Kedves Szülők, Pedagógusok és Ifjak !

Az amerikai tanár beszéde 1990-ben hangzott el. (Talán akkor még felolvashatta.)
Azt gondolhatnánk, hogy ezen gondolatok okafogyottá váltak mára. Azonban inkább a nemzeti probléma világjelenséggé "fejlődött".
Magyarországra is begyűrűzött a "valami Amerika", az amerikai álom. Vagy álomkór?
Igen gazdagon találtam kiemelésre, aláhúzásra alkalmas részt a szövegben, a hazai hasonlatosságok miatt. De inkább tegye mindenki saját belátása szerint.
Üdv: Isti

Miért nem oktatnak az iskolák?

John Taylor Gatto

1990. január 31-én hangzott el ez a beszéd, amikor a szerző átvette New
York városának Év Tanára díját

Mindazoknak a nagyszerű tanárismerőseimnek a nevében veszem át ezt a díjat,
akik az évek során arra törekedtek, hogy a gyerekekkel való találkozásuk
hiteles legyen; azoknak a férfiaknak és nőknek nevében, akik sosincsenek
eltelve önmagukkal, akik szüntelenül kérdéseket tesznek föl, akik mindig
igyekeznek megfogalmazni és újrafogalmazni, hogy mit is kellene jelentenie
az "oktatás" szónak. Az Év Tanára díj birtokosa nem a legjobb tanár - ők túl
csöndesek ahhoz, hogy csak úgy észrevehessük őket -, hanem zászlóvivő;
azoknak a nyilvánosság előtt láthatatlan embereknek a jelképe, akik életüket
örömmel állítják a gyerekek szolgálatába. Ez a díj éppen annyira az övék,
mint az enyém.

Korunkban nagy válságát éli az iskola. Gyerekeink tizenkilenc ipari nemzet
között sereghajtók olvasásban, írásban és számtanban. A legutolsók. A világ
narkomániás gazdasága az árucikkek fogyasztására épül; ha nem vásárolnánk
annyi álomport, az üzleti világ összeomlana - és az iskolák fontos
értékesítési helyek. A tizenévesek között nálunk a legmagasabb az
öngyilkosok aránya, és a többségük a gazdagok közül kerül ki, nem a
szegények közül. Manhattanben az új házasságok ötven százaléka öt évet sem
ér meg. Kétségtelen, hogy valami baj van.

Iskoláink válsága egy nagyobb társadalmi válságot tükröz. Úgy tűnik,
elvesztettük az önazonosságunkat. Példa nélküli a gyerekek és az öregek
világtól való elzárásának mértéke: senki sem beszél már velük. Márpedig ha a
gyerekek és az öregek nem érintkeznek egymással naponta, akkor a közösség
csak egy jövő és múlt nélküli folytonos jelenben él. Valójában a "közösség"
szó nem is nagyon használható az egymással való viselkedésünk megnevezésére.
Hálózatokban élünk, nem közösségekben, és mindenki, akit csak ismerek,
magányos ettől. Furcsa módon az iskola főszerepet játszik ebben a
tragédiában, mint ahogy a társadalmi osztályok bűntudatának növekedésében
is. Úgy tűnik, emberválogatásra használjuk az iskolát, egy kasztrendszert
hozunk létre, amelyben aztán ott vannak a metrókban barangolva kéregető és
az utcán alvó érinthetetlenek.

Nagyon érdekes jelenségre lettem figyelmes huszonöt éves tanári pályafutásom
alatt: a tanítás és az iskolák egyre jelentéktelenebbé válnak a bolygó nagy
vállalkozásai számára. Senki sem hiszi már el, hogy a tudósokat
természettudományi órákon képzik, a politikusokat állampolgári ismeretek
órákon, a költőket angolórákon. Igazság szerint az iskolák valójában csak
engedelmességet tanítanak. Nagy rejtély ez előttem, mert ezernyi emberséges,
törődő ember dolgozik az iskolákban tanárként, segédként és igazgatóként, ám
egyéni erőfeszítéseikben alulmaradnak az intézmény elvont logikájával
szemben. Noha a tanárok törődnek a gyerekekkel és nagyon keményen dolgoznak,
az intézmény pszichopata; nincs lelkiismerete. Megszólaltat egy csengőt,
mire a versírás kellős közepén tartó fiatalembernek be kell csuknia a
füzetét, és egy másik cellába kell vonulnia, ahol emlékezetébe kell vésnie,
hogy az emberek és a majmok közös őstől származnak.

