Láttam, olvastam, hallgattam

Link ajánló 25.

Ady Endre:

Szelíd, esti imádság

Uram, adj csöndes éjt,

Nyugodalmas, nagy éjt

A te vén gyermekednek,

Beteg, rossz gyermekednek.

.

Fölséges dáridók,

Keserves dáridók

Muzsikája kerüljön,

Hangja messze kerüljön.

.

Ne ülje szívemet,

Nyomorék szivemet

Az ébrenlét lidérce,

Rettenetes lidérce.

.

Aludjak kacagón,

Álmodjak kacagón

S boldoguljak álmomban,

Ifjuljak meg álmomban.

.

Valami nagyon nagyot,

Valami dicső nagyot

Álmodva hadd képzeljek,

Éjemben hadd képzeljek.

.

Imádkozzak, mint gyerek,

Régi, iskolás gyerek

Istenes áhitattal,

Altató áhitattal.

.

Mikor az alkony leszáll,

A barna alkony leszáll,

Régi imám az ajkam

Szaporázza az ajkam:

.

"Adj csöndes éjt szüleimnek,

adj csöndes éjt mindeneknek.

Istenem,

én járva-kelve, fölvirradva

és lefekve, imádlak, mint

édes Atyám. Jó Atyám,

viselj gondot rám, ámen."

*

Testi, lelki és szellemi feltámasztás-feltámadás

„Abban az időben: Jézus elment Naim városába. Vele mentek tanítványai és nyomukban nagy népsokaság.

Amikor a város kapujához közeledett, halottat hoztak ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát. Az édesanyát sokan kísérték a városból.

Amikor az Úr meglátta, megesett rajta a szíve, és így szólt hozzá: »Ne sírj!« Azután odalépett a koporsóhoz, és megérintette azt. Erre a halottvivők megálltak. Ő pedig így szólt: »Ifjú, mondom neked, kelj föl!« A halott felült, és beszélni kezdett. Ekkor Jézus átadta őt anyjának.

Mindnyájukat elfogta a félelem, és így magasztalták Istent: »Nagy próféta támadt köztünk.« »Isten meglátogatta népét.« Ennek híre elterjedt egész Júdeában és mindenfelé a környéken.”

(Lk 7,11-17)

*

Ha megbukik a birodalom

2012-09-18 Magyar Hírlap

A híres antropológus, Jared Diamond magyarul is megjelent sikerkönyve az Összeomlás címet viseli. Diamond nem kevesebbre vállalkozott, mint arra, hogy felderítse, milyen okok játszottak közre a nagy birodalmak összeomlásában.

Egy birodalom összetett rendszer, így a feladat nem könnyű, de a könyvből azért mégiscsak felsejlenek az alapvető okok. A birodalom úgy működik, hogy irányító központjai az anyagi és szimbolikus erőforrá-sok jelentős részét magukhoz ragadják a perifériákról, és aztán ezekből az erőforrásokból fedezik a birodalmi elit és környezete szükségleteit, valamint a birodalom üzemeltetésének költségeit. Az összeomlás többnyire akkor kezdődik, amikor a birodalmi központ mértéktelenné válik. Részben úgy, hogy olyan sok erőforrást szív el a perifériákról, hogy az már a perifériák helyi társadalmainak elemi szintű újrateremtési folyamatait veszélyezteti. Részben pedig úgy, hogy egyre inkább elhanyagolja a rezsiköltségeket, és az elszívott erőforrásokat kizárólag saját céljaira fordítja. És - ami talán a leglényegesebb - hajlamos maga is elhinni azokat az önfelmentő hamis ideológiákat, amelyek a mind emiatt sokasodó kudarcokért a perifériák népét teszik felelőssé. Mindennek azonban viszonylag rövid időn belül végzetes következményei lesznek. A perifériák reprodukciós katasztrófái nyomán ugyanis éhínségek, járványok és lázadások láncreakció-szerű lebomlási folyamatai indulnak el, amelyek egy bizonyos kritikus pont után már semmilyen erőfeszítésekkel sem visszafordíthatók, s a birodalom összeomlik.

Néhány évvel ezelőtt még teljesen abszurd vállalkozás lett volna ezt a forgatókönyvet Európára alkalmazni. Ma már nem az. Európa bajban van, eddigi történetének talán legkritikusabb válságát éli át. Noha Európa a Római Birodalom széthullása óta formálisan soha nem szerveződött egyetlen birodalommá, de valójában mindig létezett rejtett birodalmi szerkezete, amelyet általában valamilyen békerendszer testesített meg. A wormsi konkordátumtól a westfáliai békén át a Szent Szövetségig és az antantig, valamint most az Európai Unióig bezárólag mindig kialakult egy olyan megállapodás-rendszer, amely ezt a rejtett birodalmi szerkezetet megtestesítette. És amikor ezeknek az egyezségeknek a mélyszerkezetét kikezdte a mértéktelenség, az összeomlás hamarosan bekövetkezett. A pusztító háborúk mindig akkor robbantak ki, amikor az önmagát túlélt birodalmi szerkezet meggyengült, ám a hatalmi rendszer főszereplői nem tudtak megegyezni az új birodalom alapvető szerkezeti elemeiben. Most is erről van szó, kimerülni látszik az a birodalmi egyezségrendszer, amelyre a második világháború utáni birodalom épült. Ez önmagában még nem volna katasztrófa, ám az új birodalmi egyezség létrejöttét egyelőre szinte lehetetlenné teszi egy sajátos csapdahelyzet. E csapda lényegének jobb megértéséhez világos különbséget kell tennünk hatalom és uralom között.

A hatalom mindig azok kezében van, akik az adott emberi közösség anyagi és szimbolikus erőforrásait, illetve azok elosztását ellenőrzik. Ezek ma olyan európai székhelyű, ám valójában globális pénzhatalmi rendszerek, amelyek a nyilvánosság előtt önmaguk puszta létét is tagadják. Amit és akit mégis látni lehet belőlük a felszínen, az az Európai Bizottság elnöke, a német kancellár, a francia elnök vagy a brit miniszterelnök, ám ők csupán az uralmat gyakorolják. Vagyis teszik azt, amit a hatalom valódi birtokosai diktálnak nekik. És végül ott a harmadik főszereplő, a választópolgár, akinek formálisan jogában áll időnként változtatni az uralmi elitek összetételén, de a hatalom birtokosait képtelen ellenőrizni és befolyásolni. Ráadásul döntéseit alapvetően azok a manipulatív mechanizmusok (a globális média) határozzák meg, amelyeket a hatalmat gyakorló "láthatatlanok" tartanak a kezükben. E három főszereplőt olyan zavaros, az anarchia és káosz felé csúszni látszó kommunikációs tér kapcsolja össze, amely a mai állapotában egészen bizonyosan alkalmatlan az új birodalmi egyezség alapjainak létrehozására. Az Európai Bizottság elnökének legutóbbi beszéde azonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a hatalmi elitek eldöntötték az új birodalmi szerveződési elveket, és jelezték az uralmi rendszerben szorgoskodó "megbízottaiknak", hogy mi a feladat. Az új egyezség lényege egy olyan "föderatív" államszövetség, amelynek komplex társadalom-újratermelési logikája egyelőre ismeretlen. Minden jel arra utal azonban, hogy a birodalom rejtett hatalmi magja történelmi félreértésben van. Ami ugyanis az új egyezségből kiolvasható, az nem más, mint a kifosztott periféria sorsára hagyása, illetve rendészeti eszközökkel való megfegyelmezése. Ez azonban értelemszerűen aligha lehet tárgyalási alap a főszereplők között. Az uralmi elitek, élükön például

Barrosóval, a bizottság elnökével, eddig általában cinikusan kiszolgálták ugyan az Európa feletti hatalmat kézben tartó globális tőkét, de most talán valóban felsejlett előttük a szép új világ képe, amelyben a kontinens egyre nagyobb részére evidens módon kiterjedő permanens polgárháborút közvetlenül mégis csak nekik kellene majd menedzselniük. Ahhoz azonban, hogy az új egyezség ennél kicsit kedvezőbb forgatókönyvre épüljön, a dolgokat nevükön kellene nevezni, de a jelek szerint ez már meghaladja a jelenlegi uralmi elitek mentális, morális és intellektuális képességeit. Marad tehát a csapda...

