Láttam, olvastam, hallgattam

Link ajánló 21.

Édesanyám karján nevelt engemet,

Mégse tudja az én bús életemet.

Mert, ha tudná az én bús életemet,

Éjjel-nappal sirathatna engemet.

Száraz fából könnyű hidat csinálni,

Jaj, de bajos szép szeretőt találni.

/:Száraz kertben csokros rózsa nem telik,

Nekem bizony minden legény nem tetszik.:/

***

Esik eső, nagy sár van az utcán,

/:Ez a kislány sírva mos a kútnál.:/

Ne sírj lányom, van még a faluba,

/:Van elég legény még a te számodra.:/

Tudom anyám, de ha nem szeretem.

/:Gyászos érte az egész életem.:/

***

Elment a madárka,

Üres a kalitka,

Jaj, de azt üzente

Vissza, hazajő tavaszra.

De nem jöve vissza

A kicsi madárka,

Ej, mer az árva szívem

Más párra talála.

Mezei virágok

Szépen kinyíljatok,

Haj, de hogyha én meghalok

Mind elhervadjatok!

*

ISMERETLEN MAGYAR TÖRTÉNELEM

Jászkunsági Imre:

Visszaemlékezés a Hungarizmus harmincéves harcára

Ez év májusában húsz éve múlt annak, hogy a fegyverek megszűntek dörögni Európában. Elnémultak a puskák ropogásai, nem kelepeltek a villám gépfegyverek, golyószórók, hallgattak az ágyúk, nem rohantak egymásnak a tüzet okádó harckocsik, nem hullottak a bombák a „Liberátor”-okból és nem lődöztek békés szántóvetőkre a különböző típusú vadászrepülők. Csend borult a lerombolt országokra, de ez a csend, nem a megbékélés harmonikus csendje volt.

Európa lakói közül a győztesek ujjongtak diadalmámorukban, a legyőzöttek közül is sokan lélegzettek fel megkönnyebbülve, mert megszabadultak a háború utolsó időszakának irtózatos nyomása alól, mindkét részről sokan imádkoztak igaz szívvel Istenhez, hogy végét szakította a vérontásnak, de nagyon sokan voltunk, akik döbbent öntudattal, dermedt lélekkel tettük fel a kérdést s feladataink megoldatlansága miatt; most mi következik?

Tudtuk azt, hogy részünkre nem fejeződött be a harc, a küzdelem, mert amit mi hirdettünk, a hungarista eszmerendszer, a valóságiban nem ültetődött át a nemzet életébe. Az első időben az akkori rendszer urainak kegyetlen hajszája folytán, később pedig a fegyveres harcok miatt. Bár százezres tömegeket szerveztünk és kevés olyan helység volt Magyarországon, ahol az eszmének ne lett volna tábora, olyan pedig talán egy sem, ahol hívünk ne lett volna, de az összmagyarságot megszervezni, abban a gigantikus méretekben, ahogyan azt Szálasi meghirdette; hatalmon kívüli állapotunkban a lehetetlenséggel volt határos. Arról nem is beszélve, hogy mi hungaristák megingathatatlan magatartásunk, eltökéltségünk, célratörő, elszánt küzdelmeink miatt, üldözött vadak voltunk saját hazánkban egészen addig, amíg Szálasi koalíciós kormánya megalakult. Már Magyarországon sem volt egyikünknek sem előnyünk abból, hogy a hungaristák zöldinges táborába tartoztunk. Áldozatos lélekkel meneteltünk a megmutatott úton, mely nem volt akadályok nélküli, mert szabadságvesztéssel, pénzbüntetéssel, állásból való kidobással és nagyon sokszor veseleveréssel is járt. De tudatában voltunk a célnak, mely óriási nagyságával előttünk ragyogott, a Kárpátok koszorúzta Magyar Birodalom, amelyért minden áldozatot és üldöztetést elviselhetőnek tartottunk. A hungarizmus eszméjének megismerése nyomán, világosan állott előttünk az, hogy évszázadok során tudatosan forgácsolták szét nemzeti erőinket és minden olyan megmozdulást, mely a nemzet megszervezésére, régi erejének visszaállítására, hazánk függetlenségének megszerzésére irányult, tűzzel-vassal vérbe fojtottak. Gyönyörű volt a cél, amit Szálasi Ferenc mutatott meg nekünk. Megszervezni a magyar nemzetet. Hivatástudattal telíteni az elcsüggedt lelkeket. Magyar élniakarást plántálni a szívekbe, amelyek már-már megszűntek a nemzet közösségéért és az ezer éves Magyarországért dobogni. Nevelni egy újabb nemzedéket, mely a paraszt és a munkás tömegek népi talajában gyökeredzik. Új lelkitípusú embereket tanítani, alakítani, akik testben lélekben erősek, becsületesek minden cselekedetükben, önfeláldozóak a közösségért végzett munkákban. Akik bíznak a maguk erejében, tűrni, dolgozni, hinni tudnak az eszme, a hungarizmus életrevalóságában, tisztás ágában és győzelmében, s ezért önállóan kezdeményezve kitartóan, bátran harcolnak. Senkitől és semmitől meg nem riasztva, nemzettudatossá nevelni az ifjút, nőt, katonát, parasztot, munkást és értelmiséget, hogy kiteljesüljenek lelkükben a szép, jó és igaz erényei és ne olcsó megalkuvásban tengessék életüket, hanem áldozatos küzdelemmel járuljanak hozzá nemzetünk életének újabb ezer évre szóló megalapozásához, a Kárpát-koszorúzta Magyar Birodalom újraépítéséhez.

