Láttam, olvastam, hallgattam

Link ajánló 17

TÓTH ÁRPÁD

AZ ŐSÖK RITMUSA

Ember vagyok, új élet, új utas,

Ki azt hiszi, friss titkokat kutat,

S szűz ösvényt tör. Ám bennem csöndesen

Ezernyi ős mozgás jár vén utat.

Sok régi ritmus, sűrű és borús

Zajlás a test titkos mélyeiben,

Távol a fénytől s mégis biztosan,

Hibátlanul. S ős híreket izen.

Ó, jaj, ki tudja, hány bús ükapám

Testében élt már ez az idegen

Világ, mely fáradt gesztusok felé

Lankasztja lázadozó idegem.

Mosolyognék egy boldog, új mosolyt,

De a szivem bíbor öbleiből

- Sejt sejtnek adja - csöndesen remeg

Szememig a holt könnyek vödre föl.

Dacolnék új, szép daccal, ám kevély

Szájam körül már gyáva gödröt ás,

Szelíd barázdát, halavány mosolyt

Valami ősi meghunyászkodás.

Én régi, régi jobbágy-őseim,

Hát éltek még? Jaj, hány rossz éven át

Vonszolja még a csüggeteg utód

Sötét parancsok konok csapatát?

Vagy kába álom minden szabad út,

És nem is lehet újat kezdeni?

S csak egy parancs van a földön örök:

Dolgozni s új rabszolgát nemzeni?

Én nem hiszem. Van kicsi gyermekem

Énnékem is! Hátha az ősi sejt

Őbenne tisztul dús örömre, és

Minden homályos, vén bút elfelejt!

Ó, hátha jő a tiszták s boldogok

Szűz birodalma, a szebb, új világ,

S dallá dobognak a szivekben a

Bús, fáradt ritmusok, a holt apák!

*

Történelmi kitekintő:

1566.szeptember 7.

Szigetvár török ostromában a döntő rohamok napja. Másnapra a vár tarthatatlan helyzetbe jut, Zrínyi Miklós horvát bán maradék katonái élén kirohanva, a védők nagy részével együtt hősi halált hal.

A Dél-Dunántúl vidékén eredő Almás-patak a középkor során egy vizenyős, ingoványos területet hozott létre, amelynek egyik kiemelkedő szigetén a 1420 körül építtette fel kicsiny várát Anthini (Szigeti) Oszvald földesúr.

Az első erődítmény magja a régészeti kutatások szerint egy kör alapterületű, magas öregtorony lehetett, melyet a négyzetes udvaron kőfalak kerítettek. Az évszázadok során ebből alakult ki Szigetvár erődítményrendszere, mely magába foglalta a virágzó települést is. 1463-ban a Garai-, 1471-ben az enyingi Török család birtokába került. Az 1526-os vesztes mohácsi csata után katonai jelentősége megnőtt, mivel útjában állt a nyugati irányban előretörő török hódítóknak. Török Bálint, mint eme vészterhes időszak sok más főnemese, igyekezett mindig a nagyobb hasznot ígérők pártjára állni, így több esetben is urának vallotta hol Szapolyai Jánost, hol pedig Habsburg Ferdinándot. Miután 1541-ben Buda csellel való megszállása idején Szulejmán török szultán elfogatta Bálint urat, a felesége azonnal átadta a végvárat Habsburg Ferdinándnak.

1561-ben a vár élére főkapitányként Zrínyi Miklós került, aki vasszigorral próbálta behajtani a katonaság részére a földesúri járandóságokat, ugyanekkor kialakította a négy részből álló szigeti védőrendszert. A már idős és beteges Szulejmán szultán 1566-ban indult utolsó hadjáratára, melynek végső célját Bécs elfoglalása jelentette, de előtte Sziget vára állt hatalmas seregének útjában. Zrínyi parancsnoksága alatt mintegy 2300 főnyi végvári katonaság 34 napig állta az ostromot a hatalmas túlerő ellenében, mígnem maradékuk Zrínyi vezetésével kitört a lángoló belsővárból, hogy véres közelharcban haljanak hősi halált. Szigetvári diadalát maga a török szultán sem érte meg, az ostrom utolsó napjaiban meghalt, de ezt a hírt eltitkolták vezérei, nehogy a már erősen megfogyatkozott sereg végképp elcsüggedjen.

A rommá lőtt erődítményt a hódítók kijavították, ezzel létrehozva a ma is látható egységes, négybástyás vár arculatát. 1689-ben került a Habsburg hatalom birtokába a hatalmas erődítmény, melynek ostromával a Rákóczi-szabadságharc felkelői sem mertek kísérletezni.

*

Fonográf: 1911

Ezerkilencszáztizenegyben

Edison itt járt Budapesten

Komoly képpel körülnézett

de nem értette e magyar nyelvet

Ezerkilencszáztizenegyben

Ferenc József elégedetten

köszöntötte a nemzetet

a képviselő úr éljenzett

Az utolsó előtti előtti békeév

viszonylag nyugodtan telt

s arról, hogy mi lesz majd három év múlva

senki, de senki sem énekelt

Ezerkilencszáztizenegyben

Jerry Roll Morton New Orleansben

s az egész világon sláger lett

az Alexander\'s Ragtime Band

Ezerkilencszáztizenegyben

a „Leányvásár” operettben

Fedák Sári főszerepelt

s a nép lelkesen ünnepelt

Az utolsó előtti előtti békeév

viszonylag nyugodtan telt

s arról, hogy mi lesz majd három év múlva

senki, de senki sem énekelt

Ezerkilencszáztizenegyben

a szüfrazsettek számos ízben

a jogaikért tüntettek

s egy norvég nő miniszter lett

Ezerkilencszáztizenegyben

a nadrágszoknya botrány Pesten

Pattanásos hölgyeknek

„Diana” krémet hirdettek

Az utolsó előtti előtti békeév

viszonylag nyugodtan telt

s arról, hogy mi lesz majd három év múlva

senki, de senki sem énekelt

http://www.youtube.com/watch?v=iSfvKSowLQ0

+

Edison Magyarországon

Fodor István igazgató úr

(Budapest Villamossági Rt)

munkatársa volt Edisonnak

- habár mindez ma már a múlté

ezerkilencszáztizenegyben

Edison átjött Európába

s Fodor István kíséretével

ellátogatott Magyarországra

Úgy vélte:

Kár, hogy a magyar nyelvet

rajtunk kívül nem érti senki

Nem érti senki, nem érti senki

és nem is akarja megtanulni

A hazai munkás viszonyaink

Edisont komolyan érdekelték

S miért a tömeges kivándorlás

Fodor úrral ezt is megbeszélték

Edison úgy vélte nagy veszteség

hogy ilyen szép és haladó ország

nem biztosítja mindenkinek

a társadalmilag hasznos munkát

Úgy vélte:

Kár, hogy a magyar nyelvet

rajtunk kívül nem érti senki

Nem érti senki, nem érti senki

és nem is akarja megtanulni

Volt idő, mikor Amerikában

a haladó szellemű emberek

a fejükön Kossuth-kalapot hordtak

s a mellükre kokárdát tűztek

Edison így szólt Fodor Istvánhoz

„Mindig becsültem a magyarokat

Büszke lehet a nemzetére”

- Oly jól esnek az ilyen szavak

Így vélte:

Kár, hogy a magyar nyelvet

rajtunk kívül nem érti senki

Nem érti senki, nem érti senki

és nem is akarja megtanulni

http://www.youtube.com/watch?v=Rmm7g4-1XFc

*

"Az utolsó békeév"

Bogár László gondolatmenete

A parlament 2012. őszi ülésszakának kezdete egyúttal az „utolsó békeév” kezdetét is jelenti. Nagyjából egy esztendő múlva ugyanis mindenképpen megkezdődik a választási kampány, annak ellenére is, hogy hivatalosan – akkor még legalábbis –, egyáltalán nem lenne szabad kezdődnie. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ettől kezdve minden politikai erő kizárólag abból a szempontból értékel majd mindent, hogy ez vajon javítja vagy rontja a választási esélyeit. Ezt persze minden politikai erő tagadja, de attól még így van.

