Láttam, olvastam, hallgattam

Link ajánló 16.

Tóth Árpád: Álarcosan

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?

Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,

A világ minden fényét s melegét

Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.

Ibolyákkal a téli Riviérát.

Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,

Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat

Se tudok hazudni, se lopni.

Vergődő és fénytelen harcokon

El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,

Csillog a világ szörnyű arany-szennye.

Röhögő senkik, balkörmű gazok

Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,

Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.

De légy türelmes. Jön még ideje

Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,

Váró révem, virágos menedékem.

Most álarc van rajtam, zord és hideg,

De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,

Öledbe hajló arcomról lemállik,

S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden

Mindhalálig.

*

Tóth Árpád:

Lélektől lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,

S a mérhetetlen messzeségen át

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szivek!

A Sziriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!

Ó, jaj, az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

1923

*

József Attila

TÉL

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,

Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,

Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -

S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla

S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hisz zúzmarás a város, a berek...

Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni

És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,

Hogy fölengednének az emberek!

1922. november 12.

*

REGE A CSODASZARVASRÓL

Száll a madár ágrul ágra,

Száll az ének szájrul szájra...

(Arany János Buda halála)

Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája. Az apa elmeséli fiának, az később az ő fiának. Egyszer majd ti is elmesélitek utódaitoknak, honnan jöttünk, hogyan kerültünk ide ebbe a szép országba.

Hallgassátok meg!

Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé volt egyszer egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek. De ő nem azokra volt büszke, hanem két fiára. Hunornak hívták az öregebbiket, Magyarnak a fiatalabbikat. Egyformán derék, jó növésű legény volt mind a kettő. Sas a szemük, villám a kezük.

Nagy vadászember volt Nimród, s akármerre űzte-kergette a vadat, mindenfelé elkísérte a két fia.

Mondta is neki a felesége, Enéh királynő: - Nem jó vége lesz annak, uram királyom, ha te úgy rákapatod a gyerekeket a vadászatra.

- Ahogy az isten akarja - felelt mosolyogva az öreg fejedelem. - Én már csak annak örülök, hogy nem kell már azokat félteni a vadállattól se, mert azzal is elbánnak.

Később a fiúk apjuk nélkül is elmentek vadászni.

Egyszer éppen apjuk országának a határán vadászgattak kíséretükkel. Ötven deli levente kísérte Hunort, ötven nyalka legény Magyart. Sok madarat halomra nyilaztak, dárdájuk számtalan vadat leterített.

A két testvér már éppen hazafelé készülődött, mikor hirtelen egy gímszarvas bukkant fel előttük. De olyan ám, amilyent még sohase láttak. Fehér a szőre, mint a hó, ragyog a szeme, mint a gyémánt, ágas-bogas két szarva pedig egymásba fonódva olyan, mint a koszorú.

- Ezt már csak nem hagyjuk itt! - kiáltott Hunor, lovára pattanva.

- Legjobb volna elevenen elfogni, és hazavinni édesanyánknak! - Azzal felszökött paripájára Magyar is. Hajrá, száz vitézükkel utána a csodaszarvasnak! Árkon-bokron keresztül, hegyről le, hegyre fel, sűrűből tisztásra, mezőről berekbe.

Reggeltől napszállatig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, s egy locsogós, mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.

A daliák egymásra néztek.

- Szeretném tudni, bátyám, hová kerültünk - szólalt meg Magyar.

Körülnéztek, s csudaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes a gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, nyüzsög a folyóban a hal.

- Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni! - sóhajtott Hunor.

- De megszakadna apánk, anyánk szíve, ha többé nem látnának bennünket - felelte Magyar.

- De látnak ám! - fordította hazafelé Hunor a lova fejét. - Szüleinkhez hazatérünk, szándékunkra áldást kérünk!

Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak Enéh királyné sopánkodott:

- Jaj, édes gyerekeim, mi lesz belőletek azon a vadon helyen? Ki főz nektek ebédet, ki mossa ki gyolcsruhátokat?

- Majd csak ád az isten arra is valakit - bíztatta az öreg fejedelem a feleségét. Csakugyan adott is. Mire a fejedelem fiai a száz vitézzel visszatértek a szigetre, már messziről vidám muzsikaszó és ének fogadta őket. Egy szomszéd fejedelemnek, Dul királynak a két lánya mulatott, mind a kettő ötven-ötven lánypajtásával. Táncoltak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, mint liliomvirágok a szélben.

Hunor és Magyar összenéztek a vitézekkel.

- No, fiúk, lesz már, aki főzzön, mosson ránk! Ebből lesz csak nagy lakodalom!

Úgy is lett! Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy lányt, és azt mondta neki:

- Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó-kapa válasszon el bennünket egymástól.

Hunornak és Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. Napnyugati fele jutott Hunor népének, s azok voltak a hunok. A keleti fele jutott Magyar leventének, s ezeknek utódjait nevezték magyaroknak. Az országot Szittyaországnak. Ez a szép monda pedig szálljon tovább is szájról szájra.

Móra Ferenc

*

A liberális terrornak miért nincs emléknapja?

1792. szeptember 2-7. 2012.:

Szabadság, Egyenlőség, Testvériség...

"A nagy leszámolás első fejezete 1792. szeptember 2-án kezdődött, s amikor 7-én a nap nyugovóra tért, mintegy 1400 áldozatnak, közte 225 papnak kiontott vére festette pirosra a különböző vesztőhelyek tereit és árkait. Párizs egyik angol vendége elrettenve mondotta: ehhez hasonló gaztettet nem tudnak felmutatni az emberi gonoszság évkönyvei. A bűn nagyságát és borzalmát csak fokozza, hogy ártatlanokat koncoltak fel és fejeztek le, akiknek rovására nem lehetett mást írni, mint hogy politikai érzületük nem egyezett a forradaloméval. Ez azonban elég vádpont volt arra, hogy bebörtönözzék és pusztán formai tárgyalás után kivégezzék őket. A bebörtönzöttek annyi szenvedésen mentek át, hogy örömmel fogadták, amikor rövid úton történt kihallgatás után, vagy nem egyszer annak mellőzésével vesztőhelyre vitték őket.

A hősiesség felemelő példáját hagyta az utókorra Arles szentéletű érseke, a 87 éves Dulau. Előbb a párizsi karmelita kolostorba zárták több társával, mint Hébert, a király gyóntatója, Gagniéres, a nagytudású jezsuita, Lafranc, a két testvér-püspök: La Rochefocauld Ferenc József és Péter Lajos. Danton eleinte dél-amerikai száműzetésbe akarta őket küldeni, de azután a deportáció helyett a halál mellett döntött. Ezt nem is titkolták előttük. Dulau bátran nézett sorsa elé s buzdította társait is a kitartásra. Vigaszát az imából merítette, melyet csak akkor szakított meg, mikor nevén szólították. Az érsek térdenállva végzett imájából felemelkedett s Mesteréhez hasonlóan eléjük lépett, s emelt hangon mondotta: akit kerestek, én vagyok. Ha magatartása pillanatra meg is hökkentette hóhérait, csakhamar felocsúdtak s elvégezték véres feladatukat: testét felkoncolták, fejét pedig szétroncsolták. Így halt meg: a szegények iránti könyörületes szívét még napjainkban is emlegetik Franciaországban. De úgy haltak meg a többiek is, akiknek hősi bátorsága még az egyik hóhér nyelvére is ezeket a szavakat adta: oly bátran és örömmel mentek a halálba, mintha legalább is menyegzőről lett volna szó. 1926-ban az Egyház hivatalosan is elismerte vértanúságukat."

(Meszlényi Antal: A keresztény Egyház története VII/2., Az Egyház és a francia forradalom, Budapest, 1941)

*

Drábik János

Mit kell tenni a magyar nemzet megmaradásáért

http://www.magyarvagyok.com/videok/listak/eloadasok/6080-Drabik-Janos-Dr-Mit-kell-tenni-a-Magyar-Nemzet-megmaradasaert/

+

Drábik János honlapja

http://www.hifimagazin.hu/drabik/eloadasok/index.htm

*

Siklósi András

Szellemi, lelki, erkölcsi és hitbeli adalékok

a magyarság megmentéséhez

(Elhangzott az MVSZ VIII. Világkongresszusán, a budapesti Magyarok Házában, 2012. aug. 18-án.)

Tisztelt Világkongresszus, kedves Honfitársaim, szeretett Testvéreim!

Egykor a magyari fajta is a krisztusi tökéletességet közelítő, istenarcú, kultúrmissziót betöltő és legyőzhetetlen nép volt. Nem meglepő, hogy az alvilág romboló erői ellene támadtak, hogy maga a Sátán és démoni szövetségesei próbálják országát megkaparintani, őt pedig szétszórni, beolvasztani vagy megsemmisíteni. Ma már ez a küzdelem végkifejletéhez érkezett. A nemzet keresztre szögezve, tehetetlenül és hitetlenül várja a csodát, miközben rettenetes haláltusáját vívja. Csakhogy Jézus feltámadt, s ebben külön-külön mindnyájunknak része lehet, de arra nincs példa a világtörténelemben, hogy egy elvérzett, kiirtott nép valaha életre kelt a semmiből. Nekünk tehát minden fájdalmunk dacára, még élve, s önerőnkre támaszkodva le kell szállnunk a keresztről, ha a Magyarok Istene is úgy akarja. Mert széthordott javakat, kiüresedett hagyományt, betiltott anyanyelvet, elrabolt országrészeket némi fáradsággal és áldozattal vissza lehet még szerezni; de a nemzethalál után már megmaradásról vagy újjászületésről többé nem beszélhetünk.

Nem kétséges, hogy ma is van feladatunk és küldetésünk, de biztosan nem az, hogy föláldozzuk magunkat másokért, hogy életünk árán is galambokká szelídítsük a húsunkat szaggató keselyűket. A mi dolgunk éppen az – mint a fény s a tudás legősibb népének –, hogy megőrizzük (s minden jó szándékú nációval ingyen megosszuk) a ránk bízott isteni talentumokat, továbbadjuk az életet, s fönnmaradjunk a világ végéig, hogy a természeti és égi törvényekkel összhangban, boldogan s békességben építhessük lelkünket, otthonunkat, hazánkat. S ha ettől bárki erőszakkal el kíván téríteni, vagy eredményeinktől, alkotásainktól meg próbál fosztani, vagy bármi okból kardot ránt ellenünk, bizony kapja meg, amit megérdemel! Sajnos az amerikanizálódó világban uralkodó multinacionális, globalizációs elnemzetlenítő folyamatok sem kedveznek a magyar törekvések elfogadtatásának; de mi mégsem mondhatunk le igazunk minél teljesebb érvényesítéséről, szabadságunk, semlegességünk, nemzeti önrendelkezésünk és egységünk megteremtéséről, zsivány módra elbirtokolt területeink visszaszerzéséről.

