*

"Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék."

Gróf Apponyi Albert beszéde Versaillesben

Igen tisztelt Elnök úr, Uraim!

Engedjék meg, hogy még egyszer megköszönjem, hogy alkalmat adtak nekünk álláspontunk kifejtésére. Tulajdonképpen szóbeli tárgyalást kívántam, mert nézetem szerint ez az egyedüli eszköz, amely bennünket a megértéshez és az előttünk fekvő szövevényes kérdések helyes megismeréséhez vezethet. A Legfelsőbb Tanács azonban akaratát más irányban már megállapította, így meg kell ez előtt hajolnom. Elfogadom tehát az elém állított helyzetet és hogy idejüket túlságosan igénybe ne vegyem, egyenesen a tárgyra térek.

A mi szemünkben a tegnapot a mai naptól a békefeltételek hivatalos megismerése választja el. Érzem a felelősség roppant súlyát, amely reám nehezedik abban a pillanatban, amikor Magyarország részéről a békefeltételeket illetőleg az első szót kimondom. Nem tétovázom azonban és nyíltan kijelentem, hogy a békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak. Mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy visszautasítása között, úgy tulajdonképpen arra a kérdésre adna választ: helyes-e öngyilkosnak lennie, nehogy megöljék.

Szerencsére még nem tartunk ilyen messze. Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. Ezek közül bátrak voltunk már egynéhányat a békefeltételek átvétele előtt átnyújtani. Meg vagyunk győződve róla, hogy Önök a már átnyújtott és a jövőben átnyújtandó megjegyzéseinket a viszonyok nehézsége által követelt komolysággal és lelkiismeretességgel fogják áttanulmányozni. Reméljük tehát, hogy meg fogjuk győzni Önöket. Reméljük ezt annál is inkább, mert nem áll szándékunkban sem ma, sem későbben érzelmeinkkel kérkedni, vagy kizárólag azoknak az érdekeknek szempontjára helyezkedni, amelyeket feladatunk megvédelmezni. A legjobb akarattal iparkodunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már megtaláltuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

Ezeknek az elveknek és érdekeknek szempontjából vizsgáljuk meg a nekünk felajánlott béke feltételeit.

Nem titkolhatjuk el, mindenekelőtt, megütközésünket a békefeltételek mérhetetlen szigorúsága felett. E megütközés könnyen megmagyarázható. A többi háborút viselt nemzettel, Németországgal, Ausztriával és Bulgáriával kötött béke feltételei mindenesetre szintén szigorúak. De közülük egyik sem tartalmazott a nemzet életére lényeges oly területi változtatásokat, mint azok, amelyeket velünk elfogadtatni akarnak. Arról van szó, hogy Magyarország elveszítse területének kétharmad- és népességének majdnem kétharmadrészét, és hogy a megmaradt Magyarországtól a gazdasági fejlődés majdnem összes feltételei megvonassanak. Mert az ország e szerencsétlen középső része, elszakítva határaitól, meg lenne fosztva szén-, érc- és sóbányáinak legnagyobb részétől, épületfájától, olajától, földgázforrásaitól, munkaerejének jórészétől, alpesi legelőitől, amelyek marhaállományát táplálták; ez a szerencsétlen középső rész, mint mondottam, meg lenne fosztva a gazdasági fejlődés minden forrásától és eszközétől, ugyanakkor, amikor azt kívánják tőle, hogy többet termeljen. Ily nehéz és különös helyzet előtt állva, kérdezzük, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különös szigorúságot Magyarországgal szemben?

Talán az ítélkezés ténye lenne ez Magyarországgal szemben?

Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.

Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot azonban mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

Vagy talán a nemzetközi igazságosság elvének oly alkalmazásáról van szó, amelynek célja a poliglott államalakulatok helyett, amelyek közé Magyarország is tartozik, olyan új alakulatokat létrehozni, amelyek igazságosabban oldják meg a területi kérdést a különböző nemzetiségek között és amelyek hatásosabban biztosítják azok szabadságát? Ha a tényeket tekintem, úgy kénytelen vagyok kételkedni, hogy ez a törekvés eredményezte a kérdés ily módon való megoldását.

Mindenekelőtt a Magyarországtól elszakítandó 11.000.000 léleknek 35%-a magyar, amely három és félmilliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezőtlenebb számítást vesszük is alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené. Ha feltesszük tehát - amitől távol állok -, hogy a nemzetiségi elv alkalmazása a fennmaradó 55%-ra nézve előnyösebb állapotot teremtene, mint a történelmi Magyarországon, még mindig az elszakítandó népesség majdnem felére nézve ez az elv nem vonatkozhat, vagy ha vonatkozik, úgy fordított értelemben. Nézetem szerint pedig, ha elvekről van szó, úgy azokat egyenlő módon kell alkalmazni mindazokra, akiket a szerződés rendelkezései érintenek.

Menjünk azonban tovább és tekintsük a Magyarország romjain megnövekedett államokat. Megállapíthatjuk, hogy faji szempontból ezek is éppen úgy, vagy talán még jobban részekre lesznek darabolva, mint az egykori Magyarország. Nem célom Önöket, Uraim, kifárasztani azoknak az adatoknak felsorolásával, amelyeket az e kérdésben benyújtandó okmányaink különben is tartalmazni fognak. Addig is azonban, amíg ezeket megismerhetik, kérem Önöket, fogadják el állításaimat, hogy követhessék következtetéseimet, amelyeket levezetni bátor leszek.

Nem látom be, hogy a nemzetiségi elv, a nemzeti egység elve nyerne ezáltal a feldarabolás által. Egyetlen következménye volna ennek, amelyet bátor leszek megemlíteni, anélkül, hogy bárkivel szemben is támadó szándékom lenne. Csak egyszerűen megállapítani kívánom azt a tényt, hogy e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak. Következtetésem igazolására egy pár számadatot idézek.

A magyarságnál az írni és olvasni tudók arányszáma megközelíti a 80%-ot; a magyarországi németeknél a 82%-ot; a románoknál a 33%-ot; a szerbeknél az 59 és egynéhány tizedet, majdnem a 60%-ot. Ha a felsőbb társadalmi osztályokat tekintjük és számításba vesszük azokat, akik gimnáziumot végeztek és letették azt a vizsgát, amely Franciaországban a baccalaureat-nak felel meg, úgy megállapíthatjuk, hogy a magyarok arányszáma azok között, akik ily tanulmányokat végeztek, vagy az érettséginek megfelelő képzettséget érték el, 84%, jóllehet a magyarok az összes népességnek csak 54,5%-át teszik; a románok arányszáma az ily tanulmányokat végzettek között 4%, pedig az egész népesség 16%-át alkotják; a szerbeké 1%, jóllehet számuk az egész népesség 2,5%-a. Ismétlem, hogy ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a művelt népek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan.

Nézetem szerint a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából. Ebben az irányban már most vannak bizonyítékaink. Szomszédaink, akik területünk egy részére törnek, már legalább egy éve hatalmukba kerítették azokat; a fegyverszüneti szerződés értelmében ugyan joguk lett volna ezeknek a területeknek katonai megszállására, de ők kisajátították a kormányzás egész gépezetét is. Ennek látjuk már a következményeit. Külön okmányban fogjuk bemutatni, hogy ez alatt az egy év alatt mily nagy kulturális értékek romboltattak le. Látni fogják, Uraim, ezekben az okmányokban, hogy két egyetemünk, amelyek a kultúra legmagasabb fokán állanak, a kolozsvári, a magyar kultúra egyik régi székhelye és az újabb keletű pozsonyi egyetem, tönkretétettek. A tanárok elűzettek és szeretném, ha megtudnák Önök, hogy kiket ültettek a helyükbe. Felhívom Önöket, hogy küldjenek ki tudósokból álló bizottságokat, hogy a való helyzetet megismerjék és hogy az összehasonlítást megtehessék. Lehetetlen, hogy ezek az egyetemek és ezek a tanári karok, amelyeknek történelme a messze múltba visszanyúlik és amelyek most megsemmisíttettek, helyettesíthetők legyenek a megszálló nemzetek szellemi erőtartalékaiból. Ezek a nagy kulturális intézmények belátható időben nem pótolhatók.

Hasonló a helyzet az egész közigazgatási gépezetnél és a tanítótestület mindegyik fokánál. Csupán a román megszállott területeken több mint kétszázezer gyermek az utca porában nevelődik a tanítóhiány folytán, mivel a magyar tanítók kiutasíttattak és pótolni őket nem bírják.

Uraim! Azt hiszem, hogy az emberiség nagy érdekei szempontjából nem lehet sem közömbösen, sem megelégedettséggel szemlélni azt a körülményt, hogy a nemzeti hegemónia oly fajokra száll át, amelyek ha a legjobb reménységgel kecsegtetnek is a jövőre nézve, de ma még a kultúra alacsony fokán állanak.

Láttuk már, hogy a szigor, amellyel Magyarországot sújtják, nem eredhet az ítélkezés tényéből. Láttuk, hogy a nemzetiségi elv sem nyerne ezáltal semmit. Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi?

Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak kiinduló pontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegennyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó elemet fajrokonaik alkotják, mint Magyarországhoz, ahol a magyar hegemónia érvényesül. Ez azonban csak feltevés; és ha a feltevések útjára léptünk, úgy bátor vagyok megjegyezni, hogy e feltevés fordított értelemben alkalmazható arra a 45% magyarra és németre, akik most egy új államhoz csatoltatnak és akikről feltehető, hogy szívesebben maradnának a magyar állam polgárai. Ez az okoskodás nem jelentene mást, minthogy az előnyöket a másik oldalra helyezzük. De miért induljunk ki sejtésekből és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, egyszerű, de egyetlen eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.

