„A hazudozási hajlam a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”

2013. szeptember 07.

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Alighanem felkapja az ember a fejét egy ilyen mondat olvastán, mondván, meglehetősen felelőtlen általánosítás. Pedig nem Gyurcsány elhíresült őszödi őrjöngése után vettetett papírra, hanem százkét éve, 1911-ben. A nyolcvanhárom éve, 1930. szeptember 6-án elhunyt Szemere György fogalmazott ekként mentális állapotaink okait keresve. Neve persze mára csaknem teljesen ismeretlenné lett, noha nemcsak jeles elbeszélő volt, hanem, amint idézett mondata mutatja, kivételes éleslátású társadalomelemző is, amiért felismerte, miért és miként jutottunk szerinte egyenesen kétségbeejtő helyzetünkbe. Igen, úgy látta, hogy kiveszőben vannak, akik azt teszik, amihez értenek, amit lelkiismeretük diktál, akik tudják, mikor igen az igen, mikor nem a nem, vagy mikor igen a nem és mikor nem az igen. Így választották szerinte már akkori eleink is az igazmondás helyett a hazugságot

Szabolcsban, 1863. október 30-án született a híres Szemere-családban. Jogi tanulmányai befejeztével 1887-ben zempléni szolgabíró lett, 1892-től gazdálkodó, végül a fővárosba költözve 1917-től az Országgyűlési Naplót szerkesztette, ahol 1930. szeptember 6-án hunyt el.

Legmaradandóbb regényei közül a Komédiákban (1913) nemzeti erkölcsünk megtagadóit gyilkos szatírizmussal állította pellengérre, amiért is, mint Pintér Jenő írja, „a liberális-radikális sajtó iparkodott agyonhallgatni a regényt, de néhány keresztény-nacionalista folyóirat rámutatott a meséjéből vonható tanulságokra”, arra, hogy „az országot megrontják a belső méregkeverők, a nemzeti öntudatot alattomos módon ernyesztik a haza ellenségei, a régi becsületes magyarok helyébe nemzetközi elveket valló újmagyarok állnak”.

Egyetlen munkájában sem tárta fel azonban olyan drámaisággal fájdalmát hazánk végzetes, elsősorban erkölcsi-szellemi hanyatlása miatt, mint Új Magyarország című, eredetileg „A Cél” című közéleti folyóirat 1911-es évfolyamában megjelent, harminchárom oldalas írássorozatában. Kilencvennyolc év távlatából sem lesz érdektelen felidéznünk, ugyanis prófétai éleslátással ismerte fel, hogy 1867-tel utat vesztettünk, amiért „a demokrácia, szabadelvűség, modernizmus, nyugatiaskodás, újabban a kozmopolitikus velleitások, a szocializmus, egyszóval a magyar faji karaktertől idegen, más nemzetek talajában meggyökeresedett eszme- és eszménypalánták átültetése lett nemzeti feladattá proklamálva, s ehhez tartotta magát 67-től kezdve valamennyi kormány s a pártok legtöbbje”. A pártpolitika oltárán sikerült feláldozni „úgyszólván minden nemzeti értéket, egyéni erőt, kiválóságot, jellemet, tudományt, művészetet”.

Ezt leghívebben Budapest példázza, „a pártpolitika áldozatainak, szélhámosainak, a félreértett zseniknek, a kopott mezben járó becsületnek, az ártatlanságnak vására”, a „bűnök diadalának eme Bábele”, ahol „a tisztességes ember, ha nem örökölt vagyont, tengődve él”, ahol „igyekezetének, polgári erényeinek többnyire hiába várja jutalmát, viszont sohasem lehet benne biztos, hogy társadalmi becsületétől nem fosztja-e meg a rágalomból élő zuglap vagy kaszinói intrika. S a romlott lelkű perverz közönség kapva kap a botrányon, első szóra hajlandó hitelt adni a diffamáló híreknek, sugdosásoknak, de azok nélkül is gazembert lát vagy sejt a meggazdagodott gyárosban, vállalkozóban, vesztegetőt, csalót, sikkasztót, mert szinte képtelen elhinni, hogy valaki Magyarországon vagyonra tehessen szert tisztességes úton. S szomorú, de való, hogy szinte menthető ez a pesszimizmus, hogy ne mondjuk irigység vagy rosszindulat, mert a hirtelen való meggazdagodásnak, az értéktelen értékek monsztre-kamatoztatásának sehol oly hálás talaja nincs, mint Budapesten. E tekintetben keleti város, de minden tekintetben kalandor város a mi hiú betáblázott fővárosunk.”

