BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE

ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA

SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK

÷

PETŐFI SÁNDOR

MEGINT BESZÉLÜNK S CSAK BESZÉLÜNK...

Megint beszélünk s csak beszélünk,

A nyelv mozog s a kéz pihen;

Azt akarják, hogy Magyarország

Inkább kofa, mint hős legyen.

Dicsőségünknek kardja! csak most

Készültél s már a rozsda esz.

Meglássátok, maholnap minden

Az ó kerékvágásba' lesz.

Ugy állok itt, mint a tüzes ló,

Mely föl vagyon nyergelve már,

S prüsszögve és tombolva ott benn

Fecsegő gazdájára vár.

Nem a tettek terén fogok hát,

Mint egy csillag, lehullani?

Megfojtanak majd a tétlenség

Lomhán ölelő karjai?

S nem lenne baj, ha magam volnék,

Hisz egy ember nem a világ,

De ezer és ezer van, aki

A zablán tépelődve rág.

Óh ifjaink, óh én barátim,

Ti megkötött szárnyú sasok,

Láng a fejem, jég a szivem, ha

Végigtekintek rajtatok!...

Föl, föl, hazám, előre gyorsan,

Megállni féluton kivánsz?

Csupán meg van tágítva rajtad,

De nincs eltörve még a lánc!

Pest, 1848. április

*

A KIRÁLY ÉS A HÓHÉR

Űl a király nagy kevélyen

A fényes királyi széken,

Magas urak (aljas szolgák!)

Körülveszik, kezét nyalják.

De a trónus inogni kezd...

Földindulás okozza ezt?

Földindulás: néplázadás!

Gyarapodik szemlátomást.

Mint a folyóvíz a gátot,

Eltépte a nép a láncot,

S békójának töredéke

Fegyver mostan a kezébe'!

Ing a trónus egyre jobban,

Sompolyognak alattomban,

Sompolyognak el az urak.

A királynál csak egy marad.

Tudjátok-e, ki ez az egy,

Aki maradt, aki nem megy?

Orcája hó, ruhája vér,

Keze halál, neve hóhér.

Szól a király: "Mind elhagyott!

Csak másodmagammal vagyok.

Te vagy tehát, te vagy nekem

Egyetlenegy hű emberem!"

"Azért, hogy én itt maradok,

Híved, király, én sem vagyok,"

Szólt a hóhér előlépve,

"Királyoknak nincsen híve.

Kik a trónus körül járnak,

Nem egyebek ők, mint árnyak,

Tart az árnyék, míg süt a nap,

Ha ez elmegy, vége annak.

Itt maradtam én teveled,

Mert nekem te adsz kenyeret,

Együtt lenni kell minekünk,

Egymás nélkül nem élhetünk."

Pest, 1848. április

*

RÁKÓCZI

Hazánk szentje, szabadság vezére,

Sötét éjben fényes csillagunk,

Oh Rákóczi, kinek emlékére

Lángolunk és sírva fakadunk!

Az ügy, melynek katonája voltál,

Nemsokára diadalmat űl,

De te nem lész itt a diadalnál,

Nem jöhetsz el a sír mélyibűl.

Hamvaidnak elhozása végett

Elzarándokolnánk szívesen,

De hol tettek le a földbe téged,

Hol sirod? nem tudja senki sem!

Számkiűztek nemzeted körébül,

Számkiűzve volt még neved is,

S bedőlt sírod a század terhétül,

Mely fölötte fekszik, mint paizs.

Oh de lelked, lelked nem veszett el,

Ilyen lélek el nem veszhetett;

Szállj le hozzánk hősi szellemeddel,

Ha kezdődik majd az ütközet.

Vedd a zászlót, vedd szellemkezedbe,

S vidd előttünk, mint hajdan vivéd,

S másvilági hangon lelkesitve

Erősítsd meg seregünk szivét.

S rohanunk az ellenség elébe,

S ha utánunk nyúl száz drága kéz,

S lesz előttünk száz halálnak képe:

Nem lesz köztünk, aki visszanéz.

S majd ha eljön győzedelmünk napja,

A szabadság dicső ünnepe,

Igy kiált föl millióknak ajka:

Aki kezdte, az végezte be!

Pest, 1848. április 21.

*

Bene Gábor írásai

A Nemzeti Hírhálón

http://www.nemzetihirhalo.hu/index.php?lap=public&iro=beneg#cikk

*

A világ nyolcadik csodája

Az alábbi cikk az ’Onion’ nevű amerikai szatirikus hírcsatorna oldalán jelent meg. Az Onion valós és képzeletbeli eseményeket kommentál szatirikus formában. Az itt olvasható cikk az utóbbi kategóriához tartozik (bár sokan valószínűleg nem tudnak rajta szívből nevetni).

http://komlomedia.wordpress.com/2012/05/22/a-vilag-nyolcadik-csodaja/

*

Magyarországi bankterror

A devizahitetel-diktátumok egy újabb áldozat

http://internetfigyelo.wordpress.com/2012/05/23/dobbenetes-video-a-devizahitelek-egy-ujabb-aldozata/

*

WASS Albert

FARKASVEREM

A magyar regényirodalom évtizedekig rejtett értéke volt a Farkasverem, amely először 1934-ben jelent meg, és amelyért szerzője Baumgarten-díjat kapott. Wass Albert társadalomkritikai munkáinak sorát nyitja meg ez a különös hangulatú, különc figurákat fölvonultató mű, mely az 1920-as évek végén, Erdélyben, a Mezőség kopár és álmosító tájain játszódik.

A lassan, csaknem észrevétlen csordogáló cselekmény középpontjában a Rápolthy család áll, az özvegy báróné és iszákos öreglegény fia, Jenő. A világtól csaknem elzártan élő asszony mániákus állatbarát: kutyákat, farkasokat, rókákat tart roskatag kastélyában. E szelídített vadakat érzi magához igazán közel. Fia - a valaha irodalmi ambíciókat tápláló, pesti egyetemen tanult - Jenő már csaknem elveszett ember, vadászattal és ivással tölti üres és magányos napjait, még cigarettára való pénzt is a cselédektől kunyerál, szánalmas kiszolgáltatottja anyja bolondériáinak, erőszakos, ellentmondást nem türő természetének.

A környék magyar urai is egytől egyig fura alakok: van köztük vörös parókás, hetvenéves vénkisasszony, aki minden szekérzörgéskor a sosem létezett vőlegény fölbukkanását reméli; a gazdálkodó Halász Árpád a nagyvilági férfit mímeli, holott csupán darabos mozgású, ízléstelenül öltöző bugris; Klára kisasszony a vidéken eltemetett értelmiségi nőt sajnáltatja magában; az öreg Zenthay méltóságos úr pedig 1928-ban sem hajlandó tudomásut venni, hogy az ország, ahol él, Románia.

Wass Albert olykor szomorkás, olykor ironikus hangú ítéletet mond az erdélyi magyar úri középosztályról, amely pusztán önmagával és idétlen mániáival van elfoglalva, alkatilag képtelen az értelmes és közösségi értelmű cselekvésre. Köreikben a szerelem is valami céltalan és suta semmittevés, a házassági tervek pedig a hozomány fölötti komikus vitává fajulnak. Az iró azonban mintha mentséget keresne szereplői már-már oblomovi restségének magyarázatára: a kopár, álmosító, nyáron porba, tavasszal és ősszel sárba, télen hóba fúló mezőségi táj bénítja szereplőit. De aztán fölismertetően írja: "Nem is a vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják". És mégis kibontakozni látszik a jövőt ígérő, reményteli kapcsolat: Jenő és Brandt Elza házassága a kitörés lehetőségét jelzi: a báró leszokik az ivásról, talán újra írni kezd, gazdálkodásba fog, fölújítják maguknak a kastély régi toldaléképületét, hogy családot alapítsanak. És amikor a kopár mezőségi táj egy pontján végre beköszöntene az errefelé szinte ismeretlen boldogság, Jenő anyját, az özvegy bárónőt szétmarcangolják kedvenc fakasai... Ezt a tragédiába zuhanó, holt magyar világot a regény végén egy nótás kedvű román fiatalember érkezése, dalolása veri föl, aki egy nyersebb, erősebb, életrevalóbb és lélekben is fiatalabb nemzedéket testesít meg.

