Láttam, olvastam, hallgattam

Link ajánló 28.

Vörös József

Megrabolt Haza

Gürcöltél gerincroppanásig

s lettél leszázalékolt

nyomorék harmadosztályú

senkifia s nem jutott

semmi amikor eljött a

polgárgyártó eufória.

Rokon, pajtás keze közén

lopódott szét a haza.

Rablott kincsén trónol,

gátlástalan hitványak

hitvány ij a fia.

S ahányszor csak jött

a menetrendszerű

bársonyszékroham,

loptak raboltak

ok is gátlástalan.

Mit hozott ez a vérnélküli

forradalom, eszméje

bepiszkolódott s maradt

helyébe mocsok és iszony.

Ahogy elült a nagy

osztozások tora,

milliárdosokra s koldusokra

vált ketté a haza.

S hogy szabályos legyen

a végkifejlet, jogászok

ültek a gengszterekhez.

A vártán védő-őrző emberek,

mert fél a lelkiismeret.

*

N. László Endre:

Ha megtagadnám

Ahol a szorgalom csak a gúny tárgya,

s a becsület fur-fut meggyalázva,

ahol a szeretet lenézett közhely

és a szerelem csupán "egy röhej",

ott hiába éltem,

ott hiába égtem!

Ahol csak gazdagként ember az ember,

ahol a szegény már hinni sem mer,

ahol a testvér már nem testvérem,

ahol a kutyák nyalják fel vérem,

ott kár volt hinnem

az emberségben!

Ahol kedvesebb a fekete bárány,

az igazság nem más, csak hátrány,

ahol az anya vágyik a sírba,

ahol az Isten elbújik sírva,

ott hiába éltem,

ott hiába égtem.

ott kár volt hinnem

az emberségben

És mégis, és mégis: ez az én népem.

És mégis, és mégis: ez az én hazám.

És belehalnék,

ha megtagadnám!

*

Hiába tiltakoznak a konzervatívok,

hogy nem antiszemiták,

nekik mindenki az, aki köreiken kívüli

Ifj. Tompó László - Hunhír.info

Hiába bizony s hogy mennyire, elég újraolvasnunk a legendás német lapkiadó, Theodor Fritsch (1852-1933) mindmáig elhallgatott, megcáfolni mégsem sikerült gondolatait, aki pontosan ugyanarra a következtetésre jutott népe velük szemben való örökös önvédelmi küzdelmeiben, mint nálunk Prohászka Ottokár, aki szerint az antiszemitizmus 'nem holmi kisebbrendűségi érzésből fakadó meddő gyűlölködés, hanem az őket befogadó nemzet emelése, szellemének ébresztése, nemzeti öntudata felkorbácsolása, elvégre a zsidó az emberiség ostora: ha buta és lusta vagy, rád ver'.

http://www.hunhir.info/?pid=hirek&id=57643

*

Huber Lipót:

A vérvád történetének vázlata

http://amdg.betiltva.com/huber-lipot-a-vervad-tortenetenek-vazlata-i-resz/

*

Muzsikás - Rabnóta/Nem arról hajnallik

Nem arról hajnallik amerről hajnallott

Magam sorsa felől szomorú hírt hallok

Nem arról hajnallik amerről hajnallott

Jöttek a zsandárok mondták hogy rab vagyok

Nem arról hajnallik amerről hajnallott

Eljöttek elvittek mondták hogy rab vagyok

Kivetették reám az elfogató hálót

Úgy elfogtak engem mint egy utonállót

Vittek a törvénybe huszonnégyen ülnek

Mind a huszonnégyen rólam törvényt tesznek

Kinek tegyek panaszt istenem nem tudom

Hol tehetek panaszt köztük ki gyámolom

Megverték a dobot a hegyek tetején

Rám verték a vasat a tömlöc fenekén

Kinek tegyek panaszt istenem nem tudom

Hol tehetek panaszt köztük ki gyámolom

Hol tehetek panaszt istenem nem tudom

Kinek tegyek panaszt köztük ki gyámolom

http://www.youtube.com/watch?v=m839wzeA9Wk&feature=autoplay&list=AL94UKMTqg-9BIgZ9qO_cif_C5FzeqGmyg&playnext=8

*

Vári Fábián László

Vannak ringó bölcsők

Tartalom

Bevezető

A 2. kiadás elé

RÉGI (KÖZÉPKORI) BALLADÁK

1. A falba épített feleség

2. Az elcsalt menyecske

3. Három árva

4. Szégyenbe esett lány

5. Két kápolnavirág

6. Halva talált menyasszony

7. Anyai átok

8. Háromszoros magzatgyilkos

9. Halálra táncoltatott lány

10. Halálraítélt húga

11. Hitetlen férj

12. Megszólaló halott

13. Gőgös feleség

14. Kétféle menyasszony

15. Házasuló királyfi

16. Gunaras lány

17. A meggyilkolt testvér

BALLADASZERŰ ÉNEKEK

18. Tücsöklakodalom

19. Válogatós lány

20. Pávás lány

21. Házasuló legény

22. Szálláskereső Szűz Mária

23. Templomkerülő

PONYVABALLADÁK

24. A kiirtott kocsmáros család

25. A gróf és az apáca

26. Öngyilkos szeretőgyilkos

27. Öngyilkos elhagyott szerető

28. Vadász és leánya

BETYÁRBALLADÁK

29. Bogár Imre

30. Mit ér nekem hat vármegye?

31. Lám, megmondtam, Angyal Bandi

32. Lova lába megbotlott

33. A betyár utazólevele

34. Betyár lányruhában

35. Ki sem megyek, meg sem adom magam

36. Nem akar a vezérürüm legelni

37. Madár Ferbi

RABÉNEKEK

38. Ha elmegyek Beregszászba

39. Minden jó családban

40. Fújdogál a szellő

BALLADÁS DALOK

41. Megüzenem én a feleségemnek

42. Mogyorósi

43. Spanga Pali

44. Ökröt, lovat hányat lopott?

45. Nem jól látom az idő járását

46. Én loptam el a vármegye pej lovát

47. Ha bemegyek, ha bemegyek

ÚJ BALLADÁK

48. Bárólány és juhász

49. Bárókisasszony és gulyás

50. A meggyilkolt fonólány

51. A gyilkos feladja magát

52. Fábián Gyula

53. Az aradi vértanúk

54. Vérbe fürdök én még ma

55. A cséplőgépbe esett lány

56. Megcsalt férj

57. Leégett a cserény

58. Alku

59. Borbély Jóska

60. Kórházban

HELYI BALLADÁK, GYILKOSSÁGOK, SZERENCSÉTLENSÉGEK

61. Túri Pista

62. A szülőgyilkos lány

63. A csendőr testvére

64. A megölt betyár

65. Hallottátok, Szárazberken mi történt?

66. A feleséggyilkos

67. A vízbe fúlt lányok

68. Ököritó

69. Mi van a csészében?

70. Még vasárnap evett, ivott kedvére

71. Nem eszek én kukoricát

72. Mikor ifjú legény voltam

73. Hon jár itt kend?

74. Virág Eszter

75. Vasúti szerencsétlenség Amerikában

NÉPDALOK

1. Kiszáradt a tóbul

2. András-nap felé az üdő

3. (De) Lóra, csikós, lóra

4. Krici kondás, elaludtál

5. Lefeküdt a gulyám

6. Kerepeci csárda előtt a juhom

7. Ne bántsatok engem

8. Nincsen nékem egyebem

9. Ki a fene tanálta ki

10. Pallagnak terül a juhom

11 Van nekem egy feleségem

12. András-nap fele az idő

13. Kutya világ, mikor érem végedet?

14. A hegyek közt lakom

15. Hajnalljon, hajnalljon

16. Virágos kenderem

17. Azt mondja (j)a vadgalamb a rigónak

18. Szóljál, kocsis, szóljál a lovadnak

19. Három évig lesz a babám

20. Öreg baka ha felfekszik az ágyra

Fülszöveg

Vári Fábián László jeles költőnk 1968 óta folkloristaként a kárpátaljai magyar népdalok és népballadák feltárásán dolgozik. Hiteles gyűjtőmunkát végzett a nótafák körében. A volt Forrás Ifjúsági Stúdió tagjainak (1968-1971) gyűjtését is tudományos alapossággal dolgozta fel. Ilyen gazdag anyagot bemutató gyűjtemény első ízben kerül kiadásra Kárpátalján. Az olvasó közelebbről is megismerkedhet ennek a tájegységnek gazdag népballada költészetével, melynek saját helyi színezete van. A bemutatásra kerülő balladarétegek sok új adatot szolgáltathatnak a folklórtudomány számára is. A közrebocsátott népballadák azt is sugallják, hogy az oly sokat emlegetett 12., sőt a 24. órán túl is volt mit keresniük gyűjtőinknek. Tényként kell elfogadnunk Vári Fábián László közlését, hogy "ezeket az adatokat a 0. óra adta nekünk, de tegyük hozzá egyúttal, hogy a balladagyűjtés ma sokkal több türelmet és tapasztalatot igényel, mint valaha."

http://mek.oszk.hu/10900/10995/#

*

András-nap után az idő

András-nap után az idő,

Sűrűn tornyodzik a felhő,

Rimánkodnak a bárányok:

Elfogyott a takarmányok.

Amott egy kis patak mellett

Három juhom hatot ellett,

Van már juhom, van bárányom,

Szerethetsz már kisangyalom.

Kárpátaljai magyar népdal.

