PETŐFI SÁNDOR

TUDOD, MIDŐN ELŐSZÖR ÜLTÜNK...

Tudod, midőn először ültünk

E tó fölött, e fák alatt?

Röpűl a gyors idő fölöttünk,

Azóta két év elhaladt.

-

Ily ősz volt akkor is, ilyen szép

Mosolygó őszi délután,

Szelíd fuvalmak így rezgették

A sárga lombokat a fán.

-

Igy tükrözé vissza a tónak

Vize a tiszta kék eget,

Igy ringatózott ama csónak

Ábrándosan a víz felett.

-

De akkor még csak gondolatban

Élveztem mennyországomat,

Mert akkor még nem csókolhattam,

Mint mostan, édes ajkadat.

-

Két éve annak... sokat elvitt

Az idő tőlem azalatt,

De nem panaszlok, mert amennyit

Elvitt, sokkal többet hozott.

-

Téged hozott meg nekem, téged,

Reményim fényes gyöngysora,

Kiért az örök üdvösséget

Ezerszer adnám én oda.

-

Maradjunk még itt, légy mellettem...

Hol úgy busúltam egykoron,

Hagyj engem itt most elmerengnem

Végetlen boldogságomon!

-

Erdőd, 1848. szeptember 27.

*

ÉLET VAGY HALÁL!

A Kárpátoktul le az Al-Dunáig

Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!

Szétszórt hajával, véres homlokával

Áll a viharban maga a magyar.

Ha nem születtem volna is magyarnak,

E néphez állanék ezennel én,

Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb

Minden népek közt a föld kerekén.

-

Szegény, szegény nép, árva nemzetem te,

Mit vétettél, hogy így elhagytanak,

Hogy isten, ördög, minden ellened van,

És életed fáján pusztítanak?

S dühös kezekkel kik tépik leginkább

Gazúl, őrülten a zöld ágakat?

Azok, kik eddig e fa árnyékában

Pihentek hosszu századok alatt.

-

Te rác, te horvát, német, tót, oláhság,

Mit marjátok mindnyájan a magyart?

Török s tatártól mely titeket védett,

Magyar kezekben villogott a kard.

Megosztottuk tivéletek hiven, ha

A jószerencse nékünk jót adott,

S felét átvettük mindig a tehernek,

Mit vállatokra a balsors rakott.

-

S most a hála!... vétkes vakmerénnyel

Reánk uszít a hűtelen király,

S mohó étvággyal megrohantok minket,

Miként a holló a holttestre száll.

Hollók vagytok ti, undok éhes hollók,

De a magyar még nem halotti test.

Nem, istenemre nem! s hajnalt magának

Az égre a ti véretekkel fest.

-

Legyen tehát ugy, mint ti akartátok,

Élet-halálra ki a síkra hát,

Ne légyen béke, míg a magyar földön

A napvilág egy ellenséget lát,

Ne légyen béke, míg rossz szívetekből

A vér utósó cseppje nem csorog...

Ha nem kellettünk nektek mint barátok,

Most mint birókat, akként lássatok.

-

Föl hát, magyar nép, e gaz csorda ellen,

Mely birtokodra s életedre tör.

Föl egy hatalmas, egy szent háborúra,

Föl az utósó ítéletre, föl!

A századok hiába birkozának

Velünk, és mostan egy év ölne meg?

Oroszlánokkal vívtunk hajdanában,

És most e tetvek egyenek-e meg?

-

Föl, nemzetem, föl! jussanak eszedbe

Világhódító híres őseid.

Egy ezredév néz ránk itélő szemmel

Atillától egész Rákócziig.

Hah, milyen múlt! hacsak félakkorák is

Leszünk, mint voltak e nagy ősapák,

El fogja lepni árnyékunk a sárba

És vérbe fúlt ellenség táborát!

Erdőd, 1848. szeptember 30.

*

A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába',

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.

-

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

Szemem rajta kevélyen mereng el:

Az én apám az az öreg ember!

-

Az én apám e vén zászlótartó.

"Vészben a hon!" elhatott a nagy szó

Elhatott kórágyához, fülébe,

S mankó helyett zászlót vett kezébe.

-

Vállait egy kínos élet gondja,

Betegség és ötvennyolc év nyomja,

S ő feledve minden baját, búját

Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

-

S kit eddig az asztaltól az ágyba

Alig-alig bírt elvinni lába,

Ellenséget űz mostan serényen

Ifjusága régi erejében.

-

Mi vitte őt háború zajába?

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védnie kéne,

Hogy ne jusson ellenség kezére.

-

Annyi földet sem mondhat övének,

Melyben egykor koporsója fér meg,

S mégis-mégis viszi lobogóját

Azok előtt, kik a hazát óják.

-

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;

Küzd a gazdag, de nem a hazáért,

Védi az a maga gazdaságát...

Csak a szegény szereti hazáját.

-

Édesapám, én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

-

Érdemes vagy a cserkoszorúra!

Alig várom, hogy lássalak újra

S megcsókoljam örömtől reszketve

Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

-

És ha többé nem látnálak téged?

Látni fogom fényes dicsőséged;

Könnyem leszen sírodnak harmatja,

S híred a nap, mely azt fölszárítja!

Erdőd, 1848. október 17-22.

*

Világpanoráma

A "Világpanoráma" június 11-i adása 23:32 perc

http://www.utolag.com/Vilagpanorama0611.htm

*

MJB: Hiánypótlás

az Új Nemzeti 2012 Konzultáció kérdőív 16 pontjához

(ὰ lα Orbán Viktor)

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/06/12/mjb-hianypotlas-az-uj-nemzeti-2012-konzultacio-kerdoiv-16-pontjahoz-ὰ-lα-orban-viktor/

*

Orbán:

az elmúlt években helyreállt a jogállam az országban –

NIF kommentárral a miniszterelnöknek ajánlva!

Magyarországon az elmúlt években helyreállt a jogállam, és érezhetően jobban működik az igazságszolgáltatás – jelentette ki Orbán Viktor miniszterelnök az ügyészség napja alkalmából tartott hétfői budapesti ünnepségen

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/06/11/orban-az-elmult-evekben-helyreallt-a-jogallam-az-orszagban-nif-kommentarral-a-miniszterelnoknek-ajanlva/

*

Tartsd magad nemzetem

http://www.youtube.com/watch?v=jhP7yqxrR4Q&feature=related

*

"Az egyház nem biodíszlet" –

Fabiny Tamás a kormány egyházpolitikájáról

Címkék: Kovács Zoltán államtitkár; evangélikus egyház; egyházi törvény; Fabiny Tamás;

Irritálta az egyházi vezetőket, hogy a hatalom csak egy ornamentikának gondolja az egyházat, ennek is szólt a Kovács Zoltán államtitkár által kért központi harangozás elutasítása június 4-én – mondta a hvg.hu-nak Fabiny Tamás evangélikus püspök. Az Északi Evangélikus Egyházkerület vezetője hatalom és egyház viszonyáról, az utóbbi napok antiszemita támadásairól és az egyházak kiállásáról is beszélt.

http://hvg.hu/itthon/20120607_fabiny_tamas_kormany

+

Közmunkára ítéltek egy papot harangozás miatt

http://erdely.ma/mozaik.php?id=120320&cim=kozmunkara_iteltek_egy_papot_harangozas_miatt

Tizet ütött már az óra,
Hallja minden háznak ura.
Tűzre, vízre vigyázzatok,
Hogy károkat ne valljatok.
Tizet ütött már az óra.

