Payday Loans

Keresés

Egy „ismeretlen” a magyar vészkorszak nyitányáról: Szilágyi Ernő memoárja
HOLOKAUSZT

krasztner vonat

Novák Attila


Egy „ismeretlen” a magyar vészkorszak nyitányáról
Szilágyi Ernő memoárja*


Egy ember élete

Sok olyan ember élt közöttünk, akinek életművét főként az emlékezet őrzi. Ez az emlékezet most egy olyan ember alakját tárja elénk, akiben egyedi és megismételhetetlen módon voltak jelen a század nagy és összeegyeztethetetlennek tűnő paradoxonjai, a tragédiák árnyékában elmélyülten gondolkodott, ugyanakkor aktívan politizált. Azonosulása a zsidóság sorsával pedig nemhogy beszűkítette volna szellemi horizontját, hanem inkább kitágította azt, hiszen a zsidó civilizáció megismerésével olyan szellemi perspektívák nyíltak meg előtte, melyekről korábban álmodni sem mert. Ugyanakkor olyan történetet tár elénk, amely bár nagyon is ismert, ám különleges és baljós misztikum veszi körül, s az utókorra is hihetetlenül polarizált vélemények formájában hagyományozódott át. A Kasztner-ügyről van szó, melynek egyik résztvevője publikálatlan naplót hagyott ránk, melyet a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben őriznek. Szerzőjét Szilágyi Ernőnek hívták.

Szilágyi 1898-ban született Kaposváron.1 Fiatalkoráról nem sokat tudunk, tanítványai, barátai úgy emlékeznek, hogy – legalábbis egy időben – a zürichi egyetemet is látogatta. Nem sok művet írt, nyomtatásban – tudomásom szerint – csak két írása jelent meg. Kolozsváron publikálta – már a második világháború alatt – a Wassermann zsidó önvallomása című könyvét, s mellette a kor divatos írójának A fürthi Messiás című műve fordítását.2 Egy másik, 1943-ban keletkezett írásában Szilágyi arra kereste a választ, hogy teremtett-e a cionizmus új szellemiséget és embert.3 „[N]em csupán a gondolatokban, ideálok megkonstruálásában. Nemcsak a cionista irodalom fóliánsainak lapjain, és nem is egyedül a cionista államférfiak megnyilatkozásain keresztül. Hanem a zsidó életben is?” – teszi fel a kérdést.4 „A probléma nem új, nem most és nem itt merült fel első ízben. Születése óta kettős volt az arculata a cionista gondolatnak. Politikai munka és gyakorlat szürkesége mögül időnként, épp válságos órákon, tüzes fénnyel ragyog felénk a messiási látomás…” – írja.5 De a messiási látomás kiötlője nem istenség, hanem az ember: „Az ember maga az, aki megváltja magát. És önmagán keresztül Istenét is…” – szögezi le nietzschei–buberi felhangokkal a szerző.6 A cionizmus problémáját Szilágyi sokkal tágabb keretbe helyezi, mint szokták. Nemcsak politikai mozgalomként ír róla, hanem egy olyan, teljes embert kívánó feladatról beszél, amelynek csak a következménye politikai.

Szilágyi – cionistaként – élesen elvetette a nacionalizmust, melyet nem azonosított a zsidó közösségi gondolattal. Az emberebb ember tiszta, szabad élet utáni vágyakozása ír „új Bibliá”-t – fogalmazza meg. „A gyakorlat pedig a megvalósítás: az Ország építése csupán a fogható világot teremti meg, amelyben álmaik valóra válthatók” – írja.7 Szilágyi azt a kérdést is felteszi, hogy lehet-e egyáltalán cionista szellemiségről beszélni? „Túljutott-e a cionista gondolat a gyakorlat és politika célkitűzéseinek határvonalán?”8 Erre később maga adott választ.

A kelet-európai zsidóság pusztulásáról Szilágyi – aki pedig sokat tudott erről – mint befejezett tényről ír, minthogy arról is, hogy ők hordozták a zsidó kultúrát. De riadt emberek menekülése még nem kultúra. „[V]alamely ország, terület, nép „kulturális” élete leglényegében civilizáció csupán, nem kultúra…”9 Még a héber nyelv sem elég. Az energia, mely a zsidó nép mélyéből jött: a palesztinai munkásmozgalom. Alkotása: a kibuc. S itt adja meg a választ Szilágyi: „Chaluci generációk egymásutánja éli a kibucban a Biblia megíratlan huszonötödik könyvét, teherpróbája pedig a kibucnak: a szürke, vesződséges, hosszú napok végtelen sora…”10 Egy Jezréel-völgyi kibuc bemutatásával példázza: százötven ember jön össze, s „szavukból az örökkévalóság suttogása hallik ki. Nagy emberi történés. Világpillanat.”11 Gyökere a földben van. „Ez az élet valóban szellemiség. Kultúra. Teljes! Az élet egészét, annak minden moccanását átfogó, követelő. Ahogyan kultúra volt a Biblia korszakainak zsidó élete: valóságba, földbe gyökeredző és sápadt homlokot csillagokig emelő. Egy vajúdó világ gyakorlatának és gondolatának, tudásnak és éthosznak, kenyérért vesződő józan nappalnak és testtelen álomnak, ünnepnek és hétköznapnak, az emberlét minden kicsiny és magasztosan nagyszerű megnyilatkozásának teljességgel egybeforró, szépséges ötvözete…”12

Teremtett-e új zsidó szellemiséget a cionizmus? „Nem kell féltenünk az új zsidó embert, hangját és hívását sem. Ha vénhedő zsidók nem hallják, meghallja majd a fiatal […] S ha gáluti új sírok millióin kizöldül a fű, eljut az üzenet mindenhová, hogy jöjjenek ide fel, mind. Tönáchot olvasni, Tönáchot élni…” – írja a vészkorszak árnyékában az író.13

Ha csak ezeket a sorokat ismernénk tőle, egy tehetséges – bár tehetségével nem jól sáfárkodó – esszéistát ismernénk meg, egy olyan embert, akinek eszméiből semmiféle cselekedet nem következik. De Cvi – ahogyan a mozgalomban héber nevén ismerték – a „mindennapok világában” is aktívan részt vett. Szelektált – ember és ember között –, a Kasztner-stáb tagjaként.

1939-ben a Palesztina Hivatalban ő képviselte a marxista cionista Hasomer Hacair pártot.14 Társai sem kis emberek voltak: a klálcionista (polgári cionista) Komoly Ottó és a mizrachista (vallásos cionista) Salamon Mihály, akik később – utóbbi már a háború után – a Magyar Cionista Szövetség elnökei lettek.15

Magyarország hadba lépésével a cionisták jelentősége is felértékelődött. 1943 januárjában tartották a budapesti Corso Panzióban azt a megbeszélést, ahol jelen volt a pártját képviselő Szilágyi Ernő is.16 E megbeszélésből „nőtte ki magát” az – isztambuli Szochnut sürgetésére is létrejött – Vaadat Ezra Ve-Hacala, azaz a cionista Mentőbizottság, melynek Szilágyi aktív tagja lett. És – meg nem erősített források szerint ez időben – a Magyar Cionista Szövetség elnökhelyettesi posztját is betöltötte.17 A visszaemlékezések szerint már ekkor egy kis ezoterikus tanítványi kör formálódott Szilágyi körül, aki nemzedékek karizmatikus tanítója lett.18

A magyar cionista tevékenységnek tehát két fontos központi hivatalos szervezete volt, az egyik a budapesti Palesztina Hivatal (melyet a mizrachista Mose Krausz vezetett), a másik pedig a már említett Mentőbizottság, mely a cionista baloldal kezében volt. A két szervezet között versengés alakult ki. A Vaada szervezte meg az úgynevezett tijulokat (héberül: ’kirándulás’), azaz a kirándulásnak álcázott kivándoroltatási, illetve kimenekítési akciókat, melyek során szlovákiai és lengyel zsidókat menekítettek át Magyarországra, majd – amennyiben mód volt rá – Románián és Jugoszlávián keresztül útnak indították őket Palesztinába, bár sok esetben Magyarországon maradtak a menekültek.19 A cionisták öszszesen kb. 15 ezer, a zsidóüldözések ellen menekülő osztrák, német, szlovák és lengyel zsidót bújtattak, élelmeztek ezekben az időkben. A Vaada feladatai közé tartozott még a zsidó menekültek támogatása és a zsidó önvédelemre való felkészülés. A Mentőbizottságot Kasztner Rezső vezette, míg a kommunikációs és pénzügyi problémákkal Springmann Smuel foglalkozott, Joel Brand (és felesége, Hansi) pedig a tijulokat szervezték. Ugyanakkor tévedés lenne azt gondolni, hogy kizárólag a baloldal szervezett ilyen akciókat. Sőt, nem csak a cionisták. Még az ortodox vezetők (Blau Lipót, Brick Miksa, Deutsch Adolf, Freudiger Fülöp etc.) is megalakították a saját segélybizottságukat, majd 1943 novemberében a cionistákkal megegyeztek a két bizottság együttműködéséről. Beleegyeztek abba, hogy a pénzügyek, a szervezés és a pénz előteremtése területén együttműködnek. A Vaadában Kasztnerék és a fiatal chalucok egyaránt jelen voltak, és más és más orientációt követtek – ezt ők „nagy” és „kis” vonalnak nevezték, mely egyrészt a politikai tervek és tárgyalások menetét jelentette (ezzel foglalkoztak az „öregek”), másrészt a menekültekkel való foglalkozást és a határon át történő szöktetést (ezt a „fiatalok” végezték) fedte le. Szilágyi a nagy vonalhoz tartozott, azaz a globális-nagypolitikai mentés feladataiban vett részt.

Szilágyi így ír az illegalitás iskolájáról és a kezdeti lépéseit megtevő Kasztnerről: „Egy másodosztályú budapesti panzióban lakott ez a zsidó politikus, aki a sötét és illegális mentőmunka szálait a saját kezében összpontosította. Kis szobájában folytak a döntő tárgyalások, itt igazították el a nagyköveteket, és ide összpontosult a Közép- és Kelet-Európa embermentését szolgáló levelezés.

Ez a sötét, nap által alig látogatott viskó jelentette 1943-ban mindannak az előiskoláját, melynek egy napon el kellett érkeznie.

Ebben a szobában még archívumot is elrejtettek, amin egy hatalmas utazási koffert értünk, telezsúfolva okiratokkal, másolatokkal, feljegyzésekkel. Egy kis, szlovákiai vidéki városi rabbi hosszú és nagyon szomorú, héber levele: a politikai művészet és jóakarat kivételes emberi dokumentumai.20 SOS-kiáltásokkal, jelentésekkel, melyek beszámoltak arról, hogy a segítség eredményes volt vagy túl későn jött, s hogy időközben beteljesedett a végzet.