Gyűjtötte Bartók Béla

1912-ben Dercenben (Bereg vármegye)

A népdalfeldolgozást játszta: Fogarasy Attila Künikosz

http://www.youtube.com/watch?v=p_BvFRJiyhg

+

"András felé jár az idő" 1961

http://www.youtube.com/watch?v=KbeJFwaxKEY

+

Juhásznóták

Debrecennek van egy vize

kinek Hortobágy a neve

arra van egy kőhíd rakva

kilenc lyukra van állítva

az én lovam csárda előtt

gödröt vágott maga előtt

rúg-vág kapál ágaskodik

a gazdája jó bort iszik

egyik iszik a meggyesbe

a másik a cserepesbe

a harmadik a morgóba

gulya ménes csavargóba

András nap felé az idő

esdegél a havas eső

sírnak-rínak a bárányok

szomorkodnak a juhászok

kérdi egyik a másiktól

mit csináljunk a bárányokkal

hajtsuk be a gazdájának

adjon szénát bárányának

huncut gazda csak azt mondja

hajtsd ki juhász a pusztába

van még tippan a bokorba

van négy lába kapargassa

ha nincs tippan a bokorba

dögöljön meg az ebadta

***

már ezután úgy élem világom

kis kalapom a jobb szememre vágom

jobb szememről a bal szememre vágom

csak a szabadságos kis könyvemet várom

elmondhatom istenem istenem

gyászba borult az egész életem

gyászba borult fölöttem az ég is

elhagyott már engem a régi szeretőm is

***

juhászlegény szegény juhászlegény

tele pénzzel ez a kövér erszény

megveszem a szegénységet tőled

ráadásul add a szeretődet

ha ez a pénz volna csak foglaló

ezerannyi lenne borravaló

a világot adnák ráadásnak

szeretőmet mégsem adnám másnak

*

A szenvedés grammatikája

Bánki Éva

1944 novemberében magyar nyelvű felhívások árasztották el Kárpátalját, melyek tudtul adták a lakosságnak, hogy nemcsak a magyar és német katonák és tisztek, hanem „a német és magyar hadköteles egyének is 18 évestől 50 éves korig” jelentkezni kötelesek. A falvakban kisbírók dobálták ki, hogy a férfiaknak részt kell venniük a „háborús károk helyreállításában”, a „hidak és utak javításában”.

Negyvenezer magyar és német nemzetiségű férfit sikerült így, a „háromnapos munka” ürügyén összetoborozni. Aztán a „háromnapos munkából” egy év vagy még hosszabb lágerekben végzett kényszermunka lett, melyet – amennyire a veszteséglistákból rekonstruálni lehet – a „híd- és útjavítók” majdnem a fele nem élt túl. Sokan el sem jutottak Szibériába, hanem a kárpátaljai gyűjtőtáborokban dúló járványoknak estek áldozatul. Hogy hányan tértek haza örökre megnyomorodva, testileg-lelkileg rokkantan, azt még a roppant nagy levéltári forrásanyagra és közösségi kutatómunkára (portabejárásra, oral historyra) épülő Mi Golgotánk is csak sejtetni tudja.

A Dupka György szerkesztette összefoglaló műből úgy tűnik, egy kárpátaljai magyar értelmiségi ezekben az években kétféle módon biztosíthatta a jövőjét. Vagy mindent hátrahagyva elmenekült, vagy tevőlegesen segítette a deportálásokat. Ha így tett, akkor szép (akár magyarországi) karrier várt rá: Illés Bélából, aki nyilvánosan fejtegette, hogy a magyar nők szabad zsákmánynak tekintendők) kétszeres Kossuth-díjas író lett, a falubelieit „háromnapos munkára” biztató Uszta Gyulából pedig altábornagy – ő 1989-ben még megírhatta a memoárját A jót akarni kell címmel.

Magyarul beszélő értelmiségiekre pedig szükség volt, hiszen az NKVD által szervezett, a IV. Ukrán Front oltalma alatt végrehajtott akció – ez az ügyesen megszervezett átverés – leginkább a kárpátaljai szegényeket sújtotta. A kárpátaljai értelmiség helyben maradt többségével ugyanis a partizánok és a rögtönítélő bíróságok végeztek, vagy később koncepciós perekben ítélték el őket, miközben a megszállók röpcédulákkal biztatták helyben maradásra a parasztságot: „Urak, papok, szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok.” Magyar származású nőket – német nőkkel ellentétben – nem deportáltak tömegesen, a kárpátaljai magyar nők másként szenvedték meg Kárpátalja és Ukrajna „újraegyesítését”. A már-már Kárpátalja génállományának átalakítását célzó, tömeges nemi erőszakról A mi Golgotánk hallgat, de a szépirodalmi művek szerencsére nem (Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya). Ezekből tudhatjuk, hogy míg a férfiak a lágerekben pusztultak, az asszonyaik a falvakban gyerekeket szültek. Egyesítés volt ez, igen – de a szó legsátánibb értelmében.

Mi indokolta ezt az ördögi kegyetlenséget? Talán a katonai elővigyázatosság? Az „akció” során az NKVD kevesebb, mint száz lőfegyvert kobzott el (Dupka, 48. old.), ezzel pedig nem lehetett volna egy gerillaháborút megvívni. Ha pedig a „szovjetellenes” elemektől való megszabadulás volt az NKVD célja, akkor nem deportáltak volna olyan párttagkönyvvel rendelkező kommunistákat, mint az aknaszlatinai szervezett sóbányászokat. A Szovjetunió természetesen a kiesett munkaerő pótlására akarta felhasználni a legyőzöttek munkaerejét, ám úgy tűnik, az etnikai tisztogatás a gazdasági racionalitásnál is fontosabb volt – a hadiüzemnek számító Aknaszlatinán veszélybe is került a termelés.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az oroszok bevonulása előtt még a kommunista kárpátaljaiak, ruszinok, magyarok is leginkább a Csehszlovákiával való egyesülésben bíztak. Dupka György felidézi az 1944-es munkácsi gyűlés egyik résztvevőjét (51. old.), akik szerint a gyűlésen abszolút kisebbségben voltak a Szovjetunióval való egyesülést szorgalmazók. Az NKVD tehát felmérhette, hogy egy olyan területet akar Ukrajnával „újraegyesíteni” (sic!), ahol a szovjet rezsimmel szemben még a baloldali ruszinok és magyarok többsége is ellenérzésekkel viseltetik.

A mi Golgotánk magyar tragédiaként tárgyalja az eseményeket – ám vajon mennyiben indokolt ez? A Dupka György által megidézett tanúvallomásokból kiderült, a magyar férfiak csak úgy kerülhették el a lágereket, ha szlováknak vagy ruszinnak vallották magukat. Ha így tettek, akkor jelentkezhettek önkéntesnek a Vörös Hadseregbe vagy az I. Csehszlovák Hadtestbe. De még ez sem volt biztos menedék, hiszen az NKVD-sok vadászták a Vörös Hadseregben az „ál-ruszinokat”, hogy aztán lágerekbe irányítsák őket. A Csehszlovák Hadtestbe pedig bekerülni sem volt egyszerű: a belépés feltétele sok helyütt a szlovákul vagy csehül elmondott miatyánk volt. A koncentrációs táborokból hazatért kárpátaljai zsidókat többnyire deportálták – de nem mint magyarokat, hanem mint zsidó származású ügynököket. Szovjet logika szerint ugyanis csak „beszervezett nácik” élhették túl a haláltáborokat.

Mindezek alapján tényleg nem túlzás tervszerű, etnikai alapon végrehajtott tisztogatásról beszélni.

A csaknem százharminc magyarlakta település veszteséglistái rettenetes, felfoghatatlan tragédiákról beszélnek. A Beregszászról elhurcolt áldozatok között találjuk például Rejplik Bertalan (1924), Rejplik Béla (1926), Rejplik János (1899) nevét – talán apa és két fia? Vagy nagybácsi és két unokaöccs? Ki nézte végig a másik kettő halálát, ki maradt közülük utoljára? Néhány községnél Dupka György meg is jegyzi: ennek vagy annak a családnak minden férfitagja „odahalt”: így jártak Gut faluban a Verbiások és a Barkasziak. A veszteséglisták nemcsak a halottakra emlékeztetnek, hanem mint minden lista – névsor, kánon, összeírás – a hatalom minden személyes viszonyt eltörlő, elpusztíthatatlan természetére is.

A tények magukért beszélnek – pedig dehogyis a tények beszélnek! Ezeket a tényeket a történész „beszélteti”: még egy ilyen szigorúan felépített, gondosan szerkesztett, már-már komoran szűkszavú és tényszerű, a történelmet a halál természeteként bemutató műben is. Márpedig a deportálásokkal kapcsolatos kollektív kutatómunka egyik fő koordinátora, az összefoglaló mű szerzője Dupka György eredetileg nem is történész, hanem költő, irodalomszervező. Elgondolkodtató, hogy a délvidéki atrocitások feltárását sem egy szaktörténész kezdeményezte, hanem Matuska Márton újságíró. (Matuska Márton: A megtorlás napjai. Ahogy az emlékezet megőrizte. Forum Könyvkiadó–Magyar Szó, Újvidék, 1991.) Ezekről a küldetésszerű pályamódosításokról eszünkbe juthat, hogy a világirodalom egyik leghíresebb történésze, Hontalan Iván sem egy hagyományos egyetemi-akadémiai pálya során kötött ki a történelemtudománynál – miközben ott motoszkál bennünk a kérdés: ha az amúgy is belvitáktól sújtott akadémiai történelemtudomány ennyire ódzkodik a szokatlan kutatási témáktól, akkor bízhatjuk-e csak rá az emlékezetünket?

