JÓ VAGY ROSSZ TRÉFÁK

Tréfa

színes, magyar játékfilm, 93 perc, 2009

rendező: Gárdos Péter

író: Kosztolányi Dezső

forgatókönyvíró: Bíró Zsuzsa

operatőr: ifj. Seregi László

díszlettervező: Horgas Péter

jelmeztervező: Jánoskúti Márta, Balai Zsuzsa

producer: Szekeres Dénes

vágó: Miklós Mari

szereplő(k):

Váta Lóránd (Zoltán atya)

Lengyel Tamás (Weigl atya)

Kovács Mihály (Damián atya)

Kovács Zsolt (Igazgató)

M. Kecskés András (Ágoston atya)

Kiss Márton (Szebeni)

Timon Barnabás (Simon)

Veréb Tamás (Bromberg)

Csonka András (Beck)

1912-ben járunk. Egy kisvárosi, papok vezette felekezeti iskolában a hagyományok szellemében kezdődik a tanév. A gyerekeken ezen az őszön valami különös vadság vesz erőt, egymás után eszelik ki a bolondnál bolondabb tréfákat.

A fiatal Weigl atya - a kollégiumba érkező új tornatanár - megütközik azon a liberális gondolkodásmódon, ahogy a tanárok többsége viszonyul a kamaszok szertelenségéhez. Zoltán atya, a hetedikesek osztályfőnöke is egyre kevésbé tud a körülötte zajló eseményekre figyelni. Öccsét, akit egy bokszmeccsen megsüketítettek, néhány hónapja rábeszélte egy bostoni műtétre. A testvére a jéghegynek ütköző Titanicon utazott az orvoshoz, de a hivatalos lista - megmenekültekről, halottakról - egyre késik. Az események egy napon döntő fordulatot vesznek.

Bemutató dátuma: 2009. október 1. (Forgalmazó: Budapest Film)

Kritika:

PORT.hu, 2009. február 3.: Lassú gyerekjáték"Gárdos Péter első nagyjátékfilmjét úgy tudta elkezdeni 1984-ben, hogy elhitette a Hunnia Filmstúdió vezetőivel, Feleki Kamill elvállalta filmjének a főszerepét. Akkor ez nem volt igaz, de az Uramisten elkészült, és tényleg Feleki Kamill lett a főszereplő. Gárdos azóta is eltökélt, most egy Kosztolányi novellából készített nagyjátékfilmet."

Revizor, 2009. február 6.: Csodára várva"Gárdos Péter ismét irodalmi alapanyaghoz nyúlt, és a végeredmény ezúttal is életművének legjavát gazdagítja. Szakaszhatár a rendező életművében? Minden esetre az első vidéki forgatás."

Filmtekercs, 2009. január 31.: Kosztolányi univerzum

Kultúra.hu, 2009. február 1.: Kosztolányinak is tetszene

Népszabadság, 2009. október 1.: Szelíd terror, gyilkos tréfa

Díjak és jelölések:

40. Magyar Filmszemle (2009) - Legjobb rendezés: Gárdos Péter

+

http://magyar.film.hu/filmhu/magazin/trefa-trefa-gardos-kosztolanyi.html

*

Tréfa

Kosztolányi Dezső

Eleinte minden csendesen ment. Világos szeptember volt. Gyümölcsök teljétől roskadtak a fák, az udvarokon befőtteket tettek el télire, rézkotlákban keverték a szilvalekvárt. Később jött az október reggel gyenge ködökkel. Napközben még mindig meleg szelek fújtak, a legyek sem haltak meg, fekete bolyokban nyüzsögtek az ablakokon. Lassan szüretelni kezdtek. Éhes darazsak lakmároztak a körtéken. Este a szőlők felé, az országúton csodálkozva álltunk meg, az égre bámultunk, ahol rakéták szikráztak égő fejjel, a semmibe fúródva, hihetetlenül. Forrt a must – pincék homályán – az ászokfákon. A csípős fiatal bor, mint a parasztpezsgő, kaparta – mérgével és mézével – a részeg torkát. Duzzadó gohérfürtöket láttunk, s kövér nők melleire gondoltunk. Az ősz érzéki zamata megigézett, buja rothadtsága visszarémített. Sárgadinnyék héjai széttaposva hevertek a kisvárosi aszfalton, amiket nyár óta nem takarítottak el, a pohos görögdinnyét megütötte a guta, szétpukkadt a hőségtől, s hullája a kövezeten gőzölgött. Mi egyre vadabb és őrültebb kalandokon törtük a fejünket különösen délután a tanulóteremben. Lassan fűteni kezdtek. Az iskolaszolga – egy száraz öreg szerb – reszketve hozta be a hasábfát, a felaprózott rőzséket, s megrakta a kályha gyomrát. Pedig még meleg volt künn.

Azon kezdtük, hogy apró hecceket eszeltünk ki.

Egy délután – három óra tájt – elloptuk a rövidlátó eminens szemüvegét.

Már-már sötét volt a teremben. A piros arcú, szőke fiú egyszerre csak izegni-mozogni kezdett, fészkelődött a helyén, lehajolt, felállt, de úgy, hogy az orrával nekiment a falnak és a fogasnak. Ez még inkább idegessé tette. Hogyha valamit keresünk, erőre kapunk a kudarctól, a szeszélyünk szenvedéllyé és meggyőződéssé válik. Így történt ez nála is. Végigkotorta összes zsebeit, kétszer-háromszor, minden alkalommal sokkal gyorsabban, mint előbb, aztán a pad alá bújt, lehasalt a földre, s orrát a poros padlóra nyomva, kereste a szemüveget. Gyáván kuncogtunk. Szájunkba gyűrtük a zsebkendőnket. A nevetőizmok reszketésétől kipattant szájunkból a pecek dörögve, heves robajjal, mint az ágyú csövéből a golyó, a nevetés még erősebben tört ki. Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon féltünk. [176]

