Mult évek emlékén el-elborongok,
Az ifjúság szép kertjét átfutám:
Nem vágyom én - midőn még semmi gondot
Nem ismerünk - a gyermekkor után,
Midőn fülembe játék zajja zsongott,
S mi a remény, cél, küzdés, nem tudám:
- A gyermekemlék tán mosolyra kelt;
De megnyugszunk benne: szép volt s letelt.

Más korszak az, mit lelkem néha fájlal,
Fölszítva hamvadó emlékeket:
Ama hivő kor, melyben (pelyhes állal)
Vártam dörögni a sötét eget;
Hivém, lelkemben egy szép ideállal,
Hogy majd elűzünk minden felleget,
És akkor börtön és trón szétomolván,
Az "egy akol s pásztor" támad ki romján.

Pezsgett a vér, ép volt a szív bizalma,
Hivém, eszményszabadság, jöttödet;
Már-már ledőlt a zsarnokok hatalma,
Mit egy aranykor, szép s dicső, követ.
Örök leend eszményünk szent uralma,
Egy küzdelem még, több vész nem jöhet,
S egy rázkodással új világra kelve,
Testvériség, jog lesz a népek elve.

Ifjúi ábránd! Lassan szétomol;
Másra tanít a néptörténelem.
Az eszményt, azt nem érjük el sehol,
Folyvást tusázik a jó s rossz elem:
Az ember-öltő kel, nő, zajg, bomol,
Küzd, hömpölyög, él s éltet szüntelen;
De büszke öntudattal célt nem érhet,
Leszáll, ha csúcsra jut, rohad, ha érett.

A népek élte egy nagy szerves élet,
S mint a gyümölcs, midőn rakásra gyűl,
Egymást rohasztva újabb létre éled,
Szeszt fejtve ki, mikor már összefüll:
A nép is így, midőn forrásra gerjed,
Java, salakja, mind eggyé vegyül;
A tiszta szesz felszínre tör, kiválik,
S a rothadó elem seprőbe mállik.

Ó, mennyi eszme az, mi így kitisztul;
De, hajh, az erjedés kínos, nehéz.
Mert hátha amint fektéből kimozdul
A sok kavart elem, mind összevész?
Vagy hátha éppen a jobb rész kipusztul,
Ha túlerőt nyer rothadás, penész?
Vagy hátha minden egy kaoszba veszvén,
Elvész a nemzet és elvész az eszmény?

Ah, ezt irigylem elmult éveimtől,
Hogy ily "de hátha"-kat nem ismerék.
Az ifju hit csak szépet, jót jövendöl;
Egy kósza hírből száz reményt nyerék:
"Ó - így imádkozám - e lomha csendtől,
Csak ettől ments meg, ó kegyelmes ég,
Csak rázd föl népemet, hagyj lelkesednünk, -
Pokol sem ülhet diadalt felettünk!"

S ez álom nemcsak engem lelkesíte,
A nemzetnek volt az remény-kora:
Mint Júda népe, oly hittel tekinte
Bizton közel várt megváltóira,
Mindenkit egy vágy, egy érzés hevíte,
S elönté annak boldog mámora;
Nehéz igánkat is packázva vittük,
S mert láttuk a célt, már elérni hittük.

Elérni rögtön: mert folyvást, kimérten
Haladni célra nem természetünk,
Számítni sem, se időben, se térben,
Hanem: "Hipp-hopp! mint gondolat, gyerünk!"
Serény kitartás nincs a szittya vérben,
Lassú kimért munkát nem tűrhetünk;
Ezerszer elmondott tapasztalás,
S példája hősöm: Hűbelé Balázs.

Ki és mi volt ő? Ím tehát leírom.
Bár nagy nevet, hírt hátra nem hagyott,
S nincsen reá, hogy nyomtatott papíron
Halhatlanítsuk, semmi más, nagy ok;
Se kard, se szószék, toll, ecset vagy írón
Nem tette naggyá, híre nem ragyog
Művészek, államférfiak sorában;
Alant maradt biz ő, közlét porában.

Sarkalta bár dicsvágya, szenvedélye,
Érzett erében ifjú tett-hevet
De nem talált iránytűt, mely vezérlje,
Csak ment, nem tudva, mily irányt követ;
Csalódásokba vitte sors szeszélye,
Szegény, mindent nagyon lelkére vett,
S midőn az ifjú kor lejárt rohanva,
Mi maradt neki? Az égett szalma hamva.

Jellemzi főleg az, hogy "jó bolond" volt,
Mint olvasóm belátja nemsoká;
Nagy terveket szőtt, nagy dolgokra gondolt,
S talapzatát, melyen állt, elrugá;
Még azt is, amit néha jól kifontolt,
A kivitelben visszáról fogá...
De már elég - nem fecsegek felőle,
Mint épikus költők szokták, előre.

