|
Magyar Katolikus Lexikon > K > káromkodás
káromkodás (lat., gör. blaszphemia): tág értelemben indulatos kifakadás (hangosan vagy magunkban), mellyel az ember tárgyat, személyt, szenteket, Istent szidalmaz, →kárát kívánja;szoros értelemben a →második parancsolat megsértése: Isten nevének, a szenteknek és szt tárgyaknak gyalázása, átkozása. Ellentétben áll az Isten és az ő szent neve iránti kötelező tisztelettel. Oka az →istengyűlölet. A magatartásban, cselekményekben megvalósuló ~ az→istenkáromlás. - 1. A Szentírásban Jahve nevének szidalmazása (→Isten nevei; Iz 52,5; 1Mak 2,6; 2Mak 8,4), de azok a szavak is ~nak minősülnek, melyek Istennek, szt személynek, ill. szt intézkedésnek, fölszerelési tárgynak a gyalázásával egyenértékűek (vö. Iz 52,5; ApCsel 6,11; Róm 2,24; 1Tim 6,1; 1Pt 4,4; 2Pt 2,2; Júd 8). Szt Jakab elítéli azokat, akik „meggyalázzák a fölséges nevet, amelyről el vannak nevezve” (2,7). - 2. Jog. I. András kir. (ur. 1046-60) törv-e 1048 k. kimondta: „Ha valaki Istent, az ő szentjeit és papjait átkozza vagy gonoszat tesz ellenük, tudja meg, hogy először Isten, majd a király büntető haragja száll rá.” Az 1563:42. tc., „mivel ezekben a közelebbi években az Istent és ennek a szentséges sacramentumait igen sokan szokták átkozódva káromolni”, úgy rendelkezett, hogy akikre először bizonyítják rá a ~t, azt nyilvánosan vesszőzzék meg; akit másodszor is ~on érnek, azt meg kell botozni, a harmadszor káromkodót a gyilkosokra kiszabott büntetéssel (halállal) kell sújtani. A fültanúkat bejelentésre kötelezték, ha azt elmulasztották: pénzbüntetést kaptak. E törv-t megerősítette az 1659:42., az 1723:110. és az 1808:11. tc. -Erdélyben a ~ért az Approbata Constitutió III: 47,22 szerint kemény büntetés járt, súlyos esetben akár halál is. A nem nemeseket a helyi bíró, a nemeseket a magisztrátus büntette. - A mo-i és erdélyi városok 16-18. sz. (sőt 19. sz. eleji) jogszabályai között bőségesen találhatók káromkodók elleni büntetések. - A CIC 1983:1369.k. szerint a ~ természete szerint→halálos bűn. - 3. A ~ szándéka nélkül Isten nevét használó szitkozódások tiszteletlenségek Istennel szemben. T.J.P.
Péterffy I:14. - CJH I:47.- Kolosvári Sándor-Óvári Kelemen: A m. törv-hatóságok jogszabályainak gyűjt-e. IV. Bp., 1885-1902.- KEK 2148-49.
*
KRÚDY GYULA
A MAGYARNAK NEM SZABAD KÁROMKODNI
- Ne káromkodj - mondták a hevesi megyegyűlésen. Ugyanígy rendelkezett Gömör-Borsod megyeháza is. Valahol már skribálja is az íródeák a rendelkezést, amely felsorolja a büntetéseket, amelyek a magukról megfeledkezett káromkodókat érik.
Nagyon helyes intézkedés lesz ez a mai világban, amikor a mindennapi magyar ember minden órában szörnyű kísértésbe jön, hogy olyan cifra káromkodásokra vetemedjék, amilyent még öregapáink korában a pandúrkomisszáriusok is restelltek volna. Be kell fogni a száját a magyarnak, aki Ponciustól Pilátusig keresgéli annak az okozóját, mert drága a kenyér, nagy az adó, hitvány az élet Magyarországon. Hagyják békében a csillagokat, azokat a ragyogókat, ne emlegessük senkinek a kiskését, a jérumát, az akasztófáját, a nacsak bicsakját, a mordizomát, de még az adtáját sem.
