21:00, Szombat (július 30.), DUNA Televízió

A csendes amerikai
(The Quiet American)

amerikai-német-ausztrál-angol-francia filmdráma, 97 perc, 2002

rendező: Phillip Noyce
író: Graham Greene
forgatókönyvíró: Christopher Hampton, Robert Schenkkan
operatőr: Christopher Doyle
díszlettervező: Ian Gracie, Jeffrey Thorp
jelmeztervező: Norma Moriceau
zene: Craig Armstrong
producer: Staffan Ahrenberg, Matthias Deyle, William Horberg
látványtervező: Roger Ford
vágó: John Scott

szereplő(k):
Michael Caine (Thomas Fowler)
Brendan Fraser (Alden Pyle)
Do Thi Hai Yen (Phuong)
Tzi Ma (Hinh)
Robert Stanton (Joe Tunney)
Rade Šerbedžija (Vigot nyomozó)
Holmes Osborne (Bill Granger)

Ez a film megrendelhető DVD formátumban.
Feliratozva a teletext 444. oldalán.

Saigon, Vietnam, 1952: csodás, egzotikus és veszélyes város a francia gyarmatosítók elleni háború szélén. Ide érkezik egy naív fiatalember, Alden Pyle (Brendan Fraser) önkéntes szeretetszolgálatra. Hamarosan megismerkedik a London Times helyi tudósítójával, Thomas Fowlerrel (Michael Caine), aki beavatja őt a város titkaiba. A fiút lenyűgözi a kiábrándult és cinikus újságíró szeretője, a szépséges Phuong (Do Thi Hai Yen). Viharos szerelmi háromszögben találja magát Alden, majd útjaik szétválnak. Az újságírónak szenzációs sztori után kell néznie. A háborús övezetben találkozik újra össze a két férfi. A kommunistáknak tulajdonított mészárlás után kutatva Fowler a szeretetszolgálat sötét kormányzati kapcsolataira bukkan. Ellentétes oldalon állnak, ráadásul a féltékenység a végzetük felé veti őket.


Bemutató dátuma: 2003. június 12. (Forgalmazó: SPI)

Kritika:

PORT.hu, 2003. június 2.: Túl nagy csend"Vietnám még mindig izgatja az amerikaiakat. A hangsúly a traumáról egyre inkább az egzotikum felé tolódik: már a romantikát is elbírja a helyszín. Bár ezen a területen a kétségtelen áttörést a Jó reggelt, Vietnám! hozta, melyben a szerelmi és a háborús-kritikai szál azonos fontossággal szerepelt. "

Film.hu, 2003. június 25.: Távol Vietnámtól
Index, 2003. június 10.: Izzadságszag
Népszava, 2003. június 23.: Ügynökök halála

Linkek:
Hivatalos weboldal
IMDb
Díjak és jelölések:
BAFTA-díj (2003) - Legjobb férfi alakítás jelölés: Michael Caine
Golden Globe díj (2003) - Legjobb férfi alakítás jelölés: Michael Caine
Oscar-díj (2003) - Legjobb férfi főszereplő jelölés: Michael Caine

http://port.hu/a_csendes_amerikai_the_quiet_american/pls/fi/films.film_page?i_perf_id=15990323&i_topic_id=1

+

Graham Greene

http://hu.wikipedia.org/wiki/Graham_Greene_(író)

+

Graham Greene
Született: 1904. október 2. (Berkhamsted, Hertfordshire, Anglia)
Meghalt: 1991. április 3. (Corseaux-sur-Vevey, Svájc)

FILM:

A csendes amerikai (szín., mb., am.-német-auszt.-angol-francia filmdráma, 2002) író Vetítik: DUNA TELEVÍZIÓ: Szombat (Július 30.) 21:00
A csendes amerikai DVD
Fejcserés támadás (szín., mb., am. akció-vígj., 2001) író Fejcserés támadás DVD
Egy kapcsolat vége (szín., mb., am.-angol rom. dráma, 1999) író Egy kapcsolat vége DVD
A Tizedik (szín., mb., am. háborús filmdráma, 1988) (TV-film) író
Monsignor Quixote (szín., angol filmdráma, 1985) (TV-film) író
A kezdet és a vég (szín., mb., NSZK film, 1983) (TV-film) író
Tiszteletbeli konzul (szín., mb., angol akcióf., 1983) író
(The Human Factor) (szín., angol filmdráma, 1979) író
Utazások nagynénémmel (szín., mb., am. vígj., 1972) író
Szerepjátszók (szín., angol filmdráma, 1967) író, forgatókönyvíró Vetítik: ARTE: Vasárnap (Augusztus 7.) 20:40
(Our Man in Havana) (ff., angol vígj., 1960) író, forgatókönyvíró Our Man in Havana DVD
A csendes amerikai (ff., mb., am. rom. dráma, 1958) író
Szent Johanna (ff., angol-am. életr. drám., 1957) forgatókönyvíró
(The End of the Affair) (ff., angol filmdráma, 1955) író
A harmadik ember (ff., mb., angol thriller, 1949) író, forgatókönyvíró A harmadik ember DVD
Ledőlt bálvány (ff., mb., angol filmdráma, 1948) író, forgatókönyvíró
A félelem minisztériuma (ff., hb., am. thriller, 1944) író

