PETŐFI SÁNDOR

VÉRMEZŐ

Magas hegy tetején régi Buda vára,

Merőn állva néz a ballagó Dunára,

Talán azért néz, hogy leszüljön végre,

És a mélybe essék, a víz fenekére.

Jobb is lenne már őnéki ott a mélyben,

Sok gyászdolgot látott hosszu életében,

Sok gyászdolgot látott, megirtózott tőle,

Azért várja, várja, hogy már mikor dől le?

*

Látta gonosz Zsigmond király idejében

Kont levágott fejét a hóhér kezében,

Vitéz Hédervári Kont Istvánnak fejét,

S véle egyetemben sok jó társáiét.

Látta a hitszegő László király alatt,

Vérpadra idősebb Hunyadi mint haladt,

Szép Hunyadi László, fiatal levente,

Öt pallos-suhintás fejét leütötte.

*

Martinovicsot is látta négy társával

Összeölelkezni a véres halállal,

Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét

S lemetszett fejeik rémes fehérségét.

Hát ezután ki lát?... elgondolom olykor:

Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?

Talán engem is, mint őket, lefejeznek -

Ha meghalok, hazám, teérted halok meg.

*

Budán nem járjatok, ne járjatok éjjel,

Mert találkoztok a megöltek lelkével,

Hónok alatt tartják levágott fejöket,

Ugy nyögnek, ugy járják be a vesztőhelyet.

Kont s Hunyadi László fönn Szent-György piacán

Tölti bolyongva és nyögve az éjszakát,

Martinovics pedig társaival együtt

Éjféli tanyát ott lenn a vérmezőn üt.

*

Vérmező, vérmező! nagyon megszomjaztál,

Egy hajtásra olyan sok vért inni tudtál,

A sok jó igazi magyar vért megivád,

S német csaplár adta neked ez áldomást.

Vendégül fogadtuk hozzánk a németet,

Hanem a vendégből csakhamar gazda lett,

S hej be rosszul, hej be csúful gazdálkodott,

Bút hozott fejünkre, bút és gyalázatot.

*

Martinovics apát, Hajnóczi, Zsigrai,

Laczkovics és a szép ifju Szentmarjai,

Ezek és több mások összeszövetkeznek,

Széttörni rabláncát a magyar nemzetnek;

Összeszövetkeztek élet és halálra,

Szabadságot hozni a magyar hazára,

A magyar hazának elnyomott népére,

Az elnyomott népnek sohajtó lelkére.

*

"Tovább is csak sóhajts, szép magyar nemzetem?

Tovább is csak szolgálj? nem, istenemre, nem!

Nem szolgálsz te többé idegen nemzetet,

Legeslegkevésbbé pedig a németet.

Szabadítóidat mibennünk tekintsed,

Leszakítjuk rólad a szolga-bilincset,

S a szégyenfoltot, mely fejedet födé el,

Lemossuk a zsarnok tulajdon vérével!"

*

Az összeesküdtek így beszéltek bátran,

S haladtak naponként a titkos munkában,

Jaj de mielőtt a gyümölcs megért volna,

Egy istentelen kéz azt leszakította.

Elárulta őket egy rosz, egy gaz cudar,

Elfogdosták őket egymásután hamar,

S börtönbe vetették nehéz vasra verve,

Dugába dőlt a nagy hazamentés terve.

*

Csakhamar kihítták a börtönbül őket,

Bírák elé vitték kihallgatás végett.

És szólt a bíró: "nem maradtok életben,

Összeesküdtetek a szent haza ellen."

És ők így feleltek nagy rendíthetetlen:

"Nem a haza ellen, csak a király ellen!

Ha a király s haza egy uton nem járnak,

Egyiknek veszni kell, veszni a királynak!"

*

Nagy és szent igazság! de ez igazságot

Még most is egészen ki nem mondhatjátok,

Csak ugy féligmeddig lehet azzal élni,

Különben az ember vele magát sérti;

Annál kevésbbé volt még akkor szabad,

Tisztán és kereken mondani igazat...

Ha egyéb vétségök nem lett volna nekik,

Már azért magáért a nyakukat szegik.

*

A nyakukat szegték. A vérmezőn Budán

Mind az öt elvérzett egy nap egymásután.

A szegény magyarok leverve zokogtak,

A németek pedig gőgösen kacagtak.

Ők, az elitéltek, bátran léptek oda

A hóhér elébe, a szörnyű vérpadra...

Május hónapja volt, hajnal volt az egen,

Rózsa a kertekben, vér a vesztőhelyen.

*

Szabadságért elhullt dicső áldozatok,

Hol vannak, hol vannak a ti sírjaitok?

Hová temettek el? szent hamvaitokat

Hol találjuk meg, hogy tiszteljük azokat?

Olyan sokáig volt átkozott nevetek,

Megemlíteni sem volt szabad bennetek,

De már annak vége... megadhatjuk a bért.

Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!

Pest, 1848. augusztus

&

Balázsi László unitárius

mb. püspök, főjegyző levele

Szomorúvá tesz már sokadszor a nagy egyházak egyes vezetőinek nemzetet sértő döntése.

Sokan megkérdezik, hogy a liturgia része-e a harangozás, amikor a déli harangszót egész más megfontolásból rendelték el, vagy a liturgia része-e, amikor vihar ellen harangoznak ma is Székelyföld templomaiban. Legalább lennének következetesek egyes vezetők, és ne hazudoznának teológiai alapon az egyszerű vallásos embereknek.

Emlékezz, a Kárpát-Haza Temploma felavatására-felszentelésére nem méltóztattak a méltóságos urak eljönni, de azóta nem egy alkalommal volt keresztény vallásos esemény színhelye a templom vagy környéke, sőt az egykori, áldást, megszentelést megtagadók is megjuhászodtak. Micsoda modern farizeizmus! És csodálkozunk, hogy a hívek nem állhatják főpapjaikat, nem követik, elmaradoznak a templomainkból. Erről ennyit…

Az unitáriusok harangjai szóltak itthon és otthon. Add hírül, hogy nem minden keresztény felekezetnek diktálnak a nagy egyházak.

Olvasom, hogy Gáncs főpásztor egyéni döntésre bízta a harangoztatást. A tegnapi díszelőadáson és fogadáson a József Attila Színházban voltunk Marikával az állami méltóságok meghívására, egyedül Gáncs volt ott a főpapok közül (?!). Tisztelet Neki!

+

A Nyugati Magyar Egyházak tiltakozása

a magyarországi hamis főpapok nemzetellenessége miatt

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/06/08/a-nyugati-magyar-egyhazak-tiltakozasa-a-magyarorszagi-hamis-fopapok-nemzetellenessege-miatt/

&

Az abszurditás szimfóniája,

avagy meddig tarthat még a globális piramisjáték

Kocsis Márk

Korunkat, a 21. század világát vizsgálgatva az elemzőknek nagyon gyakran jut eszükbe az “abszurd”, “abszurditás”, a jelzők és kifejezések között. És valóban, ez a kor olyan jelenségekp class=/spantext-align:center;tab-stops:63.0pt;span style=font-size: 12pt;/span#xa;border:none;mso-border-bottom-alt:solid windowtext .75pt;padding:0cm;span style= sorozatát produkálja, amikre régebben még a legrosszabb álmaikban sem gondoltak az emberek.

A demográfiai krízis, a deviancia és eltévelyedések tobzódása, a fogyasztói idiotizmus, az erőszak kultusza, a média általi tudatbefolyásolás és még sorolhatnánk a mindenki által ismert jelenségeket, melyeknek árnyékában egy új igencsak ijesztő jövőkép látszik kirajzolódni. A pénz fétise, és az emberi test és szellem megvásárolhatóságának és lealázásának megvalósulása soha nem látott mélységekbe lökte a nyugati civilizációt. Pedig napjaink technikai fejlettségi szintje mellett (ami az egyedüli pozitív hozam) nem szabadna gondot okoznia a populáció emberhez méltó eltartásának, sem Európában, sem a világ más részein.

Ezen (sajnos kissé naív) idilli cél megvalósulása helyett mit láthatunk a világban körbepillantva? A parciális érdekek tobzódását, a maffia-szellem érvényesülését a legfelsőbb szintektől kezdve a legalsókig.

