Őseink „primitív hordák”, „görbe lábú gyilkosok” voltak? Mindennek pont az ellenkezője igaz!

Noha a sajnálatosan mindmáig uralkodó hivatalos történelemszemlélet szerint őseink (amint Glatz Ferenc fogalmazott) „primitív hordák” voltak (olyannyira, hogy „nyereg alatt puhították a húst”), „görbe lábú gyilkosok”, akik köreiben „a gyermek- és nőgyilkosság régi tradíció”-nak számított, tárgyi, irodalmi s nyelvi emlékeink alapján viszont mindennek pont az ellenkezője igaz!

Kezdjük azzal, hogy – amint Bánhegyi Jób irodalomtörténész fogalmazott (A magyar irodalom története, 1929) – őseink igenis „hittek a másvilági életben, ahol a hősöknek harcban elejtett ellenfeleik szolgálnak. Családi életük tiszta volt: valószínűleg egynejűségben éltek és a feleség megbecsült helyet foglalt el férje oldalán. Természetükben általában nincsenek meg azok a durva és kegyetlen hajlamok, amelyek az Ázsiából előretörő barbárokat jellemzik. A IX. és X. század magyarja ép, erős, egészséges testű: józan, természetes eszű, fegyelmet tartó, vezérei parancsának engedelmes, egyébként azonban szabadságszerető, sőt szilaj, nyers természetű, lóra termett, harcias fajta nép volt, amelynek az új haza biztosítása végett legfőbb foglalkozása a váratlan rajtaütések, rabló becsapások alakjában folytatott háború. Hadi erényeik mellett meglepő politikai szervezetük fejlettsége, amely biztos alapjául szolgált későbbi alkotmányunknak.”

Rovásírásos emlékeink (elég legyen a székelyderzsi temploméra, a Telegdi János által összeállított ősi magyar betűsorra, a Marsigli révén 1690 táján Erdélyben szerzett, majd Bolognába került rovásos naptárra utalnunk) is tanúskodnak népünk kifinomult, nem rombolni, hanem építeni kívánó eredendő mivoltáról. De szintúgy erről adnak bizonyságot a főleg Kálmány Lajos és Sebestyén Gyula jóvoltából lejegyzett lírai emlékeink, kivált a varázslás szertartáselemeit feldolgozó regösök népszokásként ma is használt énekversei, amelyekben helyet kapott az emberfeletti képességekkel rendelkezőnek vélt személy, a sámán, valamint a természettudományokban járatos, tudós gyógyító, a táltos kultusza.

Hadi tudományuk is önfeláldozási képességről és hallatlanul erős közösségi szellemről tett tanúbizonyságot. Bölcs Leó bizánci császár megemlékezése szerint seregeik szervezete messze felülmúlta a nyugati nemzetekét. Nem tagozatlan tömegekből, hanem több kisebb-nagyobb csapatokból verbuválódtak, egymástól térközökkel elválasztott, könnyedén mozgó csatasorban álltak fel ellenségeik előtt, amely előtt kétoldalt „lesek” álltak, hogy kivédjék az esetleges oldaltámadást és bekerítsék az ellenséget. A harcoló sereg mögött tartalék hadsereget hagytak málhával, vezeték-lóval, szarvasmarhával, a sereget pedig a vezér, a fejedelem tartotta kordában. Harci sikereiket nem mindig fizikai erejükkel, inkább cselvetésekkel igyekeztek elérni. Az ellenség csatasorát színlelt megfutamodással iparkodtak megbontani, és ha ez sikerült, újból ellene fordultak s a teljes megsemmisítésükig üldözték: innen a „ne maradjon egy szálig se!” szófordulat.

Lelkiségüket azonban talán mindennél jobban bearanyozta a nő, az anyaság már akkor is csaknem kultikus felfogása, amely aztán a keresztény világba való belépésükkel tökéletesedett, művészeti életüket páratlanul megtermékenyítő Boldogasszony-tiszteletük alapforrásának bizonyult. Mindez egyenesen következett a természetfeletti és a természetes létrend egymást kiegészítő voltában gyökerező szemléletükből, s ennek megéléseként örömeikben, bánataikban még idegeneket is elragadóan énekeltek énekmondóik, az igricek. Így amikor Gellért püspök a királyhoz utazva megszállt egy majorban és éjjel a kézi malomból zúgást hallott, észrevette, hogy egy leány, forgatva a malomkövet, közben dalol s mivel igen megtetszett neki az ének, megdicsérte érte, hogy így könnyít nehéz munkáján. E dalokról sajátsága az ősi nyolcas ütem, a gondolatritmus, a dalkezdő kép, a természetből vett metafora lehetett. Hangszereiket, melyeken eljátszották őket, magyarul nevezték el A schlägi szójegyzék mintegy kétszáz szóval örökítette meg ezeket, olyanokkal, mint a kürt, gajd, síp, süvöltő, dob, hegedű, lant, s szintén magyarul nevezték meg a mulattatókat, a: kürtösöket, dobosokat, igriceket, pakocsásokat (bohócokat), tombásokat (énekesnőket).

