Ady Endre:
MIDÁSZ KIRÁLY SARJA

Susogó nádak mezejében járok,
Királyi bottal csapkodok kevélyen
És zúg a nádas csúfondáros mélyen,
Királyi bottal valamerre járok.

Értem a titkot, a nádi beszédet,
Susog a nádas s én messzekiáltok:
Nádi világ, ím, megjött a királyod,
Midásznak sarja szállott, ím, elébed.
S bármint kacagtok léha, lenge nádak;
Hódolni fogtok új Midász királynak,
Hódolni fogtok bizonyosan nékem.
Mert szent az ősöm, szent királyi trónom:
Ősömet áldom, trónomat megóvom
Itt, a susogó nádak mezejében.
Hallod-e, nádas? Be szép a világ itt.

Áldalak, nádas, óh, áldalak, Élet.
Szépségedért, mely a vaknak világít;
Nyugalmadért, mely keresi a harcot,
Igazadért, mely süket fülbe harsog.
Áldom én mindazt, amit te adsz, Élet,
Nagy gyávaságod, mely kifog a hősön
S áldom Midászt: én szamárfüles ősöm.

Óh, király-ősöm, be szép dolog élni
Szamárfüllel és ős királyi bottal,
Lelkendező, bolond, részeg robottal.
Óh, király-ősöm, be érdemes élni
Itt, a susogó nádak mezejében.

Áldalak újra, hálásan, kevélyen,
Minden kis percért, amelyben örültem
És kacaghat itt a nádas körültem:
Úr és vidám lesz Midász sarja itten,
Kacagj csak nádas, én hiszek a hitben.

Akárhogy is, de gyönyörü a reggel,
Mely jönni fog majd hírrel, győzelemmel,
Szépek a dalok, melyek fognak zengni
És érdemes lesz őrjöngve szeretni
A csókos asszonyt, ki majd eljön értem.
Szépek a vágyak, az álmok, a tettek,
A csókok, melyek ezután születnek
S szent vagyok én e részeg mámor-vérthen.

Az el nem dalolt csodaszép daloknak,
A sohsem csókolt csókos asszonyoknak,
A csak álomban élő büszke tettnek,
A szép holnapnak, meg nem érkezettnek
Vagyok királya, vagyok büszke hőse,
Aki útálja a mát, ezt a holtat,
Kinek az álma a szent, titkos Holnap
S a szamárfüles Midász volt az őse.

