Payday Loans

Keresés

Bársony István, az elbeszélő PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2014. május 03. szombat, 07:27

 

SZÜZDOHÁNY-HISTÓRIA.

Hadd legyen az ő neve ebben a czikkben Csiki Sándor, minthogy csakugyan ott, Csik-Szereda környékén pillantotta meg először a napot; aztán meg azért is, mert az igazi nevét meg nem mondhatom, nehogy utólagosan valami kázus érje ezt a kedves, becsületes urambátyámat a leleplezés miatt.

Mielőtt a történethez fognék, hivatkozom arra, hogy micsoda tulajdonképen a szűzdohány a valóságos magyar pipás embernek, a ki megszokta azt serdülő legénykorától kezdve, hogy pipaszóba fojtsa bánatát s azzal pöfékelje ki szivéből a túláradó örömet; használja álmatlanság és fogfájás ellen, általa vigasztalódjék szerelmi csalódása után, önuralomra és mérsékletre tegye vele magát alkalmassá családi perpatvarok idejében, ábrándos álmokat szőjjön a kanyargó füst nézésébe merülvén, elandalodjék a kékes ködbe vesző emlékezeten s átszellemüljön a reménységgel telt jövendőnek az öblös tajték-pipát környékező vízióitól.

Ah, milyen nagy, milyen igazi élvezet az, csöndes nyári alkonyaton, jól végzett napi munka után, kiülni a tornácz elejére, elővenni méltóságos komóczióval a kostököt, csavarni rajta egyet, megrázni gyöngéden, beledörzsölni csúcsos végét a baltenyerünkbe, hogy szétmálljék benne a netán öszszecsomósodott, felséges egyformaságú vágott dohány; azután kibontogatni lassan a zacskó széles, kivarrott, vagy legalább megcsipkézett száját; gondosan lehajtogatni addig, a hol már a dohányrégió halmosodik a mélyén; benyúlni három ujjal az illatos, fáin, orrcsiklandó, tüszszentésre buzdító debrőibe; megtömögetni nagy gonddal, művészettel a pipát, hogy se lágyan, se keményen ne álljon benne a delíczia; azután végül féloldalt foghegyre venni a pipaszárat, balkézbe a kovát, föléje a kő éles szélére egy csipet taplót, a jobbkézzel meg odacseszszenteni az aczélpatkót, csak éppen anynyira, hogy jól megsimítsa, de ne törje a követ; s mikor ég a tapló, ráhelyezni a pipadohány tetejére, a közepére, gyöngéd tapintattal megnyomkodni s aközben egy kis energiával szipákolni az első füstöket, amelyek megédesítik a szájízt, kellemesen izgatják a lelkületet, rózsaszinűvé varázsolják a borulatba vesző alkonyatot és boldoggá, megelégedetté teszik az embert!

Hát élvez valaha enynyit egyvégben a trafikra utalt szivarozó? A ki sebbel-lobbal megveszi a maga ringy-rongy dohánycsutkáját, mohón és sietve lecsippenti a boltbeli kezdetleges géppel a végét, szelesen nekikap az előtte pislogó apró öröklámpának s egy kis tüzet kér tőle, kölcsön, azután keservesen fujva a keserű füstöt, elrohan?!

Hát van olyan trafikdohány, a mit jó lélekkel bele lehetne tömni egy sallangos kostökbe, a melyiknek a nemzeti jellegére valóságos sértés, ha szűzdohányos múltját holmi megfinánczolt idétlen keverékkel teszszük tönkre?!

Nem, Csiki Sándor bátyámuram inkább halálnak halálával pusztult volna el, semhogy akár lemondott volna valaha a finánczolatlan dohány élvezéséről, akárcsak a legkisebb engedményt is tette volna háza tájékán a trafiknak s bármiféle járandóságának.

Nohát ezzel éppen nincs nagyon sok mondva, mert az ő háza tájéka egy hétezer holdas pusztaság vala, ebből a hétezerből vagy kettő lévén valóságos szántóföld meg gyep, mező, legelő, szóval használati minőségű terület, a többi pedig egy istentelen nagy, széles és hoszszú mocsár, amely félkörben hajlott el az igazi birtok mögött s kinyujtott nyelvével éppen meg is nyaldosta a talajvíz emelkedése idejében a dombot, amelyen a Csiki-kúria épült.

