Az oroszlán éppen vadászott, nem ért rá elmenni a királyválasztó gyűlésre. A medve mézet talált, azt szedte ki a fa odvából, ő sem ment el. A farkas egy nyáj körül szaglászott, a róka a tyúkól kibontásával foglalatoskodott: ők is távol maradtak. A szamarak azonban mind egy szálig elmentek, így aztán ők kerültek többségbe, és megválasztották királyuknak egyik társukat.
A királlyá választott szamár gyorsan föltette fejére a koronát. Drága pénzen vett a vásáron egy kopott oroszlánbőrt, azt magára öltötte, és nagy ordítva járkált föl-alá az oroszlánbőrben.
A többi szamár ezt még csak tűrte volna. Csakhogy Füles király nem érte be ennyivel. Fejébe szállt a dicsőség, kezdte magát valóban oroszlánnak képzelni, szóba se állt többé a szamárral, se öszvérrel, hanem csupán lovakkal vétette körül magát, hadseregét pedig farkasokból toborozta, a kémszolgálatot a rókára bízva.
A szamarak eleinte csak búsongtak, hogy így kisemmizték őket: pedig azt várták az új királytól, hogy most majd végre fölvirul a szamárnemzetség napja is.
Eleinte, mondom, csak búsongtak, de aztán lassan-lassan morogni kezdtek, s végül már nyíltan lázadoztak.
- Miféle dolog ez, mindenféle kegyencet ültetni a nyakunkra, s idegeneknek kedvezni, mikor itt vagyunk mi, szamarak!
Addig-addig lázongtak, míg a morgás híre a király fülébe is eljutott. Annál könnyebben juthatott el, mert hiszen jókora füle volt. A híreken igen mérgelődött, fölvette az oroszlánpalástot, fejébe nyomta koronáját, és nagy trombitálással gyűlésbe hívta a szamarakat. Mikor mind együtt voltak, föllépkedett előttük a trónra, és dörgedelmes beszédet tartott.
- Szamarak tisztes nemzetsége! - kiáltotta. - Soha, mióta a világ világ, elő nem fordult még, hogy ne az oroszlán legyen az állatok királya. Most történt ilyen csoda első ízben. Az oroszlán csúfosan megbukott: s ki került trónra helyette? Talán a vérengző tigris? Talán a dühös vadkan? Talán a sziszegő kígyó? Nem, barátaim, szó sincs róla: én léptem trónra, én, Első Füles, én uralkodom az állatok fölött! Tudjátok, milyen eltörölhetetlen dicsősége ez a szamarak nemzetségének? Nem tudjátok, persze, mert szamarak vagytok: de nézzetek rám, Első Fülesre, és akkor megtudhatjátok. Ti azonban hálátlan gazfickók vagytok, és ahelyett, hogy örülnétek, amiért ilyen dicsőséget szereztem nektek, pusmogtok a hátam mögött. Hát nekem ebből elég volt! Azért hívtalak össze benneteket, hogy kijelentsem: ha csak egy is akad köztetek, aki nincs megelégedve velem, és távozásomat kívánja: azonnal lemondok a királyságról. Tessék, nyilatkozzatok!
A szamarak körülnéztek: ott állt mögöttük fölsorakozva egy egész hadsereg farkas. Álltak, vicsorogtak, várták, hogy a szamarak nyilatkozzanak. Persze pisszenni se mertek. S mikor az egyik zsoldos farkas elkiáltotta, hogy:
- Éljen Első Füles király! - lelkesen utánakiáltották valamennyien:
- Éljen Első Füles király!
És sietve elkocogtak a vicsorgó farkasok sorfala közt.
Átdolgozta: Rónay György
* * *
Lessing meséje: Az állatok viszálya
Egyszer régen viszályt tört ki az állatok közt. Azon viszálykodtak, ki előkelőbb, s ki hátrább való, kinek mi a rangja.
A ló békét akart teremteni köztük, azt ajánlotta:
- Kérjük föl döntőbírónak az embert.
De a vakondok közbeszólt:
- Föltéve, ha van benne elég éleslátás és értelem ahhoz, hogy ítéletet formáljon rólunk.
- Úgy van! - helyeselt a hörcsög is meg a sün is: de a ló rájuk szólt:
- Egy szót se! Tudjuk, mindig az vonja kétségbe a bíró ítélőképességét, akinek a legrosszabbul áll az ügye.