Folytatás:

http://betiltva.com/2010-2013/jaszkunsagi-imre-visszaemlekezes-a-hungarizmus-harminceves-harcara-i-resz/

*

Adj neki még egy lehetõséget!

„Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki?"

(Máté 18:21)

(szerző: Bob Gass)

Amikor az emberek zaklatottak, olyankor rossz dolgokat mondanak és tesznek. Ilyenkor könnyen ítélkezõvé válunk irányukban, és helytelen következtetéseket vonunk le. Helyette jobb, ha lassítunk, Istentõl kérünk türelmet és megértést. Ne kényszeríts másokat arra, hogy a múltjukban éljenek, míg te elvárod, hogy a te múltad el legyen felejtve. Bármiben is gyakorolsz kegyelmet, annak a százszorosát fogod aratni idõvel.

Mindenki hibázik, ezért adj még egy lehetõséget, hogy méltósággal térhessenek vissza a kapcsolatba. Neked milyen sok idõdbe telt, míg helyrehoztad életed hibáit? Nem lehet, hogy némelyiken még most is dolgoznod kell? Ugye örülsz, hogy az emberek nem tudják küszködéseid teljes történetét? Adj hát te is idõt az embereknek, adj nekik lehetõséget arra, hogy megmagyarázzák tetteiket! Lehet, hogy elõször még nem találják a megfelelõ szavakat, ezért légy kész tovább hallgatni. Jézus eltûrte Péter gyengeségeit, mert tudta, mi lesz Péterbõl egy napon. Érdekes módon, amikor valaki felzaklatta Pétert, õ Jézushoz fordult a kérdéssel: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Jézus így felelt neki: „…hetvenszer hétszer is” (Máté 18:21-22). Ha a reménynek csak egy kis szikrája is van az emberekbe, szítsd fel azt a tüzet, ne oltsd ki! Nem bírálóra van szükségük, hanem buzdítóra.

Amikor Nathaniel Hawthorne-t elbocsátották az állásából, teljesen kétségbeesett. Felesége azonban ezt mondta neki: „Most elkezdheted megírni azt a könyvet, amit mindig is akartál.” Így született meg a A skarlát betű c. könyv.

James Whistler megbukott West Pointban [katonai akadémia az Egyesült Államokban], az üzleti életben is kudarcot vallott. Egy barátja azonban a festésre biztatta. A többi pedig már történelem.

Adj hát az embereknek még egy lehetõséget, bocsáss meg!

*

Hawthorne, Nathaniel

MEK

Hawthorne, Nathaniel: Derűvölgy románca

http://mek.oszk.hu/00900/00942

Hawthorne, Nathaniel: A hétormú ház

Románc

http://mek.oszk.hu/00900/00943

Hawthorne, Nathaniel: A lelkipásztor fekete fátyla

Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/03500/03521

Hawthorne, Nathaniel: A skarlát betű

http://mek.oszk.hu/02300/02316

"Hester Prynne talán soha életében nem látszott olyan előkelőnek, mint most, amikor a börtön kapuján kilépett a tömeg elé. Szépsége csak még vakítóbban ragyogott, és valóságos dicsfénnyel vette körül a fájdalmat és gyalázatot... És mellén elöl ott virított a skarlát betű."

TARTALOM, ISMERTETŐ

Tartalom

Előszó

a második angol kiadáshoz

A vámház

(bevezetés A skarlátbetű-höz)

I.

A börtönkapu

II.

A piactér

III.

A felismerés

IV.

A beszélgetés

V.

A tű Hester kezében

VI.

Gyöngy

VII.

A kormányzó háza

VIII.

A tündér-gyermek és a pap

IX.

A felcser

X.

Az orvos és betege

XI.

Egy szív belseje

XII.

A lelkész virrasztása

XIII.

Új kép Hesterről

XIV.

Hester és az orvos

XV.

Hester és Gyöngy

XVI.

Erdei séta

XVII.

A pásztor és báránya

XVIII.

Verőfény

XIX.

A gyermek a patakparton

XX.

A lelkész tévelygése

XXI.

Új-Anglia ünnepe

XXII.

A felvonulás

XXIII.

Leleplezés

XXIV.

Végszó

Ismertető

Az amerikai irodalom klasszikus regényeinek visszatérő témája a bűn, az erkölcsi világ következménye, a bűntudat mardosása, a bosszú.