Mindennek okát a hazudozási hajlam elburjánzásában látja: „Ez ma a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen. Pedig nem öröklött bűn (apáink nem hazudtak), a kisebbségtől tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene. És ugyancsak eltanultuk. Nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de (arcpirító valóság) a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is. Az adott szó szentsége ismeretlen fogalom előttünk, holott létérdekek függnek az igazmondástól. A hazugság mindenesetre a legrútabb és legkártékonyabb folt az emberi jellemen s az újmagyarok legkardinálisabb bűne, hogy az nemzeti életünkben oly mély gyökeret eresztett.”

Ellenszerül a „jövő nemzedék vérébe” beoltandó „kötelességérzést, a művészet és tudomány szeretetét” ajánlja: „Példaként hozom fel, hogy egy japán fiúval jártam iskolába a bécsi Theresianumban. Ez a fiú reggeltől estig tanult, még a szünidőben is s olyan eredménnyel, hogy bár a tanév elején alig törte a német nyelvet, a végén már nyomába se léphettünk tudás dolgában mi, elbizakodott fehér fiúk. Kérdem a japántól: „Miért töröd magadat annyira, mikor úgyis az első vagy közöttünk?” „Mert kötelességem minden erőmet a tanulásra fordítani” – felelte –, „ha azt nem tenném, bűnt követnék el, csak olyat, mint a tolvaj, amikor lop, vagy az istentelen, aki hazudik. Íme így értelmezi a kötelesség fogalmát a japán.” Ezzel szemben nálunk „Budapest tetőzi be a műveltebb fiatalság nevelését, a bűnök városa. Hol lát itt az ifjú ember követendő jó példát? Hol eddze meg a gerincét és akaratát? A kávéházban, orfeumokban, a szerelmi alkalmak tanyáin? Nem, a korrupt kisebbség székhelyén virtust tanulni nem lehet. A társadalomnak oda kell törekednie, hogy az új nemzedéket lehetőleg távol tartsa Budapesttől s a tudományoknak a vidéken emeltessen emporiumokat. A társadalom reformjának a sikere főképpen ezen fordul meg.”

Széchenyi szellemében vallja, hogy „intenzív és nemzeti irányú szellemi művelődést kell teremtenünk”: „A mai csupa léha komédia. Íróink, művészeink idegen impressziókat árulnak híg lére eresztve, tudósaink tíz könyvből gyártanak egy tizenegyediket. Budapest utcáit képtelen épületmonstrumok éktelenítik el a magyar stíl cégére jegyében. Az építészek és írók versenyt hamisítják a stílt. Józan magyar képtelen őket megérteni.” A közönség így nem csoda, ha „inkább csak azt hallja művészeink közül, aki hangosabb, azt látja, aki rikítóbb”, mivel kizárólag a „piaci portékát” értékeli „tisztességes, lelkiismeretes kritika” híján. Emiatt pang művészeti életünk, könyvkiadásunk is, pedig „mi éppen a művészet terén arathatnánk leghamarább számottevő becsületet a külföld szemében, mert az anyagunk kitűnő. De miét ér a tehetség, mikor úgyszólván senki sem írhatja, festheti, művelheti meg azt, amit akarna, mert nincs módjában. Élni kell: a művész olyat alkot, ami elkél a piacon. A terjesztés munkája költséges és fáradtságos. Az önérzetes író nem tudja magát adminisztrálni. Az újmagyarok kócportékájukkal foglalják le a nemzetközi piacot s diszkreditálják a magyar faji géniuszt. Irodalmunkat a külföldön szenzációs, részben perverz operettek és mutatványos drámaműveletek képviselik [ezeket Zoltvány Irén „Erotika és irodalom” című tanulmánya kimerítően részletezi.– Ifj. T. L.], amelyeknek semmi közük a mi lelkünkhöz.”

Soraiból kitűnik, hogy nemcsak a pedagógusok a nemzet napszámosai, hanem az „intellektuális és lelki fajsúlyát képviselő” művészei is, akiket „ki kellene ragadni az élettől való küzdelem apró piszkosságaiból, hogy azt írhassák meg, ami a lelküktől válik el, tekintet nélkül az olcsó köztetszésre s arra, hogy műveiket egy hónap vagy két év alatt alkotják-e meg”.