A regény a két világháború közti magyar nagyepika egyik igen fontos értékét képviseli

÷

Olvasható:

http://www.scribd.com/doc/24918218/Wass-Albert-Farkasverem

÷

Hallgatható:

http://warezlinks.eu/bb/topic/109029-wass-albert-hangoskonyvek/#

*

Reviczky Gyula

Parazita-ének

Anakreon és Hafiz óta

Kis és nagy költők legiója

Mind Bacchust ünnepelgeté,

Eláznak (jó, ha nem rovásra!)

De arról nincsen tudomása

Az utókornak: ettek-é?

»Ámort se kicsinyeljük épen,

De Évóé sokáig éljen,

Ő a mi kedves istenünk.«

Ezt hajtották mindig a dőrék,

Nektárnak képzelvén a lőrét

S egyszer se mondották: »Együnk!«

Egy jó menű legyőzi Ámort,

Nem okoz fejfájást, se mámort,

Csak bajt hozók az istenek.

A szerelem: az lenge szörnyen,

Az ifjuság: az tova röppen,

De enni mindig élvezet.

Ki jól tud enni, az a boldog.

Minden fonák, ha rossz a gyomrod.

Csak a ki jól emészt, nyugodt.

Himnuszt tehát, dicsdalt reátok

Ügyes szakácsnék, jó szakácsok,

S reátok is, Lukulluszok!

Magyar költők - csöppet se kétlem,

Azért oly czammogó, idétlen,

Oly dörmögő a versetek,

Mivel a zsíros honi konyha

Nem illik gyönge gyomrotokba,

Avagy, mert - nincs mit ennetek!

*

HUNNIA 119. szám

TÜNDÖKLŐ CSILLAGUNK

– Wass Albert életpályája –

(…)

Wass Albert halálhírét többen több időpontban is terjesztették, amelyekre méltóságteljesen, a legfőbb emberi feladatra való figyelemfelhívással válaszolt:

„Azokat pedig, kik jó szívvel és szeretettel emlékeztek meg rólam, jó szívvel és szeretettel köszöntöm magam is. És hadd örvendezzünk együtt annak, hogy kis ideig még együtt lehetünk ezen a búba-facsarodott földön, s munkálkodhatunk népünk jövendőjén, mindegyikünk a maga őrhelyén.”

Aztán egyszerre csak elment. 1998 február 17-én öngyilkos lett. A legnagyobb kortárs magyar író öngyilkosságához – többek véleménye szerint – hozzájárult az a körülmény is, ahogyan Budapest állampolgárságának kérelmére reagált. Wass Albert 1996 június 24-én az alábbi kéréssel fordult a Magyar Köztársaság Belügyminisztériumának Állampolgársági főosztályához:

„Uraim!Nyolcvannégy éves vagyok, magyarnak születtem. Alapítványom célja irodalmi munkásságomat hazámnak bemutatni. Mint magyar állampolgár kívánok hazalátogatni, nem pedig mint román vagy amerikai. (...)

Őszinte magyar üdvözlettel:

Wass Albert

1996 június 24-én.”

A minisztériumi válasz azonban: „(...) Sajnálattal értesítem arról, hogy magyar állampolgárságát, az 1945. évi fegyverszüneti egyezmény rendelkezései alapján elveszítette, így a magyar állampolgárság fennállását tanúsító bizonyítványt kiállítani nem tudok. (...)

Kérem, a fentieket megértően fogadni szíveskedjék.

dr. Ugróczky Mária

főosztályvezető

Budapest, 1997 január 11.”

Széchenyi után az egyik legnagyobb magyar állampolgársági kérelmét a magyar állam elutasította. Ekkor már többen megmozdultak Wass Albert érdekében. Tar Sándor tiszteletbeli washingtoni konzul és Csoóri Sándor a Magyarok Világszövetségének elnöke is levélben fordult Kuncze Gábor belügyminiszterhez. Részlet Csoóri Sándor leveléből:

„Kérjük a Tisztelt Belügyminiszter Urat, hogy Wass Albert magyar állampolgárságának odaítélésénél, méltányossági szempontok figyelembevételével, kedvező döntést hozzon, és tekintve Wass Albert rossz egészségi állapotát, minél hamarabb értesülhessen a jó hírről nagyrabecsült honfitársunk.”

E közbenjárások eredményeképpen 1997 június 26-án Baraczka Róbertné helyettes belügyminiszteri államtitkár aláírásával a Belügyminisztérium végre kiállította a Wass Albert magyar állampolgárságát kinyilvánító bizonyítványt, melynek lábjegyzetében azonban „A bizonyítvány a kiállítástól számított egy évig érvényes” megjegyzés volt található! A minisztérium később ezt is magyarázkodással próbálta tisztázni, nevezetesen, hogy az egy év csupán a dokumentum és nem az állampolgárság érvényességére vonatkozik.”

A lelki hadviselés döbbenetes példái ezek: halálhírét kelteni, apróbb szurkapiszkálódásokkal folyton idegesíteni, nevetségessé tenni, álhírekkel újra és újra rossz hírét kelteni, nevét szinte rendszeresen elírni (Vas Albert) stb. Meggyőződésem szerint mindezek hozzájárultak tragikus döntéséhez, amelyekhez hozzáadódott még a szívrohamtól való irtózatos félelme is. Halálának valódi okát azonban én mégis másban látom. Politikai rendszerek követték egymást, diktátorok, féldiktátorok tűntek el a történelem süllyesztőjében Romániában és Magyarországon egyaránt, az államhatalmak hozzá és életművéhez való viszonyulása azonban változatlan maradt. Az állandó mellőzöttség, sikertelen szervezései és a magány késztette tragikus cselekedetére.

Hamvainak kálváriája azonban még nem ért véget. Kívánsága szerint abban a szellemi környezetben kívánt nyugodni, amelynek szellemisége egész életén keresztül áthatotta. Marosvécsén temették tehát el. Az előzetes egyeztetések ellenére azonban gróf Kemény János leszármazottai kihantolták koporsóját, s a kastély kápolnájában helyezték el ideiglenesen.

A méltatlan Kemény utódok cselekedete azon túl, hogy kegyeletsértő, Wass Albert egész irodalmi alkotásának arculcsapása, minthogy attól az embertől tagadták meg ezáltal a végső nyugalmat, aki egész hosszú élete során nem akart mást, csak hazajutni.

Fráter Olivér 1998

http://www.freepress-freespeech.com/holhome/kiscikk0/wassalb.htm

*

GYULAI PÁL

OTTHON.

Járok alá s fel az utcán,

Itt-ott alig ismernek rám,

Csak úgy bámul, ki megismer...

Hogy' megváltozik az ember!

Áll az ajtó, áll az ablak,

De benn idegenek laknak,

Avagy ház és udvar puszta,

Tudja Isten, hol a gazda!

Nem jó helyen járok talán?

Milyen nagy lett ez a kis lyány;

Irul-pirul s nem ölel meg,

Nem is csoda, már nem gyermek.

A hegedű a korcsmából

Ki-kiszól, de az is gyászol,

Ezelőtt még, - hejh azóta

Szomorúbb a magyar nóta!

Én Istenem, mit vétettem,

Hogy itthon idegen lettem?

Tovább megyek, meg-megállok,

Mindent másképen találok.

Csak a harang beszél hozzám.

Szomorúan, régi hangján,

Megújul, fáj minden emlék,

Mintha temetésre mennék.