________________________________________________________________

Graham Greene

A CSENDES AMERIKAI

Regény

Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest

A mű eredeti címe

The Quiet American

Fordította

SZÖLLŐSY KLÁRA

Az utószót írta

UNGVÁRI TAMÁS

ISBN 963 1 302287

Ó William Heinemann Ltd., London 1955

Kolosváry Bálint rajzával

Megjelent 1974-ben, 9,71 A/5 ív terjedelemben



Kedves René és Phuong,

Nemcsak az utolsó öt esztendő során Saigonban együtt töltött szép esték emlékére kértelek, engedjétek meg, hogy könyvemet nektek ajánljam, hanem azért is, mert szemérmetlenül kisajátítottam lakásotokat, hogy abban helyezzem el egyik hősömet, és a te nevedet, Phuong, hogy olvasóim dolgát megkönnyítsem, mert egyszerű, szép és könnyen kiejthető, amit pedig nem mondhatunk el valamennyi honfitársnőd nevéről. Mindketten láthatjátok, hogy egyébként keveset vettem át a valóságból – élő alakot semmi esetre sem. Pyle, Granger, Fowler, Vigot, Joe: mindezeknek nincs eredetije sem Saigonban, sem Hanoiban; Thé tábornok pedig meghalt – hátba lőtték, úgy hírlik. Még a történelmi eseményeket is átcsoportosítottam. Például a nagy bomba a Continental közelében megelőzte a biciklibombákat, s nem utánuk következett. Ilyen apró változások miatt nincs lelkifurdalásom. Regényt írtam, nem történelmet, és remélem, hogy kitalált hőseim sorsa elszórakoztat majd egy rekkenő saigoni estén.

Baráti üdvözlettel

GRAHAM GREENE


Nem szeretem, ha megindítanak; az akarat izgalomba jön;

s a tett

Nagyon veszedelmes dolog; remegek valami mesterkéltért,

A szív sérelméért s valami törvénytelen processzusért;

Hajlunk az ilyesmire a mi szörnyű kötelesség-fogalmainkkal

A.H. CLOUGH

E pompás korban mennyi új találmány

A testet ölni s lelket menteni,

S mind csupa tiszta szándék, semmi ármány.

BYRON


ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

Vacsora után ott ültem a Rue Catinat-ra néző szobámban, és vártam Pyle-t. “Legkésőbb tízre magánál leszek” – mondotta, és amikor az óra már az éjfelet is elütötte, nem bírtam ki tovább, és lementem az utcára. Fekete nadrágos vénasszonyok guggoltak a lépcső pihenőjén: február lévén, valószínűleg melegük volt az ágyban. Egy triksahajtó karikázott végig az utcán lassan, a folyópart irányába; ott, ahol délután kirakták az új amerikai repülőgépeket, égtek a lámpák. Pyle-nak nyoma sem volt sehol a hosszú utcán.

Persze, visszatarthatták valami okból az amerikai követségen – biztattam magam –, de ebben az esetben feltétlenül telefonált volna az étterembe; mindig kínosan ügyelt az efféle apró udvariasságokra. Megfordultam, hogy visszamenjek a házba, és a szomszéd kapu alatt egy leányt pillantottam meg. Arcát nem láttam, csak fehér selyemnadrágját, hosszú virágos köntösét, de azért megismertem. Hányszor várt rám esténként!

– Phuong – szólítottam. Ez a név azt jelenti: főniksz, de manapság már semmi sem mesebeli és semmi sem éled meg hamvaiból. Mielőtt kimondta, már tudtam, hogy Pyle-ra vár. – Nincs itt.

– Je sais. Je t’ai vu seul á la fenêtre.[1]

– Megvárhatod odafent is – mondtam. – Biztosan nemsokára megjön.

– Itt is várhatok.

– Inkább ne. Elcsíp a rendőrség.

Követett, felmentünk. Mindenféle gúnyos és kellemetlenkedő megjegyzés jutott eszembe, de Phuong sem angolul, sem franciául nem tudott eléggé, hogy megértse a gúnyt, és – különös! – nem is kívántam megbántani, sem őt, sem önmagamat. Mikor felmentünk a lépcsőn, a vénasszonyok utánunk fordultak, s mihelyt elhaladtunk, hangjuk úgy emelkedett, süllyedt, mintha kórusban énekelnének.