Kulcsszavaink a következők legyenek: önvizsgálat, önellátás, önvédelem. Ezek vonzásában próbáljunk tömörülni, kisebb-nagyobb közösségekké szerveződni, majd elindulni a kitűzött célok, a nemzet valódi emelkedése felé. Szögezzük le, hogy egy nemes ügy elgáncsolása, egy ember pályájának kerékbe törése, egy nemzet keresztre feszítése még nem föltétlenül a halált s a véget jelenti, hanem csupán a gonoszság ideiglenes térnyerését. A föltámadás reménye, a magasabb rendű értékek választása mindig üdvösebb, mint a csupasz porhüvely megmentése, ill. a tűrhetetlen megaláztatások lenyelése. A bátor nemzetszolgálat – legyen bármi a bére – mindenkor áldásos, gyümölcsöző életet jelent; míg a meddő, könnyelműen elherdált, pláne a nemzet kárára fordított élet, átkot. Könnyekből, búskomorságból, „sírva vigadásból”, dühből és gyűlölködésből építkezni nem lehet. Lelkünkből, nemzettudatunkból tehát sürgősen száműzzük az efféle gátló koloncokat, s kölcsönös türelemmel, megértéssel, szeretettel kíséreljük meg az önmagunkra találást, majd mozduljunk el egy fundamentálisabb, hasznosabb létezés irányába. Ne verjük féltéglával a mellünket, hogy milyen kiváló hazafiak, remek próféták vagyunk, hiszen selejtes vagy értékes voltunkat úgyis eldönti majd a könyörtelen idő. Ugyanakkor legyen tartásunk és méltóságunk bármilyen helyzetben; ne keressük a hatalom kegyeit, s ne bénítson bennünket kisebbrendűségi érzés. Jogainkért, érdekeinkért, anyagi és szellemi javainkért álljunk ki határozottan; ne hagyjuk magunkat elkábítani és sarokba szorítani; továbbá tartsuk számon sérelmeinket, s támogassuk bajba jutott vagy nélkülöző testvéreinket.

Úgy gondolom, az istenhit és a hazaszeretet minden magyarnak rendkívül fontos, s igen harmonikusan kiegészítik egymást. Csak akkor élhetek önmagammal s a világgal teljes szellemi-lelki összhangban, ha nem állítom szembe őket, hanem mindkettőhöz egyformán ragaszkodom, s jó testvérként megférnek a szívemben. Megtapasztaltam azt, hogy akik kizárólag a transzcendens dolgokba csimpaszkodnak, azok előbb-utóbb bigottá válnak, s szájtátva reménykednek az isteni beavatkozásban, miközben saját kötelességeiket elhanyagolják honfitársaikkal és hazájukkal szemben. Akik viszont kikapcsolják, megtagadják a rejtett misztériumokat, amolyan „sült-realistaként” az önzetlen, egészséges hazafiságra is képtelenek, mert beléjük fészkel a gyűlölködő sovinizmus, s a legkisebb kudarcok is porig sújtják őket. Mindkét oldal elrugaszkodik a valóságtól, s vallási fanatizmusában, ill. politikai elvakultságában hajlamos a rossz döntésekre, a küzdelem korai feladására, vagy éppenséggel önnön képességeinek, hatósugarának fölülbecslésével mások bajba sodrására. Aligha kell részleteznem, milyen szörnyű lehet mindkettő a nemzet szempontjából. Nem könnyű tehát megtalálni a helyes egyensúlyt istenhit és hazaszeretet között, azonban ez elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy – a ránk törő külső és belső ellenségekkel szemben – önvédelmi élethalálharcunkat elődeinkhez méltóan megvívjuk. Mert bárki bármit állít, ezt a háborút nem kerülhetjük el, nem úszhatjuk meg, s a siker nem fog mennyei mannaként az ölünkbe hullni.

Bár korunk sötétebb és rémisztőbb minden előzőnél, mi mégsem vagyunk hitványabbak elődeinknél, ezért indokolatlan lenne fajtánk „temetése”, vagy bármiféle önmarcangolás. Persze a tárgyilagos erőfelmérést, leltározást a saját táborunkban is meg kell ejtenünk. Bíztató jövőképet csak akkor vázolhatunk fel, ha behatóan megismerjük történelmünket, páratlan kultúrkincseinket, sok évezredes hagyományainkat, s eltéphetetlen szálakkal kötődünk ősi gyökereinkhez. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a múltunk nem mögöttünk botorkál, valami távoli, ködös homályba veszve; hanem közvetlenül alattunk van, amelyen rajta állunk, s belőle merítünk példát, energiát és nyersanyagot az országépítéshez.

A ránk váró feladatokkal akkor is meg kell birkóznunk, ha pillanatnyilag nem hoznak eredményt, s látszólag céltalanul telik el az életünk. Lehet, hogy egész nemzedékünk elbukik, előfordulhat, hogy együttesen se bírjuk megfékezni mélyrepülésünket. Számunkra ez föltétlenül tragédiát jelent, azonban semmiképp sem menthet föl kötelességeink teljesítése alól. Felelősséggel tartozunk utódainknak, az egész nemzetnek (s persze lelkiismeretünknek is) abban, hogy betöltöttük-e hivatásunkat, örök magyar küldetésünket. Egyszer el kell számolnunk arról, hogy megőriztük-e a ránk bízott értékeket, hogy tovább adtuk-e a világító lángot s magát az életet. Jaj lesz azoknak, akik kibújtak a rájuk rótt sors alól, s a munka könnyebbik végét választották, pláne önös érdekből a nemzetrontók pártjára álltak, vagy elárulták drága hazánkat!

Lehet, hogy minden törekvésünk, lelkesedésünk, alázatos és áldozatos nemzetszolgálatunk csupán egy csepp a tengerben, viszont milliónyi ilyen csepp már szinte tenger. Ha mindenki megteszi a maga dolgát, elképesztő hajtóerőket sorakoztathatunk fel a magyarság mellett! Ne felejtsük: Isten mindenek fölött, s a Haza mindenek előtt!

Szomorúan látom, hogy a posztkommunista „köpönyegváltás” korszakában szinte minden tisztességes népi kezdeményezés, a magyarság helyzetének javításáért indított valamennyi mozgalom előbb-utóbb zátonyra fut, vagy csírájában elhal. Ember legyen a talpán, aki ennyi kudarc után még reménykedni mer, s valami új, nagy fába vágja a fejszéjét, avagy folytatja korábbi küzdelmeit eltiprásunk ellen, ill. a magyar igazság, szabadság és kultúrfölény érvényesítéséért. Mivel a politikában, a gazdaságban, netán a nyílt csatamezőn egyelőre nem sok babér teremhet számunkra, ezért az elkerülhetetlen hazamentő harcokat legelőször szellemi-lelki síkon kell megvívnunk. Helyre kell állítanunk szétroncsolt történelmi és nemzettudatunkat, önbecsülésünket, ellopott bátorságunkat és nemességünket, sárba döngölt hitünket és életkedvünket. Vissza kell térnünk eurázsiai örökségünkhöz, lappangó hagyományainkhoz, feledésbe merült értékeinkhez. Csupán e szilárd, biztos alapokra támaszkodva lehet esélyünk, hogy más dimenziókban is legyőzzük esküdt ellenségeinket; s minden téren egy szerves, értelmes, örömteli életet, ill. egy fejlett, gondoskodó, vonzó országot teremtsünk magunknak.

Sokat töprengek azon, melyik utat válasszuk, miképpen cselekedjünk, hogy garantáltan előbbre jussunk. Szerintem kizárólagos, egyedül üdvözítő recept nincs, s még ha létezne is ilyen, ugyan ki lenne képes elfogadtatni az összes hazafias táborral vagy csoportocskával, ilyen széthúzás és megosztottság mellett. Nem vitás, hogy roppant kegyetlen, mohó háttérerők szorításában vergődünk, melyek a végső pusztulásunkra törnek; azonban általános romlásunkban igen jelentősek a saját vétkeink is. A gyávaság, a közöny, a becstelen önzés, az önfeladás, a szolidaritás hiánya, az elvtelen megalkuvás, a műveletlenség, az agymosás és kisemmizés eltűrése, a materiális fogyasztói szemlélet, a pénzközpontúság stb. sajnos egyre intenzívebben áthatja népünket. Tehát nem elég, ha hódítóink, lakájaink gaztetteit nyilvánosságra hozzuk és megtoroljuk, hanem tulajdon portánkon is szigorú, elfogulatlan önvizsgálatot kell végeznünk. Hibáinkat, mulasztásainkat számba kell vennünk, és sürgősen változtatnunk kell eddigi magatartásunkon, világnézetünkön. E nélkül zuhanásunk megállíthatatlan, fuldoklásunk kezelhetetlen.

Nem tagadom, olykor közel kerülök ahhoz a határhoz, melyen túl minden további küszködés és áldozat fölösleges, hiszen ha megfeszülök, akkor sem érhetek el semmit. (Bajtársaim közül is egyre többen visszavonulnak, s magukba fojtják meddő keserűségüket.) De hiszen megrontóink pont ezt akarják, hogy minden hazafi feladja őrhelyét, és minden hű szív megszűnjön dobogni! Pusztán ezért is folytatnunk kell a munkát, legalább dacból! S még inkább azért, mert ez egy életre szóló hivatás, egy Istentől kapott küldetés, melyről egyedül neki tartozunk számadással. Nem az a fontos tehát, hogy sikerrel járjunk (bár ez sem mellékes!), hanem hogy teljes energiánkkal, rendíthetetlenül mindent elkövessünk az ügy érdekében. A szüntelen küzdés és nemzetszolgálat sohasem értelmetlen! Az égi és földi teljesség – mint legfőbb iránytűnk – vezéreljen bennünket mindig, hogy legalább megközelíthessük az elérhetetlent.

Az utolsó 100 évben a magyarság hajdan dicsőséges, később kudarcokkal, vereségekkel is terhelt, de mindenkor viharok tépte, sok ezer éves történelmének olyan mélypontjára jutott, ahol már a puszta léte, fönnmaradása is veszélybe került, nemhogy megújulása és fölemelkedése. A hivatalos politika sajnos ritkán teljesítette alapvető kötelességeit népünkkel szemben, sőt nemegyszer önnön vezetőink váltak legádázabb sírásóinkká, kerékkötőinkké, a fejlődés és értékőrzés elmozdíthatatlan gátjaivá. Úgy vélem, bármilyen hatalom is regnáljon Magyarország élén, a jelenlegi avult, ördögi demokratúrában nem lehet képes feladatainak maradéktalan végrehajtására, ill. a nemzeti akarat érvényesítésére. Ezért totális fordulatra, radikális rendszer-, államforma- és paradigmaváltásra van szükség; amely azonban csak a civil lakosság összefogásával és szervezett, elszánt közreműködésével érhető el. A politikai elit sohasem működhet hatékony ellenőrzés nélkül, s nem engedhető meg, hogy az iránta támasztott széles körű elvárásokat figyelmen kívül hagyja, vagy éppen az össznemzeti érdekek, célok ellen cselekedjen, felelőtlenül és büntetlenül.

Mivel nem kevesebbet szeretnénk, mint az egyetemes magyarság mostoha helyzetén javítani, ezért tevékenységünket távlatos és magas rendű hivatástudatnak kell vezérelnie; mely nem kötődhet egyetlen párthoz, önjelölt klikkhez, ideológiai szekértáborhoz sem. Mindenkor azokat a fő stratégiai gondolatokat kell megfogalmaznunk, melyek nélkül lehetetlen bármiféle változás kiharcolása. Sürgősen vissza kell szereznünk eltékozolt jussunkat, mások által lezüllesztett erkölcsi tartásunkat és becsületünket. Beteg társadalmunk gyógyításakor nem elégedhetünk meg felemás „reformokkal”, „megszorító csomagokkal”; vagyis nem a másodlagos okozatokat, hanem az elsődleges, kiváltó okokat kell kiküszöbölnünk; s az életünkbe haladéktalanul integrálnunk kell azokat a vezérlő eszméket, amik a magyarságot mindmáig megtartották ennyi vérzivatar dacára is.