Bogár László

*

Vámbéry Ármin

180 éve született, 150 éve indult legnagyobb utazására és egy híján 100 éve halt meg Vámbéry Ármin. Orientalista, író, nyelvész, világutazó. Koldus sorból emelkedett fel, hogy később királyok keressék a társaságát. Fél lába béna volt, de gyalog bejárt egy fél kontinenst. Tucatnyi könyve, több száz cikke jelent meg Európa-szerte. 16 nyelven beszélt. Alig tudunk róla.

Viktória, angol királynő az általa leginkább nagyra tartott embereknek felajánlotta, hogy születésük napját jegyezzék be a windsori kastély könyvébe, hogy minden évben személyes üdvözletet küldhessen nekik. Vámbéry Ármin szégyenkezve közölte a hozzá küldött kamarással, hogy sajnos nem tudja a születési dátumát. Senki sem gondolta, hogy érdemes feljegyezni ilyesmit egy félárva, mozgássérült, koldusszegény zsidó kisfiúról a kolerajárvány kellős közepén, hiszen nem sok esély volt rá, hogy megéri a felnőttkort. Ezért Vámbéry születésnapja az a dátum, amit zavarában mégiscsak bediktált az angol királynő kalendáriumába: 1832. március 12.

A kisfiú Wamberger Hermannként látta meg a napvilágot. Dunaszerdahelyen piócaszedésből élt, de így is éhezett, az iskolákban pedig csúfolták a mankója miatt. Magányos volt, ezért olvasott és álmodozott. Bekerült a szentgyörgyi piarista gimnáziumba. A hatodik osztály után azonban pénz híján abba kellett hagynia, tíz évesen már házitanítóskodásból élt. Hamar kiderült, hogy elképesztő érzéke van a nyelvekhez. A magyar, a német és a héber után még gyerekként a latin, majd a francia következett. Amikor 20 évesen Pestre került, már tucatnyi nyelven olvasott, köztük svédül, spanyolul, angolul és törökül. Olyan szegény volt, hogy albérletre sem futotta: egy szabólegénnyel közösen osztoztak az ágyon egy Dob utcai nyomortanyán. Eközben bejárt az Egyetemi Könyvtár olvasótermébe tanulni. Itt tűnt fel a napi 15-16 órát olvasó fiú a könyvtárosnak, Garay János költőnek, aki hamarosan bemutatta barátainak, köztük Vörösmarty Mihálynak, Arany Jánosnak és Kemény Zsigmondnak. Elmondta nekik, hogy élete vágya egy törökországi utazás, mert a magyar nyelv keleti gyökerei izgatják. Javaslatukra, úgy ahogy volt, lyukas cipőben felkereste Eötvös József bárót, aki kapcsolatai segítségével elérte, hogy útlevelet kapjon. Ekkor már a Vámbéry Ármin nevet használta.

Éveket töltött Törökországban, ahol kezdetben a forradalmi emigránsok, köztük a muszlim vallást felvett Kmetty tábornok, azaz Kjemil pasa támogatták. Az összes fontos európai nyelvet ismerő fiatalember hamarosan nélkülözhetetlen lett a török udvarban, követeknek, minisztereknek fordított. Isztambulban Resid efendi néven ismerte mindenki, ezen a néven küldte el cikkeit a Pesti Naplónak is, mert a Vámbéry nevet nyelvészeti munkáinak tartotta fenn. Magyarról is fordított: egyebek mellett Vörösmartyt ültette át törökre, és az újonnan tanult perzsára és arabra. Tudományos munkái németül és angolul is megjelentek. Hazatérése után az Akadémia tagjai közé választotta a hat gimnáziumi osztályt végzett fiatalembert. Nem sok idő töltött itthon: meggyőzte az Akadémia elnökét, hogy támogassa közép-ázsiai utazását, hogy a magyar nyelv keleti rokonait kutathassa.

1862-ben indult. Olyan országokba jutott el, ahol Marco Polo óta nem nagyon járt európai ember, hiszen egy kíváncsiskodó hitetlen könnyen hóhérkézen találhatta magát. Tökéletes nyelvérzékének köszönhette, hogy mindenütt elhitték: egy igazhitű kolduló dervis érkezett hozzájuk. Noha a magyar nyelv közeli rokonait nem találta meg, ismeretlen népeket, vallásokat, szokásokat térképezett fel. Perzsiától Kína határáig bejárta a fél kontinenst. Többször volt életveszélyben, de éles eszének és szelídségének köszönhetően mindig megmenekült.

Két évvel később óriási jegyzetanyaggal tért vissza Budapestre. A csodabogárnak tartott tudós Eötvös Józsefen kívül senkit sem érdekelt. Egy hónap múlva tovább ment Londonba, ahol világhírű felfedezőként fogadták, kastélyokban szállásolták el. A térség iránt érdeklődő brit hírszerzéstől az egzotikumra fogékony arisztokratákon át a tudósokig mindenki az ismeretlen országokról kérdezte. Személyesen fogadta a királynő, barátságába fogadta a walesi herceg. Angol nyelvű útleírását lelkesen méltatta Dickens is. Bram Stokernek ő mesélt először az erdélyi román vajda, Vlad Tepes Drăculea figurájáról. Az író aztán bele is szőtte a budapesti egyetemen tanító Arminius professzor figuráját Drakula-regényébe. Egyesek szerint a vampire szót is az ő nevéből alkotta Stoker.

Ha Angliában marad, a lovagi cím is kijárt volna az egykori nincstelen magyar-zsidó fiúnak, de ő a hazatérést választotta. Mivel angliai népszerűségéről Bécsben is értesültek, Ferenc József a budapesti egyetem keleti nyelvek tanszékének vezetőjévé nevezte ki. Boldogan tanított, pedig sok irigye volt. Néhány kollégája kétségbe vonta, hogy valóban beszél-e perzsául, csak a perzsa sah látogatása győzte meg őket. Barátja, a walesi herceg tiszteletére adott fogadásra alacsony származása miatt nem kapott meghívást, így a vendéglátók szégyenére a trónörökös kereste fel őt. Az ilyesmi rosszul esett neki, mégsem fogadott el hosszabb külföldi meghívást. Magyar hazafinak tartotta magát. Az is volt. Amikor az idős Jókai Mórt megkérdezték, mi volt élete három legfontosabb olvasmányélménye, így felelt: a Biblia, Shakespeare és Vámbéry. Máshol már filmet készítettek volna róla.

Nyáry Krisztián

+

Vámbéry Ármin: Dervisruhában Közép-Ázsián át

http://mek.oszk.hu/02300/02395

Vámbéry Ármin: Küzdelmeim

http://mek.oszk.hu/03900/03975

Vámbéry Ármin: A magyarság bölcsőjénél

A magyar-török rokonság kezdete és fejlődése

http://mek.oszk.hu/06900/06996

Vámbéry Ármin: A magyarság keletkezése és gyarapodása

http://mek.oszk.hu/03000/03032

*

Ez a vonat, ha elindult, hagy menjen!

Énutánam senki ne keseregjen!

Ha valaki énutánam kesereg,

Azt kívánom, a jó Isten áldja meg!

.

Édesanyám mi van a kötényébe?

Három alma. - Adjon egyet belőle!

Úgyse sokat ehetem az almáját,

Mert viselem a Ferenc Jóska csákóját.

Úgyse sokat ehetem az almáját,

Mert nyergelem a Ferenc Jóska pejlovát.

***

Besorozott a német katonának,

Lovat adott, hogy én gyalog ne járjak.

Lovat adott, kesely lábú paripát,

Avval menek, kisangyalom, tehozzád.

.

El kell menni katonának messzire,

Itt kell hagyni a babámat, nincs kire.

Reád bízom jóbarátom, virágom,

Éljed vele világodat, nem bánom!

.

Édesanyám, ki a huszár, ha én nem?

Ki nyergeli föl a lovát, ha én nem?

Fölnyergelem aranyszőrű lovamat,

Lerúgatom véle a csillagokat.

http://www.youtube.com/watch?v=dmI2rGkRuxI

*

Zoltanus Philippus

Pünkösd utáni tizenhatodik vasárnapot követő kedd

Szeptember 18.

Kupertinói Szent József hitvalló

Kupertinói Szent József élete gyönyörű kivirágzása annak az egyszerű és tanulatlan erénynek, melyet Assziszi Szent Ferenc minden másnál többre tartott tanítványaiban. Írni alig tudott és mégis csodaszépen beszélt Istenről; az erények elméletéhez nem értett és élete mégis, gazdagon át volt szőve a kegyelem csodálatosnál csodálatosabb megnyilatkozásaival.