– Miről beszélnek?

– Azt hiszik, hogy hazajöttem.

Szobámban a kis fa, amelyet a kínai újévre állítottam, elhullatta már sárga virágait. A szirmok írógépem billentyűi közé estek. Kipiszkáltam őket.

– Tu es troublé[2] – mondta Phuong.

– Nem hasonlít hozzá. Mindig olyan pontos.

Levetettem cipőmet, nyakkendőmet, és végigdőltem az ágyon. Phuong meggyújtotta a gázkályhát, és teavizet forralt. Mintha csak fél évvel ezelőtt lennénk.

– Azt mondja, hogy nemsokára elmégy – szólt Phuong.

– Meglehet.

– Nagyon szeret téged.

– Nem tehetek róla.

Észrevettem, hogy másképp fésülködik: fekete haja simán hullik vállára. Emlékeztem rá, hogy Pyle-nak nem tetszett régi cifra frizurája – Phuong azt hitte, hogy egy mandarin lányához csak olyan hajviselet illik. Behunytam a szemem, és Phuong most megint az volt, ami régen: a teavíz sziszegése, csésze csörrenése, az éjszaka egy bizonyos órája, pihenés ígérete.

– Nemsokára megjön – szólt Phuong; mintha vigasztalásra szorulnék, amiért Pyle nincs itt.

Eltűnődtem: miről beszélhetnek egymással? Pyle mindent komolyan vett, gyakran szenvedtem végig előadásait a Távol-Keletről, amelyet alig annyi hónapja ismert, ahány éve én. Másik kedvenc témája a demokrácia volt; határozott és bosszantó nézetei voltak arról, hogy az Egyesült Államok mit tesz az emberiségért. Phuong ezzel szemben bámulatosan tudatlan volt; ha Hitler került volna szóba, bizonyosan félbeszakítja a társalgást, hogy megkérdezze ki az. Megmagyarázni pedig annál is nehezebb lett volna, mert Phuong sohasem látott sem németet, sem lengyelt. Európa földrajzáról is csak igen halvány sejtelmei voltak, noha Margaret hercegnőről természetesen sokkal többet tudott nálam. Hallottam, amint tálcát tesz le az ágy végében.

– Még mindig szerelmes beléd, Phuong?

Annami nővel lefeküdni olyan, mintha madarat fogadnál ágyadba: csicsereg és dalol a párnádon. Volt idő, mikor úgy éreztem, egy sem énekel olyan szépen, mint Phuong. Kinyújtottam a kezem, és megérintettem a karját. A csontjuk is olyan törékeny, mint a madáré.

– Szerelmes beléd, Phuong?

Felkacagott, s hallottam, hogy meggyújt egy gyufát. “Szerelmes?” – talán ezt a fogalmat sem érti.

– Megcsináljam a pipádat? – kérdezte.

Mire kinyitottam a szememet, Phuong meggyújtotta a lámpát, és elkészítette a tálcát. Bőre a lámpafényben sötét borostyánszínű volt, ahogy szemöldökét figyelmesen összevonva a láng fölé hajolt, és a tűt forgatva, hevítette a kicsiny ópiumgolyót.

– Pyle még mindig nem szí? – kérdeztem.

– Nem.

– Szoktasd rá, másképp nem jön vissza.

Babonásan hitték, hogy az ópiumszívó szerető mindig visszatér hozzájuk, még Franciaországból is. A férfi szexuális teljesítőképességének árthat az ópium, de nem bánták – a szerető inkább hű legyen, mint potens. Phuong most a csésze domború szélén gyúrta a forró golyócskát, orromat megütötte az ópium szaga. Ennek a szagnak nincs párja. Ágyam mellett az ébresztőóra tizenkettő-húszat mutatott, de a feszültség már elmúlt belőlem. Pyle kicsire zsugorodott. A lámpa megvilágította Phuong arcát, ahogy a hosszú pipát készítette; komolyan, gondosan hajolt fölébe, mintha kisgyermeket gondozna. Szerettem a pipámat: kétlábnyi sudár bambusznád, mindkét végén elefántcsont. Kétharmadában a feje, mint szulák megfordított kelyhe: domború széle kifényesedett és megsötétült a sok ópiumgyúrásban. Phuong most gyors csuklómozdulattal bedugta a tűt a parányi mélyedésbe, elengedte az ópiumot, a pipa kelyhét a láng fölé fordította, és megfogta, nehogy elmozduljon. Az ópiumgolyócska halkan, finoman sercegett, ahogy beszívtam.