A regény egy szerelmiháromszög-történet az új-angliai szélsőséges puritanizmus 17. századából, amelynek tiszteletet érdemlő hősnője a közösség bűntetéseképpen holtig viseli ruháján a piros "A" (adultery=házasságtörés) betűt. Az író nem hirdet vallási elveket, s azokat a szereplőket ábrázolja rokonszenvesnek, akik a belső erkölcsi törvény irányítása alatt felül tudnak emelkedni a bigott kötöttségeken. A történet hősnője Hester Prynne, aki belső erkölcsi törvénytől indíttatva felülemelkedik ezeken a kötöttségeken. A probléma, amely - Hestert és a fiatal lelkész Artur Dimmesdale-t foglalkoztatta, a bűn problémája volt. A skarlát betű, amely Hester életútja alakulásának tükréből a jelen olvasójának is fölmutatja az írói állásfoglalást: az emberi élet igazi értéke az előítéletektől mentes, természetes erkölcs és az alkotó tevékenység összhangja.

http://legeza.oszk.hu

+

NATHANIEL HAWTHORNE

(1804-1864)

Az amerikai Salem városáról - hála az irodalomnak - általában azt szokás tudni, hogy ott boszorkányok és boszorkányperek voltak. Azok a boszorkányok nyilván nem voltak igaziak, de a boszorkányperek nagyon is azok voltak. Ebben a babonákkal teli, elvakult puritánok lakta városban született Nathaniel Hawthorne, akiről hazájában is, a nagyvilág más tájain is az irodalomértők úgy tartják, hogy a költő-novellista óriás Edgar Poe mellett a XIX. század amerikai irodalmának másik legnagyobb alakja. Egyenesági elődje - alighanem dédapja - azoknak a hírhedett boszorkánypereknek egyik vádlóügyésze volt. Ő tehát úgy nőtt fel, hogy belülről ismerte azt a hajdani barátságtalan puritán világot. Aki elolvassa egyik leghíresebb regényét, a rendkívül komor "A skarlát betű"-t, megsejti azt a társadalmi légkört, amelyben a szentség és képmutatás, az erkölcs és az álszentség úgy keveredett, hogy meg sem lehetett állapítani, hol a határ közöttük.

Vallási, kereskedői és jogászi szellem öröklődött a Hawthorne családban. A fiúknak illett jogásznak is, kereskedőnek is, áhítatoskodónak is lenni. Ebből a szigorú és barátságtalan otthonból szinte menekült a kezdettől fogva jó tanuló fiú a neves főiskolák felé. Tanult ott mindenfélét: jogot, vallástant, de szívesebben irodalmat, történelmet.

Amikor már jó felső iskolákban sokféle tudást összegyűjtött, és néhány novellája itt-ott meg is jelent, hazament a barátságtalan szülővárosba, remélve, hogy az irodalomból meg is élhet. Ez kezdetben sehogy se ment. Három érdekesebbnél érdekesebb novelláskötetet meg is jelentethetett, ezekből azonban nem volt annyi jövedelme, amennyi elegendő lett volna a szerény élethez. A rokonsággal eltartatni magát egy felnőtt férfi számára szégyenletes életmódnak számított. Amerikában pedig a szellemi és a fizikai munka közt nem volt és máig sincs tekintélyhatár. A nélkülöző író tehát elment a nagyvárosba, Bostonba, ahol a vámhivatalban "mázsáló mesterként" működött, vagyis ő mérte meg a vámolnivalók súlyát. Ezt sokkal jobban fizették, mint a szépirodalmat. És eközben még arra is volt ideje, hogy már ne csak novellákat, hanem regényt is írjon.

De csak 46 éves korában készült el első, azonnal nagyhatású regénye, "A skarlát betű". - Eddigi novellái és most ez a regénye a XVII. és XVIII. század salemi világát elevenítik fel. Cselekményeik szerint a szélsőséges emberi tulajdonságokat és szélsőséges helyzeteket mindig mozgalmasan, érdekesen ábrázoló romantikus művek ezek. De a társadalmi helyzetek és a jellemek már előlegezik azt a realista igényt, amely csak a század második felében válik irodalmi irányzattá.

Hawthorne tehát kezd ismert, sőt keresett író lenni. Közben egy elnökválasztáson hatásos kortesmunkát végez, megismerik azok a közéleti férfiak, akik a győztes párt tagjai. A mázsáló munkást egyszeriben kinevezik konzulnak és elküldik Angliába. Négy évig hol Manchesterben, hol Liverpoolban képviseli hazáját. Sokat tapasztalhat, írókat ismerhet meg, írásra is van ideje. Mire hazatér, már nemcsak otthon, hanem Angliában is, és Anglián keresztül az európai olvasók körében is híres, nagyra becsült író. Otthon jó barátságba kerül Emersonnal, a kor legjelentékenyebb amerikai filozófusával. Ez mindkettejük számára igen hasznos, Emerson stílusa irodalmibb lesz, Hawthorne művei pedig egyre filozofikusabbak. A filozofikus gondolkodás távolítja is az öröklött puritán komorságtól. "A skarlát betű" maga a vegytiszta puritán morál és képmutatás. Egy házasságtörés regénye. A nagyon rokonszenves fiatalasszonyt elítélik, mert engedett ösztöneinek. Tüzes vassal megbélyegzik, és a vörös betűt ruháin is hordania kell. (Ez valóban büntetési forma volt a puritánok között.) - Az egykor Angliából kivándorolt amerikai telepeseknek és utódainak életét szemléletesebben és hitelesebben senki más nem idézte fel. Ha utána volt is egy-két könyve, amelyet szebbnek, jobbnak ítélhetünk - a korai amerikai társadalom riasztó életkörülményei ilyen teljes, hiteles körképben nem jelentek meg. Olyanfajta helye van az amerikai irodalom klasszikusai között, mint nálunk Eötvös József nem kevésbé nyomasztó remekművének, "A falu jegyző"-jének.