Hogy itt mit keresett volna egy úgynevezett »trafik«, azt ugyan semmiféle észszel ki nem lehetne sütni. Még a legutólsó kisbéres, még a kondás is azt a szüzönszűz dohányt szítta, a mi ott termett bőven a gazdaság egy kiemelkedőbb csücskében.

Bizony, ha az ember a meglévő törvények érteményében akar okoskodni, akkor nem lehet be nem ösmernie, hogy ez a makacs vonakodás semmiképen se vala helyes cselekedet egy magyar nemes úrtól. De, jó istenem! Ha a nemzeti hagyományokra csak egy kicsit adunk, nem szabad elfelednünk, hogy valamiképen a vajas konyha, úgy a trafik-dohány is halálos veszedelme a magyar gyomornak, amely okvetetlenül elkorcsosodik az ilyen kényszerítések hatása alatt s német nadrágban libeg a trafikdohányt pipáló gyászmagyarkák fölött.

Hogyan illett volna az ilyen bugyogós géniusz a Csiki Sanyi bátya sarkantyús csizmájához, azt gondolja el kiki magának. Elég az hozzá, hogy a fináncz bizony nem igen respektálja az ilyen eszményi okadatolásokat s szíves örömest vette, mikor egyszer valamelyik elcsapott oláh béres feljelentette Sanyi bácsit, hogy jaj de sok dohány van nála a pajtában eldugva - téli takarmánynak!

*

Kint ült Sanyi bátya a háza előtt a domb hajlatán egy szép lombos fa árnyékában, mikor látja, hogy az egyetlen zsenge fasorban, amely átszelte a gazdaságot az országúttól a házig, két zöldhajtókás vitéz közeledik.

Látszott a járásukon, hogy nagy bennök a bizonyosság tudata; úgy léptek, mint a tetszelgő pávakakas és már meszsziről mutogatták egymásnak az épületeket, a pajtákat, hogy vajjon melyikben is legyen a keresett szűzdohány.

Sanyi bácsi ellenzőt hajlított tenyeréből a szeme elé, úgy nézte őket egy darabig; azután a nélkül, hogy jó nádkaros székéből mozdult volna, rászólt egy előtte elfutó cselédre.

- Te Boris, küldd ki csak az aszszonyt!

- No, mi kell lelkem? kérdezte kis vártatva egy javakorbeli magyar menyecske, kiállván a konyhaajtóba s kétfelé tartván tésztás, erős kezeit, mintha meg akarná velök ölelni az urát.

- Vendégünk lesz, rózsám, úgy készülj! Megetetem azokat a vándormadarakat, úgy bocsátom tovább útjokra.

A menyecske visszapördült a birodalmába, Sanyi bácsi meg felkelt a zsölylyéből s udvariasan eléje ment a két fináncznak.

Azok öszszekacsintottak. - Ahán, sürög-forog már körülöttünk!

- Isten hozta az urakat! - szólt lármásan Sándor úr, amint vagy húsz lépést megközelítette őket. Be' jó, hogy most jönnek, éppen kellett a vendég, elunnám itt magamat az isten háta mögött. Hej! Pista, Józsi, Ferke! Előre, bicskások, szedjetek el mindent a nagyságos fináncz uraktól; be a sok lim-lommal a házba; kefét ide gyorsan, hadd verjük le rólok az uti port!

Hiába próbált a két pénzügyi kapaczitás tiltakozni a túlságos bizalmaskodás ellen; vagy négy markos parasztlegény lefülelte őket, leszedték rólok a puskát, köpenyeget, oldalfegyvert, neki állottak surolni, kefélni, porolni a ruhájukat; vagy tíz percz mulva, mikor vége volt az inkvizicziónak, lélekzet nélkül kapott a két törvényfi a verdungos szilvóriumos pohár után, amelylyel már kinálgatta őket a gazda.

- Igyanak, kedves fináncz urak! Még az apjok házánál se ittak ilyet.

Biz ott csakugyan nem, gondolták a fáradt és szomjas legények s elnyelték az italt; ezzel azután ki is voltak kezdve.

Sanyi bácsi szóhoz se engedte őket jutni, vitte be magával mind a kettőt a hűvös, árnyékos szobába, ott belenyomkodta szegényeket egy nagy bőrdivánba, rárivallt a cselédre, hogy hamar savanyúvizet meg bort ide; ő maga lekapott a pipatoriumról két bajúszos tajtékpipát, a melyikért már nem igen lehetett nagy kár, gyorsan megtömte s egyiket az egyiknek, a másikat a másiknak a torkára taszította, erőszakos szeretetreméltósággal követelve tőlök, hogy most gyujtsanak ám rá, mert ha már a szilvóriumra el lehetett mondani, hogy olyat még nem pipáltak: erre a tiszta, valóságos, hamisítatlan, titkon őrzött, finánczot soha nem látott szűzdohányra még inkább illik ez a dicsőítés.