Birodalmi szempontból különösen fontos volt az a levelezés, melyet a zsidó politikus és egy kis, vezető cionistákból álló pozsonyi munkacsoport korábban, még 1942 vészjósló hónapjaiban folytatott, rögtön az után, hogy a zsidóság deportációja megkezdődött. Kelet-Európa cionistái riadót fújtak és elkeseredett harcot folytattak, hogy e tervet minden lehető eszközzel meghiúsítsák…”21 A cionisták valóban harcot vívtak, de a források (így a Yad Vashemben találtak is) arra utalnak, hogy „mindvégig ingadoztak saját elvbarátaik, illetve a tágabb közönség mentése között, és sokáig, sőt egészen a legvadabb nyilas időkig csak a saját embereiket mentették. Ugyanakkor ezt nem lehet a szemükre vetni, hiszen egy üldözött kisebbség kisebbsége volt, s a magyar zsidóság nagy tömegei nem akartak »elmenekülni« (ha akartak, sem tudtak volna), s – azon kívül, hogy elfogadták az »átmeneti« intézkedéseket – még mindig bíztak abban, hogy a magyar uralkodó elit – Horthyval az élen – megvédi őket.” E legalisztikus szemlélet alól még a cionisták sem vonhatták ki magukat, hiszen a Hasomer Hacair párt vezetősége is arra biztatta tagjait, hogy vonuljanak be munkaszolgálatra, mert az „jó terep” lehet, hiszen el lehet bújni.22

A cionista mozgalom – mely a zsidóüldözés radikalizálódásában a világ szomorú, de törvényszerű működését látta – kész világmagyarázattal, és az ennek megfelelő stratégiával és taktikával, valamint infrastruktúrával rendelkezett – így nem véletlen, hogy a német megszállás hozta helyzetbe őket. A németek által indítványozott, országos hatókörű (ám Budapestre korlátozódott) Központi Zsidó Tanács két osztályát (Vidéki és Információs Osztály) is cionisták vezették. Ezek legalizálták a különféle mentőakciókat, vagy mindenesetre segíthettek ezek kivitelezésében. Így például a Zsidó Tanácsban dolgozó cionisták, összejátszva a Zsidó Tanács nem cionista tagjaival (pl. Dr. Pető Györggyel – Pető Ernő elnökhelyettes fiával) több ezer olyan levelet állítottak ki, mely egyfajta befogadó nyilatkozatot adott a vidéki zsidóknak. Ennek segítségével el is engedték az embereket (főleg cionista tagokat) a vidéki gettókból, Budapestre. Ez egészen addig folytatódott, amíg a rendőrségnek fel nem tűnt a sok zsidó, és be nem kellett szüntetni az egész akciót.

A cionisták több helyen embereket küldtek vidékre, hogy a fővárosba hozzák társaikat. Erről így vall egyikük: „Amikor a csendőrség és Eichmann különítménye vidéken a gettókat szervezte, akkor mi már leküldtünk 15 embert mindenféle helyre hamis papírokkal, pénzzel és utasításokkal, hogy azok a fiatalok, akiket mi föl akartunk hozni a fővárosba, ne kerüljenek be a transzportokba, a vagonokba, hanem jöjjenek fel Budapestre. Nem mondhatom, hogy nagy sikert arattunk […] A vidéki zsidóságot, a magyar zsidóság 3/4-ét tehát egyáltalán nem érintette a későbbi cionista mentőakció, a hamispapír-gyártás, és senki sem szállt szembe a deportálásukkal.”23

Magyarország 1944. március 19-ei német megszállása tehát nem lepte meg a cionistákat. Szilágyi és köre már régóta sejtette, hogy tragédia bontakozik ki: „Hogy a közeli napokban és hetekben a »zsidó« szó a mindennapi események közös nevezője lesz. Valami, amit még nem tudhatunk, történni fog ezekkel a »zsidókkal«, valami, ami kétségkívül nagyon rossz. Történelmileg már régóta esedékes, huszonöt éve pedig akut probléma. Már negyedszázada annak, hogy ez az ország, egy vesztes háború után, a »zsidó« szót egy bizonyos akcentussal ejti ki. És hogy a kormányzat, a napisajtó, az utca és a csőcselék sajátos hangsúllyal susogja, mondja, ordítja bele a világba ezt a szót. Elég sokatmondó dolgok ezek. A szó után, csaknem érzékelhetően, kérdőjel állt a levegőben. Valaminek már történnie kell ezzel „a zsidó” elnevezésű fogalommal. Huszonöt éve esedékes. Az élet nem tűr további haladékot.”

Szilágyi Kasztner legközelebbi munkatársává vált, gyakran még helyettesítette is őt a különféle tárgyalásokon, ami azért is könnyű lehetett, mert kiválóan tudott németül. Kasztner később az 1934-es, a cionisták és a német gazdasági minisztérium között létrejött ún. Haavara-egyezménnyel (ha’avara héberül azt jelenti, hogy ’átvitel’, ’transzfer’, ’átszállítás’) indokolta saját tárgyalásainak létjogosultságát. Ez a szerződés garantálta, hogy a Reichet elhagyó német zsidók tőkéjüket német áruk kivitele formájában transzferálhassák Palesztinába, de csakis oda.24 Ezzel a megoldással egyébként – még 1938-ban – Magyarországon is próbálkozott a cionista mozgalom külügyminisztériuma, a Jewish Agency, de a Magyar Nemzeti Bankkal folytatott tárgyalások nem vezettek eredményre. Mindenesetre Kasztner nem élvezett olyan széles körű támogatást, mint a Haavara-egyezmény kidolgozói, és a körülmények is teljesen mások – mondhatni abnormálisak – voltak, de az egyéni és a közösségi ambíciók szétválaszthatatlanul összekeveredtek Kasztner tevékenységében, aki ennek érdekében meglehetős lazasággal használta fel a cionista mozgalom határokon átívelő kapcsolatait.

Szilágyi – Cvi Hermann Federit visszaemlékezése szerint – összekötőként is fungált az egymást kifejezetten nem kedvelő Krausz Miklós – a Palesztina Hivatal vallásos cionista elnöke – és Kasztner között, ami kiváló diplomácia érzékéről tesz tanúbizonyságot.25 A Vaada szerepe akkor értékelődött fel igazán, amikor bevonultak a németek, és amikor – Mose Schweiger letartóztatása után – a kockázatos akciók (azaz a kiszöktetések, „tijulok”) helyett a megbeszéléseket kezdte előnyben részesíteni.26 A Kasztner körüli csoport fejében egy eladdig soha nem látott nagy terv bontakozott ki a magyar zsidóság bizonyos csoportjainak – főleg a cionista mozgalom vezérkarának, illetve az ún. prominenseknek – a megmentésére. Szilágyi nem vonta ki magát a történelem eme sötét abszurdjából, maga is szelektált ember és ember között. „Ki vagyok én, hogy kivonhassam magam?” – mondhatta volna. A későbbi túlélő, Cvi Hermann Federit szerint: „Az egyik ülésen Kasztner kérte, hogy állítsanak össze listákat azokról, akiket fel akarnak hozni a vidéki gettókból, de nem Kasztner vetette fel. Egész éjjel dolgozott ezen Szilágyi, Schlesinger József, Federit, Komoly Ottó és Marton Ede. A németek majdnem 100%-ig állták az ígéretüket. Amikor megkapták a listákat, különkurírral küldtek a vidéki gettókba. Voltak gettók, ahonnan a listák alapján mindenkit sikerült kihozni, akit kértünk. Voltak olyan helyek, például Székesfehérvár és Debreczen, ahova a listák már későn érkeztek…”27

1944. június 20-án Szilágyi írta azt a német nyelvű levelet a szegedi zsidóság vezetőihez, melyet a gettósítás utolsó napján adott át az érintetteknek Argermayer SS-Hauptsturmführer. A levélben azt kérte, hogy – elsőbbséget adva a sokgyermekesek és a munkaszolgálatosok családjainak, valamint a prominens zsidók hozzátartozóinak – válaszszanak ki háromezer embert a gettó lakosai közül. A levélhez csatolták 160 „fontos” szegedi zsidó Budapesten összeállított névsorát.28 Az így kiválogatott emberek az ún. strasshofi csoport részét képezték, melynek (mintegy tízezer magyar zsidóról van szó) túlélését nem Kasztner, hanem a Harmadik Birodalom hadiigényei biztosították.29 A Kasztner-vonat utaslistájának összeállítására a cionista Executiva bizottságot jelölt ki. Ennek más tagjai is voltak, úgymint Weinberger József (Mizrachi) a Keren Hajeszodtól, Marton Ede „pártokfeletti”, Cvi Hermann Federit a Keren Kajemettől, egy klálcionista és – Kasztner javaslatára – Szilágyi Ernő.30

Szilágyi a Kasztner-vonat utasaként – minden bizonynyal szüleivel együtt –, 1944. június legvégén hagyta el az országot. A csoport Bergen-Belsenbe, majd két részletben, 1944 augusztusának utolsó hetében (ekkor 318-an), illetve 1944. december 6-án Svájcba került.31

Jehuda Zoltan Moor szerint – aki 1919-es ifjúkommunistaként Révai Józseffel is ismeretségben, majd később levelezésben állt32 – Szilágyi 1944 augusztusában Adolf Eichmann munkatársától, Hermann Krumey SS-Obersturmbannführertől – akit még budapesti tárgyalásairól ismert, s aki a bergen-belseni táborban a korábbi Svájcba küldendő transzportot összeállította – azt kérte, hadd távozhasson minél előbb Svájcba. Krumey, aki ismerte Szilágyit, teljesítette a „már eleve eldöntött kérését”, így Szilágyi megérkezhetett Svájcba.33

Szilágyi Bázelban a Keren Kajemet Lejiszraelt, a Zsidó Nemzeti Alapot vezette. Majd a nyugalmas svájci évek után idős szüleivel együtt visszafordult Magyarországra, ahol egy klinika adminisztratív vezetője lett. Cionizmusából kiábrándult – ezt az is jelzi, hogy amikor 1948-ban „A cionizmus előfutárai” címmel hirdetett meg sorozatot a Borochow-Körben (a Hasomer Hacair „felnőttagozatában”), többen úgy érezték, hogy bár továbbra is képes nívós előadások, szemináriumok tartására, de már nem cionista, azaz nem illeszthető be az ideológia fővonalába, így nem alkalmazható cionista előadóként.34 Szilágyi második élete innen datálható. A kommunista hatalomátvételkor már semmilyen közéleti aktivitást nem fejtett ki, utána pedig módja sem lehetett volna rá.

1957 után szűkös nyugdíjából élt, és tudományos tevékenységnek szentelte életét.