Bizonyára nem ok nélkül vetették fel a káromkodás elleni törvényjavaslatot nemes Heves vármegyében. Békességes, magaunt, ásítozó korszakokban nem is hallja meg az ember füle, hogy odakint az istállóban vagy a kaszárnyában milyen nyelven folyik a diskurzus égiekről, földiekről. Nyilvánvaló, hogy ez a kanászos, betyáros, cifrálkodó nyelv a mai Magyarországon már olyan divattá lett, hogy bölcs apáink higgadt hanglejtését kezdjük felejtgetni.
Nincs könyv a káromkodásokról, mert hiszen nem könyvből tanulja azt az ember. Se Szenczi Molnár, se Czuczor, se Kis-Viczay, se Baróti Szabó, de még Szirmay Antal és Dugonics sem méltatta annyira a magyarok káromkodásait, hogy szótári és nyelvtörténeti munkáikban megemlékeztek volna róluk. (Az egy Mikes Kelemen panaszolja fel, hogy úgy hallja, Erdélyben még mindig jól tudnak káromkodni; de hát ez a megfigyelés nem valami csodálatra méltó olyan vallásos gazda mellett, amilyen hitbuzgó ember volt a rodostói fejedelem.)
De majd most, amikor a nemes vármegyék felhívták az országos figyelmet a járványos káromkodásra, bizonyosan akad valahol egy bogarász, aki az egyéb gyűjtések mellett felveszi gyűjteményébe a különböző káromkodásokat is. Annak elmondhatom, hogy a káromkodás járványa megérkezik minden háború, különösen pedig vesztett háború után. Az idők fejünk felett valóban nem olyanok, hogy csillapítanák az elkeseredett emberi hangulatot, sőt lépten-nyomon elénk csetlenek, botlanak körülmények, amelyek ugyancsak próbára teszik a magyar ember híres türelmét. Amíg például e levelet írom a csendes tavaszi éjszakában, a szomszédomban egy suhanc azt a mulatságot találta ki magának, hogy az ajtómat választotta céllövő táblának. Káromkodjak? Ördögöt! Majd tán becsukassam magam!
Hát bizony jó lesz az, ha egy kis zablát teszünk a kapuvá növekedett emberi szájakra. Valahogy külön törvényt kell hozni az asszonyemberekre, akik valami sajátságos ragály folytán a piacról, a péktől, a húsmérőtől, a specerájostól mindig szokatlan káromkodásokkal jönnek, amely káromkodásokon nagyot bámulnak lábasaik. De jól meg kell büntetni a férfiembereket is, akik mindenféle gyűlések, értekezletek, piacbeli tanácskozások ürügye alatt a korcsma nevezetű helyiségekben olyan szavakat tanulnak, hogy majdnem bedől a háztető, amikor csendes otthonukban a szájukon kieresztik. Elő kell venni a virgácsot a gyermekekre, akik a nagyok példáján okulva, ugyancsak felnőttekhez nem illő mondásokat tanulnak az iskolában és az iskola környékén. Inkább sírjon a gyerek, mint a szülő.
Az a keserves magyar pedig, aki ezután is káromkodni akarna, bújjon el egyesegyedül a sötét pincébe, és egy üres hordóba mondja el megjegyzéseit a földi és magosságbeli kormányzatra vonatkozólag, így aztán lassan rendbejövünk, azt a ragyogóját.
(1924)
*
„Káromkodás” témájú cikkek listája
*
AZT A FŰZFÁNFÜTYÜLŐS...
Megszépített káromkodás – hogyan, mikor, miért szitkozódunk?
