Hány hajad szála hullott ki a gondtól az idén, kedves magyar népem? Hány ránccal van több az arcodon most, mint tavasszal? Mennyi reményed maradt beteljesületlen? Miféle vágyakat rejtegetsz szíved mélyén? Miért imádkozol az éjszaka csöndességében?

Erről gondolkozom én ma, szeptember elején, amikor odakint már puszta a határ, a fecske nagy csoportokban röpköd és búcsúzni készül, ökörnyál úszkál a levegőben s a nap tüzes ragyogása kezd betegesen sárga fénybe átmenni.

Vége a nyárnak.

A tél végefelé mindig úgy érzem, mintha fojtogatná valami a torkomat. Ki kell mennem a fővárosból az országba, friss levegőt szívni. S amikor az első ibolya kidugja a fejét a hó alól, akkor elmegyek valahová, csöndes, nyugodt emberek közé, s várom a tavasz ébredését.

Milyen szép az, mikor a dermedt föld fölenged és újra zöld lesz az erdő, mező. Maga az élő remény fakad ki ilyenkor a síkon, ezer meg ezer lengő szálával. S a gazdaember megáll a barázda végén és csillogó szemmel tekint végig az üde vetésen. És áhítattal hallgatja a pacsirtát, amely dalolva repül az ég kék végtelensége felé, mintha egyenesen az ő imádságát vinné az Isten trónzsámolya elé.

Tavaly ősszel a nyár haldoklását Erdélyben néztem meg, nagy hegyeken jártam és őserdőkben bujdostam. Az idén tavasszal a kanyargó Tisza mentén jártam, nyáron a balatonmelléki néppel álltam sorba aratni, most, a minap pedig újra lementem a Tisza mellé, elbúcsúzni a nyártól, amely lassu léptekkel távozik tőlünk.

Ragyogó nyári napon elkocsiztam Kunszentmártonból Cibakházára. Amint a kocsink lassan tova robogott, jobbra-balra is árnyékos, fehér tanyák mosolyogtak felénk. Mindenütt gépeltek vagy nyomtattak. A barna arcokon a munka verejtéke folyt végig. Megálltunk beszélgetni, s félóra alatt a kis családnak egész életével, bajaival, óhajaival tisztában voltunk. Én is elmondtam, hogy Budapestről jövök, abból a nagy városból, hol az utcákon a földet kővel lefojtják, eltemetik, beterítik, nehogy meg kelljen hallaniok, hogy mit beszél. Mert a föld tud ám beszélni, csak meg kell érteni a szavát. De ide kell jönni a szabad pusztára, hogy megértse az ember. Azért csak beszéljetek ti földből lett barna emberek, majd elmondom barátaimnak odafent, amit tőletek hallottam... És beszéltek, sokat beszéltek.

És nekem eszembe jutott egy történet, amelyet gyermekkoromban az apámtól hallottam.

1849 október közepe táján az apám faluról bement a szomszéd kis városba, valamit bevásárolni. Egy birtokos úrral mentek be, s halkan beszélgettek arról, hogy vajjon mi ujság a nagy világban, - ami alatt azt a kis világot értették, amely mindennél drágább volt nekik a világon, a hazájukat. Az utolsó hírek, amelyek hozzájuk jutottak, a világosi fegyverletételről, Kossuth és Bem Törökországba meneküléséről szóltak. Azóta nem mozdultak ki kis falujokból, mert a hazai események iránt még érdeklődni is gyanus volt a hatalom előtt. S otthon a négy fal közé zárva, a magyar ember legalább annak az illuziónak élhetett, hogy ez az ő kis házikója talán szabad haza földjén áll. Kocsijuk beállt a fogadóba, s ők dolgukat végezni indultak. Délben apám a fogadó ebédlőtermében várta barátját. Egyszerre csak megjelenik, halálsápadtan és tántorogva. Apám eléje siet:

- Mi bajod?

- Semmi. De fogass rögtön és induljunk haza.

Pár perc mulva sebes ügetésben indultak kifelé a városból. Amint a vámsorompót, ahol katonaság vizsgálta meg az útleveleket, elhagyták, apám barátja két tenyerébe temette az arcát és sírni kezdett.

- Az istenért, mi bajod? Beszélj!

