MOLNÁR FERENC
A Pál utcai fiúk
----------------
1907
----------------------------------------------------------------------------------------------------
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/molnarf/palutca/
----------------------------------------------------------------------------------------------------
I.
Háromnegyed egykor, épp abban a pillanatban, mikor a természetrajzi terem
katedraasztalán hosszú és sikertelen kísérletek után végre- -valahára,
nagy nehezen, izgatott várakozás jutalmául a Bunsen-lámpa színtelen
lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, annak jeléül, hogy
az a vegyület, melyről a tanár úr be akarta bizonyítani, hogy zöldre festi
a lángot, a lángot csakugyan zöldre festette, mondom: pont háromnegyed
egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán
egy zongora-verkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. Az ablakok
tárva-nyitva voltak a meleg márciusi napon, s a friss tavaszi szellő
szárnyán berepült a muzsika a tanterembe. Valami vidám magyar nóta volt,
ami a verkliből indulónak hangzott, s olyan csinnadrattásan, olyan
bécsiesen pengett, hogy az egész osztály mosolyogni szeretett volna, sőt
voltak, akik valóban mosolyogtak is rajta. A Bunsen-lámpában vígan
lobogott a zöld csík, s ezt valahogyan még csak bámulta az első padból
néhány fiú. De a többiek kinéztek az ablakon, amelyen át a szomszédos
kis házak teteit lehetett látni, s a távolban, az aranyos déli napon a
templomtornyot, melynek óráján a nagymutató vigasztalóan haladt a
tizenkettős felé. És ahogy kifigyeltek az ablakon, a muzsikával együtt
más, ide nem tartozó hangok is jöttek be a terembe. Tülköltek a lóvasúti
kocsisok, valamelyik udvaron dalolt egy cselédlány, de egészen mást, mint
amit a zongora-verkli játszott. És izegni-mozogni kezdett az osztály.
Némelyek turkálni kezdtek a padban a könyvek közt; a rendesebbek
megtörülték a tollaikat; Boka becsukta a kicsiny, piros bőrrel bevont
zsebtintatartóját, melynek igen ügyes szerkezete volt, úgyhogy sose folyt
ki belőle a tinta, csak akkor, ha zsebre vágta az ember; Csele összeszedte
a lapokat, amelyek nála a könyveket helyettesítették, mert Csele gigerli
volt, és nem pakolta a hóna alá az egész könyvtárát, mint a többi, hanem
csak a szükséges lapokat szokta volt elhozni, ezeket is gondosan elosztva
összes külső és belső zsebeiben; Csónakos az utolsó padban akkorát
ásított, mint valami unatkozó víziló; Weisz kifordította a zsebét,
és kiszórta belőle az összes délelőtti morzsákat, melyek ama kifliből
maradtak ott, amelyet Weisz a tíz órától egy óráig terjedő időközben a
zsebéből evett ki darabonként; Geréb csoszogni kezdett a pad alatt a
lábával, mint aki úgy tesz, mintha föl akarna állani; Barabás pedig minden
szemérem nélkül terítette a pad alatt térdére a viaszkosvásznat, nagyság
szerint rakván bele a könyveket, s majd egy szíjjal akkorát húzván rajta,
hogy a pad is megreccsent, és ő maga belevörösödött - egyszóval mindenki
előkészületeket tett a távozásra, s csak egyedül a tanár úr nem vett
tudomást arról, hogy öt perc múlva vége lesz mindennek, mert a tanár
végighordozta szelíd tekintetét a sok buksi gyerekfej fölött, és így
szólt:
- Mi az?
Nagy csönd lett erre. Halálos csönd. Barabás kénytelen volt elereszteni
a szíjat, Geréb maga alá kapta a lábát, Weisz ismét befordította a zsebét,
Csónakos befogta a száját a kezével, és a tenyere mögött végezte be az
ásítást, Csele békében hagyta a "lapokat", Boka hamar zsebre vágta a piros
tintatartót, melyből, a zsebet megérezve, rögtön szivárogni kezdett a szép
kék antracén.
- Mi az? - ismételte a tanár úr, s ekkor már mindenki mozdulatlanul
ült a helyén. Aztán az ablakra nézett, amelyen át vígan cincogott be a
verkliszó, mintegy éreztetve mindenkivel, hogy ő nem tartozik a tanári
fegyelem alá. De a tanár úr azért szigorúan nézett a verkli irányába
is, és így szólt:
- Csengey, csukd be az ablakot!