Híres a magyar nyelv a válogatott cifra káromkodásairól. Hogy ez érdem vagy szégyen, ki-ki döntse el maga. Az azonban biztos, hogy nyelvi jelenségként is figyelhetjük a teringettézést. Bár káromkodást hallani nem egy esztétikai élmény, a durva kifejezések mellett mindig jelen volt az ezek megszépítésére, enyhítésére irányuló törekvés is.
Ha a káromkodást röviden akarjuk meghatározni, azt mondhatjuk: durva szó, kifejezés, fordulat használata. Gyakran a trágár beszédet is a káromkodásokhoz sorolják, szűkebb értelmezésben viszont az istenkáromlás tartozik a káromkodások csoportjába. Pontosabban a vallásban minden szentnek tartott személy, tárgy, hely illetlen nevezése, átkozódásba és szitkozódásba illesztése. Ide soroljuk a becsmérlő beszédet is: vagyis ha negatívan minősítünk másokat.
Hogy az a...
(Forrás: sxc.hu/Rene Asmussen)
Természetesen ezek nem feltétlenül nélkülözik a trágár szavakat, de önmagukban a trágár szavak nem tartoznak szorosan a káromkodás témaköréhez. Erre példa a kurva szó, ami önmagában csak pejoratív szó a prostituáltra. „A kurva anyádat!” esetében viszont már káromkodásról beszélünk. Másik mutatója a különbségnek, hogy az utóbbi kifejezés indulatból szalad ki az ember száján, míg a vulgáris szavak használata nem függ ennyire az érzelmi töltettől.
Mióta káromkodik az ember?
Régóta. Valószínűleg akkor született meg az első káromkodás, amikor egy ember szakítani akart a fizikai erőszakkal, és a szóbeli „megruházást” választotta.
A káromkodások születéséről más elméletek is születtek; ilyen például a „bálványromboló” elmélet. Ez az elképzelés szerint az ember mindig szükségét érezte annak, hogy valamilyen felsőbb erő létezésével magyarázza az emberi hatáskörön kívüli történéseket. Imádták, áldozatot mutattak be a transzcendens hatalomnak, de ha nem volt elég sem az ima, sem az áldozat ahhoz, hogy a felsőbb erő teljesítse az emberek kérését, akkor azok haragra gerjedtek, és dühükben lerombolták a felsőbb erő jelképét, a bálványukat. A legfelsőbb erő a keresztény vallásban Isten. Az ő szidalmazása hasonlítható ehhez a bálványromboló tetthez – csakhogy nem fizikailag valósul meg, hanem verbálisan.
Az első magyar káromkodások...
Magyar káromkodásokról a 13-14. századtól kezdve találhatunk adatokat. Nagy részük különböző periratokban, panaszos beadványokban, különféle jegyzőkönyvekben maradt az utókorra. A használatról viszont ezek az adatok nem adnak reális képet, ugyanis az első megörökítés előtt is léteztek már káromkodások a nyelvben. Aktív használatukról tanúskodik az a törvény is, amit 1563-ban adtak ki. Ambrustól idézve: „aki az Isten és a szentség ellen káromkodik, nehogy az Úr jogos haragra gerjedjen Mária országa ellen, az első ízben fenyíttessék meg, másodízben megpálcáztassék, harmadízben pedig, mint emberölőt vagy más efféle gonosztevőt, büntessék meg”.
... és az értük járó büntetés
Néhány száz évvel ezelőtt nagyon súlyos következménnyel jártak a káromkodások, akár a durva formuláról, akár az eufemizált (enyhített) változatról volt szó. Sőt, a megszépített formuláknak volt a legsúlyosabb büntetése, mert a vallási felfogás szerint, ha Isten nevét pl. ördöggel vagykutyával helyettesítették, akkor az ő mindenhatóságát vonták kétségbe. A büntetések széles skálán mozogtak: a vesszőzéstől, botozástól egészen a testcsonkításig (például a nyelv kivágása) vagy akár a halálbüntetésig. Azt a személyt is perbe foghatták, akinek tudomása volt a káromkodásról, de nem jelentette. A nemeseknek, persze, kitaláltak enyhébb büntetést: pénzzel kiválthatták a bűnüket.