A gyakorlott ópiumszívó egyetlen szippantásra beszí egy egész pipát, nekem azonban mindig több szippantásra volt szükségem. Aztán hátradőltem, fejemet a bőrpárnára fektetve, míg Phuong elkészítette a másodikat.

– Nézd – mondtam –, világos, mint a nap. Pyle tudja, hogy lefekvés előtt elszívok néhány pipát, nem akar zavarni. Majd eljön reggel.

Megint a tű villámgyors mozdulata; elszívtam a második pipát. Mikor letettem, így szóltam:

– Semmi okunk aggodalomra. Az égvilágon semmi.

Ittam egy korty teát, és kezemet Phuong karja alá tettem.

– Mikor elhagytál – mondtam –, jó volt, hogy ezzel vigasztalódhattam. A Rue d’Ormay-n van egy jó ház. Mekkora feneket kerítünk mi, európaiak, a semminek. Nem lenne szabad olyan férfival élned, aki nem szí, Phuong.

– De hiszen elvesz feleségül. Hamarosan.

– Persze, az egészen más.

– Készítsem el újra a pipádat?

– Jó.

Eltűnődtem, vajon hajlandó lenne-e velem aludni aznap éjjel, ha Pyle nem jön el, de tudtam, hogy mire elszívom a negyedik pipát, már nem fogom kívánni. Kellemes lenne, persze, magam mellett érezni csípőjét az ágyban – mindig hanyatt fekve aludt –, és ha reggel fölébredek, egy pipával kezdhetem a napot, és nem önmagam egyedüli társaságával.

– Pyle most már nem jön – mondtam. – Maradj itt, Phuong.

Odanyújtotta a pipát, és fejét rázta. Mire beszívtam az ópiumot, már nem sokat számított, hogy velem van-e vagy sem.

– Miért nincs itt? – kérdezte.

– Honnét tudjam?

– Thé tábornokhoz ment?

– Fogalmam sincs.

– Azt mondta, ha nem vacsorázhat veled, akkor idejön.

– Ne aggódj. Majd megjön. Készíts még egy pipát.

Mikor a láng fölé hajolt, Baudelaire verse jutott eszembe: “Mon enfant, ma soeur…” Hogy is megy tovább?

Aimer à loisir

Aimer et mourir

Au pays qui te ressemble[3]

Künn a vízen pihentek a hajók, “dont l’humeur est vagabonde”.[4] Úgy képzeltem, ha megszagolnám a bőrét, alig érezhető finom ópiumszaga volna, a színe meg olyan volt, mint a kicsi lángé. Ruhájának virágait láttam az északi csatornák partján: bennszülött volt, mint egy növény, soha többé nem akartam hazamenni.

– Bárcsak én volnék Pyle – mondtam fennhangon, de a fájdalom mérsékelt volt és elviselhető, az ópium gondoskodott erről.

Valaki kopogott az ajtón.

– Pyle – mondta Phuong.

– Nem. Ő nem így kopog.

Megint kopogtak, türelmetlenül. Phuong gyorsan felállt, s eközben megrázta a sárga virágos fát – szirmai megint írógépemre peregtek. Kinyílt az ajtó.

– Monsieur Foulair – szólt egy parancsoló hang.

– Én vagyok Fowler – mondtam. Csak nem fogok felkelni egy rendőr kedvéért; anélkül, hogy fölemeltem volna a fejem, láthattam khakiszínű nadrágját.

Majdnem érthetetlen vietnami franciasággal elmagyarázta, hogy azonnal – rögtön – sürgősen hívatnak a Sûreté-re.[5]

– A francia Sûreté-re vagy a vietnamira?

– A franciára. – A rendőr szájából ez így hangzott: “Franszung.”

– Milyen ügyben?

A rendőr nem tudta; ő csak azt a parancsot kapta, hogy állítson elő.

– Téged is – mondta Phuongnak.

– Egy hölgyet magázni illik – mondtam neki. – Honnan tudta, hogy itt van nálam?

Megismételte, hogy ezt a parancsot kapta.

– Elmegyek reggel.