A következő nagyregény, a "Hétormú ház" már szélesebb amerikai körkép. Ez nem a puritán múltban, hanem az akkori jelenben játszódik. Ennek is van egy komor vallási tézise, hogy az atyák bűnéért a fiak és a leszármazottaik bűnhődnek. Középpontjában az utópista társadalmi kísérletek, a közös munkatelepek állnak. Hawthorne egy időben maga is elment ilyen korai közösség önkéntes munkásai közé, tapasztalatból ismerte meg a korai szocializmus próbálkozásait. (Ezek egy időben még a mi századunkban is próbálkoztak egy marxizmuson kívüli szocialista gyakorlat kialakításával. Angliában H. G. Wells nagy elméleti művet írt a lehetőségekről, Amerikában Upton Sinclair szervezett egy időben ilyen munkatelepet, s ő maga is kipróbálta, milyen a szocializmus.) Hawthorne ugyan soha sem lett szocialista, de a korai kapitalizmussal sem volt megelégedve. Magát a társadalmat tartotta alkatilag igazságtalannak és méltánytalannak.

Ezekről az utópista próbálkozásokról van szó a "Derűvölgy románca" című következő regényében, amely azonban békésebb lehetőségekről szól, mint az előbbiek. Egyes olvasók és kritikusok kulcsregénynek gyanították, amelyben az egyes alakok élő közéleti személyek másai vagy karikatúrái.

Utolsó regénye, az "Átváltozás" sokban különbözik a korábbiaktól. Olaszországban játszódik, művészregény, tudatosan romantikus elképzelés a világ szebb lehetőségeiről. A látszat és a költői valóság szembesítése.

A XIX. század első felében nem egy remekírónál - a fiatal Balzacnál, Stendhalnál, Manzoninál - keveredik a romantikus téma és cselekmény a realista társadalom- és lélekábrázolás igényével. Ebbe a fontos irodalmi korba és körbe Amerikából éppen ő, Hawthorne tartozik.

+

A skarlát betű

(The Scarlet Letter)

színes, magyarul beszélő, amerikai filmdráma, 135 perc, 1995

http://www.port.hu/a_skarlat_betu_the_scarlet_letter/pls/fi/films.film_page?i_film_id=2212

Letöltés:

http://mozifilm.x3.hu/?p=3636

*

Ej kocsmárosné mért ugat a kutyája?

Nem jöttem én lopni az udvarára.

Csak azért jöttem én az udvarára,

Mer a babám szavát hallottam a csárdába.

Ej én istenem adj erőt a lovamnak,

Hogy keressek más szeretőt magamnak.

Mer aki volt úgy meguntam szeretni,

Szebbet, jobbat, mást akarok keresni.

Eddig es csak azér jártam utána,

Hogy a rák súly ne egye meg bújába.

***

Hajnal hasad, csillag ragyog,

Én még a kocsmába vagyok.

Jaj, istenem, hogy szégyellem,

Hogy reggel kell hazamennem.

De én aztot megteszem,

Hazamegyek, s lefekszem,

Kialuszom magamot szép csendesen.

Olyan ittas boros vagyok.

Hazamennék, de nem tudok.

Itt a babám, tudom, hogy szeret,

Gondolom, hogy hazavezet.

Gyere, babám, gyújtsál gyertyát,

Mutasd meg az ország útját!

Tra-ra-ra...

Cégért láttam libinkázni,

Oda kéne botorkászni.

Van még egy ragyás forintom,

Azt es kocsmárosnak adom

Vajon ide bémenjünk-e,

Jó pálinkát árulnak-e?

Tra-ra-ra...

***

Volt szeretőm tizenhárom,

Tíz elhagyott maradt három.

Kettő megcsalt, maradt csak egy,

Azt az egyet én csalom meg.

A kendőmet babám vette,

Páros csókot adtam érte.

Adtam párat, adtam százat,

S adok én még háromszázat.

***

Háromszor hét huszonegy, huszonegy.

János bácsi, merre megy merre megy?

A faluba kártyázni, kártyázni

György Ilonát meglátni, meglátni.

Végigmentem a temető mellett,

János fekszik egy menyecske mellett.

Mondtam neki nekik, szerencsés jó estét,

Ne bántsa ezt a barna menyecskét!

Mert ha bántja, baja lesz, baja lesz,

Esztendőre fia lesz, fia lesz.

Mert ha bántja, baja lesz, baja lesz,

Esztendőre fia lesz vagy lánya lesz.