Éjfél után egy az óra,
Nyugalom van a faluba.
Vigyáz miránk az ég ura,
/:Aludjatok nyugalomba.:/

Éjfél után óra három,
Aludjatok, én nem bánom.
Éjfél után óra három,
Én is a virradtát várom.
Szemem álomra lezárom.
Falut tovább én nem járom.
Éjfél után óra három.

(KOLDUSDAL)

*

FOLKLÓR ÉS POLITIKA

Röpdal

több sorból, olykor több szakaszból álló, dallammal énekelt alkalmi vers. Politikai jellegű, társadalmi problémákról szól, közéleti személyiségeket támogat vagy éppen kicsúfol, de mindenképpen állásfoglalásra buzdít. Feltehetően a 19. sz.-ban alakult ki. Nemzetközileg ismert és elterjedt, legismertebb külföldi párhuzama az orosz csasztuska. A röpdalnál a kész szöveget általában ismert, kedvelt, főleg új stílusú népdal dallamával párosítják. A röpdal szövegét verselő emberek írják. Mo.-on nem vált a népköltészet részévé. Funkciója, szerepe a társadalmi harcokban jelentős, az agitáció egyik fő eszköze lehet. Az 1940-es évek végéről származik ez a röpdal:

Itt van az új próbatétel | Nem akárkire szavaztok | Veres Péter pályamunkás | Tudja róla minden munkás | Talpforgató, sínszerelő | Legyen ő a képviselő stb.

A röpdalból olykor egy-egy tömör, csattanós, jól megfogalmazott mondat kiválik és jelszóként önálló életet él. (→ még: jelszó, → rigmus) – Irod. Szokolov, J. M.: Ruszszkij folklor (Moszkva, 1941); Dégh Linda: Csasztuska és rigmus (Bp., 1952); Svedova, L.: A folklorisztika egyes problémáiról (Szovjet Néprajztudomány. 1954); Katona Imre–Simon Zoltán–Varga Imre: A rigmusköltészet (Bp., 1955); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

+

Jelszó

egymondatos, állandósult kifejezés, valamely közösség, társadalmi mozgalom, egyesület vagy intézmény érdekeit fejezi ki. A legrégebbről ismert magyar jelszó Liutprand krónikájában található: „von turpis atque diabolica huj huj frequentur auditur”. Paraszt-, vallási mozgalmak szintén rendelkeztek jelszóval. Nagy részük szoros kapcsolatban áll a → kortesdallal, a modern korból származik, virágkoruk a 20. sz. Szerzője általában ismert. A jelszók egy része nemzetközi elterjedettségű,

pl. „Világ proletárjai egyesüljetek!”,

más részük csak országos vagy helyi érdekeltségű,

pl.: „Éljen írónk Veres Péter/ Együtt harcol, küzd a néppel!”/

A társadalmi harcokban jelentős szerepe van, felszólító jellegű állásfoglalásra késztet, csakúgy, mint a → röpdal, melynek egy része olykor jelszóvá válik,

pl.: a „Tisza malma két kőre jár/ Bécsnek őröl, nekünk darál/ Gesztre megyen extravasút / Abzug Tisza, éljen Kossuth”

kezdetű röpdal utolsó két sora jelszóként vált közismertté. A jelszó közel áll a → szállóigéhez, de különbözik tőle annyiban, hogy míg a szállóige mindig konkretizálva hangzik el, addig a jelszó fő jellemzője változtathatatlansága. (→ még: rigmus) – Irod. Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).

+

kortesdal, kortesnóta

<spanyol: cortes ’törvényhozó testület’>

a politikai dal alkalmi csoportja, választáskor a pártot és jelöltjét dicsérő vagy az ellenfelet ócsárló dal. Részben a szavazókat toborzó kortes, részben más félnépi figurák szerezték a szövegeket, ők maguk névtelenségben maradtak, szóbeliségbe bekerült alkotásaik esetleg változhattak is. Korabeli divatos → népdal (köztük első helyen az elnyűhetetlen → Kossuth-nóta) vagy → magyar nóta dallamára húzták rá a szövegeket, melyek a szellemi közelharcok megvívása után azonnal feledésbe is merültek. – A kortesdalok az 1848 előtti követválasztások idején keletkeztek, ezek még kisnemesi szemléletűek (Hogyha Kossuth lesz a követ, Pap és nemes adót fizet...), csak 1867 után váltak valamelyest népibbé és a két háború között lassan el is enyésztek. A kortesdalok többsége szólamszerű (A mi zászlónk fennen lobog; Kiderül a magyar ég...), kiméletlenül és olykor ízléstelenül személyeskedő („szelídebb” példák: – Ne légy követ, Szomjas Józsi! Kivel fogunk mi filkózni? – Szája ferde, bajusza fél; Ilyen pofa itt el nem kél!) és formai szempontból is igénytelen (Nem kell sokat darányi! Éljen doktor Darányi!; Zöld ágra illik a virág; Most derül ki az igazság.). Valamivel sikerültebbek a komolyabb mondanivalót tartalmazó ún. 48-as kortesdalok, melyek felszólalnak a kiegyezés ellen (A sasmadár, a sasmadár kerülgeti a csirkét. Kossuth Lajos visszahozná a kincsét. Visszahozná, de nem meri, hiába! Ez mind csak a Deák Ferenc hibája), hirdetik a nemzetiségi összefogás gondolatát (Vessünk össze vállat vállal: Magyar, tót, szerb és horváttal, Nézzünk az osztrák szemébe Ezernyolcszázhatvanhétbe!), a későbbiek pedig a kisebb-nagyobb visszaéléseket leplezik le (Tisza malma két közre jár: Bécsnek őröl, nekünk darál. Gesztre megyen extra-vasút. Abcug Tisza, éljen Kossuth!; Szabó Károly olyan fajta, Ki a kormány talpát nyalja. Nyaljad, Károly, jó tisztára! Püspök leszel nemsokára); különösen szellemes az árulók kigúnyolása (Kovács János cifraszűre, Kívül nemzeti a színe. A múltkor még azt mutatta, de azóta kiforgatta. Aki nem vak, most már látja, Hogy belül feketesárga...). A korai munkásmozgalom (Kossuth Lajos azt üzeni: Jobboldali nem kell neki! Táncsics legyen a követünk, Ő a mi kedves vezérünk!) s főként a századforduló agrármozgalmai használták fel választási harcaikban a kortesdalokat, ezek társaiknál kevésbé gúnyosak, viszont jóval osztálytudatosabbak (Megmozgatunk minden követ, Nem kell nekünk úri követ! Nem érzi az a bajunkat, Nem látja a nyomorunkat; Munkásember a jelöltünk, Kit magunknak kijelöltünk: Nem hajt az urak szavára, Megindul a nép bajára.). – A kortesdalok 2 vagy 4 sorosak, az elsőket deklamálták, az utóbbiakat énekelték. Majdnem kivétel nélküli a páros rím és a 8 szótag. – Irod. Szendrey Zsigmond: A kortesnótákról (Ethn., 1925); Dégh Linda: A szabadságharc népköltészete (Bp., 1952); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal (szerk.): A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).

*

Gazdasági kistükör

Tartalom

Előszó a' második kiadáshoz.

