Payday Loans

Keresés

Benedek Elek a gyermek- és ifjúsági irodalomért PDF Nyomtatás E-mail
2009. szeptember 19. szombat, 08:40

benedek_csaladfa

Őrjárat
általános adatok

Honismereti barangolásaink egy-egy különleges szellemi örökség felkutatására és bemutatására vállalkoznak, figyelmeztetve arra az Intés az őrzőkhöz című Ady-versben megfogalmazott gondolatra, hogy rangos értékeinket őriznünk és óvnunk kell.

Adásidő: 2 hetente szombaton 9:00-kor
Ismétlés: kedden, vasárnap 20:00-kor; 3:00-kor


Legutóbbi műsorok:2009. 09. 19. szombat 9:00 Őrjárat


beszélgetések nemzeti örökségünkről. Szerkesztő: Kovács Gergelyné.

150 éve született Benedek Elek.

Vendég: Szabó T. Anna író, költő, műfordító.


*

vitezjanos

Szabó Zsolt


Benedek Elek a gyermek- és ifjúsági irodalomért

A mese szerepe a nevelésben és a kommunikációs készség fejlesztésében



Népmesekutatók vizsgálták a jelenséget: mi lehet az oka annak, hogy a népmese hagyományos szerepe a paraszti kultúrában megváltozott, a felnőtt hallgatóság kommunikációs rendszerének részéből hogyan vált fokozatosan a gyermekek kizárólagos műfajává. Talán már a XIX. század derekától nyomon követhetjük ezt a váltást, jószerével éppenséggel Benedek Elek szeme láttára, de mindenképpen az ő életében nőtt meg a mese szerepe a nevelésben és a gyermekek kommunikációs készségének fejlesztésében. Megfordítva a kérdést: vajon nem éppen Benedek Eleknek köszönhetjük, hogy a magyar falusi közösségekben élő mesemondás, a kizárólag szájhagyomány útján terjedő népmesei hagyomány meghódította a részben idegen eredetű városi polgári kultúrát is, máig hatóan elevenebbé, fordulatosabbá téve nyelvhasználatunkat. Ha nagyon igyekszünk, talán még találhatnánk valami kerek évfordulót is, ami miatt Benedek Elek ilyen irányú munkásságáról lefújhatjuk a port, hiszen az EU-csatlakozás, a globalizáció, a rengeteg nevét kereső új fogalom roppant időszerűvé teszi a kérdést: vannak-e belső tartalékai a magyar nyelvnek, a sokféle elemet magába ötvöző magyar kultúrának, hogy erre az új kihívásra is sikeresen válaszoljon. Ezért is érdemes okulás végett közelebbről szemügyre venni az előttünk járók hasonló gondjait.

Nem volt túl sok szerencséje Benedek Eleknek sem a kortárs, sem a későbbi korok irodalomtörténészeivel, egy kicsit mintha kilógott volna valamennyi előre kimódolt skatulyából. Nem volt elég modern, sem kellőképpen nép-nemzeti modorú, meg aztán egyik irodalmi-politikai csoportosulás iránt sem kötelezte el magát kizárólagosan. Így fordulhatott elő az, hogy bár jelképesnek számított hazatérése, végleges hazatelepedése Kisbaconba 1921 derekán, amikor százezrek fogtak okkal vagy ok nélkül vándorbotot a kezükbe, és hagyták itt Erdélyt, 1929-ben bekövetkezett halála után inkább csak szűkebb pátriájában volt töretlenül népszerű. Ebben nagy szerepet vállalt a kisbaconi Benedek Elek Emlékház 1969-es avatásától kezdődően lánya Benedek Flóra és unokája Bardócz Dezsőné Lőrincz Júlia. Ők a személyes emlékekkel színesített kalauzolásaikon túl a zarándokhellyé vált kúria fennmaradásáért vívott mindennapos küzdelemben is állták a sarat. Elsősorban nekik köszönhető, hogy tovább élt Benedek Elek legendás alakja, a mostoha körülmények ellenére is szinte családtagként beépült sok ezer gyermek és ifjú tudatába Biharkeresztesen innen és túl.