1851

*

Nyugat · / · 1935 · / · 1935. 7. szám

Schöpflin Aladár: Erdélyi irodalom

Jancsó Elemér multkori cikke az erdélyi irodalomról, amely magas igények színvonaláról tett kísérletet az erdélyi magyar írók eddig elért eredményeinek értékelésére, úgy látjuk, a sértődés felszisszenését váltotta ki odaát, az érdekelt írók körében. Erre mutat az az ingerült hangú, kötekedő polemikus cikk, amely az Erdélyi Helikon májusi számában úgyszólván mondatról-mondatra cáfolja Jancsó cikkét s amely névtelenül jelent meg, tehát jogosan tekinthető a folyóirat saját megnyilatkozásának. Jancsó cikkével én sem azonosítom teljesen magamat, kritikai szempontját értékesnek, de egyoldalúnak tartom, azt azonban el kell ismerni, hogy irodalmi színvonalon és hangon van megírva, nem egy megállapítása kritikailag helyt áll, a mértékei jogosak és nincs abban méltánytalanság, ha a tárgyalt írói csoportra egyszer a kritika legmagasabb követelményeit alkalmazza. Legkevésbé helytálló pedig abból, hogy a Nyugat közölte Jancsó cikkét, azt a gyanút - mondhatnánk azt is, hogy gyanusítást - meríteni, hogy «bizonyos szempontból a fenti megállapítások kapóra jöttek az erdélyi irodalommal újabban nem éppen rokonszenvező folyóiratnak» (t. i. a Nyugatnak). Furcsa volna, ha egy magyar irodalmi folyóirat nem «rokonszenvezne» a magyar irodalommal vagy annak egy részével, kivált az erdélyi irodalommal. Ezt a rokonszenvet azonban mi nem úgy értelmezzük, hogy abból a föltétlen magasztalás kötelezettsége származik. Ha jól emlékszem, a Nyugat «újabban» is kellő figyelmet fordított az erdélyi írók műveinek kritikai ismertetésére s ezzel bebizonyította, hogy a magyar irodalom figyelemre méltó munkásainak és a komoly kritikára teljesen érett íróknak tekinti őket. Még az Erdélyi Helikon sem merné mondani, hogy bárki íróról azért közölt volna kedvezőtlen kritikát, mert az erdélyi. Már pedig a «nem-rokonszenvezés» ezt jelentené.

A mérték magassága a kritikában mindig bizonyos elismerést jelent a bírált műre és írójára. S ha most erről a mértékről próbálja valaki az erdélyi irodalmat szemlélni, ebben az érdekelteknek azt kellene látni, hogy írójukat a kritikus ma már nem tekinti babusgatásra rászoruló kisdednek, hanem a magyar irodalom egyenrangú tényezőjének. Már három évvel ezelőtt megírtam, hogy az erdélyi irodalom ma már nagykorúsítva van, nem szorul arra a kíméletre, amely a serdülő gyermeket megilleti és teljes joggal megérdemli, hogy ne a «hiszen Erdélyben írnak, szegények» ma már elévült szempontjából beszéljünk róla, hanem ugyanolyan tárgyilagossággal, mint a magyar irodalom bármely más részéről. Ha az eddigi kíméletes bánásmód után ezt kissé nehéz megszokni s a nagykorusított fiú szeretné, ha tovább is úgy dédelgetnék testvérei, mint kicsi korában, akkor fel kell hívnunk az Erdélyi Helikon figyelmét arra a saját megállapítására, hogy «igazságos kritika ellen borzolódni gyengeség lenne». Igazságos kritika pedig az, amely az igazságkeresés jóhiszemű szándékából ered, amit Jancsó cikkétől nem lehet megtagadni.

Az erdélyi íróknak nincs okuk panaszkodni. Műveik nagy része a magyarországi közönség részéről szinte példátlan kedveltségben részesül s a napisajtó túlnyomó része mindig kész az érdekükben megfújni a magasztalás harsonáit. Ebben azonban mi éppen ő rájuk veszedelmet látunk, önmaguk értékelése dolgában zavart, önelégültséget ott, ahol csak az önelégületlenség visz előbbre, a dicsőítések langyos fürdőjében való elernyedést, aminek némi jeleit már észre is lehet venni. Megírtam már régebben, hogy az erdélyi írók jobbjait az a komolyság tette rokonszenvessé, mellyel önmagukat és feladatukat felfogták. Hogy ez el ne sekélyesedjék valami rutinba, azért tartom szükségesnek, hogy most már beteltnek tekintsük végleg a kíméleti időt és alkalmazásba vegyük a kritikát.

*

Három új erdélyi regényről szólok itt, kettő közülük új író műve, a harmadik nem egészen újé, de nála új az a mód, ahogy a regény irodalmi formájába beilleszkedik. Mindegyik élesen elkülönülő egyéniség munkája, a temperamentum és a világ-formálás óriási különbségei választják el őket egymástól, de az erdélyi zamat egyformán érezhető rajtuk s különböző módokon, különböző szemlélettel az erdélyi problémát érinti mind a három. Az erdélyi embert helyzete arra kényszeríti, hogy közelebb maradjon a politikához, mint mi, mert a politika beleszól mindennapi életének apró részleteibe, döntő hatással van társadalmi, erkölcsi és anyagi helyzetére, olyan neki, mint a gazdának az időjárás. Regényírása is minduntalan súrolja a politikát s érdekes, hogy ez miként tükröződik három ellentétes temperamentumú író művében.

*

Kemény János, akinek az erdélyi írók megszervezése terén való áldozatkész tevékenységét jól ismerjük, a szelid ember és optimista hármuk között. Kutyakomédia című regényében úgy mutatkozik be, mint gyöngéd lírai lélek, aki szereti az embereket eredendően jóknak látni, emberségeseknek és a nyugalmat kedvelőknek, akik között csak egy-egy rossz ember machinációja csinál néha bajt. Regénye egy vegyes, magyar és román lakosságú falu életét mutatja be, amelynek nagy politikai problémája a bíróválasztás. Magyarok és románok békésen, súrlódás nélkül élnek egymással, a nyelvi és vallási különbség nem csinál köztük egyenetlenséget s a régi magyar bíró bölcs becsületessége nem ismer köztük különbséget. Ebbe a falusi idillbe csak akkor keveredik békétlenség, mikor a magyar bíró mérges román szomszédja bosszút forral kutyájának elpusztítása miatt s fejébe veszi, hogy kibuktatja a szomszédot s maga ül a helyébe, ami végül a román hatóságok támogatásával sikerül is neki. A politika kerül így a falu életébe, a maga személyes indulataival és érdekeivel, elfogultságaival és gyűlölködéseivel s megöli az emberséget. Az író keze sokkal lágyabb, semhogy ezt a témát a szimbolum síkjára emelné. Egy kis cseppben meg lehetne láttatni az erdélyi élet egész tengerét, de Kemény János beéri azzal, hogy iskolai példát ad, amivel a regény belső arányai kicsinyekké válnak. Egy eleme, a mérhetetlen juhnyájakat legeltető román paraszt és a szintén gazdag magyar bíró barátsága, kiemelkedik az egészből s arról ad képet, hogy parasztok között milyen belső rokonságot tud teremteni a hasonló gazdasági helyzetből folyó hasonló gondolkodásmód. Általában azonban a falu-kép aquarellje kissé elmosódottnak és hézagosnak látszik.