Amidőn ezt követeljük, hivatkozunk Wilson elnök úr által oly kiválóan szavakba öntött nagy eszmére, amely szerint az embereknek egyetlen kapcsolata, az államok lakosságának egyetlen része sem helyezhető akarata, megkérdezése nélkül, mint valami marhanyáj, egy idegen állam fennhatósága alá. Ennek a nagy eszmének a nevében, amely különben az erkölcsi alapon nyugvó egészséges emberi felfogásnak egy axiómája, követeljük a népszavazást hazánk azon részeire vonatkozólag, amelyeket tőlünk most elszakítani akarnak. Kijelentem, hogy előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az. Természetesen követeljük, hogy a népszavazás olyan körülmények között tartassék meg, hogy annak szabadsága biztosítva legyen.

A népszavazás annál is inkább szükséges, mivel a Nemzetgyűlés, amely végső fokon hivatott a javasolt békefeltételek fölött dönteni, csonka lesz. A megszállt területek lakói nem lesznek itt képviselve. Nincsen olyan kormány vagy Nemzetgyűlés, amely jogi vagy erkölcsi szempontból jogosult volna dönteni azoknak a sorsa fölött, akik ott képviselve nincsenek. Különben a békeszerződés e tekintetben oly kifejezéseket tartalmaz, amelyekben e nehézség sejtelme rejlik. "Magyarország a maga részéről lemond, amennyiben számottarthatna..."; ezek körülbelül a békeszerződés szavai. Valóban nem érezzük magunkat feljogosítva oly határozatok hozatalára, amelyek akár jogi, akár morális kötelezettségeket rónának a lakosságnak arra a részére is, amely a Nemzetgyűlésben képviselve nem lesz.

Maga az eszme kívánja, hogy ezt a követelésünket a Békekonferencia elé terjesszük. Ha egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy azt javasoljuk, hogy kérdezzük meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek. Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el és ha ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete alá bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés?

Még egy szempontból vehetjük tekintetbe a népek önrendelkezési jogát. Megkockáztatható volna az az állítás, hogy talán a nemzeti kisebbségek jogai hatásosabban lennének biztosítva az új államok területén, mint ahogyan Magyarországon voltak. Ez alkalommal nem akarok védőbeszédet tartani azon eljárás fölött, amelyet Magyarországon a nem magyar fajok állítólagos elnyomása tekintetében követtek. Csak annak állítására szorítkozom, hogy nagyon örülnénk, ha a tőlünk elszakított területeken magyar testvéreink ugyanazon jogoknak és előnyökben birtokában lennének, amellyel Magyarország nem magyar ajkú polgárai bírtak. Erre a kérdésre lesz alkalmunk még visszatérni. Ebben a pillanatban nem vagyok hivatva erről beszélni, már csak azért sem, mivel nem állanak rendelkezésemre a nélkülözhetetlen okmányok. De kész vagyok bármikor és bárkivel szemben e kérdést behatóan megvitatni. Állíthatom azonban, hogy ha az egykori Magyarország nemzetiségi politikája még annál is rosszabb lett volna, mint azt elkeseredettebb ellenségeink állították, még akkor is jobb annál a helyzetnél, amelyet szomszédaink és csapataik a megszállt területen teremtettek.

Elő fogunk terjeszteni, Uraim, egy egész sorozat okmányt, különösen azokra a tényekre vonatkozólag, amelyek Erdélyben történtek. Szigorúan megvizsgáltuk az összes jelentéseket, amelyek e tekintetben beérkeztek és jóllehet ezeknek az okmányoknak hitelességét az erdélyi három keresztény egyház, a katolikus, kálvinista és az unitárius egyház vezetői erősítik meg, mégsem kívánjuk - nem kívánhatjuk -, hogy puszta állításunknak hitelt adjanak, mert hiszen szavaink ellentétben állanak más oldalról származó nyilatkozatokkal. Kérjük azonban Önöket, hogy vizsgálják meg a helyszínen a történteket, küldjenek ki a végső döntés előtt a helyszínére szakemberekből álló bizottságot, hogy meggyőződhessenek azokról a tényekről, amelyek az említett területen végbemennek. Egyedül mi követeljük Uram, hogy a helyzetet borító homály eloszlattassék, egyedül mi törekszünk olyan döntésekre, amelyek a kérdés helyes ismeretéből fakadnak.

Kérjük még továbbá azt is, hogy abban a végső esetben, ha terület-változtatásokat fognak reánk kényszeríteni, a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelme hatásosabban és részletesebben biztosíttassék, mint azt a nekünk átnyújtott békejavaslat tervbe veszi. A mi meggyőződésünk szerint a tervbe vett biztosítékok elégtelenek. Erősebb biztosítékokat kívánunk, amelyeket a Magyarország területén megmaradó idegenajkú lakosokkal szemben mi is készek vagyunk alkalmazni. E tekintetben meghatalmazottjaikkal már teljes egyetértésre jutottunk. Azt hisszük azonban, hogy szomszédainknál erőteljesebb biztosítékok elérése nehézségekbe fog ütközni, mert hiszen elfogultságuk fajtestvéreikkel szemben ismeretes. A múlt tanulságai is kényszerítenek bennünket arra a feltevésre, hogy e kérdésben szívós ellenállásra fogunk találni. A román csapatoknak a demarkációs vonalra való visszavonása tekintetében, amelyet több ízben kértünk és amelyet kormányunk a békedelegáció Párizsba való kiküldésének feltételévé tett, a Szövetséges Hatalmak oly erélyesen léptek fel a román kormánynál, hogy lehetetlennek látszott, hogy ne teljesítsék a Szövetséges Hatalmak követelését. És mégis így történt. Azt hiszem megértik tehát, Uraim, aggodalmainkat testvéreinket illetőleg, ha ők ezen idegen uralom alá kerülnének.

Sorra vettem, Uraim, az elveket, amelyek a békefeltételek megállapításánál számbajöhetnek és megállapíthatom, hogy nem tudtam a nemzetközi igazságosság, a nemzetiségi és a népek szabadsága elvének oly alkalmazását megtalálni, amely a nekünk felajánlott béke indító okait kellőleg megvilágította volna. Talán a fejtegetéseim bevezetésében már említett érdekek, a béke nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója sugallták őket?

Uraim! A magyar probléma az általános problémának nem oly kis része, mint azt a statisztika nyers számaiból következtetni lehetne. Ez a terület, amely Magyarországot alkotja és amely jogilag ma is Magyarország, századokon át rendkívül fontos szerepet játszott Európában, különösen Közép-Európában a béke és a biztonság fenntartása tekintetében. A magyar honfoglalást és a magyaroknak a keresztény hitre való áttérését megelőző évszázadokban hiányzott itt a nyugalom és a biztonság. Közép-Európa a legkülönbözőbb barbár népek támadásainak volt kitéve. A biztonság csak ettől a pillanattól fogva állt fenn, amikor a magyar védővonal kialakult. Az állandóság és a béke általános szempontjaiból rendkívül fontos, hogy a zavarok kelet-európai főfészke ne nyerjen tért és ne terjeszkedjék ki Európa szívéig. A történelmi fejlődésnek azonban gátat vetett a Balkán-félszigeten a török hódítás és így az egyensúly ott nem állott helyre. Adja az Ég, hogy ez mielőbb bekövetkezzen. De ma rendkívül fontos, hogy e zavarok, amelyek Európa békéjét oly sokszor háborították meg és amelyek bennünket már több ízben a háború küszöbére sodortak, onnan ne terjedhessenek tovább.

A történelmi Magyarország töltötte be azt a feladatot, hogy oly államot tartva fenn, amelyben egyensúly és biztonság uralkodott, megvédte Európát a keletről fenyegető közvetlen veszedelmek elől. Ezt a hivatását tíz századon át töltötte be és erre egyedül organikus egysége képesítette. Idézem a nagy francia geográfusnak, Reclus Elisének szavait, amelyek szerint ez az ország oly tökéletes fölrajzi egység, amely Európában egyedül áll. Folyóink és völgyeink rendszere, amelyek a határokról kiindulva a középpont felé törekszenek, oly egységet alkotnak, amely csak egységes hatalom által kormányozható. Részeinek gazdasági függése szintén a legteljesebb, miután a közép hatalmas gazdasági üzemet alkot, a szélek tartalmazzák pedig mindazt az anyagot, amire a gazdasági fejlődés szempontjából szükség van.