Benedek Elek születésének vagy halálának kerek évfordulói alkalmat adtak arra, hogy számba vegyék irodalmi hagyatékát, és Balogh Edgárnak köszönhetően a helyére került a kritikus, a harcos közíró, az elmaradott székely vidékek gazdasági fellendítésének fáradhatatlan szószólója.1

Irodalmi levelezésének négy megjelent kötete ugyan mindössze életének utolsó nyolc évét fogja át, de a közzétett közel ezer elküldött és hozzá írt levél alapján képet alkothatunk arról a szerteágazó tevékenységről, amelyet íróként, újságíróként, szerkesztőként és az irodalmi élet szervezőjeként kifejtett. A leveleknek mintegy harmada a Cimborával függ össze, laptulajdonosokkal, munkatársakkal, nyomdával, szülőkkel, s akkor még nem is említettük a gyermekeknek közvetlenül vagy a lap hasábjain írott leveleit, üzeneteit, ami a fénykorban elérte a százat is lapszámonként.

Kevés író neve forrott annyira össze irodalmi köztudatunkban egy újsággal, mint Benedek Eleké a Cimborával. Sok erdélyi családban immár csak legendákban élnek tovább a történetek, hiszen 74 esztendeje jelent meg a lap utolsó száma, és egyre kevesebben őriznek személyes emléket Elek apóról, nagyapóról.

A Cimbora története persze nem 1922-ben kezdődött. Benedek Elek a gyermek- és ifjúsági irodalom felkarolását, a jó gyermeklapok szükségességét már 1888-ban elmondott képviselőházi szűzbeszédében meghirdette. Érdemes egy kicsit alaposabban szemügyre venni első felszólalását az országházban, mert a megszokott patetikus szónoklat helyett egyszerű, szemléletes, humoros fordulatokban bővelkedett, mintha gyermekeinek mesélne. Lehetett is ebben már némi gyakorlata a kétgyermekes apának, aki önéletírása, az Édes anyaföldem (1920) tanúsága szerint annak idején édesapjától, Benedek Huszár Jánostól, az udvarukon lakó zsellérleánykától és a szénacsinálás tréfamesterétől tanulta a mesemondást, rajtuk keresztül ismerte meg a világot, kommunikációs készségét ők fejlesztették arra a tökélyre, hogy egy egész ország mesemondója, nevelője lett.

A felszólalás elején, lévén a közoktatási költségvetés vitája terítéken, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium, a baróti gazdasági iskola és a székelyudvarhelyi reáliskola ügyéről szól röviden, mintha csak jelezni szeretné: ő képviselője, szószólója a székelységnek. Aztán megdicséri Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minisztert, mert a népiskolák, akárcsak a mesebeli katonák, varázsütésre keltek ki a földből. Éppen csak utal rá, hogy a tankönyvekről is lenne bőven mondanivalója, de az ifjúsági irodalom sokkal többet érdemelne, a legmagasabb szinten is oda kellene figyelni rá. A képviselőtársak előbb derűsen, majd elszörnyülködve hallgatták Benedek Eleket, amikor a gyermekeknek írott könyvekből olvasott fel részleteket annak igazolására, hogy a t. Házban ülők gyermekeit milyen lapos történetekkel, rossz magyarsággal megírt szövegekkel butítják, és veszik el talán egy életre a kedvét, hogy egyáltalán örömét lelje az olvasásban. Tíz esztendő múlva a Magyar Kritika hasábjain Ifjúsági irodalom című cikkében emlékezik vissza erre a közszereplésére és fogadtatására.

„A magyar ifjúsági irodalomnak akkor valóban szomorú képe volt. Íróink közül alig egy-kettő ereszkedett le a gyermekvilághoz, a jó magyar gyermek- és ifjúsági könyvet ujjunkon össze lehetett számolni, ami volt, mind idegenből került: idegen képek, együgyű versikék, mesék, történetek kíséretében, megrontói a magyar nyelvérzéknek, a szellemnek, az ízlésnek, az egészséges gondolkodásnak. Az újságkritika akkor sem volt különb, mint ma – figyelmeztet a cikkíró. – A könyvnek a cifra tábláját nézték, tartalmával senki sem törődött, tanárok és tanítók tájékozatlanul állottak: azt vették, ami a kezükbe akadt.”2