Csengey, a kis Csengey pedig, aki "első pad első" volt, fölkelt, és
az ő komoly, szigorú kis pofájával az ablakhoz ment, hogy becsukja.
E pillanatban Csónakos kihajolt a padsor szélén, és odasúgta egy kis
szőke fiúnak:
- Vigyázz Nemecsek!
Nemecsek hátrasandított, majd a földre nézett. Egy kis papírgombóc
gurult melléje. Fölvette, kihajtotta. Az egyik oldalára ez volt
írva:
`Add tovább Bokának!`
Nemecsek tudta, hogy ez csak címzés, és hogy maga a levél, az igazi
mondanivaló a papiros másik oldalán van. De Nemecsek határozottan
jellemes férfiú volt, és nem akarta a más levelét elolvasni. Tehát
ő is gombócot csinált belőle, megvárta a kellő pillanatot, s most
ő hajolt ki a két padsor között hagyott utcára, és ő súgta:
- Vigyázz Boka!
És most Boka nézett le a földre, amely rendes közlekedési eszköze volt
az üzeneteknek. Valóban, gurulva jött a kis papiros gombóc. A másik
oldalára, tehát arra az oldalra, amelyet a szőke Nemecsek becsületből
nem olvasott el, ez volt írva:
`Délután háromkor közgyűlés.
Elnökválasztás a grundon. Kihirdetni.`
Boka zsebre vágta a kis papirost, és egy utolsót szorított már
összecsomagolt könyvein. Egy óra volt. A villamos óra berregni
kezdett, és most már a tanár úr is tudta, hogy vége az órának.
A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a
természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden
ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak
kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de
méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult
emberi csontváz.
És az osztály egy perc alatt künn volt a teremből. A nagy, oszlopos
lépcsőházban vad rohanások történtek, melyek csak akkor szelídültek
sietéssé, mikor egy-egy tanár magas alakja keveredett a zajgó
gyerektömeg közé. Ilyenkor fékeztek a szaladók, egy-egy pillanatra
csönd lett, de amint a professzor a kanyarodónál eltűnt, újra
elkezdődött a lefelé való verseny.
A kapun csak úgy dűlt kifelé a sok gyerek. Fele jobbra, fele balra
oszlott. És tanárok jöttek köztük, és ilyenkor lerepültek a kis kalapok.
És mindnyája fáradtan, éhesen ballagott a ragyogóan napfényes utcán. Egy
kis kábultság járt a fejükben, mely csak nagy lassan oszladozott a sok
vidám és életet jelentő látványra, amit az utca nyújt. Mintha kiszabadult
kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényben,
úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba, amely számukra
nem volt egyéb, mint kocsik, lóvasutak, utcák, boltok zűrzavaros keveréke,
amelyben haza kellett találni.
Csele titokban törökmézre alkudott egy szomszédos kapu alatt.
A törökmézes ember ugyanis szemérmetlenül felemelte az árakat. A törökméz
ára tudvalevőleg az egész világon egy krajcár. Ezt úgy kell érteni, hogy
a törökmézes ember megfogja a kis bárdot, s amennyit a nagy darab fehér,
mogyoróval spékelt masszából egy ütésre le tud belőle hasítani, az egy
krajcárba kerül. Valamint hogy a kapu alatt minden egy krajcárba kerül,
ez lévén az egység. Egy krajcár a fapálcikára nyársalt három szilva, három
fél füge, három prünella, három fél dió, mindmegannyi folyós cukorba
mártva. Egy krajcár a nagy darab medvecukor, és ugyancsak egy krajcár
az árpacukor. Sőt egy krajcár az úgynevezett diákabrak is, mely apró
staniclikba van osztva, s mely a legízletesebb keverékek egyike. Van ebben
mogyoró, mazsola, malagaszőlő, cukordarabka, mandula, utcai szemét,
szentjánoskenyér-törmelék és légy. Egy krajcárért a diákabrak felöleli
a gyáripar, a növény- és állatvilág igen sok termékét.
