(La ciociara) olasz filmdráma, 1-2. rész, 1988. rendező: Dino Risi író: Alberto Moravia forgatókönyvíró: Dino Risi, Bernardino Zapponi, Lidia Ravera, Diana Gould zeneszerző: Armando Trovajoli operatőr: Luigi Kuveiller vágó: Alberto Gallitti szereplő(k): Sophia Loren (Cesira) Leonardo Ferrantini (Aurelio) Robert Loggia Sydney Penny (Rosetta) Dario Ghirardi (Filippo) 1943 nyarán a bombázás sújtotta Rómában járunk. Cesira, az özvegy élelmiszerbolt tulajdonos, 15 éves lányával, Rosettával él együtt. A háború rémségei elöl elmenekülnek Rómából és egy hegyi faluban keresnek menedéket. Útközben anya és lánya megismerkednek a bátortalan, kommunista nézeteket valló fiúval, Michele-lel. Az ifjú titokban szerelmes lesz Cesirába, ugyanakkor a tizenéves Rosetta iránta kezd el táplálni gyengéd érzelmeket. A háború lassan a végéhez közeledik és a két római nő úgy dönt, visszatér az örök városba. A hazafelé vezető úton Cesira és Rosetta marokkói katonák fogságába esik, ami drámai események láncolatát indítja el. A megerőszakolt és sok szenvedésen áteső anya és lánya kapcsolatára rendkívüli hatással lesznek a tragikus élmények.
Igen, részben igaza van a kritikának. Mert Moravia regénye gazdagabb, teljesebb körképet ad az észak-olaszországi menekülők és rettegek életéről, az olvasó következetesebben és mélyebben éli át az anyának s lányának tragédiáját, mint a filmben. Az ilyen összehasonlítások azonban — amelyek, minél nagyobb az eredeti mű, annál biztosabban billentik az irodalmi alkotás javára a mérleget — gyakran elszakítják a film jellemzését és bírálatát a néző-látta önálló művészi alkotástól. Pedig az Egy asszony meg a lánya, mint Vittorio de Sica önálló alkotása, kiállna a kritika tüzét. Érdemessé teszi erre elsősorban Cesira portréja. Az asszony, akit Sophia Loren alakít, az egykor szépséges parasztlány, aki a szerelemről lemondva egy öreg kereskedőhöz kötötte életét, és most özvegyen, minden álmát lánya köré szövi. Rosettát alkarja olyan tisztának és boldognak látni, amilyen maga sohasem lehetett. Őmiatta menekül el Rómáiból, odahagyva otthonát, üzletét, s már csaknem meglelt örömét is. Rosettát őrzi, félti, érte szedi össze borsos áron, tíz körömmel és furfanggal is az ennivalót, érte alkarja túlélni a háborút. A bekövetkező katasztrófa azonban (katonák erőszakot követnek el a még nővé sem serdült bakfislányon) nemcsak a lány testét roncsolja össze, de jóvátehetetlen sebet üt a lelkén. A lány tragédiáját a film Cesira fájdalmának, mérhetetlen keserűségének, összetört reményei romján felizzó dühének ábrázolásával teszi emlékezetessé. Sophia Loren, — aki ezért az alakításáért Oscar-díjat kapott, — ebben a szerepében bebizonyítja: nemcsak szépségével, művészetével is tündököl. Az életedzett parasztasszony természetes, olykor durvább színekben is jelentkező, őszintén áradó humora, földközelben lélegző józansága, olasz temperamentuma, az anyai szeretet póz nélkül magasra ívelő lírája, mintha egy modem Kurázsi mama alakjában ötvöződne egybe. Raf Valloné is, Belmondo is szinte csak statiszták Sophia Loren kétórás, emlékezetes filmmonológjában.
Elérkeztünk a Belmondo filmjeit bemutató sorozatunk harmadik darabjához, ami egyben a toplistánkon a bronzérmet jelenti. A Kellemes húsvéti ünnepeket! és a Borsalino után ezúttal egy kicsit visszautazva az időben komolyabb vizekre evezünk.
Az 1960 években Belmondo számos olasz filmet forgatott. Játszott 1963-ban Gina Lollobrididával az Őrült tengerben vagy Claudia Cardinaléval az 1962-es Cartouche-ban. De a legjelentősebb film ebből az időszakból mégis az 1960-as Vittorio De Sica által rendezett, Egy asszony meg a lánya (La ciociara) című alkotás, amely mind a főszereplő Sophia Lorennek, mind pedig magának a filmnek is meghozta az Oscar-díjat.
