Payday Loans

Keresés

Az ügynökválság újabb fordulata: a megszégyenítés PDF Nyomtatás E-mail

modor3

Az ügynökválság újabb fordulata:

a megszégyenítés

gondola sorozat 23. rész 
2004. február  


A kényszerrel beszervezettek és megfigyeltek kigúnyolása 

A képmutató politizálás tipikus jelenségeként szolgál az ügynökválság. Miközben az SZDSZ kampányol a napirendre kerülésért, a jobboldalon akar ütni egyet. Ebbe a vonulatba illő esemény, amikor az egykori megfigyeltek nevében Halda Aliz, Heller Ágnes, Kenedi János, Komoróczy Géza, Kozák Gyula, Litván György, L. Gál Éva, Ludassy Mária, Radnóti Sándor, Vajda Mihály nyilatkozatot tett. Ebben megkérdezik, hogy vajon a múlt becsületes feltárásának az lenne a legjobb biztosítéka, amire a két legnagyobb parlamenti párt törekszik: hogy éppen az egykori megfigyelteket, illetve képviselőiket tartsák távol az állampárti diktatúra egykori állambiztonsági irataitól? 

Arra kérik a parlament elnökét, hogy a házszabályt figyelmen kívül hagyó, legutóbbi indokolatlan személyi döntésével ne akadályozza a múltfeltárás megakadt folyamatának újraindítását és felgyorsulását, ami az ország európai csatlakozásának fontos és méltán megkövetelt velejárója. A nyilatkozat előzménye, hogy Szili Katalin házelnök bejelentette, új pályázatot ír ki az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára főigazgató-helyettesi posztjára, amelyre már két parlamenti bizottság is alkalmas jelöltnek tartotta Gyekiczki Andrást. Emiatt korábban több szabad demokrata vezető politikus is tiltakozott. 



Kenedi János aktuális opusza a beismerésről szól 

A másik jelenség az 1970-es évek „sterilizált” iratainak levéltári átadása, ami sokakat késztet állásfoglalásra. A múltfeltárás újabb stádiumát bemutató Borsos Roland-féle megközelítés a következő. /1/ A napokban kezdődik az újabb, 1970 és 1979 között keletkezett titkosszolgálati iratok átadása az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának. Az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról szóló 2003. évi III. törvény szerint a Belügyminisztérium teljes III-as főcsoportfőnökségének 1970 és 1979 közötti, eddig a Nemzetbiztonsági Hivatal és a Magyar Köztársaság Információs Hivatalának kezelésében lévő aktáit a törvény hatálybalépésétől számított egy éven belül, vagyis az idén január végén kell megkapnia a levéltárnak. A Történeti Hivatal jogutódjaként a Történeti Levéltár csak azokat az aktákat kapja meg, amelyek az iratok eddigi kezelőinek ellenőrzése után minősítésüket vesztették, vagyis nem számítanak már államtitoknak. 

A korábbi egy helyett tizenhárom szempontot kellett figyelembe venniük az iratok felülvizsgálóinak. Továbbra is államtitoknak minősülnek például a nemzetbiztonsági és nemzetgazdasági érdekek, vagy hazánk nemzetközi kötelezettségvállalását sértő iratok, de tabunak számítanak a nemzetbiztonsági szolgálatok kötelékében 1990. február 15-e és 2002. május 26-a között tevékenykedő, hivatásos és alkalmi munkatársak aktái is. Az iratok átadása heteket vehet igénybe, és kérdéses elhelyezésük is. A több millió oldalt tartalmazó akták bőven meghaladják a Történeti Levéltár Eötvös utcai épületének befogadóképességét. A Történeti Hivataltól megörökölt, mintegy 3,5 millió oldalt kitevő III/III-as aktákkal együtt a Történeti Levéltár teljes anyaga, vagyis az 1944 és 1990 között keletkezett titkosszolgálati iratok a becslések szerint összesen mintegy 15 millió oldalt tesznek ki. A Történeti Levéltár működését szabályozó 2003. évi III. törvény a korábbi szabályozáshoz képest jelentősen lassítja az „információs kárpótlás” ügymenetét. Az állambiztonsági aktákba megfelelő előkészítés, vagyis anonimizálás után bárki betekinthet, ám az iratok egy-egy lapja átlagosan harminc adatot tartalmaz, vagyis önmagában az előkészítés is lassú folyamat. 

Az új rendszer, többnyire az információs szabadságra és az adatvédelemre vonatkozó jogok ütközése miatt néha érthetetlennek tűnő ellentmondásokat tartalmaz. Telefonlehallgatások esetén az érintett például megtudhatja, ki és miért hallgatott bele magánbeszélgetésébe, ugyanakkor annak szövegét már csak cenzúrázva kapja meg. Az információs önrendelkezés értelmében a beszélgetőpartner mondatai nem tartoznak rá. A köztisztviselőkkel kapcsolatos adatokhoz pedig elvileg bárki hozzáférhet, ám a törvény éppen a köztisztviselők körét nem határozza meg egyértelműen. Mindemellett az új törvény a tudományos kutatás lehetőségeit is lényegesen leszűkíti. Vagyis amíg az elhunyt megfigyeltek egyenes ági rokonai olyan, tisztességtelen módon gyűjtött, magánjellegű információkhoz is hozzájuthatnak, amelyeket sokszor az érintett, az egykori megfigyelt sem szívesen tárt volna fel a család előtt, addig ma egy történészhallgatónak esélye sincs arra, hogy a diplomamunkájához szükséges adatokat a Történeti Levéltár irataiból gyűjtse. Ha különleges engedélyek birtokában véletlenül el is jutna odáig, hogy viszonylag szabadon kutasson a levéltár anyagában – bár egyelőre erre aligha van lehetősége –, az ügymenet lelassulása miatt érdemes már másod-harmadéves korában tudnia, hogy másfél-két év múlva pontosan milyen iratokra lesz szüksége. A törvénnyel kapcsolatos szakmai kifogások előbb-utóbb persze visszajutnak a törvényalkotókhoz, bár érdemes tudni azt is, hogy az 1997-ben alapított Történeti Hivatal szabályozásával kapcsolatos módosítási javaslatok négyéves átfutással, 2001-ben emelkedtek csak törvényerőre. 

Kérdés az is, hogyan bírja a megnövekedett terheket a Történeti Levéltár alig nyolcvanfőnyi gárdája. Folyamatosan dolgozzák fel az aktákat, teljesítik az iratokra vonatkozó állampolgári kéréseket, és mivel az időközben feldolgozott aktákból újabb adatok kerülhetnek elő, másfél évente a korábbi kérelmeket is automatikusan felülvizsgálják. A Kádár-korszakban egyidejűleg átlagosan húszezer ügynök jutott hetvenezer megfigyeltre, ám a megfigyelésekről szóló aktákban további két és fél millió név bukkanhat elő. Ők és hozzátartozóik mind lehetséges ügyfelek. 

Kenedi János aktuális opusza a beismerésről szól, arról, hogy nem lehet mérsékelten elítélő lenni. /2/ Kenedi a következőket írja. "Megőrült a Tar?" - kérdezte egyik barátom 2004 első napjaiban. "Nem - válaszoltam -, attól tartok, éppen mostanában jön meg az esze." Olvastam ugyanis január 8-án a Magyar Hírlap saját olvasóinak szánt újévi meglepetését: Tar Sándor rendszeres rovatának bemutatkozó írását. És láttam az interneten a Litera 2003. november 3-án közölt Tar Sándor-interjúját is. Ha közvetetten is, de felelős vagyok mindkét közleményért: 

1) adtam egy bármikor beváltható biankó csekket Tar Sándornak, a saját besúgó múltjával való nyilvános szembenézéshez, s ehhez felkínáltam segítő részvételemet; 

2) hallgattam arról, hogy a felajánlott segítséget Tar menlevélnek használja a beindult áldozat-bizniszhez. Áldozatnak én neveztem őt elhamarkodottan az ÉS 1999. november 12-i, 45. számában, ő viszont sietve elsikkasztotta a katarzist, ami pedig a tettes szerepéhez tartozhatott volna; 

3) bíztam a szabad sajtó munkatársainak erkölcsi érzékében és szakmai felkészültségében. Reméltem, civil olvasóikhoz lesznek lojálisak akkor is, ha az uralkodó elitből immáron tizenöt éve ki- s bejárkálnak a zsarolási adatbankba, és tetszőlegesen szemelgetnek-szivárogtatnak az 1990. február 14-e előtt keletkezett állambiztonsági iratokból. Egyszer politikai ellenfelek kompromittálása a cél, másszor a törvényhozók és/vagy a közvélemény manipulálása; 

4) feltételeztem, hogy nem esik atomjaira az a közeg, amelyben a katarzis, a felelősség egyéni, ugyanakkor a nyilvánosság sem veszti el a közösség összetartó erejét. Vagyis a sajtó és a szakértelem kialakítja a társadalmi megtisztulást előmozdító kereteket. 

