BOLDOG(TALAN)OK ÉLETMINŐSÉGE

ÉGI/FÖLDI POKLA ÉS PARADICSOMA

SZABAD ÖTLETEK/IDÉZETEK/DOKUMENTUMOK

PETŐFI SÁNDOR

LEHEL VEZÉR

Első ének

1

Nem nagy hírű város Jászberény városa,

És itt a nyakam, hogy nem is lesz a soha,

De van abban egy kürt, van annak nagy híre,

Akkora, hogy nem fér a jászok földére,

Kiterjed éjszak, dél, nyugat és keletre,

Mint a Tisza, mikor szűk neki a medre,

Terjed a némettől a székely világig,

A lengyel határtól egész a horvátig.

2

Ugy bizony, hires kürt az a jászberényi,

Nem haszontalanság a felől beszélni,

Megérdemli a szót és jobban, mint sok más,

Mikre akárhányszor volt időfogyasztás;

Megérdemli a szót, nem is leszek fösvény,

Kutatva, melyik a legrövidebb ösvény?

Széltében-hosszában mondom el a dolgot,

Mit csinált az a kürt, ki kezében forgott.

3

De hol is kezdjem csak, hogy megértsük egymást?

Mert hát tudnivaló, hogy én itt mostanság

Nem írástudóknak, nem az úri rendnek,

De beszélek szűrös-gubás embereknek;

Hisz az írástudók jobban tudják magok,

Mint én, amiket most mondani akarok,

Az uraknak pedig az ideje drága,

Rá sem érnek ilyen apró mulatságra.

4

Nem is igen bánom, ha ők nem figyelnek,

Amint nélkülem elvannak őkegyelmek,

Csak ugy elvagyok őkegyelmek nélkül,

Egyiknek sem élek az emberségébül.

Akik ő előttök görnyesztik hátokat,

Lesve asztalukról a morzsalékokat

S lesve ajkaikról a kegyes mosolygást:

Őket ez érdemes emberek mulassák.

5

Megvallom őszintén, épenséggel mások

Azok, akiket én mulattatni vágyok;

Nem a palotáknak fényes gyertyaszála

Vagyok én, hanem a kunyhók mécsvilága.

Alant születtem én, szalmafödél alatt,

Sosem tagadom meg származásomat,

Kis házikókra száll lelkem, mint a gólya,

S egyszerű nótákat kerepöl le róla.

6

De vissza-, vagyis rátérek a dologra...

Hej, felebarátim, régesrégen volt a,

Amit én elmondok; akkor még, látjátok,

Szopós gyerek volt a huszadik apátok.

Száz esztendő szép szám, pedig már azóta

Az idő a földre azt kilencszer rótta;

Kilencszáz esztendő!... kilenc vén óriás,

Egymás után egyik a másiknak sírt ás.

7

Akkor más világ járt, elgondolhatjátok,

Nem volt még korona, nem voltak királyok,

Fejedelem volt az első a nemzetben,

Nem hátul, de elől ment az ütközetben,

Hej pedig ugyancsak járta az ütközet,

Nem űlt a nép otthon a kemence megett,

Mind háborúskodott, csak az maradt hátra,

Aki épen kellett az eke szarvára.

8

Kegyetlen legények kerekedtek akkor,

Soha el nem váltak a kardmarkolattol,

Egyfelől őrizték a megszerzett hazát,

Másfelől kivűlről a sok kincset hozák.

Félt is tőlök minden halandó nemzetség,

Az adót nekik, mint a köles, fizették,

Mert hisz nagyon bölcsen látták ők azt által,

Hogy haláluk egy a hátramaradással.

9

Fejedelmi ember Taksony volt a' tájba',

Taksony: Zoltán fia, Árpád unokája...

De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak,

Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hítanak?

Barátaim, mikor e nevet halljátok,

Mintha oltár mellett templomban volnátok,

Emeljétek meg a kalapjaitokat,

Mert köszönhetitek néki hazátokat.

10

Magyarország szép föld, meg kell vallanotok,

Rá a jóisten tízannyi áldást rakott,

Mint igazság szerint amennyi illetné;

Annyi az áldása, hogy alig fér belé.

Ezt a téjjel-mézzel folyó dús Kánaánt,

Hol megdönti saját terhe a gabonát,

S hol tűzzel van tele a szőlő gerezdje:

E szép országot a nagy Árpád szerezte.

11

Mert nem Ádám-Éva óta mienk e föld,

Messze Ázsiában lakozánk azelőtt,

Messze Ázsiában a világ más részén,

Kaszpi-tengeren túl Aral-tó környékén.

Irtóztató távol van az a hely innét!

Ha megmondanám: hány mérföld? el se' hinnék.

Hej, az vón a kulacs, az vón a tarisznya,

Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.

12

Vitézlő eleink ott tanyáztak hajdan,

De biz nem fürödtek ők ott tejben-vajban,

Rengeteg erdőkben magas fűvek nőttek,

Nyargalózó vadak nem tiporták őket,

Ahol meg kellett vón ló, barom számára,

Vala a mezőkön a legelő árva.

Kapják hát magokat, szedik a sátorfát,

S indulnak keresni, hol vagyon jobb ország.

13

Tőlök napnyugatra - így szólt a hír szája -

Fekszik Attilának egykori országa,

Szörnyü Attilának, isten ostorának,

A magyar nemzetség dicső ősapjának.

Fölkeresik, abban állapodtanak meg,

Fölkeresik, akármeddig tévelyegnek,

És ha ráakadnak, visszaszerzik aztat,

Hogy a maradékjok legyen boldog s gazdag.

14

Volt közöttök egy bölcs józan ember, Álmos,

Ezt szólították föl: "Vezess minket már most,

Józan okosságod vezéreljen bennünk,

Ha lehetséges, a kívánt földre mennünk;

Mint a darusereg az előljáróját

Ugy követünk téged ország-világon át,

Míg nem látjuk magunk a Tisza folyóban,

Hol Attila alszik három koporsóban."

15

Elfogadta Álmos a vezéri tisztet,

A magyarság véle vándorolni kezdett.

Meddig vándoroltak? a jóisten tudja;

Mint a csillagok közt a nagy országutja,

Itt alant a földön oly nyomot hagyának

Magok után hosszan, amerre csak jártak...

Csakhogy nem fejér volt e nyom, mint az égi,

De sötétpiros, mert vérrel festették ki.

16

Esztendők multán nagy hegygerincen álltak,

A hegy tetejéről tenger síkra láttak.

"A határt elértük!" monda Álmos nékik,

"Tekintsetek ott a rónaságon végig,

Birodalma hajdan ez volt Attilának,

E hegyeket híják a Kárpát sorának.