A jóbarát nem tudott szólni, de elővett a zsebéből egy bécsi lapot és átadta apámnak. És apám olvasta benne Komárom kapitulációját és az aradi tábornokok kivégzését. Aztán a két ember (mindenik túl volt már a negyvenen) átölelte egymást és sírt.

Egy félóra mulva mondott az apám annyit:

- Hátha nem igaz?

- De igaz. Beszéltem komáromi kapituláns honvédekkel.

- De a kivégzések?

- Azt hivatalosan publikálták a városban.

Erre mély csönd támadt. Többet nem beszéltek. Átkeltek egy vizen, át az erdőn és hegyen és beértek a falu határába. A hegyi szőlőkben szüretelés folyt s a leányok dalolva hordták a puttonyt. A mezőn a kukoricát törték és a kései szántást végezték. Az erdőben hallatszott a kalapácsolás: fákat döntöttek le. A jóbarát megragadta apám karját.

- Nézd, nézd! - kiáltott és szemében láng lobbant föl, amely egyszerre fölszárította a könnyeket, - a hegy, az erdő, a víz elzár minket a világtól. S ilyen zug van az országban ezer, tízezer, ahol a nép tovább dolgozik, tovább danol, tovább él. Akaszthatnak, lőhetnek, bebörtönözhetnek bennünket, de ki nem irthatnak. A nép megőrzi szívében a hazaszeretetet és tűzhelye körül a nemzet nyelvét. Utódai elsokasodnak és talpra állítják a hazát. Magyarország ujjá fog születni a nép által.

Prófétai ihlettel beszélt s arca sugárzott. Apám pedig levette a kalapját, keresztet vetett magára, csöndesen imádkozott s azt mondta rá: Amen.

...Ez jutott eszembe, mikor a tiszamenti mosolygó tanyákon nehéz munkában láttam a népet. Száz tanyán, ezer, tízezer tanyán, ezer meg ezer faluban folyik a szorgos munka, mely megadja a mindennapi kenyeret a hazának...

S mikor Kürtnél felhajtottunk a hatalmas Tisza-töltésre s belenéztem a legmagyarabb folyam fölött lebegő, a nap sugaraitól bearanyozott könnyü párába: úgy tetszett, mintha elmosódó hős alakokat látnék tovasuhanni benne. Igen, úgy van: e folyam csillogó szalagja mögül, e fényes párázatból tört elő 1849 tavaszán a magyar honvédsereg, hogy megkezdje diadalmas hadjáratát. Ezen a földön minden talpalatnyi helyet vér öntözött, azért termett meg rajta a legszebb virág: a szabadság. De rövid ideig virágzott nekünk akkor, édes Istenem! Eltaposták a kozákok lovai. Elnyelték az osztrák börtönök. Megfojtották a bakók. S a dicsőségtől koszorúzott hősöket ezrével hajtották Olaszországba. S akik kartácstűzben Budavár fokára léptek a magyar zászlóval, azok Majlandban a kaszárnyák udvarát söpörték.

Hej, de régen volt már ez, nagyon régen. Ki beszél ma ilyesmiről, mikor az emberek egész dühvel kutatnak, hajszolnak föl mindent, ami a nemzetet szétdarabolja, tagokra elválasztja? Nagyon kevesedmagammal álmodozom a daliás időkről, melyeknek hőseiről gyönge hangon énekeket próbáltam zengedezni... De ne feledd őket jó magyar népem, s mikor tavasszal elolvad a hó és csontokat találsz a mezőn, vagy mikor ekéd a barázdából fegyverdarabokat vet föl, jusson eszedbe, hogy ezekből a névtelen csontokból, ezekből a gazdátlan fegyverekből emelkedtek a magyar dicsőség diadalívei.

RÁKOSI VIKTOR

KORHADT FAKERESZTEK

Képek a magyar szabadságharcból

Fiúk és lányok számára

TARTALOM

Előszó
A sztrecsnói piros virágok
Sír az erdőben
A cserkeszkapitány elbeszélései
Zsadony és Kamasz
Történet, amely álom
A legionárius
A zsidó fiú
Gábor diák
A gyönki nemzetőrök
János vitéz
A preszákai árnyak
A transzport
A menekült
A III. zászlóalj muszkája
A kisértet
A cár (1849)
A gyerek
A két testvér
A kis vértanu
A csatatéren
Az őszi ködben
A szenvedők
Dobpergés
Történetek egy kis faluból
A mi lengyelünk
Bőr János