– Sur le chung[6]– jelentette ki a rendőr, egy apró, takaros, csökönyös emberke. Beláttam, hogy hasztalan próbálkoznék vitatkozni, feltápászkodtam, és fölvettem a cipőmet, nyakkendőmet. Vietnamban mindig a rendőrségé az utolsó szó; visszavonhatják a szabadmozgási engedélyemet, kizárhatnak a sajtókonferenciákról, ha akarják, még a kiutazási engedélyemet is megtagadhatják. Ezek voltak a nyílt, törvényes módszerek; de egy háborús országban nem lényeges a törvényesség. Ismertem valakit, akinek hirtelen és érthetetlenül eltűnt a szakácsa; a nyomok a vietnami Sûreté-hez vezettek, de az ottani tisztek váltig bizonygatták, hogy a szakácsot kihallgatás után kieresztették. Családja sohasem látta többé – talán csatlakozott a kommunistákhoz, talán besorozták a Saigon környékén virágzó magánhadseregek egyikébe, a Hoa-Haók vagy a caodisták közé, vagy Thé tábornok csapataiba. Talán egy francia börtönben sínylődik. De az is meglehet, hogy szépen keres leánykereskedelemmel Cholonban, a kínai negyedben. Vagy talán a szíve mondta fel a szolgálatot, mialatt kihallgatták. Kijelentettem:

– Nem megyek gyalog. Fizessenek egy triksát. – Az embernek ügyelnie kell a tekintélyére.

Ugyanezen okból utasítottam vissza a cigarettát, amellyel a francia rendőrtiszt a Sûreté-n megkínált. Három pipa után agyamat tisztának, ébernek éreztem, könnyen döntöttem ilyen mellékes kérdésekben anélkül, hogy egy percre is szem elől tévesztettem volna a fő kérdést: mit akarnak tőlem? Vigot-val többször találkoztam társaságban, feltűnt nekem, mert nevetségesen szerelmes volt a feleségébe, egy talmi és feltűnő szőke nőbe, aki semmibe se vette a férjét. Most hajnali két óra volt, Vigot fáradtan, nyomottan ült a cigarettafüstben, a fülledt hőségben, homlokán zöld szemellenző, íróasztalán egy kötet Pascal, kinyitva, időtöltésül. Mikor kijelentettem, hogy Phuongot csak a jelenlétemben engedem kihallgatni, nyomban beleegyezett, nagyot sóhajtva, ami azt jelenthette, hogy unja Saigont, unja a hőséget, vagy talán az életet általában.

– Igazán röstellem, hogy ide kellett kéretnem – mondta angolul.

– Nem kérés volt, hanem parancs.

– Ó, ezek a bennszülött rendőrök… fogalmuk sincsen semmiről. – Szeme a Les Pensées[7] egyik lapján pihent, mintha még mindig Pascal bús fejtegetései foglalnák le minden gondolatát. – Szeretnék öntől egyet-mást kérdezni Pyle-ra vonatkozóan.

– Jobban tenné, ha tőle kérdezné.

Phuonghoz fordult, és élesen nekiszegezte a kérdést, franciául.

– Mióta él együtt Monsieur Pyle-lal?

– Egy hónapja… nem is tudom – válaszolta Phuong.

– Mennyit fizetett magának?

– Ezt nincs joga megkérdezni – szóltam közbe. – A hölgy nem eladó.

– Azelőtt magával élt, ugye? – kérdezte Vigot hirtelen. – Két esztendeig.

– Újságíró vagyok, az a megbízásom, hogy tudósításokat írjak a maguk háborújáról… amikor megengedik. Ne kívánja, hogy a botránykrónikájukat is szaporítsam.

– Mit tud Pyle-ról? Kérem, válaszoljon a kérdéseimre, M. Fowler. Nem szívesen teszem fel őket, de komoly dologról van szó. Higgye el, nagyon is komoly a dolog.

– Nem vagyok besúgó. Mindent tud Pyle-ról, amit mondhatnék. Életkora harminckét év, a Gazdasági Minisztériumnál dolgozik, amerikai állampolgár.

– Úgy beszél, mintha a barátja volna – jegyezte meg Vigot, és elnézett mellettem Phuongra.

Egy bennszülött rendőr lépett be, három csésze feketekávét hozott.

– Vagy inkább teát parancsolnak? – kérdezte Vigot.

– A barátja vagyok – mondtam. – Hogyne lennék? Egyszer hazamegyek innét, ugye. Phuongot úgysem vihetem magammal. Vele jó dolga lesz. Kitűnő megoldás. És Pyle azt állítja, hogy feleségül veszi. Nem lehetetlen, hogy csakugyan elveszi. Pyle derék fickó, a maga módján. Komoly. Egész más, mint az a lármás csürhe a Continentalban. Pyle egy csendes amerikai. – Így jellemeztem összefoglalóan, pontosan, mintha azt mondtam volna: “kék gyík”, vagy “fehér elefánt”.

– Igen – mondta Vigot. Íróasztalára meredt, mintha ott keresné a szavakat, amelyekkel éppolyan pontosan összefoglalja Pyle-t, ahogy én tettem. – Nagyon csendes amerikai.