Mind Dupka György, mind Matuska Márton összefoglalója nagy történészi kutatómunkára épül (vagy egészül ki), de azért azt látnunk kell, hogy a kollektív szenvedéstörténetek, a nemzeti katasztrófák bemutatása nemcsak (vagy nem elsősorban) történészi munka, hanem írói feladat. Ki akar felfoghatatlan szenvedésekről olvasni? Melyik olvasó szeret végeláthatatlan veszteséglistákat böngészni? De ha mégis „nekiül”, akkor az az első sokk után hajlamos arra, hogy játékként, virtuális valóságként hárítsa el magától a traumát. A számok ugyanis csak a szaktörténésznek számok, az átlagos olvasónak három mélyen átélt haláleset pontosan ugyanannyi, mint harminchárom vagy harmincháromezer.

De ha ez így van, akkor milyen írói módszerrel lehet elérni, hogy az olvasó hogy minden halált külön átéljen és magáénak érezzen, és a végén mégis valamilyen katartikus feloldozást kapjon?

Matuska Márton megoldása a regényszerűbb. Ő is településenként tárgyalja a vérengzéseket; de rögtön át is adja a szót a túlélőknek, akik aztán a saját élettörténetükbe és a 41-es magyar bevonulás történetébe ágyazzák az eseményeket. A rengeteg történelmi összefüggés dacára minden történet egyéni történet – tele horrorisztikus borzalmakkal, váratlanabbnál váratlanabb megmenekülésekkel. De két visszatérő történetelem segít abban, hogy az olvasó mindvégig valóságosnak érezze a borzalmakat: a jugoszláv hatóságok zavara, mikor az 50-es, 60-es években előkerülnek a vérengzések bizonyítékai („kikaparják a kutyák a futóárkot”, „leszakad a Tisza-part”) és a gyakran név szerint is ismert gyilkosok „utóélete” („később felakasztotta magát”, „a feleségét is eltette láb alól, majd öngyilkos lett”, „megőrült” és a legszebb: „Budapesten villamos alá lökték”). Ezek az ismétlődő mozzanatok győzik meg arról, hogy a vérengzések emléke egy másik korszakban már a gyilkosok számára is elviselhetetlen.

A mi Golgotánk szerzője, Dupka György viszont jóval ritkábban adja át a szót a túlélőknek. Ő a sok egyéni, emberi szenvedést egyetlen nagy szakrális narratívába rendezi, a passióéba (mártírok, Golgota, stb.), ami aztán az egész mű drámaian komor, visszafogott hangvételét is meghatározza. Mit tettek a magyarok? – odahaltak. Ez a Dupka által többször használt, hihetetlenül szuggesztív igealak egyszerre fejezi ki a haláluk bizarr különösségét, miközben valamiféle balladai és vallásos aurát von a lágerbeli szenvedések köré. (Itt kell megjegyeznünk, hogy nemcsak a szerző, hanem a kötet szerkesztője is szépíró: Nagy Zoltán Mihály.)

De az írói megoldásokat, a komor, megrendítő szűkszavúságot vagy a groteszk részletek halmozását nemcsak a két szerző (Matuska és Dupka) esetlegesen különböző stíluseszménye indokolja, hanem a történelmi események milyensége is. A délvidéki vérengzések során tág tere nyílt az egyéni bosszúnak („ha valakinek szidtad az anyját, az meg fog ölni”, Matuska, 60.) amit nem is profi és hideg gyilkológépek, könyörtelen, „részrehajlás nélküli” NKVD-tisztek hanem szomszédok vagy paranoid elmebetegek kezdeményeztek. És mindeközben persze szó sem volt arról, hogy minden szerb szomszéd vagy magyar kommunista helyeselte volna a kivégzéseket (a neves debellácsi református papot, Gachal Jánost például magyar kommunisták próbálták megmenteni), így aztán nemcsak a kínhalálnak, hanem a megmenekülésnek is számtalan, regénybe illő útja-módja lehetett.

A kivégzések mindvégig valamilyen perverz „szemet szemért”-elvet követtek. A túlélők sejteni vélik, hogy a magyarokat „ötvenszeresen” próbálták a szerbek „visszabüntetni” – ez a szám pedig kísértetiesen emlékeztet a náci hadsereg falragaszokon hirdetett elvére, ahol azt ígérték, minden meggyilkolt német katonáért ötven szerben „vesznek elégtételt”. A szadista kínzásoknak ennek ellenére is volt valamiféle individuális színezete (miközben kitelepítések azért a Délvidéken is történtek): Moholon nem találták meg azt a magyar gonosztevőt, aki 42-ben megerőszakolt egy szerb nőt – agyonverték hát a gazfickót a helyszínre szállító, a nemi erőszakban teljesen vétlen fiákerest.

A délvidéki túlélők szinte mindig valamilyen kauzalisztikus, időbeli összefüggések közé ágyazott történelemről mesélnek. A kárpátaljai magyarság viszont egy arctalan, uniformizált, birodalmi gyilkológépezettel került szembe. Az ő történeteik szinte mindig ugyanarról szólnak: „kidobolás”, aztán menetoszlop, láger, végül betegség, halál… Amennyire A mi Golgotánkból rekonstruálni lehet, a túlélők maguk sem történelmi események folyományának tekintették a szenvedéseiket, hanem egy történelmi időn kívüli katasztrófának, amire semmilyen ésszerű magyarázat nem lehetséges. Hiszen a kárpátaljaiak tényleg valamilyen rideg, elvont, emberi ésszel felfoghatatlan gonoszság őrlőfogai közé kerültek. Hogy a szovjet gyilkológépezet mennyire csak a számokra volt tekintettel, azt jól jellemzi a menetoszlopokba belerángatott utcai bámészkodók sorsa. Egy rahói túlélő meséli: „…egy Kulinyák Babi nevezetű kislányt az utcán megfogtak és az autóra tettek, csak azért, hogy meglegyen a létszám. Szegény könnyű ruhában volt, félcipőben, hajadonfőtt… szegény édesanyja, amikor meghallotta, hogy mi történt, pongyolában, papucsban, jajveszékelve futott az autó után, de a katonák (…) nem engedték el a gyereket. További sorsa ismeretlen. (Dupka, 335. old. )”

Ám semmilyen szenvedéstörténet nem létezhet katartikus csúcspontok nélkül: A mi Golgotánkban számomra ezt jeleníti meg egy aprócska falu, Gálocs története. „Szemtanúk közlése szerint 1944. novemberében az akkori falusi bíró bátor kiállásának köszönhetően a faluból nem vittek ki senkit. (269. old.)” Falusi bíró kontra világbirodalom? Gálocs kontra Szovjetunió? Ha csak egyszer történt meg, egyetlenegy faluban, már az is felemelő. Ám Gálocson nem a bíró terjesztette a bátorságot, hanem az ivóvíz vagy talán a levegő. Ebben a faluban szolgált Gecse Endre tiszteletes, aki 56-ban – a vád szerint – több gálocsival egyetemben szovjetellenes, „ellenforradalmi” csoportot szervezett. Ha egyszer álmomban elmegyek egy tömegtüntetésre, ott majd Gálocs feliratú táblát emelek magasra.

A Dupka György által megidézett túlélők nem adnak elő hosszú, összefüggő történeteket, de a megszólalásaikból mégiscsak következhetünk arra, mit gondoltak ők. Mert hiszen a tanulatlan emberek is legalább annyit töprengenek a velük történt események értelmén és egyáltalán a történelmen is, mint a könyvtárakban művelődő, vagy a történelmet „szakszerűen” művelő honfitársaik. Művelni ugyanis mindenki műveli a történelmet, mert hiszen nemcsak éli, hanem beszéli is, az átélt eseményekkel kapcsolatos reflexióit másoknak is közvetíti. Természetesen a szaktudósok által művelt történelem sehol és semmikor nem pontosan ugyanaz, mint az alsóbb osztályoké. De ha a kétféle emlékezet között semmiféle átjárás nincs, ha a nemzeti emlékezet szétválik a „miénkre” és az „övékre”, ha a szegényebbek nem ismerik fel magukat a történelemkönyvekben (mert míg az ő emlékezetük „kocsmaszintű”, addig a tanultabbaké automatikusan „hazugság”, „manipuláció”), az már egy szétesőben lévő társadalom kórképe. A társadalmi kommunikáció végzetes, az első világháború óta egyre mélyülő szakadékát számomra Kosztolányi Édes Annája fejezi ki a legmeggyőzőbben.

A mi Golgotánk ilyen tekintetben is figyelemre méltó munka: mindvégig visszafogott, tárgyilagos stílus jellemzi, levéltári kutatómunkára, szakszerű forrásfeldolgozásra épül, ám közben mégis tiszteletben tartja a népi történelemértelmezés kereteit. Eszerint a „háromnapos munka” „magyar passió” volt (jól láthatóan erre a koncepcióra épül a maga siratófalával a Szolyvai Emlékpark is) – és erre az elgondolásra nemcsak a „háromnapos munka” kifejezés ad alapot, hanem a megtorlás milyensége is. Az „újraegyesítők” szemében ugyanis nem a klerikálisok, a fasiszták, a magyar államigazgatással együttműködők, vagy éppen a szovjetellenesek számítottak izolációra „méltó” ellenségnek, hanem a magyarok. Az identitás a szovjet hatóság szemében nem volt rugalmas vagy szabadon megválasztható, és mindez a túlélők szemében megerősíthette a szenvedésközösség nemzeti jellegét. Az „izoláció” elsősorban nem is az „urak” ellen irányult – a többségükkel akkorra már végeztek –, hanem a földjéhez ragaszkodó parasztság ellen. („Urak, papok szaladjatok, Ti, parasztok maradjatok!”) Nyilván másféleképp is fel lehet dolgozni Kárpátalja 1944-46-os történelmét, több szempontot mérlegelve, a gender studies eredményeit is hasznosítva – de a fenti szempontok ignorálásával aligha.