A jövőben szükséges általános nemzetmentést csak olyképpen vázolhatjuk föl és valósíthatjuk meg, ha kizárólag önérdekünkre vagyunk tekintettel; az eddigi megalázó, önfeladó megfelelési kényszerek helyett. Nyilván nem rugaszkodhatunk el teljesen a nemzetközi erőviszonyoktól, a sokat emlegetett „politikai realitásoktól”; azonban világosan ki kell mondanunk, hogy csak azokkal működhetünk együtt bármiben, akik nem akarnak leigázni, kifosztani, gyarmati sorba zülleszteni, vagy éppenséggel likvidálni bennünket. Jobb, ha tudjuk, hogy mindazok, akik emberszámba se vesznek minket, akik csalárdsággal vagy erőszakkal közelednek hozzánk, akik csak mesés profitot remélnek tőlünk, bizony azok ellenségeink, éljenek bármelyik kontinensen! Magyarországon valódi áttörés a nemzet megkerülésével nem hajtható végre (senki sem váltható meg, ha nem kívánja!), beleértve az elcsatolt nemzetrészeket és az emigrációt is. Mindenre kiterjedő jobbító csatáinkat egyszerre kell megvívnunk materiális (fizikai) és szakrális (metafizikai) síkon is; mert egyik sem nélkülözheti a másikat, külön-külön egyik oldal sikere sem vezethet végleges győzelemre. Ezek után lássuk konkrétan azt a „tízparancsolatot” (nemzeti minimumot), amely szükséges ahhoz, hogy a Kárpát-medence magyarsága elmozdulhasson a mostani (v)álságos, csőd-közeli holtpontról egy biztatóbb irányba.

I. GAZDASÁGI-ANYAGI FÖLEMELKEDÉSÜNK ESZKÖZEI

1.) A közrend, a közbiztonság s a törvény előtti egyenlőség mielőbbi megteremtése. A „megélhetési” és a „fehérgalléros”, valamint a monetáris bűnözés, ill. a korrupció fölszámolása. A visszaesők és közszolgálatot ellátók „félrelépéseinek” fokozott elmarasztalása. A belső rendvédelmi szervek (rendőrség, ügyészségek, bíróságok) megtisztítása és megerősítése, az ismét kötelezően sorozott honvédő hadsereg ütőképességének biztosítása. Közhatalmi tisztséget csak átvilágított, becsületes, arra alkalmas s a nemzetnek elkötelezett személyek tölthetnek be.

2.) Virtuális külföldi hitel- és kamattartozásunk további törlesztésének megtagadása, vagy zömének eltöröltetése. Szabadulás az IMF és a Világbank, valamint a többi globalizáló mamutvállalat és pénzintézet karmaiból. Nemzetérdekű gazdaság és kereskedelem kiépítése; a hazai kis- és közepes vállalkozások, mezőgazdasági kistermelők támogatása, piacaink bővítése. Munkahelyek teremtése, progresszív és családközpontú adózás, a minimálbérek emelése, a nyugdíjak értékállóvá tétele, a segélyek szigorú feltételekhez kötése. A feketegazdaság s a „kiskapuk” megszüntetése, a lehető legoptimálisabb foglalkoztatottság, anyagi gyarapodás és létbiztonság elérése. A kilakoltatások s a teljes egzisztenciális ellehetetlenítés megakadályozása.

3.) A termőföldek, az ország természeti kincsei, műemlékei, stratégiai ágazatai, közművei nem idegeníthetők el, vagy ha ezek elkótyavetyélése („privatizációja”) már megtörtént, vissza kell őket államosítani. A magyarság végzetes fogyását, elszomorító demográfiai mutatóit abortusztilalommal és megfelelő intézkedésekkel sürgősen meg kell fordítani; az idegen etnikumok esztelen betelepítését azonnal meg kell állítani, a jogcím nélkül itt tartózkodókat ki kell toloncolni.

4.) Kórosan egyoldalú szövetségesi kapcsolataink felülbírálata. Az összeomlás szélére jutott, vérünket szívó NATO-ban és EU-ban elfoglalt hátrányos helyzetünk föltárása, elkapkodott csatlakoztatásunk nyomorító szabályainak újratárgyalása, ill. a kilépésünk megfontolása. Kölcsönös előnyökön nyugvó, egyenrangú nyitás turáni rokonnépeink s a Kelet felé.

5.) Igazságot Magyarországnak! Az aljas trianoni és párizsi békediktátumok revíziója; a szétdarabolt Kárpát-medence, a csonkaországi s az utódállamokhoz került őshonos magyarság összetartozásának kinyilvánítása; elrabolt szabadságunk, függetlenségünk és önrendelkezésünk visszaszerzése. Hivatásos csendőrség felállítása, valamint önkéntes (fegyverviselési joggal bíró) nemzetőrség, rendvédelmi gárdák és polgárőrségek szervezése.

II. MORÁLIS ÉS SZELLEMI-LELKI MEGÚJULÁSUNK FELTÉTELEI

6.) A Szent Korona értékrendjén alapuló ősi Alkotmányunk megszakított jogfolytonosságának helyreállítása, s a vele harmonizáló alaptörvény, ill. sarkalatos törvények hatályba léptetése; a valódi, népbarát jogállam megteremtése. A mostani torz választási törvény fölülírása (pl. a kopogtató cédulák eltörlése, a bejutási küszöb 2-3 %-ra mérséklése, a kampánypénzek maximálása, a médiában egyforma szereplési lehetőség biztosítása stb.); a kétkamarás parlamenti struktúra ismételt bevezetése, ill. az enyhén szólva is fölösleges Alkotmánybíróság föloszlatása.

7.). Az utóbbi 67 év bűnöseinek elszámoltatása és börtönbe zárása, sanda kapzsisággal összeharácsolt vagyonának elkobzása. Az ártatlanul szenvedők és kisemmizettek rehabilitálása, ill. méltányos kárpótlása. Az ország vezetői, a közélet résztvevői mindenkor teljes felelősséggel tartozzanak tevékenységükért; aki ettől megriad, ne vállaljon semmilyen fontosabb tisztséget. Tilos a mindnyájunkat érintő adatok és információk eltitkolása; ellenben biztosítani kell a közszereplők folyamatos átvilágítását és ellenőrzését, mert senkiben sem bízhatunk meg korlátlanul.

8.) Az önhibájukon kívül munkanélkülivé, szegénnyé és elesetté vált rétegeket föl kell emelni, a súlyos társadalmi különbségeket valamelyest ki kell egyenlíteni. Gondoskodni kell az anyák, a magzatok, a gyermekek s a családok védelméről; a kielégítő egészségügyi ellátásról, az alapvető élelmiszerek, vitaminok és ásványi sók s a tiszta ivóvíz biztosításáról; ugyanakkor törekedni kell a káros, deviáns szenvedélyek visszaszorítására is (pl. alkoholizmus, drogfüggőség, prostitúció, homoszexualitás, destruktív szekták stb.). Csak ép testben lakozhat ép lélek!

9.) A közoktatást valóban ingyenessé kell tenni az óvodáktól az egyetemekig, s az elemi iskola befejezéséig kötelezővé is. A kártékony „liberális” dogmákat ki kell takarítani, s vissza kell térni a jól bevált szellemiséghez és módszerekhez. Meg kell szüntetni a további hamisításokat, s tényfeltáró (ős)történelmet, értékhordozó irodalmat kell tanítani mindenütt. Az azonos fajsúlyú intézmények legyenek átjárhatóak, a tanterv s a számonkérés pedig egységes. Be kell vezetni a hit- és erkölcstani oktatást, valamint a hazafias nevelést; fel kell karolni a kiemelkedő tehetségeket. Minden diáknak el kell sajátítania ősi rovásírásunkat is. Az egyházi iskolákat a világiakkal azonos elbánás illesse meg.

10.) A közszolgálati sajtó valamennyi ágában uralkodóvá kell tenni a korrekt tájékoztatást s a jó értelemben vett nacionalizmust. A kereskedelmi médiumokban is tilos a hazudozás, a rágalmazás; valamint hőseink, értékeink, jelképeink gyalázása, ill. a tudat- és erkölcsromboló kultúrmoslék közvetítése. A könyvkiadásban hasonlóképpen tartózkodni kell a silány, zavaros, amorális eszmék terjesztésétől; viszont el kell érni, hogy a magyar és a világirodalom, a történelem, a filozófia, a képzőművészetek, a zene s a természettudományok összes maradandó eredménye olcsón és nagy példányszámban hozzáférhető legyen. Azon kell lennünk, hogy a magyarság öntudatára, méltóságára ébredjen, lelkileg és hitében megerősödjön; helyesen használja anyanyelvét, s mindenkor felismerje és betöltse helyét, szerepét a világban.

Jottányit sem szabad hátrálnunk, vagy elképzeléseinkből bármit is föladnunk. Mivel a hatalomból teljesen ki vagyunk szorítva, anyagi eszközeink és egyéb lehetőségeink minimálisak, pillanatnyilag a sokoldalú felvilágosítást ítéljük a legfontosabbnak. Az itthoni és határon túli magyarság széles tömegeivel kell kapcsolatot teremtenünk, s őket a népszolgálatra megnyernünk. A Kárpát-medence a mi eredendő őshazánk, sok évezredes életterünk, ezért nem kerülhet idegen kézre; az államalapító magyarság pedig soha nem válhat bennszülötté és idegen megszállók jobbágyává! Addig nem nyughatunk meg, amíg nemzetünket bárhonnan veszély fenyegeti, amíg megmaradásunk, fölemelkedésünk nincs visszavonhatatlanul biztosítva. E célért minden nélkülözést és nehézséget vállalnunk kell, beleértve életünk kockáztatását is. A gyávákat, haszonlesőket, kollaboránsokat elsöpri az idő. Csak a dicsőséges elődeink cselekedeteit követő, gránitkemény mai vitézek kitartó és vakmerő harca vezethet győzelemre. Aki magyar, velünk tart! Aki ellenünk van, az hazaáruló, s nem méltó a magyar névre!

A Kárpát-medence csak azon népek otthona, élettere lehet, melyek képesek az államalapító magyarsággal testvéri közösségben dolgozni, a Szent Korona és Boldogasszony Anyánk segítő oltalma alatt. Bárhogy alakuljon a sorsunk, megfellebbezhetetlenül kijelentem, hogy a magyarság vagy lesz, vagy a világ sem lesz! Bolygónk sorsa, jövője Magyarországon múlik! Isten nekünk szánta azt a feladatot, hogy aktívan részt vegyünk teremtő művében és a Sátán letaszításában. A Kárpát-medence egésze históriai jelentőségű korforduló előtt áll, melynek tétje nem csekélyebb, mint nemzetünk eltűnése, vagy újjászületése. Az egybehangzó jóslatok, égi üzenetek szerint az Európában s a világban hamarosan esedékes, kozmikus méretű változás kiindulópontja, spirituális centruma is édes hazánk lesz; melyre szorgalmasan és körültekintően föl kell készülnünk, hogy átvészelhessük a barbár apokalipszist.

*

Mi a betyárbútor?

Sokak számára ismerős lehet ez a kifejezés, de talán nem mindenki van tisztában a szó pontos jelentésével: a betyárbútor a betyár öltözetét, ruháját, némely esetben a betyárnál lévő, állandóan magával hordozott használati tárgyakat jelenti. Ez a következőkből áll:

A viselet

A betyárok viselete földrajzilag eltérő, rendszerint az adott országrészre jellemző népi viselet, nemegyszer polgáriasabb ruhadarabokkal kiegészítve. Általánosságban elmondható, hogy a betyárok cifrán öltözködtek, sokat adtak megjelenésükre. Vizsgáljuk hát meg, hogy milyen ruhákban jártak betyárjaink egykoron:

Alsóruházat: ing és gatya

Ez két igen hosszú múltra visszatekintő ruhadarab. Anyaguk eleinte házivászon, amit otthon az asszonyok len-, vagy pamutfonálból házi szövőszéken készítettek. Később a gyáripar elterjedésével a gyári készítésű szövetek (főként a gyolcs) terjedtek el, mint gatya- és ing alapanyag. A házivászon színe rendszerint törtfehér volt, a gyári gyolcsé fehér, amit a kékfestőipar fellendülésével egyre gyakrabban kékre festettek.