Kemény János enyhe optimizmusának elképzelni is nehéz gyökeresebb ellentétét, mint az a sötét-látás, ami Wass Albert Farkasverem regényéből penetránsan árad. Ez a regény a magyar irodalom általános mértékével mérve is jelentős írói képességeket mutat. Az erdélyi írók népszerűvé válásának minden bizonnyal egyik tényezője, hogy témáikban, az általuk szóbahozott életkörök dolgában is egészen más anyagot hoznak, mint a budapesti irodalom túlnyomó része. Tagadhatatlan, hogy mai regényirodalmunk téma dolgában nagyon egyoldalú, az életnek jóformán csak két rétegét dolgozza fel: a városi kispolgár életét és a paraszt-életet. A társadalom többi széles rétegei, például olyan fontos és széles réteg, mint a tisztviselőosztály a maga külön életfelfogásával és életformáival csaknem egészen feldolgozatlanul várja a maga íróit. Hasonlókép a többi fontos rétegek is, holott ezeknek az élete a háború után alighanem érdekesebb és irodalmilag értékesíthetőbb változásokon ment át. Az erdélyiek nemcsak abban az előnyben vannak, hogy minket érthető okokból különösen érdekel minden, ami erdélyi dolog, hanem kisebb helyre szorult, tehát egymáshoz közelebb eső életformáikban a tollukra akad minden társadalmi réteg. Teljesebb képet kapok az erdélyi könyvekből az ottani magyar életről, mint a mi itthoni életünkről a mi itthoni íróink műveiből.

Wass Albert témája a mezőségi régi főúri családok élete. Az író olyan realisztikus vonásokkal ábrázolja ezt a különleges életformát, hogy szinte kulcsregényre kell gondolni. Nyomasztóbb és lehangolóbb valamit alig olvastam hosszú idők óta, mint ez a regény. Egy társadalmi osztály pusztulása van benne ábrázolva, nem a külső körülmények kényszere alatt, hanem belülről, belső energiáinak kihalása miatt. Ez az osztály, amelyet az író nyilván átélésből ismer, önként, önmagától, csaknem tudatosan megy a végső romlásba. Egykori politikai hatalmának elvesztése, anyagi lehetőségeinek kénytelen megcsonkulása, a történelmi okokból eredő többi változás csak másod-harmadsorban oka ennek a romlásnak, első sorban az egyes emberek minőségi leromlottsága, életenergiák bénulása rothaszt el mindent. A szereplők közt alig van, aki többé-kevésbbé nem mániákus. Rettenetesen szűk horizontok, az érdeklődés teljes hiánya minden iránt, ami nem az élet legközvetlenebb érdekeire vonatkozik, eltörpült vagy eltorzult emberek, példátlanul sekélyes élet-lehetőségek testi-lelki elhanyagoltság. Kastélyok, amelyekben fél-őrültek, züllésnek indulók vagy érzéketlen tuskók élnek vegetatív életet. A távolálló olvasónak, aki a mezőségi életet nem ismeri, egyre erősebb gyanúja támad, hogy ezt a képet az író sűrű temperamentuma színezi, a realizmust valami ingerült elkeseredettség hajtja túl. Még a mezőségi természettel szemben is érezhető ez az ingerültség, a dombos-erdős tájak, amelyeknek lehetetlen hogy ne legyenek derült szépségei, ebben a világításban csaknem tényezői, sőt részben okozói lesznek az emberek végzetes lecsúszásának. Alig láttam még írónak ilyen teljes meghasonlását azzal a környezettel, amelyben él. Az ellenkező véglet van itt: az erdélyi írók Jósika óta szépítették, romantizálták az erdélyi életet és tájat. Wass Albert csak a sívárságot látja benne.

Ez a látása azonban valóban látás. Akár igazságos, akár igazságtalan, de egységes. Iró látása. Nem tendencia van benne, hanem temperamentum. Őszintesége kétségtelen. Hitelét elsősorban nem a számtalan realisztikus részlet adja meg, hanem főkép az, hogy az író egy pillanatra sem csúszik félre, mindig ugyanabban a látáskörben marad. Az alakjai lehetnek egyoldalúan megvilágítottak, de lélektanilag hitelesek. Belső törvényeik szerint mozognak, a beszédjük ép olyan életízű, mint a hallgatásuk. Az író kitünően érti az emberek szótlan érintkezésének éreztetését, ahogy mennek vagy ülnek egymás mellett, alig van egy szavuk egymáshoz és mégis érzik egymáshoz való viszonyukat s ez a viszony szavak nélkül, kölcsönös megérzések révén fejlődik, melegszik és elhül. Olyan emberek ezek, akik a legfontosabb szavakat nem mondják ki és mégis tudják. Az elhallgatás hatásait Wass Albert ép oly jól érzi, mint a táj-atmoszféra kapcsolatát az emberekkel. Alig alkalmaz kimondott tájleírásokat és a természetet mégis mindig ott érzem az emberek körül. A technikájában vannak bizonytalanságok, néha elrajzol egyet-mást, de ösztönös technika ez, nincs más íróktól kölcsönkérve.

*

A Zátony, Székely Mózes műve a nagy történelmi fordulat miatti elkeseredett harag kitörése volt, amely vulkanikus erővel elárasztotta és széttörte a regény szerkezetének minden elemét. Minden irodalmi formán túli indulat-kitörés volt ez, kifejezője egy feldúlt lelki állapotnak, amely végső kínban önmagát marcangolja.

Új regényében, a Csütörtök-ben Székely Mózes már az irodalmi formát keresi s beilleszkedik a regény szerkezeti lehetőségei közé. Olyan impetuózus temperamentumnál, mint ő, ez a beilleszkedés természetesen ép oly kevéssé lehet teljes, mint a szemléletnek az a realisztikus tárgyilagossága, amelyet önként vállal. A politikai probléma, Erdély és az erdélyi ember helyzete az új Nagy-Romániában sokkal erősebben izgatja, semhogy az emberi sorsokat teljesen emberileg tudná nézni. A kétféle román kulturális és lelki állapot - az erdélyi és a királyságbeli - egybeolvadásának nehézségei, fájdalmai és inkompatibilitásai s ennek az állapotnak a romantikája sokszor csábítják melodrámai megoldásokra és íróilag indokolhatatlan helyzetek felállítására. De a regényben van valami vehemencia, szaggatott, rövid mondatai néha olyan kataraktákban zuhognak s az egésznek olyan különös izzása van, hogy minden írói kezdetlegességével is magával ragad. Az író túlfűtöttsége olyan sűrített légkört teremt, amely minden teatrálitáson túl is fentartja a feszültséget, mert mindig érezhető emberi magatartást érzünk benne.

*

Mind a három regényről el lehet mondani egy közös dícséretet: nyiltan, bátran szólnak, - Székely Mózes vakmerően is - komolyan veszik, amit mondanak, függetlenek művészileg is, nem hatást keresnek, hanem igazságot. Nincs bennük az a rutin, amely annyi pusztítást okoz irodalmunkban s ami közéleti rezonancia van írásuk mögött, az nem napi jelszó-politika, hanem gyökérbe vágás. A modern regényírást elárasztja a mesterségszerűség az egész világon, kitűnő regényírók művein is egyre jobban érezni, hogy csak azért lettek, mert írójuknak el kellett végezni egy bizonyos penzumot. Örömmel fogadunk tehát minden olyan törekvést, amely a belülről kikivánkozó mondanivalóból fogant.

*

Verseghy Ferenc

A' Barátság.

Mónomotápában, hol még a' tiszta barátság

mentt a' képmutató etikétnek gyilkos evétűl,

eggy pár férjfi lakott. Bőcsőtűl fogva szerették

egymást sokkal erősebben, mint a' kiket a' vér

öszvecsatol. Soha nem vehetett a' kancsal irígység

rajtok erőt, soha hírsusogás vagy vizsga gyanúság,

csendes szíveiket nem tudta vitára kicsalni,

's a' mit az egyiknek nyújtott a' furcsa szerencse,

azt a' másika is bízvást nézhette javának.

Egykor amaz puha pelyheibűl felijedve kiugrik

éjszaka, 's társához nagy lépésekkel ügyekszik.