A tanáraink többnyire sovány és szigorú papok voltak, akiknek izmos kezében irgalmatlanul suhogott a sárga nádpálca. Egzaltált arccal csináltak rendet. Mióta neszét vették, hogy az iskolában forradalom üti fel a fejét, minden pillanatban felbukkant hátunk megett a fekete reverenda, egy-egy papi alak szikáran és sápadtan, mint a hittérítő a vademberek között. A parasztgyerekek vastag nadrágját kegyetlenül kiporolták. Tizennégy-tizenöt évesek voltunk, mégis gyerekek, vásott, furcsa kamaszok. Átkutatták a zsebeinket, a fiókjainkat, nem szabad volt kimennünk a városba, éjjel állandóan virrasztott egy fráter. Mi azonban túljártunk az eszükön. A motozás után onnan, ahol nem is sejtették, bűvészkézzel kivettük azokat a szerszámokat, amelyek az ugratáshoz elengedhetetlenül szükségesek voltak. Ismertük a terepet. Az egész diákotthon ki volt preparálva céljainkra. A katedra alatt föld alatti vezetékek futottak, amelyeket az utolsó padból láthatatlanul mozgathattunk, de az egész intézet a hatalmas melléképületeivel és laboratóriumaival szinte kerekeken gurult, annyira aláaknáztuk orsókkal, spárgákkal és drótokkal. A sakktáblát nem ismeri jobban a sakkmester, mint mi az iskolánkat. Mindent pontosan felmértünk. Tudtuk, hogy az áldozat a kertben mikor botlik meg, és élveztünk minden pillanatot, amely addig eltelik. Zsebünkben készen álltak a dióhéjak, a békarakéták, a pattogó kakasgyufák kiszámított négyszögekben voltak elszórva, a zúgó szerszámok kezelői alkalmazkodtak a körülményekhez, az „assa foetidá”-t jó előre dobtuk az izzó kemence lapjára, úgyhogy kellő pillanatban a koncert teljes volt, egyszerre működtek a tréfa tüzérei, zenészei, akikhez aztán a hatás emelésére a tréfa illatszerészei is csatlakoztak. Nem bírtak velünk. Október végén minden vigyázat ellenére egy kitűnő társunknak sikerült belopózkodnia a dormitóriumba, az igazgató hálószobájába, megközelíteni az ágya fölött lógó szenteltvíztartót, amelybe tintát öntött.

Az igazgató este telehintette az arcát tintával, s reggel – szórakozott ember lévén – mindenkinek nagy gaudiumára – tintás arccal jött be a matematikaórára.

Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidémia. Csak kevés jó belőle. Hogyha túlságosan élvezzük, akkor elfulladunk és köhögünk, az arcunk elsápad és kipirul, fáj a derekunk, csiklandja a hónunkat, a tarkónkat, a bordánkat. Nem is mulatságból nevettünk tán. Viszkető bizsergés szállt minden tagunkba. Örültünk nagyon az életnek, s talán futottunk előle. Betegek és szomorúak voltunk.

Az igazgató egy késő délután maga elé hívott bennünket, a zöld posztós asztal elé, ahol két égő gyertya között egy fekete feszület komorlott. Lángoló arccal beszélt:

– Az ördög incselkedik veletek. Az ördög…

Igazat adtunk neki. Úgy éreztük, hogy ezen az őszön az ördög tréfál, az áll a hátunk mögött, az kényszerít új és új csínyekre, de nem tehettünk ellene. Kicsit mégis elszomorod[177]tunk. Helyzetünket menthetetlennek láttuk. Meg voltunk győződve, hogy már mélyen elzüllöttünk, nem lehet rajtunk segíteni, és a pokol vár ránk, amelynek kínjait a hittanár a biblia szörnyű szavaival, kárminnal és feketével festette le nekünk.

Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erősebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk. Igaz, a tréfáinkat csak egymáson próbáltuk ki. Nem múlt nap, hogy valami újat ki ne találjunk. Este a lepedő alatt rendesen vizes lavórt találtunk, amibe a vigyázatlanok sziszegve ültek bele, de nem ütöttek zajt, nehogy észrevegye a fráter. Párnánkba fojtottuk nevetésünket. Reggel gyufa pörkölte talpunkat, a cipőinkbe vizet öntöttek, a nadrágunk szárát, a kabátunk ujját cukorspárgával kötözték össze, a könyveinket és a füzeteinket az ágy alatt találtuk meg. Ezek a fogások is elavultak. Láthatatlan sodronyokat feszítettünk a szobában, amikben este tizével-húszával buktunk el, s bevertük a homlokunkat. Tűket és szegeket csempésztünk a párnák közé. Sokan sebeket ejtettek a testükön. De a vért némán letöröltük, a sebeken nevettünk, büszkén és hősiesen viseltük.

Egy decemberi éjen két fiú kiszökött az intézetből.

Átugrottak az alacsony kerti falon, s bementek a városba, hogy hírt hozzanak nekünk, mint a követeink. Mindnyájan együtt éreztünk velük. A sötétben izgatottan vártuk őket. Árulástól nem kellett tartanunk, mert az első eminens, a piros arcú, szőke fiú, aki a tanárok kéme volt, egy emelettel följebb aludt, külön szobában, egy hallgatag és beteges német fiúval.

Nehezen múltak az órák. Időnként kinéztünk a folyosó ablakán, nem jönnek-e? A havas kertben fújt a szél, búsan álltak a sötét fák, senki se jött.

Azt hittük, valami bajuk esett. Lehet, hogy a falon valaki meglátta őket, talán a cirkáló rendőr, s letartóztatta s bekísérte mindkettőt. A gyávábbak már féltek, arra gondoltak, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és ki se mennek. Néhányunk azonban erősen bízott az eszükben és az erejükben. A fráter az újbortól részegen horkolt a kis szobájában. Vártunk. Csendesen beszéltünk, jelekkel, az arcunkat az arcunkhoz tapasztva, a szívünk dobogásával. A toronyóra elverte az éjfélt. Még mindig dermedten és mozdulatlanul állt a kert. Minden öt percben kinéztünk. Végre egyik diák visszaoson a folyosóról:

– Valaki jár a kertben.

Elmondta, hogy a havas kerten egy árnyékot látott átsuhanni.

A borzalom lúdbőrözött végig gerincünkön. Arcunk, szájunk, kezünk hideg volt. Egy ingben álltunk a hálószobában, némán. A szívünk hangosan dobogott. Mindenféle rémmesére gondoltunk, s most már a legbátrabb is tanácstalanul állott, hátha valami történt. Öt perc múlt el így, ebben az ájult izgalomban. A kém kirohant a folyosóra. Csendes lépések hallatszottak. [178]

– Ki az?

– Jönnek.

– Ők azok?

– Ők.

