A ZSIDÓ.

ÍRTA:
DR. FLESCH ÁRMIN
MOHÁCSI FŐRABBI.

II. KIADÁS.
MOHÁCSON,
NYOMATOTT ROSENTHAL MÁRK ÉS FIA KÖNYVNYOMDÁJÁBAN
1911.

I.

Általános elvek a vallásról.

Világfi: Oh mily véletlen, hogy egy városba
józott össze bennünket az élet, legalább alkalmunk
lesz felújítani azon ismeretséget, esetleg barátságot,
mely bennünket mint földieket gyermekkorunkban
összefűzött, hisz szülői házunkban is egy szellem
uralkodott, apáink is együtt küzdöttek érettünk és így
(esz elég anyagunk a múlt kedves emlékeinek feltárására
és a jelen uralkodó eszméinek őszinte megbeszélésére.

Jámbor: Részemről igazán örülök, hogy Isten
Önt ide vezérelte enyéim körébe és bizonyára kellemes
az érintkezés olyannal, kivel a gyermekkor boldog
tavaszát együtt élveztük; most, mikor mindketten
megismertük az életet a maga árny- és fényoldalában
is kölcsönös tapasztalatainkat egymással közölhetjük
izzal az őszinte meleg érzéssel, mely két rokonérző
szívet egyesít. Hiszem, hogy családjaink is egymást
negismerve, a rokonérzés fentartásához esetleg felújításához
hozzá fognak járulni.

Világfi: Teljes készséggel fogok iparkodni a
szép együttélés megteremtéséhez, de félek, hogy nem
rendelkezünk azokkal a feltételekkel, melyek ahhoz
lső sorban megköveteltetnek.

Jámbor: És ugyan mik lesznek azok?

Világfi: A lelkiélet elveinek azonosságát értem.
Már első szavából felismertem, hogy meglehetős tér
választ el bennünket egymástól.

Jámbor: Ugyan miből gondolja a barátság felállásának
lehetetlenségét, mikor azt mindketten szeretnők
megkötni?

Világfi: Azt hiszem, hogy felfogásunk a világról
és annak eszméiről homlokegyenest ellentétesek. Ön
Istent említ, mint akinek akarata valósult meg az én
idejöttömben, én pedig egész más gondolkodásmódú
vagyok és ha nyíltan kimondom: Istennel és vallással
sohasem foglalkozom, tehát aligha érthetjük meg
egymást.

Jámbor: Csak nem lett atheista?

Világfi: Amint nem vagyok theista, úgy nem
vagyok atheista sem. Nem mondhatom, hogy bármiféle
bölcsészeti elmélet vagy tudományos kutatás arra
indított volna, hogy megtagadjam Isten létét, hazudnám
ha mondanám, hogy bármikor is ilyféle nyilatkozatot
tettem volna, hogy nincs Isten − de részint
tanulmányaimmal való elfoglaltság, sok viszontagságom,
utazgatásom és életküzdelmeim közepette nem
jutottam hozzá, hogy kérdezzem önmagamtól, hogy
mennyire él bennem az isteni gondolat, sőt hogy egyáltalában
tudnék-e még hinni Istenben; bár az tagadhatlan,
hogyha kellemetlenség ért vagy fájdalom sújtott,
szinte önkénytelenül is kitört bánatos keblemből e
szó: Isten segíts!

Jámbor: Tehát ön is olyanféle atheista, ki mondani
szokta: »bei Gott, ich bin ein Atheist!« Szavaiból
kiveszem, hogy Isten gondolata nem veszett még
ki teljesen lelkéből, csak nem volt senki, ki azt élesztette
volna és szavaival a kellő öntudatra hozta volna.
Tehát azt hiszem, hogy ezen köztünk fennálló véle15
ményeltérés nem fogja lehetetlenné tenni az egymással
való érintkezést.

Világfi: Biz örömmel fogadnám, ha társalgásunk
közben megismertetne azzal a lelkivilággal, melyben
ön él, kinek arcáról sugárzik az élettel való megelégedettsége,
vagy mondjuk lelkének egyensúlya és szinte
irigylem ezt öntől.

Jámbor: Ha ez igaz, akkor ugyanazt még ön is
elérheti és örülnék, ha erőmmel hozzájárulhatnék
ahhoz, hogy ön lelkében is a vallás mély gyökeret
verhetne.

Világfi: Csak nem képzeli, hogy én belőlem is
oly szent ember lehetne, minőnek önt tartják és a
milyennek ön tényleg mutatkozik?