Elgondolkodtató, hogy a kárpátaljai túlélők milyen sokan tartják magukat a gonoszság, egy történelmen kívüli katasztrófa áldozatainak. A „háromnapos munka” tulajdonképpen a történelem csődje, hiszen semmi okszerű magyarázat nincs rá. Ezért fejeződhetnek ki ezek a történelmi és mégsem történelmi tapasztalatok népi imákban és zsoltárparafrázisokban. A népi/szakrális történelemértelmezés kereteinek bemutatásában sokat segítenek ezek az irodalmi szövegek. És nekünk, olvasóknak megrendítő szembesülni azzal, hogy a XX. században létezhet olyan verses imaszöveg, mely alkotója halála után mások túlélését segíti, a „lágeridők” elmúltával aztán névtelen folklórszövegként kering szájról-szájra – míg végül a kutatás rámutat a költemény eredeti szerzőjére, egy lágerben elpusztított gimnazistára.

A kárpátaljai hagyományos magyar értelmiség jelentős része elmenekült, elpusztult, vagy pedig részt vett a magyar parasztság megtizedelésében. Dupka György Golgotánkja mégis számos íróra és kanonizált irodalmi alkotásra utal – írókra, akik részt vettek falujuk veszteséglistáinak összeállításában, művekre, melyek a népirtás traumáját dolgozzák fel. Ezek az írástudók többnyire a szovjet időkben született vagy „kinevelődött” írók, akik (nekünk) szokatlan, és mégis inspiráló érzelmi közösségben élnek a régiójukkal – akik művelik a történelmüket a szó legigazabb, leginkább irodalmi értelmében is.

Enélkül a sajátos értelmiségi viszonyulás meg se születhetett volna ez a tárgyilagosságában is megrendítő összegzés.

Dupka György: A mi Golgotánk. A kollektív bűnösség elvének alkalmazása a kárpátaljai magyarokkal és németekkel szemben. Szolyvai Emlékparkbizottság– Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012.

http://ujnautilus.info/a-szenvedes-grammatikaja-2/

*

Dupka György

A mi Golgotánk

Tartalom

A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYARSÁG ZARÁNDOKHELYE

Húszéves a Szolyvai Emlékpark

I. A KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG ELVÉNEK ALKALMAZÁSA A KÁRPÁTALJAI MAGYAROKKAL ÉS NÉMETEKKEL SZEMBEN

A 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa határozatainak végrehajtása az NKVD-jelentések tükrében, 1944-1946

1. A magyarok és németek internálásának problémaköre - tabutéma az ukrán hivatalos történetírásban

2. Kárpátalja szovjetek általi elfoglalásának katonapolitikai előkészítése, végrehajtása, röplap-akciók, kommandatúrák felállítása

3. Rendelet a kollektív büntetés elvének alkalmazásáról

4. Az akcióban közreműködő egységek felkészítése

5. NKVD-műveleti feladatok, jelentések az internálás végrehajtásáról

6. A munkácsi kongresszus árnyoldalai

7. A magyarság viszonya a munkácsi kiáltványhoz

8. Önkéntesek toborzása a Vörös Hadseregbe

9. "Csehtoborzás" az elhurcoltak körében

10. HATÁRON ÁTNYÚLÓ ELHURCOLÁSOK, TERÜLETFOGLALÓ KATONAI AKCIÓK+

10.1. Kárpátaljáról szervezett magyarországi elhurcolások

10.2. Kárpátaljáról szervezett elhurcolások Kelet-Szlovákiában

10.3. Kárpátaljáról szervezett területfoglalások a romániai Máramarosban

A Csehszlovák Köztársaság kormánymegbízotti hivatalának tevékenysége Kárpátalján

1. Propagandaháború a cseh "reakciósok" és a "moszkoviták" között

2. A csehszlovák adminisztráció ügyiratai a szovjet katonai adminisztráció tevékenységéről

3. Titkosított szovjet ügyiratok a csehszlovák adminisztráció tevékenységéről

4. Szovjet-csehszlovák diplomáciai csörte Kárpátalja hovatartozásának ügyében

A német férfiak és nők mozgósítása kényszermunkára

1. Az NKVD első és második tisztogatási akciója

2. A harmadik tisztogatási akció központi elrendelése

3. A német nemzetiségű polgárok mozgósításának főpróbája Kárpátalján

4. Határozat a német és magyar családok kitelepítéséről

5. A közép-európai országok német lakosságának etnikai alapú repressziója

Szovjetellenes elemek felkutatása, letartóztatása

1. NKVD-hajsza a magyar "kémek, terrorista csoportok" ellen

2. Magyar, német, ruszin és ukrán vezető értelmiségiek likvidálása

3. A szovjet igazságszolgáltatás törvénytelen alkalmazása, megtorló intézmények leszámolása a nép "ellenségeivel"

Hadifogolytáborok létrehozása

1. Katonai kommandatúrák

2. Regionális átmeneti hadifogoly-átvevő helyek

3. A perecsenyi PPV hadifogoly-átvevő hely

4. A szolyvai No. 2. SZPV hadifogoly-gyűjtőtábor

5. A szambori átvevő-továbbküldő hadifogolyláger

6. A gyűjtőlágerek foglyainak nemzetiségi összetétele, elszállításuk megszervezése

7. NKVD-ellenőrzések a hadifogoly-gyűjtőtáborokban

8. A gyűjtő- és elosztó táborokban feltárt hiányosságok

9. A "tévesen" letartóztatottak felmentése

10. Jelentősebb munkatáborok, ahol 1944-1948 között kárpátaljaiak raboskodtak

Hazavárás, hazatérés

1. Kérvények, beadványok, levelek az elhurcoltak hazatérése ügyében

2. Hatósági beadványok az elhurcoltak hazatérésének ügyében

3. Hazatérés a lágerekből

4. Veszteséglisták és egyéb adatok a lágerekbe hurcolt kárpátaljaiakról

5. Kárpátalja emberi veszteségei a II. világháború, ezen belül a náci megszállás idején (1939-1945), valamint a Szovjetunió hadifogolytáboraiban

6. Összesített adatok az 1944-1946 között internált, letartóztatott, hadifogságba hurcolt, elítélt és kivégzett személyekről

II. A KÁRPÁTALJAI MAGYARSÁG VESZTESÉGLISTÁJA TELEPÜLÉSI EMLÉKMŰVEKEN ÉS A SZOLYVAI SIRATÓFALON

BEREGSZÁSZI JÁRÁS (38 település)

ILOSVAI JÁRÁS (5 település)

MUNKÁCSI JÁRÁS (9település)

NAGYSZŐLŐSI JÁRÁS (28 település)

PERECSENYI JÁRÁS (3 település)

UNGVÁRI JÁRÁS (31 település)

TÉCSŐI JÁRÁS (4 település)

HUSZTI JÁRÁS (3 település)

SZOLYVAI JÁRÁS (1 település)

RAHÓI JÁRÁS (6 település)

ÖKÖRMEZŐI JÁRÁS

VOLÓCI JÁRÁS

TÖRTÉNELMI EGYHÁZAINK MÁRTÍRJAI

ORSZÁGGYŰLÉSI KÉPVISELŐK, FELSŐHÁZI TAGOK

A SZOVJET BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT LEVÉLTÁRI DOKUMENTUMAI HOZZÁFÉRHETŐSÉGÉNEK KEZDEMÉNYEZÉSE

AZ 1944-ben és az azt követő években a kárpátaljai magyarok és németek ellen alkalmazott megtorló akciókkal kapcsolatban

III. MELLÉKLETEK

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK

FELHASZNÁLT IRODALOM

ADATKÖZLŐK

A SZERZŐ FONTOSABB PUBLIKÁCIÓINAK JEGYZÉKE

KUTATÓCSOPORTBAN, TEREPGYAKORLATON

SZOLYVAI EMLÉKPARK (magyar, ukrán és német nyelven)

A SZOLYVAI EMLÉKPARKBIZOTTSÁG SZEMÉLYI ÖSSZETÉTELE

Fülszöveg

Dupka György újabb kötetében az 1944-1946 között "háromnapos munkára" hurcolt kárpátaljai magyar és német férfiak, nők kálváriáját rajzolja meg az eddig magyarul nem publikált NKVD-jelentések, katonai levéltári források, a túlélők, a hozzátartozók közlései és egyéb adatok tükrében.

http://mek.oszk.hu/10900/10996/#

+

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/kulhoni_magyarsag/2009/Karpatalja_magyarsaga/pages/000_konyveszeti_adatok.htm

*

Molnár D. Erzsébet

A szovjet rendszer kiépítésének korszaka

a kárpátaljai magyarság kollektív emlékezetében

http://epa.oszk.hu/01500/01515/00009/pdf/EPA01515_Mediarium_2011_3_42-59.pdf

*

Schopenhauer olvasása közben

Reviczky Gyula

Sötét lapok! komor, nagy eszmék!

Igazság, mély, egyhangu bánat.

S én hiszem is, de úgy szeretnék

Örülni mégis a világnak.

Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;

De bölcseséged nem vigasztal.

.

Porember, óh, tanuld meg itten,

Hogy a teremtés elhibázott.

Maradj meg régi bűneidben;

Légy hitszegő, kegyetlen, álnok.

Légy aljas! bűnre vagy teremtve.

Gép vagy; ne bánd, ne vedd szivedre.

.

Átkozd anyádat, születésed',

Utálatos légy önmagadnak.

Zokogj! nagy bűnhödés az élet,

S a boldogságnak vágya van csak.

Légy koldus vagy a sors kegyeltje:

Nyomorra, kínra vagy teremtve.

.

Fonák, hívságos, ferde minden,

Hanem szükséges; ez vigasztal.

Szükség határoz tetteidben.

Gonosz vagy?... ne törődj' te azzal!

Sorsod előre van kiszabva,

Mint sötétedés holdba', napba'.

.

Urad két óriási zsarnok:

A körülmények és a véred.

Gyötör a vágy sokszor s akarnod

Még sem lehet, te törpe, féreg!