A megenyhülés sóhaja szakadt fel. Visszaosontunk hideg ágyainkba, fülünkre húztuk a paplanainkat, elfojtottuk a mámoros, tűrhetetlen örömet, és tetettük az alvást. A két fiú megérkezett.

Az egyik az osztály leggazdagabb tanulója volt, akinek az apja – egy vidéki gyógyszerész – havonta kétszáz korona zsebpénzt küldött, a legjobb tornász és vívó, a legelső nőhódító. Ő jött be legelébb. Cipőjét már a jeges folyosón levetette, nehogy kopogjon. Mindig kivágott mellényt, ragyogó ingmellet, jó cipőket viselt, fekete haját hosszúra növesztette, s érdekesen csapta halvány homlokára. A másik egy különös, szerb fiú, a legrosszabb tanuló, a mi vezérünk, aki már többször menekült meg a kicsapás veszélyétől. Kemény, ravasz és kegyetlen fickó. Szurokszemei fénylenek. Azt mondják, kicsit eszelős is. Ujjait a szemére teszi, arcát a nap felé tartja, s játszik a fénnyel. Különben mindenütt híresztelik róla, hogy iszik és kártyázik, mindenesetre nagyon érdekes, imponáló ember.

– Várjatok – suttogják –, maradjatok fekve.

Az izgalomtól alig bírtunk maradni, de ők urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak később engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát. A gyufafényben sápadtak. Keresztbe tett lábbal ül a gazdag fiú, és nagyon levertnek látszik. Haja a hideg ellenére verejtékes. A szerb fiú vigyorog. Zsebéből hatalmas üveget húz ki:

– Pálinka.

Aztán egy kendőből valamit kibugyolál:

– Kártya.

Még mindig van valami meglepetése:

– Dohány.

Végül egy rúd paprikás szalonnát tesz az ágyunkra.

– Jól mulattatok?

Némán intenek.

A diadal részegítő szellője fúj át a szobán. Lassankint felmelegszünk az ágyban, örülünk a késő éj szokatlanságának. Kézről kézre jár a pálinkásbutykos. Néhányan gyertyafénynél kártyáznak, cigarettáznak. A gazdag fiú elmeséli, hogy a szomszédban szemérmetlen cselédek megszólították, valamit mondtak neki, amit nem akar ismételni, nevettek és eltűntek. Később hosszabb elbeszélésbe kezd, nagyon halkan, suttogva, amit a körülötte állók izzó szemmel hallgatnak. A csendet röhej szakítja meg.

– Szőke?

– Szőke – feleli.

A kedv egyre magasabb fokra csap. Óvatosan hancúrozunk, úgyhogy neszét ne vegyék az éjjeli tivornyának, lábujjhegyen [179] rohanunk a szobán, vigyázva csapjuk egymás fejéhez a párnákat, a dunnákat. A szerb a legvígabb.

– Hagyjátok, gyerekek! Valami újat kellene kitalálni.

– De mit?

Egy vékony faggyúgyertyát gyújtunk meg az éjjeliszekrényen.

A szerb az ágyra könyököl, lihegve maga elé mered, és gondolkozik.

Csuklik és tüszköl a nevetéstől.

– A fráter alszik. Csendesen felmegyünk az emeletre. Az első eminenshez…

– És?

– A többit bízzátok rám.

– Víz? – kérdezzük.

– Dehogy.

– Nálad van a spárga?

– A szeg és a lánc?

– A gyufa?

– Minden nálam van, csak gyertek.

Kicsit izgatottnak látszik, de fehér ajkán halványan és kísértetiesen még mindig ott vonaglik valami eltorzult nevetés.

– Ilyen tréfa még nem volt.

Nem tudom, miért éppen az első eminenst választjuk ki, akit a kémkedése ellenére is mindnyájan szeretünk a tudásáért, a tapintatáért. Ebben a pillanatban talán bosszant a rövidlátása, a vaksi vakondokszeme, a szorgalma. Szeretnénk kicsit kínozni, csiklandozni, csupa szeretetből megforgatni, elverni, megrémíteni, s aztán hirtelenül kibékülni vele, hogy másnap megint bízhassunk az ő meleg és becsületes szívében és gyémánteszében. Vajon mit csinálunk vele? Ez a szelíd fiú már az ugratás minden skáláját végigcsinálta. Csillagot rúgott, vizes lepedőbe csavartuk, kísértetekkel rémítgettük, az ágyából kicsentük a deszkákat, és székeket, asztalokat, padokat állítottunk a paplanára. Mindent békével tűrt.

– Jöjjetek – mondja végül a vezér, határozatlanul.

Felrántjuk nadrágunkat, egy pillanat alatt készen vagyunk, az első emelet felé mászunk a sötét folyosón.

Legelöl mászik a szerb, mint egy izmos farkas.

Ottan kuporgunk a fiú ajtaja körül, ki térdel, ki négykézláb, ki hasmánt fekszik.

– Csak aludna.

Óvatosan kinyitjuk az ajtaját.

A lámpa ég, nem alszik, az asztal mellett ül, hálókabátban, egy ingben, vörös tintával vonalakat húz, számokat vet, apró gyöngybetűket ír. Szemén a pápaszem. Lesüllyeszti a fejét, hogy jobban lásson a félhomályban, a szemüveg mögül sandít reánk.

– Mit akartok? – mondja nyugodtan, fennhangon.

Nagyon elkedvetlenített, hogy nem találtuk ágyban.

A szerb azonban hirtelenül rávetette magát, brutálisan bekötötte szemét, leteperte a földre. [180]

– Engedjetek – kiabál a fiú –, ne bolondozzatok. Menjetek aludni!

Újra szétpukkan egy fakó nevetés, de ezt elégedetlenség követi. Világos, hogy az ugratás nem sikerült. A szerb zavartan mered maga elé.

Most már lökdössük, tegyen valamit, ő pedig várakozik, vissza akar húzódni, de mi a háta mögött állunk, követelődzünk, és nem engedünk.

– Csiklandd.

Csiklandozni kezdi a tarkóját.

A fiú alig nevet, békésen tűri.

– Nem nevetsz? – kérdezzük tőle csúfondárosan.

– Csiklandd erősebben! – kiabáltunk.

A kis diák piros arcán semmi nyoma a nevetésnek. Nyugodt, dacos. Butaságnak tartja az egészet.

