A DÉLIBÁBOK HŐSE
Első ének
L'animo mio... Si volse indietro a rimirar lo passo.[2]
Dante
Mult évek emlékén el-elborongok, Az ifjúság szép kertjét átfutám: Nem vágyom én - midőn még semmi gondot Nem ismerünk - a gyermekkor után, Midőn fülembe játék zajja zsongott, S mi a remény, cél, küzdés, nem tudám: - A gyermekemlék tán mosolyra kelt; De megnyugszunk benne: szép volt s letelt.
Más korszak az, mit lelkem néha fájlal, Fölszítva hamvadó emlékeket: Ama hivő kor, melyben (pelyhes állal) Vártam dörögni a sötét eget; Hivém, lelkemben egy szép ideállal, Hogy majd elűzünk minden felleget, És akkor börtön és trón szétomolván, Az "egy akol s pásztor" támad ki romján.
Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma, Hivém, eszményszabadság, jöttödet; Már-már ledőlt a zsarnokok hatalma, Mit egy aranykor, szép s dicső, követ. Örök leend eszményünk szent uralma, Egy küzdelem még, több vész nem jöhet, S egy rázkodással új világra kelve, Testvériség, jog lesz a népek elve.
Ifjúi ábránd! Lassan szétomol; Másra tanít a néptörténelem. Az eszményt, azt nem érjük el sehol, Folyvást tusázik a jó s rossz elem: Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol, Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen; De büszke öntudattal célt nem érhet, Leszáll, ha csúcsra jut, rohad, ha érett.
A népek élte egy nagy szerves élet, S mint a gyümölcs, midőn rakásra gyűl, Egymást rohasztva újabb létre éled, Szeszt fejtve ki, mikor már összefüll: A nép is így, midőn forrásra gerjed, Java, salakja, mind eggyé vegyül; A tiszta szesz felszínre tör, kiválik, S a rothadó elem seprőbe mállik.
Ó, mennyi eszme az, mi így kitisztul; De, hajh, az erjedés kínos, nehéz. Mert hátha amint fektéből kimozdul A sok kavart elem, mind összevész? Vagy hátha éppen a jobb rész kipusztul, Ha túlerőt nyer rothadás, penész? Vagy hátha minden egy kaoszba veszvén, Elvész a nemzet és elvész az eszmény?
Ah, ezt irigylem elmult éveimtől, Hogy ily "de hátha"-kat nem ismerék. Az ifju hit csak szépet, jót jövendöl; Egy kósza hírből száz reményt nyerék: "Ó - így imádkozám - e lomha csendtől, Csak ettől ments meg, ó kegyelmes ég, Csak rázd föl népemet, hagyj lelkesednünk, - Pokol sem ülhet diadalt felettünk!"
S ez álom nemcsak engem lelkesíte, A nemzetnek volt az remény-kora: Mint Júda népe, oly hittel tekinte Bizton közel várt megváltóira, Mindenkit egy vágy, egy érzés hevíte, S elönté annak boldog mámora; Nehéz igánkat is packázva vittük, S mert láttuk a célt, már elérni hittük.
Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten Haladni célra nem természetünk, Számítni sem, se időben, se térben, Hanem: "Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!" Serény kitartás nincs a szittya vérben, Lassú kimért munkát nem tűrhetünk; Ezerszer elmondott tapasztalás, S példája hősöm: Hűbelé Balázs.
Ki és mi volt ő? Ím tehát leírom. Bár nagy nevet, hírt hátra nem hagyott, S nincsen reá, hogy nyomtatott papíron Halhatlanítsuk, semmi más, nagy ok; Se kard, se szószék, toll, ecset vagy írón Nem tette naggyá, híre nem ragyog Művészek, államférfiak sorában; Alant maradt biz ő, közlét porában.
Sarkalta bár dicsvágya, szenvedélye, Érzett erében ifjú tett-hevet De nem talált iránytűt, mely vezérlje, Csak ment, nem tudva, mily irányt követ; Csalódásokba vitte sors szeszélye, Szegény, mindent nagyon lelkére vett, S midőn az ifjú kor lejárt rohanva, Mi maradt neki? Az égett szalma hamva.
Jellemzi főleg az, hogy "jó bolond" volt, Mint olvasóm belátja nemsoká; Nagy terveket szőtt, nagy dolgokra gondolt, S talapzatát, melyen állt, elrugá; Még azt is, amit néha jól kifontolt, A kivitelben visszáról fogá... De már elég - nem fecsegek felőle, Mint épikus költők szokták, előre.
Hősöm tehát, kis birtokú apátul Falun eredt s korán árván maradt; Egy agglegény nagybátyja fogta pártul, S nevelteté, mint illik úrfiat; Örökségét nem lopta el csalárdul, Mint olykor a népszínműben divat, Sőt némi szerzeménnyel is növeszté, Balázst pedig szabad fékén ereszté.