1965 nyarán Jehuda Zoltán Moor meglátogatta Szilágyit Budapesten, ekkor olvasta a Kasztner-féle tárgyalásokról szóló memoárt, elkérte, majd a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben helyezte el. Majd elkövetkezett Szilágyi élete utolsó felvonása s ebben is egy mini-abszurd: az 1970-es években a Hasomer Hacair régi tagjához, Arje Hunwaldhoz fordult, hogy ki akar vándorolni Palesztinába. Egykori harcostársai elintézték számára, hogy az egyik kibucban külön kis házat kapjon, de ő az utolsó pillanatban megmásította akaratát, és nem vándorolt ki az Ígéret Földjére.35

Úgy tűnik, hogy Szilágyi Ernő nem tudta megemészteni azt, hogy egykor – 1944 zivataros hónapjaiban – élők és holtak ura volt, és élete legvégén szinte éhhalálra ítélte magát. Margarinon és kenyéren élt, egy fűtetlen budapesti lakásban. Tanítványi körén kívül csak széljegyzeteket alkotott, ismeretlen maradt, felfedezésre váró.36 1973-ban hunyt el Budapesten.

Memoár az „ismeretlenről”

Szilágyi műve egyedülállóan dokumentálja (bár inkább szellemtörténeti, mint kronológiai értelemben) a cionistáknak az SS-szel folytatott 1944-es tárgyalásait. A kéziratot – több kiadó ígérete ellenére – teljes egészében még sehol sem publikálták. Az Aus der Geschichte eines Unbekannten (Az Ismeretlen történetéből) címet viselő „könnyű, kis füzetek” (ezek Szilágyi szavai) nem elsősorban a vészkorszak, illetve a Kasztner és az SS között folyó tárgyalások faktuális részéhez nyújtanak adalékokat, hanem olyan élményeket és mély tudást közvetítenek, melyek – sok esetben – többet érnek, mint megannyi történelmi adalékanyag és lábjegyzet. A magyar zsidóság „helyzetbe került” csoportjainak s a kiirtásukra szövetkezett náciknak a gondolkodásmódját világítják meg, és segítenek értelmezni és magyarázni azt a problémahalmazt, melyet – közhelyesen – a „hogyan történhetett meg”, illetve a „hogyan mehettünk/mehettek birkaként a vágóhídra” kezdetű kérdő mondatokkal fogalmaztak meg túlélők és nem túlélők.

A mű középpontjában a magyar zsidóság és ellenségei állnak, de megelevenedik a korabeli zsidó hivatalosság, na meg az ellen-hivatalosság is. Szilágyi – amikor a neológ hitközségi vezetésről ír – nagyon is cionista marad. A cionista kritika már a kezdetektől fogva azt hányta a hitközségi vezetés szemére, hogy a módosabb rétegeket képviseli, ennélfogva nem reprezentálja azt a zsidó népet, melynek létét a neológia egyébként folyton cáfolni igyekezett. A cionisták viszont – a herzli intenciót valóra váltva – hiába próbálták „meghódítani” a hitközségeket, ez Bécs kivételével (itt a hitközség cionista elnöke, Dr. Desider Friedmann képviselte – már ameddig lehetett – a zsidóságot az 1934. november 1-jén megalakuló osztrák államtanácsban) sikertelen volt, és tulajdonképpen a hitlerizmus előretörése juttatott az új helyzetre adekvát válasszal rendelkező cionistáknak pár posztot a budapesti hitközségben.37 A Zsidó Tanácsban – Kahan Niszon vezetői személyén kívül – a Vidéki és az Információs Osztályon rendelkeztek komolyabb erőkkel, s a hitközség – már korábban is – részt vett olyan programokban (OMZSA, MIPI), melyek cionista célokat is szolgáltak.38 De a cionisták „plebejus” gondolkodása Szilágyi értékelésein is átszűrődik: „Mégiscsak az ő zsidó népéről van szó. Nem a szocialisták, nem a bizonytalan, a politikailag megbízhatatlan szegények, nem a szürke tömegek, nem. Magyarország leglojálisabb polgárai: Budapest leggazdagabb izraelitái!” – írja Stern Samuról, a Pesti Izraelita Hitközség elnökéről és a Magyarországi Izraeliták Országos Irodájának (MIOI) fejéről, aki a tárgyalt periódusban a németek akaratából már a Központi Zsidó Tanács (pontosabban: a Magyar Zsidók Központi Tanácsa) vezetője lett. Személyét nem csak a cionisták, de a demokratikus gondolkodású zsidók sem kedvelték. „[E]zért van úgy, hogy ő – ez az összes közül a legszilárdabb – a budapesti zsidó elnök, ez a bankzsidó, világviszonylatban is jelentős kereskedő. Ez a kicsi, öreg és törékeny úr, aki a kíméletlenségig kemény, félelmetesen okos, fagyos és hideg, ezenkívül milliomos. Minden úgynevezett eszmétől – egészen a cinizmusig terjedően – tartózkodik. Aki csak számokban, mégpedig nagy számokban tud gondolkozni és érezni. Aki immár tizenöt éve, elnökként uralkodik a nyugati világ egyik legnagyobb zsidó közössége felett, úgy körülbelül kétszázezer lelken. És aki, mostantól kezdve a németek utasítására, arra a történelmi szerepre ítéltetett, hogy száznyolcvanezer zsidó élén tevékenykedjen...” Szilágyi interpretációjában tehát a hitközségi vezetés és annak feje gazdagokból áll, és – ennek megfelelően – nem is képviselheti a zsidóság egészének érdekeit. Ugyanakkor erre a tényre nem szociológiai, hanem pszichológiai magyarázatot talál: „[A] pénzzsidó a zsidó társadalom csúcsán maradt. A lélek történelmi emlékezete és egyúttal – a látszólagos biztonság korszakában – egyre inkább funkcionáló reflexének működése. Nem a pénz uralmáról vagy Mammon-kultuszról van szó, nem a gazdagság előtti hajbókolásról, hanem a továbbélő középkorról, ahol a zsidónak orvosnak, koldusnak vagy bankárnak kellett lennie, és e három mesterség közül csak az utolsó számított biztosnak.” Azaz Szilágyi a vezetési struktúra régi hagyományát, autochton működésének kifejeződését, egy régi zsidó hagyomány érintetlen továbbélését látja a Zsidó Tanács vezetőségének összetételében, melyet – a tradíción kívül – maga a korabeli zsidó közösségi elit is fenntartott, hiszen 1931-ig az „ősválasztás”, majd a „bekebelezés” intézményén keresztül „betonozta be” a zsidó gazdasági arisztokráciát és a középosztályt, azaz „saját magát” a vezető pozíciókba.39 1931 után a hitközségi tagságot már nem a „bekebelezéshez” kötötték, de a nem-bekebelezettek még mindig számos hátránnyal indultak a hitközség életében.40 A cionisták viszont évtizedek óta követelték a bekebelezés kiiktatását és a széles választójogi reformot.41 A kapuk zárva tartásának okaként – s ezt több hitközségi vezető nyíltan meg is mondta – a „galíciai veszélyt” hozták fel (a Galíciából történő zsidó bevándorlást, azaz szegény és még a magyarsághoz nem asszimilálódott rétegek bekerülését), mely ellen „jogilag” is meg kell védenie magát a közösségnek. A cionisták többször is próbálkoztak azzal – 1918–19-ben és 1935–36-ban –, hogy választási párt létrehozásával kerüljenek be a hatalomba, de a végén ki kellett egyezniük az államhatalom támogatását bíró hitközségi vezetéssel. A hitközségi vezetők demokráciával szembeni fenntartásukban nagyon is hasonlítottak a magyar vezető elitre, akik – szintén félvén saját tömegeiktől – 1918–19 forradalmai és megrázkódtatásai után – az 1925-ös választójogi törvényben több jogkorlátozást vezettek be – az 1919. november 17-ei Friderich-féle választójogi rendelettel szemben kiterjesztették a nyílt szavazás intézményét is. E mögött az alapvetően konzervatív törvényhozás és mentalitás mögött az a mély meggyőződés munkált, hogy a „műveletlen” és szegény elemek bekerülése „lezüllesztheti” a régi intézményeket s romlást hozhatnak rájuk, mely pusztulást jól szimbolizált a forradalom, amikor politikai Saturnáliaként kerültek fentre a lent lévők, lentre a fennlévők, azaz borult fel évszázadok rendje és tűnt el, foszlott szét az „arra érdemesek” szilárd kontrollja.

Visszatérve a memoárra, Szilágyi Ernő a strukturális problémájukat is látja: „Ilyen volt ő és az emberei: a notabilitások, a közösségi képviselet – nálánál kétségkívül öszszehasonlíthatatlanul kisebb volumenű tagjai – gyakran – a karikatúráig elcsúfítva. Ezek a bankárok és gyárosok, járadékosok, gazdag kereskedők – és valahol a szellemi periférián néhány színházi iparos és sorozatírócska –, akik egy vége felé közeledő korszak nagyvárosi zsidósága fájdalmas dekorációjaként jelentek meg.”

Bár Stern Samut nem kedvelte Szilágyi, alakját mégsem méretezi gonoszra, csak egy – egyébként nem tehetségtelen – átlagembert lát benne: „[M]egspórolta az idős úrnak, az Isten kegyes és igazságos volt vele, próbatételét személyére szabták rá. Nem Czerniakow [a varsói Zsidó Tanács öngyilkosságba menekült vezetője – N. A.] volt, nem Ostjude vagy varsói zsidó volt, a próba megfelelő viszonyban maradt a belső feszültségével.42 Egy budapesti zsidó, aki egyébként fejhosszal emelkedett ki társai közül – és aki a posztját elviselhetően, a helyén maradt.”