Ekkor valaki hátulról kivesz a zsebéből egy hatalmas szalonnavágó kést, röhögve a szerb kezébe nyomja:

– Ezzel csiklandd!

A szerb tétovázva zsebre dugja a kést.

Valamit tenni kell. Rángatjuk a kabátját, unjuk a kuporgást a padlón, egy csendes zendülés van készülőben ellene, aki ötlet nélkül jött be, becsapott bennünket. Egyszerre megbotlik, a nevetés reá irányul, elsöpri őt, valami kibújót keres, hogy megint a helyzet ura legyen. Nagyon félünk, és nagyon nevetünk. Mindent mulatságosnak találunk, azt is, hogy ott áll birkózva a fiúval, mozdulatlanul, mint valami hivatalos személy, s nem tud mihez kezdeni.

Egy egész perc múlik el így.

– Kezdd már! – tombolunk a dühtől.

A sötétségben aztán valami megvillan.

A kést lassan forgatja, félrehajtja a fiú ingét, a bordája fölé emeli, de ugyanekkor erős tenyerével befogja a száját, óvatosan csiklandja a késsel, tréfából, csupa tréfából, a fiú hálókabátja mozogni kezd, a szerb nem enged, tovább csiklandja, egyre jobban, aztán lassan megkarcolja a késsel, a padlón egy nedves sáv fut végig, a kés beljebb megy a bordák közé, egyre mélyebben, már reákönyököl a késre, egy kis nyöszörgést hallunk, az egész testével reáhajol a fiúra, aki hanyatt fekszik, és még minidig nem tud hangot adni.

Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült.

– Megvan? – kérdezik tőle.

– Meg – int, és az arca hidegen mosolyog.

De azok, akik közel állunk hozzá, megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából.

– Mi történt?

Nem tudjuk, mi történt, de a decemberi éj hideg, a kétségbeesés, a nevetés kiűz a kertbe, onnan pedig menekülni tovább, valahova, nem tudjuk, hova. [181]

Átvetjük magunkat a falon, mint az őrültek, s rohanunk.

Előttünk a kisváros apró fehér házakkal. Ördögi hatása van egy ilyen kisvárosnak éjjel. Koromfekete minden, csak a korcsmák ablakai parázslanak, mint a pokol rostélyai, és összeolvadnak a trombitabandák vörös hangjaival. Futunk a külváros felé. Ott már-már alig jártak emberek. Kósza parasztlányok kuncsorognak, akik nappal mostak, színehagyott kendőkben, vastagon és rosszul kifestve, a hangjuk meleg és buja, de a kezük a szappantól rücskös. Néha egy-egy részeg ember orra bukik hirtelen, minthogyha puskagolyó találta volna.

Egy kaszárnya előtt sétál az őr.

*

A tréfa

Egy novella elemzése szociálpszichológiai szempontból

(Kosztolányi Dezső: Tréfa)

szemináriumi dolgozat

ELTE TFK, 1992.04.21.

http://gelleri.weebly.com/a-treacutefa.html

MILAN KUNDERA

Tréfa

(részlet)

A szerelem pszichológiai és fiziológiai gépezete olyan bonyolult, hogy a fiatalembernek - élete egy bizonyos szakaszában - majdnem minden erőfeszítését összpontosítania kell, hogy úrrá legyen rajta, s így háttérbe szorul a szerelem tulajdonképpeni tartalma: a nő, akit szeretünk (mint ahogy például a fiatal hegedűs sem tudja elég jól összpontosítani figyelmét a zenemű tartalmára, amíg a kéztechnikát annyira el nem sajátítja, hogy játszás közben ne is kelljen törődnie vele). Az előbb azt mondtam, hogy ha Markétára gondoltam, izgatott voltam, mint egy gimnazista, de ezt olyan értelemben kell kiegészítenem, hogy izgatottságom nem annyira szerelemből fakadt, mint inkább ügyetlenségemből és bizonytalanságomból, amely súlyosan nehezedett rám, és sokkal jobban uralkodott érzéseimen és gondolataimon, mint maga Markéta.

Zavarom és ügyetlenségem terhét csak növeltem azzal, hogy Markétával állandóan éreztettem fölényemet: igyekeztem nem egyetérteni vele, vagy éppen kikacagni nézeteit, ami nem is volt olyan nehéz, mert ez a lány, gyors felfogása ellenére (és szépsége ellenére is, amely - mint minden szépség - látszólag megközelíthetetlenséget sugallt környezetének), hiszékeny és egyszerű lélek volt; sohasem tudott a dolgok mögé nézni, mindig csak magukat a dolgokat látta; kitűnően értette a botanikát, de megtörtént, hogy nem értett meg egy viccet, amit a kollégái meséltek neki; engedte, hogy a kor lelkesedése mindig magával sodorja, de amikor tanúja volt valamilyen politikai praktikának, amelyet a cél szentesíti az eszközt elvének nevében űztek, ugyanolyan értetlenségről tett tanúságot, mint amikor kollégái vicceivel állt szemben; éppen ezért az elvtársak úgy vélekedtek, hogy a forradalmi mozgalom stratégiájának és taktikájának megismerésével kell erősítenie lelkesedését, és elhatározták, hogy a vakációban kéthetes pártiskolán fog részt venni.

A pártiskola nagyon rosszkor jött nekem, mert azt hittem, hogy ezt a két hetet kettesben tölthetem Markétával Prágában, s kapcsolatunknak (amely eddig sétákból, beszélgetésekből és néhány csókból állt) learathatom bizonyos gyümölcseit; csakis ez a két hét állt rendelkezésemre (további négy hetet mezőgazdasági brigádmunkán kellett töltenem, s a szünidő utolsó két hetét az anyámnál, Morva-Szlovákiában), úgyhogy fájó féltékenységgel vettem tudomásul, amikor Markéta nem osztozott bánatomban, egyáltalán nem haragudott a pártiskola miatt, sőt azt mondta, hogy örül neki.