És itt hála néked, magyarok istene,

Hogy ezt mind meglátta a vén Álmos szeme!

17

Megvénültem immár, fejemet hó fedi,

Fejér a fejem, mint e Kárpát hegyei;

Rólok a havat a tavasz leolvasztja,

De a fejem havát le nem olvaszthatja.

A méltóságot átadom, mit adtatok,

Az uj csatákra uj vezért válasszatok;

Rám nézve két határ e hely bizonyára:

Jövendő hazánk és életem határa."

18

Amit Álmos sejtett, nem sejtette rosszul,

Mert azon a helyen istenben boldogult;

Leszállt fejér feje a fekete földbe,

Zöld mohos sírhalom domborult fölötte.

Körülállta sírját az egész magyar faj,

S esküt tett le felhőt szaggató morajjal;

E szent helytől kezdve kezökre kerítik

Az egész tartományt, mely előttök nyílik.

19

Álmos vezér fia volt hatalmas Árpád;

Gondolta-e milyen nagy becsület vár rá?

Nemcsak hogy vezérnek, de fejedelemnek

Kiáltotta ki az egész magyar nemzet.

Pajzsra állították, úgy emelték fel őt,

Ekkép mutatta meg magát népe előtt;

A nép pedig rajta hogyne örült volna?

Képére volt írva harcok diadalma!

20

Negyven nap pihentek Munkács róna földén,

Az időt ünnepi lakomákkal töltvén,

Kettős ünnep volt ez: halotti lakoma

Álmosért, s a haza keresztelő tora.

Negyvenegyedik nap amidőn megviradt,

Ifjú Lehel ajkán a kürtszó megriad...

Akkor még ifjú volt, állán a gyönge szőr

Nem téli bunda volt, csak nyári könnyü szűr.

21

Takaros legény volt Lehel akkortájban,

Ott benn született még messze Ázsiában,

Ott látta először a szép napvilágot,

Már gyermekjátékból párducra vadászott,

S gyermekjátékot még alighogy felejtett,

Mikor nyilával egy elefántot ejtett,

Kivette és kürtnek csinálta agyarát,

A cifrát tulajdon keze faragta rá.

22

Gyönge tüdejének erős volt még e kürt,

De ő mindenféle nehézséget legyűrt,

Vadon erdőkbe járt magános sziklákra,

Ott szoktatta magát kürtje fuvására,

Makrancoskodott a csont soká, de végre

Szépen rátanult az engedelmességre,

S azt a hangot adta, mely Lehelnek tetszett,

Mely földet riasztott, mely eget repesztett.

23

S hangját a magyar nép már nagyon ismerte,

Jel-adó volt, hogyha mentek ütközetre,

Föl is gyúltak tőle, mintha hangok helyett

Öntene szivökbe nyári napmeleget.

Most is, hogy megharsant Munkács rónaságán,

Felzudúlt a tábor, mint megannyi sárkány,

De sírva fakadt rá nem egy apró gyermek,

A haza-szerzésben hogy részt nem vehetnek.

24

Szétment a magyarság nyugatra, keletre,

Zászlóikat mindig szerencse követte,

Nem kimélték a vért és nem az életet,

De jutalmok ez a gyönyörű haza lett.

Öt esztendő multán Tokaj s Ménes borát,

Buzáját az alföld, a Balaton halát,

Vadait a Bakony s gazdag Erdély földe

Aranyát-ezüstjét magyarnak termette.

25

Lehel ifjusága e csatákban telt el,

Nem ért rá játszani a szép szerelemmel,

S a szerelem galamb, gyönge erejével

Nem győzött röpűlni Lehel sas-lelkével.

Volt mégis kedvese, akinek szerelmet

Esküdt, ki mindig ott volt oldala mellett,

Kit nem adott volna a félvilágért sem...

Szükség-e mondanom, hogy a kürtöt értem?

26

Hogy szerette kürtjét! meg is érdemelte;

Nem csont-darab volt az, de tulajdon lelke.

Mit elméje gondolt, amit szíve érzett,

Szózatos ajkával mindent elbeszélett.

Hol vidám hangja volt, hol pedig szomorú,

Tudott harsogni, mint az égiháború,

S tudott lágyan búgni, mint a kis madárka,

Ki utána csalja párját ágrul-ágra.

27

Sokszor éjjelenként, ha pihent a tábor,

Ki-kiszólt a kürtszó Lehel sátorábol,

Ott benn űlt a vezér kürtjét fújogatva,

Elgondolkodott a katonaság rajta.

Ilyenkor nagy volt a csend; még a paripák,

Azok is a fűvet lassabban harapták,

Mintha csak félnének rendzavarók lenni,

Vagy hogy jobban esett hallgatni, mint enni.

28

Egyik-másik tűzhöz odaűltek többen,

S némán figyelmeztek a nótákra ott benn;

Akadt köztök legény, aki suttogólag

Magyarázgatta a többi hallgatónak:

"Halljátok, hol jár az esze? Ázsiában,

Születő földünkön, hajdani hazánkban;

Eztet fújta, mikor elindultunk onnan...

Benne váltogatva öröm s fájdalom van.

29

Furcsa érzés is volt, hazánkat elhagyni,

Mert az ember mégis csak sajnálta vagy mi,

Az igaz, hogy napról-napra lett soványabb,

De hiába, ha már ott szoptuk anyánkat.

Aztán meg ki tudta, célt nem veszítünk-e,

Nem jön-e pusztulás bujdosó népünkre?

Elveszhettünk volna hosszu bujdosásban,

Mint üstökös-csillag az ég távolában.

30

Figyelmezzetek!... új nótát kezd vezérünk,

Hah, ez az, mikor a Kárpátokra értünk,

Kárpátok hegyéről először tekinténk

Le e szép országra, mely most már a miénk.

Mily rivalgó hangok! azok a vén kövek,

Mikor meghallották, hosszan döbörögtek,

Elküldték keletre, nyugatra szerteszét

A kürt harsogását, a nemzet örömét."

31

A magyarázónak itt megállt a nyelve,

Mindnyájan fölzúgtak vígaságra kelve,

A rivalgó kürttel versenyt kurjogattak

Emlékére ama nevezetes napnak.

De az öröm-lárma nem tartott sokáig,

Mert a vidám nóta kesergővé válik,

Nekibúsul a kürt, hangja méla tompa,

S bele-belemerűl síró fájdalomba.

32

Nem egyéb volt ez, mint temetési ének

Azok temetésén, akik elesének

A Latorca mellett a legelső csatán,

Melyet a magyarság küzdött az új hazán.