Ott ült a szűk, meleg irodában, és várta, hogy valamelyikünk megszólaljon. Egy moszkitó zümmögve indult támadásra. Phuongot figyeltem. Az ópium élesíti az elmét – talán csak azért, mert megnyugtatja a kedélyeket, és lehűti az indulatokat. Semmi sem olyan fontos, még a halál sem. Úgy láttam, Phuong nem fogta fel Vigot szavainak értelmét, nem hallotta ki belőlük a melankóliát és a véglegességet – alig tudott angolul. Ahogy ott ült a kemény irodai széken, még mindig türelmesen várta Pyle-t. Én már feladtam a várakozást, és láttam Vigot-n, hogy tudomásul veszi mindkettőnk álláspontját.

– Hol találkozott vele először? – kérdezte tőlem.

Minek magyaráztam volna meg neki, hogy Pyle volt az, aki kereste társaságomat? Múlt szeptemberben láttam először, a téren át jött a Continental bárja felé, félreismerhetetlenül fiatal és elhasználatlan arcát úgy dobta felénk, mint a hajítódárdát. Gólyalábával, katonásan kurtára nyírt hajával, tágra nyílt diákos tekintetével olyannak látszott, mint aki a légynek sem vét. Az utcai asztalok jórészt foglaltak voltak. “Megengedi? – kérdezte komolyan, udvariasan. – A nevem Pyle. Nemrég jöttem.” Azzal összehajtogatta hosszú tagjait, leült és sört rendelt. Egyszer csak gyorsan felnézett a kemény déli verőfényben.

– Kézigránát? – kérdezte izgatottan, reménykedve.

– Nem, valószínűleg egy autó kipufogója – mondtam és mindjárt meg is sajnáltam a csalódásért. Az ember olyan hamar elfelejti a fiatalságát; valamikor engem is lázasan érdekelt mindaz, amit jobb kifejezés híján híranyagnak neveznek. De most már meguntam a kézigránátokat, a helyi újság is utolsó lapján hozta őket – tegnap éjjel ennyi meg ennyi robbant Saigonban, ennyi meg ennyi Cholonban; az európai sajtóba már bele sem kerültek. Az utcán a jól ismert bájos, majdnem kétdimenziós jelenségek közeledtek: fehér selyemnadrág, rózsaszín- meg lilamintás, csípőig felhasított hosszú, szűk kabátka. Azzal a nosztalgiával figyeltem őket, amelyet – előre tudtam – érezni fogok, ha majd örökre elhagyom ezt az országot.

– Ugye, gyönyörűek? – kérdeztem söröspoharam fölött, és Pyle futó pillantást vetett a nőkre, ahogy vonultak végig a Rue Catinat-n.

– Ó, igen – mondta közönyösen. Nagyon komoly fiú volt. – A követünket nagyon aggasztják ezek a gránátok. Roppant kínos lenne, azt mondja, ha baleset érne valakit… mármint valakit a mieink közül.

– Valakit maguk közül? Meghiszem, súlyos ügy lenne. Sehogy se tetszene a Kongresszusnak.

Miért akarja az ember mindig ugratni az együgyűt? Tíz napja talán még a bostoni egyetem parkjában sétált, hóna alatt a könyvek, amelyeket jó előre elolvasott a Távol-Keletről meg Kína problémáiról. Nem is hallotta, amit mondtam. Máris nyakig merült a demokrácia dilemmájába, a Nyugat felelősségébe; szentül eltökélte – amint hamarosan rájöttem –, hogy jót fog cselekedni, nem egyénekkel, hanem egy országgal, egy kontinenssel, egy világgal. No, most aztán elemében volt – az egész világegyetem javításra szorult.

– Hol van? A hullaházban? – kérdeztem Vigot-tól.

– Honnan tudja, hogy meghalt? – Ostoba rendőrkérdés volt, méltatlan Pascal olvasójához, méltatlan ahhoz a férfihoz, aki olyan érthetetlenül szereti a feleségét. Intuíció nélkül nem lehet szeretni.

– Ártatlan vagyok – vetettem oda. És magamnak is azt mondtam: igaz, ártatlan vagyok. Hiszen Pyle mindig a maga feje után ment. Kutattam magamban, nem lelek-e valamiféle érzést, legalábbis sértődöttséget a rendőrtiszt gyanúsítása miatt – de nem találtam. Senki sem felelős, csak Pyle egymaga. “Nem jobb-e mindenkinek, ha meghal?” – érvelt bennem az ópium. De aztán Phuongra sandítottam óvatosan, mert neki fájhatott. Bizonyosan szerette Pyle-t a maga módján; hiszen engem is kedvelt, mégis elhagyott Pyle‑ért. Sorsát hozzákötötte a fiatalsághoz, a bizakodáshoz, a komolysághoz, és most mindez cserbenhagyta – előbb hagyta cserben, mint az öregség és a kétségbeesés. Ott ült, nézett ránk, és úgy tetszett, még mindig nem érti. “Talán jó lenne – gondoltam –, ha elvihetném őt innen, még mielőtt feldereng benne az igazság”. Hajlandó voltam bármely kérdésre válaszolni, ha ezáltal gyorsan és szókimondás nélkül befejezhetem a beszélgetést, hogy később mondhassam meg Phuongnak a teljes igazat, négyszemközt, távol a rendőrtiszt tekintetétől, a kemény hivatali székektől, meg a csupasz lámpagömbtől, mely körül szállongtak a pillék.