A globalitás „szép új világának” politikai pártjai valójában „politikaipari holdingokká” váltak, amelyeket kizárólag a piacon elérhető, többnyire rövid távú profit elérése mozgat. Ez önmagában talán nem is volna tragédia, ha a politikai javak „fogyasztója”, akit választópolgárnak neveznek, képes lenne arra, hogy racionális döntéseket hozzon. Vagyis képes lenne tudatosan „megversenyeztetni” a politikai pártokat, hogy melyikük tud méltóbb emberi életet teremteni az ország lakóinak. Erre azonban lényegében semmi esély nincs, mert a globális politikai piac láthatatlan irányítói a lokális politikai piacokat uraló elitektől egészen mást várnak el. És ez, mint legfőbb tabu, értelemszerűen bevallhatatlan marad, mert nem jelent mást, mint hogy a látszólag gyilkos indulatokkal egymásnak feszülő pártok, miután kormányra jutnak, lényegében ugyanabba a satuba kerülnek bele. A globális hatalmi piacok urai, akiket most közvetlenül az IMF és az Európai Unió testesít meg, megkövetelik érdekeik teljesítését. A lokális fogyasztó, vagyis a választópolgár pedig ugyancsak a maga érdekét keresné, de a kettő egyszerre – egy lényegében kifosztva tengődő, anyagi, fizikai, lelki, erkölcsi és szellemi értelemben is egyaránt hanyatló társadalomban, mint amilyen a magyar – aligha teljesíthető. Marad tehát a helyzet „bevallhatatlansága”, és az ebből logikusan következő általános „értelmi és erkölcsi lezüllés”, ahogy Bibó István fogalmazott Az eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című dolgozatában. És persze ahol a dolgok „bevallhatatlanok”, ott öngerjesztő örvényléssel saját magát hajtja a végtelen felé a demagóg manipuláció.

A most bekövetkező kudarc már nagyjából huszonöt évvel ezelőtt borítékolható volt, sőt a lakiteleki sátorban néhány nagy formátumú felszólaló borítékolta is, de a politikaipari holdingok hamis és álságos acsarkodása közepette ez értelemszerűen bevallhatatlan maradt – és most is az.

A mindenkori kormánypárt a lehető legnagyobb sikerként igyekszik felmutatni országlását, ellenben a mindenkori ellenzék a lehető legnagyobb kudarcként. Aztán, ha az eredményesebb manipulációs technikák alkalmazása nyomán a legközelebbi választáson helyet cserélhetnek, akkor ugyanez folytatódik, csak fordítva. A 2014-es választás ebben az egyre lehangolóbb színjátékban kritikus elágazási ponttá válhat, ezért most talán az átlagosnál kissé nagyobb jelentősége van annak, hogy a pártok mihez kezdenek az „utolsó békeévvel”. Az idézőjel többszörösen indokolt, mert egy permanens globális polgárháború lokális frontjain ugyan hogyan lenne egyáltalán értelmezhető bármiféle „béke”?

Inkább arról van szó, hogy 2013 őszén már bizonyosan elszabadul az a hisztéria, amely aztán a jelenleginél is reménytelenebbé teszi a helyzet emberséges, őszinte feltárását és konstruktív megvitatását. Most talán még volna esély. Hogy mire, annak megértéshez azzal kellene szembesülni, hogy 2014 után belépünk abba a választási ciklusba, amely 2018-cal végződik. Ennek például azért van jelentősége, mert úgy látszik, hogy az 1978-as, egy keresőre eső reálbér valami titokzatos „attraktorként”, egyfajta gravitációs centrumként működik, mert bár voltak kísérletek arra, hogy elrugaszkodjunk tőle, de ezek sorra rendre kudarccal végződtek, végződnek.

Az idén is láthatólag nagyjából erre a szintre csúszunk vissza, és a globális tendenciákból az előttünk álló öt-hat évben sok minden felsejlik, de a magyar reálbérek radikális, jelentős és tartós emelkedése bizonyosan nem. Ha pedig valóban előáll az a helyzet, hogy az egy keresőre eső reál­bér 2018-ban alig fog eltérni a negyven évvel korábbi 1978-astól, akkor ebből érdekes következtetések írhatók le, és felettébb kalandos helyzet adódhat. Mivel átlagosan negyven évet szokás eltölteni a munka világában, ezért 2018-ra gyakorlatilag az összes akkori munkavállaló ugyanazt a generációs élményt rögzítheti. Nevezetesen azt, hogy a mindenkori kormány azzal gyanúsítja meg, hogy valójában az ő „túlfogyasztása” vezetett a deficitek és az adósságok növekedéséhez. Ezután azt is jelzi, azért van szükség bizonyos „intézkedésekre” (hogy ezt megszorításnak vagy az ország átszervezésének nevezik, a lényegen nem sokat változtat), hogy a deficit meg az adósság csökkenjen. És végül biztosítja alattvalóit, hogy ez az egyetlen útja annak, hogyan lehet „majdjobb”.

Ez a „majdjobb” vésődött bele most már nagyon-nagyon mélyen lassan negyven éve a magyar alávetett és kifosztott többség tudatalattijába. És bizony ezzel valamit kezdeni kellene. Hogy pontosan mit, azt valóban nem egyszerű megmondani, de hogy nem azt, amit eddig Kádár, Bokros, Gyurcsány és a többiek mondtak-tettek, az nagyon valószínűnek látszik. A fő probléma azonban az, hogy az ország népének többsége ugyan saját tragikus sorsán át zsigerileg érzékeli, hogy nagy a baj, de hogy valójában mi is a baj gyökere, legfeljebb a pusztító hamis magyarázatok szintjén „ismeri”. Bár ez ma teljesen utópisztikusnak látszik, de talán mégis meg kellene kísérelni a lehetetlent. Azt, hogy ebben az utolsó békeévben nyugodt, őszinte szóval megbeszélni a helyzetet és a teendőket. Addig, amíg nem lesz végzetesen késő.

Bogár László

www.magyarmenedek.com/ writer/11/1/

*

Vajda Lajos

(Zalaegerszeg, 1908. augusztus 6. – Budakeszi, 1941. szeptember 7.) magyar festő és grafikus.

A képi gondolkodás területén Vajda Lajos forradalmian új dimenziókat nyitott a magyar képzőművészetben.

Szellemi érlelődésének színhelyei: Szerbia, Szentendre, a budapesti Képzőművészeti Főiskola, Kassák Lajos ún. Munka-köre és 1930-34 között Párizs. Korai kubista szerkesztésű művei után Párizsban fotómontázsokat készít.

1935-36-ban Korniss Dezső festőművésszel együttműködve - Bartók és Kodály munkásságát példaként tekintve megszületik az ún. szentendrei program, melynek lényege a szintézisteremtés múlt és jelen kultúrája, keleti és nyugati gondolkodás között.

A városban és környékén végzett motívumgyűjtő körútjaikon Vajda a montázs elvére épülő konstruktív szürrealista módszerrel a jelekké egyszerűsített hétköznapi és szakrális tárgyakat népi motívumokkal szerkeszti egységbe, mint az a Szentendrei házak feszülettel című képén látható.

+

http://hu.wikipedia.org/wiki/Vajda_Lajos

*

Shakespeare: Ahogy tetszik

Színház ez az egész világ s merő
Szereplő mind a férfi, nő: mindenki
Föl- és lelép; jut több szerep is egy
Személyre: felvonásaik a hét kor.
Első a csecsemő, ki a dada
Ölében is pököd. Utána a
Síró fiú táskával, hajnalarczczal,
Kelletlen mászva iskolába, mint
Csiga. Továbbad a szerelmes, a
Ki kályhaként sohajt s dalt ömledez
A hölgy szemöldökére. És a harczos
Fura szitkokkal telve, nagy szakállal,
Becsületféltő, gyors és hirtelen
Veszekvő, ágyú torkáig keresve
A buborék hírt. Aztán a bíró,
Tömött kappantól kerekes hasával,
Zord szemmel s rendesen vágott szakállal,
Teli bölcs mondattal s dicső példákkal.
Így játsza szerepét. A hatodik
Kor vézna bugyogóba bú, üveg
Az orrán, erszény oldalán; legényes
És jól kimélt nadrágja tág világ-
Aszott czombjának, s a mély férfi-hang,
Mint gyermek-nyafogás, a régi mód’
Sivít s nyihog. A végső jelenet,
Mely a cselekvényes mesét bezárja,
Új gyermekség: a tiszta feledés,
Fog, szem, tapintat és minden hiján.