Néhány bankárdinasztia a világ erőforrásainak majdnem felét felhasználva, ellenőrzése alatt akarja tartani a földgolyó egészének történéseit. Ezen irdatlan összegek kiszivattyúzása, és a politikába, valamint háborúkba történő visszaforgatása mára már nagyon jól bejáratott forgatókönyvek szerint történik. Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy enélkül a néhány családra “optimalizált világrend”

nélkül az egész világ népessége sokkal magasabb szinten, emberibb módon élhetne. És biztos, hogy sokkal nagyobb nyugalomban és békében. És ha valamelyik rendszerhű mameluk szokás szerint egy újabb összeesküvés-elméleti agyrémnek kívánja titulálni az ilyen beszédet, megkérem ne fáradjon. Ehhez már nagyon késő van. Ez olyan, mint amikor a 8. hónapban levő menyasszonyra fehér ruhát próbálnak ráadni és oltár elé akarják vezetni. Meg lehet ezt tenni, csak már nem nagyon van ruha, ami elfedi a valóságot. És ha a demokrácia csodáiról akarnának mesélni, akkor megkérem őket, hogy menjenek el vidékre, és az ott lakó nyolcmillióból ötnek feltétlenül meséljék el a demokrácia vívmányait.

Nevezetesen, hogy igenis meg lehet élni 30 ezerből. És hogy a villany csak átmenetileg van kikapcsolva. És ha tegnap betörtek, akkor mindjárt itt lesz a rendőrség. És nem igaz, hogy a határból ellopnak minden termést. És hogy gondolni kellett volna rá, hogy fel fog menni a devizahitel kamata. De valahol ezen a ponton ideje elindulni haza Pest felé, mert ha a vasvillát még nem lopták el a szorgos fémgyűjtők, akkor heves lehet a házigazda reakciója…

A valóság és a szép, de idióta eszmék küzdelméből tudjuk, hogy végül mindig a makacs tények szoktak felülkerekedni. Néhány év múlva ezen a “polgári demokráciásdin” éppen olyan nagyokat fogunk hahotázni, mint régebben a “népi demokráciásdin”.

(…)

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/06/08/az-abszurditas-szimfoniaja-avagy-meddig-tarthat-meg-a-globalis-piramisjatek/

&

Kis János programja

a magyar állam felszámolására

Joggal retteghetnek a magyar zsidók, írja Paul Lendvai a Der Standardban. Lendvai, ez AZ ÁVH-s és ügynökszerű múlttal rendelkező pesti zsidó, akit tulajdonképpen Aczél György bécsi kisujjának is tekinthetünk – mert jobb kéznek azért kissé ványadt -, mára teljesen érdektelenné vált. Mégis foglalkoznunk kell vele, ugyanis olyan időket élünk, hogy a pesti zsidósággal együtt a ’80-as évek figurái is reneszánszukat élik. Előbukkanak a ’80-as évek vége, ’90-es évek elejének programalkotói, megjelenik Jánosom Kisem és imígyen szól: Orbán rendszere nem visszafordíthatatlan.

A kijelentés nem intézhető el egy vállrándítással. Kis János programalkotó beszéde a Göncz Árpád 90-dik születésnapjára szervezett konferencián hangzott el, ahol Árpi bácsiról is ejtettek ugyan néhány kényszeredett szót, de a lényeg AZ új program megalkotása volt.

Kis János lukácsista, majd liberális filozófus, AZ SZDSZ alapító tagja és első elnöke. A Lukács-óvoda, vagyis Lukács György marxista filozófus tanítványai, Heller Ágnes és a többiek tanítványa. Ezeken túl a Gorkijbaná szocializálódott, ahol AZ egykori pártelit gyermekei nevelkedtek. Természetesen MSZMP-tag volt, majd a Beszélő szerkesztője.

Kis János akkor kerül elő, vagy inkább akkor veszik elő, amikor a létező szocializmus haszonélvezői és utódaik alól kicsúszik a talaj. Ilyenkor megjelennek Lukács szellemi ivadékai és kidolgozzák, közzéteszik a túlélés, a hatalomba kerülés programját. Így történt ez 1986-ban, így történt 1994-ben és így történik ma is.

http://erdely.ma/multidezo.php?id=119957&cim=kis_janos_programja_a_magyar_allam_felszamolasara

&

Összetartanak a magyarok Svédországban is

Elterjedt tévhit, hogy a külföldön élő magyaroknak könnyű, mert ott „kolbászból van a kerítés”. Svédországban a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége sikeresen fogja össze a különböző magyar egyesületeket, amelyek célja, hogy az ott élő magyarok ápolják a nyelvet és a kultúrát. A Kitekintő interjút készített Feldőtő Emesével, a stockholmi Magyar Ház elnökével: a beszélgetésből kiderül, hogy milyen érzés svédországi magyarnak lenni, mennyire befogadó a skandináv jóléti állam és a szervezet milyen petíció segítségével akart kiállni a magyar emberek érdekében.

http://erdely.ma/tarsmagyarsag.php?id=119798&cim=osszetartanak_a_magyarok_svedorszagban_is

&

ÉLELMISZERIPAR RT

Drámaian megváltozott az amerikai élelmiszer-termelés az elmúlt harminc évben. Hol van az az idő, amikor az élelmiszerek a farmergazdaságokból kerültek a háziasszonyok asztalára? Manapság ipari méretekben folyik a mezőgazdasági termelés, és a pénzhajhászás háttérbe szorította az élelmiszerbiztonságot és a fogyasztók egészségét. Miközben a földeken génkezelt terményeket termesztenek, az állatokat is antibiotikumokkal tömik. Mindez szorosan összefügg a lakosság elhízásával, a különféle betegségek terjedésével, a környezetszennyezéssel. Az egyetlen kiutat az öntudatos vásárlók és a biotermesztés jelenti.

http://www.youtube.com/watch?v=4MSPFFglSgE&feature=youtu.be

&

Bádog Gundel a XV.-ben

http://indavideo.hu/video/Kilometereket_utaznak_az_ehes_celebek_az_oriashusert

&

HÉTKÖZNAPI KANNIBALIZMUS

M. Lajos, 42. éves

Emlékezések A Gulágról

Hangoskönyv - Csalog Zsolt könyvének rádióváltozata

http://www.magyarvagyok.com/konyvtar/Emlekezesek-A-Gulagrol-18345/

*

CSALOG Zsolt

M. LAJOS, 42 ÉVES

Csalog először a hősének a munkahelyéről való elbocsátásáról ír (négy pokrócot tulajdonított el), majd megemlíti, hogy ismeretségük korábbi keletű. Az író úgy fogalmaz: "42 éves volt, amikor élményeit elmesélte, s amikor történetét első változatban megírtam". A Csalog műveiből ismert technika szerint a "hős" monológja ez is, a szerző leleménye ismét a narrátor kiválasztásában, beszéltetésében és a minden beépített kommentár nélküli jellemábrázolásban áll. A Don-kanyarnál hadifogságba esettek egyikéről kapunk portrét, akit tizenhárom évre Szibériai lágerbe küldenek. Hetvenüket fogták el, és hárman jutottak el Szibériáig; a táborban tizenhatezren voltak, "abbul maradt háromszáz". Életformájukat a "kátorzsnaja rabóta" határozta meg, éhezés és agyondolgoztatás. Rémes, megdöbbentő tényeket sorol fel a narrátor: "Emberhúsevés, az előfordult". "Embert én is ettem" - a visszaélő szakácsot megfőzik egy hatalmas kondérban és megeszik.

Előfordulnak erőszakolási jelenetek és más atrocitások ábrázolásai is. Tizenhárom évet töltött Szibériában M. Lajos, itthon is büntették gyanakvásból, előítéletből. A végszó a tragikus élet végén jelentkező rezignált idillé: "semmire se panaszkodok. Mer legalább itthon vagyok..."

A szöveg, főleg szókincse, a nyerseségig durva, de (talán éppen emiatt) megrázó és fölrázó. - Nemcsak politikai - irodalmi szenzáció is, a legdöbbenetesebb lágertörténetek egyike

Legeza Ilona könyvismertetője

+

Csalog Zsolt

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Csalog Zsolt

(Szekszárd, 1935. november 30. – Budapest, 1997. július 18.),

magyar író, szociográfus, szociológus.

1985–1986 között Kocsis Annamária álnéven alkotott.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Csalog_Zsolt

&

&

Dr. Zakar András:

A Sumér hitvilág és a Biblia

A KIADÓ ELŐSZAVA

A könyv, melyet az olvasó kezébe vesz - mint már címe is sejteti -, nem mindennapi érdeklődésre tarthat számot. Benne a szerző bemutatja, hogy miként tanúskodnak a régészeti, történeti, nyelvi, néprajzi stb. szaktudományos módszerekkel föltárt leletek és szövegek olyan korai vallási tanításokról, melyek csak több száz, de sok esetben több, mint ezer évvel később kerültek be az ószövetségi szentírás szövegébe. Rávilágít főként a sumér és más korai egyiptomi mágus, kanaánita stb. emlékekben föllelhető örök isteni igazságokra, amelyek a bibliai szövegben, mint kinyilatkoztatott igazságok jelennek meg előttünk.