1603 jún. 17-én született Copertinoban, a nápolyi királyság egyik eldugott kicsiny falujában. Szülei földhöz ragadt szegény emberek voltak s így nem gondolhattak taníttatására. De amit szellemiekben elmulasztottak, azt bőven pótolták lelkiekben: már gügyögő gyermekkorában elhintették lelkében a jámborság és istenfélelem csiráit. A szelíd és magába vonuló fiú már kora fiatalságától különös vonzódást érzett a szerzetesi élethez. Nagy is volt az öröme, mikor a helybeli kapucinus-kolostor lakói tizenhét éves korában maguk közé fogadták laikus testvérnek. De öröme nem sokáig tartott; gyönge testi szervezete és ügyetlensége miatt hat hét múlva elbocsátották.

Józsefnek fájt a kényszerű távozás; saját szavai szerint „mintha a kapucinus öltönnyel együtt a bőrét is lehúzták volna”. De alázatosan meghajolt a Gondviselés rendelése előtt és zokszó nélkül visszatért szüleihez. Ekkor minorita nagybátyja kivitte, hogy a grotellai minoriták befogadták harmadrendű testvérnek. Így mégis csak sikerült bejutnia Szent Ferenc követői közé. Igaz, egyelőre a legalacsonyabb és legmegvetettebb szolgálatokat végeztették vele; de ez egyáltalában nem bántotta. Hiszen ő minden munkát úgy végzett, mintha magának Istennek végezné. Ami ideje a munkán felül maradt, azt az imádságnak és elmélkedésnek szentelte. Már ekkor különös áhítattal viseltetett a Boldogságos Szűz iránt; bizalmaskodva kedves édesanyjának szólította, képét nap-nap után liliomokkal, rózsákkal és más idő szerinti virágokkal ékesítette, naivságában cseresznyével és más gyümölcsökkel kedveskedett neki s tiszteletére együgyű, de mély érzésű dalokat költött. Ez a gyermekded közvetlenség és naiv merészség érett szentet takart. „Az én Anyám önfejű, mondotta. Hozok neki virágot, nem törődik velük; kedveskedem neki cseresznyével, nem kell neki. Kérdezem, hát mit akar. S azt feleli: A szíved kell nekem. Szíved hódolata az én eledelem.”

A fiatal fráter mély és bensőséges jámborsága, még inkább készséges és mindig vidám engedelmessége idővel gondolkodóba ejtette elöljáróit. Józsefnek már akkor az volt az elve: „Az élet kellemetlenségei csak gyermekharc durrogó pisztolyokkal, az engedelmesség pedig kocsi, mely édesdeden a paradicsomba visz”. Úgy találták, aki így érez és él, az magasabbra van hivatva. 1625 jún. 19-én másodszor is beöltöztették a rendbe, most már nem laikus, hanem klerikus testvérnek és egyben meghagyták neki, hogy lásson hozzá a teológiai tanulmányok elvégzéséhez. A szentet kimondhatatlan boldogsággal töltötte el a gondolat, hogy a püspöki felkenésben nemsokára elnyeri a legfönségesebb hatalmat. Lelkesedéssel fogott tehát neki a tanulásnak. De hiába; csakhamar látnia kellett, hogy a tudomány nem neki való. Bármennyire törte magát, jó eredményt nem tudott elérni. Elöljárói azonban rendkívüli jámborságára való tekintettel szemet hunytak a készültségében mutatkozó kisebb hiányok fölött és már 1628-ban megengedték neki az egyházi rend fölvételét.

A felszenteléssel új korszak kezdődött József életében a misztikus elragadtatások és látomások kora. Egyik extázis a másikat követte nála. Mert teste és lelke a folytonos önsanyargatás és a szüntelen benső imádság következtében olyan készséges eszközévé finomult az isteni szeretetnek, hogy a legkisebb jel vagy egyetlen szó, mely bármi tekintetben Istenre vonatkozott, pl. harangszó, orgonabúgás, a Boldogságos Szűz vagy a szentek neve, a kínszenvedés vagy a mennyország gondolata elegendő volt hozzá, hogy pillanatok alatt elragadtatásba merüljön. Ilyenkor mintha a fizikai világ törvényei rája nézve elvesztették volna érvényüket, rendszerint a magasba emelkedett s hosszabb-rövidebb ideig ott lebegett. Máskor meg, mikor a szívét betöltő nagy szeretet heve lobbot vetett, valósággal röpült, mint a madár. Egyszer pl. a karácsony szent titka fölött érzett határtalan örömében felugrott s előbb táncra perdült, azután pedig a templom közepéről a főoltárhoz repült és ott több mint egy negyedórán át átölelve tartotta a tabernákulumot anélkül, hogy az oltáron égő tömérdek gyertya közül csak egyet is levert volna. Az elragadtatások különösen mise közben ismétlődtek nála igen gyakran. Ezért miséje három óráig, sőt néha még tovább is eltartott. Mivel ez nagymértékben zavarta a kolostor rendjét, elöljárói kevéssel felszentelése után minden közös kötelesség végzése alól felmentették és úgy intézkedtek, hogy az étkezést is szobájában végezze. Később itt állítottak számára oltárt is.

A szent rendkívüli adományainak e nagy óvatosság ellenére is hamar híre futamodott. Az emberek tömegesen tódultak hozzája, hogy szem- és fültanúi lehessenek megfoghatatlan misztikus elragadtatásainak. Később az inkvizíció is figyelmes lett a dologra és hogy minden visszaélésnek elejét vegye, szigorú vizsgálat alá vonta a szent életét. A vizsgálta 1638-ban Nápolyban indult meg, majd Rómában folytatódott. József olyan egyszerű és természetes feleleteket adott a hozzája intézett kérdésekre, hogy bírái semmi kivetnivalót nem tudtak találni életében. A szent Officium mégis úgy intézkedett, hogy egyelőre az assziszi kapucinus-kolostorban szigorú őrizet alatt tartsák. De ez semmit sem változtatott a dolgokon. Az extázisok szinte nap-nap után ismétlődtek, és a népcsődületek is tovább folytatódtak. 1651-ben pl. a protestáns János Frigyes braunschweig-lüneburgi herceg is ellátogatott Assziszibe és az ott tapasztaltak hatása alatt visszatért a katolikus Egyházba. X. Ince pápa a további csoportosulások elkerülésére 1653 júl. 22-én, titokban, szinte lopva a félreeső pietrarossai, onnét pedig a fossombronei kapucinus-kolostorba vitette a szentet. Utóda, VII. Sándor azonban, miután meggyőződött róla, hogy botránytól nem kell tartani, 1657-ben visszaadatta őt rendtársainak, a minoritáknak, akik osmoi kolostorukban jelöltek ki számára tartózkodási helyet.

Az Osmóban töltött hét esztendő a legteljesebb testi és lelki béke jegyében múlt el. Az az átmeneti lelki elsötétedés, mely előtte két éven át gyötrő vigasztalansággal és szárazsággal sújtotta, végleg tovatűnt, és helyén ismét fölragyogott a rendkívüli kegyelmek napja. Egy-egy elragadtatás most már 6-7 óráig is eltartott és alig hogy az egyik véget ért, kezdődött a másik. Utolsó idejét csaknem állandó extázisban töltötte a szent. Ennek megfelelően mindjobban elszakadt a világtól. Osmóban rendtársain, a püspökön és ennek helyettesén kívül jóformán senkivel sem érintkezett. Egyetlen világi öröme már csak a madarakkal és virágokkal való barátkozása volt. Ebben is hű követője volt Assziszi nagy szentjének. Órák hosszat el tudott bíbelődni fecske, stiglic, kenderíce és egyéb barátaival. Ha imádsága vagy elmélkedése végeztével csicsergő barátai körülröpdösték, ő jókedvűen így szokott rájuk kiáltani: „Énekeljetek csak madárkáim, énekeljetek vidáman; ne féljetek, nem vagytok terhemre”. És ilyenkor a kis dalosok fölemelték hangjukat és még hangosabban dicsérték Teremtőjüket.