(19:30, Vasárnap (szeptember 9.), DUNA Televízió)

*

Grimm mesék

PIROSKA ÉS A FARKAS

Volt egyszer egy kedves, aranyos kislány; aki csak ismerte, mindenki kedvelte, de legjobban mégis a nagymamája szerette: a világ minden kincsét neki adta volna. Egyszer vett neki egy piros bársonysapkát. A kislánynak annyira tetszett a sapka, hogy mindig csak ezt hordta; el is nevezték róla Piroskának.

Piroskáék bent laktak a faluban, nagymama pedig kint az erdőben, egy takaros kis házban.

Egy szép napon azt mondja Piroskának az édesanyja:

- Gyere csak, kislányom! Itt van egy kalács meg egy üveg bor, vidd el a nagymamának. Beteg is, gyönge is szegényke, jól fog esni neki. Indulj szaporán, mielőtt beáll a hőség. Aztán szépen, rendesen menj, ne szaladgálj le az útról, mert elesel, és összetörik az üveg, kifolyik a bor, és akkor mit iszik a nagymama! Ha pedig odaérsz, ne bámészkodj összevissza a szobában; az legyen az első dolgod, hogy illedelmesen jó reggelt kívánj.

- Bízzad csak rám, édesanyám, minden úgy lesz, ahogy mondod - felelte Piroska az intelemre, azzal karjára vette a kosárkát, és útnak indult. Átvágott a mezőn, beért az erdőbe; hát ki jön szembe vele? Nem más, mint a farkas.

- Jó napot, Piroska! - köszönt rá a kislányra.

Az meg mosolyogva, jó szívvel felelte:

- Neked is, kedves farkas! - Nem tudta még, milyen alattomos, gonosz állattal van dolga.

- Hová ilyen korán, lelkecském? - szívélyeskedett tovább a farkas.

- Nagymamához.

- Aztán mit viszel a kosaradban?

- Bort meg kalácsot. Tegnap sütöttük; szegény jó nagymama gyönge is, beteg is, jót fog tenni neki, legalább egy kicsit erőre kap tőle.

- És hol lakik a nagymama, Piroska?

- Itt az erdőben, a három tölgyfa alatt. Biztosan ismered a házát, mogyorósövény van körülötte.

- Persze, persze, most már emlékszem rá; talán negyedóra járásra van innét.

"Ez a zsenge fiatalka jobb falat ám, mint az öreg! - gondolta magában a farkas, és a szeme sarkából végigmustrálta a kislányt. - De vigyázat! Lássunk furfangosan a dologhoz, hogy mind a kettőt megkaphassuk. Mert akármilyen öreg csont, azért a nagymama is elkel a bendőmbe!"

Egy darabig együtt mentek, aztán a farkas egyszerre csak felkiáltott:

- Nézd csak, Piroska, mennyi szép virág virít körülöttünk! Én a helyedben bizony szednék egy szép csokrot a nagymamámnak!

Piroska szétnézett: valóban, a fák alja tele volt szebbnél szebb erdei virággal, a lombok közt meg úgy csicseregtek a madarak, hogy öröm volt hallgatni.

"Igaza van ennek a farkasnak - gondolta a lányka -, nem is hittem volna róla, hogy ilyen figyelmes jószág! Korán van még, nem kell sietnem; nagymama biztosan örülni fog a virágnak."

Azzal letért az útról, és tépegetni kezdte a sok tarka virágot, egyik szálat a másik után, előbb csak az út mentén, aztán egyre beljebb; mert valahányszor egyet leszakított, mindig úgy találta, hogy odább az a másik még sokkal szebb. Odafutott, azt is leszedte, és így mind mélyebbre és mélyebbre került az erdőben.

A farkas megvárta, míg a lányka eltűnik a bozótban, akkor aztán szaladt egyenest a nagymama házához, és bekopogtatott.

- Ki az? - kérdezte a nagymama az ágyból.

- Én vagyok, Piroska - felelte a farkas olyan vékony hangon, amilyet csak ki tudott szorítani magából. - Nyisd ki az ajtót, hoztam neked friss kalácsot, finom bort!

- Nincs kulcsra zárva - mondta az öregasszony -, csak a kilincset kell lenyomnod. Nagyon gyönge vagyok, nem tudok fölkelni.

A farkasnak se kellett kétszer mondani: benyitott, odarohant az ágyhoz, és se szó, se beszéd, bekapta a nagymamát.

- Ezzel hát megvolnánk - mondta elégedetten -, lássuk a következő fogást.

Ott volt a széken a nagymama ruhája, főkötője szép rendben ahogyan az este letette. A farkas magára kapta a szoknyát, belebújt a réklibe, föltette a főkötőt, befeküdt az ágyba, és behúzta az ágyfüggönyt. Jól magára húzta a paplant, egészen az orráig, hogy minél kevesebb lássék ki belőle, és elkezdett halkan nyögdécselni, mint aki nagybeteg.

Piroska meg azalatt csak szaladt virágtól virágig, hallgatta a madárszót, figyelte a lepkék táncát, és csak akkor jutott eszébe a nagymama, mikor már olyan nagy volt a bokrétája, hogy alig fért a kezébe. Nosza, útnak eredt, szaporázta a lépést, míg a három tölgyfa alatt föl nem tűnt a mogyorósövényes kis ház.

- Nagymama! - kiáltotta már messziről. - Nagymama! Én vagyok itt, Piroska!

Egy kicsit furcsállotta ugyan, hogy a ház ajtaja tárva-nyitva; de aztán azt gondolta: "Szegény nagyanyó biztosan nagyon várt már; nyitva hagyta az ajtót, hogy meghallja, ha jövök." Belépett a szobába, de valahogy odabent is olyan furcsa volt, hideg-e, meleg-e, maga s tudta, csak egészen beleborzongott. És hogy a félelmét elűzze, nagyot kiáltott:

- Jó reggelt kívánok, nagyanyókám!

Nem felelt senki. Hanem az ágy felől mintha elhaló nyögdécselést hallott volna.

- Nagymama, mi bajod? - kiáltotta ijedten Piroska, és elrántotta a függönyt.

Szegény öreg nagyanyó ott feküdt az ágyban nyakig betakarva, és olyan, de olyan furcsa volt!

- Ej, nagymama, de nagy a füled! - csapta össze Piroska a kezét.

- Hogy jobban halljalak! - hangzott a felelet, de az is olyan különösen, olyan reszelősen, hogy a kislány rá sem ismert.

- Ej, nagymama, de nagy a szemed!

- Hogy jobban lássalak!

- Ej, nagymama, de nagy lett a kezed!

- Hogy jobban megfoghassalak!

- Ej, nagymama, de szörnyű nagy a szád!

- Hogy jobban bekaphassalak!

Alighogy kimondta, egy ugrással kint termett a farkas az ágyból, és bekapta szegény kis Piroskát. Aztán, mint aki dolgát jól végezte, visszafeküdt és elaludt. Álmában olyan horkolást csapott, hogy csak úgy rezegtek tőle a kis ház ablakai.

A vadásznak éppen arra vitt az útja. Ahogy meghallotta a nagy fűrészelést, csodálkozva állt meg. "Ejnye, hogy horkol ez az öregasszony - gondolta. - Csak nincs valami baja?"

Bement a szobába, odalépett az ágyhoz; hát látja, hogy a farkas fekszik benne!

- Megvagy, vén gonosztevő! - kiáltotta. - Mennyit kerestelek!

Kapta a puskáját, le akarta puffantani. Már-már elhúzta a ravaszt, de akkor eszébe jutott: hátha a farkas megette a nagymamát! Nem lőtt rá, hanem előkereste a fiókból az ollót, fölvágta a vén ragadozó hasát, és kiszabadította Piroskát is meg a nagymamát is. Szegény öreg alig pihegett már; Piroska meg, ahogy kikerült a napvilágra, felsóhajtott:

- Jaj, de féltem! Olyan sötét volt a farkas gyomrában!

Köveket hoztak, megtömték velük a farkas hasát, aztán a vadász összevarrta a bőrét. Az ordas nemsokára fölébredt. Odébb akart állni, de ahogy kiugrott az ágyból, a nehéz kövek lehúzták a földre: lerogyott, elterült, és kiadta a páráját.

Akkor az erdész megnyúzta a vadállatot, és hazavitte a bundáját. Nagymama megette a kalácsot, megitta a bort, és új erőre kapott tőle. Piroska pedig megfogadta:

- Soha többé nem térek le az útról, és nem szaladgálok be az erdőbe, ha egyszer édesanyám megtiltotta.