Bevezetés

ELSŐ RÉSZ

A' földmivelésről

I. Szakasz. Földészet

II. Szakasz. A' földnek megmunkálásáról 's ahhoz szükséges eszközökről

III. Szakasz. A' növényekről 's azoknak miveléséről különösen

IV. Szakasz. A' vetésforgásról és gazdasági rendszerről

MÁSODIK RÉSZ

Állattenyésztés

I. Szakasz. A' házi állatok tenyésztéséről 's tartásáról általában

II. Szakasz. A' házi állatok tenyésztéséről különösen

III. Szakasz. A' házi állatok betegségeiről

HARMADIK RÉSZ

A' kertészet

I. Szakasz. A' konyhakertekről

II. Szakasz. A' gyümölcsös kertről

NEGYEDIK RÉSZ

Szőlőmivelés

I. Szakasz. A' szőlőtőkéről

II. Szakasz. Az érett fürtök kezelése, vagyis a' szüret és pincze-gazdaság

ÖTÖDIK RÉSZ

A' selyemtenyésztésről

I. Szakasz. A' szederfákról

II. Szakasz. A' selyembogarak kezeléséről

HATODIK RÉSZ

A' méhekről

HETEDIK RÉSZ

A benső gazdaságról, vagy háztartásról

I. Szakasz. A' háztartásról gazdasági tekintetben

II. Szakasz. A' háztartásról erkölcsi tekintetben

A' csendes és boldog élet főszabályai

Előszó

Minél szélesebb és fontosabb a' tér, mellyet hazánk földmivelői hivatása a' m. Gazd. Egyesületnek munkálódásul kijelölt; annál feltünőbb az aránytalanul szük kör, mellyben vagyonosb gazdáink 's földbirtokosink hanyagsága, részvétlensége, és fogékonytalansága miatt mozogni kénytelen. A' széles hazából, mellynek legnagyobb részét gondtalan együgyűség parlagon heverteti, nem jutott neki eddig egy talpalatnyi föld, mellyen józanabb fogások, okszerübb gazdálkodás példáját közokulásúl mutatni lehetne. Hiányzik neki továbbá az erő, hogy jutalmak által ipart ébreszthetne, 's a' szorgalmasbak közt jutalmakat oszthatna. 'S midőn más nemzetek, mellyeket virágzó ipar és kereskedés, a' földbirtok feloszlása és népesség amugy is élénk munkásságban tart, a' mezőgazdaság tudományos kifejtésére milliomokat hoznak áldozatúl; hazánkban, melly (tekintve a' jövendőt tudtán kivül is legnagyobb szerencséjére) jövedelmei forrásával majdnem csupán a' mezőgazdaságra van szorítva, - a' nyomorgó állapotot 's pénztelenséget méltán megérdemlő fásultság és egykedvüség uralkodik; 's az Egyesületnek minden népszerüsége, törekvéseinek ugy szólván osztatlan méltánylása 's közelismérése daczára is a' milliomnyi nép közől alig akad egypár száz tettleges pártfogója.

Illy mostoha környülményekben a' Gazdasági Egyesületnek külön szakosztályai közül közremunkálásul annak maradt a' legszabadabb 's legtágosb tér, melly a' közhasznú, 's különösen gazdasági ismeretek terjesztésével foglalkozik; 's forró hála e' szakosztály lelkes elnökének, CSAPÓ DÁNIEL hazánkfiának, kinek a' közjó fáradhatatlan előmozdítása közt megőszült fürtjei alatt a' meghiggadt kebel, 's érett megfontolás akadályt nem ismerő fiatal tetterővel párosult, 's kinek köztisztelettel koszorúzott nevét, uj életre 's reményre ébredt polgári és közgazdasági éltünk történetének minden lapjain a' cselekvők első sorában szemléljük, - évenkint hathatósb munkásságot fejt ki az Egyesület: igy a' "Gazdasági Kistükör" is, mellyet a' fenntisztelt derék férfiu öntött három koszorúzott munkából honszerte megkedvelt népszerü formájába, - egy év alatt három ezer példányban elkelt, jeléül annak, hogy a' köznép, mellynek számára irva van, nem idegen a' tanulástól, ha neki alkalom nyittatik.

E' szép siker szükségessé tevé az érintett könyvecskének jelen második kiadását; 's minél fontosbnak tartjuk a' czélt, mellyet általa elérni akarunk, annál örömestebb fogadtuk a' szives figyelmeztetéseket, mellyek az első kiadásra nézve tétettek, 's a' mennyire tőlünk kitelt, tekintetbe vettük, használtuk is azokat a' másik kiadásban. Igy a' földészetet itt részletesben fejtegetjük; a' dohánytermesztést és méhtenyésztési kiegészitettük, valamint a' rét- és legelőmivelést is; az állattenyésztés egyes ágaiba bővebben ereszkedtünk, 's azon fölül a' munkát a' sáfrány termesztéssel, a' vetés-forgással 's gazdasági rendszertannal, 's végre a' szőlőmiveléssel megtoldottuk. Ez utóbbit főleg főtiszt. Daróczy, és Jankó derék szőlész-hazánkfiai tollának köszönjük.

Reméljük is ennélfogva, hogy az igy tetemesen bővitett 's átdolgozott kiadás ujabb pártfogókra talál, 's rövid idő mulva azon osztály kezébe kerül, mellyet mi számra és rendeltetésre nézve a' legnagyobb jelentőségünek tartván az országban, - egyszersmind legsürgősb feladásaink közé számitjuk, "nevelni és előkészitni azon állapotra, mellyre azt bölcs előrelátás, politikai tapintat, és a' szivekben feléledt emberiség emelni törekszik, hogy hasznos lehessen önmagának, hasznos a' hazának, melly nélküle a' munkás mézgyüjtőkben fogyatkozást szenvedő méhkashoz hasonlítana."

Pesten augustus 1-ső napján 1844.

Török János

mint a' M. Gazd. Egyesület titoknoka.

*

*

Dickens

Sokáig tartja a frontot, elképzelhetetlen nélküle a Viktoriánus Anglia. Remélem, nem tévedek, azóta folyamatosan hal, a harmadik évezredre pedig vége. Külön Dickens kedvéért, hátha túl sötéten látom a helyzetet, rákérdezek nagyfiaimnál egyik szombati ebéden, hogy milyen Dickenst olvastak, mert ők amúgy otthonosan mozognak az irodalomban. Néznek, semmit. Copperfield Dávid nekik már az illuzionista, Twist Oliver első fele egy régi tánc, a második semmi. Akkor vajon miért volt fontos nekünk a hatvanas években?

A Literatura folyóirat 1936-ban ismertetőket közöl a legolvasottabb amerikai könyvek listájáról. Dickensről azt olvassuk: "Teljesen mindegy; melyik művét választjuk. Ő olyan korlátlan lángész, hogy írásai között nincs kisebb és nagyobb, jelentősebb vagy jelentéktelenebb." Pedig ennek csak hetvenvalahány éve. Illetve már hetvenvalahány éve. Ami nyomort és kiszolgáltatottságot Dickens képes volt papírra tenni, a második világháború, és egyáltalán a XX. század háborúi erőfeszítés nélkül túllépik.

De más az irodalom, más a próza, más a civil erkölcs, a mindennapi morál. Olvasom, hogy Dickenst Kate nevű lánya nem kifejezetten kedvelte, minthogy rosszul bánt velük. Közelebb hajolva: volt oka, hogy ne szeresse. Dickens ugyanis lazán elhagyta az asszonyt, Catherine-t pénz és posztó nélkül. Levelei tanúsága szerint soha többé nem akarta látni. Viszont minden nap többször látni kíván egy fiatal csibét, nevezetesen Ellen Ternan-t, aki "biztos irodalmi ízléssel" bír, a biztos irodalmi ízlés mellé illatosan párolgó, folyamatosan rendelkezésére álló eszközkészlettel.