József ezekben az években test szerint is majd annyi időt töltött misztikai lebegésben (levitáció) szeráfi imádságban a föld fölött, mint a földön. Vágyát ez nem elégítette ki. „Jézusom, sóhajtott föl, Jézusom, vonj föl magadhoz. Nem bírom már itt lent. Vonj föl oda, ahol te vagy!” Ez a tüzes szent vágya végre teljesült. Hatvanéves korában egy orozva rátört forró láz felőrölte amúgy is fogyatékos életerejét. Nagy áhítattal magához vette a szentségeket, aztán e szókra fakadt: „Keresztre feszített Jézusom, vedd magadhoz szívemet és gyújtsd fel benne szereteted tüzét” s szelíd mosollyal átszenderült az örök életbe (szept. 18). Mivel sírjánál mindjárt temetése után számos nyilvánvaló csoda történt, rendtársai azonnal megindították szentté avatási pörét. Ez azonban az Egyház szokott óvatossága és körültekintése miatt a vártnál sokkal tovább elhúzódott úgy, hogy az ünnepélyes boldoggá avatás csak 1753-ban, a szentté nyilvánítás pedig 1767-ben következett be. Azóta ez a szigorú ítéletű egyház így imádkozik: „Ó Istenem, Te elhatároztad, hogy mindent fölvonzol a földről fölmagasztalt egyszülött Fiadhoz : add kegyelmesen, hogy szeráfi hitvallódnak, Józsefnek érdemei és példája szerint minden földi vágynak föléje emelkedjünk és kegyelemben eljussunk ahhoz, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egyetemben Isten örökön örökké. Ámen”.

*

A barátság áldása

„...teérted áldott meg engem az Úr."

(1Mózes 30:27)

Van egy alapelv a Bibliában, amit meg kell tanulnod, ha élvezni akarod mindazt a jót, amit Isten az életedre tartogat: az áldásokat a megfelelõ kapcsolatok hozzák! A Biblia azt mondja: „Aki bölcsekkel jár, bölccsé lesz…” (Példabeszédek 13:20). Az Ígéret Földje elfoglalásának története azt tanítja nekünk, tartozhatunk olyan emberek társaságához, mint Józsué és Káléb, akkor bejuthatunk oda, és elfoglalhatjuk azt, de tarthatunk olyanokkal is, mint a tíz kém, akik mindebben nem hittek, és meghaltak a pusztában.

Amikor József Potifár házába került, nagyszerû áldásokat is hozott magával. Amikor a fáraó palotájába került, az az egész nép felvirágzását hozta el. Amikor Jákób haza akart térni saját családjához, apósa, Lábán, ezt mondta: „Kérlek, maradj… mert mindabból, amit tapasztaltam, rájöttem, hogy teérted áldott meg engem az Úr.” A filippi gyülekezet hosszú ideig volt munkakapcsolatban Pál apostollal az evangélium terjesztésében. Õk támogatták az apostolt anyagilag, Pál pedig a lelkiekkel szolgált feléjük. Azt írja: „Hálát adok az én Istenemnek, valahányszor megemlékezem rólatok, és mindenkor minden könyörgésemben örömmel imádkozom mindnyájatokért, mert közösséget vállaltatok az evangéliummal az elsõ naptól fogva mind a mai napig” (Filippi 1:3-5). Mi volt a jutalmuk? Pál azt mondja: „mindnyájan együtt részesültök velem a kegyelemben” (Filippi 1:7). A kegyelem egyszerûen annyit jelent: „mindaz Istentõl, amire valaha szükséged lehet, bármilyen helyzetben, amivel csak szembe kell nézned”. Milyen csodálatos! Pál Jézustól kapta, a filippibeliek pedig Páltól.

Tanuld meg felismerni azokat, akik Isten áldásaiban járnak, és kerülj hozzájuk olyan közel, amennyire csak tudsz! Az áldások a kapcsolatok által érkeznek!

*

RABSZOLGASÁGUNK TÖRTÉNETE !

AZ EMBERISÉGET ÉS JAVAIT ,

VALAMINT A VILÁGTÖRTÉNELEM ÖSSZES BIRODALMÁT PUSZTULÁSBA DÖNTŐ VILÁGERŐ NEVE:

A KAMAT

Imre Máté gyűjtése

http://www.youtube.com/watch?v=oL1jk1-mURc

http://vilaghelyzete.blogspot.hu/search?updated-min=2012-01-01T00:00:00%2B01:00&updated-max=2013-01-01T00:00:00%2B01:00&max-results=50

http://www.youtube.com/watch?v=8-yRNEdl20o&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=CvhD9rwaSqE

http://www.youtube.com/watch?v=6hXMlDjkioE&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=rY6iOBiVk0M&feature=fvwrel

http://www.youtube.com/watch?v=FZ0P87w5TIg

http://vimeo.com/23215718

http://dotsub.com/media/38d7177f-869c-4922-8424-9795986de2f2/embed/hun

http://www.youtube.com/watch?v=r18QlCPfGrg

http://vimeo.com/20265973

http://www.youtube.com/watch?v=fLDwF6d076E

http://www.youtube.com/watch?v=JBrcSdI2XlE

http://vimeo.com/7307853

*

Gáborjáni Szabó Kálmán

(Debrecen, 1897. szeptember 18. – Budapest, 1955. június 19.) magyar festő, grafikus, művésztanár.

Élete és munkássága szorosan kötődik a Debreceni Református Kollégiumhoz. Stílusára Aba-Novák Vilmos hatott. Művészete a népi írók mozgalmának szellemi rokona.

Vaszary János és Révész Imre növendéke volt a Képzőművészeti Főiskolán. 1922-től 1945-ig a Debreceni Református Kollégium rajztanára volt. 1923-tól fametszeteket készített. Jézus élete című metszetsorozatát 1926-ban alkotta meg. 1930 – 1931-ben Rómában járt. 1934-ben könyvalakban is megjelentette ex libriseit. 1936-ban "Parasztok" című, 10 lapból álló fametszet-sorozatot készített. 1937–38-ban a Debreceni Református Kollégium számára festett nagyméretű, magyar történelmi tárgyú freskósorozatot 1938-ban Rómában gyűjteményes kiállítást rendezett. Olaszországi élményeit "Itáliai városképek" (Visioni d'Italia) című fametszet-sorozatában örökítette meg. 1945-ben részt vett a Debreceni Református Kollégium újjászervezésében, majd Budapesten megrendezte az első gyermekrajzkiállítást. Ugyancsak 1945-ben a Képzőművészeti Főiskola tanárává nevezték ki. 1949-ben "Hatos tárna", majd 1951-ben "Béke" című fametszet-sorozata album formában jelent meg.

A képen "Teregetők" c. festménye látható

*

Édesanyám karján nevelt engemet,

Mégse tudja az én bús életemet.

Mert, ha tudná az én bús életemet,

Éjjel-nappal sirathatna engemet.

.

Száraz fából könnyű hidat csinálni,

Jaj, de bajos szép szeretőt találni.

/:Száraz kertben csokros rózsa nem telik,

Nekem bizony minden legény nem tetszik.:/

***

Esik eső, nagy sár van az utcán,

/:Ez a kislány sírva mos a kútnál.:/

Ne sírj lányom, van még a faluba,

/:Van elég legény még a te számodra.:/

.

Tudom anyám, de ha nem szeretem.

/:Gyászos érte az egész életem.:/

***

Elment a madárka,

Üres a kalitka,

Jaj, de azt üzente

Vissza, hazajő tavaszra.

.

De nem jöve vissza

A kicsi madárka,

Ej, mer az árva szívem

Más párra talála.

.

Mezei virágok

Szépen kinyíljatok,

Haj, de hogyha én meghalok

Mind elhervadjatok!

*

Obrusánszky Borbála

Keleti kereszténység

Alcím:

A nesztoriánus kereszténység és a korai keleti kereszténység

Kiadó:

Farkas Lőrinc Imre kiadó

Leírás: A nesztoriánus hit a keresztény egyház által a 431-es epheszoszi zsinaton eretnekké nyílvánított ókeresztény irányzata. A vallás alapítását Nesztorioszhoz, egykori konstantinápolyi pátriárkához kötik, aki prédikációiban Jézus kettős természetét hirdette és tagadta Mária istenszülőségét.

A tanításai ellen Kürillosz alexandriai pátriárka lépett fel, ő nevezte legelőször ellenfele tanításait eretneknek, majd amikor a fenti zsinat is kimondta, hogy a volt pátriárka eretnek, akkor őt és híveit az egész kelet-római birodalomban üldözni kezdték.

Ennek eredményeként Nesztoriosz híveinek, akiket nesztoriánusoknak neveztek, menekülniük kellett, és a legtöbben keletre mentek, ahol a perzsa Szaszanida birodalomban találtak menedéket, és közösségeket alapítottak.

*

A nesztoriánus kereszténység és a korai keleti kereszténység ismeretanyaga az alábbi TARTALOM szerint követhető nyomon:

A TÉMA FELDOLGOZOTTSÁGA, FŐBB IRODALMI ISMERTETÉS

• I. A KERESZTÉNYSÉG KELETI ELTERJEDÉSE: A szírek szerepe. Az ariánus kereszténység. Szentháromság viták. Nesztoriosz tevékenysége. A nesztorianizmus hitvallása. Az első missziók. A nesztoriánus liturgia és ünnepek.