Tévedtem mindhárom előfeltevésemben. A következményekért viselt lelkiismereti felelősségem alól nem oldoz fel semmi. Az sem, amit az alábbiakban elmondok. 

Tar figyel 

"...én akkor léptem ki [az MSZMP-ből], amikor a Martonyi János belépett" - közli Tar a Litera irodalmi közönségével. Hogy emlékezete pontosan számon tart fontos párthovatartozási dátumokat, arról sejtelmem se volt. És arra végképp nem gondoltam, hogy ha az írott forrásokat hibátlanul rögzíti az emlékezete, akkor a hallomás útján keletkezett, szóbeli információkat is megbízhatóan továbbítja. Pedig gyanúmat felkelthette volna Tar spiclijelentéseinek egyike. Az Ady-monográfus Vezér Erzsébet - 1981. június 27-én, Tar jelenlétében, a lakásomon - lediktálta Fejtő Ferenc Párizs egyik külvárosában található lakcímét. Tar szinte hibátlanul rögzítette a memóriájában, majd később le is jegyezte: 49. rue Victor Hugo, Neuilly-sur-Saine. (Csupán egy i-betűt vétett el, és egy oda nem való birtokos ragot tapasztott a címhez.) A hatvanhat éves irodalomtörténész asszony a demokratikus ellenzék mozgalmához tartozott. Azért mászta meg a tetőtérlakásig felvezető lépcsőket, azért hagyta meg, hol lehet majd Párizs környékén utolérni, mert épp akkoriban úgy váltott magasabb fokozatra az itthoni represszió gépezete, ahogy szorosabbá vált a lengyel Szolidaritás és a magyar ellenzék közti kapcsolat. (Tar jól tudta ezt. Egyik korábbi jelentésében, 1980. május 18-án arról tudósította megbízóit, hogy lakásomon járva hallotta Vezér Erzsébettől: elvállalt egy amúgy értelmetlen munkát a Minerva Kiadótól, "hiszen kell a pénz a mozgalomnak".) Vezér Erzsébet 1981-ben is sejtette, szükség lehet rá Párizsban: akár ő, akár Fejtő - az AFP egykori tudósítója, számos francia és olasz lap politikai elemzője - hitelesen tájékoztathatja a nemzetközi közvéleményt a (valóban közelgő) házkutatásokról, őrizetbe vételekről. Hogy Vezér és Fejtő privát adatát Tar az Állambiztonsági Szolgálat információjává formálta át - és már a következő napon, június 28-án átadta (vagy tollba mondta) az előírt "Nyilvános helyen" Bezzeg László alezredesnek, a debreceni főkapitány állambiztonsági helyettesének -, 1999-ben elengedtem a fülem mellett. És behunytam a szememet, holott Berkovits György is nyilvánosságra hozta a dokumentumot1, valamivel korábban, hogysem Tar bevallotta volna, mije is volt ő az én életemnek, a hetvenes-nyolcvanas években. S tovább áltattam magam 2000. március 6-án, amikor a Történeti Hivataltól megkaptam a "Hajdu" fedőnevű tmb. [titkos megbízott] Munkadossziéjában található 110 ügynökjelentés zömét, beleértve az I. kötet 80. és a II. k. 44. oldalán található, imént idézett jelentésrészleteket is. Ami bizonyítja Tar Sándor megfigyelőkészségét, fülhallását és emlékezőtehetségét egyaránt. 

Tar olykor túlteljesítette a kötelező házi feladatát is 

Arra is figyelt - főként közvetlenül a beszervezése után -, amit betanítottak neki: nem szabad az ügynökjelentésbe leírni az MSZMP főkorifeusainak nevét. A kezdetekben egy K. betű szerepel Kádár János neve helyén2 vagy A. Gy. monogram Aczél György említése helyett.3 

Tar teljesít - "Megkérdeztem [Keneditől], ki az a debreceni barátja, ő is szerzője[-e] a "Profil"-nak. Azt válaszolta, igen, Balassa a neve, ő írta a kritikát a Parsifal-ról, de nem debreceni, hanem lejár Pestről. Mondtam, hogy ha van valami, akkor ez a tanár lehozhatja nekem, ezt az ötletet Kenedi igen jónak találta" - jelentette Tar az 1978. február 16-i találkozásunkat követően. Egy hét múlva, február 28-án találkozott a debreceni vasútállomás restijében Balassa Péterrel, akit úgy jellemzett Bezzeg alezredesnek, hogy "higgadt, józan benyomást kelt, olyan értelmiségi, aki nem a periférián foglal helyet". Az alezredesnek megfelelő támpontokat nyújtott Tar iránytűje a már állásukat vesztett "szabadúszók" és a még "rendszeresen publikáló", bár a perifériára szoruló oktatók, egyetemi tanárok között. Utasította Tart, szerezze meg Balassa Pétertől [a Keleteurópai Figyelő című szamizdat-folyóirat olvasójától] Adam Michnik és Jaček Kuro tanulmányait az "j evolucionizmus"-ról, vagyis a "lengyel programról", ugyanakkor tjkozdjk [Kenedi Jnostl], mit tervez titokban a demokratikus ellenzk a Helsinki Egyezmény belgrádi utkonferenciájára. Olyan meghittnek bizonyult az ügynök s tartótisztje közti egyttműködés, hogy egy év múltán, 1979. május 7-én elég volt Tarnak bejelentkeznie, hogy van egy fuvarja: "Javasoltam, hogy ha sürgős anyag van, azt esetleg Balassával fel tudom küldeni."4 A "Libertárius" álnéven publikáló polgári radikális publicista, Szalai Pál, Magyarország - 1984 című pamfletjét úgy sikerült kölcsönkérnie az Állambiztonsági Szolgálat számára, hogy Udvardi Ernő főhadnagynak csak annyi jelentenivalója maradt a III/III-as csoportfőnökségnek: a "kézirat másolatát elkészítettük, dekonspiráció nem történt".5 Tar nem csak a kéziratos irodalom udvari szállítójaként vált be, de az Állambiztonsági Szolgálat postai feladatainak ellátására is. 1979. március 13-án jelentette, hogy Haraszti Miklóst Nyugat-Európában utolérte a politikai rendőrség üzenete: ne térjen haza! S ezzel nemcsak a "célszemélyt" lehetett volna lejáratni, de az "üzenetközvetítőt", Örkény Istvánt is hírbe lehetett hozni a demokratikus ellenzék köreiben.6 

Tar túlteljesít - Tar olykor túlteljesítette a kötelező házi feladatát is. "Én nem tudok úgy leülni az íróasztal mellé, egy üres papír elé, hogy na most kitalálok valamit" - válaszolja a Litera interjúkészítőjének. Pedig Tar jelentéseit olvasva, tanulékonyságánál csak a besúgó önállósága, szorgalma és kreativitása tűnt bámulatosabbnak. 

