Petőfi Sándor SZOMORÚ ÉJ
Éjfél lesz, és én mégsem alhatom, Mert gondomat el nem altathatom. Mi fog történni vélem s a hazával? E kettős kérdés tépi lelkemet. Ah, nem érem be a magam bajával, Még te is gyötresz, hazaszeretet!
Ez hát a költő sorsa, mindig ez, Hogy örök vészű tengeren evez? S mit ér, ha őt a haragos habokból Mentő sajkával partra is tevék, Ha itt az bántja, hogy mi lesz azokból, Kik ott maradtak a hajóba’ még?
Apám, apám, mért is taníttatál, Miért az eke mellett nem hagyál? A könyvet szép, de csalfa tündér lakja; Ha fölnyitod, megkapja szívedet, És fölvisz a legragyogóbb csillagra, De le nem hoz... a magasból levet.
Inkább a napba, mint a könyvbe nézz. A napvilágtól szemed fénye vész. Nem így a könyvvel; oly világ van ebben, Mely erősíti még szemeidet, S közel hoz mindent... s minden vajmi szebben Tünik föl, hogyha távol nézheted.
Miért tanultam? mért nem maradék Földmívelő, aminek szánt az ég? Nem tölteném most kínos virrasztással A végtelenbe nyúló éjszakát; Lelkem fölött az álom víg dallással Madár módjára ringatná magát.
Volnék földmíves, vagy volnék juhász! Ki messze, kint a pusztákon tanyáz, S mig ellegelget kolompolva nyája, Ő hűs bokorba vészi bé magát, S nem hallja senki sem, úgy fujdogálja Saját kedvéért a kis furulyát.
Vasárnap tisztát venni hazajár, Hol a szerelmes lyányka várja már. A lyányka jó, friss, szereti a dolgot, S oly szép, mint a megszületett tavasz; Csókot kap és ád a juhász, s ő boldog, Hiszi tehát, hogy a világ is az.
Pest, 1847. január
|