A két pénzügyőr megtorpant a magyarázatra; hisz ez maga adja ki magát! Na, itt nem lesz nehéz a dolguk. Éppen viszsza akarták adni nagy grandezzával a tajtékpipát, mikor berohant Józsi, Pista, Ferke meg Gyuri a finánczpakkokkal s négyen elkezdték a két köpönyeget meg a két rozsdás puskát elrendezni, egymásra rakni egy sarokban. Ej, de el tudná páholni ez a négy markos kölyök a két fáradt finánczot, ha rákerülne a sor! Még nem is bizonyítaná itt senki a dolgot. S velök jött egyszersmind két hatalmas, fehér, göndörszőrű komondor is; azok ketten elkezdték szaglászni a finánczok vékony lábszárait.

Egyik fináncz sem mert moczczanni ijedtében, hanem szívta a pipáját dühösen, szótlanul és mohón. Pedig a megdöbbenéstől bizony nem igen sokat érezhettek a dohány pompás ízéből.

Sándor bácsi egyre dörzsölgette a kezét, azzal mutatta, hogy milyen öröme van a kedves társaságban; s mikor nemsokára ebédre hívták őket, karoncsipte mindakét édes lényt s úgy indult velök mazurka lépésekkel az ebédlőbe.

Hogy milyen ebéd volt az, arról istenkisértés volna hű képet igérni.

Mert nem lehet azt a gombalevest, azt az angyalbakancsos babcsuszpájszt, azt a rántott csirkét, meg túrós gombóczot elmondani, hogy a toll is el ne olvadjon a lelkesedés hevében, a melyre ez a remek koszt méltó vala. Hát még a sok gyümölcs, a borok, a fekete kávé s utána megint a pipák, tele szűzdohánynyal!

A két vitéz fináncz olyan lett ebéd végére, mint két lisztes-zsák: tömött, puha, nehéz.

Alig tudtak a divánra vánszorogni, ott nagy szuszogással szívták a pipájokat s vörösek voltak a jóllakástól, meg a sok italtól, mint az érett paradicsom.

Sanyi bácsi kiment egy perczre valami ürügygyel, hadd beszélhessen, hadd egyezkedjék négyszem közt a két golyhó.

Azok pedig, mikor magokra maradtak, öszszenéztek vagy kétszer és egymás arczába fujtak nagy lomhán egy-egy füstöt. Azután elfordították arczukat egymástól és szuszogtak tovább és emésztettek békességesen, míg el nem aludt mind a kettő a diván sarkában.

Már jól elmúlt a délidei nagy meleg, amikor újra magokhoz tértek. Lehetett négy óra. Feltápászkodtak s megkeresték a sarokban a czókmókjokat, belebujtak az öszszesodrott köpönyegbe, vállokra vették a puskát s szépen megköszönték a szíves látást. Egy szót se szóltak a szűzdohányról.

Azután elkezdtek czammogni, véges-végig a fasoron; egy negyedóra mulva eltüntek a fordulónál a fák közt.

Sándor bácsi mosolyogva nézett utánok s kedvtelve szítta szép pirosnyakú tajtékpipáját, amelyet még a finánczok előtt tömött meg finom szűzdohánynyal.


 

 

Bársony István: Délibáb
http://mek.oszk.hu/08500/08594

Bársony István: Dobogó szívek
http://mek.oszk.hu/08500/08545

Bársony István: Ecce homo
http://mek.oszk.hu/12800/12813

Bársony István: Egy darab élet
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/08800/08889

Bársony István: Erdőn, mezőn
Röviditett kiadás az ifjuság számára

http://mek.oszk.hu/12700/12779

Bársony István: Ingovány
http://mek.oszk.hu/06600/06691

Bársony István: A királytigris
Regény

http://mek.oszk.hu/12700/12769

Bársony István: Magyar élet
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/06500/06586

Bársony István: A rab király szabadon
Fantasztikus állatregény

http://mek.oszk.hu/12700/12750

Bársony István: Róka a körben
http://mek.oszk.hu/08500/08592

Bársony István: Súgok valamit
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/08000/08077

Bársony István: Tarka mesék
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/10400/10414

Bársony István: Víg világ
Mulattató történetek, kalandok, adomák a vadász-, erdész- és gazdaéletből, a falu és a puszta világából

http://mek.oszk.hu/05400/05449


150 éve született Bársony István, a természetírás nagymestere

Fazekas Lóránd


2006,január

Ma, még a természetirodalmat kedvelők soraiban sem sokan ismerik a 19 – 20. század fordulójának mestertollú természet- és vadászíróját, Bársony Istvánt, pedig korának évtizedeiben írásai még az olvasókönyvek válogatott szövegei között is szerepeltek. Alig volt hét, hogy valamelyik folyóiratban, napilapban ne közölt volna.