A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék. Ez az oka annak, hogy a történelem tíz századon át megőrizte ezt az egységet. Önök visszautasíthatják a történelem szavait mint elvet egy jogi konstrukció megépítésénél, de a történelem tanulságát, amelyet az ezer éven át hangoztatott, figyelembe kell venniök. Nem a véletlen, hanem a természet szavai beszélnek itt. Magyarország az organikus egység minden feltételével rendelkezik, egyet kivéve, és ez a faji egység. De azok az államok, amelyeket a békeszerződés értelmében Magyarország romjain építenének fel, szintén nem rendelkeznének a faji egységgel. Az anyanyelv egysége hiányzott egyedül Magyarországon az egység feltételei közül, és hozzáteszem, hogy az alakítandó új államok az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni. Az alakítandó új államok átvágnák a földrajz természetes határait, megakadályoznák a hasznos belső vándorlást, amely a munkást a kedvezőbb munkaalkalmak felé irányítja; megszakítanák a tradíció fonalait, amelyek a századokon át együtt élőket közös mentalitásban egyesítették, akik ugyanazon eseményeket, ugyanazt a dicsőséget, fejlődést és ugyanazokat a szenvedéseket élték át. Jogosult-e a félelmünk tehát, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk. Ezeket az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, sokkal veszedelmesebb formában, mint azt Magyarországon egyesek fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át. Az új alakulatokat azonban oly nemzetek irredentizmusa aknázná alá, amelyek nemcsak idegen hatalom uralmát éreznék, de az övékénél alacsonyabb kultúrájú nemzet hegemóniáját is. És itt organikus lehetetlenséget kell megállapítanunk. Mindenesetre feltételezhetjük, hogy még egy magasabb kulturális fokon álló nemzetiségi kisebbség is képes a hegemónia gyakorlására egy alacsonyabb fokon álló többséggel szemben , de hogy egy alacsonyabb kulturális fejlettséggel bíró kisebbség, vagy egy igen csekély többség hegemóniával bírhasson, elérhesse a felsőbbség önkéntes elismerését és a morális egybeolvadást egy magasabb kulturális fokot elért nemzetiséggel szemben, ez, Uraim, organikus lehetetlenség.

Előszeretettel vádolnak meg bennünket azzal a szándékkal, hogy a kérdések nekünk nem tetsző elintézését erőszakkal fogjuk megváltoztatni. Távol állunk, Uraim, az ily kalandos tervektől. Mi reményeinket az igazságnak és azoknak az elveknek morális erejére alapítjuk, amelyekre támaszkodunk és amit nem tudunk elérni ma, annak megvalósulását a Népek Szövetségének békés akciójától várjuk, amelynek egyik feladata lesz orvosolni azokat a nemzetközi helyzeteket, amelyek a béke fennmaradását veszélyeztethetnék. Ezt kijelentem, nehogy szavaimban gyermekes és fölösleges fenyegetést lássanak. De kijelentem azt is, Uraim, hogy olyan mesterkélt rendelkezésekkel, mint amilyeneket a békeszerződés tartalmaz, Európa ennek az általános béke szempontjából oly fontos és sokat szenvedett részében alig lehetséges békés politikai helyzetet teremteni. Közép-Európát a keletről jövő veszedelmekkel szemben egyedül a történelmi magyar terület stabilitása tudja megőrizni.

Európának szüksége van gazdasági rekonstrukcióra. A gazdasági fejlődést azonban az új alakulatok bizonyára meg fogják gátolni. Ez a körülmény a megmaradt Magyarországon szükségképpen be fog következni. De hasonló lesz a helyzet az elszakított részeken is. E területek alacsonyabb kultúrájú nép alacsonyabb fokú adminisztrációja alá rendelve, elszakítva ennek az organikus egységnek többi részeitől, amelyekkel kapcsolatban újból virágzásnak indulhatnának, a stagnálásra, vagy valószínűleg a visszaesésre vannak kárhoztatva.

Európának szüksége van szociális békére. Önök jobban ismerik azokat a veszélyeket, amelyek ezt a békét fenyegetik. Önök jobban tudják mint én, hogy a háború következményei megzavarták és egyensúlyából vetették ki a gazdasági élet szellemét és feltételeit. A múlt szomorú tapasztalataiból tudjuk, hogy a felforgató elemek sikerei mind annak a következményei, ami aláásta a társadalom morális erejét, tehát mind annak, ami meggyöngítené a nemzeti érzést és előidézte a munkanélküliség nyomorát. Ha Európának ebben a részében, amely még mindig közel áll a bolsevizmus égő fészkéhez, megnehezítik a munka feltételeit, megnehezítik a munka újból való megkezdését, ezáltal csak a társadalmi béke veszélyei nyernek újabb tápot. Védővonalak tehetetlenek a járványok, különösen a morális járványok ellen.

Mindezekkel a teóriákkal szemben Önök felhozhatják mint döntő tényezőt, a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket, Uraim. Elég reálisan gondolkozunk politikai kérdésekben, hogy ezzel a tényezővel kellőképpen számoljunk. Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak és amelyekben megjelölték a háború céljait.

Ismétlem, nem hisszük, hogy ez volna a győzelmes nagy nemzetek mentalitása. Ne vegyék rossz néven, hogy a most győzelmes Franciaországon, Anglián és Olaszországon túl meglássam a körvonalait annak a másik Franciaországnak, amely mindig a nagylelkű törekvéseknek előőrse és a nagy eszméknek szócsöve volt, annak a másik Angliának, amley a politikai szabadságok szülőanyja volt, és annak az Olaszországnak, amely a reneszánsznak, a művészeteknek és a szellemi fejlődésnek a bölcsője volt. És ha duzzogás nélkül ismerem el a győző jogát, úgy azzal a másik Franciaországgal, Angliával és Olaszországgal szemben egész másképp érzek; hálával hajlok meg előttük és szívesen fogadom el őket mestereinkül és nevelőinkül. Engedjék meg, Uraim, hogy azt tanácsoljam: ne veszélyeztessék örökségüknek ezt a legjobb részét, ezt az erkölcsi fölényt, amelyre Önöknek joguk van, az erőszak fegyverének alkalmazásával, amely ma az Önök kezében van, de amelyet holnap más ragadhat meg, míg amaz megmarad.

Bízva ezeknek az eszméknek az erejében, a bennünket környező minden nehézség, minden rosszakarat és minden akadály dacára, amelyeket utunkon felhalmozni iparkodnak, bizalommal lépünk arra az útra, amely végre megnyílt előttünk, hogy részt vehessünk a béke munkájában; és tesszük ezt a legteljesebb jóhiszeműséggel. Bízunk azoknak az eszméknek az őszinteségében, amelyeket Önök kijelentettek. Jogtalanság volna Önökkel szemben másképpen gondolkoznunk; bízunk az erkölcsi tényezők erejében, amelyekkel ügyünket azonosítjuk, és kívánom Önöknek, Uraim, hogy a győztes fegyvereknek dicsőségét szárnyalja túl a béke megteremtésének dicsősége, amellyel Önök az egész emberiséget megajándékozzák.

Csak egy pár szót kívánok még, Uraim, némely részletkérdést illetőleg megjegyezni.

Beláthatják, hogy nem térhettem ki a nekünk felajánlott béke részletes tárgyalására. Egyedül a területi kérdéssel foglalkoztam, mert ez a kérdés magában foglalja a többieket. Fel szeretném hívni azonban figyelmüket még egynéhány pontra, amelyeknek megoldása nézetem szerint rendkívül sürgős.

Mindenekelőtt a humanizmusnak egyik kérdése, a hadifoglyoknak kérdése áll előttünk. A békeszerződés szavai szerint a hadifoglyok hazaszállítása csak a béke ratifikációja után történik meg. Kérem Önöket, Uraim, ne vegyenek tekintetbe egy formalizmust, amely miatt annyi ártatlan család szenvedhetne. A szerencsétlen szibériai hadifoglyok ügyében külön beadvánnyal fordultunk a Legfelsőbb Tanácshoz. Ennek a kérdésnek a megoldásánál hivatkozom az Önök emberies érzésére; oly érzések ezek, amelyeknek még háborús időben is fölötte kell állnia a politikának.

Még egy megjegyzést kívánok tenni a pénzügyi határozatokra vonatkozólag. Nézetem szerint a békeszerződés nem veszi eléggé figyelembe Magyarország különleges helyzetét. Magyarországnak két forradalmat, a bolsevizmus négy hónapos dühöngését és több hónapos román megszállást kellett átélnie. Ilyen körülmények között lehetetlen, hogy a szerződés által tervbe vett pénzügyi és gazdasági határozatokat végre tudjuk hajtani. Ha a győztes hatalmak polgárai által részünkre folyósított hitelek a béke aláírásának pillanatában - amint ezt a javaslat kimondja - felmondhatók lesznek, ez a fizetőképtelenséget, a csődöt jelenti, amelynek visszahatását kétségkívül a győztes hatalmak is éreznék. Elismerem, hogy sok hitelezőnk van az Önök országaiban. A hitelek visszafizethetők lesznek, ha erre nekünk időt engedélyeznek, de nem lesznek visszafizethetők, ha azonnal követelik azokat tőlünk.

Azt követelik továbbá tőlünk - és ez is igazolja, hogy mennyire célravezetőbb lett volna bennünket előzőleg meghallgatni -, hogy mi Ausztriának vasércet szállítsunk. Mivel magunk is abban a helyzetben vagyunk, hogy ércet kell importálnunk, ezt a rendelkezést nem tudjuk teljesíteni. Hasonló a helyzet az épületfa tekintetében.

Ezekre a részletekre nézve kérem az Önök jóakaratú megfontolását, amelyet már az Önök képviselői részünkre kilátásba helyeztek. Mielőtt szavaimat befejezném, hálásan köszönöm, Uraim, hogy alkalmat adtak nekem álláspontomnak élőszóval való kifejtésére, és hogy beszédemet oly jóakaratú és állandó figyelemmel kísérték.