Az SS először március 19-én jelent meg a pesti hitközség épületében, majd a március 20-ai elöljárósági ülésen egy szándéknyilatkozatot olvastak fel. A nyilatkozat azt is tartalmazta, hogy „nem fogják bántani” a budapesti zsidóságot, amennyiben engedelmeskednek, sőt – a jórészt asszimilálódott és szekularizálódott Budapesten – a „vallási élet zavartalanságát” is „biztosítják”; Szilágyi – erre reflektálva – ironikusan-fájdalmasan jegyzi meg: „»Igen: vallás? Budapesten: a Pesti Izraelita Hitközség dísztermében! Mily gyorsan telik meg egészen más jelentéssel a ’vallás’ fogalma.«

»A híre alighanem rosszabb nála« – magyarázza az egyik úr, egy udvari tanácsos még a Ferenc József-i időkből. »Már két éve folyton azt mondom, túlzóak a cionisták híresztelései. Természetesen, ezzel nyilvánvalóan nem akarom tagadni, hogy Lengyelországban – példának okáért – bizonyos szerencsétlenség történt, de itt biztosan nem lesz olyan rossz. Most már csak arra kell figyelnünk, hogy a fegyelmet senki se bontsa meg.«

»Csak egyet szeretnék tudni« – felelte a másik udvari tanácsos –, »mire gondolt tulajdonképpen, amikor bizonyos megszorításokról beszélt?«

Egy félórával később egész Budapest tudta, hogy mi történt. »Semmit sem fognak ellenünk elkövetni!«”

A kritika tehát inkább egzisztenciális, és nem kizárólag az elöljárók osztályhelyzetére vonatkozik: a gazdagoknak nem pusztán az a hibájuk, hogy több a pénzük, mint az átlagembernek – így a demokratikus „arányosítás” normáinak nem felelnek meg –, hanem az, hogy nem ismerik az életet, elszakadtak a néptől, így nem ismerik annak valódi igényeit, helyzetét és ambícióit. Szilágyi jól érzékelte, hogy a magyar zsidóság vezetői a zsidó társadalom csúcsán elhelyezkedő felső középosztályhoz tartoztak, és még hatványozottabban ez volt a helyzet a PIH vezetőségében, ahol a 19 tagú vezetőtestületet „ügyvédek, gyárosok, országgyűlési képviselők, bankárok alkották. Tízen közülük méltóságos urak voltak.”43

De még az egyszerű, nem módos zsidóság is becsapja önmagát. „»Mit kell azon érteni, hogy a hatáskörébe tartozunk?« – kérdezték annyian töprengve ezen az estén Budapest kis zsidólakásaiban. De aztán diadalmaskodott az optimizmus, az utolsó óráit élő budapesti zsidók felszínes életigenlése. Csöndes agónia.” Ha valaki pusztán ezeket a sorokat olvasná Szilágyitól, az a benyomása támad róla, hogy azonosul az „agresszorral”, a külvilág felé szánt agressziót pedig – jobb híján – „domesztikálja”. De nem erről van szó, csak hihetetlenül erős zsidó önkritikáról, mely a túlnyomórészt asszimilált, hazafias és naiv magyar zsidókkal szemben nyilvánult meg, akiknek több évtizedes politikája és mentalitása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zsidóság nem csak védtelenül állt a diszkriminációval szemben, de végig bízott a deportálást segítő magyar államhatalomban és személyesen Horthy Miklós kormányzóban, és sokan – a külföldre történő deportálást is – egyfajta utazásként fogták fel. De a Szilágyi interpretációjában magyarázódó történet nem ilyen egyszerű, hiszen – meglátása szerint – egymással ellentétes metafizikai princípiumok, a jó és a rossz összecsapásának szemtanúi vagyunk, és ennek pusztán csak egyik állomását képezik az 1944-es budapesti „történések”. Amikor arról ír, hogy 100 nap történetét – azaz az 1944. áprilistól júniusig terjedő időszakot – fogalmazza meg, meg is jegyzi, hogy „[a] budapesti 100 napét 1944-ből, amihez még azt kell hozzátennünk, hogy ugyanilyen joggal beszélhetnénk Cordoba 100 napjáról 1492-ből, Kijev 100 napjáról 1096-ból, és így tovább. Egyszer itt, aztán ott, egyszer a XII. századi Angliában, aztán a XIII. századi Franciaországban, máskor meg a XIX. századi Oroszországban...” A szerző – öntudatlanul is – állást foglal abban a vitában, mely akörül forog, hogy abnormális, a világ rendjétől szokatlan volt-e az, amit összefoglaló néven „holokausztnak” nevezünk. Szilágyi szerint nem egyedi az, hogy a zsidók pusztulására törnek, de ez a kiirtásra törekvő nem-egyedi igyekezet a maga folytonosságában kizárólag a zsidósághoz kapcsolódik. Ennélfogva a zsidó nép egész történelmében mégiscsak egyediként vonul végig az üldöztetés és az üldözöttség. Ebben az interpretációban a holokauszt – amelynek dimenzióit egyébként pusztán sejthette – „csak” egy régi „történet” folytatódása, és „kizárólag” a gonoszság dimenziói mások, mint a régmúlt századokban. A zsidók nagy része pedig – a cionistákat kivéve – még nem nőtt fel e földi pokol méreteihez. A németek bevonulása után „a megrémült város két pontján már semmi kétség nem volt, hogy mostantól kezdve mi fog történni ezekkel a »zsidókkal«. A Hotel Astoriában – ahol az uralkodó és pusztító erők főhadiszállása volt – és itt, a két cionista kávéházi asztalánál, a budapesti élet eme két gyújtópontjánál ijesztően tisztán látták, hogy merre fejlődnek az események.44 A Hotel Astoria urai pontosan tudták, mit is szándékoznak tenni, és a cionisták az utolsó három-négy év eseményeivel – a környező országokban (Horvátország, Szlovákia, Lengyelország) történt dolgokkal – szóval ezzel, a lassan történelemmé váló történettel –, túlságosan is tisztában voltak ahhoz, hogy ne legyenek illúzióik. Gondolkodásuk eléggé szilárd volt, hogy kibúvókkal és reményekkel – »talán?«, »ki tudja«, »mindig csak lesz valahogy« – ne csapják be magukat.”

A külső fenyegető erővel való szembenézés művelete nem is olyan egyszerű, hiszen a zsidók (köztük a cionisták) ellenségei egy másik világból érkeztek. „Akik itten a foteljeikben egymással kapcsolatba lépnek, azok két világprincípiumot képviselnek. A világűr hidege csillog a Hauptsturmführer [Dieter Wislicenyről van szó – N. A.] szemüvege mögül, kék, mélyen a húsos-kövér arcban ülő szemeiből, megjegyzései iróniájából, hajszálpontosra formázott téziseiből. És ezen az őserőn keresztül a másik, az Obersturmbannführer [Adolf Eichmann – N. A.] mosolygása annyira félelmetesnek tűnt. Ez a mosoly nem a vidám órákat idézi fel, hanem sötét mélységre utal.” Az SS pokoli ereje abban is megmutatkozott, hogy a zsidók kiirtásának eszközeként használta fel a zsidókat és személy szerint Stern Samut is: „Valahogyan fel kell tételeznünk azt, hogy az SS a személyében a magyarországi zsidóságnak az eleinte egyedülállóan érzékelhető és fix pontját nem kívánta elmozdítani, és a már korábban jól bevált módszerével elhatározta: azt a látszatot kelti, hogy a Zsidó Tanács az öreguraival az élen arra szolgál, hogy a magyarországi zsidóság elpusztításának autonóm eszközeként működjön.”45

A Zsidó Tanács (pontosabban a Magyar Zsidók Központi Tanácsa) – Szilágyi implikációja szerint – jó lenne arra, hogy a változás eszköze legyen, de mégsem az, sőt még inkább megerősíti a régi struktúrákat. „[P]olitikusunk [Kasztner – N. A.] már három napja arra érez erős késztetést, hogy – töprengve és némileg zavarodottan – kijelentse, hogy szociológiai képtelenség, azonkívül pedig minden politikai tapasztalatnak ellentmond, hogy egy összeomlott társadalom elaggott hierarchiája, egy új névtábla védőszárnya alatt, a posztján marad. És mégis, most az egyszer ez történik.” A Zsidó Tanács demoralizálta az embereket, hiszen az SS-nek köszönhetően speciális védelmet kaptak a tagok. „Azzal kezdődött, hogy a sárga autók – minden várakozás ellenére – magát az elnököt nem vették őrizetbe. Annak ellenére, hogy az egész világ számára azonosíthatóan zsidó volt, és a fölső négyszázhoz tartozott, ráadásul – mivel jó néhány törvényen kívül helyezett magyar államférfival jó viszonyt ápolt – rendkívül kompromittáltnak számított. Ám mégis érintetlen maradt.” Stern azonban „[m]égis, két esetben váratlanul sikert aratott: »Ők a Zsidó Tanács tagjainak vannak kiszemelve« – mondja az elnök.

»Igen?« – hangzik a válasz –, »akkor mit keresnek itt?« Egy rövid megjegyzés, egy rövid célzás, és két budapesti zsidó viszontláthatja a napvilágot.

Egy órán belül pedig egész Budapest értesül arról, hogy mi is történt a szemle alkalmával. Húsz percen belül ez a frivol, okos és derék város megtanulja, mégpedig jobban és alaposabban tanulja meg, mint azt az összes zsidó történész meg tudta tanulni, szóval mélyebben és valóságosabban, hogy mit is jelent tulajdonképpen a »Zsidó Tanács«.” Szilágyi ebben a tekintetben is köztes álláspontot képvisel, hiszen az SS ördögi tervének minősíti azt, hogy zsidókat használnak fel zsidók ellen. „Az volt a hóhér pokoli iróniája, hogy a zsidókra bízta az önigazgatást, hogy őket, a »legidősebb zsidókat« nevezte meg és jelölte ki, a »blokk legöregebbjeit«, a »vagonok legidősebbjeit«. Biztosította a zsidóknak az autonómiát. Még ezt is!” – jegyzi meg találóan. Másrészt viszont a Zsidó Tanács mellett egy másik erőt is felmutat: Kasztner alakjáról a „stadlan”, azaz a zsidó kijáró/közbenjáró pozitív figurája jut az eszébe. Ha eltekintünk a nyilvánvaló apológiától, szembetűnik Szilágyinak az a felfogása, mely szerint a zsidó társadalomnak – valójában – kettős vezetése van.46 Tradicionálisan, a Stern Samu és stábja által képviselt hivatalos vezetők – akikből a nácik tanácsokat (Ältestenräte) hoztak létre – mellett ott áll a régmúltból oly ismerős „kijáró” figura (egyik formája a „Hofjude”), a stadlan is, aki – önhatalmúlag és spontán, de egy régi tradíció mentén is – a zsidóság érdekeit képviseli egy ellenséges, külső világgal szemben, ráadásul felsőbb, nem evilági régiókkal van összeköttetésben. Máshol „démonikus látomásnak” is elnevezi ezt a „régi zsidó urat”, és világos, hogy Kasztnerre utal. Az illegalitás körülményei, a zsidókra leselkedő veszély nagysága, a háborús körülmények nem a legalitás embereinek kedveztek, hanem olyanoknak, akik könnyedén és minden skrupulus nélkül lépték át a „törvény” határát, illetve biztosítottak maguknak és társaiknak szabad átjárást a jogilag és morálisan megengedhető és nem megengedhető között. Mivel nem csak a magyarországi zsidóság, de Kasztnerék feje fölött is folytonosan a halál lebegett, e másféle normák, illetve „abnormitások” legitimmé tétele indokolt volt, hiszen totális háború folyt a zsidók ellen. Ahogy Szilágyi írta: „A hadjárat színterei mindig a közép-kelet-európai térség azon részein voltak, ahol a zsidó élet a német szoldateszka csizmája alá került. Ez különösen érvényessé vált arra a titokzatos területre, ahová még egy madár sem merészkedett be. Csak a segítői, a küldöttei vették a bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjenek oda. Leveleket, híreket és pénzt vittek, nem ritkán óriási összegeket. Időről időre ezzel a pénzzel akartak lazítani a szögesdrót kerítésein. Ám csak kis réseket találtak. A pénz pedig kenyér és inzulin, ruhák és injekciós felszerelések formájában talált meghallgatásra. De magát pénzt is küldtek. Az ilyen és az ehhez hasonlatos dolgok olykor leveleket és híreket csalogattak elő. Ritkán pedig – a drótok felett – egészen emberi életet. Ott, ahol az igazságot halálfej tette közhírré: »Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!«