Amikor tehát az egész világ várakozásának megfelelően a II. 'Vatikáni Zsinat a Kinyilatkoztatásról szóló határozatában ünnepélyesen kimondta, hogy az Ószövetség könyvei "sok ideig való és tökéletlen részt is tartalmaznak'', örömmel fedezzük föl, hogy az ószövetség népét megelőző ókori emberiség bár még tökéletlen vallási tanításaiban, már igen sok tökéletes és örök értékű isteni tanítás csírája rejtőzik. Így tehát szükségessé vált az ószövetség népén kívül, az emberiség más csoportjainak részére adott isteni tanítások tárgyilagos vizsgálata és ismertetése is. Ezek fölött eddig vagy elsiklott tekintetünk, vagy nacionalista törekvések ezekről elterelni igyekeztek figyelmünket.

A hittudomány és a szaktudományok egybevetésével kapott meglepő eredmények és párhuzamok fölismerésében a szerző kellő fölkészültségének nagy szerepe volt. Dr. Zakar András, aki Margittán, Bihar megyében 1912-ben született és a budapesti Piarista gimnáziumban érettségizett, előbb a Műegyetemet végezte el 1935-ben, és ott lett a Közlekedéstudományi és Vasútépítéstani Tanszéken tanársegéd. Ezután papi hivatását követve a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán folytatta tanulmányait és ott szerezte meg a doktorátust. Így a szellemtudományok, nyelvészet, és a műszaki tudományok gyakorlati szempontjainak egybevetésével szilárdan megalapozott és az egész emberiség összefogását és testvériségének tudatát elősegítő kutatások és tevékenységek vonzókörébe került.

Személye az Egyesült Államokban sem ismeretlen. 1947-ben a kanadai Ottawában rendezett Nemzetközi Mária Kongresszusra elkísérte Mindszenty József bíboros, esztergomi érseket, mint személyi titkára. A kongresszussal kapcsolatban a bíboros főpásztor meglátogatott sok kanadai és egyesült államokbeli magyar plébániát is. 1948-ban a szerző is börtönbe került, melyből 1953-ban szabadult. 1970-ben bírósági végzéssel rehabilitálták és a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól mentesítették. Számos műszaki, hittudományi, történelmi, nyelvészeti, művelődéstörténeti tanulmányt illetve könyvet írt. Többek közt megírta Tóth Tihamér püspök életét, "ahogy kortársai látták". Összegyűjtötte a német nácizmus embertelenségeivel szemben fokozatosan kibontakozott magyar fegyver nélküli ellenállás legfőbb okmányait, és mint illetékes szemtanú, jegyzetekkel látta el azokat. Serédi Jusztinián bíboros, prímás ui., akinek utolsó éveiben dr. Zakar András szintén személyi titkára volt páratlanul erélyes, és eredményes föllépéseivel sok százezer különböző nemzetiségű üldözött életét mentette meg Magyarországon. A csikágói Current Anthropologyban 1971-ben jelent meg a sumér- ural- altáji rokonságról folytatott első nemzetközi szintű eszmecsere, melynek vitaindító és záró tanulmányát, fölkérésre, ő írta meg.

Joggal reméljük tehát, hogy a Kedves Olvasó, amilyen érdeklődéssel olvassa át ezt a munkát, ugyanolyan hasznot is merít belőle.

Garfield, 1972.

http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/sumerhitvb.htm

&

Bereményi Géza-Cseh Tamás-Másik János:

Volt osztálytárs

Hová megyek,

Azt mondja, hogy akárhová elvisz.

Az a típus, aki magában hisz,

Attól komoly.

Megnyílik nekem,

Míg egy ujjával pörgeti a kormányt.

Volt osztálytárs, volt osztálytárs.

“Túl jó is volt az egész talán,

Rég nem is ő a babám már.

Úgy virított miránk a nap,

Ahogy az megírva a nagykönyvben.”

Meséli, míg hátradőlve vezet.

“Aztán valaki miatt,

Talán mert nekünk túl jó volt így,

Megszűnt ez a megszokott fölállás,

Habozás nélkül szakítottunk.”

Meséli, míg hátradőlve vezet.

“Jó munkahelyem van,

Élek nyugodtan,

Nevelem a fiam.”

Meséli, míg hátradőlve suhan,

“Kárbaveszett idők

Tudom, nincsenek

Kárbaveszett idők.”

“Túl jó is volt az egész talán,

Állítom, hogy ettől van (állítja, hogy ettől van).

Néha az az érzés bennem (néha az az érzés benne),

Így kellett ennek történnie.

Jó.

Tegyük fel akad olyan,

Aki az egészet másképpen fogja fel.

Én ilyen ember vagyok,

Nem kell velem sokat bíbelődni.”

http://www.youtube.com/watch?v=ilF0pDbw5-I

&

RAY BRADBURY,

minap 91. évesen halt meg

http://erdely.ma/kultura.php?id=119938&cim=meghalt_ray_bradbury

+

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

Kiadó: Gönczöl Kiadó

Kiadás éve: 2003

Fordító(k): Lóránd Imre

Ray Bradbury a sci-fi irodalom klasszikus írói közé tartozik, s művei közül az egyik legismertebb a Fahrenheit 451. A cím arra a hőfokra utal, amin a könyvnyomópapír meggyullad – merthogy abban a képzeletbeli jövőben, amelyben a regény játszódik, a könyv tiltott dolog. A rohanó életet élő embereket a média irányítja, s a rendszer nem tűri a gondolkodókat...

Főhősünk, Guy Montag annak a tűzőspan style=quot;;/spanrségnek a tagja, amelynek feladata elégetni minden könyvet – és általában az sem menekül a lángok elől, akinél a gondolatok és tudás eme hordozóit megtalálják.

Egy este a hazafelé tartó Guy összetalálkozik szomszédjával, egy különös ifjú lánnyal, aki eretnek gondolatokat oszt meg vele: hogy valaha rég a tűzőrök dolga épp a tűzoltás volt, s nem a gyújtogatás; hogy jó dolog beszélgetni, hogy szép a hajnal, mikor mindent harmat lep, hogy órákon át lehet bámulni fákat, felhőket, csillagos eget – vagy akár az embereket.

A teljes agymosás és elidegenedés következtében üres és értelmetlen életet élő Montag lelkében rég elfeledett húrokat pendítenek meg a lány szavai, s egyszerre azon veszi észre magát, hogy a pusztulásra ítélt, hiába rejtegetett könyvtárakból hazalop egy-egy kötetet.

Később bele is olvas az egyikbe, s szép lassan ráébred, hogy a dolgok nagyon nincsenek rendben. Persze, hogy olvas, hogy ki akar lépni a tűzőrség kötelékéből, azt a rendszer nem nézheti jó szemmel.

Tovább nem mesélem. Ahogy az Bradbury-re jellemző, a vége itt sem az a szirupos happy end, bár ő még mindig nem annyira pesszimista, mint mondjuk Philip K. Dick.

Hogy a könyvnek olyan üzenete van, ami manapság élőbb, fontosabb, mint valaha (1958-ban jelent meg először a regény), azt ennyi alapján is mindenki érezheti, értheti. Korunk embere számára, hogy ember maradhasson, létfontosságú ez az üzenet.

Kinek-kinek más és más módon kell tálalni ezt az üzenetet. Bradbury ezt egy lenézett műfajt alkalmazva teszi, mégis jelentős irodalmi igényességgel, amelynek köszönhetően nem csupán tartalmuk, de szépségük miatt is emlékezetesek az írásai.

http://ekultura.hu/olvasnivalo/ajanlok

+

Ray Bradbury: Fahrenheit 451

(Bárka Színház)

Fecseg a felszin, hallgat a mély

Mert a közönség szórakozni akar.

Gyakran előforduló mondat manapság. Ez az indoka annak, hogy miért nem érdemes olyan darabra menni, olyan filmet nézni, olyan könyvet olvasni, ami gondolkodni enged. Ami nem helyettem vonja le a következtetést. Ami nem válaszokat ad, hanem kérdéseket tesz fel. Amiben az embernek is helye van. A gondolkodó, értelmes, szabad embernek.