Klasszikus káromkodások
Klasszikusnak nevezhető káromkodásaink legalább két emberöltővel ezelőtt születtek. Természetesen minden kornak megvannak a maga káromkodásai. Az idő haladtával ezek eredeti jelentése elhomályosul a beszélők számára, társadalmi elítéltségük pedig mérséklődik. Helyükbe pedig más, erősebb káromkodások kerülnek. Ezért érezzük ma inkább mókásnak, mint durvának a régi káromkodásokat, illetve egyes elemeiket. Lássunk néhányat:
„A nyavalya enné meg!”
A nyavalya a 13-14. század körül tűnt fel írásos emlékben. Nyavalyatörésnéven is találkozhatunk vele, epilepsziás görcsökre utal.
A betegségnevek egyébként gyakran fordultak elő a szitkozódásokban. „Arosseb egye meg!”, „A ragya verje ki!”, „A kórság törje ki!”, és így tovább. Arosseb=rossz seb, a szifiliszt jelentette. A ragya a himlőre, illetve a himlő után örökre megmaradt hegekre; a franc a francia-betegség szóból származik, amivel szintén a szifiliszre utaltak. A kórság pedig általánosságban valamilyen betegséget, vagy konkrétan epilepsziás görcsöket jelentett.
„A teringettét!”
A teringettével 1657-től kezdődően találkozhatunk írott anyagokban, egyik változata a keringette. Az ördög teremtette, a kutya teremtette alakból rövidült a teremtette, majd megszületett ennek az eufemisztikus változata. At-végű alak valószínűleg analógiás fejlemény olyan káromkodásokra, amelyekben tárgyas ige valódi tárgyragos vonzata szerepel.
„A teremburáját!”
Arany János Toldijában is olvashatjuk: „Hé, kocsmáros, hol vagy? ateremburádat!”. Valószínűleg a 19. században keletkezett, szépítő célzattal. Eredetije: (baszom) a teremtő urát. Szintén szépítő kicsavarás eredménye „Az iskoláját!”, „Az istállóját!” is.
Sokszor hallhatjuk ezt ma értelmesített változatban is: „A terem búráját!” Mivel a beszélők számára elhomályosult az eredeti kifejezés jelentése, illetve az eufemizálás ténye (a teremtő szó rövidítése, a b hang betoldása), új értelmet igyekeztek adni neki. Bár nem tudjuk, milyen lehet egy terem búrája, mégis ennek találták több értelmét, a rövid u-val rendelkező burával szemben.
„Basztikuli!”
A 19. század szülte ezt a tréfás káromkodást. Több változata is ismert:basztikurdi, basztrikuli, pasztikuli, basztirihuri. Bár az eredete bizonytalan, valószínűsíthető, hogy a baszik igéből képezték, és enyhítő szándékkal hozták létre.
„A kutyafáját!”
A durva szitkozódásként használt kutya faszát szépített változata a 20. században terjedt el igazán. Hasonló módon jött létre az istenfáját, akutyafülit alak.
A leghosszabb magyar káromkodás
A leghosszabb magyar káromkodás a 17. századból való, Guinness-rekordként is emlegethetnénk. Több mint 600 szóból áll. Horváth Mihályszitkozódó levelet küldött Szabó Gyurkához 1663-ban. A kiváltó indulat tulajdonképpen politikai hűtlenség volt. Az ominózus káromkodás nyelvezete gazdag, pontos, sziporkázóan választékos – már csak ezért is érdemes figyelmet szentelni neki.