Csak hurczolod tovább a vétket,

S az önzés balzsamod, reményed.

.

Nem tudsz te élni, csak hibában.

Erőd nincs jónak lenni mindég.

Önző vagy s gyáva halni bátran,

Fájdalmad, kínod bárhogy' is tép.

Szerencsétlen vagy, gonosz vagy,

S élsz bűneidnek, kínaidnak.

.

Mert együgyűnek lehetetlen

Érezni kéjek hevülését.

S ha tán eszes vagy, ép' a szellem

Csepegteti szivedbe mérgét.

Nyugalmadat elűzi kétség.

Rab vagy, silány játékszer és gép.

.

Gőgös sziveddel élsz kinokban,

Végetlen önzés lakja mélyét.

Tenbűnödet mindenha jobban

Beczézed mint a más erényét.

S minél kisebb vagy és silányabb,

Más ellen annál több a vádad.

.

Ha buta volnál, mint az állat,

Nem volna, hidd el, annyi vétked.

Az ész a fájdalom tenálad;

Az ész tipor a sárba téged;

Mert jámbor erkölcs és a szellem

Öröktől két halálos ellen.

.

Jóság, hüség: önzés, de gyáva.

Félt mindig, a ki sosem ártott.

Hazugság minden álom ára,

Ismerd s utáld meg a világot.

Ne gondolj véle: búban, üdvben

Nézz hidegen rá, megkövülten.

.

Keresd az üdvöt nyugalomban,

S ne higyj a jóban, szeretetben.

A világ legrosszabb a hogy' van

S az ember átka véghetetlen.

Erénye, üdve, vágya semmi,

S legjobb nem élni, nem születni.

.

Sötét lapok; mély, komor eszmék!

Takarjon el most rózsafátyol.

A boldogságban én hiszek még,

Bár tőlem minden percze távol;

S lelkem bár szomorú halálig,

Örömre, boldogságra vágyik.

.

S bár könnyem' látja minden óra,

Szivem rajong, szeret, remél még,

S illatlehellő, mint a rózsa,

Bár eltaposták, összetépték.

S ha nem leszek is soha boldog:

Szeretek, álmodom, rajongok!

*

Arthur Schopenhauer

(Danzig, 1788. február 22. –

Frankfurt am Main, 1860. szeptember 21.)

ARTHUR SCHOPENHAUER

"Az a hatalmas harmadik" - ez Gárdonyi Géza egyik - talán legszebb - regényének a címe. Csaknem szó szerinti idézet Schopenhauer egyik híres tanulmányából, "A nemi szerelem metafizikájá"-ból. Ott a különös mondat így hangzik: "A szerelmet nem a férfi és nem a nő akarja, hanem az a hatalmas harmadik, aki nincs, de lenni akar." - Gárdonyi irodalmi arculatát nem is lehet jellemezni Schopenhauer hatása nélkül, mint ahogy Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költészetét is kimutathatóan befolyásolta a múlt század második felében oly nagy hatású német filozófus, akárcsak a nagy francia írót, Maupassant-t, és némiképpen a nagy orosz Csehovot is. - Schopenhauerről indokoltan szokták mondani, hogy ő volt a pesszimizmus, a komorság, a reménytelenség legfőbb és legnagyobb hatású filozófusa. "Elolvastam a bús frankfurti bölcset" - írja már a mi századunkban Juhász Gyula. És írók, költők, tudósok, újságírók idézték és idézik úgyszólván mindenütt földkerekségünkön. Még azok is, akik egy pillanatig sem osztoznak népszerű tanulmányai komor kicsengésében.

Schopenhauert ugyanis a legtöbb olvasó azért olvassa újra meg újra, mert az egész filozófiai irodalomnak az egyik legjobb stilisztája, emelkedései kellemes, gyakran szellemes olvasmányok. A filozófus eszméi szerfölött vitathatóak, de íróművészete vitathatatlan: a német próza egyik legkitűnőbb mestere. Meggyőző stílusa azokra is hatással lehet, akiknek semmi közük sincs világnézetéhez. Filozófusként a "szubjektív idealizmus" egyik szélsőséges képviselője, de a szubjektív idealisták java része sem hiszi el megállapításait. Hiszen többek közt azt is hirdeti, hogy a külvilág csak az egyes emberek képzelete. Viszont akarat az emberektől függetlenül is létezik. Az ember még meg se fogamzott a leendő anyában, de akarata már van. Viszont, ha már megszületett, amit lát vagy hall, az nincs is, csupán az ő képzelete. Azt is tanítja, hogy ami van, az vagy szomorú vagy fájdalmas vagy más egyébért rossz. Csak az jó, ami nincs. A boldogság, az öröm, a kellemesség mindig hiányt jelent. A fájdalom vagy a szenvedés hiánya - ez a boldogság. Az építőművészettel kapcsolatban az épületet tartja a zenéhez legközelebbi művészetnek, egy szép palotát vagy székesegyházat megkövült zeneműnek mond. - Egy időben, a német bölcs divatja idején, műszaki egyetemünk építészhallgatói magukat "megfagyott muzsikusok"-nak nevezték. Nehéz hinni szóról szóra, amit ő ír, de semmiképpen se hagyható ki a szépirodalomból, mert kitűnően ír, művei vonzó olvasmányok. Alakja és élete pedig olyan, mintha saját filozófiájának illusztrációja volna.

Danzig (a mostani Gdańsk) akkor német Hanza-város volt, tengeri kikötőváros, nagy kereskedelmi központ. A filozófus apja hollandi származású elnémetesedett család leszármazottja: okos, művelt, nagy képzeletű, rendkívül ügyes nagykereskedő. Teméntelen sok pénzt keresett. Holott zavart idegzetű volt, az anyja elmegyógyintézetben halt meg, ráadásul híresen szép felesége nem csak népszerű írónő volt, de igen kacér asszony. Fiúk, Arthur, a későbbi filozófus, még kisgyermek volt, amikor a családapa öngyilkos lett. Talán maga is félt a megőrüléstől. Feleségére és fiára azonban olyan nagy örökséget hagyott, hogy azok mindhalálig gondtalanul élhettek akkor is, ha semmi jövedelmük nincs.

Az özvegy anya el is költözött a kereskedővárosból. Előbb a nagyvilági Hamburgba, majd az irodalmi-művészeti élet fővárosába, Goethe Weimarjába. Ott a vonzó, társaságot és szerelmet hajszoló írónő szalonja híres emberek találkozóhelye lett. Goethe is szívesen megfordult körükben, sőt a költőfejedelemnek számító Goethe is készséggel látta vendégül otthonában Johanna Schopenhauer asszonyt. A fiút gyermekkorában szívesen vitte anyja a nevezetes jó társaságokba. Goethe az elsők közt volt, aki felismerte a korán nyíló rendkívüli tehetséget. Ez a fiú kezdettől fogva játéknak és szenvedélynek élte a tanulást, az olvasást, a zenehallgatást. Idővel anyja mellett ellátogathatott Beethovenhez is, aki szívesen zongorázott nekik. Anyja kezdetben ugyanúgy büszkélkedett vele, mint saját szépségével. Kitűnő gimnáziumokba járatta. Ő pedig már kamaszfővel Platónt görögül, Cicerót latinul, Descartes-ot franciául olvasta. Kant igazán nehéz stílusát nemcsak megértette, hanem ismertetni is próbálta a sihederkorú fiúk körében.

A jó viszony anya és fiú közt azonban elég hamar megkeseredett. Amikor Arthur már túl látványos jelenség volt a társaságokban, a hiú szépasszony úgy érezte, hogy háttérbe szorítja az ő szereplő kedvtelését. Igyekezett tehát mérsékelni a már nagyon serdülő ifjú társasági sikereit. Ennél is jobban fokozta a kölcsönös ingerültséget, hogy a már kamaszodó fiú észrevette anyjának szabados életét. Igyekezett elriasztani az újabb szeretőket, fokozódó erkölcsi igényességével anyját léha asszonynak tartotta és ezt nem is titkolta. Most már a népszerű írónő nem vitte magával modortalannak, sőt pimasznak tartott fiát. Otthon egymást érték a hangos veszekedések. A fiú azonban mindenekelőtt tanulni akart. A gimnázium után előbb orvostanhallgatónak iratkozott az egyetemre, de két év után átlépett a filozófiai fakultásra, és 25 éves korában bölcsészdoktor lett, kitűnő eredménnyel. Egyre ritkábban volt otthon, inkább utazgatott a világban. Hanem amikor már a bölcselet doktora volt, és úgy vélte, szakszerűen kifogásolhatja anyja életmódját, végzetes veszekedés tört ki közöttük. A kétszintes elegáns otthon belső lépcsőháza mellett álltak, és egy sértő kifejezésre az anya olyan indulatosan lökte mellen fiát, hogy az legurult a lépcsőn. Amikor feltápászkodott, egy szót se szólt, kiment a házból, nem is jött vissza. Soha többé nem is találkoztak. A sértegető, majd a vérig sértett fiú ügyvéd útján követelte apai örökségét. Ezt az anya ellenkezés nélkül kifizette, hiteles kimutatást is küldve. - Nagy volt a vagyon, nem kellett kicsinyeskedni. Schopenhauer ekkor Berlinbe költözött. Az ottani egyetem a tudomány egyik világhíres központja volt. Úgy akarta elkezdeni tudományos pályafutását, hogy ott legyen egyetemi magántanár. Nyilván az otthoni élet élményei készítették elő komor világképét. Annyi bizonyos, hogy amikor elkezdte megfogalmazni azt a később világhíres tanulmányát, "A világ mint akarat és képzelet" címűt, amelynek alapján egyetemi magántanár lett, és amelyet idővel és mindvégig ő maga is fő művének nevezett, már kialakultak sajátos filozófiájának alapjai. Komorságához és sértődöttségéhez azonban bizonyára hozzájárult sikertelensége a szerelemben. - Egy olyan gazdag ifjúnál, amilyen ő volt, mindig akadhatott megvásárolható nő. Ő azonban férfiúi sikereket kívánt, azt akarta, hogy magamagáért szeressék a nők. Ehhez azonban nem volt se dalia, se vonzó arcú, még csak jó modorú se. Az okosság és a műveltség nem elegendő a vonzalomhoz, vagyis ahhoz, amit ő "nemi szerelem"-nek nevezett, és amiről idővel a talán legnépszerűbb, legtöbbet olvasott tanulmányát írta. - Saját vallomása és ismerősök pletykája nyomán nevezetes lett indulatot kiváltó csalódása a velencei utcán.

