Payday Loans

Keresés

Illemtanítás régen és ma PDF Nyomtatás E-mail

cifra

Elengedhetetlen az illemtan tanítása iskoláinkban

2013. november 16.
Ifj. Tompó László - Hunhír.info

rusztikus_konyv.jpgKorunkat alighanem döntően az is megkülönbözteti a régebbiektől, hogy lassan a legelemibb illemszabályokat is teljes mellőzi, pedig ahogyan eleinket a kézimunkára, a szépírásra, ugyanúgy ezekre is megtanították, mert tudták, lelkünk nemességét, szellemünk élességét tanúsítják mégoly apró gesztusaink, mozdulataink is


Ezeket valaha ráadásul közérthető könyvekben is megörökítették, melyek módszeres mellőzése miatt elengedhetetlen az illemtan tanítása iskoláinkban.


Sajnos az ezeket egybefoglaló művek ma már többnyire csak antikváriumokban érhetők el, pedig újrakiadásuk- és taníttatásuk időszerűbb lenne, mint megjelenésükkor volt: közülük a jó modorhoz ragaszkodóknak Tihanyi Tibor diákok számára írt illemtani villámszabályain (Úriasan, finoman) és Tóth Tihamér néhány művén (A tiszta férfiúság, A jellemes ifjú, A művelt ifjú, Krisztus és az ifjú) kívül elsősorban Gausz Tibor, Gerely Jolán, Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Szívós Donát és Tower Vilmos ifjúságnevelő köteteit ajánlhatjuk.

„Van üres formavadászat, amely nagyképűvé és mesterkéltté teszi az embert, de vannak bizonyos szabályok, amelyek finommá, úrivá teszik megjelenésedet, föllépésedet, emberekkel való érintkezéseidet, ezek a törvények szó szerint nincsenek benne sem a Tízparancsolatban, sem az országok törvénykönyveiben, mégis kötelezők, semmibe vevésük már magában hordja ítéletét: hiába végzed el a gimnáziumot, egyetemet, ha az életnek ezeket a hajszálfinom fegyelmi szabályait nem oltottad véredbe, faragatlan alaknak fognak tartani.”

Így intette megismerésükre és betartásukra ifjú olvasóit 1938-ban Tihanyi Tibor piarista tanár, és hogy mennyit süllyedt mellőzésük miatt világunk azóta, arra persze milliónyi példát sorolhatunk életünk megannyi területéről: elég legyen például köszönési szokásaink eldeformálódására gondolnunk, ennek jeleként a nőknek kijáró '”kezét csókolom” „jó napot”-ra, a római „servus humilimus” („alázatos szolgája”) „szervusz”-ra rövidüléséből lett „sziá”-ra gondolnunk, ezzel is kifejezve a tekintélytisztelet oly jellemző elhalványodását.

Igen, ennek még súlyosabb jele továbbá a nyakló nélküli tegeződés, holott a ma csak gúnyos ajkbiggyesztéssel emlegetett „antivilág”-ban elképzelhetetlen lett volna, hogy mondjuk a középiskolások letegezzék tanárjaikat (akik mellesleg az ötödik gimnáziumtól szigorúan magázták őket!), így, amint Kosztolányi Dezső regényremeklésében, az „Aranysárkány”-ban olvassuk, Novák Antal osztályfőnök maturandusainak bankettjén ugyan „Szervusz, édes fiam!”-mal koccintott velük, ám azok viszont aligha tegezhették őt vissza!

Vagy vegyük a leghétköznapibb illemszabályok közül az étkezéssel kapcsolatosakat, hiszen betartásuk vagy be nem tartásuk alapján bárki lemérheti rólunk, mennyire vagyunk műveltek vagy sem: illetlenség például az evőeszközt étkezés előtt megtörölni, kanalat kinyalni, kést szájhoz vinni, mohón szedni és abban válogatni, szárnyast kézbe venni, csámcsogni, szürcsölni, szánkat teletömni, vágás vagy törés helyett beleharapni a falatba vagy azt fújdogálni, tányért megpúpozni, asztalon át koccintani, poharunkat egyszerre kiinni. 

Végül ami a társalgást illeti: illetlenség átkozódni, becsületszóval bizonygatni, esküdözni, hencegni, hírharangnak lenni, kézzel-lábbal gesztikulálni, lármázni, másokkal egyszerre beszélni, másokat félbeszakítani, anyagi, családi vagy munkahelyi helyzetükről faggatni, obszcén tréfákat előadni, távollevőket megszólni, vétkeiket kárörvendve kiteregetni, olyan szavakat használni, mint hogy aszondja, disznó, fene, frász, há, hászen, hm, hülye, izé, marha, mondok, no, nyavalya, pofa, speciel, úgy kérdezni, hogy mi, hogy is hívják, hogy is mondjam.