Más: 1859-1861-es Levelezésében szerepel, hogy Dickens örül, amikor meghallja, hogy a kiadója fia öngyilkos lett, mivel a kiadó Catherine, a feleség pártját fogta a váláskor.

A humanista Dickens nem szereti anyját sem. Szerinte anyja legfőbb foglalatossága, miként a család többi tagjáé is, hogy pénzt húzzon ki belőle. Dickenst irritálja az öregasszony, mert szenilis, "úgy bukkan fel, talpig feketében, mint valami nőstény Hamlet" és hozzáteszi: "Amikor megpillantott, összeszedte minden bátorságát és egy fontot kért tőlem." Mindezt a nem múló bosszúvágytól ihletetten. Történt, hogy a gyerek Dickens, miután apja az adósok börtönébe kerül, munkába áll, ő tartja el a családot (heti hat shilling). De miután – közelebbről nem ismert örökség révén – a család szabadul az adósságspirálból, apja a börtönből, őt, a kicsi, tizenéves Dickenst anyja nem veszi ki a munkából, továbbra is rabszolgalétre kényszeríti. Dickens nem bocsátja meg soha. Ahelyett, hogy hálás volna. Ebből következik az idézet:

"Tulajdonképpen Dickens fedezte fel az irodalom és általa az olvasók számára a nyomort, a külvárosokat, a kispolgári otthonokat, az érző szívű szegény embereket, az elhagyott gyermekeket, az ostoba és embertelen iskolákat, lelencházakat, árvaházakat, ő fedezte fel a keserves életű gyermekeket, és mindezek körében a különcebbnél különcebb bogaras alakokat. Közben olyan szemérmes volt, ahogy azt elvárta a hivatalosan képmutató angol polgárság Viktória királynő évtizedeiben, a gyarmatosító világbirodalom fénykorában. Mi ma már álszeméremnek érezzük az erotikának azt a teljes hiányát, amely jellemzi a kor egész angol irodalmát s benne Dickensét is. Mintha az emberekre nem volna jellemző, hogy kétneműek, a szerelmet alig-alig lehet megkülönböztetni a testvéri szeretettől. Még az annyira önéletrajzi jellegű Copperfield Dávidban – ahol a hős kétszer nősül – sem vehetjük tudomásul, hogy ezeknek az oly szemléletesen látható férfi- és nőalakoknak testük is van. De hát éppen ezért adták oda az aggodalmas régebbi szülők már gyermekeiknek is, akiket riadtan óvtak, nehogy megtudják azt, amit valójában nagyon is sejtettek, vagy éppen tudtak." – írja Hegedüs Géza az Irodalmai arcképcsarnokban. Ő is meglehetősen szemérmesen bánik információival. Nem mondja, hogy az élet és az irodalom hasonló terepről érkeznek, de elválnak, és nincs sok közük egymáshoz a kor szabályainak megfelelően. Dickens ugyanis – hőseivel, figuráival ellentétben – részletesen ismerte a nő anatómiai egységeit és alegységeit, pontosan tudta, merre hány méter. Nem véletlenül kaszálta végig a családot (sógornőjét pl.), a kedvére való színésznőket, rúgta ki feleségét tíz aprólékosan legyártott gyerek után. Dickens a fekete lovas fehér paripán.

Onagy Zoltán

MEK

Dickens, Charles: Copperfield Dávid

http://mek.oszk.hu/10600/10693

Dickens, Charles: Dombey és Fia

Regény

http://mek.oszk.hu/03800/03831

Dickens, Charles: A Jarndyce-örökösök

http://mek.oszk.hu/02400/02421

Dickens, Charles: Karácsonyi ének

http://mek.oszk.hu/00300/00366

Dickens, Charles: Karácsonyi ének [Rovásírással]

http://mek.oszk.hu/10200/10201

Dickens, Charles: Két város

Regény három könyvben

http://mek.oszk.hu/03500/03586

Dickens, Charles: Kis Dorrit

http://mek.oszk.hu/10200/10279

Dickens, Charles: Nehéz idők ; Karácsonyi ének

http://mek.oszk.hu/10100/10170

Dickens, Charles: A Pickwick Klub

http://mek.oszk.hu/02400/02479

Dickens, Charles: A Pickwick Klub

MVGYOSZ hangoskönyvek

http://mek.oszk.hu/03300/03323

Dickens, Charles: Twist Olivér

http://mek.oszk.hu/00300/00368

Edgeworth, Maria et al.: Tájfun

Klasszikus angol kisregények

http://mek.oszk.hu/03600/036

*

SIRATÓ IBBI-SZUEN FELETT

Hogy az időt kifordítsa, hogy a mértéket megmásítsa:

a gonosz vihar, mint az orkán, mindent elemészt.

Hogy Sumér rendjét fölforgassa,

hogy a kegyes hatalmat félrelökje,

hogy a városokat dúlja, hogy a házakat dúlja,

hogy a karámokat dúlja, hogy az aklokat elsodorja,

hogy a karámokban marhák ne álljanak,

hogy az aklokban juhok össze ne álljanak,

hogy a csatornák büdös vizet sodorjanak,

hogy a jó szántók gyomot neveljenek,

hogy a mezők a kín füvét sarjasszák,

hogy anya a gyermekét ne gondozza,

hogy apa a hitvesét ne becézze,

hogy az ágyas ura ölén örömöt ne találjon,

hogy a gyermekek apjuk térdén ne nőjenek,

hogy a dajka a csecsemőt álomba ne ringassa,

hogy a királyság székhelye megváltozzék,

hogy a méltányos ítélkezés megkötöztessék,

hogy a királyság az Országból idegenbe vitessék,

hogy az Ország idegennek engedelmeskedjék,

hogy An-Enlil szavára a mérték mássá váljék:

azért, midőn An az országokra bődülten tekintett,

midőn Enlil az idegen földre vetette tekintetét,

midőn Ninru a teremtményeire ártó csomót kötött,

midőn Enki az Idigina, a Buranunna folyását elterelte,

akkor An-Enlil sorssá tették a sorsot:

hogy a nép ne hajlékában lakozzék,

s idegen földre hurcolják őket,

hogy Subur, Elam ellenséges lakói csapjanak le rájuk,

hogy királya a palotából önként távozzék,

hogy Ibbi-Szuen Elam földjére kerüljön,

hogy a hegység legbelsejéig, Ansanig elkerüljön,

hogy városába vissza se térjen,

mint a madár, ha feldúlták fészkét, mint az idegen,

hogy az Idigina, a Buranunna partján mérges fű nőjön,

hogy az utakra láb ne lépjen,

hogy karavánútra senki ne induljon,

hogy a városok, emberek hajlékai rommá romoljanak,

hogy a fekete fejűek népe a lakóhelyén megölessék,

hogy a jó szántókat ne kapálják,

hogy a pásztor a mezőre juhait ne terelje,

hogy a tehenek a karámba vajat, tejet ne adjanak,

hogy a tehenektől a fénylő karámba tej a sajtárokban ne

gyűljék,

hogy a köpülés vidám dala elhallgasson,

hogy a réten az aprójószág kivesszen,

hogy a nagy jószág elhulljon,

hogy Szumugan négylábú barma nyugvóhelyet ne találjon,

hogy a mocsárban a halak neve ismeretlen legyen,

hogy a nádas mérgezett fejű nádat teremjen,

hogy a kertek kiszáradjanak,

hogy az árkos kertek, új vesszők nélkül, kipusztuljanak:

.

An-Enlil ő, minden országok királya,

Sumér sorsául ezt rendelte.

