Só és arany
(szlovák népmese)

Volt egy királynak három lánya. Fiatalkák voltak a lányok, de a király már megöregedett, a sír szélén állt. Egyszer magához hívatta a három lányát. Kérdezi a legidősebbiktől:

- No, édes lányom, hogy szeretsz engem?

- Úgy szeretlek, mint az aranyat!

Kérdezi a középső lánytól:

- Hát te, édes lányom, hogy szeretsz?

- Mint az ezüstöt, édesapám!

Megkérdezi a legkisebbiket:

- És te, kicsi lányom, hogy szeretsz engem?

- Úgy szeretlek, mint a sót!

Nem tetszett a felelet a királynak; az egyik lánya úgy szereti, mint az aranyat, a másik, mint az ezüstöt, ez a legkisebbik pedig csak annyira, mint a sót! A két nővér is lármázott, perlekedett, így aztán a legkisebb lánynak ott kellett hagynia a királyi várat. Nem szerette már se az apja, se a nővérei.

Fogta a batyuját szegényke, és ment, mendegélt, hátha valaki befogadja, hátha akad majd valahol helye. Ment, mendegélt hegyen-völgyön, s egyszerre csak, hipp-hopp, ott termett egy asszony.

- Hová mégy, lányom?

- Hogy hová? Hárman vagyunk nővérek, s az apánk magához hívatott bennünket, hogy vajon ki szereti őt a legjobban. A legidősebb nővérem azt mondta, hogy úgy szereti, mint az aranyat, a középső, mint az ezüstöt, én meg azt mondtam, hogy úgy szeretem, mint a sót. Megharagudott rám ezért az apám meg a két nővérem, és elkergettek. Most aztán járom a világot.

- Jaj, kedves gyermekem, ha már így esett, maradj nálam. Ne félj, itt nem lesz bántódásod. Ha már így elkergettek, mit tehetünk, ne búslakodj!

Így aztán a lány ott maradt az asszonynál. Szolgált, segített, dolgozott, ügyesen tett-vett. Az asszony pedig tudta, mi fog történni.

Történt aztán, hogy az egész világról eltűnt a só. Az asszony varázslata volt ez, nála volt minden só. Maga a király is só nélkül maradt. Országának egyetlen csücskében, egyetlen hajlékában nem akadt egy csipetnyi só.

Sok évig maradt a lány az asszonynál, három, négy, talán öt esztendeig is szolgálta, amikor mondja neki egy szép napon az asszony:

- No, édes lányom, most eredj az apádhoz, mert elpusztul só nélkül, s meg fogod látni, mi drágább: az arany vagy a só.

Szívesen maradt volna még a lány az asszonynál, de az kikísérte, és ellátta jó tanáccsal, mit tegyen útközben. Adott a lánynak egy vesszőt:

- Fogd ezt a vesszőt, édes lányom, és ha túljutsz három mezőn, látsz majd ott egy dombot, arra suhints rá a vasvesszővel. De előbb menj az apádhoz, azután is ráérsz a dombot megsuhintani.

Azután az asszony fogott egy kendőt, telerakta sóval, és batyut kötött belőle.

- Menj hát egyenesen az apádhoz, gyermekem, különben elpusztul só nélkül. A tenyerén fog hordozni, ha ezt a batyut odaadod neki!

Elindult hát a lány a sóval, az asszony szépen kikísérte. Megérkezett az apjához, az meg a szemét meresztgette, hogy került ide ez a lány? Hiszen már régen elment hazulról, s most visszajött. Kérdezi a lánytól az apja:

- Merre jártál, kedves lányom?

- Sót kerestem, édesapám!

- Aztán találtál-e?

- Igen, találtam!

Avval leszelt egy karéj kenyeret, kioldozta a batyut, vett a sóból, megsózta a kenyeret és odaadta az apjának. Az se tudta a király, hova legyen örömében, hogy a lánya életet öntött belé. Három, de talán négy esztendeje is már, hogy se jószág, se ember nem látott sót.

Behívta a lány a szakácsnőket, azoknak is adott a sóból. Olyan só volt ez, ami sose fogyott el. Akármennyit adott belőle a lány, a batyuban mindig ugyanannyi maradt.

Aztán jöttek a miniszterek, igen kívánták azok is a sót, adott hát nekik is. Így jártak hozzá az emberek sóért, és a lány mindenkit megajándékozott vele. Látta ezt a király, mondja a lányának:

- Hej, édes lányom, ne adj a sóból senkinek, nehogy só nélkül maradjunk!

Megvolt a lány otthon egy ideig, aztán mondja az apjának:

- Most pedig elmegyek a sóbányába, s akkor az egész országnak lesz sója! Adjon velem, apám, egy kocsist, nem megyek én gyalog, inkább kocsikázok!