Karonfogva sétált egy olasz leánnyal. Szembejött velük Byron ugyancsak egy leányba karolva. A filozófus és a költő egykorú volt, itt Velencében össze is ismerkedtek. Rövid időre meg is álltak beszélgetni, majd elváltak, ellenkező irányba tartottak. Byron ugyan születési hibából származó lábfejtorzulás miatt egy kicsit sántított, olykor még sántának is gúnyolta magát, de a kor egyik legszebb férfijának tartották. A Schopenhauerrel sétáló leány nem győzte bámulni, és amikor elváltak, hátranézett, és nézte, ameddig láthatta. Ezen az indulatos férfi úgy megsértődött, hogy összevesztek. Ilyen semmiségek miatt romlott el minden szerelme. Az elromlott szerelmek pedig fokozták pesszimizmusát. 30 éves korában befejezett fő műve már minden jó tagadása volt. Bűnnek állította magát az életet, a gyermeknemzést. Csak a hiány, a semmi volt jó ebben az értékrendben. Az akarat volt az emberektől független tényleges lét, a szemlélhető világ pedig csak hiú képzelet. Ez a tulajdonképpen képtelen bölcselet olyan érdekes megfogalmazásban, olyan szép stílusban vált egységes elméletté, hogy a berlini egyetem elfogadta magántanári disszertációnak. 31 éves volt, amikor egyetemi magántanár lett ott, ahol az ünnepelt filozófus Hegel volt. - Schopenhauer - bár félreértette - Kantot vallotta a nagy filozófuselődnek, de Kant folytatóit és mindenekelőtt a népszerű Hegelt megvetette, a tudomány szélhámosának mondta, nemegyszer írásban is "csaposképű"-nek nevezte. Most magántanárként vele akart versenyre kelni. Előadásait ugyanazokra az órákra tette, amelyeken Hegel órái voltak. Következett is a legnagyobb sérelem: Hegel órái mindig zsúfoltak voltak, az ő óráira alig-alig nézett be valaki, néha hiába várt, egyetlen érdeklődő se jött.

Ahogy a nőkkel, úgy veszett össze az egyetemmel is. Úgyis el akart már menni, hátat fordítani Berlinnek, amikor kitört a kolera, amelynek Hegel is áldozatául esett. Ő elfutott az országból is, évekig utazgatott Franciaországban, Angliában, megint Olaszországban. Végül a Berlintől alaposan távoli Frankfurt am Mainban telepedett le. Egy csöndes kis szállodában bérelt két szobát, ott élt magányosan haláláig, harminc éven át. A fogadó vendéglőjében étkezett, a közeli utcákon sétálgatott kutyájával. A kutyának "Atman" nevet adta (ez szanszkritül "Világlelket" jelent). A szerény otthon falára három arcképet akasztatott: Descartes-ét, Kantét és Goethéét. Az ablak előtt nagy íróasztal állt, rajta az esti munkához többágú gyertyatartó. Ott írta a nap nagyobb részében további műveit, tekintet nélkül arra, hogy kell-e az olvasóknak vagy sem. Igaz, kiadót vagy folyóiratot mindig talált, mert az érdeklődő keveseknek érdekes volt a szokatlan hangú - bár alig tudomásul vehető - komor bölcselet. Előkészítő jegyzeteit, nehogy bárki kileshesse és eltulajdoníthassa a gondolatait, kezdetben görögül írta, de ezt sem találta elég titkosnak. Ettől kezdve szanszkritul jegyzetelt. - Komor magányban élt. A nagyvilág alig tudott róla. Természetes, hogy egyre keserűbb, egyre ingerlékenyebb lett.

Majd bekövetkezett a hirtelen változás. 1848-49 forradalmai, szabadságküzdelmei, reformtörekvései kitörtek és vagy vérbe fulladtak, vagy a győztesek sürgősen kiegyeztek a legyőzöttekkel. A nagy csőd után következett az általános elkeseredés, kiábrándulás. Még akiknek hirtelen jó üzleteket, meggazdagodást adott a nagy bukás, azok is úgy érezhették, hogy eszméik, ábrándjaik hamisnak, hiábavalónak bizonyultak. A kapitalizmus fénykora, a XIX. század második fele keserű szájízű volt. Egyszeriben egész Európában úgy tűnt, hogy az észre sem vett "bús frankfurti bölcs"-nek volt eleve igaza. A pesszimizmus egyszeriben divatos lett, és Schopenhauer tanulmányai a könyvesboltok legkeresettebb árujává értékelődtek fel. Egymás után adták ki régi könyveit, összegyűjtötték régi tanulmányait. Sürgették a szerzőt új könyvekért. 1850-ben, 62 évesen elérte, hogy divatos szerző lett. Ekkor állította össze kisebb tanulmányainak nagy, négykötetes gyűjteményét, amelynek "Parerga és paralipoména" címet adta. Ez a két görög szó azt jelenti: "Elmellőzöttek és kihagyottak". - Szinte minden európai nyelvre többször is lefordították. Ismertebb lett, mint a "fő mű", amelynek kiegészítésére készültek ezek a változatos témájú, néha meghökkentő, de mindig olvasmányosan érdekes elmélkedések. Évtizedeken át szinte kötelező volt a magukat műveltnek tartó emberek számára, hogy olvassák, tudjanak idézni is belőle. Schopenhauer neve azonossá vált a pesszimizmussal, és az elkövetkező emberöltőkben nagyon is indokolt volt a pesszimizmus.

Schopenhauer tanait szó szerint elfogadni szinte képtelenség. De olvasni mindig érdemes, sőt gondolatedző. Az útját folytatni nem lehet, de emlékét nem lehet kiiktatni a gondolkodás történetéből. Eszméi téveszmék, de mondatai, bekezdései igazi szép, izgalmasan érdekes szövegek.

Hegedűs Géza „marxista” portréja…

+

Schopenhauer: életbölcselet

A boldogság nem könnyű dolog:

nehéz azt megtalálni önmagunkban,

másutt pedig lehetetlen.

CHAMFORT.

http://real-eod.mtak.hu/4/1/230498.pdf

+

Magyarul megjelent művei

A becsületről és a párbajról. Bp. Hornyánszky 1894.

Az akarat szabadságáról. Bp. Franklin 1903., 1906., 1921.; (Reprint: Bp.: Hatágú Síp, 1991.)

Életbölcselet. Bp. Lampel 1906. (Reprint: Bp.: Hatágú Síp, 1993.)

A halálról. A faj élete. A tulajdonságok öröklése. A nemi szerelem metafizikája. Az élethez való akarat igenléséről. Az élet semmiségéről és gyötrelméről. Bp. Franklin 1906.

Életbölcsesség. Bp. Athenaeum 1906. Bp.: Globus 1925.

Életbölcsesség: aforizmák. Pantheon Irodalmi Intézet, Budapest, 1925. - Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára REAL-EOD Repozitórium

Paraenezisek és maximák. Bp. Lampel 1908.

Írók és kritikusok, olvasók, gondolkodók. Bp. Lampel 1910.

A zene esztétikája. Bp. Franklin 1912., (Reprint: Bp.: Hatágú Síp, 1992.)

A nemi szerelem metafizikája. Bp. Franklin 1918., A nemi szerelem metafizikája. Az élethez való akarat igenléséről. Az élet semmiségéről és gyötrelméről. (Reprint: Bp.: Hatágú Síp, 1992.)

Forgácsok. Bp. Világirodalom 1920.

Kant filozófiájának bírálata. Bp. Franklin 1920.

Az olvasásról és a könyvekről és egyéb válogatott fejezetek a Parerga és Paralipomenából. Bp. Világirodalom 1920.

A szerelem metafizikája. Bp. Genius 1921.

Az élet semmiségéről és gyötrelméről. Bp. Lampel 1922.

Válogatott munkái. 1-4. köt. Bp. Világirodalom 1924.

A nőkről és a házasságról. Bp. Pantheon 1924.

Az egyetemi filozófia; A látszólagos szándékosság az egyén sorsában; Igazi mivoltunk elpusztíthatatlansága. Bp. Pantheon 1925.

A szenvedélyes szerelemről. Bp. Codex 1989., 1990.

Szerelem, élet, halál; Életbölcsesség. Bp., Göncöl 1989.

A világ mint akarat és képzet. Bp. Európa 1991. 2. kiad: Bp.: Osiris, 2001.

*

A Schopenhauer-terápia

Érdekes, megdöbbentő, néha hátborzongató utazást tehet a csoportterápiák világába az, aki kezébe veszi Irvin S. Yalom regényét, A Schopenhauer-terápiát.

Két terapeuta:

Julis Hertzfeld. Elismert terapeuta, az interperszonális kapcsolatok szakértője. Hatvanöt éves, amikor egy rutinvizsgálat során kiderül: Melanómája van, és ez az apró bőrrák körülbelül egy évig hagyja még a létben.

