December elsejére emlékezve

Elmondta, hogy 1800 év után a románság ismét visszaállítja Dácia határait, így Erdély, a Bánság ismét Románia része lesz. Olyan apróságról már nem szólt, hogy a követelt területen a románság csupán 43 százalékarányt alkot. Kimondják az „ideiglenes autonómiát”, demokratikus szabadságjogokat ígérnek, azaz „teljes nemzeti szabadságot”. Megígérik, hogy „mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által”.
Bár Románia nem kapta meg a Magyar Alföld nagy részét is, de a neki ajándékozott területen sem alkot túlnyomó többséget. Számarányuk az elcsatolt területeken 53 százalékra emelkedett, azonban Erdély lakosságának közel 47 százalékát alkotó más nyelvű népek véleményére senki nem volt kíváncsi nemcsak Gyulafehérváron, de Párizsban sem! Az Apponyi Albert vezette magyar küldöttség hiába kérte a népszavazást. Nem engedélyezték, mert jól tudták, hogy az erdélyi románok polgári demokráciához szokott része nem adná voksát az elmaradott, félfeudális Ro­mániához való csatlakozásra. Annak ellenére, hogy nemzeti egyenlőséget, arányos képviseletet, anyanyelvű közigazgatást, oktatást ígértek, már ekkor látható volt a kisebbségek sanyarú jövője. Az egyik román politikus, Ştefan Cicio Pop 1918. december elsején kijelentette: tiszteletben fogják tartani a kisebbségi jogokat, még akkor is, ha valaki „piros-fehér-zöld ruhát” hord.

„Nem az én programom”
1918-ban sokan féltették az erdélyi demokráciát és az itt kialakult életminőséget. Nagyon sokan tudták azt is, hogy Erdély Romániához csatolása békétlenséget teremt Erdély népei között. Többen hangot is adtak ennek, hisz mindenki számára érzékelhető volt az a gazdasági pezsgés, az a liberális polgári társadalom, amelyben a háború előtt éltek. Ez még távolról sem volt összehasonlítható az elmaradott gazdasági és politikai fejlettségű romániai viszonyokkal. Azonban a nagy román egység színes fátyla miatt sokan abban a hitben ringatóztak, hogy Erdély fel fogja emelni Romániát. Nem tudhatták, hogy a jogállamiság egy fanarióta szellemiségű országban nem könnyen teremthető meg. Amint megtapasztalhatták, még 93 év után is Ro­mánia Európa egyik legszegényebb országa, amely a közösségi jogok elismerése helyett a nemzeti beolvasztás politikáját folytatja. A románokat továbbra is az elképzelt dákoromán történelmi maszlagon nevelik, hogy képtelenek legyenek a másság elismerésére. 
Erdélyben a jogállamiság intézményrendszere már korán kiépült. A 17. században a híres török utazó, Evlia Ĉelebi azt írta, hogy az erdélyi románok „mind azt mondják, hogy a »jog és igazság« Erdély országában van”, mert odahaza, Iflak (oláh) tartományban az uraik „szerfölött” erőszakoskodnak. Az Er­délybe betelepülő románság a települések szintjén helyi önkormányzattal rendelkezett. Számukra már a 16. század második felében püspökséget szerveztek, a 17. században román iskolákat alapítanak, ösztönzik a román nyelvű oktatást. Magyarországon a magyar államnyelvet is csak 1880 táján kezdik tantárgyként oktatni, akkor, amikor a románok alig 6 százaléka ismeri az államnyelvet. Az erdélyi románoknak 1900 táján több ezer iskolájuk működik, több, mint a Kárpátokon túl. Egy gazdaságilag erősödő, fejlődő román nép él Erdélyben, amely 1848 és 1918 között a földbirtokait megtízszerezte. Mindezt akkor, amikor Óromániában a tömegek, köztük a parasztság sorsa katasztrofális. A román hatóságok az 1907-es éhséglázadás idején tankokat, katonaságot küldenek a felkelés leverésére, mintegy 11 000 román parasztot gyilkoltatnak le.
A 20. század elején Romániában a középkori büntetés, a botozás a mindennapi élet része. Ezt az erdélyiek is megismerhették, mert az Erdélybe bemerészkedő román hadsereg első dolga ennek bevezetése. Az új helyzetben, amikor a nagy egyesítés tündéri fátyla mögül egyre jobban előtűnt a zord valóság, egyre több erdélyi román is rájött arra, hogy az erdélyiség érték. 1918 őszén Jászi Oszkár és más magyar vezetők felajánlották Erdély nemzetiségi alapon való átszervezését, olyan kerületek, kantonok rendszerének kialakítását, amely lehetőséget teremt a két-, sőt, háromnyelvűség biztosítására svájci minta alapján. A kantonokban a különböző nemzetiségűek, köztük a románok, helyi területi önkormányzatuk keretében nemcsak kulturális, hanem az összes ügyük rendezésére is jogot kaptak volna. Elmondható: a nagy román egyesülésnek az erdélyi románok is vesztesei. Ennek következménye a mai alacsony életszínvonal is. 
Alig vonult be a román hadsereg a védelem nélkül hagyott Erdélybe, már sok román rádöbbent arra, hogy „nem ilyen lovat” akart. Ezek közé tartozott dr. Coriolan Pop, a Nagyváradon élő politikus, a Bihar megyei Román Nemzeti Tanács elnöke. Ő nyilatkozatban tiltakozott a román testvérek által megteremtett feudális demokrácia ellen. Neki már két hónap után elege lett Romániából. 1919. február elején minden tisztségéről lemondott azzal az indoklással, hogy: „a románoknak és magyaroknak jó barátságban, testvérként kell egymás mellett élniük”. Ehelyett egyéb történik „azt látom, hogy… ez nem az én programom” – írja. Ezt elmondhatja minden józan gondolkodású erdélyi, függetlenül attól, milyen nyelven beszél.

Székelyeknél nem ünnep
A románság nemzeti ünnepe az 1918-ban meghonosított erőszakos nemzetpolitika, a szélsőséges nacionalista magyarellenesség, a székelység provokálása, megfélemlítésére való törekvés miatt – jogosan – nem vált a székelyek ünnepévé. Gondoljunk csak arra az ellentmondásra, hogy amíg a gyulafehérvári határozatok alapján a románság a 43 százalékaránya alapján jogot formált Kelet-Magyarország Romániához csatolására, a 76 százalékarányú székelységnek megtagadják azt is, hogy hivatalos okmányokban használhassa Székelyföld nevét, zászlaját pedig üldözik, miközben a Románián belüli belső ön­rendelkezéséről, a területi autonómiáról még hallani sem akarnak. Némely román politikusnak az a véleménye: nincs olyan román ember, aki e kérdésről hajlandó lenne tárgyalni. Újabban akad felelős beosztású politikus is, aki még polgárháborús feszültség keltésének a lehetőségét is emlegeti, azaz a románok autonómiaellenes tüntetését. Mindezt akkor, amikor a román hatalom lázasan készül arra, hogy régiósítás leple alatt Székelyföld népét kisebbséggé degradálja, beolvassza egy nagyobb tartományba, ahol a döntés kikerül a helyi, a választott képviselet kezéből. Így érthetetlen az elvárásuk, hogy a közösségi jogoktól megfosztott székely magyar e napon velük ünnepeljen. Mindezt akkor, amikor a gyulafehérvári ígéreteket máig nem alkalmazzák. December elseje így vált a székely nép számára a kiszolgáltatottság, a másodrangú állampolgári státus szimbólumává.