Az életút

Bársony István a Székesfehérvár melletti Keresztesen — mai megnevezésben Sárkeresztesen — született 1855. november 15-én. Négy évet az ottani Károlyi-kúriában nevelkedett, ahol édesapja, Bársony János, a grófi birtok gazdatisztje volt. 1860-ban a család a Károlyiak nagykárolyi birtokára költözik, majd rövid idő után a szintén Szatmár megyében lévő Krasznabéltek lesz az otthonuk.

„Igazi szülőföldem szép határából nem emlékszem másra, mint csöndes házunkra, ribiszkesoros kertünkre, fehér-barna foltos vizslakutyánkra. Ami ezután következik emlékezetemben, az majdnem tizenöt esztendőn át csupa Szatmár megye. Az első legszebb, legédesebb, bátran mondhatom: gyönyörű benyomások és képek, amiket a világról kaptam, és amelyek emlékét dédelgetve őrzöm a lelkemben, mind onnan valók”

Iskoláit Nagykárolyban, Pozsonyban és Szatmárnémetiben végzi. Már diákkorában járja a környező tájat, és apja vadászfegyverével néha vadászutakra is vállalkozik. Itt szerzi  első természetjáró élményeit a puszta, a messzenyúló látóhatár, a Kraszna mocsarainak világában, melyek kitörölheteten nyomot hagytak lelkében. Ez a föld táplálta, ha tintába mártotta a tollát. Az alföld, a buja lápvilág szerelmese lett.

„ Ahányszor a Tátrát bejártam, nekihevült ihletett lélekkel emelkedtem csodáló vallomásaimban a „ Hatalmasokhoz ”, az égbenyúló komor szírtóriásokhoz, amelyek lábánál annyira kellett éreznem porszemnyi voltomat. De azt a megremegtető melegséget nem éreztem láttukra, ami még most is végig bizsereg bennem a hazai emlékekre, az alföldre, a Szatmár megyei képek felújulására, amiket semmi más gyönyörűség ki nem írthat belőlem, el nem homályosíthat bennem. ”

Írói tehetsége már ifjúkorában  megmutatkozott,  középiskolásként is   kiemelkedő tehetséggel fogalmazott. Első novellája még gimnázista korában a Szatmár megyei Közlönyben jelent meg 1876-ban, „Az elmúlt időkről” címmel. A Szatmárnémeti Református Főgimnáziumban érettségizik, ezt követően apja óhajának eleget téve, Budapestre megy jogot tanulni. Mivel azonban nem igazán köti le ez a pálya, a  törvények rideg világa helyett gyakran inkább a természetet választja. Járja a budai hegyeket,  élményeit pedig rendszeresen papírra veti. Ebben az időben ismerkedik meg Borsos József festőművész asszonylányával, akivel később – annak válását követően – házasságot köt. E lépése miatt, valamint mivel, hogy jogi tanulmányait abba akarja hagyni, szülei elfordulnak tőle, és megvonják anyagi támogatásukat is, így hát  állást kell  vállalnia. Újságíró lesz, s ezzel egyben kezdetét veszi  irodalmi pályája is.