Kötelező oktatásunk rendszerét Massachusetts államban találták ki 1850
körül. Becslések szerint Massachusetts lakosságának nyolcvan százaléka
ellenezte; néha fegyverekkel. A Cape Cod-i félszigeten fekvő Barnstable
lakossága egészen az 1880-as évekig óvta a gyerekeit, de aztán a nemzetőrség
elfoglalta a települést, és a gyerekek fegyveres őrizet mellett meneteltek
iskolába.

Íme egy elgondolkodtató furcsaság: Ted Kennedy szenátor hivatala nemrégiben
közzétett egy tanulmányt, amelyben az áll, hogy a kötelező oktatás
bevezetése előtt az államban 98%-os volt az írni-olvasni tudók aránya, utána
pedig sosem emelkedett 91% fölé, ahol 1990-ben áll. Remélem, ezt érdekesnek
találják.

Itt egy másik elgondolkodtató furcsaság: az otthoni iskoláztatás mozgalma
szép csöndben akkorára nőtt, hogy ma már másfél millió fiatalt kizárólag a
saját szüleik tanítanak. Múlt hónapban az oktatási hírügynökség azt a
meglepő hírt közölte, hogy úgy tűnik, az otthon tanított gyerekek
gondolkodás terén öt vagy akár tíz évvel is megelőzik beiskolázott
társaikat.

Nem hiszem, hogy egyhamar megszabadulunk az iskoláktól - az én életemben
biztosan nem -, de ha változtatni szeretnénk a dolgok tudatlansági
katasztrófába torkolló folyásán, akkor be kell látnunk, hogy az iskola
nagyon jól "iskoláztat", de nem "oktat" - tervezéséből kifolyólag. Nem a
tanárok hibája ez, nem is a kevés pénzé, hanem arról van szó, hogy az
oktatás és az iskoláztatás sosem lehet egy és ugyanaz a dolog.

Horace Mann, Barnard Sears, Harper (University of Chicago), Thorndyke
(Columbia Teachers College) és még néhány más ember a tömegek tudományos
igazgatására tervezte az iskolákat. Az iskolának az a feladata, hogy
szabályok alkalmazása révén szabályos embereket állítson elő, megjósolható
viselkedésű, irányítható embereket.

Az iskolák nagyon sikeresek ebben. Társadalmunk azonban szétesőben van, és
egy ilyen társadalomban csak az önálló, magabiztos és individualista emberek
sikeresek - hiszen halott az eltartottakat és a gyöngéket óvó közösségi
élet. Mint már mondtam, lényegtelen, hogy mi kerül ki az iskolákból. A jól
iskolázott emberek jelentéktelenek. Árulhatnak filmeket vagy
borotvapengéket, aktákat tologathatnak és telefonon beszélhetnek, vagy
számítógépek villogó képernyői előtt ülhetnek bután, de emberi lényekként
hasztalanok. Hasztalanok mások és önmaguk számára.

Azt hiszem, a minket körülvevő napi szenvedést javarészt az okozza, hogy
abszurd felnőttekké válásra kényszerítjük a gyerekeket, Paul Goodman harminc
évvel ezelőtti szavaival élve. Az iskoláztatást érintő reformoknak
foglalkozniuk kell az iskoláztatás abszurditásaival.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik pontosan
ugyanolyan korú és ugyanahhoz a társadalmi osztályhoz tartozó emberekkel zár
össze bennünket. Ez a rendszer gyakorlatilag elvágja az embert az élet
mérhetetlen tarkaságától és az együttműködő változatosságtól; elvágja önmaga
egy részétől, a saját jövőjétől, és egy folyamatos jelenhez igazítja,
majdnem úgy, mint a televízió.