• II. KERESZTÉNYSÉG KELETEN: Közel-Kelet és Elő-Ázsia. Kaukázus. Kis-Szkítia kereszténysége. Attila hunjai és a kereszténység. Közép-Ázsia. A türk kaganátus. Magyar vonatkozások. Tibet. India. Az avarok keresztény kapcsolatai. Kínai birodalom. Ujgur kaganátus. Mágusok hódolata. A manicheizmus és a nesztorianizmus kapcsolata. Nesztoriánusok a Kitaj birodalomban. János papkirály legendája.

• III. NESZTORIÁNUSOK A MONGOL NÉPEKNÉL (XI-XIV SZÁZAD): A nagy mongol birodalom előtti törzsek kereszténysége. Nesztoriánusok szerepe a mongol birodalomban. Egyházi uniós tárgyalások. Tarszia, avagy a Csagatáj részállam. Nesztoriánusok Möngke kán udvarában. Nesztoriánusok szerepe az ilkánokoknál. Nesztoriánusok a Jüan-dinasztiában; /Yuch-nai-ho élete. Ai-xia (Izsák) élete/. Najab herceg legendája. Rabban Sauma útja. Mongol nagykánok véleménye a kereszténységről. Ordoszi bronz keresztek.

• IV. A BELSŐ-ÁZSIAI NESZTORIÁNUSOK UTÓÉLETE: Az ordoszi nesztoriánusok. Az ordoszi uusin járás erkeütjei. Monda Olan Szüme gazdaszelleméről. Nesztoriánus emlék a burjátoknál. Nesztoriánusok nevei a történeti forrásokban.

• UTÓSZÓ • A MAGASÁGOSSÁG DÍCSÉRETE • NESTORIAN CHRISTIANITY IN THE ORDOS

+

A „KELETI KERESZTÉNYSÉG” című ezen kiadványt a nesztoriánus kereszténység és a korai keleti kereszténység iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk, akiket foglalkoztat ennek a hányatott sorsú keresztény hitnek a története a kezdetektől a mongol korig, rávilágítva a nesztoriánusok feledésbe merült érdemeikre, megjelölve azokat a régiókat és népeket, ahol ez a hit valamilyen formában (földrajzi névként vagy törzsnévként) továbbélhetett.

http://www.magyarmenedek.com/products/7378/Keleti_keresztenyseg_-_Obrusanszky_Borbala.htm

*

Obrusánszky Borbála

Azerbajdzsán

Kiadó:

Masszi

Leírás: A budapesti Azerbajdzsán Köztársaság Nagykövetsége minden évben kitüntetéssel jutalmazza azokat, akik az azerbajdzsáni – magyar kapcsolatok elmélyítéséért sokat tesznek.

Az idei évben DR. OBRUSÁNSZKY BORBÁLA (történész - orientalista) részesült ebben az elismerésben, aki Azerbajdzsán történetéről írt könyvet. 2011. április 22 - én az azerbajdzsáni köztársaság magyarországi nagykövete, Hasan Hasanov személyesen nyújtotta át a díjakat.

Dr. Obrusánszky Borbála számos kiváló tudományos cikk és jó néhány tudományos, valamint ismeretterjesztő könyv szerzője. Fő kutatási területe a Hunok története.

A Kaszpi - tenger menti Azerbajdzsánról többünknek a kőolajtermelés jut az eszébe. Az viszont már szinte alig jut el hozzánk, hogy a volt szovjet tagköztársaságban az elmúlt évtizedben milyen szédületes gazdaságfejlesztő beruházások indultak meg, az meg még kevésbé, hogy a térség megannyi őstörténeti, magyar vonatkozású történelmi tényeket is rejteget az érdeklődő olvasók számára.

Az országban a Szovjetunió felbomlása után elmaradott ipar és fejletlen infrastruktúra maradt hátra, a gazdaság pedig szinte csődközeli állapotba került. A kaukázusi ország emellett még háborúba is keveredett a szomszédjával, Örményországgal, amikor az megszállta Hegyi-Karabahot, és kiűzte onnan az azerbajdzsánok tízezreit. Ilyen állapotok mellett szinte csodának számít az a gazdaságfejlesztési terv, melyet az 1993 - ban megválasztott Hejdar Alijev elnök indított el.

A gazdaság talpra állításához a legfontosabb a nyersanyagok külföldi piacra való eladása volt, majd fejleszteni kellett a hazai ipari és mezőgazdasági ágazatot, melyeket a szovjet időben jórészt elsorvasztottak. Stabilizálták a nemzeti valutát, a manatot, és beszüntették a rubellel való fizetést.

A gazdasági reformok mára meghozták a sikert, és Azerbajdzsán már nem az európai fejlesztések felé kacsingat, hanem a gazdag arab országok építkezéseit tekinti mérvadónak.

A könyv történelem című fejezete nagyon sok őstörténeti elemet, magyar vonatkozást is tartalmaz. Többek között:

- Azerbajdzsánban felfedezték a Neander-völgyi ősember nyomát is, sőt kiderült, hogy itt egy önálló fajtája létezett, amelynek korát 350-400 ezer évre becsülték.

- Az ásatások során előkerült fémtárgyak nagyon aprólékos kidolgozásúak, és hasonlítanak a szkíta művészet alkotásaira.

- A szkítákkal rokon nép, a kimmer a Kr. előtt XIV. századtól a mai Azerbajdzsán területén élt, ahol Gamir néven államot hoztak létre.

- A Kr. e. VII. században megjelentek a szkíták, ahol egyesítették a már ott élt pre-szkíta kimmer népeket.

- A szkítákat nemcsak az azerbajdzsánok, hanem a mi népeink őseinek is tartjuk. Igen valószínű, hogy az a Szkítia, ahonnan őseink is származtak, valahol a történelmi Azerbajdzsán területén létezett.

- Régi krónikáink szerint a magyarok egyik őse Nimród, egy ősi elő-ázsiai birodalom ura volt, utódai Hunor és Magor a perzsa Evliat tartományból indult el vadászni, majd egy csodaszarvas vezette el őket a meotiszi ingoványokba.

- A kora középkori hungár és madzsar helynevek a Kaukázus környékére helyezik a magyar törzsszövetség egy részének eredetét.

- A szkíta leletek között számos istenábrázolást is találunk.

- A Kaukázusban járt makedónok között keletkezhetett az a legenda, hogy nem tudták legyőzni az itt élő népeket, ezért Góg és Magók fiait a Vaskapu mögé zárták. Ennek van is reális alapja.

- A térségben a Kr. e. III. század folyamán az Aral és Kaszpi tó közötti sztyeppei területen a szkíta törzsek egységesültek a pártusok vezetése alatt.

- Elődeink a hunok nemcsak Ázsiában alkottak maradandót, hanem a Kaukázus történelmét is jócskán átformálták. A környéken a hunokkal szövetséges népek éltek, akik közé őseink is tartoztak hungár, majd madzsar néven.

- A mai Dagesztán területén él egy különleges törzs, a hunzák, akik talán a hunok maradékai.

- Azerbajdzsánban léteztek madzsar nevű települések. Említik a Kicsi Madzsar és Ulu Madzsar nevű várost. A régi orosz térképeken még felfedezték a Madzsarjurt és Madzsar-Garaoglan neveket...

Az „AZERBAJDZSÁN” című ezen kiadványt azoknak az olvasóinknak ajánljuk, akik nyomon kívánják követni a volt szovjet tagköztársaságban bekövetkezett mélyreható változásokat a társadalmi és a gazdasági életben egyaránt, valamint érdeklődnek az őstörténet, a térség magyar vonatkozású történelmi eseményei iránt is, és ezeket összevetik a saját eddigi ismereteikkel.

+

Obrusánszky Borbála ajánlott előző kötetei:

Hunok a Selyemúton.

A szkíta népek hitvilága.

http://www.magyarmenedek.com/products/6257/Azerbajdzsan_-_Obrusanszky_Borbala.htm

*

Édesanyám karján nevelt engemet;

látom az életem nemigen gyönyörű

http://www.youtube.com/watch?v=nf1l-so2q0Q

*

Petõ Andrea: Az örmény holocaust emlékei

„Ki emlékszik ma már az örményekre?”

– avagy hogyan emlékeznek a mai Örményországban az 1915-ös népirtásra?

