De profundis

Vajda János

Mint az árva holt anyára,
Ugy borulok rád, hazám.
Hideg vagy, fekete, sárga;
Alszol-e, vagy valahára
Meg vagy halva igazán?

A csatában el nem estél,
Csak leraktad fegyvered.
Jó sokáig szenderegtél;
Halkan álmodban beszéltél,
Látva fényes képeket

Eljövendő nagy napokról...
„Leszen úgy, mint régen volt.”
Vagy talán már nem is alszol,
Csak pihensz, vársz, hallgatózol,
Hogy ki hived, árulód?

Fiaid már vetkőztetnek,
Osztoznak ruháidon.
„Ez az enyim, ez a tied”
S e fölött hogy verekednek! ─
Vagy talán én álmodom?

Neked éltem, érted éltem,
Önfeledten, igazán.
A mi tűz, láng volt szivemben,
Oltárodon elégettem;
Mindenem föláldozám.

Jutalmul mást nem kivánva:
A te dicsőségedet.
Szenvedésem mind nem fájna;
A csalódás, hogy hiába!
Őrüléssel fenyeget.

A nagyobbak, erősebbek
Tőled eltaszítanak.
Álomporral hintegetnek,
Altató dalt zengedeznek.
Hogy ne halljad hangomat.

Kétségbeesett örjöngő
Sikojával költelek.
Félek, minden órán késő...
Kapzsi, éhes, prédaleső
Banda élve eltemet.

Még azt mondják, hazudozzák,
Hogy magadnak gyönge vagy.
De ha kell harczolni másért,
Szolgai liberiáért ─
Erőd óriási, nagy!

Önjavadra semmid sincsen.
Idegennek telivér.
Meztelen vagy, mint az isten,
Kinek testét eszik itten,
És a papja mind kövér.

De mig élek, én remélek,
Hiszem az istenemet;
Leszáll az a keresztfáról,
S újra egyszer elkorbácsol
Templomábul titeket.

─ És ha meghalsz, ha csalódom,
S szellemed elköltözött:
Tetemeden, koporsódon
Mint a féreg, nem rágódom,
Ott halok tested fölött,

Megkövülve, mindörökre,
Aeolhangu sírjeled'...
Zengve ős dicsőségedről,
Legalább a feledéstől
Megmentem hired, neved...

vissza a lemezekhez