*

A Szamárfülû Midasz király

Valamikor réges-régen – így mesélik a görög mesemondók – élt Kis-Ázsiában egy Midasz nevû király. Történt egyszer, hogy a király szolgái elfogtak egy embert, aki egy kissé pityókás állapotban volt, és a király elé hurcolták. A kihallgatáson ez az ember azt állította, hogy õ Bakkhosz istennek, a szõlõ és a bor istenének szolgája. Midasz király erre megrémült, hogy talán magára vonja a hatalmas boristen haragját. De Bakkhosz szolgája így szólt:
– Ha szabadon bocsátasz, megígérem neked, hogy az én uram, Bakkhosz, minden kívánságodat teljesíti. Mondd meg hát, mit kívánsz, és én megígérem, hogy minden kívánságod teljesül.
Midasz király mohó volt és kapzsi. Mit is kívánhatott az ilyen ember? Természetesen kincset, gazdagságot, aranyat, ezüstöt, hogy õ legyen a leggazdagabb ember a világon. Így felelt a szolgának:
– Azt kívánom, hogy minden, amihez hozzáérek, nyomban arannyá változzék.
A szerencsétlen! Nem is tudta, hogy mit kíván!
A következõ napokban Midasz király kívánsága egyre-másra teljesedett: ha letört a bokorról egy ágat, arannyá változott; ha fölemelt egy göröngyöt, arannyá változott; ha leszakított egy kalászt, arannyá változott. Ha végigsimította kezével a sárga búzakalászokat, az egész vetés aranyban ragyogott. Ha megszomjazott, és királyi kertjében almát szakított a fáról, az alma is arannyá változott. Ha bement palotájába, és megfogta az ajtó kilincsét vagy az ajtót, az bizony mindenestül arannyá változott. Bent a palotában, mikor ebédhez készült, megmosta kezét, mire a víz is aranyvízzé változott. Azután asztalhoz ült, jöttek a szolgák, hozták a pompásabbnál pompásabb ételeket: a király kivett az aranytálból egy darab kenyeret, az is arannyá változott, a pecsenye, a gyümölcs, a sütemény, minden színarannyá változott. Így aztán a király éhesen kelt föl az asztaltól.
Három napja éhezett már a király, amikor kétségbeesésében elment Bakkhosz isten oltárához, kecskebakot áldozott a nagy hatalmú istennek, és könyörgött hozzá, hogy oldozza fel az esztelen kívánsága miatt rászakadt átok alól. Ekkor a szentély sötétjébõl szózat hangzott fel. Nyilván a fõpap beszélt a bor istenének sugallatára:
– Menj végig a nagy folyó mentén egészen a forrásig, mártsd a forrásba fejed, mosd végig testedet, és akkor megszabadulsz az oktalan kívánságod miatt rád szakadt átkos varázslattól.
Midasz király meghallgatta Bakkhosz isten intelmét, megfürdött a forrásban, s az levette róla a mindent arannyá változtató varázslatot.
Midasz király békében éldegélt, és nem áhítozott többé annyi aranyra, mint annak elõtte. Történt azonban, hogy Marszüasz, egy kis-ázsiai pásztor, aki pompásan tudott furulyázni, versenyre állt ki Apollónnal, a mûvészetek istenével, és azt merte állítani, hogy az õ furulyázása sokkal szebb, sokkal különb, mint Apollón lantjátéka. Mivel ez a Marszüasz a király pásztora volt, Midaszt kérte fel döntõbírónak ebben a zenei versenyben. Midasz király – szerencsétlenségére – Marszüaszt ítélte gyõztesnek, mivelhogy neki jobban tetszett az ázsiai pásztorfurulya, mint a görögök lágy lantmuzsikája. Apollón azonban isten volt, tehát megbosszulta magát: Marszüaszt megnyúzta, Midasz királynak pedig szamárfület növesztett.
Midasz király most már másodszor lett boldogtalan életében. Elõször azért bûnhõdött, mert túlságosan éhezett az aranyra, másodszor pedig azért, mert õszintén megmondta a véleményét az isten muzsikájáról. Igen ám, de ez a két szamárfül nagyon súlyos büntetés volt. Sapkát húzott ugyan, és így rejtegette szõrös, nagy fülét, de borbélya elõtt, aki nyírta és borotválta, mégiscsak le kellett vetnie süvegét. Így hát a borbély megtudta a nagy titkot, hogy Midasz királynak szamárfüle van.
A király nemcsak dúsan megajándékozta a borbélyt, hogy hallgatásra bírja, hanem szinte könyörgött is neki, hogy õrizze meg a titkát, máskülönben alattvalói kikacagják. Csakhogy a borbélyok mindig is nagyon beszédes és fecsegõ emberek voltak, nem csoda hát, hogy Midasz király borbélya sem tudta magában tartani a nagy titkot. Szeretett volna hallgatni, hiszen a király bõségesen megfizette érte. De akárhogy erõlködött is, nem tudta a bögyében tartani, mindenképpen kikívánkozott belõle. Kiment hát a mezõre, nagy gödröt ásott, abba súgta bele, hogy Midasz királynak szamárfüle van, s utána nyomban betemette a gödröt. Azt hitte, hogy ezzel a titkot is mindörökre eltemette.
Az ám, csakhogy a gödör fölött tavaszra kinõtt a sás. A sás levelei minden kis szellõre megrezegnek, és susogni kezdenek, és ezek a sáslevelek folyton azt susogták, hogy Midasz királynak szamárfüle van.
Így aztán az egész ország megtudta Midasz király szégyenét.