*

IMF: segítség helyett újabb Trianon

Jegyezzük meg, az IMF nem segélyt, nem segítséget ad, hanem kőkemény, trianoni feltételű hiteleket. Az IMF krédója, hogy egy helyen akkor van rend, ha a bankok rendeltetésszerűen működnek és hatalmas profitra tesznek szert – nyilatkozta a Bar!kád hetilapnak Boros Imre. A közgazdász ahhoz hasonlította a helyzetet, mint amikor Hegedűs András arra kérte a szovjet csapatokat, vonuljanak be Magyarországra. Boros Imre kiemelte, Magyarország is kiváló példája annak, hogy a pénzügyi felső vezetésbe bizony a nemzetközi globális körök a saját embereiket ültetik. Kiváltképpen a magyar jegybankba. Az egyetemi docens hangsúlyozta, ki kell mondani, hogy a bába nem ejtett bennünket a fejünk tetejére, és amit a föderációról beszélnek, az messze nem a több Európáról szól, hanem hogy miként lehet több teherviselőt bevonni a bankok gonoszságainak elviselésére.

http://www.nemenyi.net/main.asp?Direkt=105035

*

„Hazaellenes mindenki,

ki azt mondja a nyomorgóknak,

ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért”

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Ha van írónk, akinek műveit bárhol felütve mai valóságunkat megvilágító mondatokba ütközünk, akkor Szabó Dezső valahogy feltétlenül közéjük tartozik: regényeiben, elbeszéléseiben, s nem utolsósorban „Ludas Mátyás Füzetek” című publicisztikai sorozatában nem győzte minduntalan hangsúlyozni, hogy „hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért”, vagyis hogy egyéni és közösségi szinten miként lett egyként úrrá rajtunk a mortalitás a moralitás helyett.

Minderről drámai erővel számol be különösen két levele. Az egyiket 1911-ben írta gróf Tisza István földbirtokos úrnak, Magyarország miniszterelnökének, a tanári bérek emelését kívánva, leszögezve benne, hogy igenis

„hazaellenes mindenki, ki öt, tíz vagy nem tudom hány ezer holdnyi vagyonnal azt mondja a nyomorgóknak, ne gondoljatok az anyagiakkal, éhezzetek a hazáért. Hazaellenes, mert kompromittálja a haza fogalmát. Nagyméltóságod szereti a hazát a maga módja szerint (tízezer jóllakott, húsz millió éhes idealistával), mi a magunk módja szerint (minden becsületes munkát gond nélküli, elégedett élet illet meg”.

A másikat 1923-ban a tisztviselőkérdésről, rámutatva, mikor van és mikor nincs helye a hatalommal szembeni lojalitásnak (amelyért mellesleg dr. Töreky Géza államügyész kétévi fegyházra és 100 000 korona pénzbüntetésre ítélte s csupán ügyvédje fellebbezési beadványainak volt köszönhető, hogy a harmadfokú tárgyaláson az ítélete egy hónap felfüggesztettre és 50 000 koronára mérsékelték): ebben egy helyzetét tűrhetetlennek tartó tanár panaszlevelére válaszolva azt írta, hogy egyenesen csak azt kapják, amit megérdemelnek, amiért, hasonlóan az amerikai regények azon rabszolgáihoz, akik kizsákmányolóik mellé állnak, akárhányszor megkorbácsolják is azok őket, amiért nem teremtették meg „az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban”: „Az Önök hazaáruló baromi idealizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva idealizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat, s kisebb bűnös az, aki rabol: a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.”

http://www.hunhir.info/index.php?pid=hirek&id=58186

*

Add tudtára!

"Sok víz sem tudja eloltani a szeretetet..."

(Énekek éneke 8:7)

(szerző: Bob Gaas)

Nevetünk azon, amikor egy rajzfilmben a férj ezt mondja a feleségnek: "Tessék, már megint a szövegkörnyezetbõl kiragadva idézed a házassági eskünket! " Walter Lippmann mondta: "Az az elképzelés, hogy két emberi lény együtt éljen évtizedekig, hogy komolyan veszekednének, közönyösséget sugall, és az ilyen bambaságot csak a birkákban csodáljuk."

A házasság Isten ötlete, és jó ötlet. De ha olyasvalakit keresel, aki minden lehet számodra, csalódni fogsz! Amikor összeházasodsz valakivel, akkor elfogadod a gyengeségeit éppúgy, mint az erõsségeit. Ez árukapcsolás. Ha tökéletességre vágysz, olyat kérsz, amit egyikõtök sem tud megadni. Azonban ha bajba kerülsz, számíthatsz a társadra. A házasság azt jelenti, hogy van valaki, akihez odabújhatsz, amikor a világ olyan hidegnek tûnik, akinek ugyanannyira számít, ha a gyermekeid betegek, mint neked. Azt jelenti, hogy van egy kéz, mely újra meg újra a homlokodra tapad, hogy megnézze, nem vagy-e lázas, és van egy váll, amelyen kisírhatod magad, amikor egy szerettedet eltemetik. Azt mondod annak, akihez hozzámész: Amikor eljön az ideje, hogy elhagyjam ezt a világot, a te arcodat akarom búcsúzóul megcsókolni. A te kezedet fogva akarok átlépni az örökkévalóságba. A te szemedbe akarok nézni, és látni, hogy sokat jelentek számodra. Nem azt, hogy nézek ki, nem azt, hogy mennyi pénzt keresek, vagy milyen tehetséges vagyok!! Hanem azt szeretném, hogy olyan valakinek a szemébe nézhessek, aki szeret engem, és azt lássam benne, hogy sokat jelentek neki!

Ha mostanában túl elfoglalt voltál, vagy csak feledékeny, szánj rá egy percet, és add tudtára házastársadnak, mennyire értékeled õt!

*

A monarchikus Európa pusztulásának kezdete:

220 éve született a republikánus Franciaország

A 18. század végén XVI. Lajos (1774-1792) kormányzatának nem sikerült kellően modernizálnia állama pénzügyeit, s ezért e pénzügyi válságból kinőtt politikai válság épp akkor bénította meg az államrendszer működését, amikor egy hirtelen kirobbant gazdasági válság mozgósította - hathatós szabadkőműves háttérmunkával - a tömegek millióit. Ami 1789. július 14-én, a párizsi népfelkeléssel vette kezdetét, minden volt, csak polgári forradalom nem. A legkevésbé sem azért tört ki, mert a polgárság - amely társadalmi státuszát, jogi állását és vagyoni helyzetét tekintve is rendkívül heterogén képződmény volt - részesülni óhajtott a politikai hatalomból, hanem az említett gazdasági és politikai válság egybeesése miatt, és nem a polgárságot juttatta hatalomra a nemességgel, illetve a papsággal szemben, hanem a vagyon előkelőségét - a vagyonos polgárságot és a gazdag nemességet - állította a születési arisztokrácia helyére. A modern, ténylegesen polgárinak nevezhető, gazdaságilag és politikailag magas szinten integrált társadalmi rendszert - miként azt Hahner Péter megállapítja - az ipar, a nagyvárosok, a nagytőke és az ipari munkásság világát a politikai forradalom után jó fél évszázaddal lezajló ipari forradalom teremtette meg.

A néptömegek radikalizálódása és a szabadkőműves, "felvilágosult" páholyok bomlasztó tevékenysége folytán azonban egyre nőtt a tradicionális társadalmi rend, a trón és az oltár iránti gyűlölet, ez vezetett aztán 1792. augusztus 10-én az ún. második forradalomhoz, amely megdöntötte a monarchiát és XVI. Lajost családjával együtt a Temple - a templomos lovagrend egykori központja - börtönébe juttatta. Egyébiránt előzményként 1792 augusztusában Párizsban igazi totalitárius forradalmi rendőrállam, a kommün jött létre, egy hónap alatt jó ezer embert vettek őrizetbe mindenféle koholt indok alapján, majd szeptember elején iszonyatos börtönmészárlást rendeztek. A király letartóztatása ellentmondott még az 1791. évi alkotmánynak is, hiszen az garantálta az uralkodó sérthetetlenségét, vétójoggal ruházta fel, ugyanakkor egyértelműen meghatározta azokat a bűncselekményeket, amelyek esetén a királyt meg lehet fosztani trónjától. Ezek a következők: fegyveres felkelés szítása, az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés, az ország elhagyása a visszatérés szándéka nélkül. Csakhogy az 1791-es alkotmány a detronizációt nevezte meg az egyetlen lehetséges büntetésként, ami lényegileg egy politikai aktus volt, egyéb, büntetőjogi következmény nem sújthatta a királyt, amiről a francia forradalmat éltető "haladó" történészek hajlamosak megfeledkezni, arról már nem is szólva, hogy XVI. Lajos a fentebb mondott cselekményeket el sem követte, sőt kifejezetten jó szándékú és népét szerető uralkodó volt.

De maradjunk még egy rövid ideig 1792 augusztusának jogellenes és vérgőzös eseményeinél. Tény, hogy ekkorra már megszerveződött Ausztria és Poroszország vezetésével a Franciaország, pontosabban a forradalmi kormányzat elleni nemzetközi koalíció, sőt maga Franciaország hadat is üzent neki, ezzel kitört a negyed századig tartó európai háború. Amikor a párizsi csőcselék 1792. augusztus 10-én megrohanta a - Medici Katalin és IV. Henrik által 1564 és 1610 között építtetett - Tuileriák palotáját, XVI. Lajos még imádott felesége és gyermekei védelmében sem adta ki a svájci gárdának a tűzparancsot, miként korábban, 1789. július 14-én, vagy az utóbb "az asszonyok menete" néven elhíresült 1789. október 5-6-ai eseményekkor sem. Egyébiránt ehhez a vonuláshoz kapcsolódik az a történelmi közhely, pontosabban mesei motívum, miszerint a párizsi kenyérhiányra válaszul Marie Antoinette azt felelte volna: "Ha nincs kenyér, egyenek kalácsot!" Visszatérve XVI. Lajoshoz, nem véletlen, hogy majdani perében egyetlen esetben háborodott fel - amikor azzal vádolták, hogy a franciák vérét ontotta.