Jámbor: A ki engem szentnek mond az nem
tud gondolkodni és tudatlan ember, mert azt féligmeddig
tanult embernek tudnia kell, hogy nálunk
zsidóknál szent ember nincs. Szent csak Isten, az ő
eszméi, az ő megnyilatkozott akarata a thóra − de
még magát Mózest sem nevezzük szentnek, mert
porhüvellyel környezett lény arra az erkölcsi magaslatra
fel nem emelkedhetik. De különben mielőbb én
a zsidóság eszméiről kezdenék elmélkedni, tisztába
kell jönnöm az iránt, vajjon ön zsidó-e még?

Világfi: A mennyiben szüleim azok voltak és
én nem tértem át más hitre, joggal mondhatom talán,
hogy az vagyok.

Jámbor: Hogy oly öntudatosan hangoztatja, hogy
még az, tanúságot tesz arról, hogy gyermekkori benyomásai,
miket a szülői házban véstek lelkébe, még
nem törlődtek ki teljesen, daczára állításának, hogy
vallásos ügyekkel sohasem foglalkozott. Mily könnyen
tartozhatott volna ön is azok sorába, kik minden nagyobb
lelki megindultság nélkül adnak alkalmat arra
a csekélységre, hogy születési anyakönyvük jegyzet
rovatába bevezessék e néhány szóból álló szöveget:
»ekkor és ekkor áttért erre és erre a hitre« − és
tovább éli világát, mintha semmi sem történt volna.

Világfi: Ilyet nem tettem és sohasem fogok tenni.
Tiltakozik ellene nemcsak a kegyelet elhalt jó szüleim
iránt, de egyéni öntudatom, jellemem is, mert ha bármely
vallás szabványait meg akarnám tartani, akkor
miért nem azt, melyben születtem, nevelkedtem, rokonságom
és őseim éltek és nem hiszem, hogy bárki is
midőn e lépésre elhatározta magát azért tette, mert a
vallás tételeit, parancsait, elveit, mély eszméit alapos
tudományos érvekkel bonczolgatta és arra az eredményre
jutott volna, hogy a tiszta tudományosan
képzett értelem őt arra bírja, hogy az egyik vallást
elhagyja és a másiknak karjaiba dobja magát.

Jámbor: Nagyon örülök, hogy ön ebben a fontos
pontban velem teljesen egyetért, sőt azt hiszem
erre nézve aligha lehetséges más felfogás, de vajjon
ellent tudott-e állani annak a sok csábításnak, mely-
Iyel azokat édesgetik, kikben nem vert mély gyökeret
Izrael vallása, tehát nem tudnak lemondani sok anyagi
előnyről, társadalmi állásokról, kedvezményekről, sőt
gyakran üldöztetést, gúnyt, megaláztatást is kell szenvednie
annak, ki ezen legrégibb vallásnak a híve akar
maradni.

Világfi: Megvallom, nem egyszer hoztak ily helyzetbe,
sőt sok kísértésnek kellett ellentállnom nekem,
ki csaknem mindig keresztény társaságokban forgolódtam.
Mily gyakran hallottam, hogy ugyan miért
nem szabadulok meg attól a kényelmetlen tehertől,
melybe véletlenül bele születtem; miért maradok zsidó,
mely nevet az előkelő körökben állandóan csak gúnyolódás
és szánalmas mosoly kíséretében ejtenek ki
sőt tényleg felajánlottak oly állást, melyet zsidó létemre
semmi esetben sem érhetek el, még azt is bevallom,
hogy nőm hajlandó lett volna erre a lépésre
már csak gyermekeink jövőjét tartva szem előtt, azt
hangsúlyozva folyton, hogy úgy sem tartunk semmit
a zsidók vallásából, tehát a zsidók nem tekintenek
maguk közé tartozónak. Legyünk legalább külsőleg
tagjai annak a vallásfelekezetnek, mely hazánkban
minden előnyt és jólétet biztosít.

Jámbor: Önben úgy látszik teljes öntudatlanul
élt a zsidóságnak az a mély meggyőződése, hogy
vallással, mint lelkünk legszentebb kincsével képmutatósdit
játszani nem lehet. Ön érezte, hogy megundorodik
önmaga előtt, ha kapzsi üzletet folytat meggyőződésével
és tudta, hogy ép oly megvetéssel fogadják
azon hívek, melyek közé vallásilag betolakodik
− hisz látják az anyagi haszonlesést, az aljas indító
okot − mint azok, kiktől mint esküszegő katona otthagyja
a zászlót, mikor még csak veszély sem fenyeget
− bár tisztában vagyunk azzal, hogy mi történik
a hűtlen katonává! − akinek igenis kötessége nehéz
küzdelmet vívnia annak becsületéért és mily alávaló
áruló az, ki azt nem tette.