Felsőruhák: mellény, mejjbőr-hátibőr, szűr, suba

A fentebb felsorolt ruhadarabok, csakúgy mint az ing és a gatya a pásztorok ruhatárából származnak. Ez érthető, hiszen a betyárok élete sok mindenben hasonlított a pásztorok életéhez, már ami a körülményeket illeti. Ők is ugyanúgy ki voltak téve az időjárás viszontagságainak, így a pásztoroknál bevált ruhadarabok náluk is jó szolgálatot tettek. Az ing felett viselték a mellényt (amit hívtak lajbinak vagy kismándlinak is), aminek anyaga posztó, vagy vászon volt. Szabására jellemző, hogy derékig ért és testhezálló volt. A mellényt elől az ólomból, rézből vagy ezüstből készült fémpitykékkel gombolták össze. A pitykék száma változó, de legalább öt pityke mindegyik mellényen volt. Némelyik mellényen több, egymással párhuzamosan, függőlegesen elhelyezett pitykesor is volt, ez a cifra mellény kifejezetten a betyárokra volt jellemző. A hátibőr és a mejjbőr (vagy ahogy régente mondták: hátibűr és mejjbűr) a mellény elődjének is tekinthető, ez nem volt más, mint kisebb termetű juh vagy nagyobb bárány lenyúzott és durván kikészített bőre, amit az eredetileg az állat lábain lévő bőrfelület segítségével magukra erősítettek (tehát a jobb és a baloldali alsó lábak bőreit valamint a baloldali felső lábaik bőreit összecsomózták, majd az így összeerősített bőrökbe belebújtak és végül a jobboldali alsó lábak bőreit is összecsomózták). A hátibőrt és mejjbőrt inkább csak a szegényebbek viselték, azok is csak hidegebb időben. Hátibőrbe-mejjbőrbe öltözött betyárt lehet látni a Jancsó Miklós által rendezett "Szegénylegények" című filmben. A betyárok és a pásztorok talán legjellemzőbb ruhadarabja a szűr (cifraszűr) volt. A cifraszűr szabása ősi mintákra nyúlik vissza. A szűr minden kiszabott része téglalap alakú. Anyaga gyapjúból készült, ún. "ványolt" posztó. A ványolás során a gyapjút olyan mértékben tömörítik, hogy aztán az abból készült szűr zuhogó esőben sem ázik át. A szűr egy eredeti magyar ruhaféle, viszont országszerte területenként különféle formában fordul elő. A legismertebb változatok a bakonyi, a debreceni és a bihari szűrök, ennek megfelelően a legfontosabb szűrkészítő központok Veszprém, Debrecen és Nagyvárad voltak. A bakonyi szűrök rövidebbek, díszítései nagyobbak, az ujja rövid és egy kerek posztódarabbal befenekelt volt. Milfajt Ferkót rendszerint bakonyi tíusú szűrben ábrázolták. A debreceni szűrök fő jellezője a hímzett díszítés és a szűr saját anyagából visszahajtással létrehozott, díszített elej. A bihari szűrök kezdetben hímzettek voltak, a hímzést később (a varrógép elterjedésével) felváltotta a nemezrátétes díszítés. A rátétdíszítés a régi hímzett mintákat vitte tovább, azonban itt a színek helyen a díszítések formavilágán volt a hangsúly. A bihari szűrök jellemzője ezen kívül az álló nyak (ami később más vidékeken is elterjedt) és a külön anyagból a szűrre varrt elej. A szűröket annak ellenére, hogy végül is kabátként használták, soha nem viselték felöltve, hanem rendszerint féllvállra vetve hordták. A bakonyi szűrök ujját befenekelték, a többi szűr ujját rendszerint bevarrták és kidíszítették. A befenekelt vagy bevarrt szűrujjban, kisebb használati tárgyakat, pénzt vagy ennnivalót is tartottak. A betyárok igazi nagykabátja a suba, vagy ahogy egyes helyeken mondják, a nagybunda volt. A jó subát a hosszú és durva szőrű magyar rackajuh szőréből lehetett készíteni. A legkisebb subához is kellett nyolc darab bőr, de az igazán szép subához 12-16 db bőrt is felhasználtak. Maradt fenn leírás olyan subáról is, amelyhez 24 darab bőrt használtak fel. A leghíresebb subakészítő központ az Alföldön Jászberény és környéke volt.

A fejrevalók: kalap és süveg

A fejfedőket tekintve sem lehet nagy különbséget tenni pásztor- és betyárviselet között. Rendszerint nemezkalapokat, mégpedig a nagykalapnak is nevezett csikóskalapot vagy kisebb karimájú, pörge kalapot viseltek. Érdekesség, hogy volt ún. "zsiványkalap" is, amelynek a szokásostól jóval nagyobb karimája az arc eltakarását szolgálta. A városi tanácsok a kalapok méreteit pont emiatt rendeletekkel szabályozták, meghatározva a legnagyobb karima nagyságát. Ezt a rendeletet szigorúan betartatták (a "Talpuk alatt fütyül a szél" című filmben látható is egy jelenet, amikor Mérges Balázs csendbiztos késsel körülvágja Jeles Matyi kalapjának karimáját...). Persze az ország egyes részein a kalap formája is eltért, Milfajt Ferkó rendszerint cilinder formájú kalappal van ábrázolva. A kalap gyapjúból készült, forró vízben kézzel gyúrták keményre, majd alakra formázták és festették. A jó kalapnak nem volt szabad átengednie a vizet. Ezt úgy ellenőrizték, hogy kalapvásárláskor a kalapba egy pohár bort öntöttek és abból itták meg az áldomást. A másik, igen gyakran használt fejfedő a báránybőrből vagy nemezből készült süveg. A süveg elegáns viseletnek ugyan nem nevezhető; viszont rendkívül hasznos, mert hideg időben nagyon kellemes viselet és a természetes báránybőrön az eső is lecsorog anélkül, hogy a süveg átázna.

Amit a lábukon viseltek: a csizma

Külön a betyárokra jellemző csizma nem volt, hordták azt, amit a többi ember is. Már akinek tellett csizmára, de a betyároknak tellett, mert ha nem, hát megszerezték más úton-módon. A csizmát csizmadiák készítették, kiváló minőségű bőrből. A csizma fejét a talpra faszeggel erősítették fel. Ez a megoldás olyan kapcsolatot biztosított a különböző részeknek, hogy a csizma hosszú ideig elviselte a nagy igénybevételt, nem vált el a talp a fejtől. A csizmát rendszerint avas szalonnabőrrel dörzsölték be, ami biztosította a bőr vízhatlanságát. A csizmát kapcával viselték, előfordult hogy télen a csizma talpába nyúlprémet tettek.

Derékszíj és tüsző (széles öv)

A derékszíj elengedhetelen része volt a pásztorok és a betyárok öltözékének. A derékszíj vastag marhabőrből készült míves rézcsattal, nemritkán rézveretes díszítéssel. A szíjra akasztva hordták a pásztorkészséget (erről még lesz szó). A tüsző vagy széles öv hasonló célokat szolgált, mint a derékszíj, de felépítésében attól különbözött. A tüsző 12-15 cm szélességű, rendszerint kétrét hajtott bőrből készült öv, ami két vagy három, egymás felett elhelyezett rézcsattal záródott. Előfordult egyrétegű kivitelben készült tüsző is, ekkor a felhasznált bőr vastagabb volt. A tüsző díszítése országrészenként eltérő. Volt, ahol pávatollból kivett szálakkal hímezték ki, másutt szironyozással (vékony bőrszalagokkal történő hímzéssel) díszítették. Előfordult dúcnyomott díszítésű vagy díszítetlen tüsző is. A tüsző általános jellemzője a zseb, amiben a pásztorok a "marhapasszus"-t a betyárok a "gyüttpíz"-t (a rabláskor szerzett pénzt) tartották. A széles öv viselője egészségét is óvta, mert nagy hidegben megvédte a derekat a hidegtől.

A "készség" (pásztorkészség, kíssíg)

A készség a pásztorok által használt kisebb eszközök gyűjteménye volt, amit a pásztor (és a betyár is) a derékszíjon vagy a tüszőn viselt. A készség rendszerint a következő tárgyakból állt: bőrből készült, díszített bicskatartó bicskával, tűzszerszám, szironyozott bőrerszény a kovakő és a tapló tárolására, valamint az ehhez tartozó, bőrszíjra kötött csiholó acél. Ez gyakran kiegészült pipaszurkálóval és (inkább csak pásztorember esetén) az ún. nyüvelőfával is.

Pipa és dohány

A férfiak a betyárok korában csaknem mind dohányoztak, a betyárok sem voltak kivételek. A pipák sokfélék voltak. Volt amelyik cserépből készült, ezek voltak a legelterjedtebbek. A cseréppipák készítésének központja Debrecen és Selmecbánya voltak. A cseréppipa nem képviselt nagy értéket, a módosabbak tajtékkőből faragott drága pipákból eregették a füstöt. Ügyesebb kezű pásztorok gyakran faragtak fából pipát, kihasználva a fa természetes növekedése során kialakult formákat. A pipák egy különleges fajtája a "betyárpipa". A betyárpipa szára a megszokottnál jóval hosszabb, ugyanis az volt az igazi betyár, aki a pipát a fogai között tudta tartani úgy, hogy a kezével nem fogta a pipa fejét. Ez annál nehezebben sikerült, minél hosszabb volt a pipa szára. A hosszú szárú betyárpipa tehát alkalmat adott a virtuskodásra is. Betyárokkal kapcsolatos egy másik szép pipafajta, a makrapipa története is. A makrapipa hosszú szárú, kifejezetten nagy fejű pipa, de a pipafej csaknem teljesen tömör, a belső ürege nem nagyobb, mint egy kisfejű pipáé. Állítólag egy Makra nevű betyár találta ki, akinek fontos volt, hogy a külső szemlélő számára úgy tűnjön: ő megteheti, hogy annyi dohányt szívhat a pipájában, mint a gazdag emberek. A dohányt hímzett díszítésű sallangos kostökzacskóban tartották. A hímzett dohányzacskók készítésének központja Jászberény volt. Itt sok olyan szűcs dolgozott, aki csak dohányzacskót készített. A zacskóban az akkor általánosan elterjedt, esetenként tiltottan termelt, durvára vágott kapadohányt tartották. Finomabb dohányokhoz csak a jómódúak jutottak hozzá.

*

Talpuk alatt fütyül a szél

Színes, magyar filmdráma, 88 perc, 1976

rendező: Szomjas György

forgatókönyvíró: Szomjas György, Zimre Péter

zeneszerző: Sebő Ferenc

operatőr: Ragályi Elemér

jelmeztervező: Vicze Zsuzsa

vágó: Kármentő Andrásné

szereplő(k):

Djoko Rosić (Farkos Csapó Gyurka)

Bessenyei Ferenc (Farkos Csapó Gyurka hangja)

Bujtor István (Mérges Balázs)

Vladam Holec (Jeles Matyi)

Cserhalmi György (Jeles Matyi hangja)

Bordán Irén (Parti Bözsi)

Bikácsy Gergely (Megyei úr)

Reviczky Gábor (Babák Ferkó)

Szilágyi István (Fúró József)

Iványi József (Timók András)

Az 1830-as évek betyárvilágában játszódó "eastern" főhőse, Farkas Csapó Gyurka megszökik a börtönből és visszatér a karcagi pusztákra, hogy bosszút álljon feladóin. A pusztai pásztorok védelmet látnak benne, mert életterüket a gazdag, kapitalizálódó vármegye erősen korlátozza. Az elszegényedett dzsentriivadék csendbiztos, Mérges Balázs is csak tessék-lássék veszi üldözőbe az elhíresült betyárvezért, egészen addig, míg Gyurka a vezéri babérokra törő, intrikus Jeles Matyi miatt pásztort nem öl.