Csele alkudott, ami azt jelenti, hogy a törökmézes ember fölemelte az
árakat. A kereskedelem törvényeinek ismerői jól tudják, hogy az árak
akkor is emelkednek, ha az üzletcsinálás veszéllyel jár. Így például
drágák azok az ázsiai teák, amelyeket rablók lakta vidékeken cipelnek
végig a karavánok. Ezt a veszedelmet nekünk, nyugat-európai embereknek
kell megfizetnünk. És a törökmézesben határozottan volt üzleti
szellem, mert szegényt el akarták tiltani az iskola közeléből. Tudta
jól szegény feje, hogy ha el akarják tiltani, hát el is tiltják, s
minden cukorkészlete ellenére nem tud oly édesen mosolyogni az előtte
elhaladó tanárokra, hogy azok benne az ifjúság ellenségét ne lássák.
- "A gyerekek minden pénzüket annál az olasznál költik el" -
mondogatták. És az olasz érezte, hogy üzletének nem lesz hosszú élete
a gimnázium mellett. Tehát fölemelte az árakat. Ha már mennie kell
innen, legalább nyerjen rajta valamit. És meg is mondta Cselének:
- Azelőtt volt minden egy krajcár. Ezután most minden két krajcár.
És amíg nagy nehezen kinyögte ezeket a magyar szavakat, vadul
hadonászott a levegőben a kis bárddal. Geréb odasúgott Cselének:
- Vágd a kalapodat a cukor közé!
Csele el volt ragadtatva ettől az eszmétől. Tyű, micsoda gyönyörűség
lett volna ez! Hogy repültek volna jobbra-balra a cukrok! És hogy
mulattak volna a fiúk!
Geréb, mint az ördög, suttogta fülébe a csábítás igéit:
- Vágd oda a kalapodat! Ez uzsorás.
Csele levette a kalapját.
- Ezt a szép kalapot? - mondta.
El volt tévesztve a dolog. Geréb rossz helyen tette a szép ajánlatot.
Hiszen Csele gigerli volt, és csak lapokat hozott a könyvekből.
- Sajnálod? - kérdezte tőle.
- Sajnálom - mondta Csele. - De azért ne hidd, hogy gyáva vagyok.
Én nem vagyok gyáva, csak a kalapot sajnálom. Én ezt be is bizonyíthatom,
mert ha akarod, én a te kalapodat nagyon szívesen odavágom!
Ilyet nem lehet Gerébnek mondani. Ez majdnem sértés volt.
Fel is fortyant. Ezt mondta:
- Ha már az én kalapomról van szó, hát odavágom én magam.
Ez egy uzsorás. Ha félsz, menj el.
És azzal a mozdulattal, ami nála a harciasságot jelentette, le is
vette a kalapját, hogy szétüssön vele az x-lábú asztalon, mely teli
volt rakva cukorral.
De valaki megfogta hátul a kezét. Egy majdnem férfiasan komoly hang
ezt kérdezte tőle:
- Mit csinálsz?
Geréb hátranézett. Boka állt mögötte.
- Mit csinálsz? - kérdezte tőle ismét.
És komolyan, szelíden nézett rá. Geréb morgott egyet, mint az oroszlán,
mikor az állatszelídítő a szemébe néz. Meghunyászkodott. A fejére
tette a kalapot, és vonogatta a vállát.
Boka csöndesen mondta:
- Ne bántsd ezt az embert. Én szeretem, ha valaki bátor, de ennek
semmi értelme nincs. Gyere!
És feléje nyújtotta a kezét. A keze csupa tinta volt. A tintatartó
kedélyesen csöpögtette a zsebébe a sötétkék levet, és Boka mit sem
sejtve húzta ki a zsebéből a kezét. De ezzel nem törődtek. Boka a
falhoz kente a kezét, aminek az lett a következménye, hogy a fal
tintás lett, de Boka keze viszont nem tisztult meg. A tintaügy
azonban ezzel be volt fejezve. Boka karon fogta Gerébet, és elindultak
a hosszú utcán. Mögöttük maradt a csinos kis Csele. Még hallották,
amint fojtott hangon, a levert forradalmár bús lemondásával szólt az
olasznak:
- Hát ha már ezentúl minden két krajcár, hát adjon két krajcárért
törökmézet.