Jelt üt az ablakokonn, csenget, berepeszti az ajtót,

a' nyugovó pitvarba rohan, 's a' házi cselédet

szorgalom-ébresztő szókkal kifeszíti az ágybúl.

Addig az elréműltt háznak gazdája sietve

felveszi köntössét, zsebeit megtölti arannyal,

férjfi merészséggel kardgyát markába ragadgya,

's a' küszöbönn beütő vendéggel szembe akadván:

«Szólly, mi bajod? Tán titkos irígy ólálkodik, úgymond,

élted utánn? vagy gyilkos orok házadba rohanván,

birtokidot dúllyák? Mennyünk, itt fegyverem! Állasz?

Avvagy pénzeidet magosabb játékra kirakván,

súlyos adósságot tették a' kockavetőknél?

Kész az arany nálam, 's ha kevés, a' drágakövekbűl

végy eleget hozzá. Vagy tán, folytattya derűltebb

orczával szavait, sanyarú szeretőre akadtál,

kit sem igéreteid meg nem győzhettenek eddig,

sem keserű panaszid? Jer hozzá. Néki ajánlom

mindenemet, ha örökre neked felszenteli szívét.»

Erre amaz gondfellegibűl napfényre derűlvén:

«mindezek útamnak nem voltak czéllyai, úgymond.

Kínádot köszönöm. Szomorúan láttalak ülni

eggy komor álmomban. Felijedvén, tudni akartam

sorsodot, és ha lehet, korlátot vetni bajodnak.

Ez vezetett hozzád. Hogy megcsalt álmom, örűlök.»

Óh! melly drága dolog, melly kincs a' tiszta barátság!

A' szomorú szívnek titkos méllyébe behatván,

hogy kinyomozza baját, kéretlen' nyújtya segédgyét,

's gyenge szemérmünköt kíméllő szókkal előzi.

Egy nyomorúltt álom fel tudgya ijeszteni gondgyát,

hogyha baráttyának látszik hirdetni veszéllyét.

(1806.)

*

SZABADKŐMŰVESSÉG

Digitalizált könyvek a XIX-XX. Század fordulójáról

http://mtdaportal.extra.hu/Bokk_szabadkomuvesseg.html

*

BESSENYEI GYÖRGY

AZ ESZTENDŐNEK NÉGY RÉSZEIRÜL

TAVASZ

Ez a természetet bölcsőbe mutatja,

Mellynek kisdedeit játszódva ringatja.

Mosolygással nézi zöldes öltözetét,

Virágokkal fűzi körül nagy kebelét.

A nap világára repdes plántáival,

Csendes szelek közt él nyájas fijaival.

Mint egy kicsiny gyermek, aki bölcsőjébe

Feloldatván szökdös anyjának ölébe:

Úgy tesz a szabadult természet tavasszal,

Melly aludván, most van ismét újulással.

A tavasz, e díszes szülő édesanya

Magát gyermekivel szépítni kívánja.

Nagy kedvességgel van kiderült ideje,

Zöld füvekkel borult játékos mezeje.

Virági lobognak kiesült térségén,

Mellynek a csendes szél jár egyenességén.

Szagoskodik széjjel, ajánlja illatját.

Gyémántszínre festi reggeli harmatját.

Virágos zöldségű völgyeket kerekít,

Mellybe igen kedves játékokat indít.

Híves patakokat ereszt az hegyekrül,

Örömöt, mosolygást hoz minden részekrül.

Lágymeleg egére pacsirtákat ereszt,

A zengésre bennek vidám kedvet éleszt.

Ezek a nap alatt csendesen lebegvén,

Mulattatnak mindent szépen énekelvén.

Alattok a szántók fütyörészve járnak,

S iga-marhájokra széjjel kiabálnak.

Az erdők zengenek víg madaraikkal,

Csördülnek gallyai futó vadaikkal;

Szép zúgó folyások szaladnak sok helyrül,

Vizek a virágos mezőkön elterül.

Itt a füvek között csak úgy csergedeznek,

Hol a kis madárkák csevegve ferednek.

Az hevült levegőég szüntelen mozog,

Látszik, hogy futkároz s erdők hegyin lobog.

Közte bujdosnak a lengedező szelek,

Szárnyán visznek sok jó virágszagot velek.

Mindenütt élesztik az újult világot.

Hívessé tesznek sok pázsitos árnyékot.

Az állatok széjjel fajzani készülnek,

Barlangba rejteznek és fészekre ülnek.

Párjokat keresik széjjel kiabálva,

Hol megfutamodnak, hol hallgatnak állva.

Csupa szerelemmé válik a természet,

Melly a tavaszba olly nyájason tenyészhet.

Látás, hallás, érzés a szívre rohannak,

S a szaglás ízléssel benne csavarognak.

Mindenfelé nevet a sok elevenség,

Valamit láthatsz, mind kies gyönyörűség.

Így mulat a tavasz vidult életünkkel,

Gyengén nyájaskodván érzékeny szívünkkel.

*

RÉGI MAGYAR MULATSÁGOK

14. A vendégeskedés

Üdvözlégy, idegen, szívesen fogadunk;

Legelőször végy lakománkban részt,

aztán mondd el, mi a célod?

(Devecseri Gábor ford.)

E szavakkal fogadta Télemakhosz a Mentész képében hozzá érkező Pallas Athénét – a vendéget. S amit az „Odüsszeia” megfogalmazott, már akkor hagyományos formája lehetett a vendégfogadásnak. És nem a görögök sajátja volt csupán a vendégszeretet, s nem is az ókor más népei kezdték először gyakorolni. Még a társadalmi fejlődés legelején kialakították a körülmények. Az ősközösségi társadalomban csak a közösség tagja részesült védelemben, az idegen nem. De csak kezdetben, mert a kölcsönösség kívánalmával rákényszerültek arra, hogy az idegen: a vendég megkapja ideiglenesen a közösség többi tagját megillető jogokat. Lényegében élelmet és menedéket. Menedéket a természet és az ember, a másik közösség vagy annak tagja ellen.

A vendéglátás körülményeit, később vallási törvények, szokásjogok, hagyományok szabályozták. De a társadalmi fejlődés során, ahogyan az érintkezési, közlekedési, ellátási körülmények javultak, már az ókorban fokozatosan módosult a vendégeskedés lényege, és Julius Caesar elismerő megállapításában a kulturált ember csodálkozása bujkál a barbár szokásokon, amikor „Megjegyzések a gall háborúról” című művében a germánokról így írt:

„Vendéggel rosszul bánni nagy bűn náluk; bárki bármely ügyben hozzájuk megy, jogtalanságtól védelmezik, sérthetetlenséget élvez, minden ház nyitva áll előtte és élelmüket megosztják vele.”

A vendéglátásnak újabb formája alakult ki Európa vándorló népeinek letelepedésekor, így a magyarságnál is. Ennek lényegét I. István király Imre herceghez intézett intelmeiben így fogalmazta meg:

„Mert a mint különb-különbféle tartományok széléről jőnek a vendégek, különb-különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, a mi mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá.”

E vendégek – papok, katonák – hozták el hozzánk Európa akkori kultúráját és civilizációját. Tanítók voltak, de többségükben itt ragadtak nálunk. Némelyiket azonban törvénnyel kellett marasztalni. I. László király dekrétumainak I. könyve 18. fejezetében így rendelkezett:

„Ha valamely egyházi személy, e hazában jövevény, valamely püspökhöz vagy ispánhoz áll, és az ő ura jól bánik vele és a szegődés szerint tartja őt, semmiképen el ne hagyja azt, ha távozni akar, míg… panaszát a király nem hallja.”