Abszurd és életellenes egy olyan rendszer részének lenni, amelyik arra
kényszerít bennünket, hogy egy verset olvasó idegent hallgassunk, amikor mi
építészetet szeretnénk tanulni, vagy hogy egy idegennel ücsörögve
építészetről beszéljünk, amikor mi verset szeretnénk olvasni.

Abszurd és életellenes, hogy fiatalságunk minden napján egy gong hangjára
cellából cellába vonuljunk egy olyan intézményben, amely nem engedi meg az
egyedüllétet, sőt még az otthon szentélyébe is elkísér bennünket a "házi
feladat" elkészítésének követelményével.

"Hogyan tanulnak meg olvasni?" - kérdik önök, a válaszom pedig a következő:
"Emlékezzenek Massachusetts tanulságaira." Ha a gyerekek teljes életet
élhetnek, nem pedig korosztályokra osztottat cellákban raboskodva, akkor
könnyedén megtanulnak írni, olvasni és számolni, feltéve, hogy mindezeknek a
tevékenységeknek értelmét látják a körülöttük kibontakozó életben.

Ne feledjék azonban, hogy az Egyesült Államokban szinte senki sem kap sok
megbecsülést, aki olvas, ír vagy számol. A fecsegők országa vagyunk, a
fecsegőket fizetjük meg legjobban, a fecsegőket csodáljuk legjobban, így hát
a gyerekeink állandóan fecsegnek, utánozzák a televízióban látható
mintaképeket és a tanárokat. Ma már nagyon nehéz megtanítani az "alapokat",
mert a társadalmunkban ezek valójában nem is alapok többé.

Jelenleg két intézmény irányítja a gyerekeink életét: a televízió és az
iskola, ebben a sorrendben. Mindkettő végtelen, szűnni nem akaró elvontsággá
fokozza le a valódi világbeli bölcsességet, bátorságot, mértéktartást és
igazságosságot. Az elmúlt évszázadokban a gyerekek és a kamaszok valódi
munkával, valódi jótettekkel, valódi kalandokkal töltötték idejüket, és
realisztikus keresést folytattak olyan mentorok után, akik azt taníthatták
nekik, amit tényleg meg akartak tanulni. Sok időt töltöttek közösségi
tevékenységekkel, a szeretet gyakorlásával, a közösség minden szintjének
megismerésével és tanulmányozásával, a házépítés elsajátításával, és
tucatnyi egyéb, a férfivá vagy nővé váláshoz szükséges feladattal.

A tanítványaimnak azonban az alábbiakra megy el az idejük:

A hét 168 órájából 56-ot alszanak a gyerekeim. Marad tehát 112 órájuk
önmaguk megformálására.

A gyerekeim hetente 55 órát töltenek tévénézéssel a legújabb hírek szerint.
Marad tehát heti 57 órájuk a felnőtté váláshoz.

A gyerekeim hetente 30 órát töltenek iskolában, körülbelül 6 órájukba kerül
a készülődés, a bejárás és a hazajárás, és átlagosan heti 7 órát fordítanak
a házi feladatokra. Ez összesen 45 óra. Ez idő alatt folyamatos megfigyelés
alatt állnak, sem idejük, sem helyük nincs az egyedüllétre, és megfenyítik
őket, ha a saját fejük szerint próbálnak mozogni térben és időben. Marad
tehát heti 12 órájuk az egyedi tudat kialakítására. Persze a gyerekeim
esznek is, ahhoz is idő kell; nem sok, mert a családi étkezés szokását már
nem ismerik. Ha azonban heti 3 órát számítunk föl az esti étkezésekre, akkor
azt kapjuk, hogy mindegyik gyereknek heti 9 órája marad önmagára.

Ennyi nem elég. Ennyi nem elég, ugye? Persze minél gazdagabb a gyerek, annál
kevesebb tévét néz, de a gazdag gyerek idejét is éppen ilyen szűkre szabja a
tömegszórakoztatás némileg gazdagabb tárháza, és az, hogy egy sor magánórára
kötelezik olyan tárgyakban, amelyeket csak ritkán választ meg ő maga.