Ennek hallatára szépen alábbhagytak

A kedvökkel, akik elébb kurjogattak,

Elalélt a víg zaj, s a mult emlékére

Nem egy könny perdült a vitézek képére.

33

Ilyen hatalmas volt Lehel vezér ajka,

Ugy járta a nemzet, amikép ő fujta,

Kénye szerint osztott örömet, bánatot,

Kürtjével vidított, kürtjével ríkatott,

Szerette is szörnyen, amint mondtam is már,

Napestig oldalán lógott, akárhol járt,

Éjjelenként pedig od' a párducbőrre

Tette maga mellé, s álmodott felőle.

34

De amilyen nagyon ő szerette kürtjét,

A magyarok őt oly mértékben szerették,

Nagy becsűlete volt jó Lehel vezérnek

Mindenütt, ahol csak magyarul beszéltek;

Szolgált a hazának nemcsak vaskezével,

De szolgált egyszersmind arany elméjével,

Szent volt minden szó, mely száján kiröppene,

Mintha szólna maga magyarok istene.

35

És azért ki fogna csodálkozni rajta,

Hogy, midőn Árpádot a sír eltakarta,

S kisfiára, Zoltánra, jutott az ország,

Mellé kormányzónak Lehelt választották,

Lehelt és még kettőt, Bulcsút és Botondot...

Ők hárman viselték a hazai gondot,

Viselték mindaddig fényes dicsőséggel,

Míg a kicsiny Zoltán emberré nem nőtt fel.

36

Mikor az a három kormányozni kezdett,

Háromfejű sárkány lett a magyar nemzet,

S amely országokra kinyujtá fejeit,

Tán a mai napig sírva emlegetik.

Konstantinápolynak ment Botond keletre,

S szörnyű taglójával kapuját betörte,

Szép Itáliába zászlós Bulcsú lejárt,

Tengerek fuvalma ringatá zászlaját.

37

Hát a kürtös Lehel útját merre vette?

Ő leginkább csak a németet szerette,

Ugy szerette, hogy no! könnyebb volt lelkének,

Ha csak a nevét is hallotta, hogy német,

Hátha még ott benn járt a termő földében,

Kardja pedig benn a szívök közepében:

Annak itta ám még meg az áldomását!

Akkori kedvének világ látta mását.

38

El is látogatott hozzájok gyakorta,

A tavaszhírt oda rendesen ő hordta,

Tudták már, ha ő jött, hogy a tavasz közel,

S azon imádkoztak, bárcsak már mulna el;

De nem csoda, hej mert az meleg tavasz lett,

Olyan meleg, hogy még nyárnak is beillett,

Nyárnak és veszettül fűtött kemencének...

Hideg acél a kard, mégis nagyon éget.

39

S nem egyszer, se' kétszer ment oda vendégűl:

Minden esztendőben, míg csak ki nem vénült,

Míg a gyermek Zoltán markos ifju nem lett,

Akire magát rábízhatta a nemzet.

Ekkor a magyarság három fővezére,

Lehel, Bulcsú, Botond országgyülést kére,

Ottan a maga és két társa nevében

Nagyrabecsült Lehel szólt ilyeténképen:

40

"Nemzetes nagyurak, országunk vitézi,

Az ember életét isten úgy intézi,

Hogy az idő nem áll, de folyton-folyva mén,

Ifjú lesz a gyermek, az ifjú pedig vén.

Mi már ugy vagyunk, hogy ki megkopaszodott,

Mint jómagam, ki meg őszbe csavarodott,

Mint itt Botond öcsém, Bulcsú sem különben,

Éveink száma több, mint háromszor ötven.

41

De lám, míg az idő fosztogatott minket,

Vén fákat, hervasztván zöld leveleinket,

Mellettünk felnőtt az apró kis csemete,

Az élet földébe kit Árpád ültete.

Itt áll az ifju tölgy, nézzetek szemébe,

Bátran odaáll már a vihar elébe,

Nincsen rászorulva senki istápjára,

Annak okáért hadd űljön a kormányra.

42

Mi pedig ezennel letesszük a tisztet,

Mellyel bizalmatok bennünket diszített,

Fényes polcunkról lelépünk a homályba,

A nyugalom fogad ölelő karjába.

Van is rá szükségünk, fáradtunk eleget,

De jutalmaz érte a lelkiismeret,

Megjutalmaz, mert oly barátságos szót ád,

Hogy jó rendben hagyjuk az ország szénáját.

43

Rendben van az ország, nem csonkult határa.

Oroszlán-szemmel néz a félő világra,

Sörénye rázása népek reszketése,

Szeme pillantása városok égése.

Ifju ember, Zoltán, nevünk nagy és hires,

Te dicsőségünkhöz még több sugárt keress,

Az egész világot rángasd fülön fogva,

Kivált a németet vedd pártfogásodba."

44

Ennyit mondott Lehel. Utána még többen

Előterjesztették, ami volt fejökben,

Ki a három öreg vezért magasztalta,

Ki meg a fiatal Zoltánt buzdította;

Nemt tanulták, mégis sok szépet beszéltek,

De legszebben szólott - mindnyá'n úgy itéltek -

Ki azt tanácsolta, hogy fejezze be ma

Az ország gyülését országos lakoma.

45

Egy sem gáncsoskodott, mind helybenhagyá, mind,

S fényesen megülték e napot apáink.

Délelőtt komolyan ahol tanácskoztak,

Délután ott vígan ettek és boroztak.

Ugy vagyon, boroztak, pedig hatalmasan,

Válogatva Tokaj s Ménes boraiban...

Jól tették, azt mondom: aki inni nem mer,

Ha talán ember is, de nem magyar ember.

46

S mikor már az ebéd felén túlesének,

Jöttek, amint illik, a felköszöntések,

Éltették a haza minden jelesebbjét,

Éltették magát a magyarok istenét,

És mikor vége lett a jókivánságnak,

A muzsikusok rá hangos tust huzának,

A sok összeveszett hang forgott a légben,

Mint a por a forgószélnek örvényében.

47

Fölállott Lehel is, nagy lett a csendesség,

Noha egy kicsit már nehezökre esék,

Hogy elhallgassanak, mert a bor hatalma

Ösztönözte őket zajra, rivalomra:

De dicséretökre legyen mégis mondva,

Egyetlen egy sem volt köztök oly goromba,

Hogy, míg a beszédet Lehel nem végzé el,

Zavarná a csendet csak egy köhhentéssel.