Ugyancsak őseink értelmi és érzelmi életének színgazdagságáról tanúskodnak középkorban megörökített regéink, mondáink, főként Anonymusé és Kézai Simon mesteré, kiemelten a későbbi klasszikusainkat (mindenekelőtt Arany Jánost) is megihlető magyar-hun mondakör. Eszerint a hun és a magyar nép közös egy eredetű: közös ősük Ménrót, fiai Hunor és Magor, akik egyszer egy gímszarvas üldözésekor a Meótisz tó egyik szigetére telepedtek le. Egyszer csak meglepték Dul király mulatozó két leányát, elrabolták, és feleségül vették őket, amíg kíséretük pedig a királyleányok hölgyeivel kötött frigyet. Idővel aztán megsokasodtak és Szkítiába költöztek, az Etel (a Don) vidékére. Amikor aztán itt már nem fértek el, vezéreket választottak maguknak, akikkel megindultak nyugat felé, megostromolva a Macrinus római helytartó és az alán Detre által védelmezett Pannóniát, a tárnokvölgyi és cezumóri ütközetben leverve Macrinus és Detre csapatait. Ám a hun vezérek közül csak a két testvér, Etele (Attila) és Buda maradt életben. Etelét királlyá választották, aki diadalmenetben végigvonult a Rajnán és Franciaországon. A catalaunumi ütközet megvívása után győztesként tér vissza Flandrián és Németországon át. Távollétében Buda Sicambriát saját nevéről nevezte el. Etele megöli testvérét és a várost Etele városa névre változtatja.

Ezután újabb hadjáratot indított. Meghódította Dalmáciát, Isztriát, megostromolta Aquileiát, Róma ellen fordult seregeivel, de onnan Leó pápa könyörgésére visszafordult. Dicsősége tetőpontján állt, amikor Mikolttal való mennyegzője éjjelén orrvérzés végzett vele.
Halála után pedig két fia, Aladár s a hun-párt feje, Csaba versengtek elsőségért, és ezért egy hatalmas csatában mérkőznek meg. Aladár belehalt sebeibe, a hun birodalom megsemmisült ezzel, a hunok egy része pedig Csaba vezetésével visszatért Szkítiába, míg a másik része megmaradt Etele földjén. Ők a Kárpátok délkeleti bércei közé húzódtak és székelyeknek nevezték magukat, s veszélyben a Hadak útján visszavárták idegenben rekedt rokonaikat.

De nem kevésbé érzékletesen mutatja hont foglalni képes őseink szilajságát, testi-lelki edzettségét az Emese álmáról szóló monda is. Eszerint Csaba egyik sarja, Előd uralkodott a szkítiai magyarokon, amikor a fejedelem felesége, Emese, álmot látott, amelyből az álomfejtők azt jósolták, hogy születendő fiúgyermeke egy új, szebb hazába vezérli népét. Emese hamarosan megszülető fia, Álmos, akit a hét vezér fejedelemmé választott, valóban elindult népével nyugatra, s eljutott egészen a Kárpátokig, ahonnan az új haza határáig eltűnt. Fia, Árpád fejedelem követet küldött az itt uralkodó Szvatopluk morva fejedelemhez. Földet, füvet, vizet kért tőle és cserébe aranyos fékű- és nyergű fehér lovat küldött ajándékul.

Ezeket Szvatopluk a magyarok hódolata jeleként könyvelte el, míg a magyarság viszont a néhai hun-magyar föld vételáraként. Amikor viszont Szvatopluk ezt megtudta, hadat indított a magyarok ellen. Árpád azonban legyőzte, s egyben diadalmaskodott Zalán bolgár fejedelem felett is Alpár mezején, birtokába véve Etele örökét. Halála után seregeink diadalt arattak kontinens szerte. Bizánc falainál Botond vezér leterítette a görög vezért, bárdjával óriási rést vágott a város érckapuján. Augsburgnál ugyan veszteség érte csapatainkat, a németek foglyul ejtették vezéreinket, Bulcsút és Lehelt, de ez utóbbi kivégzése előtt, kürtje csapásával megölte a német császárt.

Ha az irodalomtörténeti forráskutatások szerint nem is maradt fenn az ősidőkből naiv eposzunk, annyi azonban bizonyos, hogy az apáról fiúra szállt eredethagyományokat őrző legendák s krónikák egyértelműen arról tanúskodnak, hogy nem holmi vadászóknak, rablóknak s portyázgatóknak, hanem területi örökségüket és szellemi javaikat szükség esetén csellel, de bosszúállás nélkül megvédőknek bizonyultak őseink. Illő ezért elődeink lelkiségének e tanulságáról szóló epikus alkotásaink minél jobb megismerése. Tekintettel számuk bőségére, ezúttal csak a legjellemzőbbeket soroljuk fel végül. Ilyen Csáti Demeteré (Ének Pannónia megvételéről), Valkai Andrásé (A magyar királyoknak eredetekről és nemzetségekről való széphistória), Bessenyei Györgyé (Buda tragédiája), Dugonics Andrásé (Etelka, Etelka Karjelben, Jolánka), Aranyrákosi Székely Sándoré (A székelyek Erdélyben), Vörösmarty Mihályé (Az áldozat, Árpád ébredése, Zalán futása), Czuczor Gergelyé (Botond), Garay Jánosé (Az Árpádok), Arany Jánosé (Keveháza, Csaba királyfi, Buda halála, Rege a csodaszarvasról), Jókai Móré (Dekameron, Levente). Mert mindezek fényes bizonyságát adják annak, mennyire tarthatatlan az őseinket „primitív hordák”-nak, „görbe lábú gyilkosok”-nak tituláló hivatalos történelemszemlélet!