A pártiskoláról (egy kastélyban tartották valahol Csehország kellős közepén) éppen olyan levelet küldött, amilyen ő maga volt: őszintén egyetértett mindennel, amit átélt; minden tetszett neki, a negyedórás reggeli torna, az előadások, a viták és a dalok, amiket énekeltek; azt írta, hogy a pártiskolán „egészséges szellem” uralkodik; és buzgóságból még azt a megjegyzést is hozzáfűzte, hogy Nyugaton már nem soká késik a forradalom. Ha úgy vesszük, én tulajdonképpen mindennel egyetértettem, amit Markéta kijelentett, s abban is hittem, hogy Nyugat-Európában hamarosan forradalom lesz; csak egy dologgal nem értettem egyet: hogy elégedett és boldog, míg én vágyódom utána. Így hát vettem egy képeslapot, s (hogy megsebezzem, megdöbbentsem és összezavarjam) ezt írtam rá: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságföl bűzlik. Éljen Trockij! Ludvík.”

* * *

Ezek a mondatok olyan rettenetesen hangzottak a politikai titkárság kis szobájában, hogy ebben a pillanatban már féltem tőlük, és megéreztem, hogy olyan pusztító erejük van, amelynek nem bírok ellenállni. Elvtársak, ezt én tréfának szántam, mondtam, de éreztem hogy senki sem hihet nekem. Ti ezt mulatságosnak tartjátok?, kérdezte az egyik elvtárs a másik kettőt. Mindketten megcsóválták a fejüket. Ismernetek kellene Markétát!, mondtam. Ismerjük, felelték. Na látjátok, mondtam, Markéta mindent komolyan vesz, mi mindig ugrattuk egy kicsit, igyekeztünk megdöbbenteni. Ez nagyon érdekes, mondta az egyik elvtárs, a többi leveled alapján nem gondoltuk volna, hogy nem veszed komolyan Markétát. Hát ti minden levelemet olvastátok, amit Markétának írtam? Szóval Markéta mindent komolyan vesz, vette át a szót a másik, és te ezért ugratod őt. De mondd meg nekünk, mi az, amit komolyan vesz? Például komolyan veszi a pártot, az optimizmust, a fegyelmet, igaz-e? S mindaz, amit ő komolyan vesz, neked nevetséges. Elvtársak, értsétek meg, mondtam nekik, hiszen én nem is emlékszem rá, hogyan írtam ezt, gyorsan megírtam néhány mondatot tréfából, nem is gondoltam rá, hogy mit írok, ha rosszat akartam volna vele, nem küldtem volna el a pártiskolába! Az talán mindegy, hogyan írtad. Akár gyorsan írtad, akár lassan, akár a térdeden, akár az asztalon, csak azt írhattad, ami benned van. Semmi mást nem írhattál. Lehet, hogy ha jobban megfontolod, nem írod meg. Így alakoskodás nélkül írtál. Legalább tudjuk, hogy ki vagy. Legalább tudjuk, hogy több arcod van, az egyiket a pártnak tartogatod, a másikat másoknak. Megéreztem, hogy nincsenek többé érveim a védekezéshez. Néhányszor megismételtem még ugyanazt: hogy csak tréfa volt, azoknak a szavaknak nincs jelentőségük, csak pillanatnyi hangulatom diktálta őket satöbbi. Nem fogadták el. Azt mondták, hogy nyílt levelezőlapra írtam azokat a mondatokat, akárki elolvashatta őket, azoknak a szavaknak megvolt a maguk objektív hordereje, s nem fűztem hozzájuk semmilyen magyarázatot a hangulatomról. Aztán megkérdezték, mi mindent olvastam Trockijtól. Azt mondtam, hogy semmit. Megkérdezték, ki adta kölcsön a könyveit. Azt mondtam, hogy senki. Megkérdezték, hogy milyen trockistákkal jöttem össze. Azt mondtam, hogy eggyel sem. Ők meg azt mondták, hogy azonnali hatállyal felmentenek a Diákszövetségben viselt funkcióm alól, és felszólítottak, hogy adjam át a szobám kulcsát. Ott volt a zsebemben, odaadtam nekik. Aztán azt mondták, hogy pártvonalon a természettudományi kar alapszervezete fogja kivizsgálni az ügyemet. Felálltak, és elnéztek mellettem. „Szabadság” - mondtam, és elmentem.

Rubin Péter

Kiadó Európa Könyvkiadó, Budapest

Az idézet forrása

Milan Kundera: Tréfa, p. 40-41., 45-46.

*

Milan KUNDERA

TRÉFA

Az ötvenes évek Csehszlovákiájában játszódó történet főszereplője, Ludvik Jahn egyetemista képeslapot küld pártiskolára vezényelt menyasszonyának. A nyitott képeslapra írt, tréfásnak szánt mondataiért barátjának vélt évfolyamtársa feljelenti, s Ludvikot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről. Ezzel nem csupán az érvényesülés lehetősége szűnik meg számára, hanem különböző megpróbáltatások is kezdetüket veszik. Végül Ludvik elhatározza, hogy bosszúból gonoszul megtréfálja álnok barátját, ám tréfája ismét visszájára fordul.

A regény - néhány drámai részlet és esszészerű betét kivételével - a személyi kultuszt a parodizáló eszközök kihasználásával megrajzolt karikatúrája. Regényének újszerűségét és jellegzetességét a minden szóképet kerülő, egyszerű és racionális stílus és a konstruált voltát leplezetlenül feltáró cselekményszövés adja meg. A mű, amely egy atrocitásokkal teli, kegyetlen korszak tükre, elsősorban a modern regény kedvelőinek olvasmánya.

MEK

*

Kundera: Tréfa

Mint felvidéki születésű tizenéves sok romboló párt-energiával találkozhattam még a hetvenes és a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában is. Magyarországon kicsit lazábbra vették az elvtársak. Édesapám 1947-ben született és részt vett a 68-as Dubček-féle forradalomban. A sorkatonai leszerelését a kisuvickolt civil-cipőjének tükörfényében várta, amikor egyszer csak éles-riadót fújtak… Megelégelték az igencsak félreérthető cseh párthumort.

1949-ben Csehszlovákiában kizárólag a párttréfát ismerték. Elég zűrös volt az a korszak, amiben az ember nem süthetett el postán egy képeslapnyi félmondatot anélkül, hogy a káderszáj ne szólt volna közbe egy felelősségteljes kihallgatás erejéig. Sokak számára elképzelhetetlen, hogy egy poén miatt a történelem nem is oly távoli pontján még karrierek törhettek derékba. A politikai megalkuvás ez idő alatt - mely a Nagy Szovjet Olvasztótégely névre hallgatott, - folklór-kultúrákat semmisített meg. Az ókori amfiteátrumok színpadjairól nem hangozhatott el olyan átéléssel előadott alkalomhajhász propaganda, amilyen a nemzeti ünnepeket üldöző "Köszönjük, ó Sztálin" életérzés/életvérzés meghittsége volt - egyház- és hagyományellenes dogma, egyéngyűlölő és személyiségromboló fanatizmus. Itt már "-izmussá" válik egy rendszer, melyet feltétel nélkül mindenki elfogad (ez parancs), szeret és tisztel.