*

Arthur Miller

(1915 - 2005 )

A XX. századi polgári irodalom írói között, akik az élet céltalanságát, ürességét, az ember kiszolgáltatottságát és áldozat voltát hangsúlyozzák s állítják színpadra, lehet, hogy van aki érdekesebbnek, újszerűbbnek látszik Millernél, de összetettebb, meggyőzőbb alkotásokat az utóbbi évtizedek drámairodalmában nem sokan írtak. Miller drámai hősei is érzik a XX. századi ember magányát, érzik a körülöttük egyre szűkebbre szoruló kört - de nem nyugszanak bele az elszigeteltségbe, ki akarnak törni az acélkörből, mert nem hiszik, hogy az életnek nincs értelme, mert meg akarják találni - legalább álmaikban, vágyaikban - az értelmes élet útját. Nem Faustok, akik az ördöggel szövetkeznek a megismerésért, hanem akaratos emberek, akik bíznak a megismerésben. A milleri hősök kisemberek, átlag amerikaiak, akik azonban vágyban, akaratban, kitartásban a görög tragédiák hőseivel vetekszenek. Miller nem ért egyet azzal a drámaírással, amelyben a társadalom egyre kisebb mértékben van jelen, mert azt vallja, hogy a drámaíró feladata, hogy a "mindennapi életet ábrázolja a nap világánál". Hiszi, hogy a műnek tendenciózus mondanivalójunak kell lennie: "Ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot írni érdek nélkül, az éppen úgy téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni közömbösen" -írja. S az írói eszme, gondolat az amely a művet egybefogja, s Miller véleménye szerint feloldja a nézőtéren ülő ember magányosságát is, hiszen sok más társával egyidőben és azonosan kényszerül reagálni a dráma mozzanataira: "komoly dolognak tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és megszabadítja magányosságától" - vallja művei előszavában.

Egy XX. századi író, aki azért ír, mert becsüli az embert, mert értelmet keres hősei életében, mert nem fél következetes hősöket teremteni, mert mondanivalója és célja van - a sznobok számára XIX. századi jelenség. Pedig talán nagyobb bátorság kell a mai irodalomban a milleri magatartáshoz, mint minden erkölcsi és etikai alapot nélkülöző értelmetlenségek színpadi bemutatásához.

Miller realizmusa nem szűkkeblű, formai újításokat kizáró realizmus. Nála a formát mindig a tartalomból fakadó szükségesség határozza meg: ha kell - felbontja a színpadi időt, jelen és múlt parallel ábrázolásával szembesíti szereplőit emlékeikkel (Az ügynök halála); ha kell, pergő jelenettechnikát használ (Salemi boszorkányok), s ha a téma úgy kívánja, az egyenes vonalú fejlődés egymásutánjában ábrázolja a cselekmény mozzanatait (Édes fiaim, Pillantás a hídról). Realizmusa tartalmi, eszmei meggondolások alapján születik, s a forma hajlékonyan simul hozzá, hogy minél erőteljesebben kirajzolódhassanak a téma körvonalai.

Miller az önmaga által kialakított ( az írott és a szokásjogokon alapuló), törvény ítélőszékéből vizsgálja és ábrázolja alakjait. Van mércéje, amihez a cselekedetet méri, s van bátorsága kimondani az ítéletet. Ezért írhatja összegyűjtött művei előszavában, hogy: "Ha van olyan kapu, amely felé ennek a kötetnek minden darabja törekszik, úgy az annak az igazságnak a felfedezése és bizonyítása, hogy valamiből lettünk, és íme többek lettünk, mint az a valami, amiből lettünk."

Chris, az Édes fiaim hőse, Willy Loman az ügynök, Proctor a Salemi boszorkányokban vagy Eddie Garbone — valamennyien kristályosabb, egységesebb, élesebb jellemmel rendelkező alakok, — sőt, mintha terhes emlékezettel verte volna meg őket a sors — személyiségük töretlen ívet rajzol a múltból jelenbe; egycélú, egysúly-pontú emberek valamennyien.

A központi alakok körül Millernél drámai világ sűrűsödik. S talán épp a múlt és a jelen sajátos összeolvasztásától. Az időhatárok tágítása, bővítése a drámában, máris a logika és a konzekvenciák tartományába vezet. Mintha Miller — más eszközökkel, mint Brecht, de elvileg hasonló meggondolásból — nélkülözhetetlennek tartaná a cselekedetek egyfajta szélesebb, teljesebb, mondhatnánk epikusabb indoklását. Az Édes fiaim egész első felvonása nem más, mint a meginduló történet előtti események felidézése. A replikák rengeteg ismeretanyagot görgetnek. Megtudjuk, hogy a háború alatt Joe Keller rossz hadianyagot szállított, s ezért társát ítélték börtönre. Kiderül, hogy társának lánya a harctéren elpusztult fiának menyasszonya volt. Kiderül, hogy életben maradt másik fia, Chris, levelezik a lánnyal, és szerelmes bele. S mire a voltaképpeni cselekmény elindulna, a múltnak egész indá-zata fojtogatja a szereplőket; s ebből a kényszerítő múltból következik kérlelhetetlenül Chris lázadása és Keller halála.