Hősöm tehát, kis birtokú apátul
Falun eredt s korán árván maradt;
Egy agglegény nagybátyja fogta pártul,
S nevelteté, mint illik úrfiat;
Örökségét nem lopta el csalárdul,
Mint olykor a népszínműben divat,
Sőt némi szerzeménnyel is növeszté,
Balázst pedig szabad fékén ereszté.

Mint honvéd-ezredes esett el apja,
Emléke szent volt, híre közbecsült,
S fiára is lesüt dicsfénye napja,
Dicsőségében ő is részesült;
Vigalmakon toaszt-részét kikapja,
Dicsvágyra éledt, szíve lelkesült,
Szerepre vágyott, s könnyűnek hivé, -
Hisz atyja híre félig már övé.

E vágy magát korán lelkébe forrta,
S egészen összenőtt érzelmivel;
Rajonga a honért, mohón akarta
Szolgálni, csak nem tudta, hogy mivel:
A haza gyászán elbúsult gyakorta,
S gondolta: ezzel is tán jót mivel;
Hanem remélt is ám: szent akarat
- Így olvasá versben - sikert arat.

Azonban, hol künn buckák völgye-halmán,
Vadászva a pusztákat, réteket,
Hol iskolában, a pálcák sugalmán,
Lemorzsolá a gyermek-éveket;
Végigtaposva nyolc osztálya malmán,
Sok össze-vissza tankönyvet megett;
S bár ez fejében mind egy rőzse-boglya:
Kimondták, hogy megért, feljönni jogra.

Boldog jogász-kor, tarka szép mozáik!
Mily kvodlibet, míg e pár év lezajg:
Kedv s baj, ború s derű hogy összeválik,
Könyv, kártya, billard, ész-jog, csókos ajk,
Kard, kutyabőr, párbaj, de nem halálig,
Szívseb, üres zseb együtt egyre sajg;
A hármas jelből kettő: szív s horog,
Mindez mint ködkép hömpölyög, forog.

Balázs hát Pestre jő és szubskribál,
Az egyetembe néha föltekint,
De többször a folyosókon pipál,
A névsorolvasásra lesve kint,
Vagy benn padot faragcsál, szundikál,
S tanár urakra nem sokat legyint,
Nem, mintha tétlenségre voln' születve,
De oly tanulmányokra semmi kedve.

Mi a jog ösvényén világot áraszt,
Mi benne lélek és élet-teli
A bécsi rendszer, a német tanár azt
Nehéz homályosságba göngyöli;
Belőle eszmét, szellemet kiszáraszt,
De szőre szálát százfelé szeli.
Balázs utálja a betű-evést,
S kortársi közt keres kitüntetést.

Kortársi közt, kik útat nem találva,
Az élet ösvenyén mentek vakon,
Be volt előttök minden pálya zárva,
S merő szokásból tengtek a jogon,
Hogy majdan, a tanéveket lejárva,
Honn, a hanyatló ősi birtokon
Vonuljanak meg, míg van, inni, enni,
Búsulni a honért, és mit se tenni.

Nincs úgy-e, most, ki helyét jól betöltse?
Nem leltek, úgy-e, férfit eleget?
S becsmérlitek, multnak sok régi bölcse,
A korcsosúló nemzedékeket?
Hát lesz-e a fának nemes gyümölcse,
Mely elvadulva fajzott, senyvedett,
Kit könny ha öntözött, keserv ha érlelt:
Hogy lenne célnál, kit cél nem vezérelt!

Balázs, úszván az árral, hírre vágya:
Hogy "inni tud", "kozák", "víg cimbora";
S valóban kezd is teljesülni vágya,
Folyvást növekszik e címek sora;
Elismerik, hogy van "jó ecetágya",
Dícsérik: "torka pompás csutora";
Sok koca-pipás majd megfúl, úgy tanulja,
Ha füstöt nyel, iszik rá s úgy kifújja.

Értette a kártyát és a billardot,
Velök virrasztott olykor hajnalig,
Biztosra vett ő duplát, triplát, kvartot,
Süldő-jogász korában sem balik;
Ha társasága néha jól "bemártott",
Ő ott ivott köröm-csordulatig,
S kiállt akármelyikkel borra, snapszra,
Hogy köztük ezzel jusson névre, tapsra.

De női körbe nem járt, sőt negédes
Garral gyalázt' az asszonyállatot,
S ha a költőkben itt-ott holmi kétes
Célzást talált, azon szörnyen kapott;
Hogy: "méreg a nő, ámbár íze édes",
Hogy: "gyilkol, amit áraszt, illatot",
Hogy: "félig angyal, ám övön alol
Mind pikkelyes hal, sátán és pokol".

