Rendszerváltozás? Amíg a médiaterror fennáll?

E sorok írója gyakran eltöpreng, miért is, hogy a kommunizmus bukása óta ezerszer retardáltabb nemzedékek cseperednek fel minden műveltség, lelkiség nélkül, s ilyenkor óhatatlanul szembesül a média mindent manipuláló árnyékvilágával, azzal, hogy az igazán fontos információk jóformán alig vagy inkább el sem jutnak a tömegekhez. És válaszként, bár nevezzék ezt összeesküvés-elméletnek, kénytelen megállapítani, hogy azt valóban egy láthatatlan, a világ teljes sajtószolgálata felett rendelkező központból irányítják, levonva a következtetést, hogy amíg ez fennáll, addig bizony várat magára a (mindenekelőtt a fejekben lezajló) rendszerváltozás.

2005-ben, amikor pedig a maihoz képest még az elektronikus média gyermekcipőben járt,Hernádi Tibor történész (persze elhallgatott) művében (A rendszerváltás igaz története)találóan jellemezte a médiamanipulációk által fenntartott közlésterrort, feljajdulva azon, hogy naponta legfeljebb félszáz információt közölnek úgy, hogy azok másnap vagy harmadnap is felbukkanjanak s legfeljebb egy-két hír jelentsen újat hozzájuk képest, miközben 

„az igazán fontos hírek el sem hangzanak, nem nyernek publicitást. Pedig a nap minden órájában a világon, de még Magyarországon is, több ezer komoly hírértékkel bíró esemény történik, amely a nagyközönséget sokkal jobban érdekelné. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy a sajtót - legyen az kormánypárti, ellenzéki vagy független – azonos központból irányítják. Ez a láthatatlan központ úgy tűnik, a világ teljes sajtószolgálata felett rendelkezik. Akaratának érvényre juttatásához régiónként és országonként is valamilyen fiókintézményeket tart fenn.”

Bizony az öt világrész valamennyi médiájára jellemző a múlt és a jelen érdemi információinak bulvárhírekkel való eltakarása, az, hogy a szájtáti monitornéző inkább azonnal rákattint egy, bárhol a világon megesett késeléses gyilkosságról szóló hírcikkre, minthogy megnézzen egy (amúgy is elvétve sugárzott) filmet például a viking kultúráról vagy a gótikus katedrálisokról. Mert ugyebár az utóbbiakról szóló még a végén netán felébresztené benne az érdeklődést egy olyan világ iránt, amelyben ugyan nem volt klaviatúra és monitor, mégis volt kultúra, művészet, spiritualitás. Volt bizony, éspedig olyannyira, hogy egy pannonhalmi bencés tanár, Schnattner Szigfrid jegyzeteiben (Tanárszem, diákszív) 1941-ben még így sóhajtott fel:

„De szép lehetett a katolikus középkor! Mindent Istenből eredeztet s reá visz vissza.
Kultúráját, tudását, művészetét átjárja, keresztülhálózza a katolikum sokágú erezete. Imájával ragasztja össze dómjainak tégláit és térden állva festi gyönyörű Krisztus-képeit. Az élő hitet gyakorolja, a dogmatikát imádkozza. Minden értékpiramisának tetején a katolicizmus ragyogása fénylik. Egység a hitben, nyelvben és társadalmi intézményekben. A Fioretti mint egy mezőn szakított harmatos és illatos virág. A Margit-legenda mint egy elragadó dajkamese. Ma olvastam épp a hetedik osztályban, magyar órámon, hogy a „szentséges szűz, szent Margit asszony mindenre kész szenvedni lélekkel Krisztusnak nevéért”. Istenből élő és táplálkozó, „szentséges szent” középkor, csodállak! Méltán, de véletlenül csúszott ki számon a hetedik osztályban: – Ó, bár éltem volna a középkorban!”

Neki és pláne nekünk viszont úgy tűnik, hogy egy olyan kor jutott osztályrészül, amelyben nemhogy Krisztus nevéért, de alighanem önmagáért sem kész szenvedni a legtöbb, ilyetén még csak véletlenül sem „Istenből élő és táplálkozó” médiafüggő, sőt ha kissé mélyebben elmerülünk csupán honi históriánkban, arról bizonyosodhatunk meg, hogy ez százhét évvel ezelőtt sem volt teljesen másként, hiszen – amint Pintér Jenő irodalomtörténész művében olvassuk (A magyar irodalom a XX. század első harmadában, 1941) – a nem kaszinóközönség számára szerkesztett, 1888-ban megindult „Magyar Szemle” című „értékes tartalmú, keresztény szellemű hetilap költségeinek fedezésére 3000 előfizető kellett volna, de 1500-nál több megrendelőt nem tudtak összetoborozni. „Nem tudjuk a lapot fenntartani, mert nincs miből” – panaszkodott búcsúzó soraiban [1906-ban – Ifj. T. L.] Gerely József [katolikus pap – Ifj. T. L.], a folyóirat utolsó szerkesztője.” 

Azon persze lehet töprengeni, kizárólag azért szűnnek-e meg jó ideje a fősodortól, a láthatatlan központ elvárásairól eltérő médiumok, mert egyszerűen „nincs miből” fenntartani őket, egy azonban biztos: amíg a médiában az igazán fontos információk jóformán alig vagy inkább el sem jutnak a tömegekhez