Pozsony és Varsó, Krakkó és Lublin, Theresienstadt és Treblinka, ez volt a glóbusza, a világegyeteme ezeknek az embereknek. Levelek és elismervények százait, és tízezer dollárokat juttattak el hozzájuk. És a határokon keresztül, ide és oda jöttek és mentek a menekültek. Különösen Lengyelországból. Ők voltak egy politikai elmélet helyességének bizonyítékai: az erő ellen csak az erő számít. És nincs olyan gyilkos erő, melynek a működését ne lehetne megbénítani mégoly csekély, csak ellenkező előjelű energiával.” A háború szabálytalan szabályai pedig kitermelik, létrehozzák a háborús személyiséget: „Nos, ami a módszereket illeti, feltételezhető, hogy egy zsidó politikus, aki egy olyan »úgynevezett« zsidó világot akar szolgálni, mely folyamatosan közeledik a szögesdrót mögötti utolsó vándorlási stációjához, biztosan nem szégyenlős és puha. Továbbá, ehhez társul egy bizonyos erőszakos skrupulusnélküliség. Különösen érvényes ez a kereskedelem és a diplomáciai kapcsolatok napszámosaival, nagyköveteivel, az árulás, a morfium, a csalás és az abszint által megrontott lelkekkel, a polgári társadalom periférikus figuráival fenntartott kapcsolatokra. A hadikémekkel, a homályos háborúvégre gondoló Wehrmacht-altisztekkel, a kalandorokkal, az obskúrus kereskedőkkel, nem ritkán a diplomácia és a tisztikar magas rangú uraival. Ők természetesen csak a pénz nyelvén értenek, kizárólag óriási összegekkel lehet a munkához kezdeni. A pénzt a palesztinai munkásszervezetek és a nagy amerikai zsidó pénzügyi források kerülő úton, Genfen és különösen Isztambulon keresztül csempészték be az országba.47 Ezeket az összegeket hasonlóképpen az előbb is említett figurák hozták be az országba. Ez sokba került, az alvilágot bőségesen meg kellett fizetni. De nem a hivatalos banki átutalások idejét éltük, a drága pénzzel olyasmit lehetett megszerezni, amit már alig lehetett többé előteremteni: zsidó életet.” A második világháború után – persze – számon lehetett kérni Kasztneren azt, hogy életmentése csak a zsidóság bizonyos csoportjaira vonatkozott, így esete bonyolult morálfilozófiai problémákat vetett fel (egyébként jellemző az, hogy túlélő bírálói nem a szelekció tényét vetették a szemére, hanem azt, hogy nem az „övéik” közül szelektált), amelyek ugyanakkor nem lettek volna csekélyebbek, ha Kasztner nem a zsidóság prominenseit, hanem véletlenszerűen, a szegény és nem cionista zsidóság köréből mentette volna az embereket.48 A válogatás ténye (és nem módja) – később – „elnyerte” méltó büntetését. Kasztnert hiába figyelmeztették többen a háború után, hogy ne vándoroljon ki Palesztinába, mégis megtette. Nem kellett volna.49

Tárgyalás az SS-szel

Az SS-szel történő tárgyalások három szakaszban zajlottak le, s céljuk az volt, hogy a magyar zsidók sorsára pozitív hatást fejtsenek ki. Az első a németek bejövetele utáni öt hétben történt – a cionisták kezdeményezésére. A második szakasz Kasztner társának, Joel Brandnak kudarcba fulladt miszsziója volt, míg a harmadik a Saly Mayer (Joint-megbízott), Kurt Becher (SS-alezredes, Himmler magyarországi gazdasági megbízottja) és Kasztner közti tárgyalássorozat volt 1944 második felében.

Már a német megszállás előtt voltak a cionista Mentőbizottságnak kapcsolatai az Abwehrrel, hiszen egyik ügynöke, Josef Winninger figyelmeztette is őket erről. A német megszállás után nem sokkal Joel Brand és Kasztner már 24 ezer dollárt eljuttattak Dieter Wislicenyhez. A pozsonyi Mentőbizottság egyik vezetője, Michael Dov Baer Weissmandel rabbi Wisliceny figyelmébe ajánlotta az ortodox Freudiger Fülöpöt, a cionista Kahan Niszont és a neológ Weisz Edit bárónőt. Szilágyi Ernő több hónapig, 1944 végéig vett részt a tárgyalásokon. Szilágyi egyébként a szlovákiai deportálások egyik irányítója, Dieter Wisliceny megjelenését baljós jelként értelmezte:

„Ez a nap borzalmas szenzációja! Nem »homo novus« jött, nem egy ismeretlen, nem »jó barát«! Hanem egy megbízható partner, akivel lehet beszélni. Igen, a pillanat borzasztó, számítani lehet arra, megneszeljük, hogy a végzet lépett be a történetbe, és hogy kérdést fog intézni az emberekhez. Most eldől, ki ez az ember, most és itt, ahol a végzet lakozik, az ítéletvégrehajtó és a megmentő perszonáluniója jelenik meg.

Most valami el fog kezdődni vele, kapcsolatnak kell létrejönnie közöttük, és ez létre is jött. Inkább ma, mint tegnap, hiszen néhány héttel ezelőtt ez nem volt lehetséges.

Néhány héttel ezelőtt? Igen, de miért is nem? Ő, a Hauptsturmführer – már korábban is járt Budapesten.50 Hogy a magyar rendőrség erről semmit sem tudott, és hogy a kormányzat egyszer sem gyanította, az semmit sem jelent. Ki törődött volna azzal a korpulens úrral, aki nyolc nappal ezelőtt a Prága–Pozsony–Budapest gyorsvonattal érkezett a Keleti-pályaudvarra. Ezzel a megnyugtató-kellemes jelenséggel, ezzel a jól öltözött civillel, ezzel az ártatlan mosollyal a kövér és joviális arcon, azzal, aki jól szabott angol felöltőjében és két nehéz útitáskával érkezett meg. Konszolidált, átlátszó és nem túlkomplikált élet benyomását keltette. Ha az ember véletlenül nekimegy az utcán, pardont int, és egyszer sem veszi a fáradságot, hogy utánanézzen.”

Az április 5-én zajló tárgyalás, melyen Dieter Wisliceny SS-Hauptsturmführer (Szilágyi tévesen április 6-ra teszi), Josef Winninger és Schmidt voltak még jelen, külsőségeinél fogva is felkeltette Szilágyi epikus részletezéseket kedvelő lelkét:

„A külsőségeket sem szabad elhanyagolnunk, hogy az uraknak először egy csésze teát tálaltak fel, és csak ezután indult meg az eszmecsere. Első szempillantásra könnyen azt mondhatnánk, hogy egy könnyű kis társalgásról van szó: a magyar zsidók egészségtelen társadalmi rétegződéséről, kivándorlási kérdésekről, a zsidóknak a fizikai munkára történő átneveléséről beszélgettek. Az SS urai komolyan figyeltek, és ami a viselkedésüket illeti, azt nem illetheti kritika, végig megfelelt az úriember normáinak. Csak talán azt lehetne felvetni, hogy nem nyújtottak kezet, és minden szófordulatnál kerülték azt, hogy – ahogy egyszer az SS-urak a zsidó politikust már szólították – nehogy önkéntelenül »úrnak« szólítsák. […]

Ami a politikust illeti, nos, miatta nem kell szégyenkeznünk. Expozéját tudományos társaságban is melegen fogadták volna, kiváló szónoknak mutatkozott, amit pedig mondott, annak volt színe és melegsége, és még maga a humor sem hiányzott a fejtegetéseiből, csak a másik, a »második« jegyezte meg, hogy milyen görcsösen rángatódznak az ujjai a megbeszélés alatt, és hogyha a társalgás még tovább tartott volna, akkor a körmeit tövig tépkedte volna…” A beszélgetés és a tárgyalássorozat pedig csak egyben különbözött az átlagos üzleti tranzakcióktól: „Ami talán még tisztázásra vár, azok csak az eladásra szánt áruk. Nyolcszor százezer organikus test, mindegyikük kettőtől hetven-nyolcvan kilóig terjedő súllyal. Pontosan megmérhető, hogy mennyi fehérje és szénhidrát van mindegyikben, mennyi só és víz; csont és ideg, szerves és szervetlen anyag. Maradéktalanul analizálható áru. A csekélység, melyet a kémikus nem tud megragadni, az, hogy ezek a testek tudnak magukról, és hogy ennél a tisztán kereskedelmi tettnél ez egyszer figyelmen kívül hagyható. És hogyha mi ezzel az egészet, a nyolcat százezerszer szorozzuk meg, akkor megkapjuk a lényeget – ahogy az SS-urak oly találóan elnevezték. Ez vár eladásra.”

Az 1944. április 5-ei tárgyaláson Dieter Wisliceny kétmillió dollárt követelt jóakaratának bizonyítékául, ennek tíz százalékát egy héten belül pengőben igényelték. Schmidt és Winninger további tíz százalékot követelt a hadsereg számára, és saját maguknak egy százalékot. A hat és félmillió pengős összeg ellentételeként Kasztnerék a kistarcsai internáltak és a Rökk Szilárd utcai rabbiszemináriumba cipelt túszok szabadon bocsátását, valamint a pesti embervadászat megszüntetését kérték. Végül megállapodtak. Szilágyi ezt írja erről: „Szerződés […] megállapodtak abban […] hogy a magyarországi zsidóságot nem fogják kelet-európai lágerekbe száműzni, hogy az országban maradnak, hogy majd valamikor be fog következni az áttelepítés; hogy őket a gettók szűkösségébe fogják beszorítani, de az életet, a meztelen életet, a lényeget, békén fogják hagyni, és mindezekért, ennek ellenében, ideiglenes árat szabtak meg. Ez éppen annyi és nem több: kétszázezer dollár. Vagy hogy könnyebben meg lehessen érteni: magyar pénzben nyolcmillió.”51

1944. június 4-én Kasztnerék a kétmillió dolláron felül további kétszázezret ajánlottak Wislicenynek, hogy a magyar zsidók elkerüljék a deportálást. Wisliceny pedig megígérte nekik, hogy komolysága jeléül 600 zsidót kienged az országból. 1944. április 9-én, a zsidók kb. 92 ezer dollárt fizettek, és 12 nap múlva még további 75 ezret a németeknek. Ekkor Eichmann még nem vett részt a tárgyalásokon, de ott voltak beosztottai, Hermann Krumey és Otto Hunsche. Majd 1944. április 25-től kezdve maga Eichmann is bekapcsolódott a tárgyalásokba. Így Eichmann és az SS átvette az előnyt az Abwehr felett, Joel Brand pedig Isztambulba indult tárgyalni. 1944. május 15-én körülbelül harminc zsidó vezető vett részt azon a megbeszélésen, ahol a Brand-miszsziót megbeszélték. Másnap Brand hivatalos „megbízólevelet” kapott arról, hogy az egész magyar zsidóságot képviseli. A Brand-missziónak az volt a célja, hogy közvetítse az SS nagyhatalmú főnöke, a „különbéke” iránt tapogatózó Himmler ajánlatát, azaz hogy egymillió zsidóért cserébe tízezer teherautót és más árut szállítsanak a szövetségesek a Reichnek. Ez volt a „vér áruért” akció.

