Payday Loans

Keresés

Liszt Ferenc - A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon
Az emberi élet minősége/boldogsága magyarán szólva
2011. május 14. szombat, 07:28

roma_temetes

Liszt Ferenc - A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon


Szinte hihetetlen, mégis igaz: a 19. század egyik legnagyobb hatású művészének, Liszt Ferencnek A cigányokról és a cigány zenéről Magyarországon című könyve az első francia (Des Bohémiens et de leur musique en Hongrie, Párizs, 1859), majd az azt követő magyar nyelvű kiadás (Pest, 1861) után egészen a jelen kötet megjelenéséig, közel másfél évszázadon át nem látott napvilágot újból magyarul. Amiből következik, hogy a mű bírálóinak többsége úgy mondott – többnyire elmarasztaló – ítéletet róla, hogy az meg sem fordult a kezén.
Mert bírálók voltak bőven. Mindjárt az első már akkor nekirontott a világhírű mesternek, amikor a mű még meg sem jelent. „Uram! Mit művel Ön?” – kiáltott fel 1859 augusztusában nyílt levelében Simonffy Kálmán, népszerű dalok komponistája, nyilvánvalóan arra a felzúdulásra reagálva, melyet a Cigányokról néhány részletének előzetes közlése keltett Pesten és Budán. „Mit ír azon röpiratában, melyet magam ugyan még nem olvastam, de melyből az összes magyar hírlapirodalom idézi a következő helyet: ´A magyar zene nem a magyar nemzeté, hanem a cigányé´.”
Igen, helyben vagyunk. Másfél évszázada él az a vád Liszt könyve ellen („magam ugyan nem olvastam”), hogy a magyaroktól eltagadta saját zenéjüket, és hogy a cigány muzsikusok előadta darabokat tökéletesen félreismerte, midőn azt föltételezte, hogy valami ősi cigány (indiai) zenei örökség letisztult alkotásai.
Az igazat megvallva mindkét vád jogos. Ám mielőtt a részletekbe mennénk – ahol nem csak az ördög, de olykor az angyal is lakozik – további vádakat is sorra kell vennünk.
Mert van még tovább is. Hogy egy nem kevésbé vaskos váddal folytassuk, a Lisztről szóló tanulmányok időről időre leszögezik, hogy a Cigányokról szerzője antiszemita. A műben ugyanis, mielőtt Liszt rátérne a cigány életmód és zene elemzésére, egy hosszú szakasz a zsidó zenével foglalkozik. És ennek a résznek létezhet egy olyan olvasata is, hogy a szerző szerint a zsidók az önálló alkotásra képtelenek, nincs kreatív tehetségük, csupán az előadásban produkálnak jelentőset.
Valóban van egy ilyen olvasat, valóban foroghatott valami ilyesmi Liszt fejében – amivel éppúgy melléfogott, mint a magyar zenei tehetséget illetően. De ettől még éppúgy nem volt antiszemita, ahogy magyargyűlölő sem. Aki veszi magának a fáradságot, hogy el is olvassa azokat a sorokat, amelyekről véleményt akar mondani, az a kérdéses rész után Lisztben a zsidóság felé mély empátiával, sőt rokonszenvvel forduló alkotót ismer meg.
Az igaz, hogy a második francia kiadásról (Párizs, 1881) ugyanez már kevésbé mondható el. Abban ugyanis a zsidókról szóló szakasz egy bízvást antiszemitának nevezhető résszel bővült – csakhogy ezt már nem Liszt írta. Hogy ki, rögvest kiderül.
Van ugyanis egy harmadik vád: hogy ezt a „zűrös” könyvet nem is Liszt írta, csak a nevét adta hozzá. Illetve a vád nem is ez, hanem így hangzik: Liszt a magánlevelein kívül semmi mást nem írt, egyetlen cikkének, tanulmányának és kötetének sem szerzője, azokat nagyrészt élettársai, előbb Marie D’Agoult grófnő, majd Carolyne Wittgenstein hercegné vetették papírra.
Ma már tudjuk, hogy sem az általános, sem a konkrét vád nem igaz. A Cigányokról című könyvet Liszt írta, az elejétől a végéig. Igaz, nem a saját kezével. Carolyne hercegné lányának visszaemlékezéseiből tudni lehet, hogy a nagy zeneszerző Carolyne-nak diktált – ezt a könyvet is, mást is –, másnap felolvastatta magának a letisztázott kéziratot, saját kezűleg javított rajta, és még a nyomdai korrektúrát is maga végezte el. Az igaz, hogy munka közben többen dolgoztak a keze alá, egyes részletek, adatok kikutatásával tanítványait bízta meg, bizonyos megfogalmazásokat a hercegnére hagyott – ahogy a reneszánsz mesterek is tanítványaikra bízták képükön egy-egy ló, drapéria, távoli épület megfestését. De ismételjük, nem ment úgy kézirat a nyomdába, hogy azt ő jóvá ne hagyta volna. Idézzük szó szerint Carolyne lányát, Marie hercegnőt: „Tanúsíthatom, hogy Liszt kínos gonddal mérlegelt minden szót és minden frázist, amelyet anyám szívesen becsempészet volna, mert megmámorosodott a szép hangzásuktól.”