– Melyik napszakra kíváncsi? – kérdeztem Vigot-tól.

– Az estére, hat és tíz között.

– Hat órakor ittam egy apéritifet a Continentálban. A pincérek emlékezni fognak rám. Hat-negyvenötkor lementem a rakpartra, és megnéztem, hogyan rakják ki az amerikai repülőgépeket. A Majestic bejáratában találkoztam Wilkinsszel, az Associated News tudósítójával. Aztán a szomszéd moziba mentem. A pénztárnál is fognak rám emlékezni, pénzt váltottak nekem. Onnan triksát fogadtam, és kimentem a Vieux Moulin[8]-ba, gondolom, nyolc-harminc tájt érkezhettem. Egyedül vacsoráztam. Granger is ott volt, megkérdezheti. Aztán triksán jöttem vissza, lehetett úgy háromnegyed tíz. A hajtót valószínűleg nem lesz nehéz megtalálni. Tízre vártam Pyle-t, de nem jött el.

– Miért akart felmenni önhöz?

– Telefonált. Azt mondta, fontos ügyben akar velem beszélni.

– Van róla sejtelme, hogy mi lehetett az?

– Nem. Pyle-nak minden fontos volt.

– És ez a lány… tudja, hol töltötte az estét?

– Éjfélkor az utcán várt rá. Aggódott miatta. Fogalma sincs semmiről. Nem látja?... Még most is várja!

– Látom – mondta Vigot.

– Csak nem képzeli, hogy én öltem meg, féltékenységből, vagy a lány… de miért? Hisz úgy volt, hogy feleségül veszi.

– Igen.

– Hol találták meg?

– A dakowi híd alatt, a folyóban.

A Vieux Moulin pár lépésnyire volt a hídtól. A hidat fegyveres rendőrök őrizték, a vendéglőt vasrács védte a kézigránátok ellen. Éjszaka nem volt biztonságos a hídon átmenni, mert a túlsó part a sötétség beállta után a vietminhiek kezében volt. Ezek szerint Pyle holttestétől alig ötven yardnyira vacsoráztam.

– Az volt a baj – mondtam –, hogy Pyle belékeveredett mindenfélébe.

– Hogy őszinte legyek – felelte Vigot –, sajnálom is meg nem is. Sok bajt csinált.

– Isten óvjon bennünket az ártatlanoktól és a jó emberektől.

– A jóktól?

– Igen. Pyle jó volt. A maga módján. Maga római katolikus, M. Vigot. Maga sosem értené meg az ő módját. Egyébként pedig átkozott jenki volt.

– Hajlandó lenne azonosítani a tetemet? Igazán sajnálom. Ez a szokás. Szó, ami szó, kellemetlen egy szokás.

Nem tartottam érdemesnek megkérdezni, hogy miért nem vár, amíg valaki jön az amerikai követségről, mert tudtam az okát. A mi rideg mértékünkkel mérve, a francia módszerek kissé elavultnak látszanak: a franciák hisznek a lelkiismeretben, a bűntudatban, a tettest szembesíteni kell áldozatával, hátha összetörik, és elárulja magát. Újra elismételtem magamnak, hogy ártatlan vagyok, miközben lementünk a kőlépcsőn az alagsorba, ahol a hűtőberendezés zümmögött.

Kihúzták, mint egy jégkockatartót, és megnéztem. Sebei nyugalomba fagytak.

– Látja, nem kezd vérezni a jelenlétemben – mondtam.

– Comment?[9]

– Hát nem ez a célja? Ilyen próba meg olyan próba? De alaposan megfagyasztották. A középkorban nem ismerték a mélyhűtést.

– Felismeri?

– Hogyne.

Sehogy sem illett ide – most még kevésbé, mint máskor. Otthon kellett volna maradnia. Szinte láttam őt a családi fényképalbumban – lóháton az üdülőben, fürdeni Long Islandon, társaival szórakozni egy huszonharmadik emeleti lakásban. Odatartozott a felhőkarcolók és expresszliftek, fagylaltok és Dry Martinik világába, ahol villásreggelire tejet isznak, és csirkehúsos szendvicset fogyasztanak a Merchant Limitednél.