Benedek Eleknek az volt a célja, hogy a minisztériumot, sőt a Magyar Tudományos Akadémiát jó ifjúsági könyvek íratására, terjesztésére buzdítsa. Pályadíjak kitűzésével támogathatná az ügyet az állam, az ajánlott és ajánlható művekből összeállított könyvjegyzékekkel segíthetnék a tanítók, tanárok munkáját, a kiadókat is jutalmazhatnák, ha értékes könyveket jelentetnek meg. Ugyanakkor figyelmeztet a felszólaló arra is, hogy a gyermek- és ifjúsági irodalom művelése egyáltalán nem könnyű feladat, csak egyik feltétele az írói tehetség. „A legzseniálisabb író is kudarcot vall – hirdeti –, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély s mindenekfelett: a gyermekvilágnak erős szeretete. Annak, ki gyermekkönyv írásába fog, kell hogy érezze vagy érezte legyen valaha a családi élet melegét, kell hogy részese legyen, vagy lett légyen valaha a családi élet örömeinek és aggodalmainak; kell hogy le tudjon szállni a gyermekvilág esze járásához, kedvteléseihez, s éppen nem felesleges, ha mindezekhez lelkében van még a gyermekével rokon vonás: egy csepp naivitás.”

A már idézett cikkében – tíz esztendő múlva – még körültekintőbben fogalmaz: „Száraz, lélek nélkül való, rossz magyarságú tankönyvek, nem írói hivatottsággal s a gyermeki lélek ismeretének hiányával, hevenyészve írt könyvek – mintegy szövetkeznek a gyermek kedélyének, nyelv- és stílusbeli érzékének megrontására, s mert a maga idejében nem a neki való könyveket adják kezébe, ellenőrizetlenül merül a kalandos, idegfeszítő történetek olvasásába: lassanként elcsenevészesedik lelkében az igazi szép iránt való érzék, és meglett korban is a könnyű, irodalmi érték nélkül való olvasmányokat keresi, míg végre azokat is megunja és – semmit sem olvas.”

Arra figyelmeztet Benedek Elek, hogy az elérendő cél: értő közönséget nevelni a magyar irodalom befogadására. Hiszen az irodalmi értékű ifjúsági olvasmányokon felnőtt nemzedék fejlett ízlése és kritikai érzéke saját könyvtárában sem tűrné meg a selejtes holmikat, és nem csupán képes újságokból merítené műveltségét. Maga is jó példával jár elöl, s mert úgy érzi, otthonról jól feltarisznyálták, amikor nekivágott útjának, az ő korában még az ország nagyobbik részében élő hagyományos társadalomban, műveltségben gyökerező, a teljes életet átszövő népmeséket használja fel eszközként. Nem egyszerre, fokozatosan jött rá, hogy kár parlagon hagynia népmesei tudását, beszélőkészségét, s az élő beszéd fordulataival fokozatosan, de nagyon eredményesen egységesítette, magyarosította, vagy ha úgy tetszik egyenesen székelyesítette a XIX–XX. század fordulójára a köznyelvet.

Amikor Gyulai Pál megbízásából a Magyar Népköltési Gyűjtemény harmadik kötetét szerkesztette (Székelyföldi gyűjtés. 1882), akkor még csak az elődök: Orbán Balázs, Kriza János és a jó barát, Sebesi Jób gyűjtését teszi közzé a sajátja mellett. S a kor szokását követve újrameséli a csak vázlatosan feljegyzett meséket, s a verses szövegekbe is belenyúl, ha hiányosnak érzi őket. Maga a jó falusi mesemondók gyakorlatát követi – állapítja meg a Benedek Elek meséivel, közlési módszereivel behatóan foglalkozó Kovács Ágnes.3 A mesék színtere Kisbacon, kicsit tágabban Erdővidék, a szereplők a falu, a környék ismert alakjai: egy boszorkány hírében álló öregasszony, kinek orra a térdét veri, vagy a hallgatóság között levő kopasz, sánta is bekerül a mesékbe. Második és harmadik könyvében (Székely Tündérország. 1885 és Székely mesemondó. 1888) találhatók még olyan mesék, amelyek olyan tájnyelvi fordulatokat tartalmaznak, amelyeket meg kell magyarázni az olvasónak, mert különben honnan tudná, hogy a renyekedés az hangos tépelődést jelent, vagy mi történik azzal, akinek elfogy vagy elmegy a kurázsija.

Gyaníthatóan a sorra születő saját gyermekein próbálhatta ki a népmesék hatását, és a hagyományosan felnőtt közösségek kommunikációs rendszerébe illeszkedő, közös munkák (fonók, tollfosztás, dohányfűzés, kukoricamorzsolás stb.) vagy huzamosabb együttlét (erdőlés, katonáskodás) egyhangúságát oldó funkció mellett egyre nagyobb hangsúlyt kap a mesék oktató-nevelő szerepe, és a gyermek szellemi fejlődésének irányító rendszerévé válik Benedek Elek száján-kezén-tollán.