*

A képen A szentendrei Vénusz c. festménye látható.

Czóbel Béla

(Budapest, 1883. szeptember 4. – Budapest, 1976. január 30.) Kossuth-díjas magyar avantgárd festő.

A kezdeti, nagybányai naturalizmust követően, Czóbel igen gyorsan - lényegében a mozgalom születésével egyidőben - kapcsolódott a fauvizmushoz, az akkori legmodernebb párizsi irányzathoz. Így egyike volt a Magyar Vadak első képviselőinek is. Párizsban a „legvadabb” fauves-ok közt emlegették. A fauvizmus névadójától, Louis Vauxcelles művészetkritikustól a „fauve inculte” (faragatlan fauve) jelzőt kapta,Gertrud Stein amerikai műgyűjtő a "heves" Matisse-nál is "hevesebbnek" találta akt képét,és az amerikai Gelett Burgesst pedig, aki 1908-1909-ben interjúkat készített a fauves-okkal és kubistákkal Párizsban, kifejezetten sokkolta Czóbel vásznainak brutalitása.

A későbbiek folyamán Czóbel festészete a német expresszionizmushoz közeledett, elsősorban a bergeni majd a berlini évek alatt. Ekkorra művészete veszített színességéből, a sűrű fekete illetve sötétkék kontúrok uralják képeit. Egyéni, újra kiszínesedő, leginkább az École de Paris-hoz sorolható stílusát az 1920-as évek második felére, újabb párizsi tartózkodása folyamán alakította ki. A szentendrei évek alatt tovább oldódott festészete, a mindvégig megtartott kontúrozást színes, "vattás" festékfoltokkal fedte el.

Témaválasztása nagyon gazdag és egyben hagyományos, önarcképeket, portrékat, aktokat, tájképeket, városrészeket, enteriőröket, csendéleteket festett, szemlélete 20. századi, stílusa modern (posztimpresszionizmus, fauves, német expresszionizmus, kubizmus, Párizsi Iskola), mely az euroatlanti kultúra élvonalába emeli. Festményeinek már életében nagy sikere volt Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, így került számos műve külföldi magángyűjteményekbe.

*

Öveges József

(Páka, 1895. november 10. – Budapest, 1979. szeptember 4.) piarista szerzetes, pap, tanár.

A természettudomány népszerűsítésének egyik legkiemelkedőbb alakja volt Öveges József, akit a fizika varázslójának is neveztek. A Zala megyei Páka községben született 1895-ben. Apja néptanító volt, követve családjának 200 éves hagyományát. A családfő korai halála után édesanyja négy gyermeket nevelt fel. Közülük Öveges József a győri bencéseknél tanult, majd a kecskeméti piaristákhoz járt gimnáziumba, és tizenöt éves korában belépett a Piarista Tanítórendbe.

A budapesti egyetemen matematika-fizika szakos tanári oklevelet szerzett, és ezt követően pappá szentelték. Húsz évig a piarista rend szegedi, tatai, váci gimnáziumaiban tanított matematikát és fizikát, végül Budapesten vezetőtanár lett.

Minden órájára alaposan felkészült, amelyek olyanok voltak, mint egy vidám színdarab, az osztály aktív részvételével. Az új ismereteket megtapasztaltatta diákjaival a gyakorlatban, így azok nem száraz törvények, képletek voltak számukra, hanem az élő valóság részévé váltak.

Öveges szuggesztív tanáregyéniség volt. Egész életében sugárzott belőle a fizika szeretete és az a vágy, hogy a tudását átadja másoknak is.

Bebizonyította, hogy a tudás elsajátításának eredményessége a tanár és a diák közös munkáján múlik. A jó tankönyv mellett fontosnak tartotta a tanári magyarázatot, az élőszó erejét. A könyvet a jerikói rózsához hasonlította, amely összeszáradt, csúnya növény, de ha vízbe tesszük, akkor élővé válik és kivirul. A könyv is ilyen összeszáradt váz, amíg a tanár magyarázatának életvize élővé nem varázsolja. A száraz tanári magyarázat azonban nem képes erre a csodára. A tanár akkor tudja felkelteni tanítványai érdeklődését, ha a magyarázatát átitatja saját lelkesedésével. Úgy tartotta, hogy az igazi tanár a saját tudását alkotja, szüli újjá tanítványai lelkében. Így lesz a tanárból alkotóművész.

+

http://hu.wikipedia.org/wiki/Öveges_József

+

Öveges József, a fizika Nagy Varázslója

http://www.ujakropolisz.hu/cikk/oveges-jozsef-fizika-nagy-varazsloja

*

Zilahi Lajos

Helyzetkép a biharugrai tájszavak állapotáról

Ízelítő:

B

babaruha fn Sz: összetépik a bábruhát

’összevesznek, elválnak’

bagóhitű mn ’gyakorlatias, tárgyszerű’

<„Azt hiszem, ami a tarisznyában van.”> L.

még: tarisznyahitű

bakarasz fn † ’a hüvelykujj és kisujj közötti

távolság mint mérték’

bakó fn † ’kendervászonból varrott, vállra is

akasztható táska iskolás gyerekeknek’; a. †

’vászontáska szekérre a napi élelem tárolá-

sára’

baktat tn i ’lassan megy, bandukol’

bakter fn baktër 1. † ’őrházban szolgáló vas-

utas’; 2. † ’falusi kisbíró, aki dobolt, kézbe-

sített’

báldog fn ’bádog; bádog vizeskanna’

bandzsalít tn i ↓ ’hibás szemű, ferdén néz’

batuszkál tn i ’lassan, szöszmötölve dolgo-

zik’ □ ○

bazsalyog tn i ’kényszeredetten mosolyog’

bekommog tn i † ’lassan, lomhán bemegy

vhová’ □ ○

belegebed tn i belegebëd ’megszakad vmibe,

nem bírja erővel’

berzenkedik tn i ’tiltakozik vmi ellen’; a.

’ellenáll vminek’

betesz tn i betësz Sz: Ez tett még be, nem a

túri vásár ’rosszul sikerült’

betyárbútor fn Sz: szedi a betyárbútort

’elmegy’

birizgál ts i ’piszkál vmit <pl. liba a falról

a meszet>’

bizserél tn i † bizsërél ’sajátos halk hangokat

hallat <pl. a liba, amikor alváshoz készülő-

dik>’

bocskor fn Sz: Kitette a bocskorát ’elküldte,

kitessékelte’

bodon fn ’a zsír tárolására használt, zomán-

cos, fedhető edény, zsírosbödön’; a. ’<ma-

lomban> liszttároló’

bókhásszekér fn † ’<gyékényből készített>

sátoros tetejű szekér’ □ ○

borjúszájú ing fn † ’bő ujjú, gyolcs férfi-

ing’

bőrtarsoly fn † ’pásztorok kisebb eszkö-

zeinek tárolására használt bőrtáska’ □ ○

bugylibicska fn † ’olcsó, fanyelű bicska’

bújjbeli fn † ’ruhanemű gyűjtőneve’ ○

bundalé fn † ’aratóknak adott gabona-

pálinka’

büdösbanka fn ’búbosbanka’

bürü fn † ’keskeny, nádkévékből összerakott

gyaloghíd’

stb. stb.

http://webcache.googleusercontent.com/search?q=cache:-8acGetwREsJ:www.c3.hu/~nyelvor/period/1282/128205.pdf+&hl=hu&gl=hu

*

A kövirózsa csodákra képes

A kövirózsa (Sempervivum tectorum) igénytelenségét meghazudtolóan szép, örökzöld növény. Számos fajtája létezik. Levelei színének árnyalta típusonként eltérő. Magyarországon vadon csak a Villányi hegységben fordul elő, termesztett körülmények között azonban gyakran találkozhatunk vele. Húsos, csillag alakban szétterülő levelei sokféle hatóanyagot tartalmaznak. Érdemes a kertben helyet találni a számára, alig van dolog vele – Bálint gazda egyenesen “koplalóművésznek” becézi - viszont annál több hasznot hajt.

Hatóanyagai:

× szénhidrátok (szedoheptulóz)

× gyümölcssavak (izocitromsav – 5-9 % -, citromsav, almasav, malonsav

× szabad aminosavak: aszparaginsav, fenolkarbolsav, kávé- és klorogénsav

× flavonoidok (7 %-ban kvercetin kepmferol, flavon glikozoidok)

× cserzőanyagok (3-4 %)

× procianidinek

× jelentős mennyiségű C-Vitamin

× nyálkaanyag

Gyógyerejére a klasszikus orvoslásban számos példát olvashatunk. Dioszkoridész és Hieronymus Bock a kövirózsa hűtő és összehúzó erejét emelik ki, s elsősorban külső felhasználásra javasolják, pl. gyulladt kelésekre, orbáncra. Pókok mérges csípésére, égésre.

Présnedvét a népi gyógyászatban ma is felhasználják középfülgyulladások enyhítésére – minden bizonnyal ezért ragadt rá a fülfű név is – valamint égések, vágások, rovarcsípések gyógyulásának elősegítésére.

Farmakológiai hatása gyulladáscsökkentő, antioxidáns.

Főleg ezen hatásoknak köszönhető, hogy pozsgás leveleinek nedvét a kozmetikai ipar is sokrétűen hasznosítja. Elsősorban regeneráló készítményekben, napozás után ajánlott testápolók összetételében, halványító szerekben találkozhatunk a nevével.

A kövirózsa levét, alkoholos kivonatát a kozmetikai kezelések során is széleskörűen felhasználjuk:

- száraz, dehidratált bőröknél masszírozáshoz, krémpakolásába,

- túlzásba vitt napozástól, szoláriumozástól felhevült, lepirult bőr lehűtésére, nyugtatására, regenerálására,

- gyantázás utáni égő érzés, valamint viszketés csillapítására,

- halványító kezelésekhez pakolásba, iontoforézissel.

A természetgyógyászati irodalom szerint többi bőrprobléma otthoni kezelésére is javasolható:

- a bőrön keletkező hólyagocskák (herpesz, övsömör, bárányhimlő) gyorsabb leszárítására,

- futószemölcsök elmulasztására (éjszakánként kell rákötni egy félbevágott levelet a szemölcsre),

- leveleinek forrázatát kisebesedett száj és afta kezelésére,

- aranyér és szopástól kirepedezett mellbimbók kezelésére,

- tyúkszem eltávolítására is javasolják (a sós vízzel feláztatott, felpuhított tyúkszemre éjszakára kell rákötni a félbevágott levelet).

A növény használatának nincs ellenjavallata, mellékhatással sem kell számolnia senkinek.

Tipp!

Napozás utáni nyugtató, regeneráló bőrápoló-keverék:

Egy virág megmosott, leitatott leveleit nyomjuk ki egy kis tálkában (dörzscsészében), a nedvhez keverjünk kb. hasonló mennyiségű hidegen sajtolt növényi olajat (napraforgó-, {Helianthus anuus}, oliva-, {Olea Europea}, vagy argánfaolajat [Arganum Spinosa}) és 3 csepp levendula olajat – Lavandel officinalis. A keveréket gyengéden masszírozzuk be a frissen felégett bőrbe úgy, hogy közben levendula aromavízzel nedvesítjük a kezeinket.

2. A NÉV

Latin név: Sempervivum tectorum

Népies nevek: kövirózsa, házi kövirózsa, fali kövirózsa, kőrózsa, fülfű, fülbeeresztőfű, fülbefacsarófű, égdörgőfű, mennykővirág.