És belenyúlt finom kis zöld erszényébe. Az olasz pedig mosolygott, és
azon törhette a fejét, hogy mi volna, ha holnaptól kezdve minden -
három krajcár volna. De ez csak álom volt. Ez olyasvalami volt, mint
amikor valaki azt álmodja, hogy minden forint egy százast ér. Nagyot
sújtott a késsel a törökmézre, s a lepattant szilánkot egy kis papírba
tette.
Csele keserűen nézett rá.
- Hiszen ez kevesebb, mint azelőtt!
Az olaszt most már szemtelenné tette az üzleti siker. Vigyorogva
szólt:
- Hát most drágább, hát most kevesebb.
És már egy új vevő felé fordult, aki ezen az eseten okulva, a kezében
tartotta a két krajcárt. És vagdosta a fehér cukormasszát a kis
bárddal olyasvalami furcsa mozdulatokkal, mintha valami mesebeli
középkori, óriási hóhér lett volna, aki apró, mogyorófejű emberkéknek
csapkodja le a fejüket egy kis arasznyi bárddal. Szinte vérengzett a
törökmézben.
- Pfuj - mondta Csele az új vevőnek -, ne vegyen ennél!
Ez uzsorás.
És egyszerre csapta be a szájába az egész törökmézet, amelyre a fele
papír ráragadt, letéphetetlenül, de nem lenyalhatatlanul.
- Várjatok! - kiáltott Bokáék után, és utánuk szaladt.
A sarkon érte őket utol, s itt befordultak a Pipa utcába, a Soroksári utca
felé. Összekapaszkodtak hárman; középütt Boka ment, és magyarázott valamit
csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt, s arcán kevés
nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány
évet. A hangja mély volt, szelíd és komoly. S amit mondott, az is
olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot, és nem
mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogótempókhoz. Kisebb
veszekedésekbe nem is szólt bele, sőt ha bírónak hívták, akkor is kitért.
Ő már megtanulta, hogy az ítélet után az egyik fél mindig keserűséggel
megy el, és ezt a keserűséget a bíró iránt érzi. De mikor már
elhatalmasodott a baj, és a veszekedés akkora lett, hogy már-már tanári
beavatkozás vált szükségessé, akkor közbelépett Boka, békíteni. És aki
békít, arra legalább nem haragszik egyik fél sem. Szóval okos fiúnak
látszott Boka, és úgy indult, mint aki az életben ha sokra nem is viszi,
de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállani.
A hazamenés iránya azt követelte, hogy a Soroksári utcából a Köztelek
utcába forduljanak be. A csöndes kis utcán édesen sütött a tavaszi
nap, s halkan dohogott a dohánygyár, mely az egyik oldalán véges-végig
húzódik. A Köztelek utcában mindössze két alak volt látható. A középen
álltak és vártak.
Csónakos volt az egyik, az erős Csónakos, s a másik a kis szőke
Nemecsek.
Mikor Csónakos meglátta a három összefogódzott kis legényt, örömében
a szájába vette két ujját, és egy akkorát fütyölt, mint valami
gőzmozdony. Ez a fütty különben az ő különlegessége volt. Ezt nem
tudta utánacsinálni senki a negyedikben, sőt az egész gimnáziumban
alig volt néhány fiú, aki ezt a kocsisfüttyöt értette volna. Mindössze
talán csak Cinderről, az önképzőkör elnökéről tudták, hogy tud ilyen
módon fütyölni, de Cinder csak addig fütyölt, amíg az önképzőkör
elnökévé nem lett. Azontúl Cinder többé nem vette az ujját a szájába.
Az önképzőkör elnökéhez, aki minden szerdán délután a magyartanár
mellett ült a katedrán, ez nem illett volna.
Tehát süvített egyet Csónakos. A fiúk odaértek hozzá, és megállottak
csoportban, az utca közepén.
Csónakos a kis szőke Nemecsekhez fordult.
- Nekik még nem mondtad el?
- Nem - mondta Nemecsek.
A többi mind egyszerre kérdezte:
- Mit?
Csónakos felelt a kis szőke helyett:
- A Múziumban tegnap megint `einstand`ot csináltak!
- Kik?
- Hát a Pásztorok. A két Pásztor.
Nagy csönd lett erre.