Furcsa, de mindezek csak kozmetikázottabb módjai az emberek függővé
tételének. Az ilyen emberek képtelenek kitölteni a saját idejüket,
képtelenek értelmes tartalommal és örömmel teli életet élni. Országos
betegség ez, ez a függőség és céltalanság, és szerintem az iskolázásnak, a
televíziónak és a tanítási óráknak - az egész chautauqua-elképzelésnek - sok
közük van hozzá.

Gondoljunk csak az országot pusztító dolgokra: a kábítószerekre, az esztelen
versengésre, a szórakozásból űzött szexre, az erőszak pornográfiájára, a
szerencsejátékokra, az alkoholra, és mind közül a legrosszabb pornográfiára,
a vásárlásnak szentelt életekre, a felhalmozásra mint filozófiára. A függő
emberek szenvedélyei ezek, és az iskoláink elkerülhetetlenül ezt hozzák
létre.

Szeretném ismertetni önökkel, hogy milyen hatással van a gyerekre az, hogy
megfosztják őket minden idejüktől - a felnőtté váláshoz szükséges idejüktől
-, és elvontságokkal foglalkozásra kényszerítik őket. Hallaniuk kell ezt,
mert csupán megtévesztés az a reform, amelyik nem veszi tűz alá ezeket a
rendellenességeket.

1. A tanítványaimat nem érdekli a felnőttek világa. Ez szemben megy több
ezer év tapasztalatával. A fiatalokat mindig is a nagyok alapos
megfigyelése
izgatta leginkább, de manapság senki sem akar felnőni. És ki
hibáztathatja
őket ezért? Játékok vagyunk.
2. A tanítványaimban szinte semennyi kíváncsiság nincs, és ami van, az
sem tart sokáig; nem tudnak hosszabb ideig figyelni, még az általuk
választott dolgokra sem. Látnak valami kapcsolatot a teremváltásra újra
meg
újra felszólító csengő és az elillanó figyelem jelensége között?
3. A tanítványaimnak szegényes a jövőfelfogása, alig értik, hogy a holnap
milyen bonyolultan kapcsolódik a mához. Mint már mondtam, folytonos
jelenben
élnek, tudatuk a jelen pillanatnál véget ér.
4. A tanítványaimat nem érdekli a múlt, nem fogják fel, hogy miként
határozza meg a múlt a saját jelenüket, miként korlátozza a
választásaikat,
formálja értékeiket és életüket.
5. A tanítványaim kegyetlenek egymással, nem éreznek részvétet a
szerencsétlenül járt iránt, kinevetik a gyengeséget, és megvetik azokat,
akik nagyon is jól láthatóan segítséget igényelnek.
6. A tanítványaim kínosan érzik magukat meghitt vagy őszinte
helyzetekben. Sejtésem szerint e tekintetben olyanok, mint a legtöbb
örökbe
fogadott ember, akit ismerek: nem tudnak mit kezdeni a valódi
meghittséggel,
mert egész életükben egy titkos belső ént védelmeztek egy olyan nagyobb
külső személyiség burka alatt, amelynek mesterséges darabkáit a
televízióból
kölcsönözték, vagy a tanárok manipulálására szedték össze. Mivel nem
azok,
mint akiknek mutatják magukat, az álruhájukat elkoptatja a meghittség,
így
hát kerülniük kell a meghitt kapcsolatokat.
7. A tanítványaim anyagiasak, az anyagiasan mindent "osztályzó" tanárok
példáját követik - és a televízióban látható mentorokét, akik a világon
mindent ingyen kínálnak.
8. A tanítványaim függők, passzívak, és új kihívásokkal találkozva
elbátortalanodnak. Ezt gyakran külső hősködéssel, dühvel vagy
agresszivitással leplezik, odabent azonban bátorság nélküli űr van.

Említhetnék még mást is, amivel egy iskolareformnak meg kellene birkóznia
ahhoz, hogy az ország hanyatlását megakadályozza, de mostanra már
megértették a mondandómat, akár egyetértenek vele, akár nem. Vagy az iskolák
okozták ezeket a rendellenességeket, vagy a televízió, vagy mindkettő.
Egyszerű számtan kérdése az egész: az iskola és a televízió veszi el a
gyerekek minden idejét. Ez semmisítette meg a saját gyerekei oktatásából
kiszorult amerikai családot. A televízióban és az iskoláztatásban kell
rejlenie a hibának.