RENDSZERTANI BESOROLÁS

Törzs: Zárvatermők (Angiospermatophyta)

Osztály: Kétszikűek (Dicotyledonopsida)

Alosztály: Rózsaalkatúak (Rosidae)

Rend: Kőtörőfű-virágúak (Saxifragales)

Család: Varjúhájfélék (Crassulaceae)

MORFOLÓGIA, ELTERJEDÉS

Főleg Európában gyakori, többnyire a hegyvidékek sziklás, napos lejtőin található. A karsztsziklagyepek jellegzetes növénye. Nálunk csak a Villányi-hegységben él vadon, de falakon, háztetőkön, sziklakertekben megtalálhatjuk, mint kedvelt dísznövényt. Szélsőségesen szárazságtűrő, igénytelen, szereti a sok napot. A pangó vizet nem tűri, ahol a víznek nincs lefolyása, könnyen kirohad. Legalkalmasabb számára a kevés humuszt tartalmazó, laza, jó vízáteresztő talaj. Pálha nélküli húsos tűlevelei levélrózsát alkotnak, sejtjeikben sok a vizet megkötő nyálka, szöveteik duzzadtak. Pozsgás növény, 2-6 cm hosszú levelekből álló tőlevélrózsája 5-15 cm átmérőjű, nyitott. 20-50 cm magas száron nyár végén nyílnak a virágai, melyek rózsaszínűek. A növényen sarjak is képződnek, így könnyen szaporítható, a sarjak a földre hullva tavasszal gyökeret eresztenek.

HATÓANYAGTARTALOM, HATÁS

Flavonoidokat, cserzőanyagot, növényi savat, nyálkaanyagot, szabad aminosavakat és fenolkarbonsavakat, C-vitamint tartalmaz. Gyulladáscsökkentő, lázcsillapító, külsőleg fájdalomcsillapító, baktérium és vírusölő hatású.

NÉPI GYÓGYÁSZAT

Lázcsillapításra, hasmenés kezelésére és féregűzésre, külsőleg végtagi fájdalmak, égési sebek, leégés, napszúrás és vérzések kezelésére használták. A népi gyógyászatban az összezúzott pépes leveleket antiszeptikus hatásúnak vélt borogatásként sebek kezelésére használják. Az étolajba mártott és összelapított leveleket szemölcsökre tapasztják, de alkalmazzák rovarcsípések okozta viszketések, szemölcsök, különféle dagadások, duzzanatok megszüntetésére is. A levet leforrázva, teaként torokgyulladásra, hörghurutra, kisebesedett száj és afta gyógyítására használhatjuk. Diószegi Sámuel Orvosi Füvészkönyvében (1813) az előbb ismertetett alkalmazások mellett a kövirózsát égés, aranyér és a mellbimbók kirepedezése ellen ajánlja Leggyakrabban a fülfájás kezelésére használták. Az összetört leveleket ruhába tették, kinyomták a levét és a fülbe csepegtették. A növény alkalmazásának másik módja az volt, hogy egy levéldarabkát vékony cérnára fűzve bedugták a fülbe. A levél nedve elmulasztja a tyúkszemet is. Nem csak külsőleg használták, hanem kinyomott levét hideglelésben és hagymázban szenvedő betegeknek valamint ijedős kisgyerekeknek adták. Napjainkban, a kozmetikai iparban is használják.

KULTÚRTÖRTÉNET, NÉPHIT, MÁGIA

Tudományos Sempervivum neve ókori eredetű. Dioskurides és Plinius is ezen a néven említik, bár más latin nevét is feljegyezték (Jovis barba). Méliusz Péter 1578-as Herbáriumában a kövirózsáról azt írja, hogy a "kövér" növény házakon is terem, hatása hűsítő és szárasztó. Lippai János Posoni kert című művében (1664-1667) a vetemények ellenségeinek elűzésére és elpusztítására használt orvosságok közt említi a kövirózsát, melynek főzetét más növényekkel együtt hernyók elleni öntözésre használták. Jupiter szakállának is nevezték, mert a néphit szerint a kövirózsa Jupiter ajándéka a villámlás, mennydörgés, tűz és boszorkányság ellen. Mivel a villámlás istene Jupiter, így Jupiter növényévé lett. A germán mitológiában a mennydörgés istene Thor, így Thor szent növénye lett a germánoknál. Szutórisz szerint: „a földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó ősi nép a természet tünemnyit és tárgyait különös figyelemmel kísérve egészen önként arra a hiedelemre jutott, hogy bizonyos növények az isten kedveltjei. A zivatar, a jégeső nem verte el, tehát Thor szeretheti – tartották a germánok.” Háztetőkre, kerítésekre, a kapu elé ültették a kövirózsát, nehogy magukra vonják Thor haragját. Ez a bajelhárító hiedelem átment a köztudatba, olyannyira, hogy Nagy Károly rendeletileg írta elő a kövirózsa ültetését.

A növényszimbolikában a kövirózsa az életerőt és a szorgalmat jelképezi.

Forrás:

Surányi Dezső: Lyra florae – A növények örök himnusza. Bp 1987. Tankönyvkiadó

Dr. Turcsányi Gábor: Mezőgazdasági növénytan. Bp. 1998. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó

Rapaics Rajmund: A magyarság virágai. Bp. 1932. Királyi Magyar Természet-tudományi Társula

*

MÓZES ÉS A KIVONULÁS AZ EGYIPTOLÓGIA SZEMSZÖGÉBŐL

Előszó:

Rögtön az elején szeretném tisztázni, hogy ezen írásom nem a Biblia cáfolatára, sem a hit alapjának kétségbe vonására készült, csupán a régészet, és a bizonyított történelem szemszögéből foglalkozik Mózessel és a zsidók kivonulásával Egyiptomból. Alapvetően igaz viszont, hogy az egyiptológia, mint tudomány mindig is éles ellentétben állt azon teológus bibliakutatókkal, akik a hit szemszögéből elfogultabban közelítették meg az Ószövetség Egyiptomra vonatkozó részeit.

A bibliai idézetek a református Biblia Károli Gáspár-féle fordításából származnak.

http://crowland.uw.hu/images/egyiptom/mozes.html

*

"Ha mindenki túlélő,

akkor kit gyilkolt le Adolf Hitler?"

Hány "holokauszt-túlélő" élősködik és hazudozik még a világban? Nos, mielőtt erre a döntő fontosságú kérdésre válaszolnék, szeretném leszögezni: a zsidók mindenkit "holokauszt-túlélőnek" tekintenek, aki zsidó származású, és a második világháború idején rövidebb-hosszabb ideig a németek fennhatósága alatt álló országban élt.

De nézzük a számokat! 2000-ben az izraeli kormány 960 ezer "holokauszt-túlélőt" tartott nyilván. A Háárec című izraeli napilap angol nyelvű kiadása 2004. április 18-án arról írt, hogy 687 000 azoknak a zsidó származású személyeknek a száma, akik valamelyik német megszállás alatt álló országban éltek a háború alatt, és még mindig életben vannak. A holokauszt-ipar visszaéléseit leleplező zsidó származású Norman Finkelstein egyik interjújában elmondta, hogy a zsidó szervezetek számításaiból kiderül: a '90-es évek eleje óta havonta hozzávetőleg 10 ezer "holokauszt-túlélő" költözik át a másvilágra. Ami annyit jelent, hogy 1990-ben kb. 2 millió "holokauszt-túlélő" élősködött szerte a nagyvilágban. Mennyien lehettek akkor 1945-ben? Finkelstein a halálozási ráták alapján kiszámolta, hogy amennyiben a zsidók igazat mondanak a holotúlélők létszámát illetően, akkor közvetlenül a háború befejezésekor 8 millióan kellett volna lenniük.

Magyarán: ha hinni lehetne a holokauszt-bűnözők állításainak, akkor 1939 és 1945 között állítólag meggyilkolt hatmillió zsidó mellett még létezett nyolcmillió zsidó, akik akár Európában, akár a kontinensről elmenekülve élték túl a háborút. Tehát 14 millió zsidónak kellett volna lennie összesen azokban az országokban, melyek német megszállás alá kerültek, vagy esetleg Németország szövetségesei voltak. Ha tehát a "holokauszt-túlélők" száma megfelel a valóságnak, akkor semmi kétségünk nem lehet: a holokauszt nem történt meg, mert minden európai zsidó (sőt még annál is több) életben maradt. Ahogyan Norman Finkelstein egyébként hivatalosan ugyancsak "holokauszt-túlélő" édesanyja fiának mondogatni szokta: "Ha mindenki, aki magát holokauszt-túlélőnek tartja, ténylegesen az is, akkor kit gyilkolt le Adolf Hitler?"

Perge Ottó

2012-08-28. 15:20 Kuruc.info

*

Csikkantás

Tengerentúli családi látogatásra indulva Amszterdamban várakozom ujjlenyomat vételére. Hosszú várakozás. (Milyen tájékozatlan is vagyok kéremszépen, eddig azt hittem, csak bűnözőktől vesznek lenyomatot. Egyszer már itthon is levették az ujjaim rajzát, most meg itt is, de tiszta igazuk van, lehet, útközben kicseréltem az ujjaimat, sosem lehet tudni, nemde?).

De azért a sor rendezett, elől a gyermekkel utazók várnak.

Ekkor egy markáns vallási közösséghez tartozó család érkezik, papa, mama két fiúcskával. Papa fején kerek fejfedő, a fiúkén szintén, ezek aprócskák. Mint apró csigaházak, mellettük baktat a papacsiga.

Egy óra telik el, a sor nem halad, a gyermekek, mint a világon mindenütt, türelmetlenek. Lábukon stoplis edzőcipő, és mintha összebeszéltek volna, a tükörfényes kövezeten elkezdenek "csikkantani." Tudják, ez az a hang, amit ezeknek a gumitalpú cipőknek hirtelen a kövezetre csúsztatásával lehet elővarázsolni. Papát ez nem zavarja, ő a Tórát olvassa figyelmesen, miközben a szakállát nyalogatja. Olvasás alatt csöndben mozog a szája....

Ráhábarcú anyuka egy darabig tűri, de türelme szemmel láthatóan apad. Aztán hirtelen egyre hangosabban, többször is rendre utasítja a kereksapkás lurkókat.

A nebulók csak azért sem hagyják abba a csikkantást.

A világ már csak úgy van berendezve, hogy mindenütt a gyermekek pártján áll.

A várófolyosó közönsége dermedt csendben lesi, mire megy a dolog, mert az anyuka harcias mozdulatot vesz fel, szinte én is értem, mintha azt mondaná: idehallgass, büdös kölyök, és két olyan pofont......és csakugyan fenyegetően közeledik hozzájuk.

És ekkor...ekkor megtörik a jég, a helyzetet három arab (talán iráni?) hasonlókorú gyerek oldja fel. Ugyanis a dermedt csendben ők is elkezdenek "csikkantani", mégpedig jó hangosan, mintegy tüntetően közölve az anyukával, hogy ők is ezt teszik.

A jég csakugyan megtörik, az anyuka körülnéz, aztán jobbnak látja, hogy ő is elmosolyodjon, mint a közelben álló felnőttek.

A várakozók közönsége szélesen mosolyog, van, aki hangosan nevet az eseten. Lámcsak, két ellenséges nemzet gyermekei szolidárisak voltak egymáshoz.

Kedves sábeszes gyermekek!

Szeretettel kérlek benneteket, majd 10 év múlva, amikor a háború lövészárkában szembenéztek talán épp ezekkel az arab gyerekekből akkorra már felnőtté vált hazafiakkal, jusson majd eszetekbe ez az apró eset.

Ők már egyszer megmentettek titeket!