Adott a király kocsist, meg is parancsolta, hogy menjen a királylánnyal oda, ahová kívánja. És hogy a lánya el ne vesszen valahogy útközben, még egy minisztert is odarendelt mellé.

Elérkezett a lány arra a helyre, ahová a gazdaasszony küldte. Körülnézett, fogta a vesszőt, rásuhintott a dombra, hát tüstént megnyílt a föld, és szépséges országot látott, szebbet, mint eddig. Végigjárta az országot, mindenhová elvezették, mindent megmutattak neki. (A szépséges országot, a sóbányát a gazdaasszonya pecsételte le, hogy azé a lányé legyen, akit elkergettek hazulról.) Attól fogva az egész világ odajárt sóért.


* 

Egy asszony hogy kitolt az urával
(szlovák népmese)


Egy fiatalasszonynak vót udvarlója. Hogy a férje elment hazulról, akkor az udvarló ott termett. Ott vót nálla. Hát beszélgettek a konyhába. Egyszer csak látja az udvarló, hogy jön a férj haza! Aszongya:

- Jaj - aszongya - mi lesz velem most mán! Jön a férjed haza! Hova bújjak, mi lesz velem?

Aszongya az asszony:

- Ne törődj vele, maj elintézem!

Hát úgy is vót. Az asszony vett egy szakajtókosarat a kezibe, és azt mondta az udvarlónak, hogy:

- Te meg állj a konyhaajtó mögé!

Belép a férje az ajtón, az asszony nyomban ráborította a fejére a szakajtókosarat. Az ember mondja:

- Jaj, micsinálsz? Hát micsinálsz velem, no? Minek az a kosár?

Aszongya:

- Hallgass! Most ültettem kotlót, és azt javasolták, hogy ha te hazajössz, belépsz az ajtón, rögtön borítsak a fejedre egy szakajtókosarat, akkor sok búbos csirkém lesz.

És az udvarló addig elmenekült!


___________________


Gyivicsán Anna
A szlovák mesékről

1880 és 1883 között több, füzet formájú kötetben adták ki a szlovák népmeséket Prostonárodné slovenské povesti (Szlovák nemzeti népmesék) címmel, amelyek később, az első világháború után három vaskos kötetben elhelyezve szinte évenként hagyták el a nyomdát s váltak a legtöbbször kiadott és legismertebb, legolvasottabb szlovák nyelvű kiadványokká.

A „mesefüzetek” és az említett három kötet, amely a szlovák népmesék különböző műfajait tartalmazza, a 19. századhoz és a romantikus nemzedék legendás mesegyűjtőjéhez, Pavel Dobšinskŷhez kötődik. Ahhoz a nemzedékhez, amelynek tagjai az 1830-as évektől a pozsonyi (Prešporok, Pressburg) evangélikus líceum - a korabeli elnevezések szerint - cseh-szláv, illetve csehszlovák tanszékének hallgatói voltak. A tanszék hallgatóiból került ki a szlovák nemzeti mozgalom számos vezetője. Ez a lelkes fiatal gárda nevezte el Pozsonyt 1836-ban Bratislavának.

E romantikus nemzedékre, a szlovák folklór iránti érdeklődésükre nagy hatással volt Herder német filozófus, aki az emberi kultúra jövőjét a 18. század végén a szláv népek gazdag folklórjában látta. Már e jóslat jegyében adta ki Ján Kollár szlovák költő, a szláv kölcsönösség eszméjének megteremtője két vaskos kötetben a szlovák népdalokat Národnie spievanky (Nemzeti dalok) címmel. A könyv 1834 és 1835 között jelent meg a budai Egyetemi Nyomdánál. Monumentalitása, a szlovák nyelv gazdagsága a romantikus fiatalokat a népmese gyűjtésére ösztönözte, hogy az összegyűjtött népdalok mintájára feltárják a szlovák mese gazdagságát is. A líceum hallgatói a nyári szünidő idején különböző szlovák tájakon gyűjtötték a meséket. A gyűjtést Pavel Dobšinskŷ irányította, s 1848-1849-ben össze is állította a gyűjteményt. Az 1850-es években megjelent egy-két vékony füzet után teljességében - ahogy erre már utaltam - az 1880-as években láttak napvilágot s az 1830-as években gyűjtött szlovák népdalok mellett szintén egyedülálló mesegyűjteménnyel büszkélkedhetett a szlovák kultúra.