Irodalmi utakon

1886 számára az igazi siker éve. Az Ország-Világ irodalmi pályázatán „Proletárok” című elbeszélésével — mely egy alföldi táj téli világát tárja az olvasó elé — első díjat nyert. Ezt követően Gárdonyi Géza vezeti be az irodalomba. 1888-ban természetleíró novelláit két kötetbe fogja (Százszorszép, Szabad ég alatt). Csodálatos jelzőkkel, hasonlatokkal színesíti írásait, nála a természet nem csupán a  cselekmények háttere, hanem azzal egyenértékű rangot is kap. Novelláinak hősei többnyire vidéki emberek, a maguk kalandvágyával, fiatalságával, szépségével, szerelmeivel, féltéseivel, féltékenységével, sőt tragédiáival együtt. Idézzünk „A lápi csoda” című novellából : „Özvegy Pirókné piros arcú lánya szaporán verte a súlykot az éren. Sötét göndör haja pántlikásan imbolygott le karcsú derekáig, inge alatt, szíve fölött ropogósan feszült meg gömbölyű két melle, mint két labdarózsa, melynek közepére tündéri kéz édes szamócát tűzött. Az ér vize fodrosan gyűrűzött bokája körül, sulyka szitázó permeteget szórt a levegőbe, melynek harmatán szivárványosan tört meg a napsugár. ” Aki bele tudja magát élni ezekbe a bársonyi történetekbe, a falvak, a tanyák, a legendák, a hiedelmek misztikus világába, élvezettel merülhet el  ebben a már szinte letűnt világban.

Színes leírásai alapján a magyar irodalom Szinyei-Merse Páljának titulálták. 1894-ben a Petőfi Társaság, 1898-ban pedig a Kisfaludy Irodalmi Társaság fogadja soraiba. 1901-ben írja a magyar irodalom első állatregényét  „A királytigris”-t. Az ő nyomdokán járt a 20. század második felében Fekete István a neves „Kele” című gólyaregény írója. Bársony István írásai 44 kötetben jelentek meg, melyek közel 700 novellát és regényt tartalmaznak. 103 folyóiratban és napilapban, valamint 40 almanachban illetve kalendáriumban közölt írásokat.

Vadászember volt, de nem annyira a zsákmányért, a trófeáért vállalkozott ezekre az utakra. A vadászatok során nagyon sokszor le sem vette válláról a puskát, de élményeit vadászatként írta meg. Kedvelte a társaságot, és ő is nagy tiszteletnek örvendett, akárhol jelent is meg. Idős korára több társaságnak, egyesületnek volt tiszteletbeli tagja, sőt elnöke is. 70. születésnapján, 1925-ben szülőfaluja díszpolgárává avatták.

Bársony István 1928. március 12-én távozott az élők sorából. Budapesten a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomba. Szülőházáról az emléktábla 1945-ben rejtélyes módon eltűnt, majd ezt követően, a 20. század második felében Bársony István méltatlan feledés áldozata lett, hiszen írásai nem feleltek meg a kor szellemének, a proletárdiktatúra számára ugyanis Bársony István a vadászgató kispolgárt testesítette meg.

Bársony István ébresztése

Dr. Csiák Gyula Sárkeresztes körorvosa vállalta fel  az író „ rehabilitásának ” küzdelmes munkáját. 2005 márciusában kiadja „ Az elveszett Paradicsom ” című gyűjteményes kötetet, mely az író Szatmár megyéhez kötődő tárcáit, novelláit tartalmazza. A gyűjtemény  az “Otthonom Szatmár megye” könyvsorozat 23. köteteként jelent meg. Mondhatni, hogy ez a kötet hozta vissza az írót ifjúkorának szeretett vidékére.

Bársony István születésének 150. évfordulóját szülőfaluja bennsőséges rendezvénysorozat keretében ünnepelte meg, mely alkalomból 2005. október 15-én újra emléktáblát helyeztek el szülőházán. Másnap Budapesten a Fiumei (Kerepesi) úti temetőben az egészalakos szobor díszítette sírnál megemlékező koszorúzási ünnepség zajlott le, ahol a Magyar Írószövetség, vadászegyesületek, a Bársony István nevét viselő erdészeti szakközépiskola, valamint irodalombarátok helyezték el virágaikat.

A megemlékezésen Szatmár városa is képviseltette magát.  Ezt követően az írók Bajza utcai székházában bemutatták a Dr. Csiák Gyula által gyűjtött és most „Vadászhangok, hangulatok” címmel megjelentetett Bársony írásokat. Ezek a novellák eddig kötetben nem jelentek meg. Így mondhatjuk, hogy post portem ez az író 45. kötete, mely megkapó borítójával igazán méltó a 20. század eleji reprezentatív kiadásokhoz, mint például „A róna és az erdő” címűhöz, melynek borítóját Feszty Árpád (a Magyarok bejövetele c. körkép alkotója) festőművész  készítette. A kötet 29 természetleírása, vadásztörténete az  erdők, mezők, mocsarak mozaikjainak hol sáros, hol poros vagy fagyos, hófedte útjait járó, a természettel ölelkező ember érzelmekkel telített világát tárja elénk.

 

LAST_UPDATED2