Mint honvéd-ezredes esett el apja, Emléke szent volt, híre közbecsült, S fiára is lesüt dicsfénye napja, Dicsőségében ő is részesült; Vigalmakon toaszt-részét kikapja, Dicsvágyra éledt, szíve lelkesült, Szerepre vágyott, s könnyűnek hivé, - Hisz atyja híre félig már övé.
E vágy magát korán lelkébe forrta, S egészen összenőtt érzelmivel; Rajonga a honért, mohón akarta Szolgálni, csak nem tudta, hogy mivel: A haza gyászán elbúsult gyakorta, S gondolta: ezzel is tán jót mivel; Hanem remélt is ám: szent akarat - Így olvasá versben - sikert arat.
Azonban, hol künn buckák völgye-halmán, Vadászva a pusztákat, réteket, Hol iskolában, a pálcák sugalmán, Lemorzsolá a gyermek-éveket; Végigtaposva nyolc osztálya malmán, Sok össze-vissza tankönyvet megett; S bár ez fejében mind egy rőzse-boglya: Kimondták, hogy megért, feljönni jogra.
Boldog jogász-kor, tarka szép mozáik! Mily kvodlibet, míg e pár év lezajg: Kedv s baj, ború s derű hogy összeválik, Könyv, kártya, billard, ész-jog, csókos ajk, Kard, kutyabőr, párbaj, de nem halálig, Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg; A hármas jelből kettő: szív s horog, Mindez mint ködkép hömpölyög, forog.
Balázs hát Pestre jő és szubskribál, Az egyetembe néha föltekint, De többször a folyosókon pipál, A névsorolvasásra lesve kint, Vagy benn padot faragcsál, szundikál, S tanár urakra nem sokat legyint, Nem, mintha tétlenségre voln' születve, De oly tanulmányokra semmi kedve.
Mi a jog ösvényén világot áraszt, Mi benne lélek és élet-teli A bécsi rendszer, a német tanár azt Nehéz homályosságba göngyöli; Belőle eszmét, szellemet kiszáraszt, De szőre szálát százfelé szeli. Balázs utálja a betű-evést, S kortársi közt keres kitüntetést.
Kortársi közt, kik útat nem találva, Az élet ösvenyén mentek vakon, Be volt előttök minden pálya zárva, S merő szokásból tengtek a jogon, Hogy majdan, a tanéveket lejárva, Honn, a hanyatló ősi birtokon Vonuljanak meg, míg van, inni, enni, Búsulni a honért, és mit se tenni.
Nincs úgy-e, most, ki helyét jól betöltse? Nem leltek, úgy-e, férfit eleget? S becsmérlitek, multnak sok régi bölcse, A korcsosúló nemzedékeket? Hát lesz-e a fának nemes gyümölcse, Mely elvadulva fajzott, senyvedett, Kit könny ha öntözött, keserv ha érlelt: Hogy lenne célnál, kit cél nem vezérelt!
Balázs, úszván az árral, hírre vágya: Hogy "inni tud", "kozák", "víg cimbora"; S valóban kezd is teljesülni vágya, Folyvást növekszik e címek sora; Elismerik, hogy van "jó ecetágya", Dícsérik: "torka pompás csutora"; Sok koca-pipás majd megfúl, úgy tanulja, Ha füstöt nyel, iszik rá s úgy kifújja.
Értette a kártyát és a billardot, Velök virrasztott olykor hajnalig, Biztosra vett ő duplát, triplát, kvartot, Süldő-jogász korában sem balik; Ha társasága néha jól "bemártott", Ő ott ivott köröm-csordulatig, S kiállt akármelyikkel borra, snapszra, Hogy köztük ezzel jusson névre, tapsra.
De női körbe nem járt, sőt negédes Garral gyalázt' az asszonyállatot, S ha a költőkben itt-ott holmi kétes Célzást talált, azon szörnyen kapott; Hogy: "méreg a nő, ámbár íze édes", Hogy: "gyilkol, amit áraszt, illatot", Hogy: "félig angyal, ám övön alol Mind pikkelyes hal, sátán és pokol".
Olvasni nem volt éppen ellenére, Kivált költőket, főleg a bizarrt; Ha Heine, Byron juthatott kezére, Vagy más poéta, rosszabb, de hazard, Ő nyelte azt, s az volt nagyon inyére, Ki szitkokat meg gúnyt bőven pazarlt, Kinek kezében a költészet ostor, Petőfiből az Őrült és Apostol.
Shakespearet is olykor s Bánk bánt szinte falván, Ha - mint szeg a zsákból - itt-ott kiállt Egy-egy ledér sor: ő azt elszavalván Bor közt, ilyessel nagy hatást csinált; Tréfával, élccel - egy kicsit benyalván - Ily társaságban mindenütt kivált, S mint sok kapós anekdotát tudó, Pohár között ő volt a hangadó.