Az Ügynök halálában a múltnak ez a beavatkozása a jelenbe egymás mellé iktatott képek sorából világlik elő. Willy Loman, az ügynök, a siker kábulatában és sóvárgásában éli végig életét; ennek a modern fétisnek a tiszteletére oktatja két fiát, Biffet és Happyt, — s minél inkább elmarad a siker, az ügynök hite annál szilárdabb benne; csalódásának nagyságát éppen a hiú remény méri.

S a drámában Miller folytonosan szembesíti a múltat a jelennel; a szín — az ügynök képzeletéből kivetülve — egyszerre csak átváltozik az egykori fiatalság terévé — az álmok (és bűnök) fogantatásának pillanatává; s a jelen e múltból megint csak félelmesen meghatározottá, „epikusán" indokolttá, időben kiterjesztetté és magyarázottá alakul át.

Millert, kivált az Ügynök halálának, egyszeri formája nyomán, úgy könyvelik el, mint aki a drámai formabontás divatjában elsőnek az idő rendjét zúzta szét. Ez pedig merő látszat. Miller még az Ügynök halálában sem tünteti el az időt, nem a szerepétől fosztja meg, — sőt ellenkezőleg, szinte új s új távlatokkal bővíti. Amennyire egymásba játszik Willy Loman múltja és jelene, annyira el is különül „álomra" és „létre", tegnapra és mára. Ez a párhuzamos idő-szerkesztési forma végül az idő rendjének teljesebb és precízebb periódusait rajzolja ki, még élesebben mutatja a jelen függését a múlttól, s a következményeket is, a hajdani tettek és elképzelések késő nyomát, az időben játszódó cselekedetek konzekvenciáit.

Első nagy sikert elért drámájában, az Édes fiaimban (1947) Keller gyáros háború alatti teteit teszi az igazság mérlegére. Keller, aki anyagi összeomlástól félve hibás alkatrészeket szállított a hadseregnek, közvetve saját fia halálát is okozta, sok más pilótáén kívül. Bűnössége emberileg és társadalmilag nyilvánvaló, mégsem vállalja tettét, mert: "akár háború van, akár béke, itt dollárokról meg centekről van szó... ha én börtönbe megyek, velem jöhetne ennek az istenverte Amerikának a fele" - mondja. Ez az egyértelműen kritikai realista dráma a háború utáni Amerika Kellerjeinek morális elitélésével akarta helyrebillenteni azt a mérleget, amely a bekötött szemű justicia kezében semmiképp sem akart elmozdulni.

Az ügynök halálában (1949) már sokkalta bonyolultabb probléma ábrázolására vállalkozik. Willy Loman, az ügynök egy életen át illúziókat kerget: gazdag szeretett volna lenni s erőssé, okossá, az élet legyőzőivé tenni fiait. De álmai, melyeket gyakran összekever a valósággal, nem teljesedhettek be, és nemcsak azért, mert ő volt gyenge vagy rossz ügynök, hanem mert a világ is megváltozott körülötte: az élet tempója is lüktetőbb, az emberek elszigetelődtek egymástól; nincsenek barátságok, nincs megértés. Csak küszködés van, magány és fáradtság. Ahogy Miller elénk tárja ezt az életéért és illúzióiért küzdő kisembert, pillanatról pillanatra szembesítve a jelent emlékeivel, a múlt valóságával; ahogyan érzékelteti, hogy az amerikai életformában csak az érzéketleneké, a gátlástalanoké, az erőseké a világ - tudjuk, hogy nemcsak álmai miatt maradt alul Loman a küzdelemben. Együtt érzünk az ügynökkel, mint ahogy Miller is együtt érez, azt írja róla: "Ez az ember tulajdonképpen bátor lelkű valaki, aki nem elégszik meg félmegoldásokkal, hanem végsőkig űzi, hajszolja az álmot, melyet önmagáról alkotott."

Az 1952—53-ban született Salemi boszorkányok (Crucible) és az 1955-ben egyfelvonásosnak írt, majd 1957-ben kibővített Pillantás a hídról, ha tömören akarunk fogalmazni: a lázadó személyiség tragédiái. Világuk sokkal élesebb s tisztább, mint a negyvenes évek Miller-drámáié. A Salemi boszorkányok és a Pillantás a hídról mellőzi a kísérleti módszereket, az új időtechnika mankóit; formájukon nem érzik a kényszerű törekvés „mélyebb egzisztenciák feltárására". A „mélyebb egzisztenciákat" mintha felszínre lökte volna egy társadalmi erózió. Az ellentétek kiéleződésének kora ez: nem a háború utáni Amerika békéjének hazugsága, hanem a mac carthyzmusé, a társadalmi harcok színtere. Új idők köszöntöttek Amerikára. Danforth, a Salemi boszorkányok vérbírája ki is oktatja Francis Nurse-t, az egyik farmert: „Foga van az időnek, metsző idő ez most — nem élünk már a homályos alkonyaiban, hol a jó összekeveredett a rosszal, s megzavarta a világot."