48

Fölállott Lehel. Nagy, kopasz homlokára

Rászállt a bor lelke, rózsaszín sugára,

S lenn a képe alján torzonborz bajúsza

S rengeteg szakálla széleshosszan úsza;

Olyan volt, mint mikor az ég egyik fele

A pirulni kezdő hajnallal van tele,

A másik felén meg szürke felhőtábor

Lengeti nagy szárnyát szellők játékából.

49

Fölállott Lehel szép lassan, és fölállván

Egy hosszút simított bajúszán, szakállán,

Vesződött arcával, hogy mogorva legyen,

Mert az volt őneki a természetiben,

Hogy a jókedvet és a tréfát szerette,

De ilyenkor képét szörnyen ráncba szedte;

Minél komorabb volt szeme pillantása,

Lelke annál inkább hajlott a vigságra.

50

Szólt pedig ekképen, a kupát emelve,

Amel szinültig volt sötét borral telve:

"Fűnek-fának ittunk már egészségére,

Talán el is fogyott már a hordók vére,

Pedig még hátra van egy nagy isten-éltess',

Mit el nem hagyhatok, hogy ne legyek vétkes,

És akiért inni nekem áll tisztemben,

Minden jó magyarnak részt kell venni ebben.

51

A mi szerelmetes szomszédunk, a német,

Akiért ezennel csavarom elmémet,

Hogy találjak hozzá nem-méltatlan szókat,

Mire engem forró barátságom nógat;

Mert barátja vagyok a német sógornak,

Mint e tolakodó légy itt az orromnak;

Noha neki nem kell az én barátságom,

Odatolakodom és reátukmálom.

52

Nem tehetek róla, hogy engem nem kedvel,

Én a lelkén függök teljes szeretettel...

Bár szeretetemnek olyan súlya volna,

Hogy lehúzhatnám őt véle a pokolba.

Kedves németjeim, hogyne szeretnélek,

Legvigabb napjaim nálatok telének,

S kinek boldogságom részét köszönhetem,

Hogyan állhatnám meg, föl nem köszöntenem?

53

Jámbor szomszéd, német, világ minden kincsét

Szerencse markai országodra hintsék,

Legyen oly bőséged, annyi gazdagságod,

Hogy szinig megtöltsön minden magyar zsákot,

Adjon isten neked mindig bő nadrágot,

Hogy elférjen benne egész bátorságod,

S a mennydörgős mennykő ne üssön meg téged,

Bízza a magyarra ezt a mesterséget!"

Második ének

1

Jött és ráborult az este a határra,

Mint a gyászos asszony oltár zsámolyára,

Halkan imádkozott, néma volt az ajka,

Csak egy szellő-sohaj jött ki néha rajta.

A lakmázó urak átalták zavarni,

Vagy hogy elfáradtak már tovább mulatni,

Elég a hozzá, hogy sátraikba bujtak

S fáradalmaikhoz méltókép aludtak.

2

Kacagányaikat derékaljnak vették,

Fejöket domború paizsra fektették,

S álmadoztak vala nagy véres csatákról,

S ami következik: nagy boros kupákról.

Kívül a lakoma maradványa fölött

Éhes hollósereg zajos tábort ütött.

Csunyául károgtak, szidták az urakat,

Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.

3

Botond, Bulcsú, Lehel nem várták a hüsön,

Hogy a fölkelő nap a hasokra süssön,

Mihelyt orra hegyét kidugta a hajnal,

Lóháton valának, s indulnak robajjal.

Ifju kedvvel mentek az öreg legények,

Bánatot magokkal haza nem vivének,

Nem kellett busúlni nemzetöknek sorsán,

Megbíztak tebenned, fejedelmi Zoltán.

4

Mentek, mendegéltek és elértek végre

A Jászság és Kunság szép róna földére,

Mely a délibábnak szülő tartománya,

És amelynek Lehel volt a kapitánya.

Valahányszor Lehel e földre rálépe,

A megilletődés szállott be szivébe,

Most is úgy járt, most is meg volt illetődve,

S szólt oly érzékenyen, ahogy csak telt tőle:

5

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Pest, 1848. február-március

× × ×

A királyság nem megbukott, hanem kinyírták

http://networkedblogs.com/i5Neq

× × ×

Geréb László

Munkásélet és munkásmozgalom a magyar irodalomban,

1867-1872

Tartalom

Bevezető

Munkásmozgalom - polgári irányítással

Jókai Mór és a munkások

Az Általános Munkásegylet és a szociáldemokrácia

A pozsonyi munkásküldöttség a belügyminiszternél. 1869

A munkáskérdés elméletéhez

Lakáskérdés

Táncsics Mihály írásai a munkásügyről

Írások Táncsics Mihályról

Munkássajtó, munkásműveltség

Az I. Internacionáléról

Munkaadók a munkabérről, munkáshiányról

A magyar munkásmozgalom üldözése, a hűtlenségi per. 1871-1872

Munkásügy külföldön

Londoni tárcák a munkásmozgalomról 1871-1872

A rabszolgaságról

Személyes emlékezések a jobbágyság harcaira, elbeszélések a jobbágyfelkelésekről

Színház, kritika

Munkásélet

I. A bányászéletről

II. Nyomdászélet

III. Az ipari tanulókról

IV. Magyar iparoslegények külföldön

V. A mezei munkásokról

VI. A női munkáról

VII. Munkások Magyarország minden részén

Versek a munkások, szegények, elnyomottak jelenéről, harcáról és győzelméről

I. Eredeti versek

II. Műfordítások

Regények, elbeszélések

Munkásírók zsengéi

Írások május elsejéről

Az 1867-1872 évek feldolgozott magyar időszaki sajtója

Illusztrációk mutatója

Betűrendes névmutató

Bevezetés (részlet)

A magyar történelembe szervesen beletartozik legkisebb kezdetétől a hazai munkásmozgalom története: ugyanígy a magyar irodalomtörténetben is legszerényebb nyomaikig visszamenően feltárandók azok az írásművek, amelyekben a modern munkásosztály, a proletariátus ábrázolódik. Az első nyomokon kell kezdenünk szemlénket, hogy végigkísérhessük hosszú útján azt az egyre erősödő folyamatot, amely eljutott máig, amikor is tárgy és szemlélet dolgában a munkásosztály ügye vált uralkodóvá irodalmunkban is. Munkánk ezt a célt szolgálja. A történelmi szempont magában véve is indokolná a magyar munkásosztály és osztályharcos mozgalmai első időszaka irodalmának felkutatását, - szerencsére azonban már e korból is irodalmi értékeket mutathatunk be.