Jereván, Örményország idõrendben tizenkettedik fõvárosa felé repülve elhatároztam, hogy megnézem, hogyan emlékeznek a mai Örményország lakói a huszadik század elsõ népirtására. Sok a párhuzam a zsidó és az örmény történelem között, nemcsak Hitler fent , hírhedt, a Soá jelentõségét lekicsinylõ mondata utal közös sorsra.. Örményország jellegzetessége, hogy a lakosság többsége a diaszpórában él, akik most, a béke beköszöntével nagy beruházásokba kezdtek az anyaországban. A diaszpóra anyagi segítségére nagy szükség is van a Karabahért az azeriekkel folytatott véres háború után. Az utak mellett látható, a harcokban elesett marcona, szakállas férfiak emlékmûvei jelzik, hogy harcias erényeket, az önfeláldozást államilag is megbecsülik. A háború során, Örményország négy évig blokád alatt volt, mert a környezõ országok egy dologban értettek egyet, hogy az Örményországba vezetõ utakat el kell zárni. Így mindent légi úton szállítottak az országba, és nem volt elektromos ellátás sem, csak a kórházakban, néhány órára. A Jerevánhoz legközelebb nyitvatartó örmény történeti kiállítás feltehetõen a budapesti Károlyi Palotában van, mert az örmény fõváros minden múzeuma a jól megérdemelt felújítás miatt zárva van. Örményország a legjobb úton halad afelé, hogy érintetlen természeti szépségei miatt turistaparadicsommá varázsolják a franciák, akik már a méltán híres konyak-gyártást is felügyelik.

Az örmény egyház, mely i.sz. 387-tõl a legrégibb keresztény ország államegyháza, az iráni, bizánci, majd a török és orosz birodalom között próbált lavírozni a túlélés érdekében. Elsõsorban a vallással és a kultúrával próbálta fenntartani az örmények identitását. Az örmény pátriárka 1912-ben készségesen összeállította a Török Birodalom területén megtalálható örmény mûemlékek jegyzékét, remélve, hogy így elnyeri azok hivatalos állami mûemlékvédelmét. E helyett, 1915-ben a helyi török katonai parancsnok központi utasításra ezen listák alapján indultak a mûemlékek megsemmisítésére és a 2200 helyszínt, illetve épületet-tárgyat tartalmazó listából 2150-et pusztítottak el, vagy rongáltak meg. Ami akkor nem semmisült meg, azt késõbb az 1923-as ifjú török állam „rekonstrukció” címén elpusztította, és a földrajzi neveket átnevezte azzal a céllal, hogy eltüntesse az örmények „történetileg bizonyítható” jelenlétét Kelet Anatóliából. Itt érkeztünk el a történeti emlékezet kulcskérdéséhez, mit jelent az, hogy „történetileg bizonyítható jelenlét”? Örményországban a népirtás történetével csak a legritkább esetben foglalkoznak történészek, inkább antropológusok és néprajzosok. Mert ahogy egyikük, a nemzetközileg is ismert Törökország-szakértõ Ruben Safrastyan nekem elmondta: „a népirtás nem a múltté, még ma is keresik hozzátartozóikat a szétszakított családok. Hiába akarják a párbeszédet a törökök azzal, hogy ne bolygassuk a múltat, ami volt, elmúlt. Hogy múlhatna el az, aminek a létét a törökök tagadják?” A mai Törökország hivatalos politikáját meghatározza, hogy tagadják az örmény népirtás tényét. „A törökök nem a németek, sose fogják elismerni” – mondta Arteshes Emin antropológus, aki az 1990-es évek elején a diaszpóra megbízásából 65 túlélõ visszaemlékezését vette fel videóra. Az örmény történészek többsége még mindig az írott dokumentumot tekintik hivatalos bizonyítéknak. Ez nehezen tartható álláspont, mert az örmény szakemberek nem is remélhetnek bebocsáttatást török állami levéltárakba. A történelem tankönyvek a modern török történelemírást meghatározó alapító mítosza szerint hallgatnak arról, hogy 1923-ben, Kemal Atatürk vezetésével nem új korszak kezdõdött, hanem bizony a régi folytatódott. S talán azért választották Atatürköt a türkök atyjának, mert az ifjútörök államalapító katonai elitcsoportból neki egyedül nem volt közvetlen köze az örmény népirtáshoz. Az elsõ örmény népirtást 1894-1896-ban még a szultán rendelte el: ez akkor 300 000 örmény legyilkolását jelentette, ebben a számban benne foglaltatik az az 1200 értelmiségi, akit a birodalom fõvárosából hurcoltak el. Az ifjútörökök, akik – miközben a szultán ellen szervezték katonai puccsukat – régebben sokszor kaptak segítséget, pénzt és menedéket az örményektõl, már nem ilyen kisszerû módszerekkel dolgoztak. 1915 tavaszán a keresztény örmény férfiakat munkaszolgálatra hívták be, s ott szisztematikusan megölték õket. Az otthon maradottak esetében a férfiakat és a nõket külön választva koncentrációs táborokba hajtották a sivatagba, ahol éhen haltak, majd javaikat elkobozták. Taalat, a török belügyminiszter 1915. augusztus 31-én büszkén jelentette ki, hogy „az örmény kérdést megoldották”, és ez az állami parancsra a tisztségviselõkkel végrehajtott népirtást jelentett.

Az örmény népirtás áldozatainak száma a jereváni Népirtás Múzeumának száma alapján pontosan: 673.199. A Múzeum külsõleg még a szovjet idõszakot idézi beton szerkezetével, a kiállítást a föld alatti betonteknõben helyezték el. Az antifasiszta emlékmûvek szimbólumaira emlékeztetõ kiállítóhelyen örök lángot is találunk, ez a mindig vízhiánnyal küszködõ Jereván egyik hegyének tetején szürke beton oszlopok között ég a kiszáradt, kopár parkban. Pedig a kiállítás, bármilyen meglepõ is, de 1991 után készült. Addig a soknemzetiségû, jelentõs muzulmán lakossággal rendelkezõ Szovjet Birodalom nem pártolta az örmény népirtás nyilvános említését, s ha ilyen mégis megtörtént, mint az 1965 nyarán szervezett jereváni tömegtüntetésen, a szovjet hatóságok éberen lecsaptak a „nacionalista hangadókra”.

A múzeum felépítése nem tartogat meglepetéseket. Elsõ termében a Török Birodalom hatalmas vörösréz térképén láthatjuk, bejelölve az örmények lakta településeket, templomokat, iskolákat, számszerûen bizonyítva, hogy mennyire prosperált az örmény élet a népirtás elõtt. „Mi örmények szeretünk tanulni és építeni”, mondta Gayane, a nõmozgalomban aktív, engem a kiállításra elkísérõ barátném, keserûen nézve a lerombolt örmény épületek, templomok, iskolák irdatlanul magas számát. Hatalmas fekete fehér fotók mutatják a népirtás elõtti boldog, a képek szerint minden esetleges konfliktust nélkülözõ örmény életet, sajnos mindenféle magyarázó felirat nélkül. A második összefüggõ terem kétoldalt – minden történeti elõzmény nélkül – a népirtás menetét mutatja be. Kiállították a sokat idézett török állami utasítás másolatát, valamint az Isztambulba, (amit a kiállítás módszeresen Konstantinápolynak nevez), akkreditált külföldi diplomaták tiltakozó leveleit. (A külföldi tiltakozás miatt hozták létre az elsõ népirtást vizsgáló bíróságot a törökök, de a fõbûnösöket mind felmentették. A bíróság által felmentett török katonai vezetõket aztán késõbb megtalálta magányos örmény merénylõk golyója.) A kiállított fénymásolatokat egészítik ki a híres örmény értelmiségiek rövid életrajzai, akiket 1915. április 24-én Isztambulban szedtek össze, majd meggyilkolták õket. Köztük megtaláljuk az örmény népdalgyûjtõ Komitast is, akit azonban a nemzetközi tiltakozás miatt, elborult elméjére való hivatkozással elengedtek és – az egyik tabló szerint – egy párizsi elmegyógyintézetben halt meg a harmincas években. A kiállítás legnagyobb részét az örmény népirtás létét bizonyító könyvek teszik ki, köztük az „Örmény Holokauszt“ címû opusz. A kiállításon nincs egyetlen eredeti tárgy sem, s ha a város híres, turistacsalogató „Kis Falu” étterem berendezési tárgyait és eredeti fénykép anyagát átvitték volna a múzeumba, lényegesen jobban illusztrálta, volna a népirtás elõtt pezsgõ örmény életet. A kiállításon pergõ filmeken látjuk a török csapatok garázdálkodását és a kitelepítettek végtelen menetét a sivatagban. A videó Hitlerrel és Mussolinivel ér véget, mely azt a nem is olyan rejtett szándékot mutatja, hogy a zsidók és az örmények népirtását kapcsolatba hozzák.