Pavel Dobšinskŷ a szlovák mesét igazi romantikus gondolkodóként a következőképpen jellemezte: „A mese népünk múltja, jelene és jövője. A mese a nép titokzatos, ismeretlen, úgyszólván természetfeletti hite, sóvárgása és reménysége, amely egy évezrede ott szunnyad nemzetünk lelkének mélyén, s ki tudja, eltűnik-e onnan valaha is?” Dobšinskŷ sokat foglalkozott a mesék esztétikai értékeivel, olvasásuk vagy hallgatásuk élvezetével. Meseköteteinek köszönhető, hogy a népmese nemcsak könyvből olvasott műfajjá vált, hanem igen sokáig hozzájárult az élőszavas közvetítéshez, a meséléshez is, hiszen a szlovák falvakban - kelet-középeurópai viszonyok között is - viszonylag sokáig élt a mese. A mindennapos, olykor teljesen szokványos összejöveteleken rendszeresen meséltek még az 1960-as években is.

Napjainkban a szlovák mesekutatók is keresik a nemzeti vonásokat e népi prózakincsben, természetesen elismerve a nemzetközi, főként közös európai mesemotívumokat. A nemzeti jelleget abban látják, hogy „a szlovák népre jellemző módon erős etnikai alapon fejezik ki erkölcsi és társadalmi eszményképeiket”.

A szlovák meséket, hasonlóképpen, mint a magyar népmeséket, elsősorban a nyelv gazdagsága, a szlovák vagy a magyar ember mentalitása teszi igazán a szlovák vagy a magyar kultúra szellemi kincsévé. Természetesen a sok-sok európai vagy akár közös keleti motívum, mítosz mellett közép-európai mese- és mondamotívumok is léteznek ugyanúgy, ahogy vannak tartalmukban és hőseikben szinte azonos vagy hasonló szlovák és magyar mesék. A szlovákok éppúgy meséltek törökökről és tatárokról, Mátyás királyról, mint a magyarok. Nem tartjuk véletlennek, hogy Ján Komorovskŷ, szlovák folklorista külön könyvben dolgozta fel a történeti Magyarország, a Kárpát-medence népeinek Hunyadi Mátyásról szóló mondáit. És nem véletlen az sem, hogy napjaink egyik legismertebb kutatója Viera Gašparíková, a közép-európai térség összehasonlító mesekutatását szorgalmazza.

Persze, mint minden népnek, úgy a szlováknak is vannak sajátos tartalmú meséi. Ilyenek többek között a Jánošík-betyárról szólók, akinek alakja szinte uralja a szlovák betyárfolklór minden műfaját, de sajátos repertoárt képeznek a szlovák bányász-mesék is.

A szlovák népmesék legtöbbje a magyar népmesékhez hasonlóan kezdődik: „Volt egyszer egy király vagy szegény ember... és annak volt három fia”, vagy fejeződik be: „Itt a vége, fuss el véle.” Esetleg: „Nagy lakodalmat csaptak és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.”

De vannak sajátos, csak a szlovák nyelv által meghatározott, más nyelvre nehezen. lefordítható kezdő és befejező meseformulák, mint amilyen például: „Volt egy tehenük, hát kolompot akasztottak a tehénre, s az én mesémnek is vége.”

Föntebb két szlovák mesével ismerkedhettek meg. Mindkettő az európai mesemotívumok hordozója. Az első A só és az arany címet viseli, s talán az egyik legismertebb és legrégibb mese. Shakespeare Laer királya ebből a szeretet értelmét kereső mesemotívum-forrásból született. Az itt közölt mesét 1942-ben a Garam (Hron) melletti Hel’pa községben jegyezték le. Jozef Rusnák-Bronda (1864-1945) mondta el, aki a szlovák mesemondás markáns figurája. Meséje eredetmondának is tekinthető, mivel földöntúli lény segítségével táródik fel az emberi élet számára nélkülözhetetlen sóbánya. Ez a mese más szlovák fantasztikus mesékkel együtt magyarul az Európa Kiadó Népek meséi sorozatban olvasható, az 1988-ban megjelent A harmatban fogant hajadon című könyvben.

A másik itt közölt rövid, vidám történet, vagy ahogy szaknyelven mondják: trufa, több szempontból figyelemre méltó. Ez a magyarul elmondott mese, amelynek természetesen szlovák változatát is ismerjük, a magyarországi szlovákok hagyományos kultúrájának részét képezi.

Ismert, hogy a mai Magyarország szinte valamennyi megyéjében (kivéve talán Jász-Nagykun-Szolnokot) találhatunk szlovák településeket, amelyek a török kiűzése után létesültek. A szlovákok magukkal hozták szellemi értékeiket, így meséiket, de már az új otthonukban is sok keletkezett. S van, aki két nyelven, már nemcsak szlovákul, hanem magyarul is alkotott.

Ilyen kétnyelvű mesemondó volt a magyarbánhegyesi (Békés megye) Farkasné Drágos Zsófia, akit Krupa András néprajzos fedezett fel és adta ki Zsofka néni meséi - Rozprávky ňaňičky Žofky címmel (1984) a főként vidám, realisztikus történeteket tartalmazó magyar és szlovák meséit.

http://vfek.vfmk.hu/00000010/05.html