„Szolgálatomnak töled való meg tagadása után, Istennek semminémű áldása ne száljon reád, Istentöl el szakatkozott, menny-országhoz háttal fordúlt, parázna, disznó életü, tisztátalan, vissza aggott, ebre ütött, k(urva) feleségű, hunczfut, beste lélek kurafi. Soha nem hittem vólna, hitetlen, vissza aggott, vén, agg eb, kurafi, hogy vénségedre nemzetedet, a Magyar szakállt, régi, jámbor kegyelmes uradat, Zitsi István urat, ő nagyságát; annak felette kegyelmes urunkat, királyunkat, így meg gyaláztad. [...] Két száz lépésre ki érzik a bor s égett bor szaga az eb szájadbúl: hiszen, te sem Istennek sem embernek nem kellesz immár, dzsidázott, dárdázott, bénna, lélek kurafi: hiszen jól tudom, hogy tsak Isten nevében tartott ekkoráig is az urad; mert a te bolondságodért, k(urva) az anyád, ha adnék immár egy sült répát. [...] Ezek után Isten meg ne mentsen, hanem akasztófán száradj meg[...] Adassék az néhai vitézlö Tatai Szabó Lyukáts fiának, az nem nemes, nem vitézlő, sánta, bénna Szabó Gyurkának, vénségére meg bolondúlt, kerítö, vissza aggott, beste lélek kurafinak.”
Válogatott cifraságok
A káromkodások többféleképpen is csoportokra oszthatók. Egy csoportosítási szempontot képezhetnek például a frazeológiai jellemzők. Ezek alapján beszélhetünk állandósult szókapcsolatokról, amik már-már szólásra emlékeztetnek és közkeletűek, valamint alkalmi improvizációkról.
Az állandósult szókapcsolatok mindig ugyanabban a formában fordulnak elő, míg az improvizáció különféle elemek véletlenszerű összeválogatása. Általában kerülnek bele megszokott elemek, amik magukban is káromkodásként funkcionálnak, mellettük pedig trágár és nem trágár kifejezések sorakoznak. Ez utóbbiak önmagukban nem káromkodások, de bevonhatók a cifrázásba.
Egy másik csoportosítás szempontjának azt vehetjük, hogy a káromkodásban szereplő „kulcsszavak” a szókincs mely területéről származnak. A hitvilághoz kötődő szavak szinte elsőként kerültek a káromkodásokba. Ehhez kapcsolódnak közvetetten az állatvilágból vett szavak. Ezek általában az ember emberi mivoltát becsmérlik (beste lélek), tulajdonságaiban az ember alá rendelt állatokhoz hasonlónak nevezik, amivel tulajdonképpen az isteni teremtést, az istentől való származást gyalázzák meg.
Jellemző még a testrészeket (főként persze a nemi szerveket) és a testi funkciókat (mint tudjuk, legtöbbször a kiválasztást, a salakanyag kiürítését, szaporodási tevékenységet) jelölő szavak bevonása. A régi betegségnevek használata is gyakori, főként olyan kontextusban, hogy másnak kívánják, más szenvedjen benne (ld. átok). Továbbá jellemző a rokoni kapcsolatok, származás, földrajzi vagy közösségi hovatartozás gyalázása trágár jelzőkbevonásával: pl. kurva, rohadt, szemét, és így tovább.
Cikkünk folytatásában – a teljesség igénye nélkül – a káromkodások három csokrával ismerkedhetünk meg részletesebben.
Források:
Ambrus Lajos: A leghosszabb magyar káromkodás. In: Szókalauz, Kortárs Kiadó – Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996.
Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989.
Crystal, David: A nyelv enciklopédiája, Osiris Kiadó, Budapest, 2003.
Kiss Lajos – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár I.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.
Kiss Lajos – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár II.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970.
Kubínyi László – Papp László (szerk.): Történelmi-etimológiai szótár III.Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.
A káromkodások saját gyűjtésemből, illetve a felsorolt irodalomból származnak.
http://www.nyest.hu/hirek/gyorstalpalo-karomkodasbol-mikor-miert-hogyan-karomkodunk
|