Mit lehet tenni? Először is napról napra, évről évre zajló szüntelen és vad
országos vitára van szükségünk. Addig kell ordítoznunk és vitáznunk erről az
iskola nevű dologról, amíg helyre nem hozzuk, vagy végképp el nem rontjuk.
Vagy az egyik, vagy a másik. Ha helyre tudjuk hozni: jó. Ha nem tudjuk,
akkor ott van az otthoni tanítás reményteljes útja. Ha erre fordítjuk a
családnevelésre költött pénzt, akkor két legyet üthetünk egy csapásra: a
családokat is rendbe hozzuk és a gyerekeket is.

Lehetséges valódi reform, de egy fillérbe sem kellene kerülnie. Újra kell
gondolnunk az iskoláztatás alapjait, és el kell döntenünk, hogy mit és miért
tanuljanak a gyerekek. Ez az ország 140 éven át a "szakértők" fölényes
parancsnoki központjának, egy társadalommérnökökből álló központi elitnek a
célkitűzéseit próbálta ráerőltetni az emberekre. Ez nem vált be. Nem fog
beválni. Emellett ezzel durván elárulták a demokrácia ígéretét, amely pedig
egykor csodálatos kísérletté tette ezt az országot. Az oroszok kísérlete,
hogy platóni köztársaságot hozzanak létre Kelet-Európában, a szemünk előtt
mondott teljes csődöt. A mi kísérletünk is, hogy ugyanazt a fajta központi
merevséget erőltessük az emberekre az iskola felhasználásával, éppen
darabjaira esik, bár lassabban és fájdalmasabban. Azért nem működik, mert az
alapfeltevései gépiesek, emberellenesek, és ellenségesek a családi élettel
szemben. Lehet gépies oktatással irányítani az életet, de az élet mindig
visszavág a társadalmi rendellenességek fegyvereivel: kábítószerekkel,
erőszakkal, önpusztítással, közönnyel és a tanítványaimban látott
tünetekkel.

Legfőbb ideje visszatekinteni, hogy újra szert tegyünk egy működő oktatási
filozófiára. Az egyik kiváltképpen kedvelt filozófiám az európai uralkodó
osztályok kedvence volt évezredeken át. Az óráimon annyit használok belőle,
amennyit csak tudok; vagyis annyit, amennyivel még megúszom szárazon a
kötelező oktatás jelenlegi intézményében. Azt hiszem, a szegény gyerekeknél
éppen olyan jól beválik ez a filozófia, mint a gazdagoknál.

Az oktatás eme elit rendszerének magva az a hit, hogy az önismeret a tudás
egyetlen igazi alapja. E rendszerben a gyerekeket minden életkorban magukra
hagyják egy megoldandó problémával egy irányítatlan környezetben. A probléma
néha nagyon kockázatos, például vágtatás vagy ugratás egy lóval, ám
természetesen elit gyerekek ezrei oldanak meg ilyesmiket sikeresen tíz éves
koruk előtt. El tudják képzelni, hogy egy ilyen kihívásnak megfelelt ember
valaha is kételkedni fog a képességeiben? A probléma néha a magány tökéletes
elsajátítása, mint Thoreau esetében a Walden-tónál, vagy Einstein esetében a
svájci vámhivatalban.

Egyik korábbi tanítványom, Roland Legiardi-Lura - noha szülei meghaltak, és
semmit nem örökölt - egyedül biciklizte át az Egyesült Államokat, pedig
jóformán még fiúkorban volt. Csoda hát, hogy amikor felnőtt fejjel filmet
szeretett volna készíteni Nicaraguáról, akkor egyetlen fillér és mindenféle
filmes tapasztalat nélkül is nemzetközi díjat nyert? Pedig egyébként ácsként
dolgozott.

Jelenleg elvesszük a gyerekeinktől az önismeret kifejlesztéséhez szükséges
összes időt. Ennek véget kell vetnünk. Olyan iskolai élményekben kell
részesítenünk őket, amelyek visszaadják ennek az időnek a jelentős részét;
már kiskoruktól kezdve rájuk kell bíznunk a független tanulást; valószínűleg
iskolai keretek között, de távol az intézményi környezettől. Olyan tantervet
kell készítenünk, amely esélyt biztosít mindegyik gyerek számára a saját
egyéniségének és önbizalmának kifejlesztéséhez.