A vakondok, a hörcsög és a sün elhallgattak, a ló pedig fölkérte bírónak az embert.
Az ember éppen bíráskodni akart, mikor megszólalt az oroszlán:
- Várjunk csak egy szóra! Mielőtt ítélkezel, szeretném tudni, milyen szabály szerint határozod meg, melyikünk mit ér.
- Milyen szabály szerint!? - méltatlankodott az ember. - Hát mi más szerint, mint aszerint, mennyi hasznom van belőletek!
- Úgy! - mondta az oroszlán. - Mondhatom, szép szabály, derék mérték! Eszerint a rangsor elején a szamár lépked, én pedig ott kullogok valahol a végén. Köszönöm, nem kérek az ilyen bíráskodásból!
Az ember tehát elment.
- Látod, te ló - mondta gúnyosan a vakondok is, a hörcsög is, a sün is. - Nem megmondtuk, hogy az ember nem alkalmas a bíráskodásra? Az oroszlánnak is ugyanez a véleménye.
Az oroszlán pedig így szólt:
- Ha jól meggondolom, ez az egész rangviszály ostobaság, és méltatlan hozzám. Bánom is én, minek tartotok: elsőnek-e vagy utolsónak-e. Az a fontos, hogy én magam tudom magamról, ki vagyok, mi vagyok: és ez nekem éppen elég.
Azzal büszkén otthagyta a viszálykodó állatokat.
- Az oroszlánnak igaza van - mondta a bölcs elefánt, és ő is elcammogott.
Ugyanígy tett a bátor tigris, a komoly medve, az okos róka és a nemes ló is: valamennyi állat, amelyik jól tudta magáról, mit ér, és nem volt szüksége rá, hogy ezt mások megerősítsék.
Végül már csak ketten maradtak: a majom és a szamár.
A majom nézelődött egy darabig, de aztán úgy gondolta, igazán semmi dicsőség nem származhatik a szamárral való vetélkedésből: így hát ő is elkullogott.
A szamár látta, hogy egyedül maradt: azt gondolta, az állatok mind megfutamodtak, mert nem mertek kiállni versenyre vele.
" Eszerint én vagyok a legelső!" - gondolta, és örömében rettentőt kiáltott.
De úgy megrémült saját hangjától, hogy hanyatt-homlok elmenekült ő is.
Átdolgozta: Rónay György
*
Bölcs Náthán
(A három gyűrű meséje, részlet)
Náthán:
Bizony legszebbik címed ez. Hanem, szultán, előbb, hogysem felelnék, megengednéd, hogy egy történetet elmondjak?
Szaladin:
Miért ne? Hisz barátja voltam a jól elmondott kis történeteknek mindig.
Náthán:
Az ám! Csakhogy jól elbeszélni nem mesterségem éppen.
Szaladin:
Már megint ez a gőgös szerénység! Rajta csak!
Náthán:
Élt hajdanán egy ember Keleten, Volt annak egy páratlanul becses, kedves kéz adta ritka gyűrűje. Száz színben tündökölt csodás opálja. A gyűrűnek varázshatalma volt, S ki bízott titkos erejében, Isten s ember előtt kedvessé tette azt. Nem csoda hát, ha sose húzta le az ujjáról, és úgy rendelkezett, hogy mindörökre házában maradjon. Mégpedig így: mind közt legkedvesebb fiára hagyta a csodás gyűrűt, s meghagyta, hogy majd aztán annak is legkedvesebb fiára szálljon át. S a gyűrű jogán, bármilyen korú, mindig csak a legkedvesebb fiú legyen a ház feje és fejedelme. Figyelsz-e, szultán?
Szaladin: Figyelek! Tovább!
Náthán: Így szállt apáról fiúra a gyűrű, s került egy apához végül, kinek egyként kedves volt mindhárom fia, nem tudta hát nem egyformán szeretni mindhármukat. Csak olykor tűnt neki majd ez, majd az, majd megint amaz – ha egyikük volt éppen csak vele, s nem kellett hármuk közt megosztani túláradó szívét – a gyűrűre méltóbbnak, s ő eléggé gyenge volt odaígérni mindnek jámborul. Nem is volt semmi baj. Hanem mikor halála elközelgett, az apa szorult helyzetbe jutott. Megbánthat-e három fia közül kettőt, akik bíznak szavában? Most már mit tegyen? Izen titokban egy aranymívesnek, csinálná meg két mását gyűrűjének, költségét, fáradságot nem kímélve, csakhogy hajszálra éppolyan legyen, mint az a gyűrű. Íme, sikerül a mesternek. Mikor meghozza őket, a mintagyűrűt meg nem ismeri az apa maga sem. Szólítja vígan, örvendve fiait – mindet külön, mindet megáldja, mindnek odaad egy gyűrűt, s meghal. Szultán, hallod-e?