A „Tréfa” írója, Milan Kundera, kinek - mint tudjuk - éppen tavaly látott napvilágot ügynöki tevékenysége. Hm, elítéljük?!...

Magam részéről nem tudom ezt megtenni. Miért? …mert éppen ebben az írásában teszi jóvá, az egyébként szinte elkerülhetetlen múltbéli ügynöki-sorsát.

Az élő Cseh írók közül, Václav Havel mellett, Ő a legismertebb és legkedveltebb. Még akkor is, ha sokan úgy vélik, Kundera cinizmusa gyakran bántó és nihilista, erkölcstana meglehetősen leegyszerűsített, morális mondanivalója pedig, ha éppen van, állandóan ismétlődik és csak kevesekhez szól. Aki ma felfogja az akkori párt-hangulatot, az nem pakolja Kunderára ezeket a lekicsinylő vádakat.

Milan Kundera Tréfa című regénye balladaszerű elemekkel felruházott kritika. A nyolc részre osztott írás főhőse Ludvík Jahn, a természettudományi fakultáns ifjú nebulója, mókamestere, később a katonaság politikailag megbízhatatlan ezredének hű bányamunkása, minden mókát mellőző, kényszerű dolgozója. Majd bosszúra szomjas várakozó, a térben atomjaira hulló személyiség. Ne gondoljuk, hogy Ludvík változásának eseménynaptáráról ő számol be, hanem a körülötte élő, kisebb-nagyobb sugarú körben ugyanazt, hasonlót vagy éppen teljesen ellentétes utat bejáró társai publikálnak dokumentatíve, véleményt nyilvánítva tettei és szavai egyre könnyebben mért súlyáról. Érdemes megfigyelni egyébként, ahogy fokozatosan megyünk Ludvík mellett az időben meg-megélve a változások lassú folyását, hogy miként fakul ki a pártellenes megnyilvánulás élethosszig tartó fekete pecsétje, s milyen biztonsággal hull le a változás leple példának okáért Zemánek (a fő ítész) válláról.

A várakozás jó, de benne keserű méreggé válhat a bosszú édes íze, ha emberek tetemein át vezet. A sok év múltán, önmagában már kikristályosodott gyémánt, keménnyé nemesedett lúg, Zemánek felesége ágyékába mar és mer kielégülést nyerni, és vezet el a végső tanhoz: a megtörtént események nem csak jóvátehetetlenné, de megbocsáthatatlanná érnek, s minden szembejövő tükör önmagunk számára, melyben kedvünkre nézegethetjük deformált érzéseinket. A gyűlöletben, mint motivációban, kedvünkre hempereghetünk nappal éjjelt és éjjel nappalt álmodva az otthon befogadó dunyhái között. A mozgalmas záróakkord stílusosan egy Morva hagyomány suta lólépései között koppan, s bebizonyosodik, hogy Helena csak kő volt, akivel Ludvík meg akarta dobni a múltat, de vesztére elfelejtette: a múlt, életünk bármely pillanatában is nézzük, soha, egyetlen alkalommal sem mutatja egyazon arcát.

Szöveg: Nagy Ottó

*

Milan Kundera: Tréfa

Kósa András

Eduport Szerkesztőség

Kundera azon kevés írók közé tartozik, aki kelet-európai író létére „bestsellerré” tudott válni Európa mindkét oldalán. (Igazán örvendetes, hogy ez egyre inkább elmondható Márai Sándorról is.) Persze emigrációban könnyű, mondhatnánk.

Köztudott, hogy a Brno-ból elszármazott cseh szerző 1979-óta Párizsban él, és ma már franciául is publikál. De a Tréfa még 1965-ben született, és ekkor (pontosabban az 1967-es francia kiadás megjelenése után) mondta róla Louis Aragon, hogy „az évszázad egyik legnagyobb regénye”, és hogy a „sztálinizmus ellen írt legnagyobb hatású vádirat”.

Az már csak a történelem paradoxonja, hogy az Aragon 1980-ban még „kiugrik” Moszkvába a már nagybeteg Brezsnyevhez, átvenni tőle egy kitüntetést – tizenkét évvel azután, hogy a Prágai Tavaszt eltiporta a szovjet-vezetéssel indított baráti segítségnyújtás, és a renitenskedő cseheket is visszaterelték a szocialista pangás akoljába. Igazi „kelet-európai gellert” kapott ezáltal a Tréfa története. De erre ma már alig emlékszik valaki. El fogjuk felejteni.

Erről, a felejtésről, az elfeledésről szól Kundera regénye is. Itt mindjárt tehetünk egy kis kitérőt: komoly irodalmárok állítják, hogy a szerző nem kompetens saját műve interpretációját illetően, és felejtsük el a „szerzői szándék” és egyéb fogalmakat. Kundera mindenesetre szerelmes regényként aposztrofálta a Tréfát, és kikelt az erőltetett történelmi párhuzamok emlegetése ellen. Egy cseh kritikusa szerint a Tréfa „regény a kommunikáció csődjéről”. Viszont nem hagyhatók figyelmen kívül a történelmi vonatkozások sem – legalábbis abban az értelemben, hogy Kundera leszámolni látszik, úgy általában a történelem fogalmával a regényben. Nincs történelem, véletlenek vannak, saját szavaink, cselekedeteink is önálló, tőlünk független értelmet nyernek, a dolgok nem alakíthatók úgy ahogy szeretnénk, és nem jóvátehetők, mondja Kundera, de hozzátehetnénk egyből, hogy minek is, mivel úgyis mindent bevon a feledés pora fokozatosan.

Azt hiszem fölösleges a fenti definíciókon vitatkozni: a Tréfa mindegyikből nyújt valamit. 1948-at írunk. Ludvík Jahn fiatal kommunista. Szerelmes lesz egy hozzá hasonlóan meggyőződéses, csak nála kissé kevesebb humorérzékkel bíró lányba. Az első párkapcsolatában botladozó ifjú egy alkalommal féltékenységében provokatív képeslapot ír neki: „Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek optimizmustól bűzlik! Éljen Trockij! Ludvík”.