S bár néha eltelik, csömört is érez, Szeretne tenni tán "valami mást", De vonja őt a tömjén, melyet élvez, S nem is nagyon keres más hivatást, S talán örökre hű marad köréhez. Folytatja köztük a dicső ivást, Ha egyszer a "világgal" össze nem vesz, És félre nem vonul, miként Achillesz.
Ha éjjelenkint csínyt kellett kisütni, Összecserélni boltok címerét, Borbélyi réztányérokat leütni, Beverni németek cilinderét, Szunyóka boltőrt szegletkőre kötni S elvenni tisztes ősi fegyverét: Bár ily kalandban nem nagy kedve telt, "Becsületből" mint első szerepelt.
Egy éjjel a vám kétfejű sasára Fentek fogat mintegy hatan-heten; Balázs fölmászik egy lámpás vasára, És rázza a sast; ekkor hirtelen Rendőr közelget; otthagyják magára, A többi szétfut gyáván, hűtelen; Balázs huzalkodik, de botja sincsen, Becsípik, és az éjt benn tölti, priccsen.
De másnap némi kis bírság kimenti, S haraggal a jogász-tanyára tör "Gyalázat, gyávaság!" kiált, s kiönti Bosszúságát, mely kebliben gyötör; "Hát ember, hát magyar az ily gyáva, mint ti, Kit így széjjelriaszt egy éji őr!" Szól gúnyosan; de itt nagyot köhint Valaki, s fölkacag a többi mind.
S megered a kedv, bajából csúfot űznek: "No, no, Balázs, ne légy olyan vitéz; Bizony magad se mentél volna tűznek, Ha nem lett voln' megugranod nehéz. Mi lelt? Megsütnek-é, vagy nyársra tűznek? Nagy hősiség: egy kis priccs az egész." Balázsban erre felforr a harag, A társaság meg még jobban kacag.
Otthagyja őket, víg zajtól követve, Kedélye bomlott, lelke bús, setét: Azok köréből van tehát kivetve, Kikért od'adta volna mindenét. Mit? Arra volna ő csupán születve, Hogy korhelyek közt töltse életét? Így áporog fojtott dühvel magába', És elvonul, mint sebzett vad, magányba.
Szép a magány, ha kedvet a világban Nem lelve a szív, félremenekül; Szép a magány - annak, ki nincs magában, Bár emberektől távol s egyedül, Midőn, az ábrándok szép korszakában, A lélek oly fennen, bátran repül, S teremt magának oly szellemvilágot, Amely benépesít egy pusztaságot.
Szép a magány, ha lelkünk önmagával, Önistenével elmerengni tud; Hő nyári nap, erdőn, hol lomb beárnyal, Hová az ember elbolyongva jut, Szél-rezgetett lomb játszik a sugárral, Mely szökve néhol a mély árnyba fut, Nincs semmi nyílt zaj, nem válik ki hang, Csak a rovar-világ zsummog, zsibong.
Szép a magány. Ah, én is élvezem: Az éj leszállt, az utcazaj kihalt; Kedves költőimet előveszem, Emlékbe híva egy-egy régi dalt, Merengve, csendesen lapoz kezem, Felejtem a mindennapos zsibajt, És lelkem egy eszmény-világba száll át... Jaj, jaj, - csak a szomszéd ne verne skálát.
Nos hát, Balázs magát otthon epesztvén, Nagy gondolatjai egymást szövik; Eszébe jut, hogy lőn naggyá Demoszthén, Mikor lenyírta a haját tövig; Így képzeletjét mind tovább eresztvén, Harag s tervezgetés közt küszködik, Míg végre a szobát megúnva bent, Szellőzni a Múzeum-kertbe ment.
(...)
http://mek.oszk.hu/00500/00599/00599.htm#3
*
A Délibábok Hőse
Arany László A délibábok hőse című elbeszélő költeménye a korabeli siker és elismerés után az iskolai kötelező vagy ajánlott olvasmányok közé került. Kevesen olvassák és keveset tudnak róla. A nemzeti önismeretnek és önvizsgálatnak ez az egyik legjobb műve igazi sikert sohasem tudott aratni. Talán azért, mert nem szeretünk szembenézni önmagunkkal, és inkább hiszünk a csodaszarvasnak, mint a délibábok hősének, Hübele Balázsnak…
Az előadás – az epika és a dráma határmezsgyéjén – megpróbál többet nyújtani a hallgatónak a puszta felfedezésnél és az irodalomtörténeti érdekességnél.
- beszélő
- Básti Lajos
- Hübele Balázs
- Latinovits Zoltán
- Révfalvy
- Kovács Károly
- Etelke (a lánya)
- Csűrös Karola
- öreg színész
- Bihary József
- diák
- Szathmári István
- Dezső
- Pálos György
- szolgáló
- Pártos Erzsi
- női hang
- Kohut Magda
- Arányi Adrienne
- férfi hang
- Láng József
http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/A-Delibabok-Hose-18200/
|