Erre nincs igény. Mert ne kelljen mindig gondolkodni. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy már nincs egyetlen olyan pillanat, ami a napi rutin látszat-döntenivalóin (mit vásároljak?) kívül intellektuális befektetésre késztetne. A közönség boldogan tapsol annak a hatalomnak, amely megadja neki a kenyeret és a cirkuszt, pontosabban csak a kenyeret és csak a cirkuszt. Amely elveszi a kényelmetlen következtetésekkel járó terheket. Ami azt nevezi értéknek, és azt támogatja, ami felszín: nem azt kell nézni, hogy mit és hogyan mond valaki, hanem azt, hogy ki és milyen díszletben-jelmezben mondja ezt.

Fecsegés, locsogás, arról, hogy néz ki valami, milyen a külcsín. Arról, hogy mondjuk egy színpadon halkan beszéltek, de összeillően volt felépítve a tér. Arról, hogy a múlt és a jövő egyszerre van jelen a térben. Arról, hogy bár a betű nem jelenhet meg ebben a társadalomban, a térben elhelyezett számítógépeken mégis betűkódokra emlékeztető sorok áramlanak, és ez milyen ellentmondásos. Hogy van, aki kész van a szerepével – bár csak pár napja volt rá, Seress Zoltán mégis, mintha mindig Beatty kapitány finom, távolságtartó, nyugodt hidegségére készült volna, ráadásul minden mozdulatában megidézi a premierről kényszerűen távol maradt Blaskó Péter játékkultúráját, hangját és mozdulatait, miközben nem másolat, hanem eredeti, és arról, hogy ez milyen gyönyörű munka. Vagy hogy ez az előadás nincs készen, a jelenetek többsége lassabb a kelleténél, a színészek nem találnak hangütéseket. Hogy Szorcsik Kriszta például Mildred kiborulásánál mennyire ott van, és mennyire nincs ott más jelenetekben, hogy mennyire keresi még az üresfejűségébe belenyugvó hülyepicsa-karaktert. Hogy Kardos Róbert egyelőre csupán keresi, hogyan lehet a ráébredés folyamatát megmutatni. Hogy Réti Adrienn egyelőre csak akar, de nem tud titokzatosan vonzó, rejtélyesen bölcs, okosan fiatal lenni. Hogy mintha többen lennének a színpadon annál, amit a rendező, Anger Zsolt használni tud.

Szóval a Fahrenheit 451 világában minderről – vagy kicsit kevesebbről – beszélnénk, és nem beszélnénk arról, hogy ez az előadás olyan húsba vágó igazságokat mond ki, már-már durva és szükségtelen didakszissal, amiket mintha kezdenénk elfelejteni. És lehet, hogy Angernek és a Bárka társulatának igaza van abban, hogy ezeket az alapigazságokat a tömeg hatalmáról, az ember-lét szükségszerű velejáróiról így, direktben kell elmondani, akármilyen fájdalmas. Egyenesen, kertelés nélkül. Még ha túlzó is az, hogy a populárist állítsuk szembe az értékkel (egyébként Anger populáris formavilága maga cáfolja ezt). De nagyon-nagyon fontos, hogy halljuk, hogy lássuk. És mégis azért kell hozzátenni, hogy nem jön létre az atmoszféra, hogy az előadás első háromnegyed órájában a szele sem éri el az embert annak, amiről szólni akar, hogy hatásosabb tudjon lenni. Mert az előadással van még munka: hallhatóvá kell tenni minden szöveget – mert ha már a negyedik sorban nem hallani, akkor az utolsóban végképp nem, és akkor az előadás maga rejti el azt az ember elől, amiről szólni akar. Le kell szeletelni belőle azt, ami felesleges, el kell mélyíteni a motivikát – épp azért, hogy mindenkihez eljusson, amiről beszélni szeretne.

Ami, ha a zárlatból visszakövetkeztetünk, félelem egy olyan világtól, amiben már nincs kommunikáció. Amiben az idős nem hallja meg a fiatalt, az ifjú pedig nincs tekintettel az öregre. Amiben az emberek, függően attól, hogy melyik „parton” állnak épp, nem tekintenek félként a másik „parton” állókra. Jobban tudják. S hogy életkor vagy világnézet vagy ízlés képezi a folyómedret (szakadékot inkább?), az mindegy. Ebben a küzdelemben nem lesz győztes, csak vesztes. Ezt kell megértenünk, és ezért érdemes megnéznünk a Fahrenheit 451-et. Mert érdemes.

Ugrai István

+

Ray Bradbury: Marsbéli krónikák

Kiadó: Agave Könyvek

Fordító(k): Kuczka Péter

Több okból is fura és nehéz erről a könyvről írni. Még a szüleim sem éltek, mikor eredetileg megjelent, 1950-ben, ugyanakkor ez már a harmadik magyar kiadása. Sci-fi rajongók több nemzedéke is alapműnek és kedvencének vallja, de ha félreteszem a „külsőségeket” (Mars, űrrakéták, atomháború és utána, stb.), ez a könyv „egyszerűen csak” az emberiségről szóló irodalom.

Kezdem a rossz hírrel: ilyenek vagyunk. Bradbury itt ugyan kevésbé kiábrándult, mint a Fahrenheit 451-ben (a másik legismertebb műve), és meglehet, a Marsra még nem lépett ember, de világunk és önmagunk pusztításában még hatékonyabbak lettünk azóta, hogy a Mester megírta ezt a könyvet. Ami nem is igazi regény, inkább novellák sora, egyszersmind kaleidoszkóp a végről. Csak néhány visszatérő szereplő van, és minden fejezet az emberire koncentrál. S micsoda megdöbbenés nyomban a második novellában azzal szembesülni, hogy a marsbéliek is „emberek”: egy házaspárt látunk, akiknek megromlott a kapcsolata. Aztán jönnek a földiek, egyre jönnek, megállíthatatlanul, és bár kezdetben ők halnak, végül a marslakók pusztulnak el. Bradbury alighanem elmehetne az indiánokat leigázó, legyilkoló egész fehér amerikai népség lelkiismeretének...

De mindeközben végig az emberin van a hangsúly, s nem csak kollektíve, hanem mindazon szereplők sajátosságain, jellemén, motivációin, akik lépjenek elénk akár csak egyetlen oldal erejéig, mégis teljesek, élők, valóságosak. Úgy cselekednek, ahogy ilyen típusú emberek ilyen – hol szokatlan, hol nagyon is ismerős – szituációkban cselekednének. És a marslakók persze végül is idegenek, de nem csak ezt érezzük, hanem azt is, nekik milyen idegenek a sápadt, levegőért kapkodó földiek... És idegen a környezet, a helyzet is az emberek számára, és Bradbury nem hagy pillanatnyi kétséget sem afelől, hogy soha nem lesz ugyanolyan, mint a Földön. Mint a Földön volt, valaha...

Van itt szó rasszizmusról, idegen, ám csodás civilizációról, emberekről, akikben van emberség, és olyanokról, akikben szemernyi sincs; vannak itt olyanok, akiket megérint a marsiak költői, kifinomult kultúrája, és olyanok, akiket csak a profit érdekel. Az egyik kedvenc fejezetem Poe műveit idézi meg egészen káprázatos módon – külön kis stílusbravúr, ajándék egy amúgy is gyöngyszemekből álló novellafüzérben. Nincs egy mondata sem a könyvnek, amit más így meg tudott volna írni.

Bradbury soha nem tartozott azon sci-fi írók közé, akik a tudományos oldalra helyezték a hangsúlyt. S valóban, kit érdekel az, hogy hogyan jutunk el egy másik bolygóra, ahhoz képest, hogy egyáltalán eljutunk és mit csinálunk ott?! A technikai vonal elnagyoltsága egyben az egyik kulcsa is annak, hogy miért nem avultak el az írásai. Ő sohasem ünnepelte a fejlődést, a haladást, a tudományt, ő aggódott, és 62 év elteltével sem lehet azt mondani, hogy bármi jobb lett, sőt, szóval volt miért. Amíg az ember lényegi része nem változik, Bradbury-t lehet majd olvasni, és kell is, pl. emlékeztessen arra, hogy ilyenek vagyunk, és ha így megy tovább, elpusztulunk mi is.