Ki merné An szavát fölforgatni?

Ki merné Enlil szavát megtámadni?

Sumér fél, reszket a nép,

a városban a nép sírva sír,

imára emeli kezét .

…

(Komoróczy 264-66.

*

Életfa / Világfa

Minden növényi ábrázolás közül az életfa a legösszetettebb és legegyetemesebb jelentésű.

Utal életre és halálra, az örök fejlődésre és növekedésre, a folytonos megújulásra. A mélylélektan a gyökér, törzs, korona hármasát a ösztön-én, én, felettes-én kifejeződéseként értelmezi. A világfa a magyar népmesék világképében az ÚT, amelyen a mesehős az égbe vagy az alvilágba jut.

Az alábbi részlet Cey-Bert Róbert Gyula „A magyar ősvallás” című könyvéből való:

"Az ősi kultúrákban a magasra növő fa jelképezte a föld ég felé törő életerőit, a földi élet Isten közelségébe törekvő vágyait és hajtásait. Mélyre nyúló gyökereivel viszont a földalatti világgal való kapcsolatokat idézte fel. A fa törzsével, ágaival, gyökereivel az égi, a földi, a föld-alatti világgal való kapcsolatkialakítás lehetőségének jelképes értékévé vált. A fa világszinteket összekötő jelképes jelentésében a lovas kultúrák népei a világmindenség isteni rendezési elvét látták, amelyet világfának neveztek.

A magyar ősvallás világfája

A világfa a közép-ázsiai lovasnépek ősvallásának legalapvetőbb rendszerezési formája, ugyanúgy kifejezi az ősi hun, avar és magyar hit rendjét, mint jelképrendszerének szerkezeti felépítését. Igazi csoda, hogy a kereszténység felvétele után a magyar ősvallás legfontosabb vallási jelképe több mint 1000 éven át megmaradt a magyar nép emlékezetében. Néprajzkutatók szerint a táltoshit világfáját a következőképpen írták le a 20. század elején a régi mondákat ismerő öregek:

„Van a világon egy csudálatos nagy fa, amelyiknek kilenc elhajló ága van, mindenik egy-egy erdővel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, onnan támad a szél. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy nemcsak a hold jár el az ágai között, hanem a nap is. De ezt a fát csak az leli meg, hogy hol van, merre van, aki foggal született, oszt kilenc álló esztendeig nem vesz a szájába a tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy a táltos az ilyen. Mert ez a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak az ilyen tudományos férhet hozzá.”

(Diószegi Vilmos: A pogány magyarok hitvilága)

Hasonlóan csodálatos fák népmeséinkben és mondáinkban is megtalálhatók. Több változatban az "égig érő, tetejetlen fa" egy nagy hegyen van, a király udvarán áll (jelezve a szakrális jellegét). A világfa felső ágán található a nap, a hold, a nap anyja és a hold anyja. A világfa képzete minden nagy kultúrában megtalálható, és az indoeurópai népek körében általánosan ismeretes. A magyar és az indoeurópai népek mondái között azonban találunk egy lényeges különbséget, ami a két fát élesen elválasztja egymástól. A magyar fa csúcsán, vagy az ágai között égitestek vannak. Ez csak a magyar mondákban és díszítőelemekben fordul elő, az indoeurópai népek körében ismeretlen. Ugyanezt a képzetet megtaláljuk viszont a közép-ázsiai lovas kultúrák népeinél.

A napos-holdas világfa képzete kétségtelenül igen régi alapszimbóluma a táltos hitű népeknek, és egész Közép-Ázsiában és Kelet-Ázsiában mindenütt ismert. Több mint 2000 éves hun sziklarajzokon már megjelenik a napos és a holdas világfa. Az avarok szintén nagy jelentőséget tulajdonítottak a világfa jelképrendszerének. A föld közepéből nő ki, és a koronája az eget tartja fenn. Az ég fordított üsthöz hasonlóan borul a világra, és a világfa körül lassan forog. A világfát csak a táltos képes megmászni."

Magyar nyelv- Facebook

*

Benedek Elek - A BÉKA

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:

- Már én többet, édesapám, nem szolgálok, eleget ettem másnak a kenyerét. Van száz pengő forintom, kezdek vele valamit.

- Jól van, fiam, kezdj, csak aztán vigyázz, hogy jól is végezz.

A szegény ember nem szólt többet, s azt is lassan mondta. A legény sem, hanem nyakába akasztotta a tarisznyáját, s bement a városba. Gondolta, vesz valamit azon a száz pengő forinton. Elindult az utcán, bekukkintott minden boltba, megnézett elejéről, visszájáról mindent, de semmi sem tetszett neki. Amit csak elé raktak, mindenre azt mondta: ez sem ér száz pengőt, ez sem, ez sem.

- Hát kendnek százpengős portéka kéne? - kérdezték egy helyen. - Itt van, ni, ez az ezüstpohár, testvérek közt is megér kétszáz pengőt, de kendnek odaadom kerek száz pengőért.

- No, ha ideadja, meg is veszem - mondá a legény, s egy krajcárig leszámlálta a száz pengőt. A poharat szépen a tarisznyába dugta, s meg sem állott hazáig.

- Hát fiam, vevél-e valamit?

- Vettem bizony, mégpedig ezüstpoharat. Nézze csak kigyelmed, födele is van!

- Ó, te kolontos,* te! - renyekedett a szegény ember -, hogy tudál ezért száz pengőt adni! Ha benne volna a pénz, akkor is kivágnám! No, ezért sanyaroghattál három keserves esztendeig.

- Azért bizony egyet se békételenkedjék, apámuram! - mondá a legény. - Ki tudja, még mi hasznát vehetem?

Fogta a poharat, letette az asztal közepére, azután felnyitotta a fedelét, hadd lám, nincs-e benne valami. Ahol ni, kiperdült belőle egy másik ezüstpohár. Színezüst volt ez is, mint az első. Még jóformán meg sem nézhették, kiperdült a harmadik pohár is, harmadik után a negyedik, az után az ötödik, hatodik, hetedik!

- Lássa, kigyelmed, hogy megért ez a pohár száz pengő forintot.

Ahogy azt mondta, a hetedik pohárból kiszökött egy csúnya kicsi béka, s nagy pirimókosan* leült az asztal közepére. De bezzeg elállott szemük-szájuk, mikor a béka egyszerre csak megszólalt:

- Brekekeke, adjatok ennem-innom, mert éhes vagyok, szomjas is vagyok!

Úgy megijedtek tőle, hogy egyszeribe adtak neki enni-inni.

S hát ahogy evett-ivott, mind csak nőtt, nőtt a béka. Egy szempillantásra akkorát nőtt, hogy már alig fért az asztalon.

- Brekeke, adjatok még ennem, mert különben titeket eszlek meg! - szólalt meg ismét a béka.

- No, hallod-e, te jó vásárt csináltál! - mondá a szegény ember, s kiment a kamarába, hogy ami ennivaló van ott, összekajtassa.

Volt még egy kis zsiradék, egy pimpós* kenyér, azt behozta, s a béka elé tette.

- Amink van, itt van - mondá a szegény ember -, egyebünk nincs az ég világán, te csudabéka.

Megette a zsiradékot, a pimpós kenyeret egy szempillantásra. Meg sem kottyant ördögadta varasbékájának.*

Azzal csak lesuppant a szoba földjére, kimászott az ajtón, hátra a csűrbe, ott lefeküdt s elaludt. De már ekkor akkora volt, mint egy sütőkemence. Mikor felébredt, eléjött, s bekiáltott az ablakon:

- Isten áldja meg kendteket, én elmegyek, mert látom, hogy szegényebbek a templom egerénél!

