József Attila
ANYÁM
A bögrét két kezébe fogta, úgy estefelé egy vasárnap csöndesen elmosolyodott s ült egy kicsit a félhomályban - -
Kis lábaskában hazahozta kegyelmeséktől vacsoráját, lefeküdtünk és eltünődtem, hogy ők egész fazékkal esznek - -
Anyám volt, apró, korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, a cipeléstől reszket lábuk és fejük fáj a vasalástól - -
S mert hegyvidéknek ott a szennyes! Idegnyugtató felhőjáték a gőz s levegőváltozásul a mosónőnek ott a padlás - -
Látom, megáll a vasalóval. Törékeny termetét a tőke megtörte, mindíg keskenyebb lett - gondoljátok meg, proletárok - -
A mosástól kicsit meggörnyedt, én nem tudtam, hogy ifjú asszony, álmában tiszta kötényt hordott, a postás olyankor köszönt néki - -
1931. január 6.
*
MAMA
Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral az ölében, ment a padlásra, ment serényen.
Én még oszinte ember voltam, orditottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra, Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám, s a ruhák fényesen, suhovam, keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő, - szürke haja lebben az égen, kékitőt old az ég vizében.
*
KÉSEI SIRATÓ
Harminchat fokos lázban égek mindig s te nem ápolsz, anyám. Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, kinyujtóztál a halál oldalán. Lágy őszi tájból és sok kedves nőből próbállak összeállitani téged; de nem futja, már látom, az időből, a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt s ez összekuszálódott Budapesten kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad édes emlőd s magad. Vigasztaltad fiad és pirongattad s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. Levesem hütötted, fujtad, kavartad, mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad - félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat hoztad el - kértem én? Mért görbitetted mosásnak a hátad? Hogy egyengesd egy láda fenekén? Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel s mindent elrontsz, te árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, ki csal és hiteget! Suttyomban elhagytad szerelmeidből jajongva szült, eleven hitedet. Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, mind visszaloptad az utolsó órán! A gyereknek kél káromkodni kedve - nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém, a legenda oda. A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, észreveszi, hogy milyen ostoba. Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, ebbe fog belehalni.
1935 / 1936. december
|