Olyan ez a regény, mint egy sírfelirat: így éltünk, így haltunk. Ha egy idegen létforma szállna le ma a hátsókertünkben, ezt nyomnám a kezébe, hogy olvassa el, mert többet mond el rólunk, mint megannyi túlélőkalauz, vagy színes képekkel illusztrált ismeretterjesztő munka.quot;; Benne van az emberiség karaktere, butasága, egója, s csak remélni tudom, hogy a lelke nem, hogy az nem ilyen, az több és jobb is azért... Igen, a Marsbéli krónikák mélységes kritikája az emberiségnek, de kimondatlanul, s az olvasóra hagyja az ítélkezést. Vagy az Univerzumra.

Részlet a regényből:

http://www.ekultura.hu/olvasnivalo/reszlet/cikk/2012-02-07+18%3A00%3A00/beleolvaso-ray-bradbury-marsbeli-kronikak

&

Folytatás, képek stb.:

&

Lengyel Péter

Zsolt

Csalog Zsolt 60. születésnapjára

Egy nap a hetvenesek végén váratlan pénz érkezik, rászánjuk, vacsorázni megyünk, Csalog meg én két lánnyal (életem szerelme az egyikük) a frissen nyílt Gyertya vendéglőbe, ma New York Bagel. Szurkolunk a helynek, nem kulináris okokból: a civil társadalom forradalma, ellenséges közegben, egyszeri magánvállalkozás, éppen csak hogy levegőhöz jut és korai halállal fog kimúlni. Mi szem-szájnak ingere. Várakozás a bárhelyiségben, szmokingos főúr felvezet. Alúr fehér kesztyűs kézzel gyújtja a gyertyát az asztalon. Zsoltnál fordulat: nézi, nézi a rongyrázást, süt belőle az ingerültség. Nem akarja elrontani nekünk az estét, egyszer jutunk el ilyen helyre. Könyvnyi gourmé étlap. Amikor rákerül a sor, rendel: „Marhapörköltet, főtt krumplival. Kocsisboruk van?”

Egy este, 1973-ban a Honvéd utcai albérletemben, mintegy mellékesen mondta: harcolt a forradalomban. Végig. A rádió ostrománál, az egyetemen, a Körtéren. Helyettem, mindannyiunk helyett. Nem vagyok tárgyilagos, túl közel állok hozzá (olykor fél évig nem látjuk egymást), a barátja, akinél – merjem már leírni? – a legelvetemültebb kéziratait tartotta –, s töredelmesen bevallom az elfogultságomat. A szeretethez nem kell indok, mégis: nem csak úgy lárpurlár lett. A magamfajta közpolgár nem szokta meg, hogy szemben ül a nemzeti hőssel, aztán eltámogatja, ha sokat ivott.

Nem próbálom tételesen végigsorolni az élete művét. Zsolt van. Az ige nem azt helyettesíti ravaszkás utómodern formában, hogy semmittevő. Ellenkezőleg. Néhány évenként új mesterségre van igénye, úgy fest. À propos: egy időben ebből élt, festett, rajzolt úgy, szakmailag is hiteles illusztrációkat antropológiai munkákhoz. Ja, és énekel, népdalt egész különlegesen. Eddigi teljesítményének összefoglalásához kellene egy régész, egy néprajzos, egy történész, egy szociológus, többek között. A polgárt köszöntöm és az írót. Csak.

Egy nap megjelenik a Parasztregény és kiderül a külvilág számára is: van itt egy író, aki más. Mást tud, mint mind, akik tudnak – és nagyon tudja. A regényben, melyet csak úgy emleget, hogy „Eszter néni": a magyar falut. Oscar Lewis munkáját nem ismeri akkor, nem tudja, hogy a Föld másik felén csaknem ugyanazt a módszert dolgozta ki valaki, hogy mexikói peónokról beszéljen, amellyel ő a tegnap és a ma magyar faluját megörökíti (ahogy mondom. Kínos leírni, persze, csámpásra koptak a szavak. Az volna a dolgunk, hogy megsarkaljuk és kisubickoljuk őket újra. Méltóztassunk belegondolni a szógyökbe: örök-). A magyar kultúra és történelem egy hatalmas darabja így, a tiszaroffi parasztasszony és a fővárosivá lett író fáradságos, sokéves munkája nyomán: megmarad. És megmarad a nagyvárosi lét széléről Pisti, a dobos és köszörűs, megmarad faluból-városból, hogy hogyan éltek roma honfitársaink itt és most, ahogy mondják.

Szibériai tábori történetet ír, akkor: tételes törvény, szövetségileg hűséges cenzúra ellenében. Az egy főre esőnél nagyobb része van abban, hogy egy nap majd effélét bárki kiadhasson (díj, siker, készpénz pluszban). A mai, akárhogyan sikeredett, de mégiscsak független országhoz néhány téglát ő aztán bizonyosan letett.

Novella-Rondót szervez – mert kellene már valamit csinálni, közöset, ez a rögeszméje –, unikum a korban: hogy kiadják-e, arra nem gondolni, de hogy ki lesz benne, azt az érték dönti el. Írnak Nádas, Esterházy ifjú írók.

Sok mindenben másképp látjuk a világot, ő meg én, vitatkozunk és a másik hülyeségét hülyeségnek nevezzük. Ha az utolsó szó jogán egyetlen érvet kellene találnom, hogy indokoljam nem szűnő megbecsülésemet és szeretetemet, egy percet mondanék el az életéből. Fülig ülünk a rendszerben, a létező virulens, támad. Zsoltot, miután egy Ménesi úti üres telken elásta a géppisztolyát, nem kapták el, nem tudtak róla, dúlt a rendetlenség, az egész megtorlás egyetlen slamperáj. Ő szociográfiai felmérésekből él, és a segédmunkával megvásárolt időben írja a Parasztregényt. Behívják (bővítetlen mondat). Mi is a bűne? Az, hogy ő az, olyan. Nemhivatalos. Nemfüggő. Ír. Ugrál. Szegényeket vizsgál, holott olvashatta a hivatalosban, hogy szegények pedig nincsenek. Faggatják. Magáról nincs titkolnivalója, úgy tekinti: mi vagyunk a törvényesek (impuristáknak: legitim), nem az erőszak-szervezet. Akkor másokról kérdezik. Na, azt nem. A kihallgató ávósnak mondja váratlanul: „Mi ismerjük ám egymást. Ötvenhatból. A foglyom volt, őriztem magát a Rádió alagsorában, emlékszik? Kalasnyikovval. Hogy ne lincseljék meg. Akkor még csak főhadnagy volt.” Fortélyosan tereli el a többiről a figyelmet: feljelenti magát.

Mostanában a megtörtekért, elesettekért dolgozik. Tájékoztat, előad, hajléktalannak szállást, konyhát, jogfosztottnak védelmet szervez, tanulmányt, publicisztikát ír, rendületlenül. Csakhogy Zsolt, ott van a faragott ládád, benne fél köbméternyi kézirat, beláthatatlan kincs, könyvek nyersanyaga. Én csak azt mondom – legfeljebb nem lesz rendes köszöntő, az ünnepelt sem az a széria-darab –, amit húszegynéhány éve változatlanul: Csináld azt, amit csak te tudsz. Könyvet írjál. Csalog-könyvet.

Forrás: Népszabadság, 1995. november 30.

&

Kérlek! Kérlek!! Korbácsot!

Exkluzív részletek Csalog Zsolt pornográf hagyatékából

Az ismert író, szociológus és szociográfus Csalog Zsolt özvegye, Bognár Éva kiadta férje eddig ismeretlen, Krisztina című regényét. A regény erősen pornografikus, így a botrány sem maradt el: a jogutódok tiltakoznak, sőt annak a lehetőségét sem zárják ki, hogy a művet az özvegy faragta össze. Bognár állítása szerint a mű nem szimpla pornókönyv, irodalmi értékkel bír, ezért nem is nyúlt a szöveghez. Bár Csalog Zsolt annak idején álnéven akarta publikálni, özvegye szerint ez a könyv is hozzátartozik az életműhöz. A Velvet most részleteket közöl a botrányosnak kikiáltott könyvből.

1997-ben hunyt el Csalog Zsolt író és szociológus - akinek munkásságát többek közt Pulitzer-emlékdíjjal is elismerték, és halála évében a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjét is megkapta -, aki életében több regényt is publikált, de Krisztina című könyvét eredetileg álnéven akarta kiadni. A fiktív női karakter pornográf jellegű visszaemlékezéseit most negyedik felesége, Bognár Krisztina jelentette meg önköltségen.