Szaladin (meglepődve elfordul):
Hallom, hallom! Fejezd be, nosza hát, a mesédet! Nos?
Náthán:
Máris vége van. Mert ami jön még, kitalálhatod. Alighogy meghal apjuk, mindenik jön gyűrűjével, mind a ház feje akarna lenni. Van per, osztozás, vádaskodás – de csak nem tudni, melyik az igazi. – (Szünet, miközben a szultán feleletét várja.) – Éppúgy, ahogy mi sem tudjuk, melyik vallás az igazi.
Szaladin:
Hogy? Kérdésemre ez talán a válasz?
Náthán:
Bocsáss meg, szultán, hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket.
Szaladin:
A gyűrűket! Ne űzz tréfát velem! Az említett három vallás között, úgy vélem, van különbség, még ruhára, ételre és italra nézve is.
A felvilágosodás szelleme Angliában, az angol polgári forradalom befejeztével, a XVII. század vége felé bontakozott ki, de Franciaországban a polgári forradalom szellemi előkészítőjeként a XVIII. században kezdődött, és onnét terjedt szét úgyszólván egész Európára. Stílustörténetileg mindenütt a klasszicizmust folytatta és fordította ellenkező irányba, előkészítve a romantikát, amelyben már benne lappangott a realizmus igénye. Ahová átterjedt a társadalmi fejlődés folytán a felvilágosodás szelleme, ott sajátos nemzeti változatot alakított ki. A német felvilágosodásnak ugyanúgy megvolt a sajátos jellege, mint a csaknem párhuzamosan kialakuló magyar, orosz, skandináv, olasz felvilágosodásnak. Sajátos, de véletlennek mégsem mondható időbeli egybeesés, hogy a német felvilágosodás szépirodalmát megkezdő és ösztönző dráma, Lessing „Emilia Galotti”-ja és a magyar felvilágosodás indító-ösztönző műve, Bessenyei „Ágis tragédiája” ugyanabban az évben – 1772-ben – lát napvilágot. A magyar testőr és a német dramaturg aligha tudhatott egymás létéről. De Voltaire bölcsessége és hozzá Diderot dramaturgiája mindkettejük számára szellemi mozgatóerő és eszmei megalapozás volt. Ahogy nálunk Bessenyeivel, úgy a német irodalomban és gondolkozásban Lessinggel valami kezdődik. – A német irodalomban, kultúrában, szellemben ez a kezdődő új a „német felvilágosodás”, amit gyakrabban „német klasszicizmusnak” neveznek: Goethe és Schiller kora ez. Lessing a máig érvényes esztétika és dramaturgia kezdete, a világirodalmi jelentőségű német drámairodalom elindítója. Amihez ért, az kultúrtörténeti kezdetté erősödött.
Apja hitbuzgó evangélikus pap volt. Innét a fiú áhítatos kettős keresztneve. Hiszen ezt a fiút már bölcsőjében papnak szánták. Az egyetemen is teológushallgatónak indult. De akkorra már sok mindent összeolvasott és összetanult, hogy érdeklődése többféle hivatás közt tétovázzék. A papoknak kötelező görög-latin-héber nyelveken kívül olvasott franciául és angolul is. Nemcsak Voltaire-t és Diderot-t, de az angol előkészítőket, Locke-ot és Shaftesburyt is áttanulmányozta. A teológiáról előbb az orvosi karra iratkozott, a természettudományokban akart elmélyülni. De hamarosan felismerte valódi érdeklődését és hivatását, és ekkor már filozófiai karon folytatta tanulmányait, s a bölcseleti tárgyak mellett a szépirodalom klasszikusaiban s velük az irodalom tudományában igyekezett elmélyülni. Előbb Lipcse híres egyetemét látogatja, de azután Berlinbe költözik, mert ott kezd kialakulni az irodalmi élet központja. Ott ismerkedik meg Mendelssohn Mózessel, aki hamarosan jó barátja és eszmetársa lesz. Mendelssohnt is papnak szánták (persze zsidók lévén, zsidó papnak, rabbinak), de ő, akárcsak Lessing, előbb az orvostudomány, majd a filozófia felé fordult. Ketten együtt lesznek a német esztétika alapvetői. Ráadásul Menselssohn az, aki szakít azzal a hagyománnyal és csökönyös divattal, hogy a tudományos jellegű tanulmányokat latinul vagy franciául kell írni. Nagy hatással lesz a fiatalabb nemzedékre, hogy németül írjanak. Lessing esztétikai tanulmányainak sikere pedig német elmélkedésre és német fogalmazásra ösztönzi az egész német irodalmat.