(:Czékus Jób :)

*

Múltidéző

Lovass Gyula

Alain Fournier: Az ismeretlen birtok című regénye sokunk emlékezetében elevenen él, meghatározó műve ez a katolikus szellemiségű francia irodalomnak, amely nálunk is megtalálta a maga közönségét. Illő, hogy szó essék fordítójáról is, a fiatalon elhunyt Lovass Gyuláról. Harmincéves sem volt még, amikor elragadta a halál, de nálunk megmaradt, bekeretezett fényképe tekintett ránk apám szobájában. Gyakran emlegette Thurzó Gábor is, ő is úgy idézte emlékezetét, mint nemzedékük legtehetségesebbjét, aki minden általa művelt műnemben maradandót alkotott. A valóban kiváló esszéíró, remek tanulmányok, elbeszélések szerzője, Kilenc hős visszatér című regénye pedig kivételesen tehetséges írónak mutatta, aki alighanem regényíróként aratta volna a legnagyobb sikereket.

A Magvető Könyvkiadó adta ki a regényt, kritikáival és esszéivel megfejelve. 1973-ban jelent meg a kötet. Akkor már igen alaposan ismertem életművét, rengeteget tanultam írásaiból az Ezüstkor című könyvem anyaggyűjtése közben, így némi elégtételként éltem át, hogy a kötet szerkesztője engem kért föl a kísérő tanulmány megírására. Ismét nekiveselkedtem föllelhető művei olvasásának, s megint elbűvölt sokoldalúságával, tudásával, szellemességével. Megírtam a tanulmányt. A szerkesztő kedvetlenül ingatta a fejét. "Hosszú" - mondta fintorogva. Így aztán Fodor József harminc évvel korábbi nekrológja került a kötet végére. Valóban rövid volt. Ám megvolt az az elégtételem, hogy özvegye, Etelka néni - "Babának" szólították - jóvoltából kiadatlan elbeszéléseit közvetíthettem a Vigiliának, s megőriztem azt a levelét, amelyben megköszönte elhunyt férje körüli buzgólkodásomat.

A kötetről Mesterházi Lajos írt az Új Írásban, s bensőséges vonásokkal rajzolta meg Lovass Gyula arcképét. Együtt jártak egyetemre, társak voltak az Eötvös Kollégiumban. Írásában egykori barátját a "baloldali katolicizmus" irányzatába sorolta, s olyan szellemi rokonait emlegette, mint Francois Mauriac, s olyan "harcostársait", mint a francia munkáspapok. Mesterházi később alaposan eltávolodott ettől a szellemiségtől, Lovass Gyula viszont élete végéig hűséges maradt hozzá, s rendszeresen írt a katolikus lapokba és folyóiratokba, többnyire a Vigiliába.

"Majdnem fejjel volt magasabb nálunk - írta Rónay György -, ha mentünk az utcán és beszélgettünk, mindig egy kicsit fölöttünk beszélt. Fölöttünk, de soha fölényesen. Mindannyiunknál szerényebb volt."

A Kilenc hős visszatérben e rövid, ám színvonalas életmű minden fontos és korjellemző írása olvasható. Lovass Gyula annak a humanista szellemiségnek volt a képviselője, amely az emberség eszményét őrizte és képviselte egy farkasok üvöltésétől hangos korszakban, amelyben aknák, bombák robbanása nyomta el az emberi szót. "...a gyanús sámánkodások és vajákosságok korában a fegyelem és értelem igényét, mítoszok burjánzó dudvái közt az emberivé ápolt kert rendjét, az ösztönök elszabaduló, gőzös éjszakájában a féltve őrzött világosságot" óvta - amint ugyancsak Rónay György írta.

Lovass Gyula egyik könyvében egy másik levelet is megőriztem. Talán az özvegyétől kaptam, de már nem emlékszem pontosan.

"Kedves Baba (én már csak így szólítom, nem Etelkának) - nagyon köszönöm sorait, hogy rám gondolt. Jó érzés tudni, hogy megvannak a régi barátok és emlékeztetők. Már én is szegény Gyula sorsára kerültem, csak hosszabban tart, míg eltávozom. És én legalább 66 évet élhettem. Szeretettel üdvözli: Gábor. 78.11.12."

Gábor - Thurzó Gábor, aki levele írásakor valóban készült a halálra. Lovass Gyula és Rónay György már várták. Aztán Sőtér István is követte, hogy együtt szerkesszék az égben hajdani lapjukat, az Ezüstkort.

Rónay László

http://ujember.katolikus.hu/Archivum/2006.07.02/0601.html

+

ALAIN-FOURNIER

A TITOKZATOS BIRTOK

Fordította:

VÉGH GYÖRGY

A mű eredeti címe:

Le grand Meaulnes

TARTALOM

ELSŐ RÉSZ

Első fejezet

A KOSZTOS DIÁK

Második fejezet

TANÍTÁS UTÁN, ESTE

Harmadik fejezet

"SOKAT ÁCSOROGTAM EGY

KOSÁRFONÓ MŰHELY ELŐTT"

Negyedik fejezet

A SZÖKEVÉNY

Ötödik fejezet

ELŐKERÜL A KOCSI

Hatodik fejezet

KOPOGNAK AZ ABLAKON

Hetedik fejezet

A SELYEMMELLÉNY

Nyolcadik fejezet

A KALAND

Kilencedik fejezet

PIHENŐ

Tizedik fejezet

A KARÁM

Tizenegyedik fejezet

A TITOKZATOS BIRTOK

Tizenkettedik fejezet

A WELLINGTON-SZOBA

T/spanizenharmadik fejezet

KÜLÖNÖS ÜNNEPSÉG

Tizennegyedik fejezet

KÜLÖNÖS ÜNNEPSÉG

(folytatás)

Tizenötödik fejezet

A TALÁLKOZÁS

Tizenhatodik fejezet

FRANTZ DE GALAIS

Tizenhetedik fejezet

KÜLÖNÖS ÜNNEPSÉG

(befejező rész)

MÁSODIK RÉSZ

Első fejezet

A NAGY JÁTÉK

Második fejezet

TŐRBE CSALNAK MINKET

Harmadik fejezet

A KOMÉDIÁSFIÚ AZ ISKOLÁBAN

Negyedik fejezet

MELYBEN ISMÉT SZÓ LESZ

A TITOKZATOS BIRTOKRÓL

Ötödik fejezet

A VÁSZONCIPŐS FÉRFI

Hatodik fejezet

SZÓVÁLTÁS A SZÍNFALAK MÖGÖTT

Hetedik fejezet

EGY ARCRÓL FELLEBBEN A KÖTÉS

Nyolcadik fejezet

CSENDŐRÖK A LÁTHATÁRON

Kilencedik fejezet

AZ ELTŰNT ÚT NYOMÁBAN

Tizedik fejezet

RUHÁK SZÁRADNAK A TANTEREMBEN

Tizenegyedik fejezet

ÉN IS JÚDÁS SORSÁRA JUTOK...

Tizenkettedik fejezet

HÁROM LEVELET KAPOK MEAULNES-TÓL

HARMADIK RÉSZ

Első fejezet

FÜRÖDNI MEGYÜNK

Második fejezet

FLORENTIN NAGYBÁCSIMÉKNÁL

Harmadik fejezet

JELENÉS AZ ORSZÁGÚTON

Negyedik fejezet

A VÁRATLAN HÍR

Ötödik fejezet

A KIRÁNDULÁS

Hatodik fejezet

A KIRÁNDULÁS

(befejező rész)

Hetedik fejezet

ELÉRKEZIK AZ ESKÜVŐ NAPJA

Nyolcadik fejezet

FELHANGZIK FRANTZ HÍVÓJELE

Kilencedik fejezet

BOLDOG EMBEREK KÖZÖTT

Tizedik fejezet

A "FRANTZ HÁZA"

Tizenegyedik fejezet

KINT BESZÉLGETÜNK AZ ESŐBEN

Tizenkettedik fejezet

FÁJÓ TEHER

Tizenharmadik fejezet

A DOLGOZATFÜZET

Tizennegyedik fejezet

AUGUSTIN TITKA

Tizenötödik fejezet

AUGUSTIN TITKA

(folytatás)

Tizenhatodik fejezet

AUGUSTIN TITKA

(befejező rész)

EPILÓGUS

http://mek.oszk.hu/01600/01656/01656.htm#46

Fülszöveg

Alain-Fournier gyönyörű, nosztalgikus regénye egyike az európai nagyromantika utolsó fellobbanásainak, vagy talán előfutára egy soha ki nem teljesedett kísérletnek, amely magasabb szinten, modernül, lélekelemző módszerrel próbálta újjáteremteni a romantikát... Alain-Fournier - aki huszonnyolc évesen, az első világháború legelső áldozatai között esett el - nem a valóságot légiesíti álommá, hanem az álmot varázsolja valósággá, hiszen a gyereklélekben - Augustin Meaulnes és a kis Seurel képzeletében - álom és valóság egy, az álom a tapintható valóság elevenségével él és követel, s a mindennapi valóságot álommá színezi a misztériumot sejtő, a játékot komolyan megélő gyerekfantázia...

Augustin Meaulnes egy éjszaka eltéved, és rábukkan a titokzatos birtokra. Csodálatos élményekkel és egy kamaszszerelem gyötrő-gyönyörű terhével tér haza. Esztendőkön át keresi hiába a titokzatos birtokot. Felnőtt korában aztán az élet felkínálja neki a gyerekkor csodáját, de az már felnőtt valósággá szikárul, nem lombosítja többé a másik valóság, a gyerekkor mese-valósága... Elfut az élet csodája elől az álom-csoda után, de nem lelheti fel soha, hiszen gyerekkorával az is eltűnt visszahozhatatlanul...

Utószó

Henri Alain Fournier, írói nevén Alain-Fournier, 1886. október 30-án, La Chapelle d'Angillonban született és 1914-ben, röviddel a világháború kitörése után, 1914. szeptember 22-én, Vedun mellett, a fronton nyoma veszett. Nem volt színes, külsőségekben mozgalmas élete. Két évig tengerészkadét volt Brestben, de nem rajongott túlságosan a tengerért. Később a Paris-Journal szerkesztőségében dolgozott. Barátai emlékezései szerint szelid, szomorú, magába zárkózott fiatalember volt.

1913-ban jelent meg egyetlen regénye, a francia címén: Le Grand Meaulnes. Többi - halála után kiadott - írásai inkább csak előkészületek, válatok, kommentárok ehhez az egyetlen, világszerte nagy sikerű remekműhöz (Miracles 1924, Correspondance avec Jacques Rivière 1905-1914 I-IV. kötet, Lettres à sa famille 1905-1914). Jaques Rivière-rel, ifjúkori barátjával - aki később nővérét vette feleségül - folytatott levelezéséből legfeljebb még pár adatot szedhetünk össze lelki életrajzához. Hatással volt rá Jules Laforgue, Stéphane Malarmé, Paul Verlaine költészete. A prózaírók közül André Gide-et, Paul Claudelt szerette, és közel álltak hozzá Francis Jammes költői regényei is. Nagy lelkesedéssel említi néhány angol regényíró nevét is: Stevensonst, Chestertont és Thomas Hardyt. Szerette a zenét, Debussyt és a modern festőket: különösen Vuillard-t.

Ha nem is sokat, valamit árulkodnak ezek a nevek. Stevenson Kincses szigetével némiképp rokon Alain-Fournier regénye, mindkettőt beragyogja a "kaland", a nagybetűvel írt Kaland. S talán Debussy stílusa puha zeneiségére, Vuillard pasztelszíneket idéző leírásaira hatott.

Ennél azonban sokkal fontosabbak 1906-ban írt sorai: "Hitvallásom a művészetben és az irodalomban a gyerekkor." - Majd egy más alkalommal, 1907-ben: "Tervezett könyvem az álom és valóság állandó észrevehetetlen keverése lesz talán."