Nemrégiben hetven dollárt adtam egy tizenkét éves lány tanítványom kezébe,
és az angolul nem beszélő anyjával együtt busszal elküldtem New Jersey
partja mentén Sea Bright rendőrfőnökéhez, hogy meghívja egy ebédre és
bocsánatot kérjen, amiért eldobott egy üdítős üveget a parton. E nyilvános
bocsánatkérésért cserébe elértem a rendőrfőnöknél, hogy a lány egy napra
betekintést nyerhessen egy kisvárosi rendőrség életébe. Pár nap múlva két
másik tizenkét éves tanítványom utazott egyedül Harlemből a West First
Streetig, ahol egy újság szerkesztőjénél kezdtek tanonckodni, a következő
héten pedig három tanítványom reggel hatkor a jersey-i mocsár közepén fog
állni, ahol egy teherszállító társaság vezetőjét tanulmányozzák, amint 18
kerekűeket indít Dallasba, Chicagóba és Los Angelesbe.

"Speciális" gyerekek ők egy "speciális" programban? Bizonyos értelemben
igen, de a gyerekeken és rajtam kívül senki sem tud erről a programról.
Barátságos, okos és éber Central Harlem-i gyerekekről van szó, de olyan
rossz iskolázásban részesültek, hogy amikor hozzám kerültek, legtöbbjük
összeadni és kivonni sem tudott. És egyikük sem tudta, mennyi New York város
népessége, vagy hogy milyen messze van New Yorktól Kalifornia.

Aggaszt ez? Természetesen, ám biztos vagyok abban, hogy ha szert tesznek
önismeretre, akkor önállóan fognak tanulni; és csak az önálló tanulás bír
tartós értékkel.

Tüstént szabad időt kell adnunk a gyerekeknek, mert ez az önismeret kulcsa,
és amilyen gyorsan csak lehet, újra be kell vonnunk őket a való világba,
hogy a szabad idejüket ne újabb elvontságokkal töltsék. Vészhelyzetben
vagyunk, drasztikus tettek szükségesek a korrekcióhoz; a gyerekeink úgy
hullanak az iskolázástól, mint a legyek. Mindegy, hogy jó vagy rossz
iskolázásról van szó. Lényegtelen.

Mire van még szüksége egy átalakított iskolarendszernek? Többé nem
élősködhet a dolgozó közösségen. Az emberiség főkönyvében csak a mi
megtépázott bejegyzésünk szól arról, hogy elraktározzuk a gyerekeket és
egyáltalán nem kérjük őket a közjó szolgálatára. Azt hiszem, az
iskoláztatásnak egy darabig magában kell foglalnia a közmunkát. Amellett,
hogy önzetlen cselekvésre tanít, ez a leggyorsabb módja annak, hogy a
gyerekek valódi felelősséget kapjanak az életben.

Öt éven át vezettem egy gerillaprogramot, amelyben minden gyereknek -
gazdagnak és szegénynek, okosnak és butának - évente 320 óra kemény
közmunkát kellett végeznie. Évekkel később felnőttként tucatszám jöttek
vissza hozzám, és elmondták, hogy a másik ember segítésének tapasztalata
megváltoztatta az életüket. Megtanultak új módokon látni, megtanulták
újragondolni a céljaikat és értékeiket. Tizenhárom éves korukban történt ez,
a kísérleti iskola programomban; csak azért volt lehetséges, mert a gazdag
iskola-negyedemben zűrzavar uralkodott. Amikor "stabilizálódtak" a dolgok,
bezárták a kísérleti iskolát. Nagyon kevés pénz fölhasználásával nagyon
sikeresnek bizonyult a meglehetősen vegyes gyerekcsoportokkal, nem
engedélyezhették a fennmaradását. Rossz színben tűntek föl mellettünk a
drága elitprogramok.