Lessing az írást hivatásnak tekinti, ebből igyekszik megélni is. Előbb újságokba ír, főleg kritikai és dramaturgiai tárgyú cikkeket. Majd Hamburgban az ottani híres színház dramaturgja lesz, színházi folyóiratot indít, ezt szerkeszti, sőt cikkeinek java részét is maga írja. Ezekből a cikkekből és kritikákból áll össze nagy esztétikai szakkönyve, a „Hamburgi dramaturgia” – mindmáig a kritikai irodalom egyik fő klasszikusa. A hamburgi színház azonban csődbe jutott, s ekkor – hogy nyugodtan élhessen, gondolkodhasson és írhasson – egy vidéki város könytárához szegődik könyvtárosnak. De ekkorra már neves színpadi szerző, nagy hatású esztéta, még ironikus hangú verseit is sokan kedvelik.
Apróbb, még jelentéktelen színpadi műveket már korábban is írt, de csak amikor elmélyül a dramaturgia problémáiban, akkor érkezik el azokhoz a komoly színpadi művekhez, amelyek döntő hatással lesznek az egész német klasszicizmus drámairodalmára.
Lessing dramaturgiai gondolkodása Diderot megismerésével kezdődik. Diderot dialógusokban írt elmélkedései a színházról, színészi munkáról, a drámák szerkezetéről volt az első nagy hatású hadüzenet a francia klasszicizmus ellen. Voltaire legharciasabb drámái is abban a hagyományos, merev formában jöttek létre, amelynek Corneille és Racine volt a mestere és Boileau az elméleti diktátora. Diderot elavultnak és értelmetlennek ítélte a szigorú klasszicista formát. Értelmetlennek mondta, hogy minden drámában versben beszélnek a szereplők. (A vígjátéki dialógusokat a reneszánsz óta prózában is lehetett írni, de komoly hangú színpadi műnél kötelező volt a verses forma.) Továbbá Diderot kifogásolta, hogy minden színpadi darabnak régebbi korban és távoli vidéken (országban vagy városban) kellett játszódnia. Diderot meghirdette az „itt és most” (latin műkifejezéssel „hic et nunc”) elvét. És az egyik legfontosabb felismerése az volt, hogy az Arisztotelész óta törvénynek elfogadott kettősség – hogy ti. a dráma kétféle lehet: tragédia vagy komédia – valójában már azelőtt sem volt érvényes. Van egy harmadik lehetőség, a „komoly dráma” (dráma sérieux), amelyet „középfajú drámá”-nak is nevezünk, manapság „színmű”-nek mondunk. – Maga Diderot példaadásul írt néhány, az akkori jelenben, Párizsban játszódó komoly, de nem tragikus kimenetelű, végig prózai színdarabot („A családapa”, „A törvénytelen fiú”). Ezeknek ugyan nem volt nagy színpadi sikerük, de igen ösztönző hatásúak voltak a színpadi szerzőkre. Lassing dramaturgiai elmélkedéseiben Diderot színházi igényét folytatta. Helyeselte azt is, hogy a „középfajú drámá”-val megszűnt Arisztotelész kettős felosztásának merevsége. De kevesellte ezt az árnyalást, és tovább tagolta a műnemtípusokat. A tragédiánál megkülönböztette a „történelmi tragédiát” és a „polgári szomorújáték”-ot. A középfajú drámánál nemcsak a tragikomédiát különítette el, de azt is vizsgálta, hogy a komoly hang a tragédiához vagy a komédiához van-e közelebb. A vígjátékoknál pedig megkülönböztette a vádló nevettetést, a szatírát és a megbocsátó bohózatot. A helyzetkomikumot megkülönböztette a jellemkomikumtól. A dramaturgia mindmáig ezekkel a fogalmakkal él.