Május 19-én Brand és Grosz Isztambulba érkezett. Több zsidó és cionista vezetővel találkoztak, akiknek elmondták a történteket. Aztán kitoloncolták a törökök, majd a britek tartóztatták le őket, és egyikük sem jutott vissza Magyarországra. Mivel nem tértek vissza, Eichmann Kasztnert és a többieket vádolta sikertelenséggel. De tovább folytatta a tárgyalásokat Hansi Branddal és Kasztnerrel.

De a budapesti zsidók is tárgyalásokba kezdtek. Június elejétől Link Gyula szervezett hasonló akciót. Felkészültek arra, hogy nyolcmillió svájci frankot fizessenek azért, hogy 100 ezer zsidó meneküljön meg a deportálástól, s a Jointnak is írtak, hogy küldjön minél több pénzt. Kasztner viszont egyre inkább nagy hibának tartotta a Brand-missziót. Amikor Joel Brand először terjesztette elő Reuben Resniknek (Jewish Agency) a javaslatait, Resnik azt írta Laurence Steinhardtnak, a törökországi amerikai nagykövetnek, hogy menjenek bele a tárgyalásokba, mert egy kis német csoport előnyöket remél a maga számára, s mert ez a béke fedőötlete: az ún. „zsidó befolyástól” várják azt, hogy a szövetségesek ne korlátozzák Németország és a semleges országok gazdasági kapcsolatait. Azt is leszögezte, hogy a szövetségesek ne foglalkozzanak a német panaszokkal, így ki fog derülni, hogy tényleg ki akarják irtani a zsidókat. 1944. július végén Winston Churchill is tudatosította azt, hogy a nácik különbékét akarnak kötni velük, remélve, hogy kooperálni fognak a szovjetek elleni háborúban. Így (félve a szovjet reakciótól) a britek deklarálták, hogy nem óhajtanak tárgyalni a nácikkal.52

A Kasztner-vonat története nagyjából 1944. április elejére megy vissza.53 Ekkor egyezett bele Dieter Wisliceny abba, hogy 600 zsidó elhagyja az országot. A hónap vége felé úgy látszott, hogy a nácik ezer prominens zsidónak megengedik, hogy Spanyolország felé távozzon. Nem Eichmann, hanem Kurt Becher vette át a tárgyalások menetét, és – fejenként ezer dollárért – korlátozottan engedélyezte az utasoknak a távozást. Himmler is beleegyezett az akcióba. A megkívánt összeg többszöröséért a cionisták először gazdag zsidókat vettek fel a vonatra, és ebből a pénzből finanszírozták a nem gazdagok utazását. Ez a modell később a hamispapír-gyártásra is jellemző volt, hiszen sokszor a papírokért (pl. Schutzpässe etc.) is fizetniük kellett azoknak, akik elegendő pénzzel rendelkeztek, s ebből az összegből fedezték a cionista mozgalmak „működési” költségeit, illetve a további hamis papírok kiállítását. Ebben – bár a kizárólagos altruisztikus intenciót megkérdőjelezi – nem lehet kivetnivalót találni, mert a költségek óriásiak voltak, a cionista csoportoknak pedig pénzre, mégpedig sok pénzre volt szükségük.

Végül 1944. június legvégén 1685 zsidó hagyta el Magyarországot, ám Bergen-Belsenbe, „különleges táborba” (Sonderlager) vitték őket, ahol dolgozniuk nem kellett, és normális ellátásban részesültek. A vonaton – mely egyfajta modern Noé bárkájaként funkcionált – a magyar zsidóság különféle csoportjai utaztak: pl. 40 szatmári haszid, 17 lengyel árva és 236 cionista ifjú, a végén pedig csatlakozott még 318 kolozsvári menekült (akik közben a budapesti Kolumbusz utcai táborban voltak). Kasztnert később még ezért is sokat kritizálták, mivel maga is kolozsvári volt. Szilágyi Ernő – aki rajta volt a vonaton – nem fizetett érte, saját jogán szállt fel a vonatra, hogy kiszálljon a történelem eme sötét abszurdjából és a történelemből. Svájci évei alatt papírra vetett írásában viszont abban és azért dicséri Kasztnert, amiért és amivel a Zsidó Tanácsot megvádolja. Hiszen a kivételes bánásmód eljárásának nem csak alkalmazójává, de privilegizáltjává is vált a szerző.

Miért nem adták ki a művet?

Ha kizárólag a kézirat történetét nézzük, akkor bár a zürichi Európa Kiadó átvette, ám később mégis úgy döntött, hogy nem adják ki, és felbontották a korábban Szilágyival kötött szerződést. Palesztinában a Szifriat Poalim („Dolgozók Könyvtára” Kiadó – N. A.) vette át a kéziratot, és Rafi Friedl (Ben Salom) memoárjaival együtt, egy kötetben óhajtotta megjelentetni. De ebből sem lett semmi. Az 1990-es években a magyar ajkú izraeli történész, Cvi Erez fordított le egy részt héberre, s ez megjelent egy, a magyarországi Soa ötvenedik évfordulójára megjelentetett gyűjteményes összeállításban Izraelben.54

S hogy miért nem adták ki a művet? Egyrészt Szilágyi műve egyenetlen, a briliáns részek mellett üresjáratok és szépíróinak korántsem nevezhető szépelgések következnek, így stilisztikailag nem alkot egységes és élvezhető egészet. Tartalmilag a kortársak és a túlélők is kínosnak érezhették az SS-szel folytatott „kapcsolat” őszinte feltárását, az ellenséggel való bármilyen kapcsolatfelvétel nem illik a rettenthetetlenséghez. Aztán, akik történelmi forrásként akarják forgatni a művet, akiket kizárólag az új adatok érdekelnek, azoknak is csalódniuk kell, hiszen Szilágyi általánosít és allegorizál. Másrészt viszont hangvétele, világlátása túlontúl egyéni volt ahhoz, hogy bármilyen homogén narratíva része lehessen. Mélyen zsidó indíttatású – ugyanakkor univerzalista is – s olyan ember írása, aki a cionizmust a zsidó civilizáció történetén belül értelmezi, és nem mindent elsöprő chiliasztikus forradalmat lát benne. Ezenkívül szkeptikus (olykor tragikus) és misztikus, az 1944-ben felbukkanó történelmi zsidó és nem zsidó figurákban a középkor továbbélését, a zsidó történelem tipikus figuráinak reinkarnációját látja meg: Aragóniai Ferdinánd, Kasztíliai Izabella, a különféle orosz és lengyel urak után most az SS következik a zsidóság üldözőinek sorában. Nem Marx és Engels, s nem is a cionista kánon nagyjai, Nordau vagy Borochow kelnek életre a lapokon, hanem ősrégi, már-már a feledés homályába rejtőzött zsidó karakterek, archetípusok: a „stadlan”, a zsidó kijáró, a „pénzzsidó, a középkor mitikus darabja” és a zsidó és nem zsidó „zsidóvadász” is. Egyfajta zsidó misztériumjáték kerekedik ki Szilágyi történeteiből, történelmileg-sorsszerűen mélyen kódolt, dramaturgiailag pedig az üldöző és az üldözött halálos és tragikus „játéka” az életért. A tanulsága pedig az, hogy a második világháború alatti zsidóüldözések csak egy újabb fejezetét jelentik a galutnak, a szétszóratásnak, nem jelentenek minőségileg mást vagy újat. A szerepeket már kiosztotta egyszer a történelem, csak a színészek változnak korról korra.

Ahogy egy tárgyalási nap estéjén, az aznapi eseményeket rekapituláló Kasztnerről, az ambivalens vonásokat felmutató „stadlanról” írja Szilágyi: „[A]ztán oldott, kitisztult arccal és különös-fájdalmas büszkeséggel a hangján kijelentette: »Hidd el nekem, őseink is így csinálták.«”

* Az írás rövidített változata elhangzott 2004. április 16-án, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány által szervezett tudományos konferencián (A holokauszt Magyarországon – 60 év után európai perspektívában), Budapesten. Az előadás kibővített és szerkesztett változata – a többi előadással együtt – kötetben fog megjelenni. Szilágyi Ernő memoárját a szerző fordította.

Jegyzetek

1 A Mazsihisz Chevra Kadisa osztályának anyaga alapján. Egyébként Ungváry Rudolf 1959 című visszaemlékezésében azt írta, hogy 1958-ban 61 éves volt. In Beszélő, 1997. január. A Szilágyiról szóló részek: 63–5., a teljes cikk: 60–71. Többek – így Bálint Jenő és Atalai Gábor – állítása szerint Kaposváron született.

2 Szilágyi Ernő: Wassermann zsidó önvallomása. Jacob Wassermann: A fürthi Messiás. Kolozsvár, Fraternitas kis könyvek, 1943.

Szellemi tájékozódására jellemző, hogy – Ungváry Rudolf szerint – a „kafkaiánus” Max Brod jó barátja volt. In Ungváry, 63.

3 Szilágyi Ernő: A cionizmus. (A modern zsidóság szellemi irányai IV.) In Libanon 1943, II–III. szám (VIII. évf.), 48–51.

4 In uo., 48.

5 In uo., 48.

6 In uo., 49.

7 In uo.

8 In uo.

9 In uo., 50.

10 In uo. Chaluc = „úttörő” (héberül). A Palesztinában zajló cionista építőmunkában részt vevő, illetve az arra készülő fiatalokat hívták chalucnak. A kifejezés nem pusztán „munkást” jelent, de a munkában részt vevők forradalmi romantikáját is jól tükrözi. Chalucmozgalma minden cionista szervezetnek, pártnak volt.

11 In uo., 51. A Jezréel-völgye az akkori Palesztina (a mai Izrael) északi részén található. Nagy kiterjedésű, mocsaras területek voltak itt, melyeket chalucok csapoltak le.