A kialakuló új társadalmi rend aztán létrehozta a vendéglátásnak a rendre jellemző újabb formáját is. A vendéglátás kényszer lett, olyannyira, hogy végezetül törvény kötelezte azt, legalábbis az uralkodó számára. Zsigmond 1405. évi dekrétumainak 43. cikkelye mondja meg nekünk pontosan, miről van szó:

„Ha és amikor… a király vagy királyné ő felsége országunk valamely városába… vagy szabad községébe találna menni, akkor annak a helynek a polgárai… a mi felségünknek és a királyné ő felségének egy ebédre és egy vacsorára alkalmas élelmi szereket tartoznak kellő bőségben adni.”

De nemcsak a városoknak, hanem a főrangúaknak is kötelességük volt, hogy évenként egyszer megvendégeljék a királyt. És éppen így mindegyik falunak vendégelnie kellett a földesurat vagy elküldeni neki a szállás-ajándékot. A kötelező királyvendégelésről aztán az urak kényszerítésére Albert mondott le az 1493. évi dekrétuma 18. cikkelyében:

„Nemesek és egyházak… világi és egyházi személyek birtokain azok akaratán kívül, kik minket vendégül hívnak, élelmi szereket, megvendégelést erőszakkal nem követelünk, … s másoknak sem fogjuk engedni, hogy tegyék.”

Persze a király „saját akaratú” megvendégelésének terheit főképp a jobbágy viselte. Amikor 1525 októberében Bánffy János főpohárnokmester alsólendvai birtokán vendégelte a királyt, II. Lajost, udvarbírájánál többek között így rendelkezett:

„A jobbágyoknak ilyen élelmiszereket kell szolgáltatniok:… minden egy jobbágy egy kappant és egy csirkét, két jobbágy közösen egy ludat és egy köböl [mintegy 30 kg] zabot, minden egyes jobbágy két fehér kenyeret, három jobbágy közösen egy kvartale [mintegy 10 kg] vajat [adjon].”

Bort nyilván azért nem, mert szüret táján óbora már, új bora még nem volt a jobbágynak. Így saját pincéjének borát volt kénytelen feláldozni Bánffy. S a szolgáltatott élelem nem volt kis mennyiség, hisz vagy 80 falu jobbágya adta össze. De kellett is ennyi, mert nemcsak az uralkodót, hanem egész kíséretét jól kellett tartani, és bizony a királynál sokkal kisebb urak is fényes kísérettel utaztak.

A vendégeskedésnek másik – az ókori kultúrákban is kialakult – típusa az volt, amikor rokonok, ismerősök látogatták meg egymást. Természetesen már századokkal korábban is dívott nálunk az a jó szokás, hogy többedmagával – kisebb-nagyobb kísérettel – jött a vendég és több napig maradt. Ennek ellenére nemcsak hívták, hanem fogták is a vendéget. Thurzó György 1599-ben így biztatta feleségét:

„Hallottam, miszerint Nádasdyné Bicse felé fog menni Ecsedre bátyához, … azért ha arra megyen – küldj édes szívem eléje – és kérd, hogy térjen be, … és gazdálkodjatok jól nekik.”

S hogy milyen volt az a „jól gazdálkodás”, megítélhetjük, ha elolvassuk Thurzóék egy vendég nélküli napjának étlapját. 1603. január 12-én pl. tizenegy fogás volt az ebéd, kilenc a vacsora, mégpedig ahogyan a sáfár sorolta:

„[Ebédre]: tehénhús tormával, kappan vagdalva, borjúhús tiszta borssal, borjú fő, kappan sütve, borsó tehénhússal, lúd tiszta borssal, borjú láb kirántva, borjú pecsenye, csík káposzta levében, bárányhús ecettel, hagymával. [Vacsora]: veres káposzta tehénhússal, kappan törött lével, lúd tiszta borssal, nyúl címer sütve, bárányhús ecettel, hagymával, nyúl fekete lével, ludas kása, tehénhús petrezselyemmel, tehénhús pecsenye.”

De nemcsak az urak, szívesen vendégeskedett a polgárság is. A kézműveseknél pedig néhány alkalommal céhlevél szabta kötelesség volt a vendéglátás. Egyikét a felszabadított, tehát legénysorba lépő inas adta: az inaspecsenyé-t és a társpohar-at. Ennél nagyobb mulatság volt akkor, amikor a legényből mester lett. A „remek” elkészítése után mesterasztal-t kellett adnia. De nem akármilyent – „tisztességeset”. S bizony többfelé nem utólag, előre megbírálták azt. A székesfehérvári szabók 1607. évi céhlevele pl. így rendelkezett:

„[Erre valók] a két kóstoló mesterek, a kik az ételnek savát és borsát meglássák, hogy az mester, az ki az ebédet adja, a miatt kárt ne valljon.”

A legtöbb céhlevél pedig az étlapot is meghatározta. A marosvásárhelyi csiszár, lakatos és nyerges céhlevél pl. emígyen: „Első tál étek: minden asztalra eczettel, tormával csuka legyen. Második tál étek: Gyümölcsös lével lúd legyen, egy-egy tálra kettő-kettő, az leve bőven legyen. Harmadik tál étek: Rizskásás legyen velős konczokkal, egy-egy tyúk eleven borssal, törött gyömbérrel meghintve. Negyedik tál étek: Tiszta borssal, petrezselyemmel két-két tyúk, sáfrányosan. Ötödik tál étek: Az pecsenye mellé egy-egy tyúk jó borsosan. Hatodik tál étek: Gyömölcs, vaj, sajt, retek, perecz. Ebből áll az ebéd; Vacsorára tartozik: Első tál étek: Csuka tormával. Második tál étek: Hideggé téve, édes lével két-két malacz, mondolával, malosa szőllővel bőven megrakva, s gyömbérrel meghintve. Harmadik tál étek: Tiszta borssal, petrezselyemmel tyúkot, tehén hússal elegy. Negyedik tál étek: Az pecsenye mellé egy tyúk, aztán gyümölcs. Mindkét alkalommal három veder bor.”

S arra is vigyáztak, hogy annak, aki asztaltartás után nem volt ura saját lábának, nyomban alkalmas fekvőhelye, sőt őrzője is legyen, nehogy „szégyent tegyen” az utcán a „céh becsületére”. Nem úgy az uraknál. Bethlen Miklós vallja „Önéletírásá”-ban, hogy amikor 1666 májusában Teleki Mihállyal – persze nagy kísérettel, ketten hetven lóval – meglátogatták Késmárkon Thököli Istvánt:

„Józanok is voltunk ugyan néha, én és Teleki Mihály, de a gazda és a többi vendég körülöttünk minden istenadta nap részeg volt, és gyakrabban kétszer is napjában.”

A vendégszeretet annyira általános volt, hogy Apor Péter az 1736-ban befejezett „Erdély változásai” című művében e sorokat írhatta:

„Olyan emberséges ország vala Erdély, hogy egy pénz nélkül keresztül mehettél volna rajta; mégis mind magad, mind lovad jól lakhatott volna… Ha megindultál volna, … elöl küldötték volna az faluban szénát, abrakot lovadnak, magadnak enni valót, s ha bor is volt a faluban, bort is adtak volna… Ha pedig… szegény atyafiához vagy becsületes nemes emberhez szállottál volna, az olyan szívvel látott, hogy örömiben talán a lelkit is kitette volna érted.”

És száz esztendő alatt nem változott a helyzet. Sőt, az ismeretlen külföldi utazó is részesedett a vendégszeretetben. Német ember, August Ellrich bizonyítja, amikor a hazánkról szóló, 1831-ben megjelent könyvében ezt állapította meg:

„Az ügyes idegen, ha kedve tartja, akár egy évet is eltölthet ebben az áldott országban, pompásan és örömök között, anélkül, hogy kezét csak egyetlen egyszer is be kellene dugnia a bugyellárisába.”

A hazai utazó pedig sokszor szándékán kívül is vendégeskedhetett, mert az útvonalában lakó rokonokat, ismerősöket meg kellett látogatnia, különben sértődés, harag lett volna belőle. Így aztán könnyen úgy járhatott, mint az anekdota Sághy Tónija, aki kocsiján kora tavasszal Komáromból néhány hetes üdülésre Balatonfüredre indult, de amire odaért, éppen Szent István napja lett.