Ehhez tudni kell, mi az az `einstand`. Ez különleges pesti gyerekszó.
Mikor valamelyik erősebb fiú golyózni, tollazni vagy szentjánoskenyér-
magba - pesti nyelven: `boxenli`be - játszani lát magánál gyöngébbet,
s a játékot el akarja venni tőle, akkor azt mondja: `einstand`.
Ez a csúf német szó azt jelenti, hogy az erős fiú hadizsákmánynak
nyilvánítja a golyót, s aki ellenállni merészel, azzal szemben
erőszakot fog használni. Az `einstand` tehát hadüzenet is.
Egyszersmind az ostromállapotnak, az erőszaknak, az ököljognak
és a kalózuralomnak rövid, de velős kijelentése.
Csele szólalt meg elsőnek. Borzadva mondta a finom Csele:
- `Einstand`ot csináltak?
- Azt - mondta erre nekibátorodva a kis Nemecsek, miután látta, hogy
a dolog mily hatást tett.
Most Geréb fakadt ki:
- Ezt nem lehet tovább tűrni! Én már régen mondom, hogy kell valamit
csinálni, de Boka mindig savanyú pofákat vág. Ha nem csinálunk semmit,
még meg is vernek bennünket.
Csónakos szájába vette a két ujját, annak jeléül, hogy most fütyölni
fog örömében. Ő minden forradalomhoz kész volt örömmel csatlakozni.
De Boka lefogta a kezét.
- Ne süketíts meg! - szólt rá. És komolyan kérdezte a kis szőkétől:
-
Hát hogy történt?
- Az `einstand`?
- Az. Mikor volt?
- Tegnap délután.
- Hol?
- A Múziumban.
A Múzeum-kertet hívták így.
- Hát mondd el úgy, ahogy volt, de pontosan úgy, ahogy volt, mert
nekünk az igazat kell tudnunk, ha csinálni akarunk ellenük valamit...
A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog
középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. Nemecsek mindenkinek
levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az `egy` a
számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú
volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy
jó legyen áldozatnak. Elkezdett beszélni, s a fiúk összedugták
fejüket.
- Úgy volt - mondta -, hogy ebéd után kimentünk a Múziumba, a Weisz
meg én meg Richter meg a Kolnay meg a Barabás. Előbb métát akartunk
játszani az Eszterházy utcában, de a labda a reálistáké volt, és azok
nem engedték. Akkor azt mondja Barabás: "Menjünk be a Múziumba, és
golyózzunk a falnál!" És akkor mind bementünk a Múziumba, és golyózni
kezdtünk a falnál. Azt játszottuk, hogy mindenki gurít egy golyót, és
akinek a golyója eltalál egy olyan golyót, ami már oda van gurítva,
akkor azé az összes golyó. És sorba gurítottuk a golyókat, már volt
a falnál vagy tizenöt golyó, és volt közte két üveg is. És akkor
egyszerre csak azt kiáltja a Richter: "Vége van, jönnek a Pásztorok!"
És a sarkon jöttek is a Pásztorok, zsebre volt dugva a kezük, és
lehajtották a fejüket, és olyan lassan jöttek, hogy mi mindnyájan
nagyon megijedtünk. Hát hiába is voltunk mi öten, ők ketten olyan
erősek, hogy tízet is elvernek. És nem is szabad minket úgy számítani,
hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és
a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én
is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. És ha esetleg mind
az öten elszaladunk, akkor se ér az egész semmit, mert a Pásztorok
a legjobb futók az egész Múziumban, és mink hiába szaladunk, mert
utolérnek. Hát csak jöttek a Pásztorok, egyre közelebb jöttek, és
nézték nagyon a golyókat. Mondom a Kolnaynak: "Te, ezeknek tetszik a
mi golyónk!" És még a Weisz volt a legokosabb, mert ő mindjárt mondta:
"Gyönnek, gyönnek, ebből a gyövésből nagy einstand lesz!" De én
azt gondoltam, hogy nem fognak minket bántani, hiszen mi soha nem
csináltunk nekik semmit. És eleinte nem is bántottak, csak odaálltak,
és nézték a játékot. A Kolnay azt súgta a fülembe: "Te, Nemecsek,
hagyjuk abba." Azt mondom neki: "Hogyne, majd éppen most, amikor
te gurítottál, és nem találtál! Most rajtam a sor. Ha megnyerem,
abbahagyjuk." Közben a Richter gurított, de annak már reszketett a
keze a félelemtől, és fél szemmel a Pásztorokra nézett, hát persze
hogy nem talált. De a Pásztorok nem is mozdultak, csak ott álltak,
zsebre dugott kézzel. Akkor aztán én gurítottam és találtam.