"Figyelj Prücsök, ebből leszünk gazdagok" - mondta Csalog annak idején Bognárnak, de a pályatársai akkor lebeszélték róla, hogy megjelentesse a szakmai munkásságába valóban nehezen illeszthető művet. Az özvegy ennek ellenére úgy véli, ez is az életmű része, ezért most, Csalog halála után 11 évvel önköltségen kiadta a könyvet. A szakma mellett az író gyermekei - első házasságából született két fia és egy lánya - is mindvégig tiltakoztak a megjelentetés ellen: szerintük ez a mű apjukat nem méltó színben tünteti fel, pusztán anyagi érdeket gyanítanak Bognár tette mögött, és azt sem tartják kizártnak, hogy a könyvet nem is apjuk írta. Az özvegy a vádakat visszautasítja: állítása szerint a könyvből befolyó összeg a Csalog Zsolt nevével fémjelzett alapítványt gazdagítaná. A vita valószínűleg a bíróságon folytatódik, ám a kötet mától kapható online megrendelésselBognár e-mailcímén keresztül, valamint a Nyugati téri aluljáróban.

Részlet a műből

"Színes kép ez is. Megkötözött lány-test, borotvált domb, előrefeszítve, széttárva, vérzik, a combok is pirosan csillognak, izmos kéz markolja, mélyen, durván. Másik kép, ugyanaz, csak kicsit más nézet. Megint új kép, majdnem azonos - elkapom Jean-Pierre kezét: lassabban lapozzon. Hallom, ahogy dobog a szívem. Keresem a képen a gyűrűt - nem látni, az ujjak mélyen a hüvelybe vágnak. Nem kérdezek semmit. Magamba nézek, de kiállom a kontrollt: jól vagyok. Csak a ruhám zavar. Oké, csak lassan, lassan, mindenre jut idő. JeanPierre a kezemet csókolja, whiskyt tölt, kimegy, jeget hoz. Iszunk. Csend. Jean-Pierre megfordítja a kazettát. Előttem térdel. Nézzük egymást. Tiszta arc. Égő szempár. Ég az én szemem is? Nem, nem vagyok részeg, és leginkább nem is Jean-Pierre-ről van itt szó: inkább a helyzet. Amelynek Jean-Pierre a kelléke csak - habár fontos kelléke.

- Szeretnélek kínozni - mondja Jean-Pierre, képtelenül halkan:

Először nem is értem: - tessék?

- Kínozni szeretnélek.

- Persze - felelem. Csak azt jeleztem, hogy már értem? Vagy bele is egyeztem?

Nem tudom, nem tudom, honnan van ennyi bátorságom - csak VAN. Hogyhogy nem félek? Fogalmam sincs - de hát nincs is rá érkezésem. Igaz, nem is lenne jellemző rám, az ilyesmihez valahogy nincsen tehetségem. (Előttem van az alig kéthetes élmény: Guszti piciny, törékeny Fiatjával rohanunk egy Audi felé, lassan felfogom, hogy már elkerülhetetlen az ütközés, őrületesen gyorsan nagyobbodik az Audi, vonyít a fék, Guszti két kézzel markolja a volánt, valaki valahol nyomja a dudát is, fantasztikusan sűrű idő, mi lesz most mindjárt az én veszendő testemmel, de nem, várjunk, van itt most ennél izgalmasabb kérdés is, balra fordulok, Guszti felé, látom, kicsit nyitva a szája, feszülten csinál valamit, látszik, hogy teljes erejéből - mit? Nincs időm kitalálni, visszakapom a tekintetemet az Audira, egy rémült szempár az Audi helyén, majdnem felnevetek: most mitől rémült úgy meg ez a kopasz hapsi? - aztán minden áttekinthetetlenné keveredik, pörgés, hasító fájás, túl éles zajok - utána meg csend, csend, csend, már lehetne gondolkodni, csak valamitől mégsem lehet...)

- Persze - mondom még egyszer, hátha nem hallotta jól Jean-Pierre. És felkelek, sétálok egy kört a kellemes padlószőnyegen - vigyázva, hogy szépen, könnyeden mozogjak. Még egy kört - aztán elindulok a fürdőszoba felé.

- Balra - hallom Jean-Pierre hangját, de addigra már kitaláltam - nem érzem magamat eltévedtnek.

Állok a hideg neonfényben, meztelenül, testem a tükörben, szép, szórakozottan gondolkodom, váltig csak azon, hogy miért is nem félek - de hát ez nem döntés kérdése. És ha ez az ember egy őrült?

Csodálkozva tapasztalom, hogy ez sem érdekel: most fontosabb dolgom van. A combomon folyik a nedvem, figyelem - ez is szép, tetszik. De ha piros lenne, még jobban szeretném. Oké, hát akkor gyerünk. Visszahúzom magamra a bugyit - piciny, fehér, szoros textília, még szorosabbra húzom...

A szoba közben megváltozott. Nem, nem is a szoba, csak a világítás. Az ajtónyílásban egy vaskampó kiabál - eddig is ott volt, nyilván, csak nem vettem észre, de most rátűz a reflektor. Fények, több fény, mind alulról jön. Tükrök, mindenütt magamat látom bennük. Elégedett vagyok magammal. De nagyon türelmetlen.

Jean-Pierre nadrágban, mezítláb, ing nélkül. Mozdulatai furcsa lassúak. Meg se néz. Egy reflektor fénycsóvája előtt bíbelődik - most egyszerűen a cinkosomnak érzem, valami közösen elhatározott, illegális akcióban, egy nagyjelentőségű ügyben, és nagyon közel, testvér-közel vagyunk egymáshoz - odahív a tekintete. Fehér kendő, rajta kések. Öt, vagy hat. Mind más. Szemet bántóan csillognak a fényben.

- Melyiket?

Lekuporodom, közelről nézem őket. Mind szép, hegyes. Mind vonz. Alig van szempontom. Hosszú penge, kétélű, nagyon hegyes, egybeöntött, halmintás nyéllel -

- Ezt.

És végigsimítom az élét, megtapintom a hegyét. Érzem. Jean-Pierre megint megcsókolja a kezemet - kedves formalitásnak tűnik. Még mindig nem érintett meg igazán. Ezzel a késsel fog először? Minden porcikám táncol - és halál-nyugodt vagyok.

Némileg hátrányos helyzetben érzem magamat: a férfi már régtől tudja, nagyon is jól, miről van itt szó, én meg még csak most kezdek - de bízom ebben az emberben: segíteni fog, ha elakadnék. Habár tényleg nem tudom, mitől is akadnék el. A helyemen vagyok.

Szíjat köt a csuklómra. Jó. Hagyom, nyújtom neki a kezemet. Egy másik kendőn furcsa szíjszerkezetek, nem értem őket. Jean-Pierre követi a szememet, segíteni akar:

- Nem kötöm be a szájadat - fura rekedt a hangja -, nem kell.

Mindent értek. - Nem kell. - És a harmadik kendőt nézem: korbácsok. Ezt már jól értem. Nyújtom a másik kezemet.

Jean-Pierre felhúz. Karom a magasban, mozdulni alig tudok, Jean-Pierre tükröt húz elém, gonddal beállítja - kitárulok magam előtt, érzem, hogy a csiklóm kiszúrja a bugyimat. Reflektorfényben feszülök. A zene lüktet - vagy ez én magam vagyok? -, orrba vág a füstölő súlyos szaga. Jean-Pierre felém jön. Rámtapad. A szemébe nézek, közelről. Boldog vagyok, hogy nem tudok mozdulni, mintha levette volna rólam a további döntések - sőt: minden felelősség - terhét. Mellbimbóm izgatottan szagolja Jean-Pierre bőrét.

Jean-Pierre kezében a kés. Amit választottam. Kínálom neki magamat. Nem, nem fogok sikítani, reszketek, de biztosan csak attól, hogy már nagyon kívánom a kést. Hiszen mindig is erre vágytam! Jean-Pierre, gyerünk! Tessék, itt vagyok! A kést!