Tudnunk kell: Liszt tisztában volt saját zsenialitásával, és tudta, ez milyen felelősséggel jár. „Génie oblige!” (a zsenialitás kötelez) – mondta gyakran, és ehhez is tartotta magát. Teljesen félreismeri őt, aki azt feltételezi, hogy nevét adta mindenféle csacskaságokhoz csak azért, hogy hírnevét öregbítse.
A Cigányokról – helyesebben a Bohémiens – második, 1881-es kiadásával más a baj. Ennek sajtó alá rendezésével Liszt bízta meg Carolyne hercegnét, de vagy előrehaladott kora miatt, vagy más okból ezúttal a nyomdába küldendő anyag szerzői ellenőrzése elmaradt. Így került az új kiadásba a hercegné több mint ötven oldalnyi betoldása, ködös filozofálás és meglehetősen durva elmélkedés a bolygó zsidó zsugori, kegyetlen és szolgalelkű természetéről. Nem csoda, hogy az új kiadást zajos botrány fogadta, és Lisztet sokan próbálták rávenni, hogy határolódjon el tőle, tagadja meg. Ő azonban makacsul hallgatott, tartózkodott attól, hogy egykori kedvesét kínos helyzetbe hozza. De hangsúlyozzuk: mindennek az első kiadáshoz semmi köze.
És most ideje rátérnünk arra, hogyan is állunk Lisztnek azon állításával, hogy a magyarok zenéje valójában cigány zene. Hadd hozakodjunk itt elő egy egészen máshonnan vett példával. Tudjuk, hogy Columbus haláláig meg volt győződve róla: Indiába, vagy ha úgy tetszik, az ázsiai földrészre hajózott. Emiatt elvitatná-e valaki, hogy ő fedezte fel Amerikát? Liszt haláláig ragaszkodott ahhoz, hogy a Magyarországon hallott cigányzenében valami mély, ősi, indiai örökség továbbélését fedezte fel. Elvitathatná-e emiatt bárki, hogy nagy zenész volt, és hogy – például a Magyar Rapszódiákkal – hatalmas szolgálatot tett a magyar zenének?
Hogy tévedett, az kétségtelen. Mert amit Magyarországon cigányzeneként hallott, az minden volt, csak nem indiai örökség. Abban volt tiszta (nagyrészt magyar) népzene, voltak ismeretlen kismesterek dallamai, név szerint ismert szerzők (például Rózsavölgyi, Egressy) cím szerint azonosítható darabjai, az előadó saját leleményével, improvizációjával gazdagítva.
Csakhogy Liszt melléfogása érthető. Hogy nem talált rá a „tiszta forrásra”, az autentikus parasztzenére, azért igazán nem róhatjuk meg – kortársai között alig akadt, aki felfigyelt a pórnép dalaiban rejlő értékekre. Ugyanakkor cigányzeneként Liszt valami olyasmivel találkozott, ami ugyan sok forrásból táplálkozott, mégis kiforrott önálló minőségként mutatkozott. Midőn 1839-40 telén az ünnepelt vándormuzsikus világjáró útját megszakítva hazatért Magyarországra, megdöbbenve tapasztalta, hogy az ország tele van kiváló cigány muzsikusokkal, akik bár a kottát sem ismerik, olyan tűzzel és mesterségbeli tudással játszanak, ami a mestereknek is dicséretére válna. Mindenütt virtuózokba botlott, akik mind egy egységesnek mutatkozó zenei világot szólaltattak meg, elbűvölve, elandalítva, feltüzelve hallgatóikat.
És ezt a zenét minden magyar úgy hívta: cigányzene. És úgy értették: magyar zene. És így értette a világ, és nagyon sokan így értik ma is, ha Magyarországon vagy külföldön betérnek egy vendéglőbe, ahol cigánybanda muzsikál. Liszt melletti tanúként idézzünk meg egy másik világnagyságot, Bartók Bélát, a Cigányokról című könyvről szólván: „Mikor ez a könyv megjelent, nagy lett a felháborodás nálunk. Miért háborodtak fel a magyarok? Egyszerűen azért, mert arról, amit a magyarok cigányzenének neveznek, Liszt azt merészelte a könyvében állítani, hogy az – csakugyan cigányzene. (…) Liszt Ferencet csak részben terhelhetjük váddal téves következtetéseivel kapcsolatban; mindabból, amit módjában volt látni és hallani, aligha vonhatott le más eredményt, mint ami könyvéből kiviláglik.”