– Nem ez okozta a halálát – szólt Vigot, és a mellén tátongó sebre mutatott. – Belefulladt az iszapba. Iszapot találtunk a tüdejében.

– Gyorsan dolgoznak!

– Muszáj… ebben a klímában.

Visszatolták a tálcát, és becsukták a jégszekrény ajtaját. Gumiborítása tompán csattant.

– Szóval, nem tud rajtunk segíteni? – kérdezte Vigot.

– Sajnos, nem.

Gyalog mentem haza Phuonggal; most már nem ügyeltem a tekintélyemre. A halál megszünteti a hiúságot, még a fájdalmat titkoló felszarvazott férfi hiúságát is. Phuong még mindig nem sejtette, miről van szó, én pedig nem tudtam, hogyan közöljem vele gyengéden és tapintatosan. Újságíró voltam – nagybetűs címekben gondolkoztam. “Saigonban meggyilkoltak egy amerikai tisztviselőt!” Az újságnál bizony nem tanulja meg az ember, hogyan kell rossz híreket közölni; most is a lapomra kellett gondolnom, s meg kellett kérnem Phuongot: “Ugye megengeded, hogy egy percre bemenjek a távíróhivatalba?” Kinn hagytam az utcán, feladtam a sürgönyt, és kimentem. Gesztus, formaság volt az egész: úgyis tudtam, hogy a francia tudósítókat már informálták, vagy ha Vigot becsületesen járt el (ami lehetséges), akkor a cenzúra visszatartja a sürgönyeimet, amíg a franciák fel nem adták a magukét. Lapom mindenképpen párizsi keltezéssel fogja megkapni a hírt. Nem mintha Pyle különösebben fontos lett volna. Valódi karrierjének részleteit – azt, hogy halála előtt legalább ötven embert küldött a halálba – semmiképpen sem illett közölni, mert ez ártott volna az angol-amerikai jó viszonynak, és a követ fel lett volna háborodva. A követ sokra tartotta Pyle-t, Pyle kitüntetéssel végezte az egyetemet, és tudományos fokozatot szerzett valami olyan tárgyból, amiből Amerikában tudományos fokozatot lehet szerezni – talán közösségi viszonyokból vagy színházművészetből, vagy éppenséggel távolkeleti ismeretekből (rengeteg könyvet olvasott erről a témáról).

– Hol van Pyle? – kérdezte Phuong. – Mit akart a rendőrség?

– Gyere haza – mondtam.

– Pyle is odajön.

– Éppúgy oda is jöhet, mint máshová.

A vénasszonyok még mindig ott pletykáltak a lépcsőn, a viszonylagos hűvösön. Mikor benyitottam, azonnal észrevettem, hogy a szobámat átkutatták: minden nagyobb rendben volt, mint valaha, amikor elhagytam.

– Még egy pipát? – kérdezte Phuong.

– Kérek.

Levettem a nyakkendőmet, cipőmet, a közjátéknak vége, az éjszaka majdnem éppolyan volt, mint azelőtt. Phuong az ágyam végébe kuporodott, és meggyújtotta a lámpát. Mon enfant ma soeur – borostyánszín a bőre. Sa douce langue natale.[10]

– Phuong – szólítottam. Az ópiumot gyúrogatta a pipakehely szélén. – Il est mort, Phuong.[11] – A tűt kezében tartva, felnézett rám, homlokát ráncolva, erőlködőn, mint a gyermek, ha gondolkodni próbál.

– Tu dis?[12]

– Pyle est mort. Assasimé.[13]

Letette a tűt, és a sarkára ült, rám meredt. Nem volt se jelenet, se könnyek, semmi, csak tűnődés – hosszú, magányos tűnődése valakinek, aki kénytelen megváltoztatni egész életét.

– Jobb, ha itt maradsz ma éjjel – mondtam.

Bólintott, felvette a tűt, és újra nekiállt ópiumot hevíteni. Mikor aznap éjjel fölébredtem egyik mély, rövid – alig tízperces – ópiumálmomból, amely egész éjszakai pihenésnek tetszik, kezemet ott találtam, ahol azelőtt is mindig pihent: Phuong lába között. Aludt, alig hallottam lélegzetét. Hosszú hónapok óta először nem voltam egyedül, és mégis – mikor eszembe jutott a szemellenzős Vigot a rendőrségen, meg a követség csendes, kihalt folyosói, és megéreztem tenyeremben a finom szőrtelen bőrt – azt kérdeztem magamtól haragosan: hát én volnék az egyetlen, aki igazán szerette Pyle-t?

FORRÁS ÉS FOLYTATÁS:

http://terebess.com/keletkult/green_graham_csendes_amerika.html