És ezzel vége is volna a mesének, ha folytatása nem volna. Mert - így beszélik - Piroska egyszer, nem sokkal ezután, ismét kalácsot vitt az erdőbe a nagymamának, és útközben találkozott egy másik farkassal. Alattomos, komisz jószág volt az is, szerette volna mindenáron letéríteni a kislányt az útról. De beszélhetett, amit akart! Akármilyen mézes-mázosan szólítgatta is, Piroska most már okosabb volt, ügyet sem vetett rá, sietett egyenesen a nagymamához.

Letette a kosárkát az asztalra, aztán nyomban mesélni kezdte, mi történt.

- Képzeld, nagymama, megint találkoztam egy farkassal! Tisztességgel köszönt, nyájasan szólt hozzám, de a szeme semmi jót nem ígért. Ha nem nyílt úton történik a dolog, biztosan bekapott volna!

- Akkor jó lesz bereteszelni az ajtót, nehogy ránk törjön! - mondta a nagymama.

Csakhamar kopogtatott is a farkas.

- Nyiss ajtót, nagyanyó, én vagyok itt, a kis unokád, friss kalácsot, finom bort hoztam!

Hanem azok odabent egy mukkot sem szóltak. A farkas egy ideig kapargatta, feszegette az ajtót, de hiába: a retesz jól tartott. Bosszúsan odébb ment hát, aztán megint visszajött, bekémlelt az ablakon, kódorgott a ház körül, végül pedig fölkapaszkodott a háztetőre, hogy majd ott kivárja, míg Piroska este hazaindul; akkor - gondolta - majd utána lopakodik a sötét erdőben, és fölfalja.

De a nagymama kitalálta a szándékát, és túljárt az eszén. Azt mondta Piroskának:

- Fogd a vödröt, kislányom, hurkát főztem tegnap, mit álljon itt a leve, hordd ki a házból, öntsd oda az eresz alá, abba a nagy kőteknőbe!

Piroska nekiállt, hordta a hurkalevet, egyik vödörrel a másik után, míg tele nem lett vele az öblös kőteknő.

Odafent a háztetőn a farkas orrát csakhamar megcsapta a hurkaszag. Ettől egyszerre nagyon nyugtalan lett, nyújtogatta a nyakát, szimatolt, topogott, csiklandozta az ínyét a finom illat. Addig izgett-mozgott, míg egyszercsak megcsúszott; elvesztette az egyensúlyát, legurult a tetőről, belepottyant a teknőbe, és megfulladt a hurkalében.

Meg is érdemelte!

*

Antimese - Túl az óperencián – HBB

Túl az Óperencián történt az eset

Kis Piroska nagymamához igyekezett

Kicsi kosarában, mely a karján fityeg,

Tojáspótló, műlekvár és cukorjegyek.

Mindezekből vitt magával egy keveset,

Nagymamájához igyekezett.

Száz veszélyt takar a sötét erdő, berek.

Mit tehet egy ártatlan, tudatlan gyerek,

Mikor a sors egy ilyen nagy bajt ráuszít?

Kiugrik egy farkas, mondja: Adj egy puszit!

Pusziért egy gyönyörű új bundát veszek,

S egy szép lakás is berendezek.

Üsse kő, gondolja Piros,

Üsse kő, ha nem is csinos,

Üsse kő, habár ez tilos,

Nincs, aki szememre hányja,

egy a fő, hogy van dohánya.

Jó leszek, feleli legott,

Jó leszek, puszit is adok,

Jó leszek, no de mit kapok?

Ruhát, cipellőt,

Harisnyát és kalapot.

Most a farkas elővett egy csekkfüzetet,

Sűrű puszik között egyre csak fizetett,

Addig-addig vett új ruhát és kalapot,

Míg a szegény farkas végül felfalatott.

Eddig tart a mese, kedves jó publikum,

Itt a vége, fuss el véle,

bumm, bumm, bumm, bumm!

Suááá!

http://www.youtube.com/watch?v=u1R-srOxRZ8

*

Több ezer évnyi erőszakról szól a Piroska és a farkas

A mindenki által kedvelt mese eredete a korábban gondoltnál is régebbi lehet - véli a történet gyökereit kutató kultúrantropológus, aki szerint a sztori első írott változata i.e. 600 körül születhetett meg.

Dr. Jamie Tehrani, a Durham Egyetem kulturális antropológusa a Piroska és a farkas 35 különböző, világszerte ismert változatát vizsgálta meg. A hasonló tündér- és népmesék régóta ismertek, ám szerinte ez a sztori még többinél is régebbi lehet. A meséről ugyanis eddig azt gondolták, hogy az Franciaországból származik, és először a 17. században Charles Perrault örökítette meg, akinek művét a Grimm testvérek is feldolgozták, ám Tehrani kutatásai kimutatták, hogy ez csupán az egyik variáns.

A szakember vizsgálatai a már korábban ismert téziseket támasztották alá, azaz hogy a sztori különböző variánsai egytől egyig egy közös ősre, Aesopus 2600 éves fabulájára vezethetők vissza. Így míg Európában egy farkas által becsapott kislány történet mesélték el, addig a kínai változatban például egy tigris szerepel, és Iránban Piroskát kisfiúként ismerik.

A kutató elméletét a Brit Tudományos Fesztiválon mutatta be, és ebből az is kiderült, hogy a történetnek - a karaktereket is beleszámolva - 70 különböző változó eleme van. A közös ős Tehrani szerint egy másik mesére hasonlíthat, amelyben a farkas kecskemamának álcázza magát, hogy bejusson a házba, ahol a kis kecskék vannak. A mese afrikai változata is nagyjából ezt a szálat őrizte meg, és a japán, koreai, kínai és burmai története is hasonlóak. Az Iránban és Nigériában mesélt történet viszont inkább az európaihoz hasonlít.

A kutató szerint ezek a történetek a biológiai organizmusokhoz hasonlóan alakultak és fejlődtek, és mivel legtöbbjüket nagyon sokáig nem írták le, így azok több száz nemzedéken át hagyományozódva változhattak. A kutató szerint a hasonló kutatások az emberi psziché fejlődésébe is bepillantást adhatnak, hiszen a fabulák esetében az a legfontosabb, hogy mit tartottak fontosnak megőrizni belőle a történetmesélés folyamán.

Jack Zipes, a Minnesotai Egyetem meseszakértője szerint kollégája munkája lenyűgöző, és szerinte az ilyen történetek az egyes nemzedékek közös tudását is tovább hagyományozták. A Piroska és a farkasban ez a durvaság volt: szerinte ugyanis az emberiség ezzel a történettel több ezer év erőszakosságának, és nemi erőszakának történetét - Piroska felfalása ugyanis ezt is szimbolizálja - hagyta az utókorra

http://www.mult-kor.hu/20090911_tobb_ezer_evnyi_eroszakrol_szol_a_piroska_es_a_farkas

*

Heltai Jenő: "Piroska és a farkas" című elbeszélése

Abu Majub bolhája című kötetében

(Olcsó Könyvtár sorozat 1981.)

Részlet:

"Piroska a mesék egyszerű, piros bóbitás kislánya nekivágott az erdőnek, hogy meglátogassa drága nagymamáját. Finom pecsenyét és jó bort vitt az öregasszonynak, aki egy kicsit el volt kényeztetve, és kedvelte a jó életet. A piros bóbitás Piroska tizenhat esztendejének minden gömbölyűségével mendegélt az ösvényen, és valami ártatlan dalocskát dúdolt azon az édes, csiszolatlan hangon, amelytől csiszolt drágakövek szoktak nőni az okos kislányok fülében.

Az erdők gáláns gavallérja, a vén farkas, meglátta az elragadó teremtést, és fiatalos vággyal kezdett utánakullogni.

- E nőért három évig juhászkutya lennék- mondta valamelyes lírai ellágyulással. Majd nekibátorodott és megszólította az ártatlan Piroskát:

- Hová, hová, mezők keresetlen vadvirága?

- Csak ide a nagyanyámhoz -, mondta Piroska üde őszinteséggel.

A farkas gondolt egyet. Nagyon jól ismerte Piroska nagymamáját, még abból az időből, amikor az öregasszonynak is csak az ihaj-tyuhaj kellett, nem a műhaj. Nyakába vette tehát mind a négy lábát, és a rövidebb úton megelőzve Piroskát, bekopogtatott a nagymamához:

- Az unokád jön hozzád, a Piroska. Találkoztam vele az erdőben. Ennivaló kislány...