3. Egy asszony meg a lánya (1960)
A film egy igazi fekete-fehér klasszikus. Egy keserű, ám összességében mégis felemelő háborús eposz. A második világháború vége felé játszódó történet két főhőseCesira (Sophia Loren) a gyönyörű özvegyasszony és 13 éves lánya, Rosetta (Eleonora Brown), akik a heves bombázások miatt elhagyják Rómát, és vidéken, az asszony szülőfalujában telepednek le, hogy itt biztonságban várják meg a háború végét. Itt aztán szembesülnek azzal a mérhetetlen szegénységgel, amit a mindent felemésztő háború okozott. De Rómához képest egy viszonylagos biztonságban élhetnek itt, hiszen csak elvétve zavarta meg az életüket egy-egy vészjelző sziréna hangja. Itt aztán megismerkednek a Belmondo által alakított, javíthatatlan idealista, de nagyon jó szándékú Michele-lel, akit hamar megkedvelnek.
A szörnyű erőszak után, Cesira és Rosetta. Megrázó poszter. Fotó: Mafab.hu
Michele beleszeret Cesirába, de közben az asszony lánya is gyengéd érzelmeket kezd táplálni a fiatal fiú iránt. Ennek a kialakulóban lévő szerelmi háromszögnek vet véget, hogy Michele-t elviszik a már menekülő németek magukkal a hegyekbe, hogy mutassa nekik az utat. Közben, sikerül a partraszállás és a szövetséges erők megjelennek az olasz területeken, Cesira pedig elindul a lányával gyalog Rómába. Az út közben azonban marokkói katonák megtámadják őket, és mind a kettőjüket megerőszakolják. A szörnyűség miatt az anya és lánya közötti erős, megbonthatatlan kapcsolat összeomolni látszik. Ekkor érkezik a hír, hogy Michele-t megölték a németek. Ez a tragédia azonban újból összehozza a kőkemény, határozott anyát, Cesirát a teljesen összetört és hitevesztett lányával, Rosettával.
Felkavaró, megdöbbentően realisztikus alkotás. A film legkeményebb jelenete még csak nem is a két nő könyörtelen megerőszakolása. Sokkal inkább a poros, gyakorlatilag teljesen kiürült faluban, az ütött-kopott házak között járkáló tébolyult fiatal nő jelenete, aki zokogva kínálja a meztelen melléből a tejet, hiszen az ő gyermeke meghalt, nincs már rá szüksége. Ez valami egészen elképesztő, szívszorító pillanata az alkotásnak.
Az arcokról készült közeli képek, a háborús felvételek és a jellegzetes olasz temperamentum kézzelfogható közelségbe hozza számunkra a szenvedést és a megpróbáltatásokat, amelyeket át kell élnie a szereplőknek. A film nem ítélkezik abból a szempontból, hogy a nácik vagy a szövetségesek a jók vagy rosszak. A mozi nagy erénye, hogy nem lesz belőle propagandafilm, magát a háborút ítéli el, hiszen az erőszak, az értelmetlen pusztítás és a halál mindenkinek egyformán fáj.
Sophia Loren káprázatosan tündököl ebben a filmben, nem véletlen, hogy ez az alkotás tette őt világhírű színésznővé. Az ekkor mindössze 27 éves Belmondo nagyszerű stílusérzékkel, elegánsan és könnyeden hozza az idealista, szentimentális, de ugyanakkor meg nem értett lázadó fiatal értelmiségit. Nagyszerűen és végtelenül nagyvonalúan engedi át Lorennek a vásznat a közös jeleneteikben. Igaz, az isteni Sophia mellett, valljuk be, nem sok színésznek osztanak lapot, mert egész egyszerűen betölti a vásznat, elviszi a show-t mindenki elől. De ez a tulajdonság a legnagyobbak sajátja, mint ahogy Belmondo intelligens játéka is.
Érdekes, hogy eredetileg Sophia Lorenre a lány szerepét osztották, ésAnna Magnanialakította volna az anyát, ő azonban Lorent javasolta maga helyett. 1988-ban ez a film sem kerülhette el az újbóli megfilmesítést. EzúttalDino Risirendezésében, ugyancsak Lorennel a főszerepben, de meg sem közelítette az eredeti Oscar-díjas alkotás sikerét. Valójában ez a film Sophia Loren jutalomjátéka, de egyrészt filmtörténeti szempontból megkerülhetetlen alkotás, másrészt pedig Belmondo fontos Oscar-díjas filmje, így a toplistánkon elért bronzérme megkérdőjelezhetetlen.