Ezek a kamaszos, ifjúi fővel leírt mondatok valósulnak meg évek múlva a Le grand Meaulnes lapjain, mely az oly hamar tovaillanó gyermek- és kamaszkor vágyainak, álmainak egyik legvarázslatosabb irodalmi megfogalmazása. Alain-fournier alapos francia ismerői azt tartják, hogy a regényben nagyon sok az önéletrajzi elem. Ha valóban így van, akkor Alain-Fournier legalább három alakba oszolva rajzolja meg önmagát: ő Augistin Meaulnes, ő Frantz de Galais, a "komédiás fiú" és François Seurel is ő maga. S talán nem is annyira Augustin Meaulnes a regény igazi főhőse, mint inkább François Seurel, a történet elmondója, közös ifjúságuk felidézője. Mindenesetre a könyv legszebb lapjai azok, melyeken Seurel is valahogy jelen van, ahogy az ő emlékezéseiből elénk varázsolódik a múlt

+

Nyugat · / · 1941 · / · 1941. 4. szám · / · Figyelő · / · Rejtelmes irodalom

Kádár Erzsébet: Franciák - magyarul

(Alain-Fournier, Duhamel, Jules Romains regényei)

A huszonhatéves Alain-Fournier Grand Meaulnes-ja magyarul is azzal az olvadékony varázslattal szól, mint Debussy muzsikája, s a huszonhat éspan style=vet késő regény felett az a fínom időszerűtlenség lebeg, mintha ma hallanók először a Pelléas et Mélisande-ot. Alain-Fournier megérte, hogy akkor fordították le magyarra, amikor már irodalmi polgárjogot szerzett nálunk egy fiatal nemzedék, mely nemcsak Alain-Fournier melankólia-eszményére alakította ifjúságát, de zenekarát is megszólaltatta - saját műveiben. Jékely Zoltánra gondolunk elsősorban, a Meda/span/o:pfont-size: 12pt;rdus, a Zugliget írójára, aki olyan álombeli Erdélyt, valóság felett lebegő budai tájakat teremtett, melyeknek szép varázs-szavait a Grand Meaulnes negyedszázada porladó költője mondta ki Novalis után talán leghatásosabban; és Sőtér Istvánt kell említenünk, akinek «fellegjárói» szintén Alain-Fournier varázsszőnyegén szállnak és töprengenek az ifjúság komor lejtői felett... A tanítványok most megidézik a fiatalon meghalt mestert, akinél ők már «vénebbek», - a Grand Meaulnes-t Lovass Gyula fordította Az ismeretlen birtok címen.

A század egyik híres könyvét kapja meg a magyar olvasó, a francia regényírás egyik szép kísérletét, az elorzott ifjúság örök énekét, - a találkozásba mégis furcsa szorongás vegyül. Ma egészen tisztán érezzük, mi volt Alain-Fournier újítása: a valóság felhangjaiból teremteni egy irizáló, valószínűtlen, minden nehézkedést legyőző világot, meglazítani a hangok szoros kötését, vágyat, lélekzetvételt, szomorúságot egymás mellett lebegtetni, az elérhetőt olyan m/pesszire tolni magunktól, hogy már elérhetetlenné, anyagtalanná váljék, - mind-mind hangszerelési fínomságok és fogások. Ez a gazdag mélabúval ömlő hangszerelés árnyalja és színezi fiataljaink regényeit is, csak éppen magja, dallama nincs ennek a szomorúságnak. Alain-Fournier életműve ez az egy regény. De már nála is gyanakszunk: ebből az életérzésből - «a világ csak hangulat», vagy bővítsük ki: a világ álom, elvágyódás, neuraszténia - csak egy félregényre futja. Alain-Fournier regényének is csak az első fele igaz és szorongató; töredéknek volna szép. Második részéből az a tanácstalanság és ernyedés árad, amikor valaki elakad egy bűvészmutatvány közepén és hiába erőlteti a befejezést.

Jékely Zoltán s nemzedéke mintha a Grand Meaulnes második részének észrevétlen válságába került volna. A melankólia, az álom is tud öregedni s Alain-Fournier regényét a kegyetlen, vékony pókhálóráncoktól az a csoda menthetné meg, ha mindenestül egy versbe tudna menekülni.

*

Alain-Fournier fél a valóságtól, karjával eltakarja arcát, hogy elkerülje a félelmetes désillusiont; Duhamelt viszont - akinek életműve felett már szintén érezzük az idő szárnysuhogását - éppen a valóság érdekli. Nem is az egyszerű valóság, az író kevesli a megfoghatót, megnagyítja a világ és az élet részleteit.

A Salavin-ciklus harmadik része, a Journal de Salavin (mely most jelent meg Napló címen Illyés Gyula ízes, szinte csufondáros, kitűnő fordításában) azokra a megdöbbentő, tréfás fényképekre emlékeztet, amelyeken egy háromszázszoros nagyítású hajszálat kanadai óriásfenyő törzsével tévesztünk össze, vagy az íróasztal síma lapját holdbéli, hideg kráterű mezőnek látjuk.

Salavin - a lélekorvosok és regényírók megelevenedett fantómja: a háromszázszorosra nagyított «gátlás». A mikroszkóp lencséi alá helyezett emberi törpeség és félszegség. A balkéz, a rövidlátó tekintet, a balszerencsét jelentő vészmadár, a slemil. Mindaz, ami jószándékú, szomorú és lehangoló az emberben. Salavin tulajdonképpen óriás: törpesége olyan monumentális, mintha egy mondai isten nemzette volna.

Érezzük, hogy Duhamel jelképpé akarja nemesíteni ezt az alakot: a polgár és az intellectuel csődjévé, torzképévé és védőiratává. A Salavin-kötetekben vannak lapok, amikor gúny és részvét sisteregve, igen magas hőfokon egybecsapnak és összefolynak, ezek a pillanatok forrók s az egészen nagy élmények vérnyomása árad szét bennük. De az író nem tud sokáig ilyen magasban járni, - ez az író csupa jószándék és csupa szándék. Nem teremtő tehetség. Az volna megrendítő, ha Salavinjét megidézni tudná, - nem; ő lombikokban, kémcsövekben, lassú tűzön forralgatja homunkuluszát. Duhamel írása fínom, tiszta, komoly, korrekt munka. Ó, ha fel tudná emelni vagy el merné rontani, amit ír - talán ennyi hiányzik életművéből. De valami hiányzik, s ettől az érzéstől lehetetlen szabadulnunk.

A Napló-ban Salavin szentté akar válni, a polgári, a mindennapi, az igen kicsi élet szentjévé; ezzel a tragikusan balga rögeszmével kavarja fel sajátmaga és környezete életét, míg végül is szomorúan elernyed és megtudja: «hit nélkül nincs szentség». Hit, szentség, erőszak, rögeszme: ezektől a lázaktól és félreértésektől dadog, öklendezik, tántorog ma az emberiség; fájdalom, ugyenezekről a dolgokról Duhamel csak símán tud beszélni és símán ironizálni.

*

Mennyivel nyersebb anyagot vet fel és mennyivel keményebben, erőszakosabban ír Jules Romains. Anyaga: a háború; a félelmetes, formátlan, szétömlő áradás. Verdun előtt vagyunk, 1915-ben, a nagy német támadás poklában.

Jules Romains úgy markol bele a háborúba, mint egy szigorú tanár a komisz kölyök üstökébe. Duhamel egyes hajszálakat húzogatna meg gondosan és következetes sorrendben, Romains az egészet markolja, tépi, gyűri. Persze nála is az egyes hajszálak töve fájhat csak, ő sem tehet mást, mint kiemelkedőbb figurákban, jellemző helyzetekben próbálja megfogni a síkos hátú «megfoghatatlant», de valahogy más a fogás, erőteljesebb a szorítás. Izgalmas riportképeket kapunk, tiszta analízist, érdekes ritkaságokat, gonddal gyüjtött dokumentumokat: mozaik-módszer ez, s még ha tökéletes is volna, a széthasogatott anyag különállását, az érintkező kövek között egy elválasztó vékony csíkot az író soha nem tudna eltüntetni. De más baj is van Romainsnél: az ő mozaikjai nem értelmetlen ábrák, amelyek összekerülve váratlanul egy nagy rajz döbbenetét sugározzák belénk, - az ő kis jelenetei zártak, kerekek, értelmesek; kitűnő epizódok, csattanó epizódok. Így valahogy azután nincs minek összefolynia, nagyobb egységbe kikerekednie: éppen a szintézis bukik meg, pedig Jules Romains legnemesebb becsvágya az összefogás, a felmutatás.

Az a két kötet, mely «Verdun előtt» s «Verdun» címmel most magyar fordításban is megjelent, az író nagy ciklusának, a Les Hommes de Bonne Volonté-nak, ennek a lomhán mozgó, vegyes rakománnyal telezsúfolt óriás tehervonatnak két értelmes-értelmetlenül előregördülő tagja. Ismeretlen, láthatatlan ütközők összecsattanását halljuk állandóan, alakok tünnek fel, akikről csalhatatlanul érezzük, hogy az író lényeges dolgokat elmondott már róluk, a hömpölygő anyag kígyózó mozgása váratlanul meg-megszakad, - szabad-e így a nagy sorozat két kötetét az egészből kiszakítani? Aligha.

A két magyar Jules Romains-kötet (Vas Gábor komoly, nemesen jó fordítása) ma kétségtelenül jelentősebb vállalkozás, mint a félmúltízű Alain-Fournier vagy Duhamel megjelentetése, de igazán akkor tudnánk csak örülni neki, ha egyben kapnók meg ezt a hatalmas ciklust, mint például Martin du Gard családregényét, a Les Thibault-t; vagy legalább is nagyobb tömegben, nyersebb masszát, több kötetet, ahogyan Jules Romainshez illik, s amit ez az érdekes kitűnő író feltétlenül megérdemel.

*

Méné, tekel...

Halló, itt Karinthy Frigyes, költő, a huszadik századból!

Méné, tekel...

Hallgasd meg, aztán mondd utánam ezt:

Versben mondom, hogy jobban megjegyezd.

Szívedbevésem és füledberágom:

Rossz volt embernek lenned a világon,

e korban, melynek mérlege hamis,

S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is.

Délben az ember megkísértetett,

Az éjben sírtak a kísértetek.

Siratták Krisztus gyötrelmes keresztjét,

De a gyilkost megint hősnek nevezték.

A férfi vért ivott s a nő velőt,

Künt a költő bőgött a bolt előtt.

Halottra adtak selymet és brokátot,

Az élő rongyos volt és vért okádott.

Virággal hintették a síri vermet,

Az élő künt a hó alatt didergett.

Hangos szóval esküdtek a koporsón,

Az élő halkan jajgatott a borsón.

Bámult a gyermek, nagy szemét kinyitva,

Az aggok hallgatták, gyáván sunyítva,

De szembeköpte mesterét a hitvány

Piszkos rüpők, a szemtelen tanítvány.

Hajók rohantak égő tűzveszélyben,

A ringyók cifra rongya szállt a szélben,

De a legszebb és a legékesebb

Szemétdombon rohadt el, mint az eb.

Most hát kezem tördelve, sírva kérlek,

Készülj, figyelj: készül a tiszta mérleg.

Tedd most szívedbe és füledbe el —

Az értelmét majd megtudod, ha kell.

MÉNÉ, TEKEL — ha érted, vagy nem érted,

Jegyezd meg jól: tenéked szól s teérted.

Egykor sötétben elmondott dalom,

Mint lángírás, világít a falon.

Jegyezd meg jól: ma szürke szók ezek,

De élni fognak, hogyha én nem élek

S lesznek, ha nem leszek.

Műfaj: vers

Egyéb: Az 1930-as évek második feléből származó eredeti hanglemez-felvétel. Basch Lóránt hagyatékának része.

http://www.pim.hu/object.C4628407-6785-4DE4-BF0B-44A4CC6D7364.ivy