Esztétikai munkásságában legfontosabb műve a „Laokoon” című tanulmány, amely az irodalmi és a képzőművészeti szépség különbségével foglalkozik. Tőle származik az időbeli (irodalmi, zenei) és a térbeli (festészet, szobrászat) szépség megkülönböztetése. És ha a modern esztétika és dramaturgia kezdeteit Diderot munkássága jelenti, a mindmáig érvényes szakirodalomnak Lessing az alapvetője.
Nagy hatású drámai műveit ezeknek a tudományos elemzéseknek az átgondolásával építette fel. A „polgári szomorújáték”-ra a „Miss Sarah Sampson” című családi drámával adott példát. Ez Angliában játszódik, mivel Lessing úgy vélte, hogy ott fejlettebb polgári élet van. De ez a mű olyan hatású volt, hogy Schillernél az „Ármány és szerelem” családi drámája már német környezetben játszódik. És kétségtelen, hogy Lessing eleve döntő hatással volt Schillerre. A „Miss Sarah Sampson” már prózai dialógusokból áll. És prózai játék a „Minna von Barnhelm” című vígjáték, amely az akkor is, azóta is többször fölmerülő német problémát, a politikai megoszlást teszi kritika tárgyává. Itt egy derék bajor leány és egy nem kevésbé derék porosz katonatiszt szerelméről van szó. Amíg a szerelmük megvalósulhat, a boldog kibontakozásig a politika és a közigazgatás akadályait kell legyőzniük. Nem csoda, hogy ezt a vígjátékot különböző korszakokban újra meg újra felújították Németországban.
De legszebb, legjelentékenyebb drámája a „Bölcs Náthán”. Ez jambikus formában írt verses dráma. A keresztes háborúk korában játszódik. Eszmei mondanivalója a vallások – kereszténység, zsidóság, iszlám – egyenjogúsága. Igazi komoly hangú, jó kimenetelű középfajú dráma. Hőse az okos, békességteremtő zsidó: Náthán. Ezt a kitűnően jellemzett alakot barátjáról és filozófustársáról, Mendelssohn Mózesről mintázta. – A német antiszemiták sohase tudták Lessingnek megbocsátani, hogy Mendelssohn a barátja és leghíresebb drámahősének mintája volt. De az bizonyos, hogy ők ketten voltak az előharcosai a német nyelvű szakirodalomnak.
Lessing hatása nemcsak a német irodalomra általános, Európa egészében érezhető esztétikájának és dramaturgiájának továbbélése. Még a francia irodalomban is, amelyet pedig szinte kárhoztatott, a legjobb kritikusok és esztéták megszívlelték nem egy észrevételét. De elméleti írásain túl drámái is nyomot hagytak a következő nemzedékeken. Az egész német klasszicizmus, tehát Goethe is, Schiller is tanítványként folytatta, amit ő kezdeményezett. Legszélesebb körű hatása azonban Shakespeare utóéletében található. Az egész Európában ízlésbeli parancsnak tekintett francia klasszicizmus, Boileau esztétikája, Corneille és Racine gyakorlata olyan megszokott szabályrend volt, hogy még a felvilágosodás szellemi vezére, Voltaire is irányadónak tekintette. A német színházak el sem fogadtak olyan drámákat, amelyekben nem ez a formarend érvényesült. Lessing egyik legfőbb küzdőtere a francia klasszicizmus elleni harc volt. Ő a dráma felszabadulását Shakespeare követésében látta. És az ő kezdeményezése termő talajra talált. Az azóta is mindenütt érvényesülő Shakespeare-kultusz ővele és őáltala kezdődik és tart azóta is.
A mi kritikánk és színházi gyakorlatunk is vele kezdődik. Kölcsey, Bajza, Vörösmarty, majd a XIX. század második felében Gyulai és Péterfy elsősorban Lessingtől tanult, őt folytatta a mi körülményeink között. Híres drámái, drámaelemzései, esztétikai és dramaturgiai értelmezései mindmáig élnek. Ma is tanítómester.