No, csakhogy elment. A falu végén volt egy nagy, kerek tó, abba belecsubbant, de annyi víz kiloccsant, hogy majd elvitte a falut az árvíz.

Búsult a szegény ember, de még a fia is, mert a béka mindenüket megette.

- Most már elmehetsz megint szolgálatba az ezüstpoharaddal - békétlenkedett a szegény ember.

Nem is várta meg, hogy a nap leáldozzék, indult a szolgalegény világgá. Tarisznyába tette a hét ezüstpoharát, s ment hetedhét ország ellen. Hét nap s hét éjjel meg sem állott, s nyolcadik nap virradóra megérkezett a király városába. Gondolta, befordul a király udvarába, hátha felfogadnák. Bemegy az udvarba, s hát a király éppen ott áll a tornácban, s pipázik keményen. Köszön a legény illendőképpen, s a király fogadja. Meg is kérdi mindjárt:

- Mi jóba jársz, fiam?

- Én bizony szolgálatot keresnék, felséges királyom.

- No, akkor jó helyen jársz, mert éppen most csaptam el az első kocsisomat.

Egyszeribe megalkudtak, kezet csaptak, s megitták az áldomást.

Telt-múlt az idő. Eltelt egy esztendő, kettő, három. A király úgy megszerette a szegény legényt, mintha az édes fia lett volna. De közmént legyen mondva, nem volt a királynak sem felesége, sem fia, sem senkije. Bejárt országot-világot, de nem talált kedve szerint való feleséget. Búsult, sokat búsult emiatt a király, éjjel sem tudott aludni, ha arra gondolt, hogy kire marad majd a szép országa. Látta ezt a szegény legény, egyszer aztán nekibátorodott, s megkérdezte:

- Felséges királyom, ha meg nem sértem nagy úri személyét, nagy szomorúsága lehet, mert mindig sóhajtozik.

- No, ha meg mertél szólítani, fiam - mondá a király -, meg is vigasztalj, máskülönben karóba húzatom a fejedet! Nyisd ki a füledet, te legény! Országot-világot bejártam, de magamnak való feleséget nem találtam. Hallottam egynek a hírét, de azt soha meg nem láthattam. Ez a tündérkirály leánya: Ilona. Még ma elindulsz, s elhozod nekem azt a leányt, nála nélkül vissza se kerülj!

Hej, megszomorodott a szegény legény, majd fölvetette a nagy bánat s szomorúság. Hogy is lehetett olyan világ bolondja, hogy megszólítsa a királyt!

De már búcsálódhatott, indulni kellett, akár akart, akár nem. Felült a legjobb paripára, azonközben jól feltarisznyálták kenyérrel, kaláccsal, ezüsttel, arannyal, s szervusz, világ! elindult az orra után.

Ment, mendegélt a szegény legény hegyeken-völgyeken által, erdőn-mezőn keresztül, hol elé, hol hátra, hol egyenest, hol görbén. Amint egy sűrű rengetegen menne keresztül, hallja, hogy egy kutya keservesen vonít, kauszol.* Megy a vonítás felé, s hát ott hentereg, kínlódik egy sárga kopó, kapkod a hátsó lábához. Nézi, ugyan mi baja lehet a szegény állatnak. Hát akkora tövis van a lábában, mint egy fejérvári bicska. Egyszerre csak megszólal a kopó:

- Te legény, húzd ki a tövist a lábamból, s bizony megszolgálom.

- Kihúzom én, szegény állat, ha meg sem szolgálod - mondá a legény, s egyszeribe kihúzta a tövist.

- No, te legény, jótétel helyébe jót várj. Húzz ki a hátamból három szál szőrt, tedd el jól, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, ott leszek melletted, ha a világ végén jársz is.

Gondolta a legény: „ebszőr, kutyaszőr, ha nem használ, nem is árt" - kihúzott három szálat, s eltette a tarisznyájába.

Továbbment a szegény legény, hegyen ki, lejtőn be, hét nap s hét éjjel mindig ment, hol északra, hol délre, hol keletre, hol nyugatra, akivel csak találkozott, megkérdezte: merre van a Tündérország, de senki lélek sem tudá megmondani.

Ment, mendegélt nagy búsan, s egyszerre csak egy nagy folyóvíz partjára ért. Gondolta, megy ennek a mentén, hátha éppen Tündérországba jut. Hát amint mendegél, látja, hogy egy nagy csuka ott fickándozik egy tüskebokorban, de semmiletteképpen nem tud kivergelődni az ága-boga közül.

Megszólítja a szegény legényt:

- Segíts rajtam, s megszolgálom!

- Nem várok én tőled semmit - mondá a legény -, de azért kiszabadítlak.

Szépen kivette a halat a tüskebokorból, s a vízbe eresztette. De a hal visszaugrott a partra, s adott a legénynek három halpénzt.

- Tedd el ezt a három halpénzt, s ha valahol bajba kerülsz, csak zergesd meg, s én ott leszek segítségedre.

- Jól van - mondá a legény -, ha nem használ, nem is árt - s eltette a halpénzt is. Aztán ment tovább, búsan, hol keletnek, hol nyugatnak, hol délnek, hol északnak, hegyen fel, lejtőn le, de senki lélek nem tudá megmondani, hogy merre van Tündérország.

- Na - búcsálódott magában -, nem is találom meg, míg a világ s még két nap.

De csak ment tovább, biztatta a lovát:

- Elébb, elébb, édes lovam!

Hát ahogy egy sűrű rengetegen keresztülhaladnának, látja, hogy két vadgalamb erősen vergelődik egy bükkfán, s olyan keservesen búgnak, burukkolnak, hogy a szíve elfacsarodott. Nézi, mi baja lehet a galamboknak, s hát lábuk, szárnyuk macskamézbe ragadott.

Egyszeribe megállította a lovát, felmászott a fára, s a galambokat megszabadította.

- No, te legény - szólalt meg az egyik galamb -, az életünket megmented, jótétel helyébe jót várj.

Adtak mind a ketten három-három tollat a szárnyukból, s azt mondták:

- Ezt aztán jól eltedd, s ha bajba kerülsz, csak rázintsd meg, s abb' a minutában ott leszünk.

- Jól van, jól - mondá a legény -, a tollatokat elteszem, de ugyan bizony mit segíthetnétek rajtam? Nagy bajban vagyok én, azon ti nem segíthettek.

- Ha bajban vagy, mondd meg nekünk, mindjárt segítünk rajtad.

Szomorú volt a legény, de mégsem tudta megállani, hogy a galambok beszédjén ne nevessen.

- Hát jól van, mondjátok meg, merre van Tündérország?

No de most a galambok nevettek.

- Hiszen éppen odavalók vagyunk - mondták a galambok. - Ülj fel a lovadra, s gyere csak mindenütt utánunk!

Hej, örült a legény, de hogy örült! Felült a lovára, s vágtatott a galambok után a szélnél is sebesebben.

Egyszerre csak megállapodtak a galambok, repesteltek nagy vígan a legény körül, s mind azt mondták:

- Itt van Tündérország, itt, itt, itt!

Bezzeg elállott szeme-szája a legénynek. Más ország volt ez, mint amilyeneket eddig látott. Aranyvirágok nyíltak a réten, aranyszőrű paripák legelésztek, amerre csak a szeme ellátott, a fákon aranyalmák, -körték, -szilvák s mindenféle drága gyümölcsök, s körös-körül, ami hegyet látott, az mind gyémánthegy volt, de olyan ragyogó, hogy a szeme káprázott a nézésitől.