"Szilágyi Sándor állást talált magának - jelenti kettőnk 1981. március 21-i beszélgetéséről -, valószínűleg az Óbuda TSZ alkalmazottjaként egy belvárosi irodaházban takarít délután, havi 3.400 forintért... (Megjegyzésem: az irodaház esetleg lehetőséget ad géppapír és más sokszorosító anyagok beszerzésére is a takarítás mellett, egy üres épületben.)"7 Vajon szükség volt-e a szorgalmi munkára? Mi késztette a "megjegyzés"-re? Muszáj volt-e a hétfő esti szabadegyetem egyik kezdeményezője, a Beszélő egyik alapítója, Szilágyi Sándor egzisztenciális ellehetetlenítéséhez ötletet adni? (1980. augusztus 27-én Udvardi Ernő főhadnagytól kapott feladata mindössze arra szorítkozott: "Mélyítse el kapcsolatát Szilágyi Sándorral, igyekezzen közvetlenül információkat szerezni munkájáról és ismeretségi köréről.") 

Megkívánták-e Tartól, hogy arról jelentsen: beteg erdélyi emberek Magyarországról várnak orvosságot? Még a gyógyszerelkobzáshoz is adott tippet. Nem érte be azzal, hogy az orvosság papundekli dobozát a jelentéséhez "mellékelte", hozzátette a szöveghez: úgy jutott a göngyöleghez, hogy az indulás előtti estén debreceni lakásában megfigyelte, hogyan osztjuk szét kirándulótársaim hátizsákjai között a szívgyógyszert.8 Még a "határőrfigyelőztetésről" ironikusan zsörtölődő Ungváry Rudolf megjegyzését is megosztotta a hatósággal: "Csak az a szar az egészben, hogy Kenedi nyilván van tartva, és így biztos, hogy mindent ki kell pakolni majd." 

Még a Hajdú-Bihar Megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági Szervét is ámulatba ejthette a normát száz százalékkal túlteljesítő 1979. február 2-i jelentése, amire feladat-eligazítással sem rendelkezett. Tar feljelentette lakószomszédjait, egy "színes bőrű nőgyógyász"-t és magyar feleségét, csupán mert kikalkulálta, hogy a fizetésükből a rezsiköltségre is alig telhet, nemhogy "narancsszínű Ford Capri autóra, húszezret érő sztereo berendezésre", lemezjátszóra, színes televízióra, a feleségnek pedig ruhákra, kalapokra. Sőt, lakásuk látogatóit is megfigyelte: "Fel-feltűnt egy vékony magas néger, egy nyugatnémet rendszámú Opel-kocsival."9 

1983 februárjában, amikor Magyarországon titokban aláírásgyűjtő akció zajlott a londoni Minority Rights Group által publikált dokumentáció szerkesztője, a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság vezetője, a letartóztatott Duray Miklós kiszabadítása érdekében, Tar tartótisztjei ráébredtek, ügynökük alkalmas ún. állambiztonsági játszmák, operatív kombinációk végrehajtására is. Három feladat összekapcsolását bízták Tarra: szerezzen minél több információt a leendő aláírókról; jelentsen a lakásomon bujkáló, Nyugatra menekülő három csehszlovák disszidensről; s állapítsa meg, csakugyan vannak-e útlevélkészítő és embercsempész kapcsolatai a Debrecenben élő Éliás József református lelkésznek. (Ahogy a vészkorszakban csakugyan voltak a náci és nyilas üldözöttek mentésére készséges hívei a Jó Pásztor mozgalmat irányító papnak.)10 

Törtetés és önsajnálat - Szerette volna, ha alkotóképességét honorálják. Ám nem holmi 3000 forinttal, amiben az Állambiztonsági Szolgálat III/III-as megyei csoportfőnöksége 1982. április 29-én részeltette.11 Nem érte be az ellenzéki mozgalom ugyancsak 3000 forinttal járó "Jókai Móricz" irodalmi ösztöndíjával sem.12 Mi több, azzal a Franciaországból folyósított ösztöndíjjal sem, amelyet a demokratikus ellenzék eszközölt ki számára.13 

A Literában nehezményezi, hogy 2003-ban a Magvető Kiadó előbb jelentette meg Esterházy Péter Javított kiadás című regényét, mint az ő könyvét. "Parasztáldozatként" sajnáltatja magát: úgy érzi, ő az egyetlen, aki feláldozható volt: "Semmilyen rangom nem volt." (Az interjuer elmulasztotta Tartól megkérdezni: vajon azért sajnálja-e magát, amit besúgóként tett, vagy amiért besúgása nyilvánosságra került, vagy netán azért, mert nem kapott magasabb rangfokozatot?) Tar felpanaszolja továbbá: "Szégyen, de a Népszabadságban Kádár idején egyszer sem jelentem meg, azóta viszont igen. Így is lehet ellehetetleníteni írókat, hogy bizonyos helyeken nem jelenhetnek meg. Pedig az egy pártlap volt, én párttag voltam, munkás. Minden esélyem meglett volna, hogy a Népszabadságban közöljenek, de nem fordult elő." 

Ez igaz. De Tar úgy sopánkodik, mintha a "szigorúan titkos" jelentései nyilvános fogadtatásáról érdeklődött volna a Litera. Az Állambiztonsági Szolgálat előtt felmutatott egyéni furfangjaival tényleg jobban érvényesülhetett volna a Kádár-kori Népszabadság szerkesztőbizottságánál, mint a novelláival. 

Világnézeti értékei után is két kézzel kapkodtak volna az 1970-80-as évek pártlapjánál. Mind a magyar ellenzék, mind a lengyel hajógyári, textilipari munkások és az ukrán, román bányászok mozgalma iránti együttérzést bomlasztó véleményével többre ment volna a Népszabadság, mint a Lengyelországba akkreditált tudósító burkolt fenyegetéseivel, amelyek az előírt pártállami propaganda hiteltelenségével riogatták a kelet-európai munkásmozgalom magyar rokonszenvezőit. 

"Kifejtettem azt a véleményemet - írja Tar tartótisztjének 1981. április 21-én -, hogy az idő nem a Szolidaritásnak dolgozik, mert ha a párt, a kormány a tekintélyét visszaszerzi, előfordulhat az a szituáció (...), hogy maguk a munkások unják el a sztrájkot, elzavarva szakszervezeti vezetőiket."14 Nem volt jobb véleménye az 1979. április 23-i jelentésében a magyar és román munkások érdekvédelmi szervezetének együttes megalakulásáról (Turnu Severinben és Marosvásárhelyen) sem.15 És kellő berzenkedéssel tájékoztatta az Állambiztonsági Szolgálatot a munkahelyükről kirúgott magyar értelmiségiek egymással szolidáris illegális intézményéről, a MUKI-ról (Horváth Zsuzsa, Pap Mária, Csákó Mihály, Hamburger Mihály Munka Után Kutató Intézetéről).16 Kocsis Zoltánnak, a SZETA (Szegényeget Támogató Alap) számára felajánlott jótékonysági koncertjét még idejében jelezte Bezzeg alezredesnek ahhoz, hogy az Állambiztonsági Szolgálat közbeléphessen.17 Már-már a Népszabadság rendőri riportere is írhatta volna Tar 1979. június 30-i jelentését: "Kenedi azt tartotta, hogy a "csövesek" nyomorgó munkásfiatalok, akiket akkor se lehetne verni a rendőröknek, ha hőbörögnek egy kicsit. Nem osztottam ezt a véleményt - jelentette Tar -, azt mondtam, ez divat és nagyon szerencsétlen divat..."18 

Nem Tar a licitálás kezdeményezője, de látszik, ismeri a lapjárást 

Homo Politicus interruptus - Egykori besúgom rágalommal is előrukkolt a Literában: "Mi, Kenedi Jánossal eldöntöttük, hogy nyilvánosságra hozzuk, hogy elejét vegyük a találgatásoknak, hogy ki kicsoda. Én például nem tudtam, hogy ő is érdekelt, beszívta az elhárítási részleg. Ez más volt, mint a III/III-as." Az idézett szöveg azt sugallja: a diktatúra éveiben Tar Sándor és Kenedi János mindketten az Állambiztonsági Szolgálat titkos munkatársai voltak, majd a jogállamban jobb belátásra tértek. Arra a közös elhatározásra jutottak, hogy korábbi tevékenységüket nyilvánosságra hozzák az ÉS egyazon számában. Az ügynök és az elhárító tiszt közti különbség pusztán a III. Főcsoportfőnökség megfelelő ügyosztályainak jogállami újra-meghatározásában keresendő: a "kémelhárítás" hazafias jellegű tett, a "belső ellenzék elleni harc" pedig nem. Az csak amolyan intézményesített "parasztáldozat". Hogy az inszinuációt elkerülje, az interjuer megkérdezhetett volna engem, voltam-e kémelhárító. A válasz rövid lett volna: nem. 