A szervezkedő magyar munkásmozgalom első, hősi korszakával egyidejű irodalom idevágó adatait hármas okból volt kötelességünk összeszedni. Először: hogy kezdetétől fogva szemlélhessük etárgyú irodalmunk folyamatát. Továbbá: hogy együtt legyen az anyag, amelyből az esztétikus irodalomtörténész kiválogassa a művészileg értékes darabokat. Végül: hogy a munkásságról szóló írói megnyilvánulások általános képével mutassuk meg, milyen volt ebben az időben a munkásosztályról az egész társadalom szemlélete, mit tudtak és mit akartak tudni róla - milyen volt a közszellem (a munkás és polgári osztályé egyaránt), amelyben a munkásmozgalom kibontakozott és e kérdésről milyen volt a köztudat, mely háttere volt az egész egykorú irodalomnak. Nem közömbös tudnunk, hogyan volt "a levegőben" a munkásság léte és harca, amikor Arany János, Jókai, Vajda János, Tolnai Lajos, stb. újságot olvastak és műveiket írták.

Ez az itt következő munkánk: "Munkásélet és munkásmozgalom ábrázolása a magyar irodalomban" az 1867-1872 közti korszakot öleli fel. Ennek szerves része "A Párisi Kommün az egykorú magyar irodalomban" is, de az anyag különleges tárgya és mennyisége indokolttá tette külön kötetben történt kiadását, mindazonáltal jelen munkánktól elválaszthatatlan, annak kiegészítő része. Az alábbiakban nem ismételjük meg az ott már elmondottakat, csupán utalunk rá. Mindkét kötetünkben az anyag nagy része nem könyvekből, hanem az időszaki sajtóból származik. Mint már ott mondottúk, az irodalom és a napi érdekű hírlapírás közi nehéz volt határvonalat húzni. Válogattunk és a felveendők mértékéül a színvonal szolgált. Jelen kötetünkben azonban fokozott mértékben engedményt kellett tennünk a színvonalból a tartalom javára. Amikor gondolatok, eszmék először jelennek meg Magyarországon magyar írásban, magát a tényt is már regisztrálnunk kell, hogy ezek a gondolatok, eszmék, problémák eljöttek közénk. Azután évről-évre, (illetve korszakról korszakra) szigoríthatjuk a mértéket, mely darabokat tartjuk regisztrálandóknak. Ugyanez áll a munkás-írók fellépésére. Irodalmi szemlélet terén e helyen és e tárgynál az esztétikai szempont mellett feltétlenül elsőbb helye van a történetinek. 1868-ban még örömmel jegyzünk fel jóakaratú, bár döcögő formájú és naiv tartalmú cikkeket a munkásügyről - 1871-ben már bízvást magasabb igényekkel válogathatunk a sokkal dúsabb és színvonalasabb anyagban.

[...]

Geréb László

http://mek.niif.hu/10600/10654/#

× × ×

Régi magyar mulatságok

17. Az ivó

… igyunk hát,

mit bánom, ha akár léhának tartanak engem!

Sok mindent ad a mámor: fényt derít arra, mi rejtett,

gyávát harcra hevíti, a reményt is váltja valóra,

megszabadít a gondoktól, és türelemre tanít ő.

Borral telt poharak szónokká tesznek akárkit,

s hörpinthet feledést, kit az ínség marka szorongat.

(Urbán Eszter ford.)

Így írt Horatius az episztolák 1. könyvében, mintegy megörökítve valamelyik szónoklatát a rómaiaknál oly gyakori társasivás-nak. A rómaiak azonban görög módra ittak: tőlük vették át a szokást és ceremóniáját. A kockavetéssel választott ivómester határozta meg a bor és a víz vegyítési arányát, a poharak nagyságát, a felhajtandó poharak számát, aszerint, ahány betűből állott annak a neve, akinek egészségére ittak, főleg azonban arra ügyelt, hogy mindenki egy hajtásra és az utolsó csöppig kiürítse poharát.

A germánoknak vallásos áldozatból kifejlődött ivóünnep-eik voltak, s ezekből származtak aztán a középkorban Európaszerte elterjedt versenyivás-ok, amelyeknek maradványa még élt a század eleji diákszövetségek törvényeiben.

Hogy a magyarságnál milyen gyökérből fakadt az a szokáskör, amelyet ivó néven ismerünk, nem tudjuk. Az azonban bizonyos, hogy nem azonos a kocsmával, illetve a kocsmázással.

A kocsmajog, vagyis a szeszes ital kicsinyben való kimérési szabadsága ugyanis hajdan, mint kisebb királyi haszonvétel, a nemesi jószág tartozéka volt. A földesúr vagy a maga létesítette kocsmában, vagy a jobbágyai által mérette ki borát, s mérethette bármikor a maga területén. Kocsmálhatott azonban a jobbágy is, de csak Szent Mihálytól, vagyis szeptember 29-től karácsonyig vagy újévig, és csak hétköznapokon. Kezdetben házankénti soros mérés járta nálunk, a XVIII. század végén aztán közös: kocsmát létesített a falu is.

A kocsmázás, vagyis a kimért szeszes ital fogyasztása azonban nem szervezett társasivás volt, hanem egyéni, illetve véletlenül összeverődött társaság, többnyire néhány ivócimbora mulatozása. Gyakran végződhetett verekedéssel, mert Mátyás idején már törvénynek kellett intézkednie róla. Az 1486. évi 66. törvénycikk többek között ezeket írta elő:

„Mivel… a kocsmákban igen sok emberölés, sebesítés, verekedés, továbbá sok veszekedés és végtelen számú másféle gonosztettek szoktak előfordulni... ennélfogva, hogy az ilyen nemű gonosz bajoknak kellő gondossággal elejét vegyük, … határoztuk, hogy mindazok, akik… kocsmákba mennek, bármilyen rendűek legyenek, minden fegyveröket tegyék le szállásaikon, és [szigorú] büntetés alatt, fegyver nélkül induljanak… inni, s így tartózkodjanak és mulassanak ottan.”

Megyéink és városaink pedig vigyáztak arra, hogy módjával mulassanak. Körmöcbánya 1547. évi statútuma pl. így rendelkezett:

„Mivel peniglen a részegség az emberi ész, értelem és érzék elrablója, és minden bűn, gyalázat, gonoszság kútfeje, ezért senki ne merészelje se magát, se másikát lerészegíteni. S ha mégis megesnék a gyalázat, házából az ilyent kiengedni ne merészelje, mivelhogy az nyilvános szégyent hoz a mi böcsületes városunkra.”