- No; ez csakugyan Tündérország - mondá a legény.

- Hát most hová vezessünk? - kérdezték a galambok.

- Most a Tündér Ilona palotájához - felelt a legény. Repültek a galambok, vágtatott utánuk a legény a szélnél is sebesebben, s hát egyszerre csak megáll a lova, s úgy visszahőköl, hogy szinte lefordult róla. Meghiszem azt: a Tündér Ilona palotája előtt állottak, s ennek a fényes ragyogásától hőkölt a ló vissza.

Volt, amilyen volt otthon a király palotája, de aztán ez olyan volt, hogy az egész világon nem volt ennek párja. Csak emeletje hét s minden emeleten ezer ablak színarany üvegből. Akkora volt ez a palota, mint egy város, s mégis (úgy láttam, mint ma) kakas sarkán forgott az egész. Haj de hogy forgott, Uram, Isten, milyen esze nélkül!

- No, ide eljövék - mondá a legény -, de soha, míg a világ, bé nem kerülök a palotába.

- Ne búsulj - szólt az egyik galamb -, csak végy elé egy tollat, s értesd a kakas sarkához, mindjárt megáll a palota, meglátod.

Kétszer sem kellett mondani, kihúzott egy tollat, négykézláb a palotához orozkodott, meglegyintette a kakas sarkát, s hát - halljatok csudát! - zökk, nyekk - nagyot zökkent, nyekkent a palota, s úgy megállott, mint a parancsolat.

Ahogy megállott a palota, szalad ki nagy lelkendezve egy szépséges tündérkisasszony, fordul arra, néz mindenfelé, s egyszerre csak megpillantja a szegény legényt.

Odaszalad hozzá, s kérdi tőle:

- Hát te ki s mi vagy, hogy kerültél ide?

Elémondja a legény illendőképpen:

- Én bizony, felséges tündér-királykisasszony, a fehér király legénye vagyok, s azért jöttem, hogy magát elvigyem.

- Hallottam hírét a fehér királynak - mondá Tündér Ilona -, azt is tudom, hogy mást nem akar feleségül, csak engem. De ide ugyan hiába jövel te, szegény legény, mert a mátkagyűrűmet fürdés közben elvesztettem, s míg az elé nem kerül, nem mehetek férjhez.

Hej, megszomorodott a legény, füle, bajusza lekonyult. Hát ő azt a gyűrűt hol keresse meg!

Tündér Ilona megmagyarázta neki, hogy a palotától nem messze van egy tó, abban vesztette el a gyűrűt, keresse ott, ha kedve tartja.

Ment a legény, egyenest a tó partjára. Tűnődik, búcsálódik, készülődik, vetkeződik, de ahogy vetkeződnék, eszébe jut a csuka, hátha csakugyan tudna rajta segíteni. Megrázintja a három halpénzt, s ahol, ni, csakugyan ott volt mellette a csuka. Kérdi a legénytől:

- No, édes gazdám, mi baj?

Mondja a legény, hogy mi baj.

- Ez bizony nagy baj, de ne búsulj, mert úgy tetszik nekem, mintha hallottam volna, hogy egy békának a hasába került az a gyűrű. Elékerítem én az Óperenciás-tenger fenekéről is azt a békát.

Azzal eltűnt nagy hirtelen a csuka, s a legény pedig várt, várt a tó partján: mi lesz, hogy lesz.

De akár hiszitek, akár nem, egy félóra sem telt belé, jött a csuka s vele egy akkora béka, mint egy ház.

- Ne, te, ne! - rikkantott a legény -, hiszen ez az én békámforma!

Bezzeg, hogy az volt. De még a béka is megismerte a legényt, s ez is mondá:

- Ne, te, ne, hiszen ez az én volt gazdám!

- Ó, édes varasbékám - szólt a legény -, ha nálad van a Tündér Ilona gyűrűje, add vissza! Ha tudom, még meghálálom!

- Én szívesen, fiam - mondá a béka -, csak a hasamban legyen, de, Isten, Jézus Krisztus úgy segéljen, nem tudom bizonyosan: ott van-e, nincs-e. No, mindjárt megtudjuk.

Azzal kidülleszkedett a tó partjára, s elkezdett hányni. Hát egyszer csak kikarikázik a száján egy ragyogó gyémántgyűrű. Szalad a legény, hogy felvegye, de abb' a minutában csak előszökik egy nyúl, felkapja a gyűrűt, s - uzsgyi neki, vesd el magad! - szalad vele árkon-bokron keresztül.

Megijed a legény, akar a nyúl után szaladni, de eszébe jut, hogy az után ugyan hiába szalad, jobb lesz, ha idehívja a kopót. Megrázintja a három szál szőrt, s egyszeribe eléje toppan a kopó.

- Mit parancsolsz, édes gazdám?

- Azt parancsolom, hogy fogd el azt a nyulat. Ahol szalad, ni, egy gyémántgyűrűvel.

Még ki sem mondta jóformán, szaladott a kopó, mint a sebes szél, s egy szempillantásra elfogta a nyulat, s úgy földhöz teremtette, hogy csak kiperdült szájából a gyémántgyűrű. Aztán fölkapta, s vitte a legénynek.

Ment a szegény legény nagy örvendezve a palotába, messziről mutatta a gyűrűt Tündér Ilonának. Az volt az első szava:

- De már most velem jössz, szépséges tündér-királykisasszony!

Azt mondta erre Tündér Ilona:

- Még most sem mehetek, te szegény legény, míg nem hozol nekem egy-egy korsócskával az élet s a halál vizéből.

Búsult a legény, majd felvetette a nagy búbánat s szomorúság.

- Azt sem tudom, hol s merre van a forrása - mondá a legény.

- Majd megtudod, ha keresed. Nesze, adok két aranykorsót, eredj, amerre a szemed lát.

Kiment a legény a palotából, ment, mendegélt, áncsorgott ide-oda, de nem talált senki lelket, akitől megkérdezze, hol van az élet s halál vizének a forrása. Gondolja magában, elészólítja a galambokat, hátha azok tudják. Kivette tarisznyájából a tollakat, megrázintotta, s egyszeribe eléje röppentek a galambok.

- Mi bajod van, édes gazdám? - kérdezte az egyik galamb. - Látom, hogy erősen szomorkodol.

- Hogyne szomorkodnám, mikor Tündér Ilona azt kívánja, hogy vigyek neki az élet s a halál vizéből egy-egy korsóval.

- No bizony, ha azt kívánja, add csak ide mind a két korsót, hozunk mi egyszeribe! De jól vigyázz, előre megmondjuk, mert ha csak egy cseppedős csepp* is reád cseppen a halál vizéből, halál fia vagy.

Erre a galambok elröpültek messze, messze, ki egy gyémánthegynek a tetejére. Ott bugyogott egymás mellett az élet s a halál forrása. Megmerítették mind a két korsót, jól bedugták, s visszaröpültek a legényhez.

Szaladt a legény föl a palotába, vitte az élet s a halál vizét. Bezzeg ámult-bámult Tündér Ilona! No, ezt ő sohasem hitte volna, hogy ezt a kívánságát is teljesíteni tudja.

- No, ha nem hitted volna, akkor velem is jössz mostan, Tündér Ilona!

- Veled megyek, veled - mondá Tündér Ilona -, még csak a palotámat akarom összegombolyítani. Gyere csak ki az udvar közepére!