Természetesen ki másba is lehetne féltékeny, mint a Pártba, ami, bár az „aki” mutató névmás használata indokoltabb lenne, mivel a Párt mindenhol ott van, igazi „Nagytestvéri” szeretettel terelgeti alattvalóit; időnként megsimogatja a buksijukat, és egy kényelmes egyetemi docensi állással jutalmazza őket, néha egy kicsit összevonja a szemöldökét - az illető elveszíti egyetemi állását; a javíthatatlan renitenseket pedig fülön csípi, és katonai büntetőszázadba, majd bányamunkára küldi őket, hogy ott tanuljanak egy kis etatizmust és lojalitást; bár a Párt alapvetően szereti tagjait, és tagok is nagyon szertik Őt, ha a házastársuk megcsalja őket, akkor pedig még jobban szeretik, mert már nem is marad más, akit szeretni lehetne, csak a Párt.

Az „trockizmussal súlyosbított optimizmusellenes elhajlás” természetesen túlmegy azon a határon, hogy a Párt egyszerűen csak összevonja a szemöldökét. A tagok a Párt révén a jövővel kötöttek szerződést. Ily módon, a felépítendő jövő nevében természetesen minden kérdésben kompetensek, és döntési, ítélkezési joggal rendelkeznek, mert a Jövő mindenre és mindenkire vonatkozik, és mivel most, a jelenben kel felépíteni, mindenkinek kötelessége ezen munkálkodni. Ludvík tehát hamarosan a párton kívül és egy büntetőszázad laktanyájának falain belül találja magát. A kizáró határozat egyhangú döntés eredménye volt, a lánglelkű szónok, Pável Zemánek beszédének köszönhetően, bár abban az időben szokás volt egyhangú döntéseket hozni…

A katonai szolgálat letelte, majd némi bányamunka után Ludvík elhatározza, hogy bosszút áll azon, aki szerinte tönkretette az életét. Méghozzá úgy, hogy egy éjszaka erejéig elszereti Zemánektól a feleségét, Helenát. A terv sikerül is – mármint valóban szeretkezik egyszer Helanával, de mégis minden másképp alakul, mint korábban gondolta, és a regény utolsó jelenetében, a színről elegánsan távozó Zemánek után csak egy mindenből kiábrándult, elkeseredésében és dühében síró Ludvík, egy infarktussal kórházba szállított jóbarát és egy egész lényében porrá, alázott feleség marad.

De, mint az elején már említettem, mindez ma már „csak” egy regény története, és majd „elborítják az idő hullámai, amelyek – mint ismeretes – egész korszakok közti különbségeket el tudnak mosni, hát még azokat a különbségeket, amelyek két szánalmas egyén között voltak!”

*

Milan Kundera - Tréfa

Többek ajánlására kezdtem bele a Tréfába. Már az első oldalakkor látszott, hogy bizony valami egészen mást fogok kapni az írótól, mint A lét elviselhetetlen könnyűsége esetén.

"Az ötvenes évek Csehszlovákiájában játszódó történet főszereplője, Ludvik Jahn egyetemista képeslapot küld pártiskolára vezényelt menyasszonyának. A nyitott képeslapra írt, tréfásnak szánt mondataiért barátjának vélt évfolyamtársa feljelenti, s Ludvikot kizárják a pártból, eltávolítják az egyetemről. Ezzel nem csupán az érvényesülés lehetősége szűnik meg számára, hanem különböző megpróbáltatások is kezdetüket veszik. Végül Ludvik elhatározza, hogy bosszúból gonoszul megtréfálja álnok barátját, ám tréfája ismét visszájára fordul."

Általában amint befejezek egy könyvet, egyből nekiállok bejegyzést szerkeszteni. A Tréfát lassan 4 napja már, hogy elolvastam, mégsem mertem eddig írni róla. Mára talán letisztult bennem a kép, és megpróbálkozok valami bejegyzés félével.

Ami miatt időt kellett hagynom, azaz, hogy nem igazán tudtam eldönteni, mit is olvastam. Eleinte próbáltam szimplán a sztálini és az azt követő "puhább" rezsimek szimpla kritikájaként értelmezni, majd ráébredtem, hogy bizony itt egy nem szokványos történet is kibontakozóban van. Persze a bevezetőmben említett másik Kundera mű után ennek nem szabadott volna meglepnie, ugyanis ott tökéletesen megfért egymásba fonódva a történet a maga szereplőivel, és a prágai tavasz, mint történelmi háttér. A Tréfánál azonban nem érzem ezt. Mintha két külön könyvet olvastam volna.

Az egyik könyv, mint a diktatúra hétköznapjait bemutató tabló, érzékletesen ábrázolva a kor hétköznapjait, legyen szó pártiskoláról, katonaságról, bányamunkáról, vagy pont az uralkodó ideológiáról. Sokszor irigykedem, hogy nem élhettem a korábbi rendszerben (már csak az összehasonlítás végett is), azonban Kundera segített talán visszarepülni térben és időben. Emiatt csakis pozitívan gondolok a könyvre.

A másik könyv, amit olvastam, bizony számomra néhol érthetetlen, a szereplők nem tudtak szimpatikussá válni benne, és sokszor nem jött át ki mit és miért csinál, hogy bizonyos szereplők mi okból vannak szerepeltetve...Olyan érzésem volt néha olvasás közben, mintha csak a lapok fogynának, én meg egy helyben toporognék. Ami viszont nagyon tetszett, az a folyamatos narrátorváltás, és az ugrások térben és időben. Ezek az írói technikák mindig nagy örömet, és csodálatot okoznak nekem.

Összességében annyit mondanék, hogy nem bántam meg a Tréfa elolvasását, nem is tartom rossz könyvnek, és ugyanúgy kedvelem az írót, sőt, ha akkor és ott, vagy akár itt Magyarországon én is átéltem volna az akkori eseményeket, biztos sokkal nagyobb hatást is kiváltott volna belőlem. Persze az is lehet, hogy ez a műve (még) nem nekem szól.

http://adamolvas.blog.hu/2011/04/24/title_1617260

*

Nem tréfa: Kundera ügynök volt

Kocsis Péter

A cseh kulturális élet legfrissebb botránya, hogy a cseh származású Párizsban élő francia állampolgár, Milan Kundera besúgó volt. Egyelőre csak röviden tudunk beszámolni a hírről, mivel a hétfői cseh lapokban jelennek meg részletek az ügyről.