Philip Slate. Kezdő filozófiai tanácsadó. Valaha súlyos szexuális függőségben szenvedett, mára már a nyugati bölcselők tanulmányozásának hála fölszabadult szenvedélye alól, de híján van minden emberi érzelemnek. A rideg ész megtestesítője.

Schopenhauer. A XIX. század híres filozófusa. Pesszimista. Depressziós. Kevés olyan bölcselő akad, aki nála jobban gyűlölte az embereket…

És egy csoport, mint önálló egész, és a csoportot alkotó személyek. Sorsok, tragédiák, fejlődések.

Rengeteg erényét lehetne dicsérni ennek a könyvnek, ami a fenti szereplők életét gyúrja össze egy egységes tartalommá. Például a metsző őszinteségét:

Hogy nem létezik mindenható csodaterápia. Nem lehet egy módszerrel mindenkit meggyógyítani. Ráadásul két, teljesen ellentétes felfogású terápia is vezethet ugyanarra az eredményre.

Hogy a terapeuták is emberek: tévednek, hibáznak, traumákat gyűjtögetnek, majd meghalnak. Mint bárki más. Illúzió csupán, hogy ők valami ember feletti emberek, akik mindig mindent jól, és boldogan…

Hogy szembenéz azzal a félelemmel, ami valahol mindannyiunkat szorongat. Hogy létezésünk véges, és egyszer ezzel úgyis szembe kell néznünk, hogy mi magunk is meghalunk, nem mindig csak Mások...

De nem a (megérdemelt) dicséreteknek, sem a bennem nemtetszést kiváltó részek taglalásának kívánom szánni a cikket. Inkább a regények világában először feltűnő figura kilétével foglalkoznék: A filozófiai tanácsadóval.

Hogy kerül a filozófia a tanácsadás közelébe? A válasz egyszerű: Mindig is ott volt. Manapság, ami a filozófiából megtapasztalható, az elvont elméletek tárházának, az élethez nem sok kapcsolódási ponttal rendelkező meddő szöveggyártásnak tűnhet. A görög filozófiában azonban az elmélet és a gyakorlat még kéz a kézben járt, a bölcselet a világ és önmagunk megismerését arra használta fel, hogy életünket helyesebben, és boldogabban éljük.

Ez a tradíció a 80-as években éledt újjá és bármilyen meglepő, nem Amerikából származik. Gerd B. Achenbach német filozófus alkotta meg a filozófiai praxis fogalmát. Bár megjelenésében nem sokban tér el a pszichológiai tanácsadástól, hiszen egy tanácsadó szakember első sorban beszélgetve segít, mégis gyorsan elterjedt Németországban – és természetesen Amerikában is. Vonzóvá vált ez a lehetőség sokak számára, akik vagy nem kívántak pszichológiai „bélyegeket” cipelni magukon, vagy nem voltak megelégedve a pszichológiai magyarázatokkal (például a korai anya-gyerek kapcsolatban történt katasztrófák adta magyarázatokkal a jelen problémákra, vagy akiket nem nyugtatott meg önnön fortyogó tudatalattiuk tudása, stb.), vagy szellemi kapcsolatba kívántak lépni saját életükön keresztül is az európai (vagy tágabban vett) bölcseleti hagyományokkal. Így a filozófiai praxisok nem számítanak pszichológiai tanácsadásnak – de a gondolkodás gondozásával nem is kívánnak annak számítani.

Ahogy lenni szokott hazánkba is némi időbeli csúszással érkeztek el a nyugati trendek. És bár még keveset hallani hazánkban filozófiai tanácsadókról, az első filozófiai praxisok már megnyíltak és igénybe vehetőek nálunk is. A következő, kéthetente megjelenő cikksorozatomban egy-egy filozófiai praxist fogok bemutatni.

Tamás T. Gergely

filoterapeuta

http://www.hir24.hu/elet-stilus/2011/03/24/a-schopenhauer-terapia/

*

Komjáthy Jenő

REVICZKY GYULA HALÁLÁRA

- 1889. júl. 12. -

Elköltözél te is, baráti Szellem!

Itt hagytál engem gyűlölt idegenben,

Vágyó szemem már nem talál.

Hiába nézek túli hajlokodba,

Elébem áll mint sötét tilalomfa

A sírszemű, a torz Halál.

.

Míg halkan s búsan jártál itt közöttünk,

Sokan nem láttak, kevesen szerettünk;

Üzend meg nékem: jobb-e ott?

Van-é ott válasz a kérdőjelekre?

Ünneplik-é, ki itt el volt feledve?

Vajj érez-é s mit érez a halott?

.

Emlékszel-é, hogy itt alant mi voltál?

Lemondás bajnoka, Eszménynek oltár,

Éneklő koldus volt cimed.

Eszmények, ábrándok csöndes betegje,

Titkos vágyakra és fájó sebekre

Mondottál mélabús rimet.

.

Te hirdetéd: a költészet betegség, -

És dalos ajkad lázas reszketegség,

A csüggedésnek réme fogta el.

Hit fénye lelkedet bé nem ragyogta,

Kiömlött zok panaszba, sóhajokba

A mélyen érző, hű kebel.

.

De célod tiszta volt: a szép Igazság,

Húnyó szemekkel láttad még vigasszát

Tört életednek alkonyán.

Engesztelő szép Hír sütött a sírra,

Emléked állni fog, hol meg van írva:

Ki szomorú nem volt, pogány.

.

Nem lesz a költészet mindig betegség!

Közelg a nap, én érzem fergetegjét,

A lélekifjitó vihart;

Belép az álmok ihletett betegje

A dús, aranynapú, zengő ligetbe,

Miért a bús Reviczky halt.

.

Bár kór lakott a kétségdúlta mellben,

Bár élte csonka volt, de ép a Szellem,

Ott új, dicsőbb danába kezd.

E szent betegség, boldog vértanúság

Jó példa volt nekünk és nagy tanulság,

Szivünkbe mélyen véstük ezt.

.

Bár új dalokba kezdtem lelkesedve,

El nem feledlek, eszmék csüggetegje,

Búsabb időknek bús életfele!

Idegenek között a zord világon

Sokáig voltál egymagad, barátom,

Ki nékem dalt és könnyet szentele.

.

Isten veled, te hű, baráti Szellem!

Emléked élni fog milljó kebelben,

Nemes szived s a mélabús dalok.

Szivünkben élsz, nem is lesz soha véged,

Virágot s könnyet áldozunk tenéked, -

Fölérez erre a dicső halott.