Vajon lett volna-e mersze Tar Sándornak kémelhárító tevékenységgel meggyanúsítania engem, ha nem ültet bogarat a fülébe Medgyessy Péter miniszterelnök 2002. június 19-i parlamenti beszéde: "Szeretném hangsúlyozni: a kémelhárító nem ügynök, nem besúgó. A kémelhárítás és hírszerzés ősi mesterségek, és a haza védelmét szolgálják. Én is ezt tettem. (...) Feladatom az volt, hogy a Nemzetközi Valutaalaphoz történő csatlakozás előkészítésében működjek közre, és annak lebonyolításának zavartalanságát tudjam biztosítani. (...) igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy az a fajta tevékenység, amit kémelhárítás címen Magyarországon bármilyen időszakban is végzett az az apparátus, aki ezt csinálta, a haza érdekét szolgálta."19 Medgyessy Péter, egy NATO-tagállam kormányfője, ellenálló múltját bizonyítandó, még ugyanaznap az SZDSZ rendkívüli frakcióülésén hozzátette: nem a CIA ellen dolgozott, hanem a KGB ellen.20 

Ha a Literában Tar nem nyilatkozna a D-5-ös ["SZT"] tisztről, nem fenyegetődzne, hogy tud "egy Kámzsa fedőnevű úrról, aki ma is elég magas pozíciót tölt be, tudom, ki volt Egérke, tudom ki volt a Madár, nagy emberek (...) a hatalomban is", akkor kevésbé kéne komolyan venni a "közéleti napilap", a Magyar Hírlap "Vélemény oldalán" Tar cikkét, amely őt az irányadó politikai, erkölcsi, társadalmi véleményformálók közé emeli. Írásában - jövendőbeli rendszeres szerzőként - bemutatkozik az országos nyilvánosság előtt: "amolyan rovott múltú egyén vagyok, aki valaha csak három per háromig tudott számolni". Hónapokkal korábban, a Litera olvasóinak Tar mindössze egy "szépséghibáját" említi meg: "...én nem vagyok miniszterelnök. Levelező nyugdíjas vagyok, akivel már leveleztek" [kiemelés: K. J.]. Azaz a baj nem más, mint hogy az ÉS 1999. november 12-i száma közreadta a nekem válaszoló bűnbánó levelét. 

Mintha nekem tulajdonítaná, amit korábban Medgyessy Péter - saját bűneiért cserébe - a parlamentben és az SZDSZ-nek felkínált: "Bejelentem, hogy törvénymódosítást kezdeményezek, és kérem sürgős, rendkívüli eljárás alkalmazását, ami arról szól, hogy a III/III-as belügyminisztériumi ügyosztály teljes névsorát hozzuk nyilvánosságra, függetlenül attól, hogy a politika részesei-e az illetők ma vagy sem. Javaslom továbbá, ez a törvénymódosítás tartalmazza azt is, hogy a hírszerzés, kémelhárítás, katonai elhárítás terén azokat az anyagokat, amelyek a személyekkel foglalkoznak, tegyük kutathatóvá; (...) javaslom, hogy ezt a teljes névsort a közéleti szereplők esetében legyen kötelező nyilvánosságra hozni. Célom tiszta helyzetet teremteni a régi, '90 előtti titkosszolgálatok kérdésében, hogy ne lehessen politikai célokra felhasználni a tényeket, hogy mindenki vállalja a múltját, hogy azután a jövővel foglalkozhasson az ország."21 

Nekem azonban nincs olyan bűnöm, amelyet túlkompenzálással kellene helyrehoznom. Soha nem a sokszorosan manipulált ügynöklisták nyilvánosságra hozatala volt a célom, viszont feladatomnak tekintem az állambiztonsági irategyüttes kutatási és publikációs feltételeinek megteremtését és az áldozatok szellemi kárpótlását.22 

Az üzenet - "Én nyíltan kapcsolatot tartottam az ellenzékkel, mondhatnám azt is, hogy oda számíttattam" - nyilatkozta Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere a Szamizdatos évek című, 2004 januárjában a közszolgálati televízióból szerteszét sugárzott dokumentumfilm alkotópárosának, Gulyás Jánosnak és Modor Ádámnak. "A kapcsolatok következtében én magam is a megfigyeltek körébe tartoztam - fűzi tovább önmitológiájának szálait Pozsgay -, csak a magamfajta politikus ellenőrzéséhez (...) Kádár személyes beleegyezésére volt szükség, hogy a belügyi elhárító szervek erre számítsanak" - folytatja az 1989-90-ben már-már MDF-MSZP [egy-?, több-?] pártrendszerré kalapált "demokrácia" dizájnolt államfője. 

A "belügyi elhárítószervek" utolsó III/III-as csoportfőnöke, dr. Horváth József tábornok pedig - akinek monológját a sajtó- vagy a történeti iratok alapján megfogalmazható keresztkérdésekkel épp úgy nem szakították félbe az interjúfilm készítői, mint ahogy Pozsgay beszédfolyamát sem - úgy jellemezheti az 1970 és 1990 közti állambiztonsági munkásságát hogy "az utolsó húsz évet úgy éltem le, hogy mint jogásznak [kiemelés: K. J.] azt kellett mondanom: ehhez semmi közöm". A szamizdat szerzői nem akartak rendszerváltást, hatalomátvételt - mondja a tábornok, aki a filmben előrelátóbbnak állítja be önmagát, mint a hivatalából húsz éven át figyeltetett ellenzékiek: "Nekünk nem kellett volna az Európai Unióba bemennünk, mi mindig is Európához tartoztunk." S mint aki jól végezte dolgát, a filmen megtámasztja a hátát a könyöke mögé helyezett Magyar Művelődéstörténet című, Domanovszky Sándor által szerkesztett - és még a Kádár-kori antikváriumi forgalomból is kitiltott - ötkötetes történeti munkával. Mintha dr. Horváth ezzel a jelképpel üzenné: az Állambiztonsági Szolgálatnál (afféle mellékállásban) eltöltött szolgálati ideje csupán "jogi munkásságának" mellőzhető része. Erre már csak azzal tud Pozsgay rekontrázni, hogy lesajnálja a Kádár-rendszer ellenzékét, amiért nem követeltek radikálisan többet, mint alkotmányos demokráciát, a parlament feletti alkotmányjogi kontrollt. 

Természetesen nem Tar a licitálás kezdeményezője. De látszik, ismeri a lapjárást. Cinkeletlen lapokkal kártyaasztalhoz ne ülj! Hogy is ne tudná: a 70-80-as évek üldözőinek legalizálása és üldözötteinek újbóli marginalizálása a tét? Kívül maradt volna látókörén a közszolgálati televízió említett riportfilmje? És ne hallott volna a Magyar Rádió 16 óra című, szombat délutáni politikai magazinműsorában elhangzó, A hírszerző is ember című riportösszeállításról? 