A városban nincs hiány valódi problémákból. Megkérhetjük a gyerekeket, hogy
segítsenek a megoldásukban, cserébe pedig megbecsülést és figyelmet kapnak a
felnőttek egész világától. Ez jó a gyerekeknek, és jó nekünk többieknek is.
Ez a tanterv Igazságot tanít, az összes elit oktatási rendszer négy legfőbb
értékének egyikét. Ami jó a gazdagoknak és a hatalmasoknak, az bizony jó
nekünk többieknek is; mi több, az ötlet teljesen ingyenes, mint ahogyan az
összes többi valódi reformötlet is az oktatásban. A még több pénz és a még
több ember csak tovább fogja betegíteni ezt az amúgy is beteg intézményt.

Önálló tanulás, közmunka, kalandos tapasztalatok, jó nagy adag magánélet és
egyedüllét, ezernyi különféle gyakorlati lehetőség egynapos vagy hosszabb
változatban - ezekkel mind hathatósan, olcsón és eredményesen lehet valódi
iskoláztatási reformot kezdeni. Ám egyetlen nagyszabású reform sem fogja
helyrehozni sérült gyerekeinket és sérült társadalmunkat, amíg az
"iskoláról" alkotott elképzelésünkbe nem szőjük bele az oktatás fő
hajtómotorjaként a családot. A svédek 1976-ban jöttek rá erre, amikor
lényegében megszüntették a nem kívánt gyerekek örökbefogadásának
intézményét, és inkább arra használták nemzetük idejét és kincseit, hogy
megerősítsék a létező családokat, és így ne legyenek többé nem kívánt
gyerekek. Nem értek el teljes sikert, de azt igenis elérték, hogy a nem
kívánt svéd gyerekek száma az 1976-os 6000 főről 1986-ra 15 főre csökkent.
Vagyis meg lehet csinálni. A svédek nem kívántak tovább fizetni azokért a
társadalmi bajokért, amelyek a gyerekek idegeneknél nevelkedéséből adódtak,
így hát tettek valamit ebben az ügyben. Mi is képesek vagyunk rá.

A család az oktatás fő hajtómotorja. Ha az iskolákat a gyerekek szülőktől
való elszakítására használjuk - és tévedés ne essék, ez a legfőbb feladatuk
amióta John Cotton 1650-ben ezt tette meg a Massachusetts Bay Colony
iskoláinak céljául, és amióta Horace Mann ezt tette meg a massachusettsi
iskolák céljául 1850-ben -, akkor folytatódni fognak a jelenlegi rémségek.
Minden jó élet alapját a családi tanterv jelenti, és mi eltávolodtunk ettől
a tantervtől; ideje visszatérni hozzá. A józan oktatáshoz úgy találjuk meg
az utat, ha az iskoláink élen járnak a családi élet intézményesített
szorongatásának megszüntetésében, és elősegítik a szülők és a gyerekek
iskolaidő alatti együttlétét, hogy így megerősödhessenek a családi
kötelékek. Ez volt a valódi célom, amikor elküldtem a lányt és az anyját
Jersey partja mentén a rendőrfőnökhöz. Sok ötletem van a családi tanterv
elkészítéséhez, és szerintem önök közül sokaknak szintén sok ötlete lesz, ha
egyszer elkezdenek gondolkodni rajta. Az iskolákat megreformálni képes
alulról szerveződő gondolkodás elindításával az a legnagyobb gondunk, hogy
óriási érdekeltségek vannak, amelyek elveszik mindenki más elől a
megszólalási lehetőséget, és éppen az iskoláztatás mai formájából húznak
hasznot, noha az ellenkezőjét állítják. Követelnünk kell, hogy új hangok és
új ötletek is meghallgattassanak: az én ötleteim és önökéi. Mindannyian
eleget hallottuk már a televízióból és a sajtóból áradó szentesített
hangokat; nem még több "szakértői" véleményre van szükség, hanem egy
évtizeden át tartó vitára, amelybe mindenki beleszólhat. Az oktatási
szakértőknek sosem volt igazuk, a "megoldásaik" drágák, önérdekeket
szolgálnak, és mindig további központosítással járnak. Elég ebből. Ideje
visszatérni a demokráciához, az egyéniséghez és a családhoz. Elmondtam a
mondandómat. Köszönöm.

ahoo.com/info/terms/