ARANY JÁNOS
ÉRZÉKENY BÚCSU
Télen-nyáron nincs több, csak egy kabátom, Ez is elhágy; e régi hű barátom, Alig-alig tartóztatom az ujját, Tépett keble vészi tőlem bucsúját.
Vén kabátom, oh, miért hagysz engem el? Nincs, ki hozzád már simulna, hű kebel; Nem találsz te sehol ilyen gazdára, Ki szeressen gyöngeségid dacára.
Vékony a te egészségi alkatod: A levegőt soha ki nem állhatod, Eddig is én adtam egy kis meleget, Úgy birád ki a süvöltő szeleket.
Nem fogadtam hű szerelmet pap előtt, Voltam azért állhatatos viselőd: Cifra köntös rám hiába kacsintott, Cifrasága tőled el nem csábított.
Hej pedig volt egy időben pénz elég, Válóperünk egy szavamból kitelék, Csak egy szóval mondtam volna: menj öreg! Most te hitvány sipka volnál legfölebb.
Jobb időkben - nem tenné azt sok barát - Hű maradtam gyöngéidhez, oh kabát: Illik-e most idehagynod engemet, Csak azért, hogy nem hizlalom a zsebed?
De minek a szemrehányás! hű valál, Egyszerű, mint a kebel, mit takarál, Egyszerű és igénytelen valami, Nem akartál soha többnek látszani.
Nem ohajtál cifraságot, díszjelet: Egy zsinórkát magyarosan legfölebb... Az is, az is lekopott már, ami volt; Szegény kabát, te éled tul a zsinórt!
Nem soká élsz, könnyű ezt megjóslani: Im beálltak feloszlásod napjai, Fogsz heverni, megvetett rongy, útfelen: Nem baj! úgyis csak lenéztek szüntelen.
Fognak ottan jőni-menni emberek, De nyugalmad senki sem zavarja meg; Azt a ruhát a koldus sem veszi fel, Mit egy magam-szőrü ember elvisel.
Már bocsátlak. Menj, kiszolgált veterán, Valahol még összejövünk mi talán: Az idő ha éltem is majd elnyüvé, Ki tudja, hogy hol kerűlünk együvé?
(1851)
|