telik az erényes napja. S ha az éj beköszönt, óvakodom, hogy ne hívjam az álmot! Nem kell néki hívás, az álomnak, az erények urának! Hanem arra gondolok, amit nappal tettem és gondoltam. Kérődzve, türelmesen, valamiképen a tehén, kérdezem: ugyan mi is volt tíz magad-legyőzésed?
S mi volt tíz kibékülésed és tíz nevetésed, mikkel szívem örömet szerzett magának?
Ezeket és másokat megfontolva és negyven gondolattól ringatva, egyszerre meglep az álom, a hivatlan, az erények ura.
Az álom ujja megérinti szememet: ekkor elnehezül az. Az álom érinti ajkamat: akkor nyitva marad az.
Valóban, halk lábon jön hozzám a legkedvesebb tolvaj és ellopja gondolataimat: s üres fejjel állok, mint az a pulpitus.
De azután már nem sokáig állok: íme már fekszem.
Mikoron Zarathustra a bölcset ilyeténkép beszélni hallá, mosolygott szivében, mert közben így szólt szívéhez:
Bolondnak tartom ezt a bölcset az ő negyven gondolatával: de, úgy hiszem, jól tud az álomhoz.
Már az is boldog, a ki ennek a bölcsnek közelében lakozik l Az ilyen álom ragadós, s még vastag falon át is rád ragad.
Még pulpitusában is van varázs. S az ifjak nem hiába ülének az erény prédikátora előtt.
Bölcsesége ez: virrassz, hogy jól aludj! S bizony, bizony, ha az életnek nem volna értelme és az értelmetlenséget kellene választanom, én is legméltóbbnak tartanám a választásra ezt az értelmetlenséget.
Immáron jól értem, mit kerestek egykoron mindenek fölött, amikor az erény tanítóit keresték. Jó álmot kerestenek maguknak és hozzája mákvirágos erényeket!
Álomnélküli alvás vala a bölcseség: a pulpitusok minden dicsőitett bölcsei nem ismerték az élet jobb értelmét.
Bizony, bizony még ma is akadnak az erény e prédikátorához hasonlók, s nem mindig oly becsületesek mint ő —: ámde idejük elmúlt. S nem állanak már soká, immár fekszenek.
Boldogok ezek az álmosak: mivelhogy nemsokára elszunnyadnak.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
A másvilágról álmodozókról.
Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének láttam a világot.
Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog.
Jó és gonosz, — öröm és szenvedés — én és te: mindez színes füstnek tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremte a világot.
Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem egykoron a világ.
Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és tőkéletlen képmása — mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek tetszett nékem egykoron ez a világ.
Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen túl?
Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint minden isten!
Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony nem jőve túlról!
Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt, tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak. És ime, ekkor eltávozék tőlem a kisértet!
Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen kísértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen szólok a másvilágról-álmodozókhoz.
Kín vala és tehetetlenség — ez teremte meg minden másvilágot és az a rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg.
Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, — halálugrással, a szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte minden istent és másvilágot.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen kétségbeesett, — tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem ujjaival az utolsó falakat.
Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során kétségbeesett, — és hallá a lét hasának szózatát.
És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével, — át, a másvilágra.”
Ámde az a „másvilág” jól el van rejtve az ember elől; az az embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa nem szól az emberhez, hanemha embermódra.
Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog?
Valóban ez az „én” és az „én” ellentmondása és zűrzavara még a legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő „én”, a mely a dolgok mértéke és értéke.
És ez a legbecsületesebb lét, az „én” — az beszél a testről, s kívánja a testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes.
Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az „én” és mennél többet tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön.
Új büszkeségre tanított engem az én „én”-em, ezt tanítom az embereknek: ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmét teremt!
Új akaratra tanítom az embert: akarják ezt az utat, a melyet az ember vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjenek le többé róla, valamiképen a betegek, halódók!
Betegek és halódók valának ők, a kik megvetek a testet és a földet és kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön!
Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának nékik. Ekkor így sóhajtozának: „Vajha volnának isteni utak, a melyeken más, jobb létre lehetne lopódzkodni!” Ekkor kitalálák álutaikait és véres itókáikat!
Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös kéjeit? Testüknek és ennek a földnek.
Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyuljanak, hadd győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet!
Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok.
Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb erényt, a melynek neve: becsületesség.
Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a kételkedés bűn.
Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják, higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól tudom, miben hisznek ők legerősebben.
Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem — a testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a „magánvaló”.
Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni. Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is másvilágról.
Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára: becsületesebb és tisztább szava van ennek.
Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és egyenes szögű: és a föld értelméről beszél.
Im-Igyen szóla Zarathustra.
|