Az új kornak megfelelően Miller drámaszerkesztésében az állandó motívumok is más hangsúlyt kapnak. Első két művét joggal tartotta az ibseni „evolúciós" drámák bizonyos folytatásának — a konfliktusok itt valóban az okok evolúciós sokasodásából bontakoztak ki. A Salemi boszorkányok és a Pillantás a hídról szerkezete korlátozza és visszaszorítja ezt a módszert, ha meg is tartja például az előbbi nyitánynak keresztelt első felvonásában, ebben a széles expozícióban. Inkább a nyílt összeütközések s viták drámáját próbálják; a „metsző idő" szele fú a színpadon, s ez a vihar, érezni, a társadalom erővulkánjai körül kavarog.

A Salemi boszorkányok történelmi példázat is. Az 1692-es puritán Salem az 50-es évek ördögűző, gyanakvó, jobboldali mítoszokkal fertőzött Amerikáját idézi. Miller korában a boszorkányperek éppoly indokolatlan gyorsasággal szaporodtak, mint a hajdani Salemben — az epidémiák gyilkos száguldásával. S Miller nem is tagadja, hogy a salemi rejtélyt a saját kora fedte fel előtte: megvilágította, hogy mi indította a szinte gyermeklány Abigélt egy egész közösség bevádolására s a hatalmat, az egyházat a hisztéria kihasználására; mi volt a pszichológiája annak, hogy az együgyű vádak mérhetetlen hitelre találtak, s milyen szenvedélyek élhették ki magukat az erkölcs és a vallás védelmének ürügyén. S Miller nemcsak a történelmi eseményeket értette meg — hanem a mítosz lélektanát, természetét is.

A Salemi boszorkányokban, az uralkodó teokrácia rendszerének pánikja teremt olyan helyzetet, melyben minden aljas indulat, személyes bosszú érvényesülhet. Miller hisz a gonosz létezésében: „vannak a rossznak szolgái — nélkülük nem érthetjük a világot". S ezek a megértést sem érdemlő szellemek, mint Danforth, a torz kegyetlenség keménységével ítélkeznek. A lommal szemben Salemben senkinek se lehet igaza. Az egyházi bíróság eleve olyan logikát fogad el, mely lehetetlenné teszi az ártatlanság bebizonyítását. Dariforth, a törvényszék elnöke ezt minden kétely nélkül el is magyarázza: „Közönséges bűn esetén hogyan védik a vádlottat? Tanúkat idéznek ártatlansága bizonyítására. De a boszorkányság ipso facto megjelenésében és természete szerint láthatatlan bűn. Ezért ki is lehetne tanúja? A boszorkány és áldozata. Senki más. Azt pedig nem remélhetjük a boszorkánytól, hogy bevádolja magát, ez természetes. Teliül az áldozatnak kell hinnünk ..."

Ez a bűn azért nem cáfolható, mert nem is bizonyítható: a félelem és a hisztéria süti rá az emberekre. Ezért kiáltja Proctor az ördögűző Hale-nek: „Mától kezdve minden vádló szent?" — s valóban azzá avatják: az őrjöngés és a pszichózis fikciói (között a tapasztalás érvei bénák, s a józan ész szabályai összeroppannak. A téboly vaktában s megállíthatatlanul szedi áldozatait, még akkor is, amikor a „szent" vádlók, a gyerekek lelepleződnek és elmenekülnek a városból. A terror önálló életre kelt és elembertelenedett gonoszként bevégzi munkáját

A maccarthyzmus idején, az amerikaellenes tevékenységet vizsgáló bizottságok létrejöttekor írja Miller a Salemi boszorkányok (1953) című darabját, amelyben a múlt, a történelmi téma eszközeivel tiltakozik az ember lelkiismereti szabadságának megtiprása ellen: ahol nem lehet a bűnt bizonyítani, ahol a rosszindulatú besúgás már tényekkel azonos, ahol a félelem szabja meg az emberi magatartást - ott nem lehet élni. De az író éppen e behódolás, e megadás ellen emel szót a lelkiismeret megóvása érdekében.

Pillantás a hídról című drámájában (1956) a szenvedély útvesztőjét rajzolja meg. Azt az utat amelyet Eddie Carbone, az egyszerű dokkmunkás végigjár a mostohalánya iránti felismert vonzódástól a lebírhatatlan szenvedélyig, s az árulásig, becstelenségig. A lélektanilag hibátlanul, feszült dialógusokban és szimbolikusan is erőteljes helyzetekből felépült dráma megírása után hét évig hallgatott az író. Hallgatásának oka családi problémáira, majd felesége, Marilyn Monroe halálára vezethető vissza. A sokk kiheverése után magát a világ közvéleményét annyira foglalkoztató tragikus eseményt viszi színpadra a Bűnbeesés után című darabjában, mely voltaképpen addigi emberi és művészi életútjának is az összegzése. Arra a következtetésre jut, hogy immár elvesztette a mértéket, a törvényt, amelynek birtokában ítélni tudott. A dolgok mindkét oldalát megvizsgálva már nem tud éles határvonalat húzni a bűn és a bűnhődés közé.

