ORBÁN OTTÓ
Este az embereknél
elegem van a történelemből tízezer helyszínén tízezer változatban mindenki mindig ugyanazt csinálja új nyelven akarok beszélni amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva mint tábori székén Bartók fonográfhenger és jegyzetblokk helyett a csontjaimba rögzítem hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban ahol még megvan az ajtó a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél hol a kaddist hajlítgatja sivítva hol egy elcsukló csángó siratót
A magyar népdalhoz
Most, mikor sok senki mellén ki vagy tűzve, mint a jelvény, nekem maradj, aki voltál, nem babona, nem is oltár, de maga a láthatatlan, ahogy látlak száz alakban, véletlennel habart végzet, több s kevesebb, mint művészet; dallamív, mely melizmáit hajlítgatva szinte világít – mintha öreg paraszt lenne, maga az idő sóhajt benne: katonának vitt legények, ingben elföldelt szegények nézik a csillagos eget, sírtak alatta eleget. Sírnék én is, de dühömben, hogy ott rohadunk a régi körben, s föltámadnak a holt rögeszmék – láthatom újra a közös ügy vesztét. Szellemem ép, testem romban. Téged hívlak nagy bajomban, dudorászlak, hogy segíts meg, a rontástól szabadíts meg: gyűlöljek csak aljas elvet, ne a földet, ne a nyelvet, nézhessek rád, mint a napra, melyen nem üt ki a lepra. Kit Kőműves Kelemenné vére bűvölt elevenné, elevenné és szilárddá, mítoszi, kerek világgá, benned minden, amilyen volt, fény sikálta kád a mennybolt, teli sötét szenvedéssel, melynek csöppje sem enyész el, s nincs múlt, jelen sem jövendő, csak egy vastag gyapjúkendő, annak bolyhos melegében ringok a világ ölében.
Melyben Balassi módján fohászkodik
Isten szabad ege, madarak serege, széljárta, tág fényesség – legfényesebb nekem, aki nagy betegen az erkélyről nézek szét, röptében bemérve s szememmel kísérve egy-egy csapongó fecskét… Ifjúság, mi lehet e széles föld felett szebb dolog az ép testnél? Szándék és mozdulat együtt küzd és mulat, mint egy hiten két testvér, s te csak röpködsz, hinta, s könnyen haladsz, mintha vajba mártott kés lennél. Későn lett szavam rád, levegős szabadság, amikor már rég nem vagy, ha fölkel is napod, sugárzó alakod, kívül süt csak, ott benn fagy; az idő nagy hamis, mint a szerelem is, legizzóbb, ha épp elhagy. Most hívlak hát téged, szabd rám szemmértéked, megfizettem az árát: lappangó öregség, bujkáló betegség orgyilkos tőrként jár át – tedd meg hát, hogy híved, fölfoghassam műved határtalan határát! Egy rossz kempingszékben ülve, mint az égben görgő felhőgomolyban, így beszéltem ahhoz, ki télre nyarat hoz, s nem tudni, ha van, hol van, mégis ott van minden sziromban és színben, s minden halvány mosolyban.
|