De ha valaki otthon „vette fel a bársonysüveget” és tette a csúfot, magának tette. Otthon bizony még a nők is vígan ittak. Bizonyság reá Tinódi is. „Sokféle részögösökről” című versében így írt róluk:

Ezüst kannácskákat az pincében eligazítanak,

Régtől fogva ki éjfélig meg sem száraztanak,

Két tálat ők zörgetnek, szöknek-tombolnak,

Sőt ők gyakran ablakokban hogy himöt varrnak,

Rejtök helről boros edént ők előrántanak,

Egyet-kettőt akasztanak, ők esmég isznak.

S bizonyosan nem túlzott Zvonarics Mihály evangélikus püspök, amikor „Magyar postilla” című, 1626-ban megjelent művében ezeket írta:

„Az részegség oly dolog, kit igen ritka ember, a ki szégyenlene. Sok, ha megrészegedik, úgy dicsekszik véle, mintha valami jeles vitézi dolgot vitt volna véghez.”

Érthető, hogy városaink szigorúan megtiltották a kocsmárosnak, hogy ünnepnapokon az istentisztelet ideje alatt italt árusítson: ne mehessen senki oda, ahol poharakkal harangoznak. És elrendelték a törvényhatóságok a zárórá-t is: télen este nyolc, nyáron kilenc óra után tilos volt szeszes italt mérni. Protestáns helyeken pedig a XVII. századtól kezdve tilalmazták az ivót is, azt a mulatságot, amelynek létét éppen eme tilalmakból ismerhetjük meg. Legkorábbi adatát Miskolczi Csulyak István zempléni református esperes 1629. évi, Hojkán tartott egyházlátogatásának jegyzőkönyvében találjuk, mely részben meg is magyarázza nekünk a szokást:

„Az ivóba ne járjanak; hogy karácsonban és az több innepekben is hordóval veszik az bort, sert, és reá gyűjtenek az ifjak s majd egy hétig is úgy isznak, [az latorságnak fészke, megtiltassék.]”

Az ivó tehát közös legénymulatság volt, mint ahogyan a fonó a lányoké. Hasonlított a kettő abban is, hogy mindegyiket az e célra kibérelt helyiségben rendezték, és a szükséges költségeket a résztvevők közösen fizették. Lényegesebb azonban a kettő közötti különbség. A fonót a téli időszak hétköznapjainak estéin tartották, s azon munkájuk végeztével a legények is megjelentek, vagyis a kétnemű fiatalság közös mulatsága volt – ezért tilalmazták inkább a fonót, mint az ivót. A nagyobb ünnepeken rendezett ivót azonban csak a legények látogathatták, és nemcsak a fiatalja – mint a fonót –, hanem az idősebbje is, ha nőtlen volt.

Az ivó valamivel több, mint mulatság. A legényélet néhány fontosabb eseményének a színhelye. A legtöbb helyen itt zajlott le az avatás, mikor is a suhancot a legényközösség egyenjogúnak ismerte el és bizonyos szertartással soraiba fogadta. Többfelé az ivóban tartották meg a legénybíró választást, aki általában ott is bíráskodott. És mindig az ivóban beszélték meg az egyes ünnepekkel kapcsolatos hagyományos ceremóniák, mulatságok teendőit, s választották meg azok vezetőit, szereplőit. No, és természetesen ittak is.

Kétféle módja dívott. Egyszer közös kupából ittak, s akkor bajuszra járt, vagyis a legöregebb ivott először s utána a többiek. A sorivás egyúttal kor szerinti ülésrendet is adott, így a társalgás s a hangulat szertartásosabb volt, legalábbis eleinte. S akinek volt bajusza, az – mint a közmondás tartja –, kétszer ivott, másodszor ugyanis a bajuszáról. Más alkalommal ki-ki a saját ivókészségéből ízlelgette a hegy levét, hogy jobb-e a tavalyinál. Ekkor is lehetett azonban sorivás, de lehetett egyéni is. Ebben az esetben az ülésrend meg a társalgás is kötetlenebb volt.

De bármelyik ceremónia szerint ittak is, a szertartásmester csak a bor volt, az pedig sokat tud. Számtalan közmondásunk bizonyítja. Megmutatja, kiben mi lakik, megmondatja az igazságot, de ha úr lesz belőle, koldulni küldi az észt, s perpatvart teremt a legjobb barátok között is, aki pedig bevette a hatvan cseppet, ha nehéz is lesz a nyelve, de könnyen eljárhat, s a keze még könnyebben. Az ivóban is előfordult a verekedés. Miskolczi Csulyak jegyzőkönyvében olvashatjuk a Nagyaszáron, 1632-ben történt látogatás bejegyzésénél:

„Az ivó vagyon köztük. Karácsonban meg is vagdalkoztak.” A legénybíró azonban igyekezett mindenkor rendet tartani, s arra is volt gondja, hogy a kompánia nagyon meg ne részegedjen. Az ilyesmi inkább az egyéni kocsmai mulatozásnál esett meg.

S bizony, ha valakinek belepte a köd a szemét, azt is láthatja, ami nincs. Így járt Gáspár Péter uram is 1648-ban. Komárom városában, az egyik tavaszi éjszakán – rémeket látott, s torkaszakadtából kiabált az utcán: Jön a török! Jön a török! Az egész város felriadt, kapkodva hadra készülődött, s csak amikor megvirradt, vették észre, hogy vaklárma az egész. Gáspár uram másnap kijózanodván jót nevetett a tréfáján. A magisztrátus azonban elvette a kedvét: százat veretett rá emlékeztetőül. Bizony, jól járt az, akit az ivásról úgy akartak leszoktatni, ahogyan azt egy XVII. századi recipénk tanácsolta:

„Keres szőlő tőkén való termeth gombat, es az lo herenek füveth, ezeket aszald megh, törd porra, és ameni borban megh adod innia, az nap annal többeth nem ihatik.”

Jól járt azért, mert ez idő tájt török-kiáltás nélkül is keményen megcsapatták a részegeket. És mégis! Jellemző, hogy Szentpéteri István református prédikátor 1698-ban „Hangos Trombita” címmel 140 oldalas könyvecskét adott ki a részegeskedés ellen. S az sem érdektelen, hogy az asszonyokra így dörgedelmeskedett:

„Akármilyen nagy bilikum vagy duska töltessék számukra, de megivásától nem irtóznak, sőt a férfiakkal a boritalban ugyan csatáznak, s nagy iható torokkal kérkednek »ugy megiszom a bort, mint a vizet«.”