A 2003. szeptember 13-i tudósítás pikáns témáról szólt. A parancsuralmi rendszer hírszerzői, afféle hadastyánegyletbe tömörültek, és a cégbíróságon is bejegyeztették véd- és dacszövetségüket, szaktudásukat pedig felkínálták a jogállami megrendelők részére. Miért ne értesült volna Tar a sajtóból a K&H Equities sikkasztási bűnügyének felelősségre vonása elől Bécsbe szökött alkusz, s a szöktetőjének vélt dandártábornok, Bácskai János - a Szervezett Bűnözés Elleni Koordinációs Központ felfüggesztett vezetője - védőügyvédjének nevéről? Dr. Ilcsik Sándor ugyanis a "Dunagate-ügybe" belebukott dr. Horváth István helyére lépő, utolsó pártállami belügyminiszter, Gál Zoltán helyettese volt. Dr. Ilcsik a Magyar Távirati Irodának 2004. január 16-án nyilatkozott védencéről, s még azt is közhírré tette, hogy kliense, Bácskai dandártábornok "nem vont el iratokat a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete elől...". 

Minthogy Tar Sándor a Literában többször is hivatkozik a Népszabadságra, talán nem kerülte el a figyelmét, hogy 2003. december 31-én a Fórum rovat vezetője köszönetet mondott elmúlt évi szerzőinek. Pajcsics József véleménymondónak is "Boldog és Termékeny Új Esztendőt" kívánt az udvarias s előzékeny szerkesztő. Dr. Pajcsics József ezredes azt követően, hogy a 90-es évek első harmadában leszerelt, s elhagyta a pártállami BM hosszú-hosszú ideig általa vezetett Gyorskocsi utcai [III/1-es] Vizsgálatai Osztályát, védencei érdekében, emberjogi ügyekben többször lépett rokonszenvesen a nyilvánosság elé. Olykor bátran is, a joggal visszaélő hatalommal szemben. A tisztességes eljáráshoz mindenkit megillető jog megsértésének nevezte három, indokolatlanul letartóztatott cseh "embercsempész" szokatlanul elhúzódó bírósági ügyét;23 kétségesnek tartotta, hogy meg kellett-e bilincselni a paksi atomerőműnél tüntető Greenpeace-aktivistákat;24 elérte, hogy csupán megrovásban részesítsék rendszerváltás előtti bajtársát, Lakatos Miklóst, aki öngyújtójával saját magát pörkölte meg és megpörzsölte Trabantjának szalmacellulóz ajtaját. Dr. Pajcsics József védte a Fidesz által koholt és elnevezett perben, a "magyar Watergate"-ügyben a koronatanút, bebizonyítván, hogy a [III/V-ös] Operatív Technikai Csoportfőnökség jogállamira átkeresztelt Nemzetbiztonsági Szakszolgálatánál (is) dolgozó operatív tiszttel szemben a bíróság eljárási hibát követett el.25 Hiába ágált Kövér László, a titkosszolgálatokat irányító miniszter s az "önmerényletet" megszervező titkára, Szadai Károly - akit az akkor még bírósági szakban lévő "megfigyelési ügy" közepette a Magyar Rádió Rt. csonka kuratóriumába elnöknek delegáltak -, dr. Pajcsics József élt a védő szabadságával, hogy a független magyar bíróság előtt függetlenül érveljen. 

De még telefonálni sem kellett volna! 

De élt-e dr. Pajcsics József a saját szakértői függetlenségével, amikor a Magyar Rádió Rt. elnöke kétes múltjának kiszivárogtatásába belekezdett a Népszava? A napilap szeptember 25-én közölte a "kompromitka" főtételét - akit a [III/II-es] kémelhárító múltja lehúz, az rádióelnöki feladatához nem emelkedhet fel -, majd a következő napon, szeptember 26-án közreadta a Kondor Katalin beszervezését az operatív tartótisztjének aláírásával igazoló ún. 6-os kartont. A Magyar Hírlapban szeptember 27-én dr. Pajcsics József hitelesítette a 6-os kartont, de hogy, hogy nem, tartózkodott az olvasók figyelmét felhívni a kikezdhetetlen hitelességhez szükséges további csatolmányokra. 

Egyfelől elmulasztotta közölni, hogy az 1974-ben - Benkei András belügyminiszter által 1972. július 31-én kihirdetett, 0012. számú [hálózati] parancsa alapján - beszervezett Kondor Katalin állambiztonsági munkásságához szorosan hozzátartoznak még további okmányok. Így a 6/a-d. karton, a Figyelő-karton és a Kategória-karton. Valamint a 6/A adatlap (a hálózati személy MSZMP- vagy KISZ-tagságáról, képzettségéről, tudományos fokozatáról, nyelvtudásáról stb., öszszesen 53 kérdés!); a 6/B adatlap (a beszervezés gyors vagy fokozatos módszeréről, az együttműködést szívesen, netán ingadozva vállalta-e el, a hálózati személy képességéről és hajlandóságairól, pl. találkozik-e nyilvános helyen, kap-e fedőnevet, ad-e írásos jelentést, vagy sem; összesen 30 kérdés!); a 6/C adatlap (használható-e propagandára, ellenséges tevékenység bomlasztására, határon túli operatív akciókra, diplomaták, külföldi személyek itthoni ellenőrzésére stb., összesen 33 kérdés!); a 6/D adatlap (találkozik-e külföldön, belföldön - hivatalosan vagy turistaként - külképviseleti szervek alkalmazottaival, vannak-e szovjet vagy más katonai szervekkel kapcsolatai stb., összesen 30 kérdés!); a 6/E adatlap (vannak-e az operatív munkában hasznosítható lehetőségei a munkahelyén, a családjában, rendelkezik-e nyugati bankbetéttel, nyaralóval, műteremmel, vitorlással, motorcsónakkal stb., összesen 35 kérdés!); a 6/F adatlap (a hálózati személy erkölcsi, politikai arculata: származási és osztályhelyzete, ezek az adatai ismertek-e Nyugaton stb., összesen 28 kérdés!); a 6/G adatlap (a beszervezett személy ellenőrzésének lehetőségei a határon túl vagy innen, összesen 20 kérdés!); a 6/H adatlap (temperamentuma, egészségi állapota: ingerlékeny, melankolikus, durva, goromba, hazudozó, fecsegő, költekező, zsugori, homoszexuális-e, nemi kapcsolat kiépítésére vállalkozik-e, van-e emlékezőképessége stb., összesen 36 kérdés!); a 6/I adatlap (a hálózati személy megjelenésének speciális ismeretei, kopasz, haja fekete, vörös, kívánságra befesti-e, hobbijai közé tartozik-e a barlangászás, repülőgép-vezetés, ejtőernyőzés, lovaglás, kártyajátékok, rádióépítés stb., összesen 60 kérdés!); a 6/J adatlap (a hálózati személy csoportfőnökségek közti átadása, a hálózatból való kizárása - mert pl. "SZT állományú", hivatásos BM-munkatárs lett, vagy egyéb okokból a "pihentetetés" állapotában tartják -, a szolgálat alól hosszabb időre felfüggeszthető-e stb., összesen 28 kérdés!). 

Másfelől (hogy Tar Sándor rovatcímét kölcsönözzük a Magyar Hírlaptól), dr. Pajcsics József nem hívta fel a lap olvasói figyelmét, hogy a felsorolt okmányokat - az 1972. július 31-től 1984. február 23-ig hatályos parancs szerint - a beszervező tisztnél magasabb rendfokozatú alosztályvezető ellenőrizte, és azok ugyanott sorakoztak irattári őrizet alatt, ahonnét Kondor Katalin 6-os kartonját is kiemelték. A III/1-es Vizsgálati Osztály néhai vezetőjének erről a rendszabályról épp annyira tudomással kellett bírnia, mint arról, hogy 1971 után a III/2-es Operatív Nyilvántartó Osztály tárolta a [manuális] hálózati nyilvántartást. Dr. Pajcsics József valószínűleg a többletismerete okán hallgatott, a Magyar Hírlap (szerkesztője?, riportere?) viszont az ismerethiánya miatt nem tett fel több kérdést. 