A nagymama okos asszony volt. Rövid alku után eladta Piroskát a farkasnak."

+

Bibliográfia

HELTAI JENŐ MAGYAR NYELVEN MEGJELENT KÖTETEINEK BIBLIOGRÁFIÁJA

A bibliográfia önálló címként csak az új vagy újraszerkesztett köteteket közli, a változatlan újrakiadásokat az adott mű első kiadásánál tünteti fel. Az újraszerkesztett vagy új egységbe illesztett művek egyrészt szerepelnek az első kiadásoknál, másrészt külön címként is, az időrendnek megfelelően. A sorozatokat a bibliográfia egy tételben tárgyalja, a sorozat közben, de nem a sorozat tagjaként kiadott műveket a sorozat előtt gyűjti. Az ilyen kivételektől eltekintve időrendben halad végig Heltai kötetein. Csak az önálló Heltai-köteteket tartalmazza, a különféle antológiák felsorolására, amelyekben Heltai is szerepelt, nem vállalkozik. A könyvészeti adatok közül a megjelenés helyét csak akkor tünteti fel, ha az nem Budapest.

A bibliográfiát 2002. decemberében zártam le.

http://epa.oszk.hu/00000/00003/00029/b_bib.html

*

Romhányi József :

Interjú a farkassal, aki állítólag megette Piroskát

Az Új Bárány riportere felkereste Ordast.

Interjút kér. Én leközlöm. Olvasd.

- Igaz volna ama vád,

hogy Ön orvul elfogyasztott egy egész nyers nagymamát?

- Egy nagymamát? Egy grammot se!

Ez az egész csak Grimm-mese!

- Hogy Piroskát Ön falta fel, talán csak az is hamis vád?

Nem hagyott meg belőle mást, csak egy fél pár harisnyát?

- Hogy én őt ruhástul? Mit ki nem eszeltek!

Én még az almát is hámozva eszem meg.

- Furcsa, hogy a kunyhóban, hol megevődtek mindketten,

mégis piros farkasnyálnyom díszeleg a parketten.

- Az úgy történt, hogy ők aznap meghívtak a viskóba.

Nagyon finom uzsonna volt, szamóca és piskóta,

s mivelhogy én evés közben állandóan vicsorgok,

a vérveres szamócalé a pofámból kicsorgott.

- Én úgy tudtam, hogy önnél szabály,

hogy csak friss húsárut zabál.

- Kacsa! Füvet rágok lomhán legelészve,

zsengét, hogy a gyenge gyomrom megeméssze.

- És meddig lesz Önnél a juhhús is tiltva?

- Eddig! De erről már nem írhatsz, te birka!

*

Csernus Tibor

(Kondoros, 1927. június 27. – Párizs, 2007. szeptember 7.)

Kossuth-díjas magyar grafikus és festő.

Csernus Tibor kezdetben kereskedelmi iskolába járt, de nagy kedvet érzett a rajzoláshoz, s 1943-ban elkezdte az Iparrajziskola grafika szakát. Tanulmányaival párhuzamosan a Posner-nyomdában dolgozott litográfus tanoncként, ott Benkő András tanítgatta a rajzolás elemeire. 1944-ben beiratkozott az Iparművészeti Iskolába. 1945-ben hadifogságba esett.

A II. világháború után az Iparművészeti Iskolában Sárkány Lórántnál folytatta a grafika szakot, majd átment a Képzőművészeti Főiskola festő szakjára, ahol mestere Bernáth Aurél volt. 1952-ben festészeti munkásságáért, különös tekintettel Orlay Petrich Soma festi Petőfit c. alkotására Munkácsy-díjat kapott a II. Magyar Képzőművészeti Kiállításon. 1953-ban diplomamunkájának címe: A Landerer nyomdában kinyomtatják a 12 pontot. Első portréját 1954-ben Juhász Ferenc költőről készítette, akivel jó barátságban volt. Tájképei szocreál stílusban készülnek egészen 1956-ig.

Az 1950-es évek közepétől egyéni útkeresés jellemzi, a kubizmus és a francia festészet más XX. századi stílusirányzatait tanulmányozta. 1957-ben kijutott Párizsba, ott megismerkedett a két világháború közti francia festészettel, az automatista kalligráfiával (Georges Mathieu, Hantai Simon), a szürrealizmussal (Max Ernst, Tanguy). Nyaranként a szigligeti művésztelepen dolgozott, André Derain volt hatással tájképfestészetére. Természetmisztikus és szürrealisztikus alkotói folyamat jellemzi 1958-1964-ben keletkezett képeit. Ebben az időben több monotípiát is készít.

Könyvillusztrátorként is jelentős volt tevékenysége (Fejes Endre: Rozsdatemető; Remenyik Zsigmond: Por és hamu; Gongora: Válogatott versek stb.)

1964-től Párizsban élt és alkotott. Az 1970-es években a hiperrealista ábrázolás felé fordult, fotografikus vágású műteremrészleteinek, lakótelepeinek, csendéleteinek nem adott címet. Az 1980-as években Caravaggio stílusában fest többalakos, ál-akademikus akt-kompozíciókat és bibliai jeleneteket és csendéleteket (csirkével, hallal), állatképeket (ló, papagájok, hattyúk). Az 1990-es évekből legkiemelkedőbb monumentális expresszív-realista sorozata, a Szajha útja, amelyet William Hogarth metszetsorozata és az olasz látványfestő, Gaspare Traversi hatása ihletett.

Csernus Tibor érett művészetéről egyaránt elmondható, hogy mozaikplakát-festészet, szürnaturalizmus, hiperrealizmus, hogy neobarokk, sőt még a szocreál hagyománya is fellelhető benne. Fiatal korában tett párizsi tanulmányútja után stílusát „mágikus realizmusnak” nevezik. Később a tasizmus formaelemeit felhasználó szürrealisztikus stílusával Magyarországon iskolát teremtett.

Kép: Biciklisek, 2004

*

17:15, Szombat (szeptember 8.), m1

Csak egy telefon

fekete-fehér, magyar vígjáték, 71 perc, 1970

rendező: Mamcserov Frigyes

író: Fehér Klára*

operatőr: Forgács Ottó

szereplő(k):

Ruttkai Éva (Ágostonné, Éva)

Venczel Vera (Ágoston Kati)

Gábor Miklós (dr. Forgács György)

Drahota Andrea (dr. Imre Valéria)

Kiss Manyi

Paudits Béla

Márkus László

Fónay Márta

Tomanek Nándor

Ágostonné lányát, Katit a mezőgazdasági technikumba vették fel, pedig ő matematika tagozatos gimnáziumba szeretne járni. Mit tehet ilyenkor egy igazi anya? Minden követ megmozgat, még női csáberejét is beveti, csak hogy a gyerek az őt megillető helyre kerüljön.

Idő szerint | Hely szerint

Vetítik:

M1: Szombat (Szeptember 8.) 17:15

M2: Hétfő (Szeptember 10.) 0:20

+

*Fehér Klára

Született: 1919. május 21.

FILM:

Nem vagyunk angyalok (magyar tévéjáték) (TV-film) forgatókönyvíró

A tenger (szín., magyar tévéfilm sor., 1982) (TV-film) író

Csak egy telefon (ff., magyar vígj., 1970) (TV-film) író

Házassági évforduló (ff., magyar vígj., 1970) (TV-film) író

Mi, szemüvegesek (magyar játékf.) (TV-film) író

SZÍNHÁZ:

Kaland a tigris bolygón író

bemutató: 2000. február 19. Budapest Bábszínház

Mi, szemüvegesek író

bemutató: 2005. július 8. Lakner Bácsi Gyermekszínháza

KÖNYV:

A földrengések szigete (2008)

A titokzatos tizenhetedik (kisregény, 1990)

Az írnok rubingyűrűje (regény, 1990)

Bezzeg az én időmben

Búcsú a tengertől (regény, 1983)

De igazán tud repülni a karosszék! (2007)

Én sose kapok levelet (ifjúsági regény, 2010)

Én sose kapok levelet - Lesz nekem egy szigetem - Az indián kertje (2010)

Én sose kapok levelet - Lesz nekem egy szigetem - Az indián kertje (ifjúsági regény)

Én sose kapok levelet - Lesz nekem egy szigetem - Az indián kertje

Fele királyságom (2007)

Gilly, a halacska (mese)

Gyilkosság a Cápa-öbölben (elbeszélés, 1988)