Tény, hogy az augusztus 10-ei borzalmas események kirobbanása előtt, a király családjával bántatlanul átsétálhatott a Törvényhozó Nemzetgyűlés épületébe, ahol annak védelme alá helyezte magát, majd ezután detronizálták és a Temple börtönébe csukták. Azonban ezt követően elszabadult a pokol. A Tuileriákat a 780 hős svájci gárda mindhalálig védte a tomboló csőcseléktől, addig, ameddig az brutális kegyetlenséggel mind egy szálig legyilkolta őket. Itt meg kell említenünk, hogy a mártírok emlékére a festői szépségű svájci Luzernben 1821-ben gyönyörű, monumentális emlékművet állíttatott a helyi kantonális önkormányzat egy mesterséges kis tavacska partján. A nevezetes Löwendenkmal (Oroszlános-emlékmű) egy 14 méter magas és 9 méter széles nyílt sziklabarlang, amelynek bejáratában Thornaldsen modellje alapján kifaragott hatalmas haldokló oroszlán - ernyedő mancsaival védve a francia királyi címert - emlékeztet a "helvétek hűségére és virtusára". Minden monarchista számára kötelezően felkeresendő zarándokhely, az egyébiránt csodás környezetben fekvő Löwendenkmal.

Ezek után vegyük szemügyre, mit műveltek a "hős forradalmárok" a királyság megdöntését követően. Válogatás nélkül, a nyílt utcán minden "ellenséges" személyt halomra gyilkoltak. A nők lerángatták a holttestekről a ruhákat és minden egyebet, amit találtak. A hullákat aztán megcsonkították, levágták kezüket, lábukat, nemi szervüket, s az utóbbit a szájukba tömték vagy a kutyáknak vetették. Ami maradt, azt az örömtüzekre hajították, melyek egyike egészen a palotáig elterjedt. Felbquot;;ecsülhetetlen értékű műkincseket pusztítottak el vandál módon. Végül az öldöklésben meghalt 780 svájci gárdista maradványait szekerekre hajigálták, és - mintegy megelőlegezve a kommunisták "kegyeleti szokásait" - meszesgödrökbe szórták. A későbbi véres kezű despota, Robespierre szadista lelkivilágáról egzakt képet ad ez a nyilatkozata: "Ez volt a leggyönyörűbb forradalom, amelyet az emberi nem valaha megélhetett". Igaz, röpke egy év múlva ő még ezen is túltesz majd. A királyság megdöntését követő esztelen terrorkorszak eseményeiből is kiemelkedik az 1792. szeptember 2-5-e közötti vérengzés.

Az egyesült osztrák-porosz seregek ekkor már Párizs felé tartottak, hogy restaurálják a törvényes államformát, s kiszabadítsák XVI. Lajost fogságából, majd visszaültessék a trónra. A "belső ellenséggel" történő leszámolást, annak likvidálását ekkortájt hirdette meg a forradalmi kormányzat, illetve a párizsi községtanács, a kommün. Fréron Orateur du Peuple (Népszava) című lapja a következőket írta: "Az első csatát nem Párizs falain kívül fogjuk megvívni, hanem belül azokon. Mindvalahány királypárti gazember (értsd: a törvényesség és alkotmányosság talaján álló állampolgár - L. Zs.), ki e boldogtalan városban nyüzsög, egyazon napon elpusztíttatik. Polgártársaink országunk valamennyi megyéjében ti tartjátok túszként fogva az emigránsok családjait; ha üt az óra, sújtson le rájuk a nép bosszúja; gyújtsátok fel kastélyaikat, palotáikat, vessétek el a pusztítás magvait mindenütt, ahol az árulók polgárháborút szítottak. A börtönök tele vannak összeesküvőkkel. Nem várhatunk már soká az ítélkezéssel". A költő és drámaíró Fabre d'Églatine-t pedig poszthumusz kellene börtönbüntetésre ítélnie az Európai Unió számos országa bíróságának az alábbi soraiért: "Még egyszer, polgártársak, fegyverbe! Lándzsák, szuronyok, ágyúk és tőrök villogjanak egész Franciaországban; legyen mindenki katona; tisztítsuk meg sorainkat a zsarnokság alávaló szolgáitól! A városokban az árulók vére legyen a Szabadság első holokausztja (igen, nem elírás, kedves olvasók, az eredeti szövegben "le premier holocauste" szerepel!), hogy minden közös ellenségünkre indulunk, ne hagyjunk magunk mögött semmit, ami nyugtalansággal tölthetné el szívünket".

Ami az ezt követő három nap alatt Párizsban folyt, az Bosch festményeinek pokolbéli jelenetein is túltesz, vérözön borította el Párizst, s a republikánus-jakobinus söpredék a kegyetlen öldöklés tekintetében felülmúlta későbbi utódait, a bolsevikokat is. Eközben XVI. Lajos a Temple tornyában várta, miként döntenek sorsáról. Közismert, hogy a Marseillaise dallamára masírozó forradalmi sereg 1792. szeptember 20-án Valmy magaslatainál visszaszorította a porosz-osztrák haderőt, s az ezen a napon a fővárosban összeülő ún. Nemzeti Konvent másnap kikiáltotta az első köztársaságot. A Konvent nagy dilemmája a király sorsáról meghozandó határozat volt. Ugyanis, amíg nem emeltek vádat XVI. Lajos ellen, addig az augusztus 10-i akció is támadható volt, nem is beszélve az ún. köztársaság kikiáltásáról. Nos, ami a dolog jogi oldalát illeti, a király ellen semmiféle büntetőeljárást nem lehetett lefolytatni, sőt a fogvatartása is törvényellenes volt. Hiszen miként fentebb már utaltam rá - azon túl, hogy a Párizsban és nagyobb városokban zajló anarchista őrülettel szemben álló vidéki Franciaország képviselői, főként a parasztság számára a király Isten kegyelméből uralkodott - még a hatályos, 1791-es alkotmány is rögzítette, miszerint az uralkodó személye sérthetetlen, s csak ún. államellenes bűntett esetén lehet detronizálni, azaz trónjától, államfői tisztségétől megfosztani. Mivel XVI. Lajost törvénytelenül és erőszakosan augusztus 10-ének tébolyában már megfosztották trónjától, még a forradalmi bíróság jogi értelmezése szerint is csak polgárként lehetett volna törvényszék elé állítani, a detronizáció után elkövetett esetleges bűncselekményeiért. Igen ám, csakhogy a Temple falai között szigorúan őrzött király, még ha esetlegesen akart volna is, akkor sem követhetett volna el semmiféle bűncselekményt. A Konvent ítélőszékét persze ez a legkevésbé sem érdekelte. Formailag ugyan rendeztek egy kirakatpert - amelynek ismertetése külön elemzés tárgya lehetne -, azonban a prekoncepciós eljárás kezdetén már készen állott a végrehajtandó halálos ítélet.

Összegezve: a respublika legitimálásához a királynak pusztulnia kellett. Az egész köztársaságot olyan szellemben alapították meg, amilyen szellemben ítéletet mondtak XVI. Lajos felett. Igazságtalanul, jogtalanul, rosszhiszeműen, a más nézeteket vallók elpusztítására törekedve, mindeközben álszent módon a tolerancia és humánum szentségét zengedezve. Kontinensünk pedig halálos tőrdöfést kapott. Franciaországból kiindulva fél évszázad alatt Európát megfertőzte és szellemi-politikai immunrendszerét tönkretette a republikánus-egalitárius-liberális ragály, amely végső soron alapja lett a 20. századi tragédiáknak, s civilizációnk mai - Spengler által már 1919-ben prognosztizált - alkonyának, válságának. Végszóként és érdekességképpen nem hagyható említés nélkül, hogy a francia királyok temetkezési helyén, a Saint Denis-i katedrálisban - amelyben a csőcselék szörnyű pusztítást végzett 1792 után, leverve a tetőzetét, s összetörve az összes királyszobrot - utóbb helyreállítva az emlékműveket, a szerencsétlen sorsú XVI. Lajos, valamint utóbb, a legundorítóbb koholt vádak alapján kivégzett hitvese, Marie Antoinette szobrai előtt minden nap friss virágok díszlenek.

Lipusz Zsolt - Kuruc.info

*

"Ide minden rangú ember és mindkét nem eljöhet..."

A pesti kávéház mint a társasélet színtere

________________

SALY NOÉMI

Mi a kávéház? Alapfeladatán, a vendéglátáson túl a polgári nyilvánosság egyik alapvető, igen demokratikus intézménye, sajátos átmeneti tér az utca teljes nyitottsága és az otthon intimitása között, egyesítve mindkettő előnyeit. Eredetileg a városszerkezetben is az "átmenet" pontjain - kapuknál, piactereken, hídfőknél - kínált pihenést, felfrissülést, feltöltődést testi és szellemi értelemben egyaránt, s a különböző rétegek - arisztokraták és polgárok, sőt nagyon egyszerű emberek -, a különböző korosztályok és a két nem érintkezésére is olyan lehetőséget adott, amit semmilyen más intézmény nem tudott biztosítani. A kaszinók, klubok, szalonok természetüknél fogva zártkörűek voltak; a korzók, parkok és egyéb szabadtéri helyek hosszas tartózkodásra nem alkalmasak, ráadásul az időjárás szeszélyeinek is ki van téve az ember; a színház vagy a könyvtár a találkozást lehetővé teszi ugyan, de az elkülönülést már nemigen - de ne is folytassuk a sort.