12 In uo.

13 In uo.

14 Asher Cohen: The Halutz Resistance in Hungary 1942–1944. New York, 1986. 30. A Mizrachi 43, a Hasomer Hacair 27, a klálcionisták 17 és az Ichud Mapaj 13%-kal képviseltették magukat a hivatalban. A Palesztina Hivatal(ok) a brit mandatárius hatalom által kiadott palesztinai bevándorlási engedélyeket (certifikátok) osztotta ki – a cionista pártok erőviszonyainak megfelelően. A Palesztina Hivatal(ok) – melyek sok országban működtek – a Jewish Agency for Palestine (Ha-Szochnut Ha-Jehudit) fiókszervezetei voltak.

15 Született egy rövid és korrekt összeállítás az eseményekről. Kádár Gábor – Vági Zoltán: Szakanyag az auschwitzi tábor 18. blokkjában tervezett állandó magyar kiállítás forgatókönyvéhez. Budapest, 2003. október.

16 Mellettük: Frankl Jenő (Mizrachi), Smuel Springmann, Kasztner Rezső (Ichud) és Komoly Ottó (Klal) szerepelt. Erről később Kasztner számolt be. In Der Berich des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest 1942–1945. Vaadat Ezra Vö-Hazalah Bö-Budapest. Vorgelegt von: Dr. Rezső Kasztner.

De írt erről Asher Cohen is. Lásd: He-Halutz Underground in Hungary, March–August 1944. Jerusalem, 1981. (Reprint from Yad Vashem Studies Vol. XIV.)

17 Gálos Henrik és társa ügye. Dénes Béla kihallgatása 1953. III. 31-én. BM Történeti Irattár, IV-15b. (A továbbiakban: BM TI, a kutatás idején még ott volt az anyag.)

18 Legalábbis erre enged következtetni az izraeli En Dor kibucban élő Hanna Nisman visszaemlékezése. „Visszanézve úgy látom: volt benne valami misztikus hajlam, sem ő nem állt két lábbal a földön, sem mi, az ő társaságában...” Hanna Nisman: Emlékezet és lélek. In CET (Central European Time – társadalmi, tudományos és irodalmi folyóirat), 1997/2, 95–103. Nisman még így ír Szilágyiról: „Nem beszélhetek a mozgalomról és ezekről az évekről úgy, hogy meg ne említsem Szilágyi Cvit. Sokkal idősebb volt nálunk – talán negyvenéves –, roppant okos, művelt, nőtlen. Dici is a rajongói közé tartozott, velem együtt.”

19 Volt ún. „retijul” is, amikor az illető visszaszökött/visszaszöktették pl. Szlovákiába.

20 A „kis rabbi” a magyar ortodox körökkel, így Freudiger Fülöppel is kiváló kapcsolatokat ápoló Michael Dov Weissmandel rabbi, aki 1957-ben halt meg az USA-ban, miután publikálta memoárjait Min Ha-Mecar címen. Weissmandel volt a pozsonyi Munkacsoport és az Európa-terv atyja.

21 A pozsonyi Munkabizottság – mely a helyi cionista Mentőbizottság volt – dolgozta ki az „Európa-tervet”, mellyel a nácikkal történő üzlet során megmenekült volna Európa maradék zsidósága – kétmillió dollárért. A nácik 52 ezer zsidó elhurcolása után 1942 őszén – pénzért – abbahagyták a deportálásokat. De nem pusztán ezzel magyarázható a deportálás leállítása.

22 Interjú Efra Agmonnal. 2003. június 22. Abu Gosh, Jeruzsálem.

23 Efra Agmon interjúja. In Benedek István Gábor – Vámos György: Tépd le a sárga csillagot! Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó, 1990. Erről Agmon személyesen is beszámolt nekem: „A Zsidó Tanácsban dolgoztak a vidéki osztályon cionisták is. Moshe Rosenberg szétküldte őket az országban. Mindegyiküknek adott 15 ezer pengőt és papírokat, hogy hozzák fel a cionista fiatalokat Pestre és mondják meg nekik, hogy a deportálások Lengyelországba irányulnak, és ott megölik a zsidókat. Őt Mátészalkára küldték, sokáig ott őgyelgett a gettó kapujánál, amíg meg nem látott egy csillagos embert, aki a gettóval szemben lévő házba ment, mint kiderült fogorvos volt, és a Zsidó Tanács tagja (utólag kiderült, a neve: dr. Mayer volt). Sorban állt hozzá, és azt mondta neki, hadd beszéljen a zsidó fiatalokkal. Az illető gondolkodási időt kért, majd délután ismét sorban állt hozzá, és azt mondta neki, hogy tűnjön el innen, nehogy együtt meglássák őket. Később öngyilkos lett.” Interjú Efra Agmonnal. 2003. június 22. Abu Gosh, Jeruzsálem.

24 Létrejött a „Haavarah” részvénytársaság, mely a német birodalmi bank és a német cionista szervezet felügyelete alatt állt. A részvénytársaság Berlinben létrehozta a Paltreu-t (Palästina Treuhandstelle zur Beratung Deutscher Juden). A transzfer úgy folyt le, hogy a jövendő emigránsok a Paltreu számlájára fizettek be összegeket, amelyből a Paltreu különféle javakat vásárolt, melyet Palesztinában adott el. 1934. december 1-jéig 650 ezer márkát transzferáltak a nemzeti alapok pénztárába. Az 1935-ben zajló XIX. cionista kongresszuson az amerikai cionisták azzal vádolták a szerződés kidolgozóit, hogy megtörik a német áruk bojkottját. A német zsidók viszont megvédték az ügyletet, mondván, hogy ez volt az egyetlen útja annak, hogy megvédjék a zsidó tulajdont, és hogy a zsidók veszteség nélkül alijázhassanak. Lásd Edwin Black: The transfer agreement. The untold story of the secret agreement between the Third Reich and Jewish Palestine. New York – London, Macmillan, 1984.

25 Yad Vashem Archives 03/2418.

26 Robert Rozett: Jewish and Hungarian Armed Resistance in Hungary. Jerusalem, Reprint from Yad Vashem Studies Vol. XIX, 1988.

27 Cvi Hermann Federit visszaemlékezése. In Yad Vashem Archives 03/2418.

28 Braham, 59.

29 Karsai László: Holokauszt. Budapest, Pannonica Kiadó, 2001. 267.

30 Yad Vashem Archives 03/2418, Cvi Hermann Federit vallomása.

31 Asher Cohen szerint a „veterán cionisták” csoportjába került be – többek között – dr. Gottesmann Lajos jobboldali cionistával együtt. In The Halutz Resistance in Hungary 1942–1944. New York, 1986. 30.

Kasztner védelmében a magyar származású és nemrég elhunyt Egon Mayer amerikai professzor (Brooklyn College, Dep. Of Sociology) website-ot hozott létre: www.kasztnermemorial.com. A site-on rajta van a megmentettek többségének neve. A közel 1350 név az 1944 júliusa és decembere között Bergen-Belsenben tartózkodók listáját tartalmazza. Az augusztusban távozók neveit azonban nem. Ez megerősíti azt a hagyományt, mely szerint Szilágyi az első csoporttal hagyta el a lágert.

32 Moór Zoltán 1946. január 27-én írott levelében arról írt Saar Ha-Golanból Révainak, hogy Balogh Lászlóval, Boross F. Lászlóval és Lengyel Józseffel együtt voltak ifjúkommunisták. Moór, aki 1938 óta volt cionista, Bécsbe távozott, majd – kerülő úton – Palesztinába. In PTI 274.f. 7/297. Itt köszönném meg Dr. Svéd László segítségét.

33 Yad Vashem Archives 033/946.

34 David Gur visszaemlékezése. Ramat Gan, Izrael, 2003. június 14.

35 In uo.

36 Szilágyi 1945 utáni életéről írt Ungváry Rudolf: 1959. Beszélő, 1997. január. 63.

37 1932-ben kerültek többségbe a cionisták a bécsi hitközségben. Munkaközvetítő központot állítottak fel, és ezzel is demokratizálták, „népiesítették” a hitközséget, mely szoros korrelációban állt az egyre érezhető zsidóellenességgel.

38 A MIPI Mezőgazdasági Osztálya – például – terveket készített arra, hogy a zsidó fiatalokat palesztinai munkára készítse fel. Szintén foglalkoztak a visszacsatolt területek problémáival: Kárpátalján és a Felvidéken átképzési programokat támogattak. Megállapították, hogy 600 regisztrált chaluc van, de csak 22 személy (!) folyamodott átképzésért a MIPI-hez. „Az elhelyezések tekintetében az I. [Pártfogó Iroda – N. A.] akciója eredményeként, kiképzésre vállalkozott gazdaság eddig 250 személyre biztosít helyet, míg a cionista szervezkedés mintegy 350 helyre...” A szervezet megkülönböztette azokat, akik kivándorolnának, azoktól, akik nem. Javasolták, hogy a jövendőbeli kivándorlók talajműveléssel foglalkozzanak, míg azok, akik Magyarországon maradnak, állattenyésztéssel foglalatoskodjanak, illetve a szintén általuk létrehozott egzisztenciális alapból éljenek.

Később cionista tanoncotthonokat és telepeket is támogattak: például a Cionista Nőotthont (Diósárok utca 43., melyet a Budai Izraelita Nőegylet hitelesített, és ahol később lengyel gyerekeket helyeztek el) és a Wesselényi utcában lévő chaluc-konyhát. A tanoncotthonok 20-40 fiatal számára nyújtottak szállást. A tanoncotthonok sorában találjuk 1940-ben az ún. Cionista Tanoncotthont is. A MIPI szintén pénzügyi támogatásában részesítette a jövendőbeli kivándorlókat, valamint a procionista Pro-Palesztina Egyesületet és a MIKÉFE-t (Magyar Izraelita Kézműves és Földművelő Egylet). A MIKÉFE Keresztúri utca 130. szám alatti kertészetében szintén voltak cionisták, akiket a palesztinai viszonyokra képeztek ki, és akik között ott voltak a különféle cionista csoportok emberei is.

A MIPI költségvetése világosan mutatja azt, hogy a cionista intézmények milyen nagy súllyal szerepeltek ebben. 1941-ben (november 1-jétől 30-ig) a MIPI a kivándorlás általános céljaira adott összegeket, így kb. 141 ezer pengőt az aliják céljaira és az Erec Jiszraelbe történő kivándorlásra, míg 110 ezer pengőt a tanoncotthonok fenntartására. (1942 márciusában 1 dollár 7 pengőt ért, de 1943 szeptemberében már 25 pengőt.) 1942 első felében a büdzsé fedezte a chaluc-konyha, a Pro-Palesztina Szövetség és a tanoncotthonok kiadásait. Fizettek még 8300 pengőt a kivándorlás (tehát a nem Palesztinába történő kivándorlás) céljaira és 315 ezer pengőt a menekültek ellátására. A menekülteknek adott összeg szintén nagyon magas volt, például 1939 decemberétől 1940 júniusáig a MIPI 825 ezer pengőt költött erre a célra. Bár az is igaz, hogy a Palesztina Hivatal is hitelezte a MIPI-t, így a MIPI-nek időről időre vissza kellett fizetnie az összegeket.