Ahogy kimentek az udvarra, elévette Tündér Ilona az aranyvesszejét, megsuhintotta vele a palotát erről-arról, mindenfelől, s hát a palota csak húzódik összébb, összébb, s egyszerre úgy gurult a földön, mint egy labda.

- Nesze, szegény legény, tedd a tarisznyádba!

Beletette a tarisznyába, azután kiválasztottak a ménesből két aranyszőrű paripát, a legjobbat, felültek rá, s - hipp-hopp! ott leszek, hol akarok - repültek, mint a szél, a szélnél is sebesebben, még a sebes gondolatnál is sebesebben. Reggel indultak, délben már a fehér király udvarában voltak.

Örült a király, nem találta helyét nagy örömében. Mindjárt papot hívatott, hogy összeeskesse Tündér Ilonával. De míg a pap elékerült volna, asztalhoz ültek, ettek-ittak, diskuráltak. Hogy, hogy nem, az asztalra került a két aranykorsó is, s Tündér Ilona úgy találta kézbe venni, hogy egy csepp rácseppent a szegény legényre.

Abban a minutában szörnyethalt a szegény legény.

Na, volt ijedtség, szomorúság. A király a haját tépte bánatában. Sajnálta szíve gyökeréből azt a drága, kedves szolgáját.

Azt mondja Tündér Ilona:

- No, ha úgy sajnálja kelmed, akkor egyet se búsuljon, mert én mindjárt feltámasztom.

Vette a másik korsót, amelyikben az élet vize volt, ráloccsintotta, s hát csakugyan egyszeribe fölébredt a legény, s sokkal szebb, fiatalabb volt, mint annak előtte.

Látja ezt a király, s gondolja: bizony nekem is jó volna, ha egy kicsit megfiatalodnám, fogja a korsót, s magára önti, mind egy cseppig, ami víz benne volt. Na, ha magára öntötte, szörnyet is halt, mert a halál vizét loccsintotta ki. A másik korsóban pedig egy csepp nem sok, annyi sem volt, mert azt Tündér Ilona mind kiöntötte a szegény legényre.

- No, ez meghala! - mondá Tündér Ilona.

- Ez bizony meg - mondá a szegény legény is.

Mit csináljanak? Ha meghalt, hát eltemetik. El is temették nagy parádéval. A szegény legényt pedig mindjárt a temetés után megválasztották királynak. Nem akadt az egész országban más, királynak való ember. Tündér Ilona pedig azt mondta:

- Hallod-e, én úgyis csak a te kedvedért hagytam el a hazámat, te az enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

A legény azt mondta, hogy ő bizony nem bánja. Az aranylabdát egyszeribe kigurították az udvar közepére, ott Tündér Ilona megsuhintotta az aranyvesszővel, s egy percre, kettőre, olyan palota kerekedett oda, hogy az egész világ idejött csodalátni.

No, aki idejött, meg sem bánta, mert a lakodalom hét hétig tartott. Tál, tányér elég volt, étel-ital kevés volt, aki hozott, ehetett, aki nem, az mehetett, egyszer csak a fiatal pár is fölkerekedett, dióhéjba telepedett, a Tiszán leereszkedett...

Holnap legyenek a ti vendégeitek!

SZÓMAGYARÁZÓ

kolontos - bolond, féleszű

pirimókos - kényeskedő, hivalkodó

pimpós - penészes

varasbéka - varangyos béka

kauszol - dühösen ugat

cseppedős cseppig - utolsó cseppjéig

*

Erdélyi János:

Magyar közmondások könyve

8497.

Zabot hegyez.

8498.

Zab kenyér is jó, a ki hozzá szokott.

8499.

Zabszalma nélkül nem beszélhetni vele.

8500.

Neki ereszteni a zabolát.

8501.

Ki lopott lovon ül, zabolábul itat.

8502.

Zabla nélkül a ló soha sem leszen jó. KV.

8503.

Sok zaj semmiért.

8504.

Zala hala, Zala rákja, Zala szép aszonya.

8505.

Zavarosban halász.

8506.

Feltartja orrát mint a zámolyi borju.

8507.

Hirtelen mint a zápor.

8508.

Lehordta mint halmot a zápor.

8509.

Mint a záptojás.

8510.

Zátonyra kerül.

8511.

Kitették a vörös zászlót.

8512.

Szép egyesség emeli a zászlót.

8513.

Minden zekezukáját elvitte. Sz.

8514.

Készül a zivatar.

Mikor haragosnak látszik a zsémbes háziaszony.

8515.

Zokon esett.

8516.

Ne beszélj oly zöldeket.

8517.

Gonosz a zuzája.

8518.

Szereti a zuzát. (2491.)

8519.

Zürzavar megszorítja a kövér jószágot. D.

8520.

Jókor fejéhez csapták a zsajtárt.

Rosz borjura mondják.

8521.

Zsák meglelte foltját, olajos kanta dugóját. (4871.)

8522.

Elválik, hány zsákkal telik.

8523.

Tele tölti zsákját, meg nem köti száját. P.

8524.

Bekötötték a zsák száját.

Teherbe esett nőre mondják.

8525.

Hoszu zsák könnyen dől, a kurta felfordul. K.

8526.

Nem tudom, mi lakik a bekötött zsákban.

8527.

Orgazda, tolvaj mind egy zsákba valók. KV.

8528.

Őt sem zsákkal ijesztették. (5441.)

8529.

Zsákot tart. (5374.)

Zsákkal forgolódik.

8530.

Konkolyos zsákot nem ugatja meg az eb.

8531.

Egy avít zsákból két uj tarisznya.

8532.

Olyat esett mint egy zsák.

8533.

Tartja magát mint az üres zsák. (5022. b.)

8534.

Zsákban árul macskát.

8535.

Zsebre teszi.

Elégtétel nélkül elszenvedi a sértést.

8536.

Zsebbe akarsz tevét rejteni.

8537.

Az én zsebem bánja meg.

8538.

Villámlik a zsendicze. (7752.)

8539.

Zsidó van a házban.

Gyermeknek mondják, ha házba lépve fentartja süvegét.

8540.

Zsidó is megverte fiát, mikor először nyert.

8541.

Voltra zsidó sem ad.

8542.

Zsidók közt is legöregebb hajtja a lovat.

8543.

Zsidó aszonyon mindig fityeg valami.

8544.

Ha te vered az én zsidómat, én is verem a tiedet.

8545.

Zsidó kézre került.

8546.

Van, mint a zsidónak szalonnája.

8547.

Megvagyok mint a zsidó fontja.

8548.

Se kin se ben mint zsidó a lóban.

8549.

Benne van mint zsidó a lóban. Cz.

8550.

Alkuszik mint zsidó a gyapjura.

8551.

Fél mint nagypénteken a zsidó./zsidó a kereszttől.

8552.

Ravasz mint a görög zsidó.

8553.

Zsidónak is szent aszony Mária. (5424.)

8554.

Megtanítlak a zsidó miatyánkra.

8555.

Zsidó vecsernye. K. (4067.)

8556.

Aszonyok zsidója.

Oly egyén, ki férjök távollétében szemmel tartja az aszonyokat; tréfásan, komolyan.

8557.

Zsindely van a házon.

Német: Es sind Schindel auf dem Dache.

8558.

Zsirodat, mázodat ne vesztegesd rája. Bsz.

8559.

Színi a zsirját.

8560.

Zsoltár számát se tudja, mégis előre énekel.

8561.

Verje meg a száz kilenczedik zsoltár.

8562.

Meg van verve mint a zsup.