*

Sebők Zoltán: A vitatkozás filozófiája

A VITAKOZÁS FILOZÓFIÁJA

Schopenhauer trükkjei

A vitát bizonyára csak azok tekintik a személytelen igazságért folytatott becsületes küzdelemnek, akik még sohasem polemizáltak, a vita fogalmát pedig csak könyvekből ismerik. Arthur Schopenhauer, a tizenkilencedik század egyik meghatározó filozófus egyénisége nem tartozott ezek közé. Már diákkorában felfigyelt a különféle polémiák során alkalmazott trükkökre, melyek ismétlődő előfordulása arról győzte meg, hogy a vita célja általában nem igazság, hanem hogy kiderüljön, kinek van igaza. Éppen ezért, a vita gyakorlatában is a saját filozófiai álláspontját látta beigazolódni. A polemikus érvelésben nem a tiszta intellektus küzdelmét látta, hanem egy annál gyökeresebb metafizikai entitásnak, az akaratnak a működését. Az intellektus tehát ezek szerint nem más, mint az akarat álarca: az ember természet adta tulajdonsága, hogy a saját igazát akarja megvédeni, s ha ez becsületes úton nem megy, akkor különféle trükkökhöz folyamodik. Schopenhauer már ifjúkorában elkezdte gyűjteni és tanulmányozni a szóban forgó trükköket (Kunstgriffe), s miután azt tapasztalta, hogy a filozófiatörténetben rendszerezett formában még senki sem foglalkozott velük, kénytelen volt új bölcseleti ágazatot alapítani. Így született meg az erisztikus dialektika, amit nyugodtan nevezhetünk a vitatkozás filozófiájának is. Az erisztika hagyományosan a vitatkozás művészetét jelenti, a dialektika szónak pedig az eredeti értelmére emlékeztet Schopenhauer, vagyis a dialógus, a párbeszéd vezetésének tudományát érti rajta. Az erisztikus dialektika azonban egy lényeges vonatkozásban különbözik a hagyományos dialektikától: olyan vitavezetési módszereknek adja meg a szerkezetét, amelyek attól függetlenül vezetnek győzelemre, hogy a vitázónak objektíve igaza van-e. A hangsúly tehát azon van, hogy csak másoknak tűnjön úgy, mintha a vitázónak igaza lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erisztikus dialektika pusztán szofisztika, hiszen míg a szofisztika a hamisról bizonyítja, hogy igaz, addig Schopenhauer olyan esetekkel foglalkozik, ahol – miként a vitában általában – még nem lehet tudni, mi is az igazság. Egyebek mellett épp ezzel indokolja az erisztikus dialektika létjogosultságát: sohasem tudhatjuk biztosan, hogy nem épp az-e az igazság, amit vitapartnerünk látszólag sikeresen cáfol. Ha időt nyerünk, talán eszünkbe jut egy jó érv a saját álláspontunk mellett. Az erisztikus dialektika azonban ettől függetlenül mégis machiavellista „tudomány”, mivel a cél – hogy látszólag igazunk legyen – szentesíti az eszközt, akár a legaljasabb trükkök alkalmazását is. Schopenhauer befejezetlenül hagyott trükkgyűjteménye (de hogy is lehet egy ilyen gyűjtemény teljes?) többnyire meglehetősen szemtelen fogásokat tartalmaz. Javasolja például, hogy a vita során érveljünk gyorsan, mert így vitapartnerünk nehezebben veszi észre akarva-akaratlanul elkövetett hibáinkat, ha pedig végképp tehetetlenek vagyunk érveivel szemben, árasszuk el értelmetlen szóhalmazzal – hátha véletlenül értelmet talál benne -, vagy térjünk át a személyes sértegetés jól bevált módszerére. Indoklásul épp Machiavellivel példázódik. Machiavelli azért javasolta a fejedelemnek, hogy szomszédja egyetlen gyengeségét se hagyja kihasználatlanul, mert az emberi természetből következően különben a szomszédja támad. Ugyanígy, Schopenhauer is az emberi természetre, vagy ha úgy tetszik, a világban uralkodó állapotokra hivatkozik: ha a világban a becsületesség lenne az általános, semmi szükség sem lenne az erisztikus dialektikára, hiszen a logika maradéktalanul ellátna bennünket a vitatkozáshoz szükséges eszközökkel és módszerekkel. De ha ez így lenne, teheti hozzá a mai olvasó, maga a szerző sem tudta volna összegyűjteni azt a közel negyven logikán inneni vitatrükköt, amit a könyvében elemez. Mert egy dolog kétségtelen: Schopenhauer egyetlen új fegyvert sem kínál vitáink megnyeréséhez, hanem a már különben is meglevő, jól bevált fegyvereket szedi darabokra, megmutatva szerkezetüket és működésük módját. E befejezetlen és a szerző haláláig kéziratban maradt műnek épp ez a legnagyobb érdeme: formalizálja és tudatosítja azoknak a trükköknek a mechanizmusát, melyeket a vita hevében általában mindkét fél ösztönösen alkalmaz, de gyakran egyik sem fog fel igazán. Egy parázs vitában nehéz például észrevenni partnerünk célját, ha kérdéseit más sorrendben teszi fel, mint ahogy válaszainkból a számára szükséges következ mény ered. Éppen ezért, Schopenhauer szerint tézisünket úgy kell elfogadtatni, hogy előbb észrevétlenül elfogadhatjuk annak premisszáit, majd váratlanul levonjuk a következtetést. Egy másik trükk szerint ha vitapartnerünk állítását fokozatosan általánosítjuk, sokkal könnyebb lesz támadni, és fordítva: a saját tézisünket igyekezzünk maximálisan konkretizálni, mert így kisebb támadási felületet hagyunk ellenfelünknek. Szintén az eredményes trükkök között emlegeti Schopenhauer azt a módszert, ha egy negatív kicsengésű kategóriát sikerül vitapartnerünk állítására erőltetnünk. Erre egész példatárat sorakoztat fel: ha nem tudunk ésszerűen érvelni – javasolja -, mondjuk azt, hogy ellenfelünk tézise tiszta naturalizmus, spiritualizmus, panteizmus, racionalizmus vagy épp miszticizmus – attól függően, hogy melyik illik rá a legjobban és a vita hallgatósága melyiket utálja a legjobban. Ha ilyet nem találunk, jelentsük ki, hogy ez igaz lehet az elméletben, de a gyakorlatban már nem, s máris kellemetlen helyzetbe hoztuk partnerünket. Globális stratégiánk pedig ne észérvek fölsorakoztatása legyen, hanem próbáljunk inkább vitapartnerünk akaratára hatni: bőséges példatárral mutatja be, hogyan lehet egy rögeszméről elhitetni, hogy annak védelme nem áll partnerünk érdekében. A legszellemesebb mégis talán az a rész, ahol Schopenhauer az autoritás használatának módjait elemzi, és a legkedvezőbb hatást – teljes joggal – attól a trükktől várja, amikor nem valós, hanem ál-autoritásra vagy egyenesen kitalált autoritásra hivatkozunk. Azon tudniillik nehéz, adott esetben pedig lehetetlen fogást találni. Ha, mondjuk rá, Marxot vagy Nietzschét idézzük, vitapartnerünk könnyen lesöpörhet bennünket e tanok politikai következményeinek felemlegetésével, ha pedig kevésbé radikális tanok szerzőire hivatkozunk, partnerünk minden bizonnyal tud olyan kritikára emlékeztetni, amely szerint az illető tévedett vagy egyenesen ostoba volt. Mert nincs olyan számottevő gondolkodó a világtörténelemben, aki ne ért volna már legalább egy tucat elsöprő kritika. Nem így Kim Csi-Lon mestert, a zseniális kínai filozófust, akivel mindössze az a probléma, hogy személyét az imént találtam ki, de vitapartnerem ezt még nem tudhatja. Ha például azt mondom, hogy Kim Csi-Lon szerint Schopenhaur erisztikus dialektikája erkölcstelen, bizonyos körökben napjainkban is megszakad a vita. Egy ismeretlen szerző munkásságában ugyanis nem könnyű támadási felületet találni, ha pedig partnerünk korunk legaljasabb, egyben leggyávább trükkjéhez folyamodik, nevezetesen ha rasszistának, fasisztának, kommunistának, szemitának vagy antiszemitának bélyegzi az illetőt, az ilyenkor jelentkező kínos tehetetlenség érzése jóízű hahotával oldható fel. Pedig a vitát ezzel kár lenne lezárni, hiszen az erisztikus dialektika Schopenhauer szellemében is erkölcstelen, hiszen számára csak az a vita lehet erkölcsös, amelyet a részvét (Mitleid) vezérel. Az általa elemzett trükkök használata pedig nyilvánvalóan nem ilyen. Talán ezzel magyarázható az a különös csend, ami a Schopenhauer követőinek körében ezt a kéziratban fennmaradt művet napjainkig övezi. Még monográfusai is legfeljebb szemérmesen vesznek tudomást a létezéséről, egyik legalaposabb életrajzírója, Rüdiger Safranski pedig még csak meg sem említi. Pedig Schopenhaur utolsó trükkje szerintem maradéktalanul tisztára mossa a szerzőt, s mentesíti a legepésebb vádak alól is. Az utolsó trükk ugyanis egyfajta anti-trükk: a nagy pesszimista filozófus, aki ebben a művében volt a legkevésbé pesszimista, könyve legvégén azt tanácsolja, hogy ne vitatkozzunk akárkivel. Hanem csak olyanokkal, akik betartják a vita alapvető játékszabályait, vagyis nem használnak trükköket. Más kérdés, hogy ilyen körülmények között az egyetlen alternatíva minden bizonnyal az elnémulás lenne.

©Sebők Zoltán

*

Komjáthy Jenő

MAGYAR

Népek karában, ó, mi vagy te,

Én népem, hősök nemzete?

Teremtés méhiben vajj fogant-e

Több ilyen bűvös, szép rege?

Áldott s dicső vagy mindörökre!

Ami nagyot s merészet szív akar,

Egy szóba van foglalva össze:

E szóba, hogy: magyar.

.

Az istenagyban legszebb gondolat,

Szabadság fölkent bajnoka,

Dicskör övedzi büszke homlokod,

Kebled az Isten hajloka.

Gyönyörbe ring az ajk, téged kimondó,

Neved virágot s vészt kavar,

S a gondolat oly fönncsapongó

E szóra, hogy: magyar!

.

Sápad nevednek hallatára

Az áruló, az orv, lator;

De azt gyönyörrel átaljárja,

Kiben nemes szív lángja forr.

Emelkedik, ki tégedet hív,

A neved ünnep és vihar;

Dobban, megindul mindenik szív

E szóra, hogy: magyar.

.

A zsarnokok halálos ellene,

Jónak, nemesnek hű paizs;

És él a nagy Rákóczi szelleme

Még legkisebb fiadban is.

Harag sápasztja elleninket,

Reszketve ejti neved a cudar,

De átaljár szent tüze minket

E szónak, hogy: magyar.

.

Történeted nagy vértanúság,

Szebb, mint a szentek élete;

Bús lapjain sok mély tanulság

Vérrel irott költészete.

Rád annyi ellen dühe rontott!

Kalászos rónád bús avar...

Ó, mennyi köny és gyász borongott

E néven, hogy: magyar!

.

De vértanúid szent porából

Új, lelkesebb lét sarjada;

A honfibúnak viharából

Támadt az eszmék százada.

Hiába könny s vér nem patakzott:

E nemzet él! - Él, mert akar!

És minden érzés összehangzott

E szóban, hogy: magyar.

.

Népek karában újra nagy vagy,

Kossuth, Széchenyi nemzete!

És nőttön-nő a te hatalmad,

Előtted új fény ezrede.

Eszményekért küzdj lelkesedve:

S ne félj, hogy törzsököd kihal!

Vigy lelket a népküzdelembe,

S uralkodjál, magyar!

.

S mi megmaradt a zord napokból,

Törd össze mind a láncokat!

Űzd el fönséges homlokodról

A visszatérő árnyakat!

A pírt, a véres képek árnyát,

Mi a sötét napokra vall,

Törüld le és minden bilincset

Törj össze, ó, magyar!

.

Dicső tusákra nyílik a határ,

Mienk a dús jelen s jövő,

Ránk még pazar győzelmek üdve vár;

Üdv, mit a költők álma sző.

Most álom; majdan ragyogó valóság,

Mert érte küzd a fő, a kar. -

Emeld az Eszme lobogóját

Magasra, ó, magyar!

.

Népek között te léssz az első,

Én népem, hősök nemzete!

Csodákat lesz életre keltő

Fajunk jövő története.

Rettegni fognak s áldni téged,

A neved ünnep és vihar:

És visszazengik ezredévek

E büszke szót: magyar.

.

Lelkedből lelkezém. Magyar vagyok.

Nemcsak a vér: szellem jogán.

Szellemetekből, ti dicső nagyok,

Növekvém és táplálkozám.

Honszerelem! Vess tiszta lángot!

Jöjjön, ki vélünk érez és akar:

És meghódítjuk a világot

E szóval, hogy: magyar!

[1891. március 15.]