Idővonal:Az Egy asszony meg a lánya című filmet 1960-ban mutatták be, abban az évben, amikor a szovjetek lelőttek egy U–2-es típusú amerikai kémrepülőgépet a Szovjetunió fölött. A hidegháború részeként nemzetközi politikai és médiabotrány kerekedett az esetből. Belga Kongó elnyerte függetlenségét Belgiumtól, és Kongó-Kinshasa néven önálló állammá vált, az amerikai kormány rendeletileg betiltotta a kőolaj exportját Kubába, s egyidejűleg a Kubából érkező importot is, tenger alatti telefonkábelt építettek ki Lengyelország és Dánia között, Lengyelország, Csehszlovákia, az NDK és a Szovjetunió közös jegyzékben tiltakozott a nyugatnémet militarizmus ellen, felszólítva minden nemzetet és államot arra, hogy ne engedélyezzék, hogy a Bundeswehrt nukleáris fegyverekkel lássák el, Mauritánia deklarálta függetlenségét Franciaországtól, és Ciprus is függetlenné vált Nagy-Britanniától. (Wikipédia)
Tartsanak velünk filmes időutazásunk következő állomására is! Izgalmas lesz, hiszen a jövő héten már a Belmondo filmjeit bemutató sorozatunk ezüstérmeséhez érünk.
Borítókép: A gyönyörű özvegyasszony, Cesira (Sophia Loren) és a javíthatatlan idealista Michele (Jean-Paul Belmondo) együtt a film egyik ikonikus jelenetében (Forrás: Mafab.hu)
Művei Alberto Moravia alábbi művei jelentek meg magyarul[3]: A római lány - Fordította: Kismárton András Budapest, Európa Könyvkiadó, 1983 Az unalom - Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa Könyvkiadó, 1981 A megvetés - Fordította: Székely Éva Budapest, Európa, 1982 1934 - Fordította: Faragó Éva Európa, 1985 A megalkuvó Fordította: Füsi József Budapest, Európa, 1983 Én és "őkelme" Fordította: Székely Éva Helikon, cop. 1996 Agostino: kisregények Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 2004 A közönyösök Fordította: Dankó Éva Budapest, General Press, [2000] Egy asszony meg a lánya Fordította: Gellért Gábor Budapest, Európa, 1960 Gyilkosság a teniszklubban: elbeszélések Válogatta Lator László Budapest, Európa, 1969 A figyelem Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 2005 Római történetek Fordította: Gellért Gábor Budapest, Európa, 1987, cop. 1957 Levelek a Szaharából Fordította: Zsámboki Zoltán Budapest, Európa, 1986 Római utazás Fordította: Szentgyörgyi Rita Budapest, Fortuna, 1993 Történelem előtti történetek Fordította: Székely Éva Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó, 2000 A pici, A csocsára Fordította: Gellért Gábor Budapest, Terra, 1959 A leselkedő Fordította: Magyaróssy Gizella Budapest, Európa, 1988
Igen, részben igaza van a kritikának. Mert Moravia regénye gazdagabb, teljesebb körképet ad az észak-olaszországi menekülők és rettegek életéről, az olvasó következetesebben és mélyebben éli át az anyának s lányának tragédiáját, mint a filmben. Az ilyen összehasonlítások azonban — amelyek, minél nagyobb az eredeti mű, annál biztosabban billentik az irodalmi alkotás javára a mérleget — gyakran elszakítják a film jellemzését és bírálatát a néző-látta önálló művészi alkotástól. Pedig az Egy asszony meg a lánya, mint Vittorio de Sica önálló alkotása, kiállna a kritika tüzét. Érdemessé teszi erre elsősorban Cesira portréja. Az asszony, akit Sophia Loren alakít, az egykor szépséges parasztlány, aki a szerelemről lemondva egy öreg kereskedőhöz kötötte életét, és most özvegyen, minden álmát lánya köré szövi. Rosettát alkarja olyan tisztának és boldognak látni, amilyen maga sohasem lehetett. Őmiatta menekül el Rómáiból, odahagyva otthonát, üzletét, s már csaknem meglelt örömét is. Rosettát őrzi, félti, érte szedi össze borsos áron, tíz körömmel és furfanggal is az ennivalót, érte alkarja túlélni a háborút. A bekövetkező katasztrófa azonban (katonák erőszakot követnek el a még nővé sem serdült bakfislányon) nemcsak a lány testét roncsolja össze, de jóvátehetetlen sebet üt a lelkén. A lány tragédiáját a film Cesira fájdalmának, mérhetetlen keserűségének, összetört reményei romján felizzó dühének ábrázolásával teszi emlékezetessé. Sophia Loren, — aki ezért az alakításáért Oscar-díjat kapott, — ebben a szerepében bebizonyítja: nemcsak szépségével, művészetével is tündököl. Az életedzett parasztasszony természetes, olykor durvább színekben is jelentkező, őszintén áradó humora, földközelben lélegző józansága, olasz temperamentuma, az anyai szeretet póz nélkül magasra ívelő lírája, mintha egy modem Kurázsi mama alakjában ötvöződne egybe. Raf Valloné is, Belmondo is szinte csak statiszták Sophia Loren kétórás, emlékezetes filmmonológjában.