A különféle cionista vagy pro-cionista intézményeknek nyújtott MIPI-támogatás összege nagyon stabil volt. 1942 novemberében a chaluc-konyha 600 pengős támogatásban részesült, és 1943 márciusában még egyszer ennyi pénzt kapott. A tanoncotthonoknak nyújtott pénzügyi támogatás praktikusan ugyanannyi volt 1942 novemberében, mint 1943 márciusában: a Cionista Női Otthon – mind 1942 novemberében, mind 1943 márciusában – 700 pengőt kapott. Ugyanakkor a támogatott csoportok és intézmények nem mindig jelentek meg a havi költségvetésben, például a chaluc-konyha költségei nem szerepeltek az 1943 májusi büdzsében. Két ok lehetett erre, vagy a már korábbi összegeket használták, vagy a támogatást egyszerűen nem szerepeltették a dokumentumban.

A MIPI egyik legfontosabb feladata a kivándorlás támogatása volt. 1940 júniusáig több mint kétezren vándoroltak ki Magyarországról a MIPI segítségével. A legtöbben (529 személy) az Egyesült Államokba vándorolt ki, míg Palesztinába 461-en. A más országokba (így Jugoszláviába, Szlovákiába és Romániába) történő kivándorlás szintén palesztinai kivándorlást jelenthetett, mivel ezek tranzitállomásokként működtek Magyarország (és más környező országok), illetve Palesztina között. (Lásd: Magyar Zsidó Levéltár I 5/2. és J 3/2., illetve: Frojimovits Kinga: „Testvéredet ne hagyd el!” A Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) működése Magyarországon a soá idején. In Küzdelem az igazságért – Braham-emlékkönyv. Budapest, Mazsihisz kiadása, 2002. 185–206.

39 A bekebelezés olyan összeg megfizetését jelentette, melynek megfizetője pluszjogokkal bírt, sokáig pedig még hitközségi tag sem lehetett az, aki nem volt bekebelezve. Ugyanakkor a „demokrácia” fokozatosan kiterjedt: 1919-ben az „ősválasztás” intézményét reformálták meg, 1916-ban a kultuszjárulékokra vonatkozóan vezettek be újításokat. 1919 januárjában felemelték az elöljárósági, választmányi és képviselőtestületi tagok számát. 1925-ben szintén voltak részleges módosítások: az elöljáróságok tagjainak a számát kettővel módosították, bevezették a képviselőtestületi póttagok intézményét, a hitoktatási ügyosztályt különválasztották a világi oktatással foglalkozó ügyosztálytól. 1929-ben részleges módosításokat hajtottak végre. Lásd: Indokolás a Pesti Izraelita Hitközség módosított alapszabályainak tervezetéhez. Budapest, 1931.

40 Az indoklás: „Mindeme fontos körülményekre való tekintettel a Tervezet, amidőn a hitközségi tagságot függetleníti a bekebelezéstől és a hitközségi tagságot a be nem kebelezettekre is kiterjeszti, másfelől fenntartja a bekebelezés intézményét, mint ősi előjogot (jogkedvezményt) azok javára, akik eljönnek a hitközséghez, közelednek hozzá és készségüket fejezik ki aziránt, hogy a hitközség életében részt kívánnak venni…” In uo. 13.

41 Lásd még erről Avigdor Löwenheim tanulmányát: Befogadók és kirekesztők. In Múlt és Jövő, 1993/3. 10–21.

42 Nem egyedül Czerniakow lett öngyilkos, 1942. szeptember elsején Bereza Kartuska Judenratja is az öngyilkosságba menekült.

43 „[É]s egynek a kegyelmes cím is járt. A hitközségi tagság túlnyomórészt kisvállalkozókból, iparosokból, tisztviselőkből állt, de közülük egy sem volt tagja a vezetőségnek. Nem volt másként a nagyobb vidéki hitközségekben sem.” In Randolph L. Braham: A magyar Holocaust. Budapest, Gondolat–Blackburn International, 1981. I. kötet. 80–1.

44 Az SS először a pesti belvárosban, a Hotel Astoriában rendezte be főhadiszállását, később átköltözött a Vasmunkások Székházába, a Magdolna utcába, majd legvégül egy svábhegyi üdülőszállóba, a Hotel Majesticbe.

45 Szilágyi mintha maga is elfogadná Hannah Arendt (és mások) tételét a Zsidó Tanácsok bűnösségéről, de a „mintha” distinkciót is jelöl.

46 A stadlan szerepéről lásd Selma Stern művét: The Court Jew – A Contribution to the History of Absolutism in Europe. Philadelphia, 1950. Megjelent németül is: Der Hofjude im Zeitalter des Absolutismus. Ein Beitrag zur europäischen Geschichte im 17. und 18. Jahrhundert. Schriftenreihe Wissenschaftlicher Abhandlungen des Leo Baeck Instituts, Band 64, Mohr Siebeck Verlag, Tübingen, 2001. Magyar vonatkozásai Venetianer Lajos könyvében találhatók meg: A magyar zsidóság története. Budapest, Könyvértékesítő Vállalat, 1986.

47 Genfben dolgozott Nathan Schwalb, a Hechalutz megbízottja, míg Isztambulban a Jewish Agency (Szochnut) irodája működött Chaim Barlas vezetésével. Mind a két szervezet rendszeresen adott pénzt a magyarországi cionistáknak, vagy közvetítettek – sokszor kétes elemek felhasználásával – Joint-pénzeket Magyarországra.

48 A zsidó tanácsokról részletesen írt Isaiah Trunk: The Jewish Councils in Eastern Europe under German Occupation. London, MacMillan, 1972; és Jewish Responses to Nazi Persecution: Collective and Individual Behaviour in Extremis. New York, Stein & Day, 1979; valamint Dan Michman: Headship or Leadership? Judenraete and Judenvereinigungen during the Nazi Period. Frankfurt, Fischer Verlag, előkészületben. Gyakorlatilag elvetik Hannah Arendt sommás és leegyszerűsítő ítéletét.

49 Egy lelkivilágában felborult holokauszt-túlélő, Grünwald Malkiel, a Mizrachi (vallásos cionista párt) tagjainak címezve vádolta meg Kasztnert, s ez vezetett a perhez, majd Kasztner meggyilkolásához.

50 Wisliceny 1942. október elején járt Budapesten, ahol Fáy minisztériumi emberrel a magyarországi zsidóság „áttelepítéséről” értekezett.

51 Szilágyi még hozzáteszi: „Le tudunk-e erről valamit jegyezni? Vagy az imakönyvbe regisztrálni? Elégia a dollárról, pijjut [hagyományos zsidó vallási költemény a kötelező imák »díszítésére« – N. A.] egy kereskedelmi megállapodásról? Erről a könyörgő-imádkozó szerződésről? Megkímélhetjük-e magunkat ettől a vásári lármától és szlichottól [könyörgések]? Annak is hozzáférhetően, akik nem voltak ott, április 8-án, abban a praktikus szobában. Talán emberi könnyeket vált ki! A torokból kibuggyanó köszönet vagy a téboly forró nevetése.”

52 A Kasztner-történet folytatása: június közepén Kasztner Rezső Kurt Becherrel (SS Obersturmbannführer) kezdett tárgyalni. Újabb ötletek merültek fel, náci részről Menachem Badert, az isztambuli Vaada egyik vezetőjét szerették volna tárgyalópartnernek.

Augusztus elején Kasztner harmincmillió svájci frank értékű árut ajánlott, zsidó részről pedig Saly Mayer (Joint) tárgyalt, s a Svájcot Ausztriával összekötő hídon találkoztak. A World Refugee Boardot képviselő Roswell McClelland azt tanácsolta Mayernak, hogy ne adjon semmi katonailag értékeset a náciknak, bár Mayer – csali gyanánt – kétmillió dollárt kért. A náci puccs után Kasztner és Mayer találkozott Becherrel októberben, majd november első hetében három találkozó is követte egymást (november 5-én McClelland is jelen volt). Mayer 12 pontban foglalta össze követeléseit. Például: információ arról, hány zsidó van táborokban és hol; bizonyos személyeket engedjenek ki Svájcba; ruhákat lehessen küldeni magyar zsidóknak; vessenek véget a gyilkolásnak; etc. Wilhelm Bilitz és Andreas Bliss azt kérte Bechertől, hogy hagyja életben a budapesti gettót. 1944. december végén a War Refugee Board Saly Mayernak 20 millió frankot utalt át.

A Kasztner-ügyről rengetegen írtak. Randolph L. Braham mellett meg kell még említeni Robert Rozett nevét (The Relationship Between Rescue and Revolt: Jewish Rescue and Revolt in Slovakia And Hungary During the Holocaust. Thesis Submitted for the Degree „Doctor Of Philosophy” by Robert Rozett. Submitted To The Senate Of The Hebrew University Of Jerusalem. June, 1987.) De írt róla Hana Jablonka és a kiváló Yehiam Weitz is (mindketten izraeli történészek): Between Warsaw and Budapest: Regarding the Term „Resistance” in the „Kastner Trial”. Dapim Lecheker Tekufat Hashoa 12 (1995), 309–30. The Holocaust on Trial: the Kastner Trial, the Eichmann Trial and the Israeli Society. Israel Studies, Vol. 1, No. 2 (Dec. 1996) 1–26. Was Israel Kastner a Hero? Israel Kastner and the Problematics of Rescuing Hungarian Jewry During the Holocaust. In. M. Mor (ed.): Crisis and Reaction: The Hero in Jewish History. Omaha, Nebraska. Creighton University Press, 269–79. The „Eichmann Trial” and the „Kasztner Trial” and their Influence on Israeli Society. In D. Gutwein – M. Mautner (eds.): Law and History. Jerusalem, 1999. 395–422. Changing Conceptions of the Holocaust: The Kasztner Case. Series Studies in Contemporary Jewry X (1994), 211–30.

Weitz alapvető könyve (héberül): The Man who was Murdered Twice – The Life, Trial and Death of Israel Kastner. Jerusalem, Keter Publishing House, 1995. 407.

53 Más kimenekítések is voltak: a cionista mozgalmak törekedtek arra is, hogy embereiket Románián keresztül kiszöktessék Palesztinába, illetve védett helyre juttassák őket. A kiszöktetési vagy ún. „tijul”-akciók hamar befejeződtek, mert Jugoszláviában megerősödtek a partizán mozgalmak, és így a magyarok megerősítették a határt. Mikor Románia 1944. augusztus 23-án kilépett a náci szövetségből, a magyarok a román–magyar határt is megerősítették, így az átjutás arra nagyon nehézzé vált. Az 1944. augusztus végétől szeptember végéig tartó szlovák nemzeti felkelés is megnehezítette a menekülést Szlovákia felé.

54 Yalkut Moreshet. Givat Haviva, 1994.

LAST_UPDATED2