Az örmény népirtás honi kutatása elsõsorban a dokumentálással foglalkozik, s a számok bûvöletében él. Állandó számolgatás folyik, a számok történelmi bizonyítékoknak számítanak. Így Jereván alapítási dátuma is az az azeriekkel szemben az örmények õsibb jelenlétét van hivatva bizonyítani. Az örmény népirtás emlékezetét a szenvedés, az áldozat mártíromsága határozza meg, mely érzelmi politizáláshoz vezet. A „múlt feldolgozására” kevés jelet találunk, mintha az anyaországon belül a diaszpóra sokévtizedes tudományos teljesítményét nemigen ismernék. Létezik-e egyáltalán más keret a népirtás elbeszélésre, mint a szenvedés és az érzelem? Az érzelmeknek is van történetük, de az érzelmek segítenek az egyedi élményt téren és idõn kívül helyezni. Kérdésemre, hogy vannak-e kutatások a népirtás társadalmi nemek szempontjából történõ megértésére, a válasz az volt, hogy az 1990-es évek közepén kiadták már egy kötetet a nõk visszaemlékezéseibõl. Az interjúgyûjteményben a nõk elmondták, õk hogyan szenvedtek és élték túl a népirtást. A kép talán ennél bonyolultabb. A gazdag örmény középosztály lányai a legkiválóbb oktatást kapták elitiskolákban, egészen a középiskoláig. Tovább nem volt érdemes tanulni, hiszen a török egyetemekre nem vettek fel nõt. Ha nem tudtak Franciaországba, vagy máshova Európába menni, akkor életcéljukat a házasságban kellett, hogy megtalálják. Hasmik Gevorkian, az egyik nõi egyesület pszichológus vezetõje munkatársaival az elmúlt években mintegy száz az idõs örmény nõvel készített interjút a családjuk történetérõl. A kutatás semmilyen állami pénzügyi segítséget nem kapott. A most születõ könyvébõl kiderül, hogy a kép korántsem olyan fekete-fehér, mint a hivatalos emlékezetpolitika sugallni akarja: hogy t.i. „minden török gyilkos, minden azeri gyilkos és fõleg minden muzulmán gyilkos”. Az összegyûjtött történetekbõl tudjuk, hogy sok nõt és férfit is megmentettek török családok, kitépve õket a kitelepítésre indulók sorából vagy felajánlva a védelmet a szülõknek. A lánygyerekek megmentésének eszköze a török szokásoknak megfelelõ tetoválás volt, amit a török nõk gyorsan elkészítették. Sok esetben kereszténynek nevelték a megmentett lányokat, akik aztán felnõve elindulhattak a családtagok felkutatására. Ezekbõl az elmeséletlen történetekbõl semmit se tudunk, és nagy a veszélye, hogy sosem fogjuk megtudni. „Az utolsó napokat” élik a szemtanúk, a kutatás jónéhány interjúalanya azóta meghalt. Amíg az elmeséletlen történeteket nem mesélik el, addig megmarad a „velünk élõ” és a múzeumokkal is biztosított gyûlölet a „másik” iránt.

+

Az alapos és részletező Wikipédia szócikk:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Örmény_népirtás

+

Örményország

http://hu.wikipedia.org/wiki/Örményország

*

Jó estét, jó estét

Csáti bíróné asszony

Talán még aluszik

A kedves galambom.

Aluszik, aluszik

Gombos nyoszolyába

Mit tudna csinányi

Ilyenkor magába.

Költse fel, költse fel,

Küldje el a bálba,

Gordován csizmáját

Húzza ja lábára.

Tíz arany gyűrőjét

Húzza az ujjára

Sütétkék ruháját

Öltse fel magára.

Sütétkék ruháját

Öltse fel magára

Este nyolc órakor

Ott legyen a bálba.

Jó estét, jó estét

No minek hívtatok

Üll le a lócára

Maj mingyá megtudod.

Húzzátok cigányok

Estétől reggelig

Míg a Csáti bíróné

Lyánya el nem alszik.

Engeggy ki, engeggy ki

Engeggy ki pihennyi

Gordován csizmámból

A vért kiengednyi.

Nem lehet, nem lehet

Nem lehet kimennyi

Tizenkét cigánynak

Nem szabad elhannyi.

Atkozott az apa

Hétszerte az anya

Ki egyetlen lányát

A bálba bocsátja.

Este nyolc órától

Reggelig nem látja

Reggel nyolc órakor

Halva viszik haza.

Harangoznak délre

De nem az ebédre.

Csáti bíróné lyányát

Most teszik a földbe.

*

Kosztolányi Dezső Az örmény paradicsom című műve

Vincze Ferenc jegyzetével

Kevesen látogatják a velencei nyaralók közül ezt a szigetet, melyet a lagúnák hullámai mosdatnak. Messziről ciprusokat látni, melyek, mint zöld plajbászok, sötét foltokat firkálnak az égre. A levegő itt áll. Olyan csend van, hogy hallani, amint a napfény végigsercen a gyepágyakon, a kavicsokon, s a hosszú szakállú mekhitaristák köszöntésre emelik jobbjukat. Mindegyik egyforma. Az orruk görbe, a bőrük pergamensárga, a szemük szikrás. Olyanok, mint a zsidó főpapok valamely képes ótestamentum lapjain. Hogyha az ember régi fajták jellegzetes és erősen kifejlett alakjait látja együtt, nem tud megkülönböztetni kettőt, a szemnek hozzá kell nemesedni a végletekig finomodott vonásokhoz, hogy később valami jellemzőt vegyen észre egy orrhajlatban, egy halántékban, egy áll-esztergályozásban. Évekig forogtam japánok közt, s évekig csak egyetlenegy japánt ismertem. Később már kettőt, hármat, négyet is észrevettem. Régebben az összes németeket egy emberbe foglaltam. Hasonlóan lehettem a nagyokkal, még régebbi gyermekkoromban, mikor az apám, a kéményseprő és a király egyformán csak nagy volt. Ilyen együgyű emlékek derengenek bennem, hogy látom ez egyforma arcú szerzeteseket, akik – festői foltok – hosszú, festői reverendában állanak a ciprusok mentén. Mindegyik mellett áll egy-egy. Mintha a természet szerette volna ezt a haragos álmát, az apró karvalyszemet, a kiéhezett és koplaló bőrt, a szikár, deszkaegyenes termetet, és el nem unva megcsinálná egymás után sokszor, újra és újra, egymáshoz csalódásig hasonló duplikátumban. A másolatok párhuzamosan vannak elhelyezve, a kavicsos út mentén ülnek, állnak, lassan sétálnak. Lemondó keresztények ezek az örmények, de szájukon a kalmár mosolya bujdosik. Talán azon mosolyognak, hogy ők – a száműzött menekültek – pár évtized alatt megvették a szigetet, a mellette lévő lídói házakat, a telkeket, a levegőt, a tengert, és mindent a zsebükbe gyűrhetnek. Óriási karosszékekben pihennek, a százszorszépek és az oroszlánszájak mellett. Amikor elfáradnak, továbbmennek pár lépéssel, gyalog a sziget temetőjébe, mely éppoly kényelmes, mint a karosszékük. Nem tudni, kinek mutatkoztunk már be. Úgy tetszik, hogy labirintusban járunk, csupa egyforma ember közt, a faj tükörszobájában.