A picsámnak szegezi. Igen, Jean-Pierre! Hívom a szememmel - de nem adok hangot, mintha csak be lenne kötve a szám. Belémhatol a penge. Nagyon is jól érzem magamban. Megrándulok. Látom magamat a tükörben - minden nagyon rendben. A fehér bugyim átvérzik, a piros folt tovább nő. Álom, de ja vu. - Még. Tovább! - nem ismerek a hangomra, Jean-Pierre szúr. Fáj. Jó! Eltátom a szájamat, de nem kiabálok. Jean-Pierre hátralép, néz. Én is nézem magamat a tükörben, most már vörösen csillog a combom, nagyon szép. - tetszem? - de nincs válasz. Csak néz. Idő - Jean-Pierre levetkőzik. Milyen nagyon jó test! - most majdnem elbőgöm magamat. Csak szép tudjak lenni én is, hogy magamba tudjam csalni ezt a férfit! - gyere. Még! - nekem veti a meztelen, kemény testét, éget a fasza. A szája a szájamat keresi, a tőr hegye a csiklómat. Érzem, ahogy vérzek, nagyszerű. Tétovázik a tőr hegye. - Ott, igen!! - és Jean-Pierre szúr. Megrándulok, megroggyan a térdem, hihetetlenül fáj - jó. Meztelen akarok lenni, vetkőztess le! Jean-Pierre érti a hangtalan kérdést, távolabb lép, a kés élével esik neki a bugyinak, felfelé hasít, még egyszer, újra, még egyszer, a véres ronggyal együtt én is hasadok. Gyorsabban, Jean-Pierre! - de ő ellép, láthatom magamat a tükörben, látom ahogy lihegek, látom a tágra feszült szememet, mint egy eszelős, a kifeszült szájamat látom, látom, ahogy a talpam alá terített fehér törölközőt is eléri a lecsurgó vér,

- Jean-Pierre! Tovább! - a hangom nem az enyém már.

Jön, újra. Késheggyel. Hörög. Én visszatartom a hangomat. Nekem szegezi, kicsit oldalról, kicsit fordulok én is, hogy lássam a tükörben, amint belém mélyed az acél, ahogy elpattantja a bugyim pántját, ahogy kicsordul a bőröm alól a vér, ahogy elindul lefelé, ahogy Jean-Pierre keze letépi rólam a lucskos foszladékot.

Terpeszbe feszülök, hogy lásson, mindenestül. Lüktet mindenem. Én is látom magamat: hibátlan vagyok - micsoda diadal! Átjár megint a kés - átjárja testemet a boldogság...

Jean-Pierre szomjas szája a megsebzett csiklómon. Most lerogyok - de nem, hiszen a szíjak tartanak.

- Kérlek! kérlek!! - lihegem. - Korbácsot!

Kívánja minden sejtem!

De látom: nem érti.

- Ostort! Kérlek!!!

Nem érti, nem ismeri a szót! A kendőre meredek, a gonosz szíjakra - nem érti. Eszembe jut németül. Nem érti. Angolul nem jut eszembe. Franciául nem tudok! Micsoda tehetetlenség! A kést markolja, jön újra. - Jó, igen, szúrj! - Belém illeszti, a csiklóm fölött. Megőrülök: belelököm magamat a tőrbe. Összecsuklanék a leírhatatlan fájdalomtól - a szíjak fognak. Jean-Pierre rezzenetlenül fogja a fegyvert, a keze is csurom vér már. Még vagy háromszor rángatódzva belevonaglok a késhegybe."

&

Csalog Zsolt gyermekeinek nyilatkozata

Olvasói levél

Népszabadság| 2008. december 10.

Csalog Zsolt

gyermekeinek

nyilatkozata

A Népszabadság december 3-i számában közölt, apánk művének megjelenéséről szóló írásuk azt a látszatot kelti, mintha szerzője tájékozódott volna az érintettek álláspontjáról. Olyan, a regény megjelenését ellenző érveket ad szájunkba, melyeket nem mondtunk, ezzel szemben a megjelenés elleni legfőbb érvünket elhallgatja.

Talán szükségszerű is ez, hiszen, komoly újságtól szokatlan módon, a cikk írója az ügyről az egyik vitás felet, a családtagokat egyáltalán nem kérdezte meg. (Mivel magyarázhatjuk a Népszabadság eljárását?) Ehelyett dr. Bognár Éva mondatait olvashatjuk arról, mit is gondolunk mi.

A valóságban a következőt gondoljuk:

A Krisztina című kiadvány, melyet ezekben a napokban egyes helyeken talán majd árusítani kezdenek, s melynek írójaként Csalog Zsolt van feltüntetve, kiadójaként pedig dr. Bognár Éva, a szerző szándéka ellenére, és így a mi (azaz a jogutódok háromnegyedének) akaratunk ellenére jelent meg.

Apánk, Csalog Zsolt élete utolsó éveiben, az 1990-es évtized közepén dolgozott egy szövegen, melynek egy ideig megjelentetését is fontolgatta, álnév alatt. Amikor azonban megmutatta azt írótársának és barátjának, Lengyel Péternek (ő látta általában először írásait), egy félórás beszélgetés meggyőzte őt nemcsak arról, hogy a regény sikerületlen, hanem arról is, hogy azt nem érdemes kiadni. Apánk a beszélgetés hatására akkor azt is elhatározta, hogy a kéziratot megsemmisíti. (Mindez Lengyel Péter író közlése, melyet a minap erősített meg.) Ha nem is tudjuk, a kézirat ezután valóban megsemmisült-e, azt bizonyosan tudjuk, hogy semmilyen erőfeszítést nem tett a szerzője, hogy a szöveg megjelenjék. Noha pénzszűkében volt utolsó éveiben, nem tért már vissza pillanatnyi ötletéhez, hogy "ebből fog meggazdagodni".

Sem apánk - aki pedig folyamatosan beszámolt nekünk irodalmi terveiről -, sem a végrendelet ezután nem tett semmiféle említést erről a szövegről.

Csalog Zsolt pár évvel későbbi halála után az utolsó házasságából származó özvegy, dr. Bognár Éva mutatott nekünk egy gépiratot (melyet, hagyatéki szerződésünket megszegve, nem juttatott el az Országos Széchényi Könyvtárnak, ahogyan a többi kézirattöredéket) - ennek egy részében apánknak is tulajdonítható kézírásos javítások is láthatók. Nem zárható ki, hogy ez a szöveg nagyrészt vagy egészében megegyezhet a szóban forgó művel.

Miután mi, jogörökösök, láttuk ezt a gépiratot, úgy döntöttünk, nem járulunk hozzá a megjelenéshez.

Dr. Bognár Éva azonban nemleges döntésünk után sem állt el tervétől. Mivel mi, a három leszármazott, nem szerettük volna, hogy akár a mi személyes ízlésünk, akár az özvegyé komoly szerepet kaphasson a döntésnél, végül abban egyeztünk meg Bognár Évával, hogy apánk életművét ismerő és elismerő kritikusokat kérünk föl a mű bírálatára és a döntésre: indokolt lenne-e a kiadás.

Ungváry Rudolf és Rácz Péter különböző módon indokolt és részletezett véleménye egyaránt az volt, hogy a mű nem éri el az apánk műveire jellemző színvonalat, és nem érdemes a kiadásra. (Ungváry figyelemre méltónak, habár félresiklottnak tartja a mű ideológiai világát, az egész könyvet azonban "dögunalmas"-nak jellemzi.)

Dr. Bognár Éva ezután felrúgta megegyezésünket, miszerint a szakértői vélemények döntenek.

Nyilatkozataiban úgy állítja be, mintha mi kegyeleti okokra hivatkoznánk - elhallgatva közben, mit is mondtak a szakértők.

Felrúgta apánk szándékát, mely szerint - amikor még egyáltalán fontolgatta a megjelenést - a mű ne a saját neve alatt jelenjen meg, hanem álnéven. Felrúgta továbbá apánk későbbi szándékát, hogy a mű végül is ne jelenjen meg. Felrúgta most a jogutódok háromnegyedének nemleges szándékát (a hagyatéki szerződés szerint többségi döntés szükséges ilyen ügyekben), végezetül felrúgja a magyar törvényeket, melyek kiadást így nem tesznek lehetővé.

Nincs komolyabb magyar könyvkiadó, mely ezek után kiadná az írást.

Dr. Bognár Éva erre saját "könyvkiadót" és "-terjesztőt" alapított, hogy most puccsszerűen megjelenhessen mégis a könyv.

Indítóokait ne firtassuk, mindenesetre dr. Bognár Éva kiráncigálta a döntés jogát a Csalog Zsolt műveit értékelő szakma kezéből. Ezek után, és az aluljáróban árusított kiadványa után remélt bevételből Csalog Zsolt-alapítványt kíván létrehozni, valamint Csalog Zsolt-alkotóházat. (Bennünket, a jogörökösök háromnegyedét persze nem avatott be terveibe.)