Hetedhét tengeren

Hová álljanak a belgák? (regény)

Lesz nekem egy szigetem (ifjúsági regény, 1975)

Mi szemüvegesek (ifjúsági regény, 2006)

Mi szemüvegesek - Hetedhét tengeren

Narkózis (kisregény, 2008)

Narkózis - Négy nap a Paradicsomban - Sárgaláz

Narkózis - Négy nap a paradicsomban - Sárgaláz (2008)

Ne láss, ne hallj, ne szólj! (regény, 1993)

Négy nap a paradicsomban (regény, 1976)

Nem vagyunk angyalok (vígjáték)

Oxygénia (fantasztikus regény, 1988)

Szexmozi (karcolatok, 1980)

Tenger (regény, 1975)

MŰVEI:

Becsület (1950) író

A békeküldött (elbeszélés, 1953) író

Bezzeg az én időmben (ifjúsági regény, 1966) író

Búcsú a tengertől (regény, 1983) író

Csak egy telefon (humoreszk, 1969) író

De igazán tud repülni a karosszék! (mese, 1977) író

Egyetlen mondat törökül (humoreszk, 1970) író

Egyszer - és soha többé! (1963) író

Az Előre őrs pályát választ (ifjúsági regény, 1949) író

Az első hét története (ifjúsági regény, 1950) író

Én sose kapok levelet (ifjúsági regény, 1967) író

Az érem másik oldala (elbeszélések, 1951) író

Ethel és Julius (kisregény, 1953) író

Ez az ország a mi országunk (riportok, 1952) író

Fele királyságom (mese, 1980) író

A földrengések szigete (ifjúsági regény, 1958) író

Furcsa éjszaka (dráma, 1965) író

Gilly, a halacska (mese, 1975) író

Gyilkosság a Cápa-öbölben (elbeszélés, 1988) író

Hetedhét tengeren (mese, 1996) író

Hetedhét tengeren túl (mese) író

Hívek leszünk a béke szent ügyében (1952) író

Hová álljanak a belgák? (regény, 1988) író

Idegen víztükör (regény, 1959) író

Idézés bűnügyben (1949) író

Az indián kertje (ifjúsági regény, 1973) író

Az írnok rubingyűrűje (regény, 1990) író

A jó házasság ábécéje (1958) író

Juli óvodába jár (elbeszélés, 1953) író

Kevés a férfi (1960) író

Lesz nekem egy szigetem (ifjúsági regény, 1972) író

Ma éjjel ne aludj! (kisregény, 1967) író

Mennyei ágy (humoreszk, 1973) író

Mi szemüvegesek (ifjúsági regény) író

Narkózis (kisregény, 1969) író

Ne láss, ne hallj, ne szólj! (regény, 1993) író

Négy nap a paradicsomban (regény, 1976) író

Négyen, meg a béka (ifjúsági regény) író

Nem vagyunk angyalok (vígjáték, 1959) író

Nem vagyunk ördögök (humoreszk, 1968) író

Nyári vakáció (mese, 1956) író

Nyitott könyv (regény, 1951) író

Oxygénia (fantasztikus regény, 1974) író

Őrségen (regény, 1952) író

Sárgaláz író

Sem kővel, sem naranccsal (1951) író

Szerencsés történetek (1960) író

Szexmozi (karcolatok, 1980) író

Takács viadala (1951) író

Tenger (regény, 1956) író

A teremtés koronája (vígjáték, 1959) író

Tevekönyv (mese, 1950) író

A titokzatos tizenhetedik (kisregény, 1990) író

Vas-brigád (kisregény, 1950) író

*

Az első szerelmes éj

Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben,

s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben

fölöttük; hogy csillag lebeg, vagy leng a lassu hold:

vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj; mit szerelmük csiholt -

nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk,

hogy lángrakapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk,

nem tudtak semmiről talán, - hogy van-e most világ,

vannak-e fák; nem érezték a rózsák illatát,

nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan,

mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban -

megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala,

hiába szállt az éji csend szétoszló illata,

magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje

a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe;

köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz

lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz.

Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje,

elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye,

napfénnyé rezdült át az árny, - ó nem volt még Szerelem

boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem...

A.CH.Swinburne

*

Tiltott régészet?

Valóságos bomba lehet mindazok számára Michael A. Cremo könyve, akik a darwini evolúciót tanították az egyetlen kötelező elméletként.

A "Tiltott régészet. Az emberi faj rejtélyes eredete" című vaskos kötet cáfolja, hogy az ember az állatvilág részeként és annak folytatásaként, abból fejlődött ki, és nem is olyan régen, mindössze néhány százezer éve léteznek a bolygó felszínén a mai emberhez hasonlatos lények.

Cremo ugyanis számos olyan leletet és bizonyítékot ismertet, amely nemhogy nem illik bele a darwini folyamatba, hanem azt egyenesen romba dönti! Könyvében azt állítja, hogy a régészek nemcsak napjaink modern technikájával, hanem már legalább százötven éve is találtak olyan nyomokat, amelyek ellentmondanak Darwinnak. Néhány bánya mélyén pedig amatőrök is felfelfedeznek olyasmit, ami forradalmian új következtetésekre ad lehetőséget.

Míg a darwinisták a modern ember megjelenését legfeljebb maximum százezer évvel ezelőttre teszik, a 19. századi, és a századunk nem is olyan régi régészeti, paleontológiai és egyéb leletei ezt az időt megsokszorozzák, és alaposan visszatolják az időskálán.

A hivatalos tudomány állítása szerint százmillió évvel ezelőtt jelentek meg a Földön az első madarak, az első főemlősök és egyéb állatok, majd az első emberszabású majmokra még kilencvenmillió évig kellett várni. Cremo ezúttal olyan tudományos, ámde eddig eltitkolt vagy szándékosan félremagyarázott leletekről számol be, amelyek azt bizonyítják, hogy már a százmillió éves kőzetben is található az ember létezésére és emberi tevékenységre utaló, kétségbevonhatatlan bizonyítékok. Százmillió évvel ezelőttről származó emberi lábnyomot éppúgy találtak, mint aranyláncot, vasedényt. Sőt... 'cipőnyom' is került elő ilyen korú kőzetből!

Egymilliárd évvel ezelőttről is van jó néhány tárgyi bizonyíték: fémes gömbök formájában, bár nem biztos, hogy ezek emberi tevékenység következtében jöttek létre. Ám ahogy közeledünk az időben a jelenhez - jócskán megelőzve a legmerészebb darwinisták időtáblázatát is! -, Cremo bizonyítékai egyre nyugtalanítóbbak, számuk sokasodik, jelentőségük nő. Abból az időből, amikor a hivatalos tudomány szerint az ember még voltaképpen emberszabású majom volt, és semmiféle értelmes tevékenységet nem végzett, mert hiányzott hozzá az "értelme" - Cremo bizonyítékai közt fémcső, mozsár, mozsártörő, sokféle kőeszköz stb. szerepel. Amikor a tudomány szerint még a legegyszerűbb 'homo erectus', vagyis felegyenesedett ember nem létezett - már volt a mai emberrel tökéletesen megegyező tartású lény, a régészek ugyanis találtak ilyen csontvázat, teljeset és tökéleteset, csakhogy... 'nem hozhatták nyilvánosságra!'

Pedig arra mutató jelek is vannak, hogy a dinoszauruszokkal egy időben már élt ember a Földön, vagyis csaknem hatvanötmillió évvel ezelőtt! És Cremo szerint minden korban, az utolsó több tízmillió évben a majomemberek, majomősök, ősemberek is békésen megfértek az emberformájú emberrel! Így az utolsó korban is együtt élt a Neandervölgyi és a cro-magnoni típus, ami halomba döntené az eddig érvényes és a tudományos világ által közmegegyezéssel elfogadott tanokat.

Csaknem ötszáz, eddig eltitkolt, agyonhallgatott régészeti és egyéb bizonyítékról számol be a szerző. Valamint arról, hogyan próbálták megakadályozni őt is abban, hogy ezt nyilvánosságra hozza, lefilmezze, televízióban bemutassa. Pedig érdemes volna foglalkozni vele, hiszen Cremo műve mérföldkő lehet az újfajta emberi gondolkodás útján.