Ösztönzője lehetett az a tény is, hogy az akkortájt rohamosan magyarosodó Budapesten, Benedek Elek új életterében, nemcsak a szűk családi, hanem a tágabb polgári környezettel is meg akarja ismertetni az otthonról hozott, hagyományos értékeket. S a saját családi, keze ügyében levő mesekincséből kiindulva, mintegy körkörösen veszi birtokba és adja tovább előbb a szűkebb pátriája, a Székelyföld, aztán az egész magyar nyelvterület s végül a világ mesekincsét. Nekiáll és módszeresen felkutatja a gyűjteményekben, folyóiratokban lappangó, gyakran tájnyelven vagy rozoga stílusban írt, vagy éppen idegen nyelvre átültetett magyar népmeséket, hogy a millennium ünnepére közkinccsé tegye. Így születik meg a Magyar mese- és mondavilág korszakos vállalkozása, amely előbb füzetes sorozatban, majd öt- és tízkötetes kiadásban több mint fél millió példányban jószerével az addig közölt teljes magyar mesekincset újramesélte. Gyűjteménye talán a legnagyobb példányszámban megjelent könyv volt, s a szűkebb-bővebb válogatások, díszes és ponyvakiadások, amelyek az író életében és azóta is napvilágot láttak, túlzás nélkül mondhatjuk olyan hatással voltak a magyar irodalmi és köznyelv fejlődésére, amely csupán a Bibliáéhoz mérhető. Több alkalommal is a magyar könyvek sikerlistáinak élén állt, két ízben még a pályája csúcsán levő Jókait is megelőzte a legnagyobb példányszámban megjelent könyvek között. A mesékből eredő szólások, szóláshasonlatok, bizonyos kezdő és záró népmesei fordulatok szerves részévé váltak nemzedékek mindennapi beszédének: az Óperenciás tengert, az üveghegyeket, a tojáshéjba kerekedett és a Küküllőn leereszkedett boldog egymásra találókat, akiknek lakodalmán előzőleg „Hencidától Boncidáig” folyt a mindenféle földi jó, vagy az „ásó-kapa”, a „köszönd, hogy öreganyádnak szólítottál” sok tucat társukkal – ezeket mindenütt ismerik, ahol legalább emlékcserepeiben él még a magyar nyelv. Népmesekutatók kimutatták, hogyan vált különböző vidékeken egy-egy mese abban a formában élővé, ahogyan Benedek Elek újramesélte. A vásári ponyvákról, kalendáriumokból, a falusi papok, tanítók, értelmes gazdaemberek könyvtárából sokmilliónyian olvasták, felolvasták ezeket a meséket, hatott gondolkodásukra, fejlesztette kisebb-nagyobb közösségek kommunikációs készségét. Lengyel Dénes Benedek Elekről szóló monográfiájában külön fejezetet szentel a meseírónak.4

A Magyar mese- és mondavilág sikerén felbuzdulva más népek mesevilágát is meg akarta hódítani a magyar olvasók számára. Az ország területén élő nemzetiségek meséiből Benedek Elek Kiskönyvtára sorozatban előbb a román és a szász mesekultúrából ad ízelítőt Alexics György illetve Jakab Miklós gyűjtése alapján. Utána célozza meg a világirodalom mesekincsét: a Grimm testvérek mesét és az Ezeregyéjszaka legszebb meséit ülteti át. Aztán a színes mesekönyvekként ismert és a múlt század hetvenes éveitől a Kriterion gazdagon illusztrált kiadásában újból napvilágot látott kötetek (Piros, Kék, Ezüst és Arany) 37 nép 112 meséjét kínálják a magyar olvasónak. És ezekben is ugyanaz az élő, beszélt nyelv az üzenethordozó, mint az eredeti vagy újramesélt történetekben. Ezekben lépi túl Benedek Elek a magyar nemzeti mesekincs megszemélyesítőjének a német Grimm testvérekéhez, a dán Andersenéhez vagy a román Petre Ispirescuéhoz hasonlatos szerepkörét.