Ha ennyi minden vonatkozott a profán életre, hát még mennyi a szakrálisra, az Isten házára: az idézett piarista gyűjtésében azt is felsorolta, melyek a legelemibb illemszabályok a templomban, így neveletlenség abban hiányos ruhában, sportviseletben megjelenni, feltűnően ájtatoskodni, harsogóan énekelni, közös imában, énekben elmaradni, ima közben másokat zavarni, hátrafelé nézegetni, másokra mosolyogni, főhajtás nélkül köszönni, másokkal beszélgetni, csoszogni, kopogni, a szertartásról elkésni vagy befejezése előtt távozni.

Eleink olyannyira fontosnak tartották tehát a jó illemet, hogy azt egyenesen a műveltség fokmérőjének tekintették, mint nevelő példaképeink közül Apáczai Csere János vagy Pázmány Péter. De említhetjük a két világháború között oly népszerű Gerely Jolánt, aki a szép nem számára 1939-ben megjelent könyvében, „A művelt leány”-ban műveltségen nem a szépirodalmi vagy természettudományos tájékozottságot értette, hanem a már akkor is oly sokak által egyfajta „kispolgári csökevény”-ként kigúnyolt jó modort, az „illendőség”-et:

„Nem tudom, kedves Húgom, ki vagy, tanulsz-e még, vagy már elvégezted tanulmányaidat, otthon dolgozol-e, vagy valami külső hivatásban. Csak azt tudom, hogy 'művelt' mindig és mindenütt lehetsz, ha igazán akarsz. Mert a műveltség nem attól függ, hogy mennyit tanultál és mivel foglalkozol, hanem attól, hogy milyen finom a lelked és életedben mennyi az erkölcsi tartalom. A tudás magában még nem műveltség, csak a lélekbe vetett mag. Hogy mivé fejlődik, az a lélektől függ. A műveltség tehát voltaképpen nem más, mint illendőség.”

S ha már egy leánynevelési műből idéztünk, korántse higgyük, hogy a szép nemtől régente különös joggal megkívánt illemet csak megjelenése korában hangsúlyozták. Korántsem. Nem más, mint maga Pázmány Péter esztergomi érsek 1636-ban megjelent prédikációs kötetében már arra intette a „keresztény leány”-okat, házasságuk boldogságához mennyire nélkülözhetetlen, hogy nem mindennapi jártasságra tegyenek szert a konyhában. Talán nem is gondolnánk, hogy idevágó intelméből milyen sokat tanulhatnának még ma is. Íme:

„Hogy nagyobb kedvet talállyon mind leány-korában szüleinél, mind házassága-után szerelmes uránál, szükséges, hogy a leány tanullyon étecskéket is főzni. Nem tudom, ha vagyon foganatosba dolog, mellyel magát kedvesbé tehesse az asszony, mint ha urát betegségében maga kezével főzött gyenge tételekkel kínállya. Mocskosb az asszony-ember keze, mikor más férfiutól szorongattatik, hogy-sem mikor az urának való fűzésben fazék fogástul kormoztatik; éktelenebb lesz a tánczban vagy koczka-játszásban a leány ujja, mint az étek abárlásában.”

Ámde nemzetnevelési tanácsadásban sem fukarkodó főpapunk nem kevésbé óvta őket továbbá a szépítőszerek mára csaknem általánossá vált használatától, jelezve, hogy szépségüket milyen nagy kár folyton mesterséges eszközökkel fokozniuk, hiszen őket Isten eleve szépnek teremtette, éspedig olyannyira, hogy azt aligha fokozhatják, továbbá, hogy viseletükkel se legyenek kirívóak kihívóik előtt, s leginkább erkölcsi tisztasággal igyekezzenek kiválni mások előtt, pláne, ha netán mégis akadnának közöttük „rutacská”-k:

„Ne kennye a keresztyén leány orczáját idegen festékkel, de tiszta vízzel szépen megmossa. Ne terítcse verő-fényre festett haját, de baglyoson, csoportoson, korpáson és szennyesen se hadgya fejét. Értéke-felett drágában ne öltözzék, de a mibe öltözik, tiszta légyen. Tükörbe a végre ne nézzen, hogy magát cifrázza, de, hogy fején vagy orczáján dísztelen és illetlen valami ne légyen, megtekincse tükörében magát. Ha szép, eltökéllye, hogy meg nem rutittya feslett élettel ékességét, ha rutacska, arra igyekezzék, hogy jó erkölccsel szépegesse magát.”

Megszívlelendő sorok egy olyan, ma már csak könyvekből ismert világból, amelyben a jó modort, az illendőséget az iskolapadban talán leginkább a tantárgyak tantárgya, a hittan oktatása során kezdték megismerni. Igen, akkor bizony, amikor is a római kis katekizmus legelső kérdésére – „mi végett vagyunk a világon?” – adott válasszal szembesültek: „Avégett, hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk és ezáltal üdvözüljünk, vagyis a mennyországba jussunk.'”Ehhez pedig mindenképpen meg kell tennünk mindazt, amit Ő parancsol nekünk. Kellő illendőséggel, ugyebár.