Nemere István

*

21:45, Vasárnap (szeptember 9.), DUNA Televízió

Zenekari próba

(Prova d'orchestra)

olasz-NSZK zenés dráma, 70 perc, 1978

rendező: Federico Fellini

író: Federico Fellini

forgatókönyvíró: Federico Fellini, Brunello Rondi

zeneszerző: Nino Rota

operatőr: Giuseppe Rotunno

látványtervező: Dante Ferretti

vágó: Ruggero Mastroianni

szereplő(k):

Balduin Baas (Karmester)

Clara Colosimo (Hárfás)

Elizabeth Labi (Zongorista)

Ronaldo Baracchi (Kontrafagottos)

David Mauhsell (Elsőhegedűs)

Feliratozva a teletext 333. oldalán.

Egy régi templom épületében zenekari próba folyik. Váratlanul megérkezik egy televíziós stáb is: riportok készülnek a zenészekkel. Feszült a hangulat. A zenekar és a karmester egyre kevésbé értenek szót, a szünet után pedig végképp elszabadulnak az indulatok. Fellini bölcs és mélyen emberi példázatának igazi szépségét a "zenekar" tagjainak rendkívüli szeretettel és boszorkányos virtuozitással megrajzolt portréi jelentik.

*

Tamkó Sirató Károly: Illa berek...

A pomázi

országúton

megy egy kalap,

megy egy kabát,

megy egy nadrág -

bennük: én!

Illa berek,

inak, erek!

Én egyszer majd

megeredek,

útra kelek,

megyek,

megyek...

Puszták, hegyek

utcák, terek...

Messzi, messzi,

messzi megyek!

- A föld

kerek!

Én csak

megyek!

Hideg nyarak,

sötét telek,

nádak, erek,

nagy tengerek!

Ellenségek!

Fergetegek!

Megyek,

megyek,

addig megyek,

amíg újra

rátok lelek...

Hazaérek,

itthon leszek,

ahol minden

puha meleg!

Egyet mondok:

jobb lesz, ha

útra se kelek!

Csobánkánál

a nagy fűben

végignyúlok,

leheverek,

s itt maradok

tiveletek!

*

Áram nélkül nem tudunk élni?

— T. Pandur Judit írása.

http://www.ffek.hu/blog/molnar_geza/kitekinto_—_aram_nelkul_nem_tudunk_elni_—_t_pandur_judit_irasa

*

21:30, Vasárnap (szeptember 9.), Duna World

Sosem lehet tudni

színes, fekete-fehér, magyar tévéjáték, 111 perc, 1974

rendező: Ádám Ottó

író: George Bernard Shaw

operatőr: Molnár Miklós

szereplő(k):

Tolnay Klári

Huszti Péter

Piros Ildikó

Schütz Ila

Tímár Béla

Mensáros László

Basilides Zoltán

Némethy Ferenc

Lőte Attila

Kádár Flóra

Feliratozva a teletext 444. oldalán.

A feminista írónő három felnőtt gyermekével az előkelő angliai fürdőhelyre érkezik. Gloriának és a 18 éves ikreknek az új környezetben rendkívül kellemetlen, hogy mindenki az édesapjuk felől tudakozódik, ugyanis anyjuk eddig nem tájékoztatta őket volt férje kilétéről.

*

Mérő László: Maga itt a tánctanár?

A szégyen emlékműve

2012/34. (08. 23.)

Esti Kornél Németországban egy kis fürdőhelyen állt meg először, hogy lemossa magáról az út porát. Senkit sem kellett megkérdeznie, hol a tenger. "A söpört, tiszta utcácskákon, pontosan minden tíz méterre csinos oszlop állott, azon fehér zománctáblán mutató kéz, alatta a szöveg: Út a tengerhez. Lehetetlen lett volna jobban kalauzolni az idegent.

Kiértem a tengerhez. Ott azonban kissé elhűltem. A fövenyparton, a víztől egyméternyire egy valamivel magasabb, de a többihez teljesen hasonló oszlop keltette föl figyelmem, s azon egy valamivel nagyobb, de a többihez teljesen hasonló fehér zománctábla, ezzel a szöveggel: A tenger."

Kosztolányi így folytatja: "Ezt eleinte merőben fölöslegesnek éreztem. Hiszen előttem tajtékzott a háborgó végtelenség, s nyilvánvaló, hogy az Északi-tengert senki se tévesztheti össze egy köpőládával vagy egy gőzmosodával. Később beláttam, hogy tévedtem ifjúi felületességemben. Éppen ebben volt a németek igazi nagysága. Ez maga volt a tökéletesség. Bölcseleti hajlamuk követelte, hogy lezárják a tételt, s az eredményre rámutassanak."

2006 elején Berlinben még ennél is nagyobb meglepetés ért. Azt hittem, ismerem valamennyire Berlint, legalábbis a keleti részét. Kamaszkoromban cseregyerekként többször is nyaraltam az NDK fővárosában, és elkapott a város hangulata - még az akkori szürkeségével is. Házigazdám barátja a fal melletti templom plébánosa volt, és a templom tornyából órákig bámultunk át a fal túlsó oldalán csillogó nyugati városrészbe. Sok évvel később az akkor már egységes város utcáin otthonosan sétálgattam, és egy csinos oszlopon egy nyíl mutatott valamerre: A Holocaust emlékmű felé. Kíváncsi lettem, mi ez, hová vezet a nyíl. Valahogy lemaradtam a korábbi évek vitáiról, amelyek az építését kísérték, egyáltalán nem tudtam, miről van szó.

Egyszerre csak elfogytak a táblák. Visszamentem az utolsóhoz, ismét követtem a kezet, és megint semmi. Sok hatalmas fekete kőoszlopot láttam, elkezdtem sétálni közöttük, és csak hosszabb idő után jöttem rá, hogy ez maga az emlékmű. Több mint két és fél ezer egyforma téglalap alapú, különböző magasságú fekete oszlop, a szélén alig húsz centi, a közepe tájt négy méter. Mintha egy abszurd Doom-pályán bóklászna az ember, bármelyik sarkon előbukkanhat valami szörnyűség.

A város kellős közepén voltam, Berlin talán legértékesebb telkén. Néhány száz méterre a Brandenburgi kapu, a sarkon a szuperelegáns Adlon luxusszálló, fölöttem Wim Wenders angyalai. Ezt a hatalmas, két háztömbnyi területet szánták az emlékműre - mintha Pesten a Deák tér és a Váci utca között csupa fekete kőoszlop állna.

Valószínűleg én voltam az emlékmű elképzelt optimális látogatója: a hülye turista, aki nem tud semmit, nem készült fel a látványosságra. Egyszer csak belecsöppen, és hagyja, hogy megragadja a hely hangulata. Teljesen átadtam magamat az érzéseknek, amiket a hatalmas fekete labirintus hozott létre bennem. Noha zsidó ősök utódaként mászkáltam a hatalmas, komor kőtömegben, ez semennyire sem érintett meg. Hisz számomra ez már nem más, mint családtörténet, egy mai magyar család története. Az kerített teljesen a hatalmába, hogy zsigerileg átéreztem: jézusmária, ezek tényleg, komolyan nagyon szégyellik magukat azért, ami történt, amit tettek.

Az emlékmű sarkában van egy pincemúzeum, ahol egyesével felsorolják az összes ismert elpusztított zsidót, német alapossággal. Ez azonban már nem érintett meg, egy múzeum, és kész. Eszembe sem jutott megkeresni köztük az őseimet. Visszamentem a kőoszlopok közé, és megint hatalmába kerített az a furcsa érzés. Itt nem az őseimről van szó, és nem is azokéiról, akiknek ez még ma is fontos, húsbavágó kérdés. Ez az emlékmű nem róluk szól, és még kevésbé a gyilkosaikról.

Az emlékművek általában hősökről szólnak, büszkeségről, tiszteletre méltó emberekről és helytállásokról, esetleg szomorúságról, gyászról, katasztrófák, háborúk vagy akár népirtások áldozatairól. De ilyet még nem láttam: egy emlékművet, ami a szégyenről, vegytisztán és csakis a szégyenről szól. Akaratlanul is megemeltem a láthatatlan kalapomat a németek előtt, hogy ezt volt lelkierejük létrehozni. Ott fogant meg bennem irántuk a szeretet.

Korábban is roppantul tiszteltem azt a népet, amely Bachot, Goethét, Gausst adta a világnak, de szeretni eszembe sem jutott azokat, akik a holokausztot csinálták. Apám, aki túlélte és "meghalt szép vénségben", 87 évesen, egyszer, úgy 75 éves korában azt mondta, hogy mi sajnos nem tudjuk, mennyire vagyunk hosszú életűek, mert a családból senki sem halt meg természetes halállal. Gyűlöletet egyáltalán nem plántált belém a németek iránt, de azt hittem, esélye sincs annak, hogy megszeressem őket.