Nagyon nehéz egy még élő szerző művészetéről összegzést készíteni, hiszen az életmű még nem lezárt, nem végleges, az azonban az elmúlt negyven év ismeretében immár bizonyos, hogy Miller világirodalmi helye ott van a XX. század legnagyobb alkotói között.

http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/amidrama/miller.htm

+

Arthur Miller

http://hu.wikipedia.org/wiki/Arthur_Miller

+

Dráma tár

A Salemi boszorkányok

Szerző(k): Miller, Arthur

Műfaj: Dráma

Szereplők száma: 21

Szereplők: Parris tiszteletes; Betty Parris; Tituba; Abigail Williams; Susana Walcott; Mrs. Ann Putnam; Thomas Putnam; Mercy Lewis; Mary Warren; John Proctor; Rebecca Nurse; Giles Corey; Hale tiszteletes; Elizabeth Proctor; Francis Nurse; Ezekeiel Cheever; Herrick; Hawthorne; Danforth; Sarah Good; Hopkins.

http://adattar.vmmi.org/index.php?ShowObject=drama&id=396

+

A salemi boszorkányperek

http://hu.wikipedia.org/wiki/A_salemi_boszorkányperek

+

A salemi boszorkányok titka

Az 1692-es salemi boszorkányüldözés oka az lehetett, hogy a telepesek nem tudták feldolgozni az indiánoktól sorozatban elszenvedett vereségeket, valamint szeretteik elvesztését - véli Mary Beth Norton, a Cornell Egyetem professzora.

http://www.mult-kor.hu/20100318_a_salemi_boszorkanyok_titka

+

Álmok és látomások alapján ítélték el a salemi boszorkányokat

1692-93-ban a Massachusetts állam területén található Salemben közel 200 ember vádoltak meg boszorkánysággal, és közülük 20-at ítéltek el és végeztek ki.

http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=18798

*

NAGY JÓZSEF PÁLYÁZATA

A TRAFÓ KORTÁRS MŰVÉSZETEK HÁZA

NONPROFIT KFT

(1094 Budapest, Liliom utca 41.)

ÜGYVEZETŐ IGAZGATÓI

MUNKAKÖRÉNEK BETÖLTÉSÉRE

2012. július

http://kortars.freeblog.hu/tags/Trafó/

+

http://trafo.hu/uploads/84/3d/843d5dfa5e9e7105802f203d1be8f07aa9455a88/nagy_jozsef_palyazata.pdf

*

Kertek, parkok Buda-Pest társas életében a 19. században

A Margitsziget

________________

MAGYAR ERZSÉBET

A városi parkok és a magántulajdonban lévő, de a nyilvánosság számára megnyitott kertek fontos szerepet játszottak a 19. századi Pest-Buda társaséletében: a különböző társadalmi rétegek önreprezentációjának meghatározó színterei voltak. A téma kutatása különösen érdekfeszítő, hiszen ekkor indul meg az ország központjává emelkedő Buda-Pesten olyan zöldterületek kialakítása és fejlesztése, amelyek fontos kulturális, politikai és gazdasági, országos, de esetlegesen az országhatárokon is túlmutató jelentőségű eseményeknek biztosítottak teret.

Budapest közparkjai és magánkertjei tehát kulturális emlékezetünk meghatározó jelentőségű helyei, a szónak mind konkrét, mind elvont értelmében. Jobbára ma is létező, élő, állandóan és ciklikusan változó, valós terek, amelyek egy folytonosan alakuló hagyomány hordozói. A városi parkok és kertek a nyilvánosság színtereiként a kulturális emlékezetnek nemcsak közegei, hanem egyben jelképei is. "Materiális" értelemben a fizikailag behatárolható terek, az idő folyamán is formálódó együttesek, az esztétikai, illetve művészettörténeti vizsgálat tárgyát képezhetik. A művelődés- és mentalitástörténeti megközelítés azonban elsősorban funkcionális és szimbolikus aspektusukkal foglalkozik: a város életében betöltött konkrét szerepükkel, valamint a róluk kialakított, illetve kialakult képpel.

A parkok és magánkertek, a "legerőteljesebben ható művészet" eme alkotásai a séta, a látni és láttatni elvét követő fontos társasági rítus helyeiként váltak a társasélet alapvető színterévé. A "városi zöld" sokoldalú jelentőségét a kortársak is felismerték. Kialakításuk, fejlesztésük érdekében számos koncepció született.

http://epa.oszk.hu/00000/00003/00033/magyar.html

*

Hozz bort kocsmárosné,

Megadom az árát.

Ha én meg nem adom ihajja,

Megadja galambom valaha.

Lányoknak az ágya,

Rozmaring a lába,

Hogyha tölgyfa volna ihajja,

Nem nyikorogna az hajnalba.

***

Réce van a vízben,

Réce van a vízben,

Bor van az üvegben,

Hajtsuk, hajtsuk,

Hajtsuk ki belőle!

***

Három deci pálinka,

Három deci pálinka,

Egy asszonynak micsoda.

Két liter bor melléje,

Attól jön meg a kedve,

Sári nem oda.

Három ágú vasvilla,

Két lábon jár a liba,

Az én babám katona,

Azért vagyok én oda,

Sári nem oda.