A vendéget nemcsak várták, hanem marasztották, sokszor erőszakkal is, és nem „hegedűszóval tartották”, hanem a szólásmondás tanúsága szerint: „tyúkkal és kaláccsal”. De ezzel egyidejűleg kialakul az a városi, elsősorban pesti gondolkodásmód is, amelyről Petőfi írt találóan 1844-ben a „Kedves vendégek” című versében:

Oh ez az ostoba falusi nép!

Irják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép.

S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek.

Hanem meg is szököm előletek.

Pompás mulatság lenne. Képzelem.

Bejárnák Tolnát, Baranyát velem.

Vezetném őket, mint nyájt a szamár.

Jaj, ha tudnák, mint várom őket már.

S bármennyire furcsán is hangzik, e vélemény a fejlődés jele. A vendéglátás ősi lényegéből ugyanis a védelmet már századokkal korábban kikoptatta az idő, maradt a szállásadás és ellátás kötelessége. A XIX. század derekára viszont ezt a szolgálatot a városban fokozatosan átveszi a kialakuló vendéglátóipar. A vendéglátás a városi életformában szűk körre szorul, a szállás már kivételes jelenség, a látogatás órákra korlátozódik, az ellátás pedig egy ebéd vagy vacsora lesz csupán. Rokonok, ismerősök találkoznak – idegen befogadása, vendégelése vidéki szokás már csak. Ezt a vendéglátást ott is inkább a föld népe gyakorolja, de már náluk sem mindenki. S ezt az átváltási mozzanatot rögzíti Arany „A családi kör” című, 1851-ben írott versének e két sorában:

Miért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,

Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen.

És a föld népe még ismeri az ősi jósjeleket. Vendéget jósol a tűz zenéje, a könyök beverése, a macska mosdása, a kakas kukorékolása, a harkály kopogtatása és leggyakrabban azt, amit Petőfi verselt meg „Barátaimhoz” című költeményében:

Nos, fiuk, nem szólt a szarka Házfödélteken?

Vagy ki álmodá meg, hogy ma Vendégtek leszen?

A vendéglátásnak évszázadok során kialakult a népi ceremóniája is, mely részleteiben elütő ugyan, de a főbb motívumai közösek.

A vendég megáll a pitvarban és köszön, aztán megvárja, amíg a háziak elébe jönnek és beinvitálják. A vendéget mindig a gazda fogadja, és csak a férfiak fognak kezet. Minél szívesebben látott a vendég, annál beljebb vezetik a házba. A főhely a szobában, az asztal mellett, a belső oldalán van, az ajtóval szemben. Széket a gazda kínálja. Megfogja a karfát vagy rámutat, felesége pedig hirtelen letörli a kötényével. A vendégnek erre a székre illik ülni. Ekkor a gazdasszony behozza a boros kancsót, esetleg a poharakat is, ha az a szokás. A gazda előbb maga iszik a kancsóból, vagy tölt magának, és a vendégre köszönti: „Erő, egészség!” A vendég pedig fogadja: „Soha el ne hagyjék!” Aztán a gazda átadja a kancsót vagy megtölti a poharat a vendégnek, mondván: „Becsülettel adom.” Mire a vendég: „Köszönöm. Becsülettel veszem.” Ha többen vannak és a kancsóból isznak, az a gazda után kézről kézre jár, ha pohárból isznak, abba mindig a gazda tölt. S az italt rá kell köszönteni valakire, csak az asszonyok ihatnak általános köszöntéssel.

S ha aztán a látogatókat lakomával is megvendégelik, az ételek sokfélesége adja meg a módját. Az elismerést a „csak lé volt hétféle” mondás fejezi ki. De voltak az alkalomhoz illő hagyományos ételsorok is. Karácsonykor a sonka, farsangkor a disznóhús és a fánk, húsvétkor a bárány, pünkösdkor a marhahús adta meg az ételsor jellegét. Ha aztán népes a vendégség, az egyes fogásokat rigmussal be is jelentették. Szegeden pl. a túrós lepényt emígy:

Ezt a lepényt tejbe vajba fürösztötték,

Turóval, kaporral jól megkeresztelték,

Forró kemencében pirosra sütötték,

A nagy konyhakéssel darabokra szelték,

Vegyen belőle s ki ki ahogy tudja,

Magyarosan fecske farokra harapja.

De akármi volt az ételsor, ital mindig akadt, mert „bor nélkül szegény a vendégség”. A borivás köszöntővel jár, amelyet a felköszöntötthöz intézett felhívás vezet be: „Szállok az úrhoz!” Amire illik felelni: „Halljuk a szép szót!” - A többedik pohár után gyakorta tréfás köszöntők hangzanak el, ahogyan pl. Dámokon mondta, aki tudta:

„Valamint a sárga agyag ölelő karjaiból kibontakozó kocsikerék szörnyű nyekergísétől felriasztott lompos juhászkutya bundájában kapaszkodó kullancs kidülledt szemeiből alágördülő könnycseppben visszatükröződő halovány holdsugár által megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjából kiálló vasszögek összetartják annak szerkezetét és mivoltát: akkép tartson össze bennünket a barátság!”

Ha a vendégseregben fiatalok is voltak, bizony cigány is felbukkant, s míg az idősebbek borozgattak, beszélgettek, húzta nekik a talpalávalót.

S ha a vendégek jól érezték magukat, nem akart a vendégségnek vége szakadni. Úgy vélték: „Nem jöttünk hívatlan, nem megyünk küldetlen.” És ha erre a házigazda azt találta mondani, hogy „a szíves marasztalást ne tessék komolyan venni”, a vendégek azzal a nótával válaszoltak, amellyel mi is véget vetünk a vendégeskedésnek:

Nem, nem, nem, nem, nem, nem,

Nem megyünk mi innen el,

Míg a gazda minket innen

Furkósbottal ki nem ver.

Ha nem tetszik a gazdának,

Hogy mi itten mulatunk,

Vigye el a házát innen,

De mi itten maradunk!

*

KOMJÁTHY JENŐ

A BOLDOGSÁG MI?

A boldogság mi? Önfelejtés,

Örvény fölött mosolygva lejtés.

A boldogság mi? Nyugalom,

Virágos, enyhe sírhalom.

A boldogság mi? Szép önösség,

Hideg sugárod, büszke fönnség!

A boldogság mi? Hatalom,

Gőg a kényúri homlokon.

A boldogság mi? Röpke mámor

Az élvek légi poharából.

A boldogság mi? Szerelem,

Mely üdvözít, mert végtelen.

A boldogság mi? Összehangzat,

Fájdalmak szülte égi magzat.

A boldogság mi? Győzelem

A kínokon, az életen.

*

Erdélyi János

Magyar szólások és közmondások

7658.

Nem illik étel előtt a táncz.

Latin: Nemo saltat sobrius.

7659.

Nekem az rosz táncz volna.

7660.

Szárazon járni a tánczot.

7661.

Nem sokat hoz a táncz a konyhára.

7662.

Nehéz tánczot zsákban járni.

7663.

Eb fujja nótáját, kutya járja tánczát.

7664.

Ej hajh! tánczra táncz.

a) Három a táncz.

7665.

Robotban tánczol.

7666.

A mint vonják, ugy kell tánczolnunk.

7667.

A ki tánczol, az fizet.

7668.

Könnyü annak tánczolni, kinek apja hegedült.

7669.

Tánczingerlő.

Azaz kezdő, rábeszélő, vagy épen bujtogató is.

7670.

Jó tánczos, rosz dolgos.

7671.

Apródonként elfogy a tömött tárház is.

7672.

Kinek társa van, ura is van.

7673.

Szerelem, uraság nem szenvednek társat.