Unokahúgom jó húsz évvel ezelőtt, tizenhat évesen beleszeretett egy a Balatonon nyaraló német srácba. Amikor a következő nyáron kiutazott hozzá, nagynéném magába roskadt. Úristen, egy német. Unokája lelkére csomózta, hogy a pályaudvaron az első két mondata ez legyen: 1. szűz vagyok, 2. zsidó vagyok. A kislány engedelmeskedett a nagyanyai intelemnek, és ezt a választ kapta: 1. én is, 2. kit érdekel? Ez volt az első pillanat az életemben, amikor meglegyintett, hogy akár szerethetném is őket, de akkor ezt inkább a kis unokahúgomra hagytam. Épp elég volt a nagynénémet meggyőzni arról, hogy a német srácnak sem könnyebb. Hisz tudom, hogy sokkal könnyebb azt szeretni, akivel jót tettünk, mint azt, akivel rosszat. A német srác válasza azt jelentette számomra, hogy ő ezen már régen túl van. Végül sikerült meggyőzni a nagynénémet, hogy legyen ő is ugyanilyen nagyvonalú, és megtanulta azt mondani, hogy német - kit érdekel?

Ez jó tíz évvel a holokauszt-emlékmű felállítása előtt történt. A bolyongás az emlékmű komor labirintusában arról győzött meg, méghozzá nem az eszemen keresztül, hanem a zsigereimben, hogy a németek nem úgy akarnak túljutni a szörnyűségeken, amiket elkövettek, hogy az idő majdcsak meghozza a felejtést, még kevésbé úgy, hogy letagadják vagy kozmetikázzák. Hanem valóban szégyellik magukat érte, és mindent megtesznek azért, hogy mindez ne ismétlődhessen meg. Mitől szeressen meg az ember egy népet, ha nem ettől?

Forrás: Mancs

p.s.: valami hasonló segíthetne minket/engem a zsidóság – jobb- megszerettetésében? De ma még ott tartanak a választott/önjelölt vezetőik, hogy „letiltatják” az ÁVÓSOK vetítését… (N.J.)

*

Soá-mánia

Claude Sarraute 2009. december 9-én kellemes perceket szerzett az Europe 1 rádió hallgatóinak azzal, hogy párhuzamba állította azt, amit fajtársai elértek a soá piacosításával, illetve azt, amire a "hülye" örmények nem voltak képesek a saját genocídiumukkal. Élvezzük mi is ezt a hamisítatlan zsidó humort, amellyel a Le Monde volt újságírója, Jean-Francois Revel akadémikus 83 éves özvegye örvendezteti meg a hallhatóan remekül szórakozó publikumot.

Marc-Olivier Fogiel műsorvezető: Miért távolították el egy adott pillanatban Claude-ot a Le Monde-tól? (...)

(Claude Sarraute-hoz fordulva) Az egyik kollégája azzal froclizta önt, hogy sohasem mer kötekedni a soá kapcsán, mire ön azt írta: "Nézzétek, hogy mi, zsidók, mit tudtunk csinálni a soánkkal...

Claude Sarraute (közbeszólva): Ó, ezt egy örmény nőnek mondtam!

M.O.F.: "...eladtuk mindenhol, tele vagyunk pénzzel, tényleg erősebbek vagyunk, mint ti."

C.S.: Igen, ezt mondtam. (...) Ezeknek a hülyéknek ugyanaz a rendelkezésükre állt, és mindössze annyit tudtak vele kezdeni, hogy leültek a földre az utcán! (Ha-ha-ha)

Hát, mit is mondhanánk erre? Tényleg nagyon jól szórakoztunk. Az örmények nyilván kevésbé. De még összeszedhetik magukat. Itt a követendő példa. Lehet utánozni.

____________________

Franciául tudó mazochistáknak, ha netán élőben is élvezni szeretnék az előbbi párbeszédet:

http://www.dailymotion.com/video/xbfxql_claude-sarraute-et-ses-propos-su...

A téma hátteréről bővebben ld.

http://www.ujjobboldal.hu/node/152

*

A Magyarősvallás Büün

Abszurdisztán katonái (Belzebub nyomán)

Nem olyan nagyon régen Szurdisztánban úgy döntöttek, hogy rendszerváltás lesz. Meg is változtattak mindent amit előzőleg csináltak. Az ország nevét Abszurdisztánra változtatták , hogy jobban megfeleljen az új idők új eszméinek. Amit addig tiltottak azt kötelezővé tették, ami fehér volt azt feketére festették, aki barát volt az ellenfél lett és mindent szorgalmasan leromboltak ami a múlthoz kötötte őket. A repülőteret átnevezték és szélnek eresztették a pilótákat. Mindenki láthatta, hogy ez egy teljesen más rendszer. A papok buzgón imádkoztak és megszentelték az új rendszert.

Az államalapító ősök biztosan büszkék lennének ha látnák, hogy mi lett az egykori elmaradott törzsi Szurdisztánból.

Milyen nagy tetteket visznek véghez Abszurdisztán mai hős vezérei. Az állam ma már teljesen új szerepet játszik. Például szerencsejátékot üzemeltet , hogy Abszurdisztán lakosai jól kijátszhassák magukat. Megfelelően gondoskodik labdajátékokról is. Abszurdisztán vezérei szorgalmasan vetnek ki újabb és újabb adókat, hogy becsületesen fizetni tudják hiteleiket amit legnagyobb ellenségüktől a gonosz IMF birodalomtól kaptak kölcsön.

A gonosz IMF birodalomhoz még korábban Szurdisztán csatlakozott önként de most már kiderült, hogy visszakérik a pénzt. Nagy a csalódás. A gonosz IMF kellemetlenkedik mielőtt újabb kölcsönt ad és láthatólag egy szavát sem hiszi el Abszurdisztán hős vezéreinek.

De Abszurdisztánt nem lehet letéríteni küldetéséről ilyen apró nehézségek okán. Paradox helyzetekben unortodox megoldásokat vetnek be. Ember legyen a talpán aki követni tudja az abszurdisztáni észjárást. A dzsessz ördögei sem tudnák lejátszani zongorán az állam stratégiáját pedig ők hivatalból improvizálnak.

Néhányan már gyanítják, hogy a bolondok házát azért nem kellett volna olyan hamar bezárni mert így nem látszik majd a különbség bolondok és nem bolondok között.

Isten óvja Abszurdisztánt ! - saját magától

p.s.: vajon e Facebook-os bejegyzés szerzője miért gondolja és gondoltatja el úgy az IMF-et, mint egy derék gazdagabb szomszédot, akitől mi, lumpen stb. alakok pénzt vettünk fel, amit persze eldőzsöltünk, s most meg ravaszkodunk… stb. Mindezt persze nem e bábkormány védelmében mondom… (N.J.)

*

Heltai Jenő:

Vén fiúk dala

Barátaink megházasodnak.

Férjhez megyen az ideálunk,

Hajfürtjeink is rendre fogynak,

De még mi rendületlen állunk.

Bár homlokunk is csupa ránc már,

S testünket a hideg kirázza,

Elsők vagyunk mi még, ha tánc vár,

És a szivünkön nincs barázda.

Bár a tüdőnk elég szegényes,

Görbe a hátunk, szűk a mellünk,

Annak, ki nem rátarti, kényes,

Szinte csodás, mennyire kellünk.

Nem búsulunk, ha cserbe hagynak,

Oh, van a hűtlenségre mentség,

Ha rózsáink itt-ott lefagytak,

Akad azért még jó szerencsénk.

A boldogsághoz oly kevés kell:

Zsebünkbe néhány büszke tallér,

Egy kicsi bor, egy kicsi étel,

Egy jó kabát, egy tiszta gallér.

Felséges Úr, ezerszer áldott,

Nagy alkotója eme létnek --

Add meg nekünk a jó kabátot,

A kicsi bort, a kicsi étket.

Add meg nekünk, hogy míg csak élünk

A pénz zsebünkből ki ne fogyjon,

Ki ne aludjék szenvedélyünk,

És a szemünk mindig ragyogjon!

S mikor eljő a várt, az áldott,

A szigorú halottas ünnep --

Oh, adj nekünk egy jó barátot,

Aki lefogja két szemünket.