Cserei Mihály történetírónk pedig az 1709-ben írott „Compendium theologicum” című művében e keserű sorokat róhatta: „Nincs ma Európában olyan nemzet, a ki a magyart megdulná a tobzódásban. Addig ivék a szegény magyar, a józan életű pogány török elborítá szegény hazánkot, … s mi még sem tudunk tanulni, hanem pohár mellett való köszöntésekkel akarjuk a török császár hadát megverni.”

Az igazsághoz híven azt is meg kell jegyeznünk, hogy a „józan életű török” is gyakorta megszegte a Korán parancsát. A számtalan példa közül csak egy jellemzőt említsünk, az ez időben keletkezett közmondásunkat: „Iszik, mint a budai török.” És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy abban az időben a vízkultúránk nagyon primitív volt még. A szabályozatlan folyók, óriás mocsarak, lápok miatt rossz volt az ivóvíz, sok nyavalyának lett okozója. Eleink rákényszerültek arra, hogy nyáron forralt vizet igyanak. Márpedig – aki kóstolta, tudja hogy – nem üdítő ital. Inkább sört vagy bort ittak.

Persze a szomjúságcsillapítástól a részegségig hosszú az út, nem kell azt szíre-szóra végigtaposni. De aki szereti a „Borkőt”, az bizony Csokonaival szól a kulacsához, még ha nem is csikóbőrös:

Kincsem, violám, rubintom,

Itt az utolsó forintom;

Érted adom ezt is, tubám!

Csak szádhoz érhessen a szám.

Ó, csókollak, ó, ölellek!

Míg moccanok, míg lehellek;

Így aztán hamar eljut oda, ahol nem búsulnak. Aki pedig vígan van, dallal vigad. Eleinte csöndeskén:

Iszom, iszom, de csak kicsit,

Bort iszom én, azt is kicsit.

Hát mért ne innék,

Mikor olyan jól esik.

Hisz ettől a pohár bortul,

Ez a világ fel nem fordul.

Ha felfordul, azt se bánom,

Úgy sincs benne semmi károm.

Nem a világ, a pohár fordul, mind gyakrabban, s vele a nóta is mulatósabb:

Tíz liter ó bennem van,

Gyolcs az ingem, réz a gombom,

Hej, de kutya, kutya kedvem van,

Hej, de bundás kutya kedvem van!

Jókedvében pedig csak Petőfit idézhette:

Húzd rá cigány, húzzad jobban,

Táncolni való kedvem van,

Eltáncolom a pénzemet,

Kitáncolom a lelkemet!

Mert bizony – mint Kolozsvár statútuma írta a XVI. században – „magha meghegedeltetesek” nélkül nem esett az ilyesmi. A közös mulatságnál – így az ivóban is – azonban soros ivás is járta, a sort pedig gyakran nóta vezényelte:

Én iszom, te iszol,

Ő meg szomorkodik.

Hej, olaj, olaj hát

Hej, olaj, olaj, ácsi!

Most iszik a János bácsi!

A megnevezettnek, miközben minden tekintet rámeredt, fenékig kellett ürítenie a poharat. Aztán megénekelték a következő ivót, s folytatták addig, amíg a bor s a kedvük tartotta.

Az ivót ugyanis, ellentétben a kocsmával, nem kötötte a záróra. Amikor azonban a XVIII. század végétől kezdve a falu is megépíti a maga kocsmáját, az ifjak felhagynak az ivó bérelésével, és az összejöveteleket azután már a kocsmában tartják, ahol már záróra volt érvényben. Még korlátozottabbak lettek a mulatság lehetőségei akkor a múlt század vége felé, amikor nálunk is meghonosodott a német területről származó legényegylet, mely papi felügyelet alatt működött.

S ezzel, bár a legények egy része a kocsmában továbbra is találkozott, tulajdonképpen meg is szűnt az ősi ivó, a legények társadalmi életének fóruma, s vele szűnt, illetve módosult a hagyomány, a szokás. Az ifjak időszakos kocsmai összejövetele inkább csak a falu egészének vagy a fiatalság valamely ünnepéhez kapcsolódó közös mulatság előkészítésére korlátozódott, sokszor össze is olvadt vele, később viszont rendszeressé vált a vasárnapi kocsmázás. A falu differenciálódása következtében egyre gyakoribb lett a magános kocsmázás, az alkoholizmus, hisz a részegeskedést, sajnálatos módon, nem büntetik már. A mulatós legény pedig a nótával mentegette magát:

Azt mondják, hogy boros vagyok,

Mert én olyan veres vagyok.

Veres a libának az orra,

Pedig bele se mártja borba.

Azt mondják, hogy részeg vagyok,

Hogy oly könnyen ingadozok.

A nádszál is ingadozik,

Pedig az csak vizet iszik.

× × ×

előadó: Majorosi Marianna

Boldog szomorú dal

Beteg a szeretőm az ágyban fekszik,

Piros-bársony dunnával takarózik.

Kelj fel, kelj fel kisangyalom, ha lehet,

Gyönge két karommal általölellek.

Nem kelek én, mert nagyon beteg vagyok,

A szívemen feküsznek a bánatok.

A szívemről le se megyen a bánat,

Míg csak párja nem leszek a babámnak.

***

Akkor szép az erdő, mikor zöld.

Mikor a vadgalamb benne költ.

Olyan a vadgalamb, mint a büszke lány,

Sírva jár a legények után.

Elvágtam az ujjam, de nem fáj,

Fügefa levelet raktam rá.

Fügefa levele éjjel harmatos,

Kicsi a szeretőm, de csinos.

***

Magyar huszár réz a sarkantyúja,

Nem pengeti többet a kapumba.

Majd pengeti a nagyváradi várban,

Ott is csak a Mancika szobájában.

Magyar huszár fölül a lovára,

Bevágtat a nagyváradi várba.

Megkondul a nagyváradi harang,

Kisangyalom látlak-e valaha?

Tájegység:Nyírség

http://www.youtube.com/watch?v=ks0OFs60FoM

× × ×

PROSTITÚCIÓ ANNÓ

http://mtdaportal.extra.hu/Bokk_prostitucio.html

A budapesti leányvásár titkai.

Bp. 1902.

*

A pesti tyúk:

Budapest erkölcse a világháború után : erkölcsrajz.

Bp. 192?

*

Budapesti bűnvásár, vagy nagy urak és kis leányok.

Bp. 1902.

*

Kecskemét Kecskemét th. jogú város

szabályrendeletének tervezete

az üzletszerű kéjelgés rendezése és a tilos kéjelgés tárgyában. Kecskemét. 1896.

*

Áldor Viktor

A prostitúció.

Bp. 1931.

Áldor Viktor-Moreck, Kurt-Weisse, S.

A titkos prostitúció és a félvilág.