A kávéház Pesten majd két és fél évszázadon át egyidejűleg volt színtere a kötetlen beszélgetésnek, sokféle játéknak és szórakozásnak, de az üzleti életnek és a helyi, sőt az országos politikának, a sajtó és a szépirodalom életének is. Az összes többi vendéglátóhelytől az különbözteti meg, hogy nem az éhes-szomjas munkadarab megtömésén és/vagy leitatásán, majd gyors eltávolításán fáradozott, hanem azon, hogy a sok különböző igénnyel jellemezhető embert - lehetőleg többedmagával - becsalogassa, és addig tartsa benn, ameddig csak lehet. Mindezek miatt jól körülhatárolható külső és tartalmi jellemzőkkel rendelkezett, amelyek történelme során kisebb módosulásokkal, de mindvégig megmaradtak. Közhelyszerűen 19. század végi keletkezésűnek tekintett sajátosságai már sokkal korábban is tetten érhetők és szinte változatlanul megfigyelhetők. Ilyen sajátosság egyebek közt a kávéházi demokrácia, a szakosodott törzskávéházak egyedülállóan nagy száma, valamint a női közönség jelenléte.

http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/saly.html

*

HALMOS BÉLA

Teste része a hegedűje

szerző: Borzák Tibor

Hatvanhét évesen kapta meg nemrég a Népművészet Mestere címet. Egész életét a táncházi muzsikára tette fel. Zenésztársával, Sebő Ferenccel kis időre szétváltak az útjaik, de mára újra együtt tudnak dolgozni. Ha elölről kezdhetné Halmos Béla, akkor sem választana más utat. Kitüntetése kapcsán beszélgettünk vele.

http://www.szabadfold.hu/csalad/teste_resze_a_hegeduje_halmos_bela_nepzene

*

Gróf Bánffy Miklós

egész felnőtt életében két asszonyt szeretett. Mindkét szerelme máshoz ment férjhez, de egyikük haláláig a szeretője volt, másikukat 61 éves korában feleségül vette. A maga módján mindkettőjükhöz hűséges volt.

Erdély leggazdagabb főúri családjának fia ifjúként igazi aranyéletet élt. Elvégezte a jogi egyetemet, festeni és zenélni tanult, de eközben kártyadósságokat csinált, váltót hamisított és nőügyekben párbajozott, mint későbbi regényhősei. Szigorú apja ezért egy évre száműzte egy távoli pusztabirtokukra, ahol, úgymond, benőtt a feje lágya. 28 évesen már országgyűlési képviselő, és Kisbán Miklós álnéven publikálni kezdte novelláit és színműveit. Már éppen elhitték róla, hogy megkomolyodott, amikor beleszeretett a nála három évvel fiatalabb Szilvássy Karolába. A rendkívül művelt és hírhedten extravagáns bárónő Erdély-szerte ismert feltűnő jelenség volt, a társasági pletykák főszereplője, aki hol expedíciót szervezett Afrikába, hol irodalmi szalont alapított, hol pedig szakácskönyvet írt. Nem csoda, hogy Bánffy apja nem találta megfelelő partinak, ezért nem járult hozzá a házassághoz. Az eladósorból lassan kiöregedő Karola így végül báró Bornemissza Elemérhez ment feleségül, akit a vadászaton kívül nem sok minden érdekelt. Kapcsolata Bánffyval házasságkötése után sem szakadt meg, rendszeresen találkoztak. Az akkor már ismert politikust és rejtőzködő írót 1912-ben az Operaház és a Nemzeti Színház intendánsává nevezték ki, ahol ő vitte színre először Bartók műveit. A színésznők „persze mind bájmosollyal fogadtak, mindenik bizonyára arra gondolt, hogy ő »főzi meg« magának az új hatalmasságot” - emlékezett később. Bánffy azonban nem a könnyen megszerezhető nőket nézte ki magának, hanem az ismert drámai színésznőt, a 26 éves Várady Arankát. Hamarosan komolyra fordult a kapcsolatuk, de Bánffy apja ismét közbelépett: Aranka végképp nem lehetett a Bánffy-birtok örökösének felesége, hiszen még báró sem volt, mint az előző feleség-jelölt. Így megismétlődött a korábbi történet, a színésznő hozzáment egy kitartó udvarlójához, Fekete Sándor szülészprofesszorhoz, és megszakította kapcsolatát Bánffyval. Eközben Erdélyben Szilvássy Karola és férje közös gyermeke meghalt, a házaspár szétköltözött, és a szép báróné ismét találkozgatni kezdett egykori szerelmével. A kapcsolat azonban újra megszakadt: jött Trianon, és Bánffy a Bethlen-kormány külügyminisztereként nem járhatott haza Erdélybe. A Budapesten élő Aranka házassága sem volt boldog, orvos férje megállapította, hogy feleségének szervi okok miatt nem lehet gyermeke. 1922 tavaszán Velencébe utazott pihenni, ahol találkozott a miniszteri posztjáról frissen leköszönt Miklóssal. Fellángolt köztük a régi szerelem, és meglepetésükre megfogant az 50 éves Bánffy Miklós és a 37 éves Várady Aranka közös gyermeke, Kató. Aranka férje félreállt a szerelmesek útjából, de élete végéig jó barátságban maradt velük. A házasságra azonban csak a makacsul ellenkező öreg Bánffy halála után kerülhetett sor, 22 évvel megismerkedésük után. A család visszaköltözött Erdélybe, a bonchidai Bánffy-birtokra, ahol Miklós belevetette magát a magyar irodalmi élet szervezésébe. Az általa támogatott Helikon-kör másik fő mozgatója Szilvássy Karola volt, akinek így módja nyílt rendszeresen találkozni idősödő szerelmével. Időközben meg is özvegyült: báró Bornemissza Elemér egy vadászat alkalmával az általa meglőtt szarvasbikában gyönyörködve összeesett, és meghalt. A világháború idején Bánffy Erdélyben maradt, hol a románokkal tárgyalt a különbékéről, amiért kastélyát a németek lebombázták, hol pedig közbenjárt Horthynál, hogy Kolozsvár ne váljon hadszíntérré. Családját biztonságba helyezte: Aranka visszatért a fővárosba, ahol volt férje keresett neki titkos szállást, lányuk pedig amerikai katonatiszt férjét követte Marokkóba. Amikor a határok újra lezárultak, Bánffy ismét Romániában maradt. Karolával már 70 évesek is elmúltak, de folytatták viszonyukat. Ekkor már nyoma sem volt a régi arisztokrata pompának, Bánffy volt kolozsvári palotája egy fűtetlen szobájában húzta meg magát. Amikor Karola 1948-ban, 72 évesen meghalt, házsongárdi sírjára Bánffy hordta a vörös rózsát. Egy évvel később levélben kért kivándorló útlevelet a román miniszterelnöktől: „ellenkező esetben nem marad egyéb számomra, mint az öngyilkosság vagy az éhenhalás." Végül 1949. őszén 76 évesen útra kelhetett feleségéhez, Budapestre, aki ezt jegyezte be naplójába: „Miklós végre meg is érkezik. Lerongyolódva, lefogyva, megöregedve: egy gyönge, csaknem reszkető lábú aggastyán. Nincs egy inge, egy ruhája: de milyen boldogság, hogy végre itt van! Vigyázhatok rá, meggyógyíthatom." Akkor már késő volt: Erdély valaha leggazdagabb földesura néhány hónap múlva nincstelenül és betegen halt meg Budapesten felesége karjai közt. Aranka 16 évvel élte túl férjét, spanyol emigrációban halt meg. Lányuk ma is él Marokkóban, és tanúja lehet, hogy apja műveit világszerte újra kiadják.

*

Önkéntes némaság - a mutizmus

Írta: Csányi Nikolett

Mi is a mutizmus? Az alkalmazkodó viselkedés zavara. A mutizmus némaságot jelent. Mutizmus során a beszédszervek épek, de súlyos viselkedéses gátlás (neurotikus zavar) alakul ki, és a gyermek nem beszél. Általában ezek a gyermekek jó képességűek, de különböző szituációkban, különböző személyekkel kapcsolatban nem szólalnak meg, a gátlást nem tudják leküzdeni, aminek komoly pszichés okai vannak. A mutista gyermek szüleinek klasszikus panasza a következő: ”Nemrég derült ki, hogy az 5 éves gyermekem elektív mutista. Folyékonyan beszél velünk, de más emberekkel, illetve gyerekekkel nem, járunk logopédiára meg szakértő bizottságnál is játunk, de mindig ugyan az a helyzet, rajtunk kívül nem áll szóba senkivel.”

A mutizmus a szocializáció jellegzetesen gyermek- vagy serdülőkorban kezdődő zavarainak csoportjába tartozik. Markáns, emocionálisan meghatározott szelektivitás a beszédben, a gyermek bizonyos helyzetekben jó beszédképességről tesz tanúbizonyságot, míg más helyzetekben nem beszél.

A zavar rendszerint társul olyan jelentős személyiségvonásokkal, mint szorongás, visszahúzódás, (túl)érzékenység és ellenkezés (BNO-10 szerint). Lányoknál gyakoribb, mint a fiúknál.Az ebben szenvedő gyermek visszautasítja a beszédet, kiválasztott személyekkel vagy helyzetben vagy időpontban kommunikál. A gyermek beszédprodukciója és beszédmegértése ép.

Leggyakrabban óvodáskorban, de ritkán az iskolába kerülés idején lép fel. A korábban már jól beszélő gyermek bizonyos helyzetekben vagy feltételek mellett nem beszél. A fellépő tünetnek nincs bevezető szakasza, hirtelen jelentkezik, általában előzmény nélkül. A gyermek dönti el, hogy kit vesz a kommunikációs körbe. A legsúlyosabb esetekben csak a szűk családdal tartja fenn a beszédkapcsolatot, de idegenek jelenlétében még családtagokkal sem. Enyhébb esetekben a gyermek a családtagokon kívül másokkal is kommunikál, de csak bizonyos helyszíneken és bizonyos személyekkel.

Az elektív mutista gyermek következetesen "tartja" némaságát, ebből nem mozdítható ki, sem kéréssel, sem utasítással.

Az állapot kialakulása környezeti, pszichés eredetű, de az ártalmak csak azoknál a gyermekeknél váltanak ki tartós viselkedésváltozást, akiknél ezt alkati adottságok is elősegítik.

A korai diagnózisban és a terápia megkezdésében nagy szerepe van a gyermekorvosnak és a pedagógusnak. Nem lehet arra várni, hogy „majd kinövi a gyerek.” Néhány hónapos fennállástól akár évekig tarthat. Fontos a kórkép egyértelmű megállapítása és elhatárolása a leginkább hasonló megjelenési formát mutató autizmustól, expresszív beszédzavartól, valamint az értelmi fogyatékosságtól. Miután a szelektív mutizmust valamilyen szorongás, gátlás tartja fenn, ezért lényeges a tüneteket létrehozó trauma, vagy funkciózavar feltárása. A szociális és tanulási funkciók gyengülése súlyos lehet, mely iskolai sikertelenséghez, csúfolódáshoz, kiközösítéshez vezethet.

Gyakoribb panaszok és tünetek:

- Romló iskolai teljesítmény

- Feszültség érzése

- Félénkség

- Érzelmi labilitás

- Érzékenység

- Fél a felnőttektől

- Fél más emberek előtt beszélni

- Fél más emberek előtt megjelenni és a figyelem középpontjába kerülni

- Idegenektől való félelem

- Iskolától való félelem

- Ismeretlen helyzettől való félelem

- Riadtság

- Szégyenlősség

- Iskolában, óvodában, bizonyos személyek jelenlétében, bizonyos helyzetekben, idegenek előtt nem hajlandó beszélni

- Tanulási nehézségek

- Félelem attól, hogy zavarba jöhet, megalázó helyzetbe kerülhet

- Szorongás

- Kerüli az emberekkel való kapcsolatot

-Társasági helyzetektől való félelem

Ranschburg Jenő szerint a mutista gyermek némaságának az oka a szorongás, azaz ezzel a viselkedésével védekezik a szorongás ellen. Ebből következik, hogy az elektív mutizmus terápiája is hosszadalmas feladat, abban kell elsősorban segítségére lennünk a gyermeknek, hogy kapcsolataiban bátrabb, „önérvényesítőbb” legyen. Nem elég tehát, egy konkrét okot keresni, ami magyarázatot adhat a szorongására.

http://www.pindur.hu/index.php/nevelunk/570-oenkentes-nemasag-a-mutizmus.html

*

Magamról és a pszichoterápiáról

Idestova huszonöt éve foglalkozom azzal, hogy a nálam jelentkező emberekkel beszélgetek „lelki természetű” problémáikról. Ez idő alatt megtanultam néhány fontos dolgot arról, miképp is működik a gyógyító emberi kommunikáció. „Gyógyító” abban az értelemben, hogy a beszélgetés, vagy beszélgetéssorozat végére az engem felkereső emberek jelentős része jobban érzi magát, mint azelőtt. Több öröme van az életben, szívesebben és jobban dolgozik, kommunikációs ügyessége jól érzékelhetően megnő, összehasonlíthatatlanul nagyobb lesz a szabadsága, és képes teljes mértékben felelősséget vállalni élete minden ügyében.

Sok-sok jól működő pszichoterápiás irányzat, mindegyiken belül sok-sok jól kidolgozott és használható módszer, eszköz, eljárás létezik. Ez tehát egy szakma. Vannak szakmai szabályai, és feltételrendszere is, amit e szakma gyakorlásához be kell tartani, és van sajátos terminológiája is. Rendelkezik továbbá az egy-egy ismertebb szakmát körüllengő előítéletekkel és a szakmára vonatkozó laikus véleményekkel is. Egy pszichoterapeuta a páciensével való munkájában bármilyen módszert és eszközöket használjon is, a terápiás folyamat maga nagyon egyedi, személyes, megismételhetetlen és egyszeri történéssorozat, mint ahogyan egy-egy ember élete is az.

Jómagam eredetileg jogásznak tanultam, és csak néhány év után láttam hozzá a pszichoterapeuta szakma tanulásának. Az erről való tanulás megkezdése után pedig több mint tíz év telt el, amíg első páciensemet gyógyítóként fogadtam.

Úgy kerültem e különös szakma közelébe, hogy húszas éveim elején hoztam néhány igen rossz döntést, és ezek miatt pszichológiai értelemben megbetegedtem. E foglalkozással tehát mint beteg ismerkedtem meg. Szerencsém volt: igen rátermett terapeutákkal dolgozhattam, így idővel meg is gyógyultam. Ebben a folyamatban lenyűgözött az a jelenség, hogy úgy én, mint mások is, (talán az összes ember) valójában rendkívül egyszerű és könnyen áttekinthető mechanizmusok alapján működik. Némiképp suta hasonlattal élve azt mondhatjuk, hogy minden egyes emberi lény olyan, mint egy mechanikus gépezet, amit egy, kettő, vagy nagyon bonyolult esetben három nyomógombbal működtetni lehet. Eközben természetesen minden egyes személy jogos meggyőződése az, hogy ő maga egyedi, rendkívüli, megismételhetetlen. Ez annyiban igaz is, hogy az élmények, amik élete során érik, valóban egyedi és megismételhetetlen sorozattá állnak össze a lelkében. Ám az egyes ember működésmódja, vagyis amiképpen ezeket az élményeket és a belőlük fakadó motivációkat az élete során felhasználja, az esetek általam ismert részében meglehetősen egyszerű. Ez a felismerés volt az első, ami vonzóvá és érdekessé tette számomra a pszichológus szakmát, mert bár bonyolító hajlamú vagyok, szenvedélyem a bonyolult dolgok egyszerűvé tétele.

Hivatásom megválasztásában nagy szerepet játszott az is, hogy nem szeretek szenvedést látni. Az is zavar, ha magam szenvedek, és az is, ha mást szenvedni látok. Mély, szent meggyőződésem ugyanis, hogy az emberi lényeknek nem muszáj szenvedniük. Az élet arra való, hogy abban minden egyes ember boldog legyen. E meggyőződés mentén viszonylag gyorsan fölismertem, hogy egy élet boldogtalanságának, vagy egy adott életszakaszban átélt boldogtalanságnak az oka legnagyobbrészt maga a személy, aki a szenvedést átéli. Pontosabban az az öntudatlan lelki mechanizmus, ami őt olyan módon működteti, hogy saját életében szenvedjen. Természetesen tudom, hogy megszületni valószínűleg fájdalmas, betegnek lenni nem jó, hogy bárkit érhetnek az életben szerencsétlenségek és fájdalmas veszteségek, sőt még azt is tudom, hogy legtöbbünk nagyon fél a haláltól. Ezzel együtt bizonyos vagyok abban, hogy az életben bárki tartósan jól érezheti magát, ha hajlandó felszámolni azokat a belül és mélyen rejtőző akadályokat, amik ezt meggátolják.

A másik összetevője a pszichoterápia iránti érdeklődésemnek az, hogy gyerekkoromban mindig élénk kíváncsisággal figyeltem, hogyan viselkednek a körülöttem élő felnőttek és gyerekek. Minduntalan meglepett, hogy azok milyen csacskán üzemelnek. Sok fájdalmat okozott szüleim állandó veszekedése, a gyerektársaim közötti folyamatos, kíméletlen háborúzás, a kötelességteljesítésből és lemondásokból fakadó kínok, egyáltalán az emberi létezésből adódó, szükségszerűnek tűnő szenvedés. A tapasztaltakon sokat tűnődtem, és úgy éreztem, hogy ezt az egész „embernek lenni” ügyet sokkal-sokkal jobban is lehetne csinálni, ha tudnám, hogyan kell.

Összefoglalva tehát részint régi személyes érdeklődésem, részint bizonyos elvont felismerések, részint pedig gyógyíttatásom és gyógyulásom története együttesen eredményezték azt, hogy húszegynéhány éve pszichoterápiával foglalkozom. Ráadásul ezt a hivatást szenvedélyesen szeretem. E sok-sok év alatt több száz emberrel dolgoztam. Úgy érzem tehát, hogy van értékelhető tapasztalatom arról, hogy a terápiás kapcsolat hogyan működik.

Szakmai tudásomat legnagyobbrészt Magyarországon, Franciaországban és Németországban szereztem. Mindezek közül talán a legfontosabb az a tízévnyi pszichoanalízis, amelyben páciens voltam. Ez nyújtotta a legfőbb segítséget ahhoz, hogy elégedett emberként, alkotó és értelmes életet élhetek. Emellett tanultam néhány évig a T. A. Berne-féle tranzakcionális analízist, Gestalt-terápiát, NLP-t (neurolingvisztikai programozás), jártam encounter-csoportba, pszichodrámára, sőt még ún. „szabad interakciós verbális csoportba” is (ismereteim szerint ez utóbbi műfaj mára gyakorlatilag kihalt). Ezen tanulmányok mellett képzésem egy bizonyos pontján olyan élmények értek, amelyek kitágították pszichoterápiás szemléletem horizontját, és felhívták figyelmemet a fizikai érzékszerveinkkel érzékelhető világon túli események szerepére életünkben.

A „műfajt”, amiben otthonosan érzem magam, és legszívesebben gyakorlok, szaknyelven „kognitív pszichoterápiának” szokták címkézni. Ez azt jelenti, hogy a gondolatok, és a gondolkodás révén hozunk létre változásokat egy-egy ember önmagához és másokhoz való viszonyában, kommunikációjában és átéléseiben. Ez csupán az egyik terület a működő pszichoterápiák között. Én azért választottam ezt, mert a személyiségemhez ez illik a legjobban. Más módszerek szintén eredményesek lehetnek, azzal a feltétellel, hogy a terapeuta, aki ilyen-olyan-amolyan eszközökkel dolgozik, maga gyógyításra alkalmas ember és ért a szakmájához.

Személyes pályafutásomat a „szabad piacon” kezdtem, nagyon keveset dolgoztam kórházban vagy intézményben. Így tehát amit ebben az írásban bemutatok, az az ún. “ambuláns” kezelésekre, és azon belül is főképpen a “diádikus”, azaz egy terapeuta — egy páciens terápiás kapcsolatra érvényes. Ezt is azzal a szűkítéssel mondhatom, hogy olyan jelentkezők körére érvényes, akik képesek az életüket maguk szervezni. Rendszeresen, pontosan megjelennek a terápiás órákon, és valamiféle állandó jövedelmük van. Ez természetesen jelentős korlát, hiszen számos olyan pszichés probléma és zavar létezik, melyek elszenvedői ezeket az egyébként súlyos és nehéz feltételeket nem tudják teljesíteni. Nekik segíthet a kórház, vagy más olyan kezelések, amiket én nem gyakorlok.

A nálam eddig jelentkezett több száz emberrel való munkám alapján személyes tapasztalatom az, hogy saját magától pszichoterápiába leggyakrabban olyan ember jelentkezik, aki elég széles látókörű, és ezért képes felismerni azt, hogy valamilyen fájdalmas ügyében szakértő segítségére van szüksége. Aki ilyen, az nem csupán felismeri, amikor szakértő segítségre van szüksége, hanem igénybe is veszi azt.

http://villanyipeter.hu/

*

N Y Í L T  L E V É L

Oltásokról, és a kötelező beleegyező nyilatkozatról

Szerző: Miklósi István

http://magyarmegmaradasert.hu/

*

A dióból is aranyat csinált

Klapka György idős korára kitanulta a dió szakmát, és tizennyolc év alatt egymilliárd forintból az ország legmodernebb dióültetvényét hozta létre Osliban.

http://index.hu/gazdasag/2012/persely/2012/10/06/a_diobol_is_aranyat_csinalt/

*

A kicsi dió

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig sem kaptak egy falat kenyeret, olyan nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami kevés ennivalót keressen a gyermekei számára. Amint megy egy erdõs helyen, eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tõle: - Hova mész, te szegény ember? - Én megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyermekeimnek, ha valamihez nem fogok, mind meghalnak étlen - feleli a szegény ember. Arra azt mondja az ördög: - Azért egy tapodtat se menj tovább, majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, gazdag leszel, s nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze ez a kicsi dió, ennek az a tulajdonsága, hogy akármit parancsolsz neki, mindjárt meglesz egyszeribe. - De hát én azért neked mit adjak? - azt kérdi a szegény ember. - Én nem kérek sokat - feleli az ördög -, csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál. A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit õ nem tud. De semmi eszébe nem jutott, s minthogy erõsen meg volt szorulva, odaígérte. Akkor az ördög átadta a diót a szegény embernek, s elváltak egymástól. Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége: - Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy oda vagyunk! - Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam - azt mondja a szegény ember -, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s az azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz. - S ezt miért adta neked, mert tudom, hogy ingyen csak nem adta - kérdi a felesége. Azt mondja rá a szegény ember: - Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért. Én gondolkodtam, de semmit se tudtam olyat, oda is ígértem. Arra fellobban a felesége, s azt mondja: - No, te pogány, mit tettél, látod-e, én most várok gyermeket, s te azt nem tudtad eddig, s eladtad elõre a gyermekünket. - Már, feleség arról én nem tehetek, ennek most már úgy kell lenni - azt mondja az ember, s parancsol a diónak: - No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bõven legyen! S arra meglett minden, amit az ember mondott, s a háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy többször sohasem. A gazda mármost még nagyobbra akart terjeszkedni, s parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kõháza, körülötte szép kertek, a mezõn, közel a faluhoz, az õ számára szép kaszálók s szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák, majorságok. Meg is lett minden, éppen az õ kívánsága szerint. Gazdag ember lett a szegény emberbõl, s közben a feleségének is megszületett a gyermeke. Mikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egyszer egy estefelé hozzá megy két öreg ember, s szállást kérnek tõle éjszakára. Õ adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Este, ahogy vacsorálnak, azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának: - Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy ha lehet, elvigye a te legkisebb gyermekedet, akit te nem tudva, szorultságból odaígértél neki. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük, hogy ne essék az ördög kezébe. Fogadd meg a mi szónkat: mikor lefekszünk, tegyél az asztalra az ablak mellé egy egész kenyeret, hadd legyen az ott az éjjel. A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek, s elalusznak mind, ahányan voltak. Mikor legmélyebben aludnának, egyszer tova éjfél felé kinn az ablak alatt megszólal az ördög, s azt mondja: - Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem, mikor az erdõben találkoztunk? Add ki most, én azért jöttem. E szavakat a háziak közül senki sem hallotta, mivel mind aludtak, de a kenyér megszólalt az asztalon, s azt mondta: - Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tûrj te is, mert én is eleget tûrtem s várakoztam. Engem még az elmúlt esztendõben õsszel elvetettek a földbe, egész télen ott ültem s várakoztam, várakozzál te is. Mikor kitavaszult az idõ, akkor nõni kezdtem lassanként, s vártam, hogy nagyra nõjek, várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tûrnöm kellett, tûrj te is. Azután szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam, várakozzál te is. Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele, s tûrnöm kellett, tûrj te is. Onnan behánytak a csûrbe, valami összebogozott két darab fával agyba-fõbe s két oldalba is jól megvertek, de tûrnöm kellett, tûrj te is. Onnan zsákba gyúrtak, malomba vittek, két keringõ kõ közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam. De el kellett tûrnöm, tûrj te is. Onnan hazavittek, tekenõbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, s az öklükkel két óra hosszat dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. S akkor, ami legnagyobb kín a világon, egy behevített égõ tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tûrnöm kellett, tûrj te is. Ott jól megsütöttek, még meg is égettek, onnét kitettek, ide behoztak, egy nagy vaskéssel darabokra hasogattak. No, látod már, hogy én mennyit tûrtem, szenvedtem s várakoztam, tûrj s szenvedj, s várakozzál te is. Az ördög erõsen bízott, hogy mihelyt a beszédnek vége lesz, övé lesz a gyermek, de abban bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas, s azontúl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. Jókor reggel a gazda jó reggelit adott a két öreg embernek, s megköszönte a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétõl. A két öreg avval továbbutazott, s a szegény ember meg a felesége ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Forrás:

Magyar Elektronikus Könyvtár

Kriza János - Az álomlátó fiú - székely népmesék

http://mek.oszk.hu/00200/00237/00237.htm

*

Honlap-ajánló

Szabó Lőrinc:

Hazám, keresztény Európa

.

Útálom és arcába vágom:

– Száz év, de tán kétezer óta

őrült, mocskos, aljas világ ez,

ez a farizeus Európa!

.

Kenyér s jog helyett a szegényt

csitítja karddal, üres éggel

és cinkos lelkiismeretét

avatag és modern mesékkel;

.

száz év, de már kétezer óta

hány szent vágy halt meg gaz szivében!

Hazám, keresztény Európa,

mi lesz, ha bukására döbben,

.

mi lesz, ha újra földre száll

a Megcsúfolt és Megfeszített,

s mert jósága, hite, imája

egyszer már mindent elveszített:

.

mi lesz, ha megjő pokoli

lángszórókkal, gépfegyverekkel,

vassisakos, pestishozó,

bosszúálló angyalsereggel?

.

Mi lesz, ha megjő Krisztus és

új országot teremt a földön,

ha elhullanak a banditák

s nem lesz több harc, se kard, se börtön,

.

ha égi szerelmét a földi

szükséghez szabja ama Bárány

s újra megvált – óh, nem a jók,

de a gonoszok vére árán:

.

hazám, boldogtalan Európa,

ha túléled a harcok végét,

elbírod-e még te az Istent,

a Szeretetet és a Békét?

1923

http://www.inditlak.com/