Megnyertem az összes golyókat. És oda akarok menni, hogy összeszedjem,
volt már vagy harminc golyó, de elémbe ugrott az egyik Pásztor, a
kisebbik, és rám kiáltott: `Einstand`! Én hátranéztem, és Kolnay
meg a Barabás már szaladtak, a Weisz a falnál állt, és sápadt volt, a
Richter meg még gondolkozott, hogy szaladjon-e vagy nem. Én próbáltam
előbb becsületesen. Azt mondtam: "Kérem, ehhez maguknak nincs joguk."
De akkor már az öregebbik Pásztor szedte fel a golyókat, és rakta be
a zsebébe. A fiatalabbik meg megfogta a mellemen a kabátomat, és rám
kiáltott: "Nem hallottad, hogy einstand?!" Hát persze aztán én se
szóltam semmit. A Weisz pityeregni kezdett a falnál. És a Kolnay meg
a Kende a Múzium sarkáról kukucskáltak vissza, hogy mi történik. És a
Pásztorok mind fölszedték a golyókat, és egy szót sem szóltak, csak
továbbmentek. Ez volt az egész.
- Hallatlan! - mondta fölháborodva Geréb.
- Valóságos rablás!
Ezt Csele mondta. Csónakos süvített egyet, annak jeléül, hogy
puskaporos a levegő. Boka csöndesen állt és gondolkozott. Mindenki
őt figyelte. Mindenki arra volt kíváncsi, hogy mit fog Boka szólni
ezekhez a dolgokhoz, amiket már mindenki panaszolt hónapok óta, s
amiket eddig Boka nem vett komolyan. Ez az eset azonban, ennek az
esetnek kiáltó igazságtalansága még Bokát is megindította.
Halkan szólt:
- Hát most csak menjünk ebédelni. Délután találkozunk a grundon.
Ott mindent meg fogunk beszélni. Most már én is azt mondom, hogy
ez hallatlan dolog!
Mindenkinek tetszett ez a kijelentés. Boka nagyon rokonszenves volt
ebben a pillanatban. Szeretettel néztek rá a fiúk, mosolyogva nézték
okos kis fejét, ragyogó fekete szemét, amelyben most valami harcias
tűz lobogott. Szerették volna megcsókolni Bokát, amiért végre ő is
felháborodott.
Elindultak hazafelé. Egy vidám harang kongott valamerre a
Józsefvárosban, a nap sütött, és minden szép volt, és minden örömmel
volt teli. A fiúk nagy dolgok előtt állottak. Mindenikben fellobbant
a tettvágy, s mindeniket izgatta, hogy most már mi lesz. Mert ha Boka
mondta, hogy valami lesz, akkor lesz valami!
Mentek, mendegéltek az Üllői út felé. Csónakos hátramaradt
Nemecsekkel. Mikor Boka hátrafordult feléjük, mind a ketten a
dohánygyár egyik pinceablakánál állottak, melyre vastag, sárga
rétegben rakódott le a finom dohánypor.
- Tubák! - kiáltotta vígan Csónakos, újra süvített egyet,
és telegyömöszölte az orrát a sárga porral.
Nemecsek szívből nevetett, a kis majom. Ő is odanyúlt, és
felszippantott vékony kis ujja hegyéről egy kicsit a dohányporból.
És tüsszögve vonultak végig ketten a Köztelek utcán, boldog örömet érezve
e fölfedezésen. Csónakos nagyokat, bömbölőeket tüsszentett, mint valami
ágyú. A kis szőke meg csak prüszkölt, mint a tengerinyúl, ha bosszantják.
És prüszköltek, nevettek, szaladtak, s ebben a percben ez oly nagy
boldogság volt, hogy még azt a nagy igazságtalanságot is elfelejtették,
amire Boka, maga Boka, a csöndes és komoly Boka is azt mondta, hogy
hallatlan.
|