De vajon arra fizetett-e elő a lap rendszeres olvasója, vásárlója, hogy a szerkesztőség telefonvégre kapjon egy szakértőt? Bár még az is elgondolkoztató: lehet-e egyáltalán telefonon - hitelesen - szakértői munkát ellátni? Arról nem is beszélve, hogy a telefon-megszólalás után a szakértő nem kerül-e menten olyan kínos zavarba, amelyet Kosztolányi Dezső is megemlít kéziratainak margószéli jegyzetei között: "Minden telefonberregés egyforma. Gondoltál már erre? Szabályos időközökben gépiesen berreg a csengő, míg fel nem emeled a kagylót. Jaj, ez a személytelen hívás, (...) a végzetnek ez az álarcos dörömbölése. Mi minden lehet mögötte? (....) Egy ügyvéd, aki ezúttal utoljára figyelmeztet, (...) egy politikai pártkör, egy tébolyda, egy irodalmi egyesület. (...) Ha milliomos leszek, millióféle csengőt szereltetek föl a telefonomra, (...) ezüst trillájukkal, goromba csörömpölő, riadt csörgésükkel, ki vár rám a drót végén."26 

De telefonálni sem kellett volna! A szerkesztőséget egy 1989. július 4-én kibocsátott, nyilvános MTI-hír is rávezethette volna arra, hogy Pajcsics ezredest érdemes személyesen felkeresni, és kimerítőbben kikérdezni arról, ami a Népszavában a 6-os karton fénymásolatán látható (ha már a telefonon felkért szakértő életrajzát elmulasztották tanulmányozni). Igaz, dr. Pajcsics József ügyvéd is kiköthette volna, hogy addig nem hajlandó szakérteni, amíg nem tárják elé a közölt dokumentumon is látható, 135026 számú B [beszervezési] doszsziét. Hiszen a perrendtartási szabályokban akkurátus, az emberjogi ügyekben szimpatikusan fellépő ügyvéd jó hírneve forgott kockán. És persze az újságolvasók bizalma is, amelyre fütyülnek a szerkesztők, ha egy jogász szakvéleményét úgy használhatják piárként, mint a fizetett hirdetéseket. 

Feketén-fehéren kimondva: Kondor Katalinnak a Népszavában fakszimilében közölt 6-os kartonján nemcsak fekete festéket használtak a személyiségjogi védelemnek látszó anonimizálás céljából, hanem fehér festékkel is lekentek legkevesebb négy fontos adatot. (Erre csak azután derült fény, hogy 2003 novemberében az ÁSZTL kutathatóvá tette a [manuális] 6-os kartont, valamint a létezésének [számítógépes] elismervényét a Nemzetbiztonsági Hivatal nyilvántartásából.) Fehér kencével lemázoltak ("A dosszié átadásának megjelölése" rovatban) egy monogrammal ellátott, nyolcjegyű betű-szám kombinációt [???], az Állambiztonsági Nyilvántartóban dolgozó vagy ott hivatalból megfordult BM-alkalmazott saját kezű aláírását, valamint egy 1988-ból származó dátumbélyegzőt. Minthogy a jogelőd III. [Állambiztonsági] Főcsoportfőnökség 1987. augusztus 5-én vitte számítógépre Kondor hálózati adatait, nyitott kérdés, vajon mit pecsételt le az 1988-as dátumbélyegző. Leltári évet? A szabályos irattári selejtezés időpontját? A "pihentetett" titkos megbízott ébresztőjét? Szóbogarászásnak tűnik, mégis ki kell mondani: a BM Operatív Nyilvántartó Osztály hálózati személyekről felfektetett irattári naplóiban nyomon követhető a 6-os karton utóélete, s a hozzá tartozó közokiratok útvonala a diktatúrától távolodó és a jogállamba átvezető iktatási számokon. Sőt, ezek ellenőrzéseként mind az 1972-ben, mind az 1984-ben elrendelt parancs szerinti kérdőjegyeken, illetve szolgálati jegyeken is: "A szolgálati jegyen pontosan fel kell tüntetni a betekintő operatív tiszt nevét és szolgálati helyét, továbbá annak a személynek a nevét, adatait, akinek az anyagába be akarnak tekinteni, azokat a dossziészámokat, amelyekben a személyre vonatkozó anyagok találhatók. Az operatív tiszt csak szolgálati jegyen megjelölt anyagba tekinthet be. A betekintés után a dossziékban elhelyezett nyomtatványra be kell írni a nevét, beosztását, szolgálati helyét és ha a dosszié anyagáról másolatot kért." 

Szakértő "van egypúpú, van kétpúpú, sőt több..." - Nem lenne szabad talányoknak maradni, ha effajta életbe- és becsületbe vágó kérdésekről esik szó. Különösképp, ha egy ember egyéni moráljáról, netán közösségi erkölcstelenségének eldöntéséről kell véleményt formálni. De maradnak, pláne ha a sajtó amúgy tessék-lássék módon teszi a dolgát. 

Édesmindegy volna, ha egy 1983 óta "alvó ügynök" vekkerórája 1988-ban megszólalna, ő felcihelődne és átballagna a jogállamba? Avagy egy "kizárt hálózati személy" évtizeddel korábbi jelentéseit vinnék csak át pici lábain a rendszerváltás határán túlra? Netán a Kádár-rendszer ébredne föl mély álmából szőröstül-bőröstül a jogállamban? Az a tény, hogy sem a D-209-es "SZT"-tiszt miniszterelnök, sem a "Vári" fedőnevű titkos megbízott rádióelnök jelentései nem ismerhetők meg, erős kétséget támasztanak mind a fogadkozó politikusok szavahihetősége, mind a társadalmi számonkérést szolgáló sajtó megbízhatósága iránt. 

Már miért is ne támasztanának? A Magyar Hírlap "Vélemény" oldalának újdonat szerzője azt hazudja Szilárd Leóról, hogy felelős a hirosimai atombomba áldozatainak millióiért. Még ha a kijelentés egy "fegyver-, lőszer- és robbanóanyag technikustól" származik is - miként a Litera korábban bemutatta Tar Sándort -, a Magyar Hírlap elmulasztotta ellenőrizni rovatszerzőjének állítását. Annak ugyanis éppen az ellenkezője igaz. 

Szilárd Leó volt az a magfizikus, aki minden lehetőt megtett azért, hogy az atombombát ne dobják le az amerikaiak se Hirosimára, se Nagaszakira. Először Roosevelt elnökhöz fordult, de petíciója nem járt eredménnyel.27 A New York-i Columbia egyetemről fölszólította kollegáit, a Los Alamos-i fizikusokat és matematikusokat: a Manhattan-tervben (közismert nevén a MED-ben) "kifejlesztett fegyvernek az egész világra kiterjedő társadalmi és politikai hatása különleges erkölcsi kötelességet ró az Egyesült Államok kormányára és népére. Azt javasoljuk tehát, hogy mielőtt a bombát használják (...), tegyék közzé és demonstrálják az erejét. Ezzel a japán népnek alkalmat adunk arra, hogy mérlegelje, milyen következményekkel jár, ha nem kapitulál." Robert Oppenheimer válaszra sem méltatta, Teller Ede azonban felelt Szilárd Leó erkölcsi aggályaira: "Gondolkoztam a katonai felhasználás ellen szóló érvein. Úgy döntöttem, nem teszek semmit."28 Szilárd szakértői felelősségének tartotta, hogy szakadatlanul tanulmányokkal bombázza a politikusokat, Vannevar Busht, Byrnest és Camptont. Aggályait megosztotta Churchill tudományos főtanácsadójával, Lord Chervellel is.29 

Leslie R. Groves, az amerikai kormány és a hadsereg különleges teljhatalmával felruházott dandártábornoka többek között épp ezért követelte Szilárd Leó letartóztatását és internálását egy memorandumban, a világháború időtartamára. Ha védte is kollegáinak lojalitása, Szilárd Leó az FBI célkeresztjébe került. A személyi követőket mindössze az téveszthette meg, hogy az atombomba-szakértő Szilárd Leó sétafikálás közben gondolkodott. A nemzet- és állambiztonsági tiszteket mi sem zavarja meg jobban, mint a gondolkodás. Szilárd Leó meg-megállt egy-egy piros lámpa előtt. Mélázott. Álldogált a gondolataiba merülve, míg a lámpa hol pirosra, hol zöldre váltott. A személyi követők az egyik irányba néztek, Szilárd Leó pedig elindult a másikba. Majd fordítva.30 

Mi mást is várhatnánk el egy független szakértőtől? 


A gyanú tovább terjed - ha lúd, legyen kövér 

A következő esemény mintegy keretbe foglalja az ügynökválság történetét, mai fejezetét. Kísérő jelenség, nagy szembesülések, hiteles és kevésbé hiteles visszaemlékezések alapján készült, újszerű „ellenállás-történetek” egyike. A kísérő jelenség itt az, hogy a sokadik nyilvánosságban folyik egy vita arról: együttműködött-e a Beszélő-kör a párttal? A következő idézet ezzel foglalkozik. /3/ Éles vita ellenpontozza a Millenárison február 3-án nyílt szamizdatkiállítást, mely a kommunista diktatúrák alatt illegalitásban létrejött szellemi-kulturális világot mutatja be. A polémia a Beszélő című folyóiratról szól. A kisebb bosszantások ellenére - egyfajta paktum keretében - tűrte a volt állampárt a Beszélő megjelenését? Az ismertté vált szerkesztők a nyilvánosság védettségében kevésbé törődtek volna a szamizdat közkatonáival, akik a bőrüket vitték a vásárra? Akkori tevékenységükkel, akár a nagy visszhangot kiváltó lebukásokkal későbbi politikai karrierjüket kívánták megalapozni? A Brémai Egyetem Kelet-Európa Intézete kiállításának szervezői aligha gondolták, hogy munkájukra a fenti kérdések körül kibontakozó, a szamizdatos tevékenység romantikáját is beárnyékoló sajtóvita irányítja a figyelmet. Hat év munkája után ugyanis éppen az elmúlt hetekben mutatták be a Magyar Televízió kettes csatornáján Gulyás János Szamizdatos évek - Az utókor hajlamos elfelejtkezni a közkatonákról című filmjét, mely a Beszélőről szóló másfél évtizede lappangó vitát is a felszínre hozta. 

Eörsi László az Élet és Irodalomban úgy vélte: a Modor Ádámmal közösen készített alkotás "mindenáron azt igyekszik elhitetni, hogy a régi szamizdatosok szabad demokratává lett vezetői már a Kádár-rendszerben együttműködtek a kommunista hatóságokkal. Ráadásul őket védte értelmiségi pozíciójuk és ismertségük, viszont a lap előállításában és terjesztésében részt vevő fizikai dolgozók biztonságával nem törődtek, és a kezdetektől mindmáig lebecsülték és lebecsülik a munkájukat". Szerinte Gulyásék a magukat sértve érzők és irigyek csoportját szólaltatták meg prekoncepciójuk alátámasztására. 

Sok mindenről tudtak, de mindent le is foglaltak, amiről tudomást szereztek 

A filmben, amelyben először jelentek meg a szamizdat háttérmunkásai, Molnár Tamás azt állítja, hogy "az ellenzéki mozgalom irányítása bizonyára paktumot kötött a késő kádári reformszárnnyal, aminek aztán itt az eredménye, hiszen ma már ez a két párt, az SZDSZ és az MSZP szövetségre lépett". Miklóssy Endre azt mondja: "Volt egy olyan benyomásom a nyolcvanas évek közepén, hogy a Beszélő részben a párt belső folyóiratává változott, tehát akiknek érdemi mondanivalójuk van, azok a Beszélőben üzennek a hatalom birtokosainak." Illés Zoltán pedig (aki nem azonos a fideszes politikussal) arról beszél, hogy Demszky Gábor a tudatos lebukásokkal saját, rendszerváltás utáni karrierjét alapozta meg. Demszky, Haraszti Miklós, Kis János és Rajk László nem kívánt a filmben megszólalni. 

"Mint dokumentumfilmesnek általában az a célom, hogy valamilyen témakört körbejárjak: nem tudhattam, ki mit fog elmondani" - nyilatkozta lapunknak Gulyás János, akinek a Törvénysértés nélkül című filmje nem váltott ki ekkora felzúdulást. "Visszautasítom a feltételezést, hogy a forgatáshoz a Beszélő lejáratásának szándékával kezdtem volna hozzá: egyetlen filmet sem kezdek prekoncepcióval" - mondta. Forgatás közben eszébe sem jutott, hogy filmje ekkora vitát vált ki, bár volt, aki felhívta a figyelmét: néhány jeleneten megbotránkoznak majd. "Az lett volna a megoldás, hogy ezeket kivágom?" - teszi fel a kérdést. Mint mondta, a három és fél órás film 126 blokkból áll, és csak nyolcban hangzik el kritikus vélemény. 

Orosz István, a Beszélő első nyomdásza a filmben elmondja: "Azt szerettem volna, ha egy olyan lapnak lehetek Magyarországon az alapító nyomdásza, amelyik a polgári demokrácia értékei alapján áll. A Beszélő csak részben állt a polgári demokrácia értékei alapján, ennél jóval nagyobb részt valójában reformszocialista értékeket képviselt." Orosz lapunknak úgy nyilatkozott: semmi mást nem szeretne, csak hogy húsz év távlatából mindenki elmondhassa a véleményét. Rossz hír lenne számára, ha kiderülne, hogy a Belügyminisztérium (BM) tudott a Beszélő dunabogdányi előállításáról. Ahogy Dokumentumtörténet című, most megjelent kötetében írja: "A belügyi szervek nem tudták, hogy a Beszélő hol készül. Hiszen egyébként egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy '81 és '85 között minden elképesztő aljas módon igyekezzenek megakadályozni a szamizdat kiadványok előállítását, terjesztését." 

A rendszerváltozás előtt a Beszélőhöz hasonló szerepet játszott Demszky Gábor Hírmondója, Nagy Jenő Demokratája és a Talata József nevéhez fűződő Égtájak között című folyóirat. A népi és az urbánus tábor azonban a nyilvánosság kérdésében is eltérő stratégiát képviselt. "A demokratikus ellenzéktől eltérően a nép-nemzeti tábor - melynek fő témái a magyar kisebbség, a népességfogyás, az alkoholizmus, az öngyilkosságok magas aránya volt - illegális kiadványokat nem adott ki. Ehelyett néhány vidéki folyóirat - a pécsi Jelenkor, a szegedi Tiszatáj és a kecskeméti Forrás - hasábjain igyekeztek a közölhetőség korlátait tágítani" - írja Romsics Ignác Volt egyszer egy rendszerváltás című művében. Emellett folyamatosan próbálkoztak egy új irodalmi-közéleti folyóirat megindításának az engedélyeztetésével, a Hitel első száma azonban csak 1988 végén jelenhetett meg. 

Orosznak ezért esett különösen rosszul, amikor 1989 után terjedni kezdett az a felfogás, hogy a demokratikus ellenzék Aczél György köpönyegéből bújt elő, mondván, a BM tudott mindenről, ha akarta volna, leállíthatta volna a szamizdatot. (Csizmadia Ervin A magyar demokratikus ellenzék című monográfiájában úgy vélekedik: a hatóságok - ha lett volna elegendő politikai elszánás - ezt könnyedén megtehették volna.) A Beszélő politikai álláspontja ugyanakkor Orosz előtt lassan rajzolódott ki: egy idő után mintha a reformszocialisták, -közgazdászok mellett szóltak volna a cikkek, mintha velük akartak volna kompromisszumra jutni. A Beszélő szerinte nem volt elég radikális, ennek ellenére elévülhetetlen érdeme, hogy 56-ról, a határon túli magyarokról, Bős-Nagymarosról és a térség demokratikus mozgalmairól közölt információkat. 

A belügyi szervek Kőszeg Ferenc szerint sok mindenről tudtak, de mindent le is foglaltak, amiről tudomást szereztek. És bár a központi bizottságban is olvasták a lapot, mindent megtettek volna azért, hogy ne jelenjen meg. Orosz és Kőszeg egyaránt úgy véli, nem lehet a mából visszakövetkeztetni a múltbeli eseményekre. 1981-ben nem lehetett tudni, hogy megbukik a rendszer, Kőszeg szerint pedig abból sem lehet levonni következtetést, hogy az SZDSZ ma az MSZP koalíciós partnere. Filozófiájukat Kis János 1982-es Gondolatok a közeljövőről című írása adta. Eszerint - ellentétben a Kádár-rendszerben megszokott, a kis engedmények számának gyarapítását célul tűző magatartásformával - a társadalom erőinek tárgyalási pozícióba kell kerülniük a hatommal, és a kiegyezés mintájára új társadalmi szerződést kell kicsikarniuk. Az ellenzéki kerekasztal és az MSZMP vezetőinek tárgyalásakor végül is ez következett be. 

A demokratikus ellenzék ugyanakkor tematizálta is a közéletet: amiről a Beszélő írt, egy idő után az első nyilvánosságban is megjelent. A Bibó-emlékkönyv összeállítása után kezdett például a Kritika című folyóirat is Bibó Istvánnal foglalkozni. A hatalom Kőszeg szerint kénytelen-kelletlen az egész ellenzéki mozgalmat eltűrte: senkit nem csuktak le, nem indítottak izgatási pereket, mivel azt gondolták, úgy nehezebben jutnak nyugati hitelhez. A Beszélő szerkesztőit is csak sajtórendészeti vétség miatt üldözték. Közkeletű vélekedés szerint a liberális ellenzék inkább Aczél Györggyel, az - Illyés Gyula halála után - Csoóri Sándor nevével fémjelzett népi ellenzék pedig Pozsgay Imrével tartotta volna a kapcsolatot. Kőszeg szerint azonban a Beszélő szerkesztői közül senki sem találkozott Aczéllal: nem is lett volna elképzelhető, hogy a politikai bizottság tagja folyamatos állambiztonsági megfigyelés alatt álló, többször pénzbírsággal büntetett "ellenséges elemekkel" találkozzon. "A magam részéről - mondja Kőszeg - egyszer láttam élőben Aczélt: Illyés temetésén". 

A vita a "közkatonák" megszólaltatásával személyes síkra is terelődött. Orosz István nehezményezi, hogy alapító nyomdászként nem szerepelhet a Beszélő impresszumában. "Az első 12 szám minden betűjét én gépeltem stencilbe, a több mint húszezer példány minden oldalán ott az ujjlenyomatom" - írja könyvében. Egy ilyen, nem szokványos módon készülő lap előállításában kulcsszerepük volt a nyomdászoknak. Kőszeg Ferenc szerint Orosz - ismeretlenül - a demokratikus ellenzék ünnepelt hőse volt. "Szinte romantikus aura övezte a titokzatos embert, aki öt éven át fennakadás nélkül nyomtatta a szamizdat Beszélőt" - írta róla a Népszabadságban. Kőszeg nem érti Orosz sérelmeit, hiszen később a Beszélő londoni tudósítója lett, és a lapban megírta a szamizdatos éveket is. Az impresszumban pedig azért nem szerepel alapító nyomdászként, mert nincs ilyen kategória. 

Lányi András úgy véli, a Beszélő-kör zömét súlyos politikai tévedések, talán emberi gyengeségek a rendszerváltás után tévútra, utóbb reménytelen kényszerpályára sodorták. Ennek következménye az SZDSZ lenullázódása, politikai súlyának elvesztése; mindez fájdalmas, de nem csökkenti egykori érdemeiket - mondja. Szerinte akik ma a szerkesztők szemére hányják, hogy a folyóirat ellenzéki tevékenységét - elvben is - a pártállam keretein belül fejtette ki, megfeledkeznek arról, hogy a magyar nép többsége "a körülményekhez képest" elfogadhatónak tartotta ezeket a kereteket. "Mi a Kisúgóban, másokhoz hasonlóan (névtelenül) esetleg radikálisabb hangot ütöttünk meg, ők az olvasók többsége számára vonzó ellenzéki arculatot akartak kialakítani: sikerrel jártak, jól tették" - mondta lapunknak. 

Kőszeg Ferenc szerint Gulyás filmje hasznos küldetést teljesített: átélhetővé tette azt a lassan feledésbe merülő tényt, hogy tíz évvel a rendszerváltás előtt házilagos kivitelben, rendőri zaklatások közepette, de újjászületett a magyar sajtószabadság. Ugyanakkor Szilágyi Sándorral együtt nehezményezi, hogy nem láthatta a bemutatás előtt az alkotást, sőt nem is tudott róla, hogy a történeti dokumentációként felvett anyagból film lesz. A rendező elismeri: hibát követett el azzal, hogy nem tette lehetővé az anyag megtekintését, ám szerinte el lehetne gondolkozni a tolerancián és a véleményszabadságon, de még a cenzúrán is - a meghirdetett műsorral ellentétben ugyanis a Magyar Televízió nem ismételte meg a filmet. 

1. Borsos Roland: Múltfeltárás – újabb lendület? NSZ, 2004. február 12. 
2.Kenedi János:Tévedtem-Utóirata besúgott és a besúgó közti levélváltáshoz.=ÉS’2004/ 6. 
2.1 "Hajdu" besúg. Budapesti Jelenlét, 1999/23-24. 
2.2 Tar Sándor (H-63307 hálózati személy) Munkadossziéja (a továbbiakban M). Az oldalmegjelölésnél a Történeti Hivatal TH-41619 számú, az eredeti Munkadossziét átszámozó oldalszámozását követjük: M I.k. 46. o. 
2.3 M I. k. 49. o. 
2.4 M. I. k. 7-8. o., 9-10. o., 47. o. 
2.5 M. I. k. 66-67. o. 
2.6 M. I. k. 41-42. o. 
2.7 M. II. k. 12. o. 
2.8 M I. k. 55-59. o. 
2.9 M I. k. 64-65. o. 
2.10 M. II. k. 99-104. o. 
2.11 M. II. k. 91. o. 
2.12 M. I. k. 24. o. 
2.13 M. 1k. 47-48. o. 
2.14 M. II. k. 18. o. 
2.15 M. I. k. 44. o. 
2.16 M. I. k. 109. o. 
2.17 M. I. k. 85-86. o. 
2.18 M. I. k. 53. o. 
2.19 Parlamenti Napló, 2002. június 19-i ülésnap 
2.20 Lásd Eörsi Mátyás parlamenti képviselő honlapját: www.eorsi.hu, 2002. június 19. 
2.21 Parlamenti Napló, 2002. június 19-i ülésnap 
2.22 ÉS, 2003. február 21. 
2.23 Népszabadság, 2001. május 19. 
2.24 Népszabadság, 2003. június 17. 
2.25 Népszabadság, 2003. szeptember 3. és 24. 
2.26 Kosztolányi Dezső: Ákom-bákom, Hátrahagyott Művei VIII. k. Sajtó alá rendezte: Illyés Gyula, Nyugat Rt. é. n. 111. o. 
2.27 Leo Szilard Online: http://www.dannen.com/szilard.html 
2.28 Lásd Joseph Rotblat Nobel-díjas professzor előadását a magyar a magyar parlamentben; In: Fizikai Szemle, 1998/4. 116. o. 
2.29 Groves Seeks Evidence Against Szilard, July 4, 1945: http://www.dannen.com/decision/lrgfal.html 
2.30 In: Richard Rhodes: The making of the Atomic bomb, Simon and Schuster, 1988.; Leo Szilard: His Version of the Facts, MIT Press, 1978 
3. Sümegi Noémi: Szamizdatos érvek - Együttműködött-e a Beszélő-kör a párttal? = Heti Válasz’2004, 6.sz. 
gondola - cgp