A filagória márványasztalkáján áll egy pohárka aranysárga aszú. Mellette porcelántányéron a bor anyja, a szőlő, egy kövér és politúros héjú fürt, olyan nagy, mint a kánaáni, és a megrepedésig érett. Ne tessék hinni, hogy a sziget gyér látogatói vidám kedvvel járnak ebben a bibliai csendben, a mezopotámiai idill közepette. Egy eltűnő fajta haláltusáját, utolsó paplantépő mozdulatait látni itt. Valaha a török uralom elől futottak ide az örmény szerzetesek, évszázadokkal ezelőtt, azóta itt maradtak, a régiek helyett újak jöttek a tenger ez áldott szigetére, szakállas, komor hívők, akik mindig hajnali ötkor keltek, és mindig későn feküdtek, hogy álmodozzanak az örmény jövőről. A kolostor egy része örmény múzeum. Vagyont érő ódon papiruszokat halmoztak össze a könyvtárban, melyek tele vannak firkálva a göröghöz hasonlatos örmény ákombákommal. A nyelvek szigetében pedig ékesen cseng itt az örmény. Régi örmény nyelven olvassák a Bibliát, hogyha a refektóriumban asztalhoz ülnek, a szerzetes testvérek a folyosón, a kertben, a szobákban örményül suttognak egymáshoz, és itt erjesztik az örmény lázat, a hitet, hogy még élnek. Eddig csak azt tudtam róluk, hogy keletien-édesen esznek, mint a zsidók, és levesükbe is mézet csöpögtetnek. Itt egyszerre megcsapott mindenfelől a múltjuk. Örmény költők szobrait mutogatták. Végigvezettek a múzeumon, ahol freskókat láttam, a történelmük szcénáit, hősöket, szenteket, királyokat, az utolsó örmény király vézna arcélét, aki egy csatában valami nagy fogpiszkálóval leszúr egy istentelen pogányt. Körülrakják magukat sok-sok emlékkel, mely az idegen agyvelejének teher, bús csiricsáré. A kétségbeesésük szilaj. Rotációs gépeik ontják a nyomtatványokat, és elröpítik a testvéreikhez. Ebben a kolostorban csupa írók és tudósok laknak, új és régi költők, nyelvészek, természetbúvárok, csillagászok, matematikusok, bölcselők, legalább hatszázan dolgoznak abba az örmény folyóiratba, melyet itt nyomnak a szigeten, és mindössze háromszáz előfizetője van. Ahová nézek, mindenütt ereklyekövek, emlékeztető táblák, kendők. A halál szigete ez. Zsong azonban a munkától, mint a köpű. A céltalanság lehangol. Lehorgadt fejjel megyek előre. Lábujjhegyre állok, úgy hallgatózom. A nemzetek siralomháza van előttem, a bánat bazárja, az utolsó, a legutolsó stáció. Akinek kedve telik a természet tréfáiban, jöjjön ide. Nem véletlen, hogy a sánta dalia, a különc angol, Byron is itt ütötte fel a tanyáját, hónapokig élt a kolostor egy szobácskájában, és tanulta az örmény ábécét. Szívfacsaró hangulatok vannak itt az értő számára. A sír, hol nemzet süllyed el, még nem csendes, még szónokolnak, nyomtatnak, nyelvet újítanak körülötte. Szegény-szegény örmények dísz-sírhelyet kaptak.

Az irodalom doktora vezetett végig a szigeten. Ne csodálkozzék, padre, hogy nem jól éreztem magamat az örmény paradicsomban, és néha – egész illetlenül – a szívemhez kaptam. A boruk keserű, a szőlőjük savanyú. Padre, ön svájci egyetemen tanult, és választékos francia nyelven írta meg a doktori disszertációját. Itt, a szabad levegőn, bevallhatom önnek, hogy soha búsabb helyen nem jártam, és a fogamat szerettem volna csikorgatni benn a könyvtárban, a sok örmény könyv, a drága, ezeréves kéziratok között, és elsápadtam, mikor a folyosón meghallottam két szerzetes atyát beszélni egy régen halott nyelven, mely dallamos és okos, s önnek mindegyik közt biztosan a legédesebb. Azon gondolkozom, mi az értelme annak, hogy emberek születnek ép szívvel, mely úgy működik, mint a többi emberek szíve, boltozatos koponyával, merész lélekkel, mely egy pillanatban ösztönösen felfogja az egész világ értelmét, s talán egy vers lüktetésében megváltottan dadogja el mindnyájunk titkát, és ezek az emberek mégis némák maradnak mindörökké, a világ némái, kevesebbek, mint egy német adóhivatalnok vagy egy francia parafadugó-gyáros. Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát? Önök azonban megint gyermekeket nevelnek örmény hitben, örmény betűre fogják, és örmény literatúrát vernek fejükbe. Az isten bocsássa meg a jóságukat. Talán jobb lenne egy lélekvesztőbe tenni őket, elvágni a kötelet és kibocsátani a szabad óceánra. Igaza van, padre, erről nem szabad beszélni. A fejünk megpattan, és a szívünk is megpattan, de mégse szabad róla beszélni. Élni kell a szigeten, melyet a tengerek mosnak. Látja, amíg ilyenekről vitáztunk, az ég is elkámpicsorodott. A víz pocsékká mosta az idillt. Eső csapkodja a hervadt vizeket. Felhajtom a gumiköpenyem gallérját, a szememet összehunyorítom, és rácsapom ázott szalmakalapomat. Ez a fajtám gesztusa. Ebben a gesztusban pihenek el én is.

Még csak a vendégkönyvbe kell beírnunk a neveinket. Elsőnek írja be egy kék szemű varsói lengyel. Utána egy finn nő és két moszkvai zsidó. Legutolsóul pedig mindnyájunknál szomorúbban írom be a nevemet én, a magyar.

Isola San Lazzaro

+

Talán mégsem volt igaza Kosztolányinak ezúttal. Mégsem a halál szigete Isola di San Lazzaro. Mégsem kellene számon kérni az örmény literatúrát a padrén, a betűt és a szobrokat, a foszló tekercseket, egyszóval mindazt, ami az örmény kultúrára emlékeztet – de: ami mindezt tovább is élteti. Egy sziget, ahol felgyűjtik, rendszerezik, átadják azt a tudást, mely évszázadok óta hagyományozódott és alakult, s mely 100 évvel Kosztolányi szövegének születése után még mindig élő, kulturálisan meghatározó Európának e kies szegletében, ahol tengetjük a ránk mért hétköznapokat. Ha tévedett is ebben-abban A bolgár kalauz szerzője a jövőt illetően – hiszen legyen bármennyire is jelentős író, próféta azért nem volt –, érdemes felfigyelni arra a szempontra, arra a befogadó és elismerő hangnemre, mellyel az örmény művelődés felé fordult. Ez az odafordulás nemcsak a szigeten történő, rendkívüli megőrző tevékenységnek szól, a szöveg utolsó mondatának gesztusa egyúttal az ismerős, a miénkkel szoros kapcsolatban álló kultúrának járó figyelmet is közvetíti. Az utolsó mondat olvasata azonban korántsem olyan egyértelmű: a rezignáltság szólhat egyrészről – az általam tévesnek ítélt – elsüllyedő művelődés víziójának, másrészről jelezheti a magyar kultúra részéről érződő érdektelenség bírálatát is. Hiszen egymás értékei iránti érdeklődés nem lehet egyoldalú, nem tehetünk úgy, mintha nem tartoznánk felelősséggel közös kulturális és történelmi múltunknak, melyet nem árnyékolhat be bármely ideológiai vagy aktuálpolitikai megfontolás. S ha mindezek már nem számítanak, mivel a kulturális elgondolások gyakorta felülírhatók a hasznosság elve alapján, akkor maradnia kellene a kölcsönös, egymás iránti tiszteletnek – a legalapvetőbb emberi értékek megbecsülésének.

Melyik isten művelte ezt a rossz tréfát – tette fel a kérdést a szerző a hagyomány továbbadásának reménytelenségére utalva, melyet azonban szerencsésen írt felül a rá következő évszázad. Mindemellett a kérdés ismét feltehető, viszont felesleges a transzcendenst firtatni a válaszért, hiszen a rossz tréfákat leginkább mi, emberek szoktuk elkövetni.

Vincze Ferenc

http://ujnautilus.info/ormenyek/

*

Kicsi ökröm, nagy a szarva,

Nem fér bé az istállóba.

A szarvából ki kell vágni,

Tőled babám el kell válni.

Megfogom az ökröm szarvát,

Felszántom az ország útját.

Vetek belé árpát, búzát,

Közepébe piros rózsát.

Piros rózsa ne virágozz,

Értem babám ne várakozz!

Mert, ha értem várakozol,

Soha meg nem házasodol.

Szeretett a fene soha,

Csak megvoltam véled szokva.

Úgy megvoltam véled szokva,

El se felejtelek soha.

S ütött volna meg ménkő,

Akkora, mint egy malomkő.

Tégedet es, apádat es,

S a jó édesanyádat es.

Száraz, forró a hegytető,

Száradj meg régi szerető!

Úgy száradj meg lábon állva,

Mint a fűszál lekaszálva.

Szeress, szeress, csak nézd meg kit,

Mer a szerelem megvakít.

Ingemet es megvakított,

Örökre gyászba borított.