Olvasni nem volt éppen ellenére,
Kivált költőket, főleg a bizarrt;
Ha Heine, Byron juthatott kezére,
Vagy más poéta, rosszabb, de hazard,
Ő nyelte azt, s az volt nagyon inyére,
Ki szitkokat meg gúnyt bőven pazarlt,
Kinek kezében a költészet ostor,
Petőfiből az Őrült és Apostol.

Shakespearet is olykor s Bánk bánt szinte falván,
Ha - mint szeg a zsákból - itt-ott kiállt
Egy-egy ledér sor: ő azt elszavalván
Bor közt, ilyessel nagy hatást csinált;
Tréfával, élccel - egy kicsit benyalván -
Ily társaságban mindenütt kivált,
S mint sok kapós anekdotát tudó,
Pohár között ő volt a hangadó.

S bár néha eltelik, csömört is érez,
Szeretne tenni tán "valami mást",
De vonja őt a tömjén, melyet élvez,
S nem is nagyon keres más hivatást,
S talán örökre hű marad köréhez.
Folytatja köztük a dicső ivást,
Ha egyszer a "világgal" össze nem vesz,
És félre nem vonul, miként Achillesz.

Ha éjjelenkint csínyt kellett kisütni,
Összecserélni boltok címerét,
Borbélyi réztányérokat leütni,
Beverni németek cilinderét,
Szunyóka boltőrt szegletkőre kötni
S elvenni tisztes ősi fegyverét:
Bár ily kalandban nem nagy kedve telt,
"Becsületből" mint első szerepelt.

Egy éjjel a vám kétfejű sasára
Fentek fogat mintegy hatan-heten;
Balázs fölmászik egy lámpás vasára,
És rázza a sast; ekkor hirtelen
Rendőr közelget; otthagyják magára,
A többi szétfut gyáván, hűtelen;
Balázs huzalkodik, de botja sincsen,
Becsípik, és az éjt benn tölti, priccsen.

De másnap némi kis bírság kimenti,
S haraggal a jogász-tanyára tör
"Gyalázat, gyávaság!" kiált, s kiönti
Bosszúságát, mely kebliben gyötör;
"Hát ember, hát magyar az ily gyáva, mint ti,
Kit így széjjelriaszt egy éji őr!"
Szól gúnyosan; de itt nagyot köhint
Valaki, s fölkacag a többi mind.

S megered a kedv, bajából csúfot űznek:
"No, no, Balázs, ne légy olyan vitéz;
Bizony magad se mentél volna tűznek,
Ha nem lett voln' megugranod nehéz.
Mi lelt? Megsütnek-é, vagy nyársra tűznek?
Nagy hősiség: egy kis priccs az egész."
Balázsban erre felforr a harag,
A társaság meg még jobban kacag.

Otthagyja őket, víg zajtól követve,
Kedélye bomlott, lelke bús, setét:
Azok köréből van tehát kivetve,
Kikért od'adta volna mindenét.
Mit? Arra volna ő csupán születve,
Hogy korhelyek közt töltse életét?
Így áporog fojtott dühvel magába',
És elvonul, mint sebzett vad, magányba.

Szép a magány, ha kedvet a világban
Nem lelve a szív, félremenekül;
Szép a magány - annak, ki nincs magában,
Bár emberektől távol s egyedül,
Midőn, az ábrándok szép korszakában,
A lélek oly fennen, bátran repül,
S teremt magának oly szellemvilágot,
Amely benépesít egy pusztaságot.

Szép a magány, ha lelkünk önmagával,
Önistenével elmerengni tud;
Hő nyári nap, erdőn, hol lomb beárnyal,
Hová az ember elbolyongva jut,
Szél-rezgetett lomb játszik a sugárral,
Mely szökve néhol a mély árnyba fut,
Nincs semmi nyílt zaj, nem válik ki hang,
Csak a rovar-világ zsummog, zsibong.

Szép a magány. Ah, én is élvezem:
Az éj leszállt, az utcazaj kihalt;
Kedves költőimet előveszem,
Emlékbe híva egy-egy régi dalt,
Merengve, csendesen lapoz kezem,
Felejtem a mindennapos zsibajt,
És lelkem egy eszmény-világba száll át...
Jaj, jaj, - csak a szomszéd ne verne skálát.

Nos hát, Balázs magát otthon epesztvén,
Nagy gondolatjai egymást szövik;
Eszébe jut, hogy lőn naggyá Demoszthén,
Mikor lenyírta a haját tövig;
Így képzeletjét mind tovább eresztvén,
Harag s tervezgetés közt küszködik,
Míg végre a szobát megúnva bent,
Szellőzni a Múzeum-kertbe ment.

(...)

http://mek.oszk.hu/00500/00599/00599.htm#3

*

A Délibábok Hőse

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/A-Delibabok-Hose-18200/