A több mint 150 kötetes életműből a mintegy harmadát kitevő mese- és gyermekkönyvek kétségtelenül nagyon fontos szerepet töltöttek be nevelő programjában. Gyermeklapokban – 1889-ben Pósa Lajossal közösen alapította Az Én Újságomat, amelynek szerkesztője is volt, 1909-ben indult a Jó Pajtás, amelynek főmunkatársa, majd 1916-tól, Sebők Zsigmond halála után, szerkesztője is – próbálta meg közvetlenül is szolgálni a gyermekirodalom fejlődését. Hazatérve Kisbaconba, rövid önként vállalt száműzetés és tájékozódás után, 1922-ben vállalta el Szentimrei Jenő felkérésére a Szatmárnémetiben megjelenő Cimbora szerkesztését, és attól kezdve szorosan összekapcsolódott a sorsuk – mindhalálig. Hallatlan lelkesedéssel, odaadással szerkesztette, de jelentős mértékben írta is, a Cimborát – erről az emberfeletti munkáról, vesződségről tanúskodnak levelei. A megjelenés nyolc esztendeje alatt – s a csúcs az 1923-as esztendő –, sikerült tekintélyével, szervezőmunkájával a kereken egyszázra becsült munkatársi gárdába megnyernie a legjobb erdélyi tollforgatókat: Áprily Lajostól, Balázs Ferenctől, Berde Márián, Dsida Jenőn, Kós Károlyon, Ligeti Ernőn, Molter Károlyon, Nyírő Józsefen, Reményik Sándoron, Szentimrei Jenőn át Tamási Áronig vagy Tompa Lászlóig lényegében majdnem az összes idehaza számba jöhető szerzőt. A Jó Pajtás korábbi törzsgárdájából továbbra is jelen voltak a lap hasábjain Balázs Béla, Móra Ferenc, a népszerű ifjúsági író Szondy György és mások. A világirodalom klasszikusait – köztük román szerzőket is – közölt.

A Cimbora legfontosabb rovata az Elek nagyapó üzeni volt. Közvetlen, családias hangon gyermeklevelek ezreire – a lap fénykorában heti száz-százhúszra is – válaszol, tanácsot ad, buzdít, bátorít, bajban együtt érez, és mindvégig nevel gyermeket és szülőt egyaránt emberségre, hazaszeretetre, valós alapokon nyugvó önismeretre: „Ennek az újságnak minden sora egy szent célt szolgál: nemesen, emberségesen gondolkodó, művelt magyarokká nevelni titeket” – írja egyik üzenetében. Rendszeres levelezésre buzdítja fogadott unokáit, dicséri, biztatja, ha fejlődést tapasztal, hozzászoktatja az olvasáshoz, fejleszti íráskészségüket, s a legügyesebbeket saját könyvtárából jutalmazza olvasnivalóval. Az iskolai tananyag kiegészítéséül közöl honismereti vonatkozású írásokat, eredet- és helytörténeti mondákat, magyar irodalomtörténetet, az érdeklődő kamasz fiú kérdéseire adott válaszaival a Tamás érdeklődik rovatban az olvasók természettudományi és történelmi ismereteit gyarapítja.

Nyolcvanegy esztendővel ezelőtt állott Benedek Elek a Cimbora élére és próbálta meg a képviselőházi szűzbeszédében megfogalmazott elvek szellemében a gyermekek és serdülők számára a legmagasabb színvonalon írott, szerkesztett szellemi táplálékot biztosítani. Teljesítményét azt hiszem minden túlzás nélkül kellő tisztelettel és csodálattal emlegethetjük és értékelhetjük. Egyszemélyes intézmény volt, s Erdélyben ehhez egyedül talán az 1956-ban Asztalos István szervezte és indította Napsugár fogható. Ez viszont már nem annyira az én gyermekkorom emléke, hanem a családban sorra felcseperedők számára fedeztem fel, a magam gyönyörűségére is Bajor Andor, Bálint Tibor, Fodor Sándor, Kányádi Sándor vagy Veress Zoltán meséit, elbeszéléseit, verseit, amelyekkel tudatosan vállalták Benedek Elek programját: gyermekeknek és ifjaknak csakis a legjobbat az irodalomban is!



1 Balogh Edgard: Halljátok, emberek? Politikai írások és irodalmi bírálatok. Bukarest, 1957.

2 Benedek Elek: Ifjúsági irodalom. = Magyar Kritika, 1898. június 1.

3 Kovács Ágnes: Benedek Elek és a magyar népmesekutatás. = Ethnographia, 1961.

4 Lengyel Dénes: Benedek Elekről szóló monográfiája. Bp., 1974.