Aggódik Magyarország „legfőbb támasza”, a parasztság sorsa miatt is, leszögezve, hogy „teljes biztonságban az ő kezükön van a föld”, és védelmére Gróf Károlyi Sándor, Bernát István és Egán Ede szövetkezeti mozgalmát támogatva „olcsó kamatot nyújtó altruista pénzintézeteket kell létesítenünk állami garanciával”: „Oda kell törekednünk, hogy a magyarság s az azzal együtt érző nemzetiségek kezébe kerüljön az elparcellázandó nagybirtok, akár tulajdonjogilag, akár örökbérletbe. Szoktassuk a parasztot társuláshoz, váltsuk ki lelkéből az összetartás etikáját, hogy mennél tömörebb s ellenállásra képesebb legyen. Ezzel bizonyára meg lesz oldva a bennünket a kivándorlás révén sújtó vérveszteség kétségbeejtő problémája is.”

Nemzeti érdekeink megvédése „a kisebbség támadásaival szemben” felelős politikusok hiányában az arisztokrácia és a főpapság feladata lenne, csakhogy a valóságban „a harminc leggazdagabb fajmagyar úr vagyona ma is több mint az egész parazita kisebbségé. Csak kevés hasznot hajt, nem forog, stagnál s különösen nem arra a célra fordíttatik a jövedelme, amelyre predesztinálva van. Urainknak fogalmuk sincs arról, mi a kötelességük a nemzettel szemben. Többnyire napi politikai szalmacsépelésre herdálják el öröklött s szerzett hatalmi tőkéjük kamatjait. Öt ujjamon fel tudom sorolni azokat az urainkat, akik hivatásuk magaslatán állanak.”

Mindent egybevetve, alighanem a legsúlyosabb mondata, hogy „a hazudozási hajlam ma a legsötétebb szennyfolt a magyar jellemen”, vagyis az, hogy kiveszőben vannak, akik azt teszik, amihez értenek, amit lelkiismeretük diktál, akik tudják, mikor igen az igen, mikor nem a nem, vagy mikor igen a nem és mikor nem az igen. Így választották szerinte tehát már akkori eleink is az igazmondás helyett a hazugságot.

Munkái

A Dobay-ház. Regény. Budapest, 1902
A halász regénye. Regény. Budapest, 1902
Magyar virtus. Novellák. Budapest, 1903
Az egyéniség. Színmű. Nemzeti Színház: 1903
A madarasi király. Regény. Budapest, 1904
Erősek és gyengék. Színmű. (Bemutató: Nemzeti Színház, 1905. április 8.)
Ami mindennél erősebb. Regény. Budapest, 1906
Az alispán úr. Regény. Budapest, 1906
A siralomházban Színmű. (Bemutató: Nemzeti Színház, 1906. március 31.)
Doktor Mefisztofelesz Regény. Budapest, 1907
A Forray-család. Regény. Budapest, 1907
Magyarország Amerikában. Regény. Budapest, 1907. (A kivándorlókat az ottani élet sok mindenre megtanítja, amit nem tudtak megtanulni itthon.)
Mimi komtesz. Novellák. Budapest, 1908
Ugor Ágnes. Regény. Budapest, 1909
Ő. Színmű. Magyar Színház: 1910
A Kont-eset. Regény. Budapest, 1911. (Hédervári Kont, a Zsigmond király korában lefejezett nemesúr föltámad poraiból. A fantasztikus mese több pontján erősen érződikMikszáth Kálmán Új Zrínyiászának hatása.)
A hazátlanok. Regény. Budapest, 1912. (A kivándorló magyarok sorsát sötét színekkel ábrázolja az író.)
A két jómadár. Novellák. Budapest, 1913
Komédiák. Regény. Budapest, 1913
Igaz történetek. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1914
Apró regények és esetek. Novellák. Budapest, 1915
Két világ. Regény. Budapest, 1917. (Az író sóvárogva tekintett kelet felé, a nyugati erkölcsökben a magyarság romlásának egyik okát látta. Regényében japán-barátságának emelt emléket, a japán nő eszményi alakját rajzolta meg.)
A drága forint. Novellák. Budapest, 1917
Füllentő Gergely tizenöt válogatott virtusa. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1917
Két leány. Regény. Budapest, 1918
A Bikkfalvy-kúria. Regény. Budapest, 1918
Ritkaságok. Novellák. Budapest, 1918
Egy falusi kisasszony története. Regény Budapest, 1921
A kótaji csudakovács. Regény. Budapest, 1921
Ronthó Böszörmény. Regény. Budapest, 1921. (Önéletrajzi regény; az író családja, a polgári életformára átváltó földbirtokos-família története.)
Viszontlátás. Színmű. Nemzeti Színház: 1922. (Hőse, a világháborút becsülettel megjárt parasztkatona csalódik feleségében.)