Vigyázó szemünket ideje, hogy székely testvéreinkre vessük!

Nem mernénk arra vállalkozni, hogy csak közelítőleg is felmérjük, eleink hányszor fordították fejüket idegen tájak felé, legyen szó kiváltképpen Párizsról vagy Moszkváról, s arra meg aztán legkevésbé, nyertünk vagy veszítettünk-e általuk? Egy azonban előre borítékolhatóan bizonyos: tekintettel arra, hogy teher alatt nő a pálma, minden tiltás ellenére is lesz vonulás a Székely Szabadság Napján Marosvásárhelyt.

Ugyanis vigyázó szemünket ideje, hogy székely testvéreinkre vessük!

Reájuk bizony, hiszen a Székely Szabadság Napja elnevezésű, hétfőre meghirdetett autonómiatüntetés résztvevői bevonulnak Marosvásárhelyre, éspedig annak ellenére, hogy a polgármesteri hivatal nem hagyta jóvá a felvonulást. Noha az elmúlt években többször érte kritika a nemzeti radikalizmus berkein belül a mai székelységet önérdekvédelmi működése minősége miatt, örömmel konstatálhatjuk a remélhetően ehhez képest régóta elvárt irányváltásnak tűnő mostani, vezetői részéről kinyilvánított kiállását önrendelkezéséért, ezáltal a trianoni bilincsek leoldásáért. Ugyanis mire, ha nem erre intettek a székelyek ősei minduntalan?

Igen, mint Tamási Áron „Ábel”-ének címadó főhőse, „Szűzmáriás királyfi”-jának Csorja Bódija, vagy mint Nyirő József Uz Bencéje. Mert amint a holtában is háborgatott íróapostol (Az én népem című regényében) méltán elmondhatta, a szülőföldjét el nem hagyó, ősei műveltségét minden ellenséges uralkodó politikai széljárással dacolva is ismerő és gyakorló székelység mintául szolgálhat a pannontáj valamennyi ivadékának:

„Csak ez a nép ismeri igazán ennek a földnek a titkát. A nép, mely minden nap üres tenyerét nyújtja feléje, kimerült testtel és kimerült lélekkel hajlik rá, de minden nap fel is támad rajta. Így lényegül eggyé a föld és az ember. Így kap benne lelki jelentőséget minden: a hegyek, völgyek, folyók, fák, füvek, templomok, öreg emlékek, népszokások, ruha, levegő, dal és átok, imádság, halál, minden. Nemcsak érzi, ha félig-meddig öntudatlanul is, hanem valóságos vérrokonává válik mindannak, amit ez a föld magán, az egén, vagy mélyében, múltjában és jövőjében rejt. Soha nép igazabban és szebben meg nem testesített földet, mint ők.”

Már csak azért is, mert lelkisége, szellemisége ténylegesen hasonlítható egy televényes talaj hajszálgyökér-hálózatához, amelyet soha semmilyen idegen kapavágás nem irthat ki teljesen. Amiért is Deáki Sándor találóan írta könyvében (Irodalomtudomány, irodalomtanítás, 1943):

„Szókincse is a legrégibb, az ű-ző nyelvrájásban jelenik meg. Használja ma is a szép, archaikus félmúltat; sőt a befejezett múltat is. Hamisítatlan magyar népdalkincsünk 70 %-át Erdély őrizte meg. Népballadái vetekszenek a világirodalom remekeivel, és egy Arany Jánosnak voltak tanítómesterei a magyar műballada megteremtésében. Építkezésének, bútorainak, faragványainak, szőtteseinek sajátos stílusa mind azt mutatja, hogy itt eredeti népi kultúrával van dolgunk, mely tehetséget, önállóságot, hagyományokhoz ragaszkodást feltételez. A leányok ruházata fekete, piros és fehér színeket kever a táj szintén borús-derűs, soká hófehér színébe. A férfiak a szürke csergeszínben, vagy feketében és fehérben jelképezik a kettősséget: a gyász és tréfa, földi és égi vonzalmak szétszakíthatatlan, örök váltakozását.”

Adja meg az Isten, hogy most, március 10-én is a „földi és égi vonzalmak”-tól soha el nem szakítható székelység legyen a tizenöt millió magyarság kovásza. Amelynek minden apraja-nagyja, eltemetve egyszer s mindenkorra minden kicsinyes pártérdeket, egyre többször s határozottabban nyilvánítsa ki a közismert dalszöveggel: „Nem lesz hazája senki másnak, Erdély örökre Erdély marad. Hiába dúlta pusztító had: Erdély szabad s szabad marad!”. Igen, örökre szabad, élén Székelyország népével! Hiszen hogyan is fogalmazott költőnk, Erdélyi József?

Székely dal a magyar dal anyja.
A forrás ott fakad,
Erdélyországban, Székelyföldön,
soha ki nem apad.
Az örök magyar élet nedve
ott tör ki valahol,
mindenütt, ahol székely nép szól
és székely nép dalol.

Erdélyben lakik a mi tündér
világszép Ilonánk,
a mi nemzetté nevelő
isteni ősanyánk,
Erdélyben rengett a magyar
szabadság bölcseje,
ott lakik a mi szebb jövőnk,
szerelmünk elseje…