Amit most tudni lehet: a papírok 58 év után kerültek nyilvánosságra, és meglehetősen konkrét tartalommal bírnak. Ezek szerint Kundera egy kolléganője barátját adta fel, aki kollégiumi diáktársa volt. A Cseh Televízió vasárnap esti beszámolója szerint az áldozat, Miroslav Dvořáček eredetileg halálbüntetést is kaphatott volna a feljelentés nyomán, végül 22 éves börtönbüntetésre ítélték, amelyből 14 évet töltött kommunista börtönökben. Dvořáček ma Svédországban él, és agyvérzéséből kezd felépülni. Máig azt hiszi, hogy barátnője feljelentése nyomán tartóztatták le.

Kundera évtizedek óta Franciaországban él és elzárkózik a nyilvános szerepléstől, csak íróként jelenik meg a média előtt. Morvaországban született, és a legkevésbé sem nevezhető tipikus csehnek – Párizsban él, franciául ír, legutolsó regénye spanyol nyelven jelent meg először, és megtiltotta, hogy Csehországban más fordítsa őt le anyanyelvére, vagy hogy egyszerre több művét is kitegyék a könyvesboltok polcaira... De nem volt mindig ilyen elkényeztetett művész - első novellái, majd első regénye még Csehszlovákiában jelentek meg, nem kis vihart kavarva... A Nevetséges szerelmek c. novellagyűjteménye igazi remekműveket tartalmaz, igaz, stílusában nem annyira páratlan, mint Hrabal.

Ugyanez mondható el Tréfa című, világhírűvé vált első regényéről is: elsősorban a politikai viszonyok, az adott korszak, és csak másodsorban a könyv irodalmi értéke az, ami Kunderát ekkor egycsapásra világszerte ismertté tette. Kritikusai szerint a későbbi gyengék már ekkor kezdtek megmutatkozni írásaiban. Kundera az emigrációt követően egyre híresebbé lett, és a „kunderai regénytípus” fogalommá vált - csak néhányan merik megjegyezni, hogy jellemábrázolása egysíkú, cinizmusa gyakran bántó és nihilista, erkölcstana meglehetősen leegyszerűsített, morális mondanivalója pedig, ha éppen van, állandóan ismétlődik és csak kevesekhez szól.

Ennek ellenére Magyarországon is óriási rajongótábora van, Václav Havel mellett ő a legnagyobb élő cseh író. És azért ne legyünk igazságtalanok, igazi profi ő, és a regényről szóló esszéje, amely magyarul is megjelent, valóságos kis remekműnek mondható a maga műfajában.

Kár, hogy ezzel a „tréfával” megkérdőjeleződik ember és mű hitelessége, ahogyan azt a hírre elsők között reagáló írótárs, Ivan Klima nyilatkozta. További részletekről később számolunk be.

http://www.kulturpart.hu/irodalom/6027/nem_trefa_kundera_ugynok_volt

+

A Kundera-botrány és következményei

"Kitörlünk emlékezetünkből minden lealázót"

Berkes Tamás

Közel három hónap telt el a prágai Respekt cikke óta, amely tényszerűen igazolja, hogy Milan Kundera 1950-ben feljelentést tett egy kémgyanús ismerőse ellen. A médiabotrány csillapultával is nyitott kérdés, mennyiben érinti a leleplezés a legismertebb kortárs cseh író életművét.

http://magyarnarancs.hu/konyv/a_kundera-botrany_es_kovetkezmenyei_-_kitorlunk_emlekezetunkbol_minden_lealazot-70518

+

Kundera magyarul

Nevetséges szerelmek. Bratislava, Tatran, 1967 (Európa, 1995, 1998, 2001, 2006)

Tréfa. Budapest, Európa, 1968 (1996, 1999, 2001, 2003, 2006)

A lét elviselhetetlen könnyűsége. Budapest, AB, 1987 (Európa, 1992, 1996, 1998, 2000, 2001, 2002, 2003, 2004, 2005, 2006, 2007, 2008)

Búcsúkeringő. H. n., AB, é. n. [1987] (Európa, 1990, 1997, 2000, 2003, 2005, 2007)

Az élet máshol van. Budapest, Európa, 1991 (1997, 2000, 2005)

A regény művészete. Budapest, Európa, 1992 (2000, 2003, 2008)

A nevetés és felejtés könyve. Budapest, Európa, 1993 (2002, 2003, 2006)

Halhatatlanság. Budapest, Európa, 1995 (1998, 2002, 2005, 2007)

Lassúság. Budapest, Európa, 1996 (1999, 2002, 2005, 2008)

Elárult testamentumok. Budapest, Európa, 1996 (2006)

Azonosság. Budapest, Európa, 1997 (1999, 2002, 2005, 2007)

Nemtudás. Budapest, Európa, 2001 (2006)

Jakab és az ura. Budapest, Európa, 2003 (2007)

A függöny. Budapest, Európa, 2005 (2008)

*

A cseh és a szlovák új hullám (1963–1969)

Betiltott filmek

http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=772&tip=0

*

Tréfa

(Žert)

fekete-fehér, magyarul beszélő, csehszlovák dráma, 80 perc, 1969

rendező: Jaromil Jires

író: Milan Kundera

forgatókönyvíró: Jaromil Jires, Zdenek Bláha

operatőr: Jan Curík

zene: Zdenek Pololánik

vágó: Josef Valusiak

szereplő(k):

Josef Somr (Ludvik Jahn)

Jana Dítětová (Helena Zemankova)

Luděk Munzar (Pavel Zemank)

Jaroslava Obermaierová (Marketa)

Evald Schorm (Kosta)

Az 50-es évek elejének Csehszlovákiájában éppen olyan viszonyok uralkodnak, mint a keleti blokk bármelyik másik országában ezekben az években. Ludvig és Markéta között szerelem szövődik. Egy ártatlan tréfa miatt Ludvigot kizárják az egyetemről, és hat évet tölt katonai büntetőtáborokban, mint a szocializmus ellensége. A 60-as évekre Ludvig egy minden illúziójával leszámoló, rezignált emberré válik.