Német: Lieb' und Herrschaft leid't nicht Gesellschaft.

Franczia: Amour et segneurie ne veulent point de compagnie.

7674.

Nem jó társ az, ki mindent csak maga hörpent fel.

7675.

Két táskára szerződött.

7676.

Tüzet okád mint a tátos.

7677.

Tátos volt az apja.

7678.

Jobb távol szeretni egymást.

7679.

Tedd ide, tedd oda.

7680.

A mely tehén sokat bőg, kevés tejet ad.

7681.

Tehenet kantároz. (4290.)/nyergel.

7682.

Ki tehene alatt szoptál?

7683.

Tudjuk, micsoda tehén alatt szopott.

7684.

Hamarább lesz tehénnek csikaja.

7685.

Hol nincs üzekedő tehén, nem megy oda bika.

7686.

Fekete tehénnek is fehér a teje.

Német: Ist die Kuh auch noch so schwarz, sie giebt immerdar weisze Milch.

7687.

Sötétben minden tehén fekete.

7688.

Borjastul tehenet.

Német: Die Kuh mit dem Kalbe nehmen.

7689.

Riska tehén fia.

Riska tehén alakban ismer a magyar népmese egy olyan védő lényt, ki a kedvenczeül választott pásztorfiut a vasorru bába incselkedései ellen ója; sőt boldoggá is teszi utoljára. Innen a pásztorfiut riska tehén fiának nevezi a mese; s tőle van a közmondás, mely igen szerencsést jelent, kinek minden sikerül.

7690.

Sir mint a zálogos tehén.

7691.

Tehénre gatya.

7692.

Tehénre, hajdu!

7693.

Messze országot bejárt mint a tehénfark: egyik farpofátul a másikig.

7694.

Egyenlő teher senki nyakát nem szegi.

Német: Gleiche Bürde bricht Keinem den Rücken.

7695.

Nagy teher is könnyü, ha sokan emelik.

*

A BOLDOG HÁZASSÁG TITKAI

1. Egy héten kétszer elmegyünk egy elegáns étterembe,

iszunk egy kis bort, finom ételeket eszünk, és jó társaságban vagyunk.

Ő keddenként megy, én péntekenként.

2. Külön ágyban alszunk.

Az övé Floridában van, az enyém New Yorkban.

3. Mindenhova elviszem a feleségemet,

de folyton megtalálja a visszavezető utat.

4. Megkérdeztem a feleségemet,

hova akar menni a házassági évfordulónkon.

"Oda, ahol már régóta nem voltam" mondta.

Javasoltam neki a konyhát.

5. Mindig fogjuk egymás kezét.

Ha elengedem, elkezd vásárolni.

6. Volt neki 1 elektromos turmixgépe,

1 elektromos kenyérpirítója és 1elektromos kenyérsütője.

Ekkor azt mondta,

hogy túl sok gépünk van,

már nem lehet sehova sem leülni.

Hát, vettem neki egy elektromos széket.

7. A feleségem azt mondta,

hogy a kocsi nem indul, mert víz van a karburátorban.

Amikor megkérdeztem, hogy hol a kocsi, azt mondta a tóban.

8. A feleségem kókuszdió és banán diétán van. Még egy dekát sem fogyott, de

ha látnátok, hogy mászik fel a fára!!!!

9. A feleségem iszappakolást kapott

és 2 napig remekül nézett ki. Aztán az iszap leesett.

10. Futott a kukásautó után ordítva

"Nem késtem még el a szeméttel?"

A vezető visszakiabált "Á, nem. Ugorjon be!"

J

A FÉRFI LÉLEK EVOLÚCIÓS FOLYAMATA

14 éves voltam és abban reménykedtem,

hogy egy napon nekem is lesz barátnőm...

16 éves koromban jártam egy lánnyal,

de ebben a kapcsolatban nem volt semmi szenvedély.

Úgy döntöttem, hogy életem hátralevő részét

Egy szenvedélyes nő mellett töltöm el...

A főiskolán

rátaláltam egy szenvedéllyel teli lányra,

de túl emocionálisnak bizonyult.

Olyan volt, mint egy királynő egy jól megírt drámában:

mindig csak sírt és öngyilkossággal fenyegetődzött.

Elhatároztam, hogy egy olyan nőre van szükségem,

aki stabilitást nyújt nekem...

25 éves koromra

aláltam is egy kiegyensúlyozott hölgyet,

de eléggé unalmas volt.

Abszolút megbízható jellemként semmi sem hozta őt lázba.

Az életem egy nagy pangássá vált,

úgy gondoltam, hogy izgalomra van szükségem...

28 évesen

találkoztam egy izgalmas nővel,

de nem tudtam lépést tartani vele.

Egyik dologból a másikba kapott,

soha sem állapodott meg semmi mellett.

Zabolátlanul müvelt mindenfélét és mindenkivel flörtölt.

Legalább annyiszor éreztem nyomorultnak magam,

mint boldognak.

Azt gondoltam,

hogy egy ambiciózus hölgy jót fog nekem tenni...

31 éves koromban

rátaláltam erre a nőre.

Ő valóban a földön járt.

Összeházasodtunk.

Olyan ambiciózus volt,

hogy elvált tölem és mindenemet elvitte...

Most 40 éves vagyok

és úgy érzem, lelkileg is érett férfivá váltam.

Egészen egyszerűen egy olyan nőt keresek,

akinek jó nagy mellei vannak.

J

LEGÉNYVÁSÁR – LEÁNYVÁSÁR

Megnyílik egy új üzlet, ahol a nők férjet vásárolhatnak maguknak.

A bejáratnál az alábbi utasítás olvashatók:

- Az üzletet csak EGYSZER látogathatják meg.

- 6 emelet van, a férfiak tulajdonságai emeletenként javulnak.

- Bármelyik férfit kiválaszthatják az adott emeleten,

vagy felmehetnek a következő szintre.

- Előző emeletre visszamenni nem lehet.

Egy hölgy úgy dönt,

hogy kipróbálja az üzletet, és partnert keres magának.

Az első emelet ajtaján a következő felirat várja:

"Ezeknek a férfiaknak van munkája"

A nő úgy dönt, hogy megnézi a következő emeletet.

A második emelet ajtaján ez áll:

"Ezeknek a férfiaknak van munkája és szeretik a gyerekeket."

A nő továbbmegy.

A harmadik emeleten ez áll az ajtón:

"Ezeknek a férfiaknak van munkája,

szeretik a gyerekeket és félelmetesen jóképűek"

Wow, gondolja a nő, és továbbmegy.

A negyedik emeleten ezt látja:

"Ezeknek a férfiaknak van munkája, szeretik a gyerekeket,

félelmetesen jóképűek és segítenek a házimunkában"

Hihetetlen, gondolja a nő, nehezen áll ellen a kísértésnek,

de valami arra készteti, hogy továbbmenjen.

Az ötödik emeleten ez áll:

"Ezeknek a férfiaknak van munkája, szeretik a gyerekeket,

félelmetesen jóképűek, segítenek a házimunkában és romantikusak!"

Úgy dönt, hogy benyit, de az utolsó pillanatban megtorpan

és felmegy a hatodikra.

Az ajtón ezt találja: "Ön a 31.456.012-es számú látogató.

Ezen a szinten nincsenek férfiak,

csak azért van, hogy bebizonyítsuk,

hogy a nők sosem elégedettek. Köszönjük a látogatást.

Az utca szemközti oldalán egy hasonló üzlet nyílik,

ahol a férfiak kereshetnek maguknak asszonyt.

Az első emeleten vannak a nők, akik szeretik a szexet.

A másodikon a nők, akik szeretik a szexet,

és nem bánják, ha a férjük időnként elmegy sörözni a cimbikkel.

A harmadik, negyedig, ötödik,

hatodik emeleten még SENKI sem járt...