Ilyen nevű intézmények működéséhez természetesen nagy örömmel fogunk hozzájárulni, ha komoly kezdeményező és komoly szakmai háttér van mögötte. Tartok tőle, erre még várnunk kell. (A jogorökösök beleegyezése nélkül bíróság persze nem jegyezhet be ilyen néven semmit.)

Dr. Bognár Éva szavai szerint: "Csalog Zsolt lassan kezd feledésbe merülni, újra forgalomba akarom hozni a nevét." Ha Bognár Éva sikere kétes is most e téren - 10 ember jött el a beharangozott "könyvbemutatóra" -, az általunk eddig nagyra becsült Népszabadságnak sikerült erősen túldimenzionálnia az eseményt.

De van jó hírünk is, csendesebb az eddigieknél.

A Palatinus könyvkiadó a közeljövőben most Csalog Zsolt műveinek kiadását kívánja elindítani. Reményi József Tamás szerkesztő még e botrány kitörése előtt megkeresett minket a tervvel. Hamar meg fogunk egyezni a kiadásokról, ha majd egyszer az özvegy, dr. Bognár Éva is válaszol megkeresésükre.

És ha megjelennek majd e kötetek, a lapnak feltehetőleg nem az első oldalán olvashatunk róla. És ez rendben is lesz így.

Csalog Gábor, Csalog Benedek, Csalog Eszter

*

Kedves Csalog Benedek, Csalog Eszter és Csalog Gábor!

Indulataikat megértem, de a velem kapcsolatos kijelentéseket kénytelen vagyok pontosítani. Nem felel meg a valóságnak, hogy a "cikk írója az ügyről az egyik vitás felet, a családtagokat egyáltalán nem kérdezte meg". Többször is beszéltem Csalog Benedekkel, nehezen tudom elhinni, hogy erre ő nem emlékszik. A cikkben nem Bognár Éva, a volt feleség ismerteti az önök álláspontját, hanem én. A vonatkozó részt a szóbeli közléseken túl dokumentumokra alapoztam: azokra a levelekre, amelyekben önök kifejtik véleményüket, és jogi eljárást helyeznek kilátásba a pornográf könyv megjelentetése esetén. (Ezeket Bognár Éva bocsátotta a rendelkezésemre.)

"Jó nagy perre számíthatsz, Te is, a kiadó is" - írta például Csalog Gábor, aki úgy ítélte meg, "nagy a veszély, hogy a megjelenés furcsa szenzációja rossz fényt vetne Zsolt EGÉSZ életművére". Attól is tartott, hogy a bulvár- és a jobboldali sajtó lejáratná Csalog Zsolt "eddig kikezdhetetlennek tűnő személyét". Csalog Benedek megjegyezte, hogy "egyetlenegy esetben lehet csak szó a megjelenésről, ha a közeljövőben készülne egy kritikai életműkiadás, és ennek lenne a része". Csalog Eszter hangsúlyozta, hogy "egy pornó- vagy félpornó regényt - állítólagos irodalmi színvonalától függetlenül - nem tudok és nem akarok vállalni", majd hozzátette: "világos, hogy tíz éve jóval rizikósabb lett volna a megjelentetése, de bízom benne, hogy eljön még egy olyan világ, amikor ismét pirulni kell egy efféle mű miatt".

Bognár Éva viszont elhatározta, hogy megegyezés hiányában, a leszármazottak tiltakozása ellenére - bárki bármilyen érvekkel ellenzi is a megjelenést - saját maga kiadja a könyvet. A sokfajta érzékenységet sértő konfliktus ebből fakad, márpedig az önök által kifogásolt cikkből ez egyértelműen kiderül.

Üdvözlettel:

Czene Gábor

*

Egy érthetetlen állítás

A Szabad Demokraták Szövetsége elhatárolódik Czene Gábor cikkének (Pornó az írói hagyatékból, december 3.) azon állításától, hogy Csalog Zsolt "az SZDSZ alapítójaként azért lépett ki a liberális pártból, mert ultimátumot kapott: akkor lehet parlamenti képviselő, ha visszavesz a jogvédelemből és a cigányok istápolásából". Az SZDSZ-t megalakulása óta ilyesmivel sohasem vádolták, hiszen az állampolgárok, kisebbségek, hátrányos helyzetűek szabadságjogainak védelme alapvető célkitűzés volt a Szabad Demokraták Szövetsége számára az elmúlt húsz évben, és az marad a jövőben is.

Főleg annak tudatában érthetetlen ez az állítás, hogy az említett időszakban olyan emberek voltak a párt irányításának első vonalában, mint Kis János, Solt Otília, Havas Gábor vagy Horváth Aladár - akik életútjának, szakmai pályafutásának talán a leghangsúlyosabb része éppen a gyengébbek jogainak védelméről szól.

Horn Gábor,

az SZDSZ ügyvivője

*

Tisztelt Horn Gábor!

Annak idején Csalog Zsolt többeknek - másoknak is, nekem is - meglehetősen dühösen és csalódottan mesélte el kilépése történetét. Döntését részletesen indokolta egy lapinterjúban. (Magyar Narancs, 1993. december 9., Simó György interjújának címe: Hideg pragmatizmus) Csalog Zsolt arra figyelmeztetett, hogy "ha egyszer feladjuk elveinket a győzelemért, azok később nem szerezhetők vissza". Tendenciának nevezte, hogy "egy csomó", szociális és kisebbségi kérdésekkel foglalkozó ember kiszorul a parlamentből, jelesül az SZDSZ frakciójából. Név szerint említi Havas Gábort és Solt Otíliát is. Tény: az 1994-es választás után már egyikük sem volt a parlament tagja. Ahogyan Horváth Aladár sem, akinek útjai 1994-ben különváltak az SZDSZ-től.

Furcsa most azt olvasni róluk, hogy a szóban forgó időszakban tulajdonképpen a "párt irányításának első vonalához" tartoztak.

Tisztelettel:

Czene Gábor

&

Erdélyi József

Magyar szólások és közmondások

8283.

Megesik egy ember nélkül a vásár. (6575.)

8284.

Kettőn áll a vásár.

8285.

Vásár után vesz.

8286.

Náne haszon, ritka vásár.

8287.

Szabad a vásár.

a) Legjobb kész pénzen vásárlani.

8288.

Mártva szépül a vászon.

8289.

Hetes vászon nem válik tizenkettessé.

8290.

Hetes vászonnak se nagy az ára.

8291.

Minő a vászon, olyan foltja kerül.

a) Megszappanozták mint a hetes vásznat.

8292.

Elrejtette magát mint Vászon Pál. D.

8293.

Vászoncseléd.

Közrendü neve a fehérnépnek.

8294.

Olyan mint a váz.

8295.

Vederből csöbörbe. KV.

8296.

Ez a veleje.

Veleje, béle. P.

8297.

Reggel jött vendég nem szokott meghalni.

8298.

Régen várt vendég kedvesebb. K.

8299.

Kora vendég hamar megy.

8300.

Hivatlan vendégnek ajtó megett helye./czoki legyen neve.

8301.

Vendégek serege gazda nehézsége. KV.

8302.

Ördögmódra tartja vendégét.

8303.

Hideg konyha, üres tál sok vendéget nem talál. (4583.)

8304.

Vendéget hísz valamire, magad eszed meg. K.

8305.

Hegedüszóval látod a vendéget.

8306.

Jobb vendéget nem fogadni mint gyalázatosan kivetni. K.

a) Alkalmatlan vendég az éhség./a vénség.

8307.

Ha te verem, én is verem.

Ezt egy német mondá, mikor intették hogy ne menjen arra, mert verem van ott.

8308.

Verembe szürik.

t. i. a bort; azaz igen sok a bor, nem győzik hordóval.

8309.

Ki másnak vermet ás, maga esik belé. ML.

8310.

Verembe hull. (3504.)

8311.

Jobb ma egy veréb mint holnap egy tuzok. (4914.)

8312.

Veréb van a süvege alatt.

8313.

Elvitte azt a két szárnyu veréb.

t. i. kedvet, vigságot.

8314.

Verebek is róla csiripolnak.

8315.

Verebekkel csiripolj. (453.)

8316.

Akkor már elülnek a verebek.

8317.

Emlegetnek a verebek.

8318.

Vak veréb tétova uszik a vizen.

8319.

Annyit iszik mint a veréb.

8320.

Buja mint a veréb.

8321.

Többet ugrik mint a veréb.

8322.

Fogas verőfény. K.

Süt a nap, de hideg van.

8323.

Verőfényen szaggatsz köpenyeget. (5800.)

8324.

Ki verőfényesen jár, barnán megyen haza.