Világfi: Éreztem, hogy nem tudnék keresztény
lenni bármennyire kecsegtető is azon tudat, hogy tagjai
vagyunk oly vallásos közösségnek, mely nemcsak
hatalmas számarányával, tehát tekintélyével védi meg
a híveket: hanem szertartásainak fényes pompával
egyesített külső megnyilvánulásával hat a tömegre és
tagadhatlan jó benyomást tesz az érzékekre! Mindenkoron
sajnáltam, hegy miért nem tudja Izrael vallása
is ily eszközökkel magához csábítani azokat, kik
születésüknél fogva ebben a hitben maradnak meg.

Jámbor: Ép az előbb hivatkozott ön lelkének
erejére, mely undorítólag hatott volna, ha meggyőze
dését − azaz jellemének szilárd alapját − megingatni
akarta volna, vagyis mondjuk ki: ha vallásunkat úgy
akarnók cserélgetni, mint egy ruhadarabot, melyet
megunva ledobunk és helyébe egy a pillanatban tetszetős
divatosabbat öltenénk fel. Mi lesz akkor, ha
ezt a divatot egy még újabb fogja felváltani? Azután
a lélek erejével, mely a hittel kizárólag forrt össze, mi
összefüggésben áll annak az érzékeket csábító külső
megnyilvánulása? Nem érzékünk teszik az embert −)
testünk a foglalat, de az még nem azonos azzal a
drágakővel, melyet körülvesz: porhüvelyünk nem a
lélek, a gondolat, az érzés, az erkölcs, az akarat −
ezek csak külső eszközök, melyek segítségével kell
jutnunk a láthatatlanhoz − mint a természet csodá-
Iásával jutunk Istenhez, az alkotóhoz!

Világfi: Tehát a zsidók vallása mit sem ad a
külsőségekre, hanem csakis a lélek hatalmába helyezi
bizodalmát?

Jámbor: Igen is ad arra is, sőt nagyon sokat,
hogy külső tettekben, egyes úgynevezett szertartásokban
juttassa mindenki kifejezésre benső gondolkodását,
érzését, hisz a lélek nem adhatja másképen közre
tartalmát hacsak nem a test vagy mondjuk érzékeink
közvetítésével, a mennyiben mi testi életet élünk. De,
mikép tarthatta volna fenn magát Izrael vallása, ha
lényege vagy létfeltétele külsőségekhez, fényes, ragyogó
mezhez, pompához lett volna fűzve: miután a nép,
mely hivatva volt ezen vallást megőrizni, fentartani
és terjeszteni, bizonyára annak akarata folytán − ki
e népet arra kiválasztotta − kénytelen volt elhagyni
hazáját, vallásos életének középpontját a jeruzsálemi
szentélyt, hol szintén fejtettek ki fényt az áldozatok
bemutatásánál vagy a királyok, midőn világi hatalmu19
kat akarták megőrizni a külső tekintéllyel: így azonban
Izrael népe megtartotta vallását − és meg is fogja
tartani azt, amíg mint ilyen különálló nép fennállani
akar − mikor már rég megszűnt nemzeti életet élni
és mint önálló állam szerepelhetni: kell tehát, hogy
vallásának ereje ne lett légyen függővé téve külső
hatalmi befolyástól, hanem tisztán és kizárólag a lelki
élet uralmában keresse gyökerét és erejét.

Világfi: Mi képezi tehát a vallás lényegét, mert
kell valaminek lennie, ami az egész világon szétszórt
zsidóságot egy egységes néppé tudja egybeolvasztani
anélkül, hogy volna oly szervezete mint pl. a katholicismusnak
van, hol a Rómában székelő feje − a
pápa − az egész világon szétszórt hitbelieket az ő
parancsszavával és csalhatatlan dogmájával irányítja,
az ő rendelkezése kötelező összes híveire: van tehát
egy középpont, honnan az eszmék kiindulnak és a
hol összefolynak; de mi egyesíti az egyik világrészben
lakó zsidót a másik világrészben lakó zsidóval, ki
kormányozza az ő vallásukat, szabja meg irányelveiket
és alkalmazza a korszellem követelményeihez?

Jámbor: Senki, nincs központi vezetőségünk, de
meg van a mi vallásunk a mint az a szentírásban és
a tudományos tanokban le van téve, melyet Isten Mózes
által kihirdetett a Sinai hegyen − ez törvénykönyve
a zsidó összességnek és az egyesnek; ez az alap,
melyen felépült ittlétünk sziklavára, ebben találta lelkünk
a maga erejét, biztonságát, irányítóját az élet minden
eshetőségére nézve; ha szentírása vele volt ~ meg
volt a zsidóság és mert soha semmi külső hatalom
vagy erőszak azt lelkéből ki nem ragadhatta: tehát a
zsidóság sohasem szűnt meg létezni, mióta Ábrahám
ősapánk felismerte és hirdette az Egyistent, azóta e
nép él, tudtak felőle és számoltak vele, mint tényező20
vel, melyet tekintetbe kellett venni és fognak is ezen
néppel mindenkoron mint olyannal törődni, mely az
Egyisten hitet legrégebben, legtisztábban és legodaadóbban
tanítja és valósítja!

Világfi: Ez utóbbi kifejezést nem tudom tisztán
megérteni, hogy az Egyisten hitet megvalósítja Izrael.
Véleményem szerint a hitelvek − tételek bizonyos
bölcsészeti tanítások és szabványok elfogadásában
rejlő dogmák.
Jámbor: Vallásunk nem helyez nagy súlyt a hitelvek
philosophiai elméleti részére, a gyakorlati életben
legalább legfőbb fontosságot az érzés felkeltésére
helyezi, sohasem törődik azzal, hogy mit hisz valaki,
milyen tudományos kutatás eredményekép szívta magába
azt az érzést, mely lelkét felemeli a legmagasztosabb
eszméhez Istenhez és annak szolgálatának
szenteli erejét és összes képességét, akaratának és
cselekedetének legyenek erkölcsi törvényei, melyeket
Isten adott.

Világfi: Tehát egyáltalán nincsenek a zsidóságban
hittételek, melyek elismerése nélkül nem nevezhető
valaki zsidónak? Tudtommal tanultuk a tizen:
három hitágazatot és azt hiszem, hogy azok képezik
vallásunk alapfogalmait?
Jámbor: Vallásunk alapját a szentírás − közelebbről
megjelölve Mózes öt könyve képezi. Abban
van letéve Isten akarata, mely nélkül a zsidó világfelfogás
épúgy nem képzelhető, mint a phisikai világ
nap nélkül; ott van az ember hivatása, Izrael nép
célja és törekvésének iránya; ott található fel azon
lelkikapocs, mely e népet Istenéhez és a többi népekhez
fűzi, ez a könyv szent, mert felölel mindent, ami
után e népnek vágyódnia és kívánkoznia szabad.
Világfi: Én azt hiszem ez csak olyan általános21
ságban tartott phrázis, mely alkalmas lehet a vakon
hívőket arra bírni, hogy meg ne ingattassék amaz
tekintély, melynek e könyv örvend igaz, hogy nemcsak
Izrael népénél, hanem az egész emberiségnél.
Jámbor: Nagyon felületesen és minden alap nélkül
ítél az, ki azt hirdeti, »hogy a zsidóságnak meg van
tiltva a szentírásban kutatni és annak értelmébe behatolni!
« Maga a szentírás teszi a zsidó népnek legelső
és legszentebb kötelességévé, hogy »éjjel és
nappal fürkésszen benne« − tanulja azt meg, terjessze
azt, tanítsa azt gyermekeivel és nincs nép e világon,
melynek a tudományos kutatást, az értelem felvilágosítását,
az ész kiművelését jobban szívére kötötték
volna, mint a biblia teszi azt Izraelnek.

Világfi: Dehát minden tudomány, mellyel egy
tanúit vagy művelt embernek kell vagy lehet foglalkoznia
− csak nincs benn a bibliában és talán más
könyveket is szabad és kell tanulmányozni, ha élni
akarunk és haladni akarunk a korral és a tudománnyal?

Jámbor: Ugyan kinek juthat eszébe ilyesmit
tagadni, hisz a nyelvtudományokat − mathematicát,
phisikát és a többi számtalan disciplinát nem lehet
Mózes öt könyvéből akarni kitanulni − ez absurd
felfogás és olyasmi volna, a mi a józan ésszel teljesen
ellentétben volna! Ezt nem állíthatja és nem is gondolta
senki soha, sőt maga a szentírás tiltaná meg
elsősorban azt, hogy más könyvet ne vegyünk kezünkbe,
mint a bibliát.

Világfi: Hát akkor miért tünteti fel a bibliát
olyan könyvnek, mely felöleli Izrael népének egész
gondolatvilágát?

Jámbor: Annyiban mondhatom, mert ebből meríti
a nép erkölcsi-vallásos öntudatát, ez serkenti Isten
szellemének minél tökéletesebb megértésére, a tudás],
az igazság felkutatására, ez köti minden egyesnek'
szívére: Tanulj, tudjál, érts meg mindent a mihez
érzékeddel hozzáférhetsz, a mit Isten a természetben
számodra feltár és a mi soha egyetlen népnél sem
volt, hogy minden tudásod arra vezéreljen, hogy
erkölcsi lényedet, melyet Isten a saját tökéletességének
képmására alkotott − iparkodjál Istenhez közelebb
hozni, önmagad javítására, tökéletesbítésére.

Világfi: Tehát a tudományos kutatás czélja ne
maga a tudomány legyen − hanem ez egy más czél
szolgálatába szegődjék, nem találom itt azt a középkorban
hangoztatott elvet érvényesülni: philosophia
est ancilla theologiae − a bölcsészet szolgálónője a
theológiának, a mit a mai modern kor éppenséggel
sem hajlandó elismerni?

Jámbor: Sőt a zsidóság szeretné legkevésbbé
látni a tudományt békókba verve a theológiai dogmák
alárendeltjekép, hanem mint Isten szelleme, mint szikra
az égi tűzből igenis szíttassék szabadon, korlátlanul
és világítson minél tökéletesebben!

Világfi: Mikép egyeztethető meg ezen állítás
fenti szavaival, hogy erkölcsiségünk tökéletesítésére
kell azt fordítanunk.
Jámbor: Ezt fentartom és csak akkor volna ellentétben,
ha az ember csak értelemmel volna felruházva
és más czéí elérése után nem kellene összes képességeivel
törekednie, de jól tudja mindenki, hogy életünk
oly beosztására, minőt a vallás követel meg tőlünk,
nem elég az értelemnek tudományos kiképzése
hanem kell a szív, a jellem és erkölcsnek azon tökéletes
fejlesztése, hogy az összhang meg ne zavartassék
és az életideál megvalósítható legyen.

Világfi: Ép az a nehéz, felállítani elveket és
azok szerint rendezni be a mindennapi élet ezer meg
ezer igényeit úgy, amint azt a kor művelt szelleme a
társadalom finomított ízlése megköveteli, amely folyton
halad, fejlődik, változik.

Jámbor: Részemről ily ideális életelvnek a vallásomat,
annak tanításait, szabványait, szertartásait tekintem
a mint azok a szentírásban és a hagyományos zsidó
felfogásban nekünk át vannak közkincs gyanánt adva.

Világfi: No arra kíváncsi vagyok, hogyan lehet
a szentírásnak vagy egyáltalában a vallásnak, különösen
az oly régi vallásnak minő a zsidóké − tanításait
életelv gyanánt venni a mai korra nézve és hogyan
lehet azok szerint igazodni?

Jámbor: Én meg arra vagyok kíváncsi, mikép
lehet a nélkül betölteni az életfeladatokat, mert lelkiismeretességet,
jellemszilárdságot, becsületességet, igazságot,
hűséget csak nem nélkülözhetünk?

Világfi: Ezeket a tulajdonságokat máshol nem
lehet elsajátítani, csak a szentírásban találhatók azok
fel? Hát a színdarabok nem tartalmaznak erkölcsi
oktatásokat és a legtöbb regény nem valamely erkölcsi
tan vagy bizonyos komoly életelv megvilágítására
csoportosítja az ő személyeit, hőseit vagy elbuktatja
vagy diadalra juttatja az erkölcsi igazságszolgáltatás
elveinél fogva talán az elbeszélésekben, történelemben,
hírlapokban, sőt társaskörökben és a társadalmi érintkezésben
nem követelik meg, hogy az erkölcs törvényeinek
megfeleljünk, tehát nincs elég forrásunk erkölcsiséget
tanulnunk a szentíráson kívül is, mely
könyvet csak a papok tanulmányozzák vagy legfeljebb
iskolákban a gyermekekkel tanítják.

Jámbor: Már ez maga is tévedés, hogy a szentírást
csak papok tanulmányozzák. Tudtommal nem
számítható a félig művelt emberek közé sem az, ki a
szentírást nem ismeri. Nincs nép, kezdve a legalacsonyabb
műveltségűtől egész a világ legfejlettebb nemzetéig,
ahol az a könyvek-könyve nem képezné millió
meg millió embernek szellemi és erkölcsi táplálékát
− hisz tudvalevőleg minden élő nyelvre le van fordítva
és az egész emberiség közkincsét képezi.

Világfi: Hisz azt nem vontam kétségbe, sőt
említettem, hogy a gyermekek az iskolákban tanulják
is, de hát az ókor többi klassicus műveit is tanulmányozzák
és abból is meríthetik erkölcsi tudásukat, hisz
azokban is találhatok?

Jámbor: Azokat azonban alig lehet egymással
összehasonlítani. Míg minden más könyvben vagy
irodalmi termékben a jellem és az erkölcsiség csak
mint egy véletlen tulajdonság, mint egy vonás az élet
sok ezer meg ezer tünetéből, szinte nélkülözhető egész
mellékes tény gyanánt van feltüntetve: addig a szentírás
egész épülete azokból a sziklakövekből van felépítve,
mely az erkölcsiséget mint az élet legfontosabb,
legnélkülözhetlenebb feltételét veszi alapul, amire azután
az egész életirányzat és életcél annak összes
eszköze támaszkodik, oly feltétel gyanánt, mely nélkül
igazi élet nem is képzelhető. A zsidó ember az erkölcsi
törvényt nem egy emberi tekintély − legyen az bármily
nagy − alkotásának, vagy parancsának, kívánságának
vagy tilalmának tekinti, amelyek esetleg idő
és alkalomadtán feloldhatók vagy mellőzhetők: hanem
az erkölcsiséget szentnek tekinti, mert vallásának alapja,
egyik kiegészítő része, elválaszthatatlanul vele összeforrt
alkatelme, mert erkölcsileg jó, − tehát isteni,
tehát vallásbeli kötelmét képezi.

Világfi: És ezzel az erkölcsiség más színt, más
jelleget ölt, nagyobb vonzerővel vagy mélyebb, bensőbb
tartalommal lesz felruházva? Mi a különbség, ha
én nem lopok, vagy csalok, vagy hazudom, vagy egyéb
bfínt nem követek el, akár mert jellemem tiltakozik
ellene vagy vallásos szempontból tartózkodom tőle?

Jámbor: Igenis nagy a különbség közötte! Mert
az emberi jellem nagyon is tág fogalom és az ember
önmaga iránt mindig elnéző, kíméletes, talál kibúvót,
mentséget tetteire és csak annyit tart távol önmagától,
amennyit a világi bíróság megtorolni tud, vagy a miért
a nyilvánosság előtt állíttatik pellengérre, de ha a
véletlen körülmények úgy alakulnak, hogy nem kell
félni a nyilvános bírálattól, akkor csak olyan fogja
minden cselekedetében a tiszta igazság és jog, a becsület
és erény szabványát megfigyelni: ki lelkében
istent imád, kiről tudja és hiszi, hogy lát minden tettet:
hall már minden ébredező gondolatot: látja azt a rejtett
műhelyet, ahonnan terveink, szándékaink, mint
szikrák kipattannak és minden megvalósulásait figyelemmel
kíséri: és aki mélyen megvan arról győződve,
hogy nemes törekvése jutalmat, diadalt arat, minden
vallásellenes, erkölcstelen szava, mozdulata, tette büntetést
von maga után. Ám gondolja meg a különbséget
ezen két korlát között?

Világfi: Úgy tűnik ki szavaiból, mintha igazán
erkölcsös ember csak jámbor zsidó lehet, ki bizonyos
hitelveket hisz és ha azt nem hajlandó hinni, akkor
jellemtelen, erkölcstelen embernek kell lennie?

Jámbor: Ezt én nem mondom − és nem is
mondhatom. Mindenek előtt ha azt mondom, hogy:
»aki lelkében Istent imád« azalatt tudvalevőleg nemcsak
zsidó értendő, hisz a keresztény és mohamedán
is imád Istent, ezek is hisznek jutalomban és büntetésben,
az erkölcsiség törvényei, melyeket a szentírásból
átvettek sokban nem térhetnek el, sőt csaknem ugyanazonosoknak
tekinthetők.

Világfi: Tehát vallásosság nélkül nem tart lehetőnek
tisztességes embert − erkölcsös cselekedeteket?
Jámbor: Egyes cselekedeteket igen, de hogy az
egész élet csupa erkölcsös tettnek láncolatát képezze
− arra nem tartok képesnek embert, Kinek lelkében
nem gyökeredzik az isteni gondolat.

Világfi: Vajjon a józan ész, a művelt gyakorlati
értelem, a tudás, a szeméremérzet, az igazságnak
belénk oltott tudata nem elég biztosíték az ember
erkölcsi érzékének fentartására?

Jámbor: Bizonyos mértékig igen − amennyiben
ezen eszmék a társadalom fentartására elodázhatatlanul
szükségesek, múlhatatlanul megköveteltetnek, de
ép az emberiség története a múltban mint a jelenben
igazolja, hogy az egyes ember csak a saját véleményét
és felfogását tartván szem előtt az erkölcs fogalmának
mérlegelésére − és azért volt oly végtelen
sok a határ megszegése az enyém és tied, az igazság
és gonosz erőszak között, a becsület és jellemtelenség,
a való és hazugság között, − ezért tudunk annyi
kegyetlenségről, önzésről és sok oly gonosz tettről,
mely szégyenére válik az emberiségnek, míg ha mértékül
az isteni tant, a legtökéletesebb szabványt vették
volna, be máskép festene a világ!

Világfi: Nem hallott ön arról, hogy ép olyan
emberek, kik az isteni törvényekkel legkevésbbé sem
törődnek oly kiváló megtestesítői a becsületnek, a jellemes
önérzetnek, hogy hajlandók bármely pillanatban
életükkel síkra szállani, azt kockára tenni érettel

Jámbor: De csak azért, mert a korszellem kinövése
becstelennek, gyávának tekinti azt, ki nem hajlandó
fegyveres elégtételt venni a megsértett becsületért.
Arról is hallottam, hogy a kártyajáték közben
felmerült adósságokat, ha nem fedezik meghatározott
rövid időtartam alatt, akkor a becsület el van
veszve!

Világfi: Igaz, mert az ily adósságot férfias becsületszóra
csinálják − a többi féle adósságok nem
jönnek ily szigorú megítélés alá.

Jámbor: Furcsa felfogás, és én az én jámbor
együgyű lelkületemmel hajlandó volnék minden adósságot
a férfi becsület vagy mi több a vallásos becsületérzés
védpajzsa alá helyezni − természetesen nem
az alá, melyet csak fegyverrel, ölő szerszámmal lehet
kivívni vagy megőrizni.

Világfi: Ön természetesen gúnyolódik az ilynemű
bátorság megnyilvánulása fölött, mely életét kész feláldozni
becsületének megmentéseért.

Jámbor: Afölött nem gúnyolódom, hogy valaki
életét kész feláldozni. Nézze én mint jámbor istenfélő
zsidó szintén hajlandó volnék legszentebb kincsemet
életemet odadobni − bár mert nem magam vettem
magamnak nem is szabad magamnak eldobnom; de ha
attól függne életem, hogy kényszerítenének bálványokat
imádni, azok előtt leborulni vagy tanúságot tenni
nyilvánosan azok igazsága vagy isteni létezésük mellett;
vagy ha kényszerítenének arra, hogy öljek ártatlan
embert, ontsak ki ok nélkül emberi vért; vagy kényszerítenének
arra, hogy erkölcstelenséget, vérfertőzést
vagy hozzá hasonló istentagadást és káromló tettet
kövessek el; másrészt ha népem javát tudnám elősegíteni
vagy mint nemzetem tagja − melyhez tartozom
− saját életemmel annak javát, boldogságát tudnám
elősegíteni, megszerezni, egy pillanatig sem kételkedném
abban, hogy igenis fel kell áldoznom életemet
és tanúságot kell tennem annak szentségéről, kinek
életemét és mindenemet köszönhetem, vagyis Istennek.

Világfi: És ha valaki önt megsértené becsületé28
ben, azért nem volna hajlandó fegyveres elégtételt
kérni vagy adni még ha tudja azt, hogy ez esetben
gyávának tartják?

Jámbor: Az én fogalmam a becsületről más mint
az öné, ki egy esetleg dölyfös, gőgös, léha embernek
szándékos sértése miatt kész fegyverrel kezében akár
őt megölni − amit csak nem érdemel meg − akár
önmagát megöletni, tehát saját életét kioltani, ezzel
elterelni az ittlét szent feladatainak megvalósításától és
családját esetleg nyomorba sülyesztve.

Világfi: De hisz csak nem élhetek a gúnynak
és megvetésnek kitéve, mikor az általános felfogás
ilyen, az elől csak nem vonhatom magamat ki?

Jámbor: Önnek ép úgy mint minden komoly
embernek azon kellene dolgoznia, hogy e balítételen
a középkorból visszamaradt életfelfogáson változtasson
a müveit, öntudatos emberiség és a becsület fogalmát
tisztázva azok ellen, kik e legszentebb kincsünktől
bennünket megfosztani akarnának, vagy a közvélemény
megvetésében vagy a bíróság ítéletszavában kell keresni
az elégtételt.

Világfi: De ha a legfelsőbb körök ép azok,
melyek ezt a felfogást vallják és aki ellene vétene, azt
érdemtelennek ítélik a társadalom vezető körei a vele
való érintkezésre!

Jámbor: Én mint zsidó erre a betegségre a
gyógyszert önlelkemben és népem történetében keresem
és találom. A nagy tömeg az általánosnak nevezettek
felfogása nem mindig volt az erkölcsileg is
tökéletes, a helyes. A zsidóság a maga istenhitével,
istenszolgálatával, erkölcsi világnézetével is mindig
szemben találta magával a nagy tömeget a magát
nagy számánál és anyagi erejénél fogva csalhatatlannak
tartó társadalommal és daczára annak nem hajolt
meg előtte, tudott és mert vele daczolni, míg végre
a felvilágosodott és nemesbült társadalom belátta
annak az elkülönödött népnek életelvei igazságát és
azt szabad gyakorlatában többé nem gátolja.

Világfi: De hát nem tud mindenki szembeszállani
egy egész társadalommal és ezzel önmagának
sok kárt okozni.

Jámbor: Látja, pedig ez a becsület, a jellem,
hogy meggyőződésünk szent elveiért tudjunk lemondani
oly előnyökről, melyeket emberek juttatnak, melyek
bár testünket megörvendeztethethetik, anyagi jólétünket
fejleszthetik, hiúságunkat kielégíthetik: de lelkünket
nem nemesbíthetik, nem emelik fel az istenihez
közel − a tökéletes eszményig − és önérzetünket
lealacsonyítják és önmagunk iránti tisztelet lehetetlenné
teszik és meggátolják, hogy célunkat e földön
megvalósíthassuk.

Világfi: És mit tekint ön célnak e földön?

Jámbor: Amit Izrael népe fennállása óta célul tűz
ki magának! istent megközelíteni, azon tulajdonságokat
sajátítani el, milyeket Istennek tulajdonítunk.
Ő szent − mi is azok legyünk; ő irgalmas, könyörületes,
mi is azok legyünk; mi az ő képmására
vagyunk alkotva, törekednünk kell arra magunkat
érdemesítenünk.

Világfi: Csak nem akarja velem elhitetni, hogy
minden zsidó a legtökéletesebb ember és hogy nem
vétenek az erkölcs ellen?

Jámbor: Azt nem mondtam, dehát az egyes zsidó
nem azonosítható a zsidósággal, mely összeségében
már évezredek óta pecsételi meg vérével hitének
szentségét, tűri a társadalom üldözését, megvetését,
ezrenként lépett a máglyára hitelveinek igazságát és
szentségét igazolva és segített felépíteni azon világ30
rendet, mely egyedül képes az emberiség boldogítását
erkölcsi tökéletességét megteremteni.

Világfi: Ön itt a zsidóság világtörténeti hivatását
akarja ecsetelni, pedig azt napjainkban alig hajlandó
valaki elhinni már csak azért sem, mert Izrael
számra nézve oly elenyészően csekély különösen a
kereszténységgel szemben, hogy erkölcsi tevékenysége
fel sem ismerhető, számításba sem vehető!

Jámbor: Egy fáklya világossága mily nagy sötétségi
tért világít be − ehhez hasonlíthatjuk a zsidóság
tanításait, életével való példaadását. Nem tudja ön,
hogy Egyistent elismerni, hinni, imádni Izrael tanított
és tanít szünetlenül. És amit a keresztény társadalomban
erkölcsi cselekedetet lát, nem ismeri fel benne a
szentírásunk törvényeit, bár nem szokták mint azokat
feltüntetni, sőt ha megkérdeznénk egyeseket, bizonyára
hangosan tiltakoznának is ellene, pedig a valóságot
a tényt tagadni nem lehet. »Ezek a törvények a nép
okossága, gyakorlati életbölcsesége«, a világ leghíresebb
bölcsésze azokat »Kategoricus imperatívnek« nevezte,
mi pedig más szóval ugyanazt a mi vallásunknak
nevezzük, az elv, a törvény, vallásos parancs, melytől
ép úgy függővé van téve mindaz, a mi erkölcsösét
az emberek alkotnak: mint a gondolkodásban a logical,
a számolásban a mathematikai törvényektől. Azt
senki sem tagadhatja, hogy Izrael világnézete egyedül
és legelőször és leghathatósabban irányított minden
cselekedetet az erkölcsiség felé és azt tűntette fel mint
okos életczélt. Ő adott először tiszta fogalmat az
erkölcsi törvényekről. Izrael vallása ellentétben a pogány
bár tudományos világfelfogással nem engedte
Istenét az érzékiség mértékével és képzelő tehetségével
beszennyezni, hanem csakis tiszta erkölcsi ragyo31
gásban engedi a magasztos, láthatatlan fényözönének
sugarait megtörni.

Világfi: Ám érdekkel nézek azon fejtegetéseinek
elébe, mellyel ön hajlandó bemutatni egy zsidót, ki
vallását hűen megőrzi és miként gyakorolja azt, az
Egyisten hitet valósítva meg, a modern világnézettel
meg tudja azt egyeztetni. Ám menjünk végig a zsidóság
törvényein, szabványain, vajjon beleilleszthetők-e
azok abba az életmódba, melyet egy mai művelt embernek
folytatnia kell.

Jámbor: Készséggel tárom fel vallásos életem
minden legrejtettebb zegét-zugát, hogy lássa, miszerint
évezrek előtt adott törvények még nem avultak el,
legalább azon eszmékben nem, melyeknek hordozói.
És tényleg a zsidóság vallását, hitét Istenben − melyet
én oly sokszor hangoztatok − nem lehet tisztákban
és szebben bemutatni, mintha ama tetteket tüntetem
fel, melyekben a hit átragyog. Izrael Istenét
sohasem elvont tanításokkal, hanem tettekkel tisztelte
és imádta.

forrás és folytatás: http://mtdaportal.extra.hu/Bokk_zsidokerdes.html