Amit tehát Liszt a cigányzene eredetéről mondott, tévedés, de megérthető tévedés. És egy nagyon fontos dologra fel kell hívnunk végre a figyelmet: a Cigányokról nem azért íródott, hogy ezt a téves következtetést alátámassza. Liszt számára ez az egész valójában mellékes, nem is értette, miért az a hatalmas felháborodás odahaza. Idézzük őt magát. „Egyébként ezen problema (hogy kié az eredet dicsősége – B. G.) megfejtése nem látszik előttünk valami nagy fontosságú lenni, s az, amit a cigányok zenéje és lelke közti benső viszonyról mondtunk, az által se meg nem erősíttetnék, ha a mi véleményünknek kedvezne, se ellenkező esetben meg nem gyöngíttetnék, miután a virtuozitas is bír költői és alkotó hatalommal.” Ezt a könyvet azért írta – akárcsak a többit –, hogy a cigány zene kapcsán az alkotásról, a művészetről szóljon. Ahhoz pedig értett.
A magyarellenesség vádja alól is könnyűszerrel felmenthetjük, megint csak a könyvéből idézve. „Ámde mivé vált volna a cigány a magyarok nélkül? Vajon nem a magyarok voltak-e egyedül, kik a cigányt békén hagyták? Kik nekik megengedték, hogy saját módjuk s tetszésük szerint éljenek, kik őket bizalmatlanság s ellenségeskedés nélkül látták jönni és menni, házaikba belépni, anélkül hogy őket mint igás marhát befognák, kik velük ittak s velük egy fészer alatt aludtak, anélkül hogy őket a természet örömei iránti ösztönükért gyalázólag sértenék, anélkül hogy a szabadság iránti szertelen szeretetüket kárhoztatnák? Bírván az érzet öntudatával, tisztelték a jelleget s szerették a cigány művészetet.” Ám számítsuk le a költői túlzást a fenti sorokból – akkor is egy toleráns, befogadó, a másság („jelleg”) iránt nyílt magyar társadalom képe áll előttünk. Ugyan mitől volna ez magyarellenes?
Fölösleges tovább sorolnunk a példákat. Sapienti sat – akit a fenti kettő nem győz meg arról, hogy Liszt cigány-könyvének helye van a magyar kultúrában, azt talán száz másik sem győzi meg. De akinek füle van a hallásra és szeme a látásra, annak ennyi is elég. Az belátja, képtelenség, hogy a mű közel másfél évszázadon át nem jelent meg magyarul. Egy zseninek még a tévedései is érdekesek és fontosak – és ezúttal sokkal többről van szó. Idézzük kitűnő monográfusát, Alan Walkert: „A Bohémiens legjobb részei pótolhatatlan meglátásokat kínálnak zenéről és zenészekről. Liszt számára a cigányzenész nemes vadember, akibe maga a természet helyezte a muzsikálás csodálatos adományát. Semmilyen formális képzést nem kapott, még kottát sem tud olvasni, s a zene úgy buzog belőle, mint a víz a szökőkútból. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lesz a cigányzenészből, tanár nélkül, virtuóz hegedűs, hangszerének tökéletes ura? Liszt számára ez újabb bizonyíték volt arra, hogy a zene istenadta dolog, az isteni terv része. Ez a központi gondolat olyannyira lenyűgözte, hogy könyvben akarta megörökíteni. Ez a Bohémiens igazi mondanivalója, amelyet csak akkor érthetünk meg, ha a könyvet immár nem egyszerűen egy sikertelen etnomuzikológiai próbálkozásnak tekintjük.”
Mindehhez még valamit hozzá kell tennünk: Liszt kortársaihoz képest szokatlan módon az elfogultságig menő rokonszenvet táplált a cigányok iránt. Nem egyszerűen a romantikus szabadságeszmény idealizált sablonképét festi róluk – bár ennek jelei azért fölfedezhetők –, hanem az isteni adottságban, a zenélni tudásban részes társakat látja bennük. Akár azt is mondhatnánk, hogy Liszt Ferenc máig hatóan ügyvédje a cigányok ügyének – ami önmagában is bőségesen elegendő ok arra, hogy könyve bekerüljön a Magyar Roma Történeti Könyvtár sorozatába.
Végezetül meg kell mondanunk – amit az olvasó is kétségkívül észrevett már, ha beleolvasott Liszt könyvébe –, hogy a Cigányokról egyáltalán nem könnyű olvasmány. Mondatai olykor alig követhetően burjánzók, gondolatmenete időnként csapongó és filozofálásba hajló. Ennek a könyvnek az olvasása az átlagosnál nagyobb szellemi erőfeszítést és kitartást igényel. De higgyék el, megéri. Aki kitartó, annak abban az élvezetben lesz része, hogy a 19. század egyik legnagyobb hatású művészének, Liszt Ferencnek szegődhet szellemi társául. Ami még prózában sem mindennapi élmény.
Kemény kötésben, 328 oldal, 1800 Ft