Bp.192?

*

Áldor Viktor-Moreck, Kurt-Weisse, S.

A titkos prostitúció és a félvilág.

Bp.192?

*

Baráth Ferenc (Apuleius) (1844-1904)

A prostitutio s befolyása a közegészségi állapotra.

Bp. 1879.

*

Bíró Béla

A prostitúció.

Bp. 1933.

*

Brichta Kálmán

Budapestnek vesznie kell!

Bp. 1891.

*

Cséri János (1850-1907)

Budapest fő- és székváros prostitutió-ügye.

Bp. 1893.

*

Doros Gábor (szerk.)

Küzdelem a leánykereskedés és a prostitúció ellen.

Jelentés a "Magyar Egyesület a Leánykereskedés Ellen" negyedévszázados munkásságáról (1909-1934). Bp. 1935.

*

Magyar István

A kerítés megelőzése és megtorlása.

Bp. 1913.

*

Molnár Lajos (1864-1913)

Az erkölcsök, a közegészség és a prostitutio.

Bp. 1899.

*

Schreiber Emil (1863-?)

A prostitúció.

Bp. 1917.

*

Szántó Jenő

A homosexualis férfiprostitutio kérdése.

Bp. 1933.

*

A homosexualitásról,

különös tekintettel a budapesti viszonyokra.

Bp. 1933.

*

Wulffen, Erich

Szekszuális abnormitások és bűntettek. Bp. 193?

× × ×

Hulljatok levelek

És más keservesek

Zerkula Janos

Amerre én járok, még a fák is sírnak,

Gyenge ágaikról levelek lehullnak.

Hulljatok levelek, rejtsetek el engem,

Mert az én kedvesem árván hagyott engem.

Búval teríték meg az én asztalomat,

Bánattal tölték meg az én poharamat.

Ha tudtad határát rövid szerelmünknek,

Mért nem hagytál békét én árva fejemnek?

Felmenék a hegyre, lenézék a völgybe,

Ott láttam a rózsám fődig feketében.

Fődig feketében, egy asztal előtte,

Egy pohár van rajta, erdei bor benne.

Egy pohár van rajta, erdei bor benne,

Köszöntsd reám babám, hadd igyak belőle!

Mint sem rád köszöntném, inkább elönteném,

Régi szeretetért, mit nem cselekednék.

http://www.youtube.com/watch?v=LvNa1WPZ9tE&feature=related

+

Zerkula János, 1927-2008

Elhunyt az erdélyi tradicionális zene kiemelkedő alakja, Zerkula János gyimesközéploki prímás. Ha azt írjuk a fiatal kora óta gyengén látó muzsikusról, hogy legenda volt, még nem mondtunk semmit: a lenyűgöző tehetségű és magával ragadó személyiségű művész volt az egyik legfontosabb - és az egyik legutolsó - kapocs a mai magyar kultúra és a huszadik század közepének gyimesi népzenéje, az abban megőrzött, évszázados zenei világ között.

http://www.quart.hu/quart/archiv/cikk.html?id=2462

× × ×

A humor magaslata/övön alulisága

Lássam, min nevetsz, s megmondom, ki vagy!?

* * *

- Jó napot.Be szeretnék tenni tízezer forintot.

Mi a garancia,hogy visszakapom a pénzem ha a bank csődbe megy?

- Nem megy a bank csődbe,de ha gond lenne a megyei fiók kifizeti a pénzét.

- És ha a megyei fiók is tönkremegy??

- Akkor a Budapesti Központ fizet.

- És ha a Budapesti Központ is bezár?

- Akkor a garancia alapból fizet a kormány.

- És ha a kormány megbukik?

- Őszintén,uram.És ez nem érne meg önnek tízezer forintot?!

+

Egy pasas a bárban iszogat, majd kimegy pisilni a WC-re. Egy negyedóra múlva iszonyú idegesen visszatér, leül a helyére, közben folyamatosan motyog és átkozódik. A csapos megkérdezi, mi a baja.

- Képzelje! Az előbb kimentem pisilni, és amint ott álltam a WC előtt, valaki a hátam mögé osont, majd pisztolyt nyomott a fejemhez, és azt mondta, hogy vagy leszopom, vagy szétlövi az agyamat.

- Jézusom, ez szörnyű... és ezután mi történt?

- Hallott pisztolylövést?

+

Az öreg hölgy elmegy a falu plébánosához és pironkodva mondja neki:

- Tisztelendő úr, a gyerekeimtől kaptam két lánypapagájt karácsonyra, de valami rossz házból származhatnak, mert nagyon csúnyán beszélnek. Szégyellem elmondani, de egész nap azt rikácsolják: “Hé, mi ku*vák vagyunk, gyertek dugni!”

A plébános rövid gondolkodás után megtalálja a megoldást:

- Nekem van két fiúpapagájom, azok itt a templomban nőttek fel, és egész nap imádkoznak. Zárjuk össze a madarakat, biztos jó hatással lesznek az enyémek az önéire.

Be is teszik a két áhítatos papagáj kalitkájába a lányokat, akik azonnal rikácsolni kezdenek:

- Hé, mi ku-vák vagyunk, gyertek dugni!

Mire az egyik templomi papagáj kenetteljesen odafordul a kollégájához:

- Tedd el az olvasót Pityu testvér. Imánk meghallgatásra talált!

+

Tudod miért sötét Magyarország?

Azért mert a törökök elvitték a holdat,

az oroszok a csillagokat,

a romák meg lopják a Napot!

+

Építőipari szakkifejezések és azok jelentése:

"kurva anyád" -rossz méret

"az isten baszná meg" - nehezen megközelíthető munkaterület

"hogyiscsíják" - szerszám vagy anyag pontos megnevezése

"verjem a faszom az egészbe" - kivitelezés közbeni

komplikáció

"tiszta szopás" - segédmunkás által kivitelezett szakipari

Tevékenység

+

Két szőke csaj ül az autóban, az egyik vezet.

Egyszer csak megállnak.

- Hé, miért álltál meg? - kérdezi az egyik.

- Mert kifogyott a benzin.

- De ügyes vagy, hogy észrevetted, én biztos továbbhajtottam volna!

+

Ha egy diplomata azt mondja: igen, az azt jelenti: talán.

Ha azt mondja talán, az azt jelenti: nem.

Ha azt mondja: nem, akkor az nem diplomata.

Ha egy úrinő azt mondja: nem, az azt jelenti: talán.

Ha azt mondja: talán, az azt jelenti: igen.

Ha azt mondja: igen, akkor az nem úrinő.

× × ×

Erdélyi János: