Kövendy Katalin:

Szembenézés, önvizsgálat, feldolgozás –

félrenézés, elhessentés, torzítás

(Létrehozva: 2010. július 5. hétfő)

„Az apák bűneiért nem kell a gyerekeiknek fizetni. Ez helyes. De az, hogy ezért a gyermeknek kijáró bűntelenségért az apák szégyenteljes bűneit is elhallgassuk, vagy letagadjuk, vagy bagatellizáljuk – ez nem előre vivő, nem békét, nem megbékélést, nem megbocsátást teremtő, nem etikus, nem erkölcsös, nem megengedhető dolog. Nincs újabb húsz évünk a történelem és a valóság, a múlt és a jelen eltorzítására.”

1945 után, ha jogilag nem is, de lélektanilag bűnössé lett mindenki, aki csak egyáltalán élt a háborúban, és nem volt oroszbarát hős partizán, vagy zsidó üldözött. Gyakorlatilag az ország lakosságának túlnyomó többsége. A hatalomra kerültek ugyanis sajátos módszereikkel mindenkinek felrótták, hogy miért nem volt korábban az illető – korától és nemétől teljesen függetlenül – harcos ellenálló, németellenes és oroszbarát. Utólag – sokszor durva büntetésekkel – számon kérték fiatal, éretlen embereken is: hadba hurcolt leventéken, a gimnáziumi padokból a harctérre küldött fiatalokon a későbbi kommunista diktatúra által vélt jó választás elmulasztását. Ez a permanens és agresszív felrovó magatartás a kommunista diktatúrában a pszichológiai hadviselés része, az önbecsüléstől való lehetőleg teljes megfosztás eszköze volt. Folytonosan azzal szembesítették az embereket, hogy – volt „fasiszta csürheként, bűnös népként” – szégyellniük kell magukat. És ők esetleg valamilyen mértékig, főleg a fiatalok, gyerekek és kamaszok el is hitték; hiszen éretlen, még kiforratlan személyiségeket jóval könnyebben lehet befolyásolni, velük hazugságokat elhitetni, bennük szégyenérzetet, bűntudatot kelteni, agyukat átmosni. A kollektív bűnösség lélektani kategória is. Sulykolás, bűntudatkeltés, átnevelés, agymosás, ismétlés, dresszúra, megfélemlítés, büntetés stb.

Pedig sok helyen Európában a felnőttek, öregek, vének, politikusok sem tudták rengetegen, hogy hogyan kéne a mindent felülíró, örök erkölcsi törvények nevében helyesen, jól, emberi módon és emberhez méltóan viselkedni: a zsidó vallású és származású állampolgárokat születésük, származásuk alapján nem megkülönböztetni, őket sehova nem engedni idegen megszálló hatalmak hadserege és parancsai által deportálni, vagyonaikból őket nem kifosztani, munkatáborokban őket nem kizsigerelni, és semmilyen ideológia nevében őket nem elpusztítani.

A II. világháború után pedig a korábbi rendszer bizonyos társadalmi osztályaihoz, rétegeihez tartozó embereket születésük, származásuk alapján nem megkülönböztetni, őket sehová nem engedni idegen megszálló hatalmak hadserege és parancsai által deportálni, vagyonaikból őket nem kifosztani, munkatáborokban őket nem kizsigerelni, és semmilyen ideológia nevében őket nem elpusztítani, vagy „csak” passzívan hagyni elpusztulni.

Durva, kegyetlen, embertelen halál gázkamrában végezni; és durva, embertelen halál a szibériai, mínusz negyven fokos téli időben, a derékig érő hóban – az életre méltatlannak, munkára gyengének vélt embereknek, pl. kidobva egy vonatból –„csak” megfagyni.

Szeretném rögtön leszögezni, hogy nem valamiféle versenyről van szó, és nem az a végcél, hogy megtudjuk, ki viszi el a pálmát, ki a „győztes”, kiknek voltak a legeslegszörnyűbbek a számadatok vagy a borzalmak alapján a világháborús vagy a későbbi évei. Nem kártyajátékról, pókerről vagy csapd le csacsiról van ui. szó, amikor valami nagyobb, értékesebb lap törvényszerűen és állandóan üti és elsöpri a kisebbet, értéktelenebbet! A „ne ölj!” erkölcsi tanítás nem ad meg sem számokat, sem módozatokat.

Amíg valaki is csak a számok ostoba versengésének tekinti a német és a szovjet (és magyar) lágerekbe igazságtalanul elhurcolt magyar állampolgárságú emberek szenvedéstörténetét, amíg nem kerül önvizsgálat alá a szégyenteljes epizódokkal teli múlt teljes egészében; amíg nincsen lelki értelemben szembenézés, megbánás, önvizsgálat, bűnbánat és megtisztulás az – olykor csúfos – igazságnak, a bűnöknek a bevallásával és őszinte megbánásával, addig nincsen alapja egy erkölcsi értelemben kecsegtetőbb és tisztább jövőnek. Görgetődik a feldolgozatlan múlt, a történelmi emlékezet, a családi, mikrokörnyezetben tovább élő emlékezés ugyanis nem szűnik meg. Csak esetleg összességében torzulhat a feldolgozatlanság miatt.

Amíg erkölcsi értelemben valaki is különbséget lát pl. a numerus clausus miatt megkülönböztetett, a tanulmányaiban gátolt zsidó fiatal, és a kommunista diktatúra ötvenes éveiben osztályidegen, klerikális, B-listázott stb. megbélyegzéssel ugyanúgy a tanulástól gyakorlatilag megfosztott fiatal között, addig remény sincs a jogos, néha gyűlölködésbe torkolló sérelmek orvoslására. A feldolgozatlan, szégyenfoltokkal teli múlt ui. nem lehet alapja egy tisztább jövőnek. Addig csak marad a szánalmas verseny a számokkal, az egymásra mutogatás a jogosan felhánytorgatott bűnökkel és sérelmekkel mindenki részéről.

Azok, akik lényegi különbséget látnak erkölcsileg a gaztettekben, és méltatlanul csak egyesek sérelmeit és megpróbáltatásait helyezik előtérbe, és másokéit negligálják, azért teszik ezt, mert nem könnyen felfogható és feldolgozható és kimondható az a tény számukra, hogy az egész mostani létünk, sokak jóléte a háború után elkövetett iszonyatos bűnök árán felépített rendszerből nőtte ki és át magát; MSZMP-ből MSZP-vé nőtt szocialistákkal, és az ország gulyás-kommunizmusának sokmilliós lakosságával, akik közül igen sokan nagy árat fizettek ezért a kis össznépi gulyáslevesért... Erről a tényről sokaknak jobb inkább nem is tudomást venni, felhozni, említeni, emlékezni; legjobb elfeledni, valahová hátra söpörni a tudatban.

Azok, akik erre nem szeretnek emlékezni, valójában elveszik a megtisztulás lehetőségét embertársaik, és általuk az egész társadalom elől. Jó néhány lapító, az igazságot saját, önző érdekeik miatt elhallgatni akaró, a hallgatásban érdekelt ember vagy csoportosulás miatt jutottunk oda, hogy a holocaust tagadását törvényi büntetéssel akarják megoldani, ahelyett hogy azon igyekeztek volna, hogy azt az okot szüntessék meg, amely embereket – a gyűlölködés és tudatlanság miatt – a holocaust tagadásához vezet. A múltat, mint emlékezetet végképp, vagy annak túlnyomó, vagy csak bizonyos részeit elsöpörni akarni – mindenképp álságos és veszélyes dolog.

Elég volt abból, hogy csak azok szégyenkezzenek ebben az országban, akik abban érintettek születésük, származásuk folytán, hogy zsidó embertársaikkal embertelen és szégyenteljes módon bántak valakik, másvalakik meg passzívan szemlélték ezt a bánásmódot – a háború előtt. Elég volt abból, hogy csakis őket emlékeztessék, morális pressziós célzattal, a múlt szégyenteljes cselekedeteire, még mindig – implicit módon –, szándékosan bűntudatot keltve. Nincs bűnös nép. Soha nem is volt. Az a győztesek kitalációja volt az igazságtalanul, csakis a saját politikai érdekeiket szem előtt tartva kialakított területi felosztásokra, az a kommunisták kitalációja volt saját hatalmuk kiépítésének jogosságára.

Mindenki szégyellje most már magát, aki születése, származása folytán érintett abban, hogy paraszti, értelmiségi, katona, tulajdonosi, polgári, arisztokrata vagy „rossz”, pl. német etnikumú családba született emberek millióival bántak ebben az országban embertelen és szégyenteljes módon valakik, másvalakik pedig passzívan szemlélték ezt a bánásmódot – a háború után. Kétségtelen, a céljuk nem eleve a megsemmisítés volt.

Ez nem lényegtelen különbség…

A zsidókat eleve megsemmisítési céllal vitték a táborokba, ahol munkaerejüket maximálisan felhasználták, de a használhatatlan embereket – öregeket, betegeket, gyerekeket – rögtön elpusztították. Az elhurcolt zsidóknál a végső cél a megsemmisítés volt, ám akit és ameddig lehetett, használtak, kihasználtak, felhasználtak. A szovjet hadsereg által – előirányzott kontingens szerint – összefogdosott civil lakosokat – jó munkaképes fiatal nőket, lányokat, fiúkat, férfiakat – és a hadifoglyokat (minimum hat–hétszázezer embert!) nem eleve a megsemmisítés céljával vitték a szovjet kényszermunkatáborokba. Az öregebbeket esetleg el sem vitték, de ha igen, nem lőtték rögtön le, csak ha akadályozta a menetet, munkát és lőszert sem pazaroltak rájuk mindig. A megfagyasztás olcsóbb és ugyanolyan eredményes volt. Ha úgy tetszik, erkölcsileg a gázkamra primitívebb, ingyenes változata. Nem számokról és mennyiségekről írok, félreértés ne essék! A foglyok munkaerejét maximálisan használták, kihasználták, felhasználták, és eldobható, értéktelen volt itt is az emberélet. Csak annyit költöttek rá, hogy tömegesen ne pusztuljon el, hogy használható legyen, de ha nem működött jól az emberi szervezet annyi és olyan munícióval, amit kapott, olyan embertelen körülmények, olyan klimatikus viszonyok között, amelyek adva voltak – nem jelentett gondot.


Azok, akik élve jöttek vissza a szovjet lágerekből, olykor 10–15 éves iszonyatos rabság, iszonyatos lét, hosszú kényszermunka után, borzalmas lelki és fizikai szenvedések tapasztalásával (egészségileg megnyomorodva, tönkremenve, betegen), megbélyegzett, harmadrendű állampolgárok, osztályellenségek lettek hazájukban. Beszélniük sem volt szabad az átéltekről: a retorziókkal, ha beszélni mernének róla, már az átvevőhelyeken megfenyegették őket, ahogy Magyarországra értek; állandó ellenőrzés, megkülönböztetés, megbélyegzés járt nekik a kommunista diktatúrában. Ennyi elszenvedett igazságtalanság és embertelenség után azt kapták idehaza az új rend éltetőitől, hogy „szégyelld magad mocskos fasiszta, rajtad tartjuk a szemünk!” Élhettek, dolgozhattak, hátrányosan megkülönböztetetten, beszélni tilos volt. Nem beszéltek, magukba zárták az emlékeket, és feldolgozatlan maradt a múlt. És soha senki nem mondta nekik azóta se a felelősök közül, hogy „tévedtünk, szégyelljük, bocsánat”. A hatalom és a társadalom úgy tett, mint ha mi se történt volna…

Nos? Csak akkor „érne meg” egy igazi, nyílt, jól hallható bocsánatkérést és évenkénti igazi, méltó emlékezést – országos médiában országos szintű megemlékezéssel, felvonulásokkal, menetekkel –, ha eleve el akarták volna pusztítani mindazokat, akiket elhurcoltak, meghurcoltak, megbüntettek, elítéltek, kiraboltak, akiknek esetleg tönkretették az egész életét, vagy legyilkoltak? A szovjet táborokban, Kolymán, gulágon, és az odavonatozás során, a börtönökben, a Hortobágyon a kényszermunkába belerokkantan, vagy „csak” a durva ellátás, pl. az orvosi ellátás hiánya miatt egy szülésbe vagy tüdőgyulladásba belehalva, számolatlanul pusztultak el – nagyon sokan.

Elég volt abból, hogy hosszú évek óta szégyenteljes tetteket véghezvivő emberek tényleges vagy ideológiai leszármazottai késztessenek másokat szégyenkezésre, hazug módon a baloldaliság, a szociáldemokrácia, demokrácia és humánum nevében. Elég volt már abból, hogy csak a háború előtti, származási, születési alapon megkülönböztetett magyar honfitársaink ellen elkövetett ocsmány bűnökért kelljen embereknek ebben az országban szégyenkeznie, bocsánatot kérnie és sűrűn emlékeznie.

Nem hessenthetőek el örökre az 1945-től 1989-ig véghezvitt gaztettek. A málenkíj robottól, a tulajdonrablásoktól a több mint hat-hétszázezres szovjet kényszermunkára hurcoltakon át a Kossuth téri vagy salgótarjáni tömeglövetésekig, a német etnikumú lakosság elüldözéséig. Mert akasztottak és akasztottak a hatvanas években is: pl. Mansfeld Pétert. Mert nem csak a jugoszláv nagykövetség vagy Snagov volt rossz hely, ahová a kommunisták belső acsarkodásai és hatalmi harcai által meghurcolt jeles kommunista párttagokat és családjaikat vitték el, hanem rossz, nagyon rossz hely volt pl. az Andrássy út 60. pincéje – minden olyan embernek, akik ha csak pisszentettek a Rákosi rendszer, vagy a szovjet megszállás, vagy 56 galád vérbefojtása és árulása miatt pl. Kádár és elvtársai ellen, rossz esetben oda kerülhettek. Mert nem csak a későbbi köztársasági elnök, nem csak a későbbi Soros-főtanácsadó, nem csak az ismert lelkész felmenői voltak üldöztetve vagy börtönben. Ott sínylődött még rajtuk kívül sok ártatlan, a szabadságért, a kommunista diktatúra ellen harcoló vagy nem harcoló, de semmiképpen nem sztálinista, nem rákosista, nem kommunista férfi és nő. Jóval többen. Akikről évek óta nem hallunk… Akik ma – ha élnek még – esetleg minimál-nyugdíjakon tengődnek, életük nagy részét pedig sokan megbélyegzettként vagy hátrányosan megkülönböztetettként élték le. Legtöbbjük gyerekeinek útját is meghatározta a szüleik üldöztetése.

Mert rossz, nagyon rossz hely volt Recsk, a Hortobágy minden felnőttnek és gyereknek, későbbi zongoraművésznek, volt horthysta katonatiszt-feleségnek, kulákivadéknak, arisztokratáknak, mindenkinek. Mindenkinek, akit korábban pár bőröndnyi holmi összepakoltatása után kidobtak a lakásából, megfosztották javaitól, és a legjobb esetben csak mellékvágányra állították, pusztán azért, mert nem a kommunistáknak tetsző családba születtek. És hát sok millió magyar nem tetszett ám a kommunista diktatúrát legharcosabban építő legnincstelenebb, legelvtelenebb (sok volt nyilas), legtudatlanabb és legelvakultabb proletároknak és parasztoknak és értelmiségieknek: valójában senki, akinek bármije is volt korábbról. Ez a bármi lehetett: ész, értelem, iskolázottság, kultúra, hírnév, vallás, hit, föld, szántó, egyház, gyár, üzlet, iroda, pénz, szép régi, bármilyen egyenruha, budai villa, templom, szalon, zongora, pesti bérlakás, falusi házacska, szakma, szatócsbolt, paraszti telek, két ökröcske, szőlős, műhely, kis üzlet, dicső múlt, címeres pecsétgyűrű… stb.

Tudomásul kellene venni, hogy 1956-ot nem lehet csupán a hős kommunista reformerre, Nagy Imrére leszűkíteni, és nem kellene állandóan a mai szocialistáknak, az MSZP-nek az ő eszméit folytató reformkommunisták szerepében tetszelegni. Mint ahogy Gyurcsány Ferenc nem Batthyány örököse, az MSZP nem egyenes ágon Nagy Imre öröksége.

Azok, akik az utóbbi években leginkább csak Nagy Imrét szeretik ünnepelni 1956 kapcsán, s a saját reformerségüket szeretik látni benne, úgy „folytatói” a reformkommunista eszméknek, hogy a Kádár-érában aktívan politizáltak a KISZ felső köreiben, fiatalon beléptek pl. a hatvanas-hetvenes és a nyolcvanas években – egyetemistaként vagy ifjúmunkásként – abba az MSZMP-be, amelyet tömegbelövetők, erkölcstelen módon akasztatók (megvárni, míg nagykorú lesz az a gyerek…csak szépen, törvényesen…), az ország lakosságának tetemes, mondhatni túlnyomó része ellen elkövetett gaztettekért felelős emberek vezettek. Kádárral ez élen. Ha nem is fizikailag, de képletesen, erkölcsi értelemben természetesen minden párttag együtt ítélte el az „ellenforradalmat”. Együtt figyeltették hatalmas megfigyelő apparátusaikkal és jól kifejlesztett besúgórendszerükkel az osztályidegeneket, ellenforradalmárokat és leszármazottaikat. Együtt rekesztették ki a lehetőségekből mindazokat, akik szerintük nem jó családba születtek – most éppen társadalmi alapon. Sem fiatal, sem öreg MSZMP-tagot nem zavart; senkinek az etikai, morális érzékét nem zavarta az, hogy párttársaik és vezéreik arccal lefelé kapartattak el pár évvel korábban a puszta földbe, jeltelen tömegsírokba olyan hazafiakat, akik az 1956-os forradalomban részt vettek, és szerencsétlenebbül alakult a sorsuk, mint a sok későbbi nagy, börtönt megjárt, mesélő öregnek Göncztől Ungváry Rudolfon át Vásárhelyiig.

A hatvanas-hetvenes években minden MSZMP-tag tudta, hogy Mindszenty bíborossal szemben – aki hosszú éveket ült 1947 után börtönben, mert szólni merészelt a választási csalások miatt, 1956 után pedig még újabb büntetést kapott az amúgy is életfogytiglanija mellé –, amennyiben kiteszi a lábát a védett, amerikai területről, az USA követségéről, azonnal érvényesítik a törvényes ítéletet. Kit zavart ez azok közül, akik csatlakoztak ahhoz a szellemiségű párthoz, amely ilyen galád, etikátlan, vérlázító cselekedeteket és bánásmódokat természetesnek vett? Vagy felette lazán elnézett, félrenézett. Ha esetleg zavarta őket, elhessentették a gondolatát is. Az MSZP negyvenen túli tagjai és vezetői ilyenek, pártvezértől, európai parlamenti képviselőn át házelnökig. Azok, akik viszont nem egyértelműen meggyőződésből vagy elkötelezettségből léptek a pártba bármikor is be, az erkölcsi felmentést megadták önmaguknak azzal, hogy „belülről hatékonyabbak” lehettek. Sokan a „belülről hatékonyabb” vagy „párttagként mégiscsak jobb szakmai lehetőségek adódnak, és én megérdemlem” önfelmentésű, volt MSZMP-tagok közül a rendszerváltás után gyorsan más pártokban kötöttek ki.

Mindazok a negyvenen túli MSZP-sek, akik szeretik magukat Nagy Imre tisztességének és becsületes helytállásának folytatóiként feltüntetni, ne felejtsék már el, hogy ők nem Nagy Imre, hanem az őt felakasztató, a szovjeteket a magyar forradalom vérbefojtására behívó, azokkal boldogan lepaktáló, társait eláruló Kádár János, és Apró Antal, Marosán György, Dobi István, Benke Valéria, Czinege Lajos, Biszku Béla, Komócsin Zoltánés hasonló személyiségek pártjába léptek az ötvenes évek második felétől, a hatvanas, a hetvenes, és talán még a nyolcvanas években is be. Mint ahogy mindazon tisztességes emberek, akik a felsorolt személyek tetteivel, s a fenti évtizedek hivatalos nézeteivel, politikájával és moráljával nem értettek egyet, nem léptek be. Ők nem is kaptak persze az életben olyan lehetőségeket semmire – elhelyezkedési lehetőséget, jó munkahelyet, szakmai előmenetelt, vezető beosztást, külföldi utazásokat, ösztöndíjak, fizetést, külön munkákat stb. – mint azok, akik – szívből, meggyőződésből, vagy csak megalkuvásból és karrierizmusból, mindegy –, azt a pártot és azt a rendszert éltették és szolgálták, amely milliók súlyos fizetsége árán teremtett „rendet”.

Új rendet, a háború utáni új, erősen kontraszelektált, jószerével első generációs, saját kitermelésű, rendszerhű, a rendszernek lekötelezett értelmiséggel, új, erősen (kontra) szelektált vezetőkkel mindenütt: az iskoláktól a gyárakon át a minisztériumokig, az egyetemi oktatóktól a kórházigazgatókon át az életet valójában irányító városi, falusi, járási, megyei és ilyen-olyan pártbizottsági titkárokig, elnökökig, tisztségviselőkig, tanácsokig. Nyolc általánossal és gyorstalpalókkal gyárat vezettek, birkapásztorból vagy ÁVH-s spicli legényből gyorstalpalókkal, marxista esti iskolával diplomaták lettek, a régi, eliminálandó értelmiség tagja meg raktárosságig vihette, vagy bányában robotolhatott, ha ereje engedte, a semmiért börtönviselt színésznő, „megérdemelt” kistarcsai kitérő után, vidékre lett elűzve. Később ez a nagyon durva megkülönböztetés valamelyest enyhült, de addigra életsorsokat módosított – negatív irányban, az országéról nem is beszélve.

A rendszerváltásig működött a hivatalos diszkrimináció: pl. fizikai dolgozók gyerekei, az „F-esek”, az első generációs, rendszerhű értelmiségiek gyerekei, ilyen-olyan szocialista plecsniket szerző szülők gyerekei, munkásőrök gyerekei stb., könnyebben jutottak be az egyetemekre, míg pl. az egyházi gimnáziumokból kikerült kiváló diákok továbbtanulására igen alacsony volt a kvóta, amely megszabta, hogy hány tanulhat tovább közülük egy évben. És volt, akinek reménye sem volt arra, hogy tovább tanulhasson, tanulhasson – származása, szülei, hite miatt. Egyetemi tanszékekre, kutatóintézetekbe, kiadókhoz, minisztériumokhoz, jobb munkahelyekre még a hetvenes, nyolcvanas években is hamarabb és könnyebben került be – ugyanolyan kvalitásokkal, vagy esetleg kisebbekkel – az uszodai kabinosnő vagy a házmester gyereke, a munkásőr vagy a párt által kitüntetett szülő gyereke, vagy a mély paraszti vagy munkás származásúból diplomássá váló szülők gyermeke, mint az egyetemi tanáré; ha pedig a régi, nem kommunistabarát, több generációs értelmiségi létnek a nyomai is felfedezhetőek voltak a jelölt felmenői között, ez szinte teljes mértékig kizáró ok volt. Ugyanez a vonal – a Bokros-csomag adta 1995-ös „remek” tisztogatási lehetőséggel – még a rendszerváltás után is folytatódott, hiszen ugyanazok a vezetők (iskolákban, egyetemeken, tanszékeken, főiskolákon, közintézményekben), akiket a korábbi kritériumok, azaz elsősorban a párthűségük, rendszerhűségük alapján ültettek anno a vezetői székekbe, vagy esetleg már az általuk kiválasztott, méltó utódaik – vagyis egy még újabb generációjú „elsőgenerációs” értelmiség – szabad kezet kaptak azoknak az eltávolítására, akik az ő ízlésüknek, az ő erkölcseiknek, az ő elvárásaiknak és mércéjüknek nem feleltek meg.

Azok az emberek, akik valaha is hitték, akár a közelmúltban is, hogy erkölcstelenségeket a törvénnyel leplezni lehet, hogy szemrebbenés nélkül azt lehet egy aljas cselekedetre magyarázatként mondani, hogy „nem szép, nem etikus, de törvényes”, azok gondoljanak arra, hogy a numerus clausus és a zsidók deportálása is törvényes volt. Az akkori törvényeknek megfelelő. Törvényes volt minden 56-os kivégzés, Nagy Imréé is. Azok és olyanok voltak ugyanis akkor a törvények. A lényegi kérdés az, hogy milyenek is a mindenkori törvények. És hogy kik, hogyan hozzák és tartatják azokat be, hogyan alkalmazzák őket. Olyan törvényeket kell hozni, úgy kell – néhány rövidke, nem több mint tíz, világos erkölcsi parancs szerint – élni, hogy a nevükben elkövetett tettekért később, az utókornak se kelljen szégyenkeznie. Sem szégyenkezni, sem fejét a homokba dugva úgy tenni, mintha meg sem történt volna mindaz, amit annak a törvénynek és rendnek a nevében véghezvittek; vagy mintha nem lett volna mindaz, amit tettek, nagyon, de nagyon csúnya, igazságtalan és erkölcstelen. A zsidók ellen elkövetett tettek ilyenek. És ugyanilyenek a kommunista diktatúra törvényei nevében elkövetett tettek is.

Élnek ebben az országban sokan, akiknek, bármilyen érintettség folytán, nagyon, de nagyon szégyellniük kellene magukat. De ennek semmi jelét nem látom, immár húsz év óta. Sőt.

Mindenkinek magába kéne szállnia, elgondolkodnia, és felismernie azt, hogy nem az oszd meg és uralkodj eszmék nevében kellene a jogos sértettséggel, lelki fájdalmakkal érző feleket, a háború előtt és után szenvedőket és utódaikat most már egymásnak ugrasztani, hanem össztársadalmi önvizsgálatot kéne tartani, kimondani a fájó igazságot, és tiszta lappal, mea culpa után, a mindenkori, örök útmutatást adó erkölcs és etika nevében közös társadalmi diskurzusra és életre, együttélésre alapot adni, azt megteremteni. De ez nem kivitelezhető úgy, hogy az évtizedek alatt felgyülemlett szennyet és mocskot – a jó szokásnak megfelelően – félig a szőnyeg alá söpörjük, a másik feléért pedig az ország egyik felét okoljuk, és állandóan az abban való felelősségükkel szembesítjük őket, mintegy folytatva a „bűnös nép” aljas hazugságát alantban, nem nyíltan kimondva, és szándékosan megosztva az „ellenfeleket”.

Volt holocaust!

És volt kommunista diktatúra!

Üldöztek itt sok mindenkit, különböző időkben különböző okokért. Volt kitől a kommunista diktatúrának tanulni, „erkölcstelenségi” mintát venni.

Kellenek a hirdetések, kellenek a filmek, kellenek az ünnepek, kellenek a vonulások, gyertyagyújtások, országos műsorok, dokumentumfilmek az országos médiában. Mindenkinek, minden szenvedettnek és üldözöttnek – vagy már csak a leszármazottaiknak –, attól függetlenül, hogy elpusztult-e vagy életben maradt, „csak” épp az élete, egészsége ment tönkre, szüksége volna a bocsánatkérésre, emlékezésre, emlékeztetésre – ezt kéne végre megérteni. Mindenki ismeri és használja Horthy, Imrédy, Sztójay, Szálasi nevét, és sorolhatnám. Harsogják is őket mindenféle ostoba, történelmietlen kontextusban unos-untalan, keverve időket, korokat, összemosva felelősségeket, ideológiákat. Ismerjük a kommunista gyilkosok és felelősök nevét? Igen! És halljuk ezeket olyan kontextusba helyezve, ahol az hangzik el, hogy felelősök voltak milliók életének a tönkretételéért, meghurcolásáért, elhurcolásáért, megnyomorításáért és sokaknak a legyilkolásáért? Nem. Egyáltalán nem halljuk. Intézményesen elfelejtődött a név és a cselekedet. Mintha a valóságban olyan szórakoztató lett volna minden, mint a filmeken. Dől a nevetéstől mindenki Pelikán elvtárson és az egész brancson. Te rongyos élet… hát, nem volt az élőben ennyire vicces! Talán a Terror Háza Múzeum pincéjébe leérve érezhető meg valami belőle. A rendszerváltás után még éltek és élnek a tömegbelövetők, a név szerint is megnevezhető gyilkosok vagy csak az emberi életek és családok szimpla, helyi kis tönkretevői, gazemberek és kiszolgálóik. Az apró kis falusi, kisvárosi, egyetemi, munkahelyi spiclik, a rágalmazók, a bosszúállók, akiknek mondjuk egy szép kis házra fájt a foguk, benne szép bútorokkal, vagy azok, akik – a minden gyűlöletet tápláló irigység és kisebbrendűségi komplexusok miatt – ártani akartak másoknak. Meg a tartótisztek, ügynökök, vallatók. A „fővezérek”.

Élnek még talán azok, akik közvetlenül élték meg a kifosztást, megalázást, akiktől elvették esetleg mindenüket, még a gyerekeik jövőjét is. Sokan a háború előtti üldöztetésben üldözöttek, az újban, a kommunista diktatúrában meg üldözők voltak. 1945 után, fokozatosan bedurvulva, keményen és kegyetlenül üldözték és büntették – születési alapon – a kommunista diktatúra „ellenségeit”. A háború után, a jól eltanult minta alapján – persze más kritériumokkal és céllal – erkölcsi értelemben azonban ugyanúgy alázták meg, listázták, gyötörték és tették tönkre egy életre az új uralkodó osztálynak és csatlósaiknak nem tetsző embereket. Észre kellene venni, hogy az a generáció, amely a saját bőrén élte meg, vagy láthatta ezen üldöztetéseket, már kihalóban van. Meddig kell még várni a kommunizmus aggastyán korú áldozatainak és a leszármazottaiknak, a családjaiknak, hogy méltó módon történjen az emlékezés, megemlékezés és végre a bocsánatkérés számukra is? Össztársadalmilag! Hogy ne egymásra mutogatás legyen, és ne csak egymás rovására, primitív versengésként, a másikat sokak által csak számadatokkal és kegyetlenkedési lajstromokkal überolni akarva lehessen megemlékezni a múlt szennyes dolgairól? Hogy emlékezetben tartva maradjon a teljes múlt, ne csak szelektíve, hézagosan?


A háborús bűnösöket – nyilasokat, tömeggyilkosokat, nácikat – a háború után nem sokkal kivégezték, a nyilasok közül sokan, akik nem maradtak itthon – akik nem lettek kommunistákká, nem lettek az új rend tevékeny kiszolgálói, vagy nem hallgattak mélyen –, elmenekültek nyugatra, meg főleg Dél-Amerikába. Nem itt éltek és élnek sem ők, sem a leszármazottaik. A kommunista diktatúrával azonban más a helyzet. Annak a rendnek a megváltozása, a rendszerváltás után ugyanis – helyesen – nem volt sem likvidálás, sem tisztogatás, sem büntetés, sem perek, sem vizsgálódások, sem üldöztetések, sem elmenekülések, de – és ez helytelen volt – még egy ejnye-bejnye sem: a megnevezett bűnösöknek és felelősöknek.

A kommunista bűnösök itt voltak és itt vannak velünk. És ez, kétségtelen, megnehezíti a szembenézést. Ők maguk, sokan kiemelt nyugdíjakkal élnek, háborítatlanul, azon igyekezve, hogy az ő bűneikről lehetőleg szó se essen. Leszármazottaik – apáik érdemei révén – más pozícióból indultak a rendszerváltás során. Gyerekeik közül sokan már az értelmiség, sőt, az értelmiségi „elitnek” mondott rétegben, a kapitalisták, a nagyvállalkozók seregében vannak; utóbbiak „jó helyen, jó időben” voltak az „induláskor” meg később is. Ők együttesen, az értelmiség egy részének támogatásával azt akarták elhitetni milliónyi, lúzernek mondott emberrel, hogy azok butábbak és ügyetlenebbek, rosszabbak voltak, mert nem voltak jó helyen, jó időben, és különben sem voltak olyan okosak, éleslátóak, gyorsak, ügyesek, rátermettek, mint ők, ezért lettek vesztesek. A nyerők, a saját hazug önigazolásaikkal a rendszerváltás utáni veszteseket még lelkileg is frusztrálták: azzal, hogy csakis rájuk rótták a saját sikertelenségükért a felelősséget, amiért nemhogy milliárdokat nem szereztek, de esetleg elvesztették az állásukat, megélhetésüket, egzisztenciájukat és menthetetlenül süllyedtek. Emberek sokaságának még felocsúdni sem volt idejük, olyan gyorsan történtek a dolgok velük. És mindenki azt a maszlagot szajkózta nekik, hogy váltani, változtatni, élethosszig tanulni.

Aki tagadja vagy bagatellizálja a zsidóüldözést, nem értheti meg a kommunista diktatúra mibenlétét sem. Aki tagadja a holocaustot, az éppen azt is tagadhatná, hogy a föld kerek. Ostoba. Ostobaság ellen viszont nem törvényeket kéne elsősorban hozni, nem büntetéseket kilátásba helyezni, hanem jó okítással, például jó történelem-tanítással, jó népműveléssel okos, tájékozott, művelt, jóérzésű, igazságosságra törekvő, becsületes, pártatlanul gondolkodó, humánus embereket nevelni.

Aki nem képes másról, csakis a holocaustról beszélni, és a kommunizmus áldozatairól, tömegbe lövetésekről, munkásőrségről, pufajkásokról, ÁVH-s, válogatott kínzásokkal tarkított, „fantáziadús” vallatásokról, Wittner Máriákról és a névtelen meghurcoltakról, tönkretett emberi életekről, családokról, a rettegést keltő hajnali fekete kocsikról, a spicli-rendszerről, a kiváltságosoknak járó külön egészségügyről, külön dollárboltról, az elkonfiskált budai villákról, az elkonfiskált javakról, az Andrássy út 60. pincéiről, az országból elűzött, a kommunista terror miatt elmenekült vagy szimplán csak tönkretett emberekről szeretne elfelejtkezni – Kéthly Annától Karády Katalinon át Márai Sándorig –, az nem tesz egyebet, mint azt az intézményes amnéziát, paranoiát, skizofréniát és hazudozást segíti, amely a teljes háború utáni időszakot, a Rákosi- és (főleg) a Kádár-korszakot jellemezte. Az jó iskolát jelentett sok mai hazudozó számára… Hallgatni, felejteni, félrenézni, hessenteni, nem tudomást venni, nem szembenézni, nem megvallani, nem feldolgozni, csak elseperni, és folytatni… Mit? Hogyan?!

Újra leírom: a nyilasok és a náci németek ki lettek végezve, vagy eltakarodtak innen. Leszármazottaik sem itt éltek vagy élnek. A kommunisták azonban itt voltak és itt vannak velünk, gyerekeikkel, unokáikkal, dédunokáikkal. Mindannyian a felejtés finom ködével maguk körül, és a holocauston kívül más rémtettekre nem nagyon emlékeznek és emlékeztetnek senkit a XX. századi magyar történelemből. És azt sem szeretik, ha emlékeztetik őket arra, hogy de igen, volt más is!

Csúnya dolog volt, amikor Dobrev Klára nagymamáját és családját zsidó származása miatt üldözték. Szép dolog volt, amikor nagymamáját és családját a volt keresztény úri osztályhoz tartozó, akkori vezető politikus-feleség, a református nőszövetségi Zsindelyné Tüdős Klára – a Darányi-villában – bújtatta, és az életüket megmentette. Csúnya dolog volt, amikor őt viszont a háború után, származása, korábbi társadalmi hovatartozása miatt, lakásából kitették, vagyonától megfosztották, megbélyegezték, meghurcolták, kitelepítették. Szép dolog volt, amikor Dobrev Klára nagymamája, jó pozícióban a kommunista rendszerben – jó tett helyében jót várj alapon – személyes befolyása révén megmentette és segítette Tüdős Klárát, lakhatást adott neki, házmesterként alkalmazta, házmesteri lakást is biztosítva neki vidéken, majd már özvegyként, idősen budapesti lakáshoz is juttatta. Libikóka.

De azok a „volt úri osztály” tagjai, akik nem mentették meg Apró Antalné Kovács Klárát és gyermekeit, Schiffer Pálné Szakasits Klárát és három fiát, és még rajtuk kívül vagy nyolcvan-száz zsidó üldözöttet – mint ahogy Tüdős Klára tette –, mert nem voltak olyan helyzetben, azok sem érdemelték talán meg a kitelepítést, vagyonelkobzást, Kistarcsát, Recsket, hortobágyi munkatábort – a maga embertelen körülményeivel –, a megaláztatásokat, valamint a gyermekeiket is érintő, azoknak az életét és sorsát is meghatározó méltatlan és igazságtalan büntetést, megkülönböztetést.

Azok közül sokan, akik – mert férfiak voltak, és mert hadköteles korúak voltak, illetve a háború legvégén a totális mozgósítás miatt, fiatal koruk ellenére – részt vettek a világháborúban, talán nem érdemeltek volna – többszázezren! – ezért a puszta tényért évekig tartó szovjet kényszermunkát magyar segédkezéssel és félrenézéssel. Mert ugye mindenki tudja azt, hogy pl. a német és osztrák, azaz az országhatártól nyugatra lévő területeken elfogott, orosz hadifogolyként összegyűjtött magyar férfiakat és fiúkat, ártatlan kamaszokat Magyarországon, a teljes országon keresztül kellett végigvonatoztatni 1945 tavasza után – lezárt marhavagonokban – ahhoz, hogy elérjék a hírhedetten gyilkos gyűjtőlágert, átmenőtábort Besszarábiában, az ország keleti határán túl; a Románia távoli pontján elhelyezkedő Foksányt! Azután irány a nagy Szovjetunió… És a vasutasok nem tettek, mert nem tehettek – semmit. Senki nem tett semmit. Sőt, sokan nagy elánnal segítették az emberek elvitelét; ott buzgólkodtak a szovjetek mellett, a későbbi hatalom, a megszerezhető javak reményében és a piti kis bosszúállások nevében. Ismerős koreográfia? A megfélemlített ember általában hosszú ideig – az egész háború alatti, és háború utáni magyar történelem 1956-ig, és 1956 után is ezt mutatja – nem tesz semmit. Általában a fegyverekkel és a túlerővel szemben az átlagember nem nagyon tesz semmit. Akár éppen őt viszik, akár csak látja, hogy másokat visznek. Ezt ennyi történelmi tapasztalat birtokában fel kéne és el kéne már ismerni. Mindenkinek!


A sok nem elfelejtett, felgyülemlett igazságtalanságért, a tönkretett családokért, az elszenvedett aljasságért kijárna már egy „bocsika”, vagy valami ilyesmi… Nem? Kellene ezekről is beszélni, de valahogy az elmúlt évtizedben, a kilencvenes évek lendülete után csend lett. Elvégre olyan kellemetlen lett volna a gyilkosságokról, gyilkosokról, az egy ideig tomboló dühvel pusztító terrorról, aljas perekről, tömegbelövetésekről beszélni, ha sok mindenki, illusztris személyek is érintve voltak és vannak családilag a hivatalos ünnepléseken abban, hogy ne ezekről essék szó, hanem a nekik jó, a számukra pozitív dolgokról. 1956 így vált csupán Nagy Imre és a reformkommunisták ünnepévé. Mansfeld Péterek, Wittner Máriák és a teljes 301-es parcella, és a sok millió megalázott, sakkban tartott, elnyomott, megfélemlített, leigázott, üldözött és elüldözött névtelen ember… mintha nem is lettek volna. Tévéközvetítéseken nézhettük, hogyan teszik országunk prominens személyiségei szívükre a kezüket az 1956-os ünneplések alatt.


Sem a holocaust-túlélők, sem a gulágról hazatért túlélők, sokan nem mondták el, még a családjuknak, a gyerekeiknek sem évtizedekig a megélt és látott borzalmakat. A fizikai szenvedéseket valahogy talán meg lehet emészteni, lehet rájuk emlékezni, s ezen emlékekkel valahogy együtt élni. De van az emlékeknek egy olyan szférája, amelyre nincsenek szavak: az igazságtalanul elszenvedett fizikai és főleg lelki megpróbáltatásokra, az emberi mivoltából kivetkőzött, totálisan elaljasult embernek embertársai ellen (egyénileg és intézményesen) elkövetett legocsmányabb és legkegyetlenebb tetteire, a jelzőkkel nem minősíthető erősségű gyűlöletre. A ’Gonosz’ megértése embert próbáló feladat. Az emberek ilyen tapasztalatokkal sokan hallgattak, és megpróbáltak felejteni, elhessenteni, s nem átadni a teherből az utódaiknak. De tiszta lappal nem úgy indul az ember, hogy ami korábban volt, még az emlékéből is kitörli. Felemészti a lelket a hosszasan „elhessentett” múlt és hallgatás. A feldolgozatlanság pedig torzult megítélést, gyűlölködést eredményezhet.

Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a Magyar Gárda a XXI. század EU-s Európájának kellős közepén, koncentrációs táborokba torkolló zsidóüldözésekbe kezdhet. Aki nem képes elfogadni azt, hogy szélsőségek mind a bal, mind a jobb oldalon lehetnek, nem igazi híve a demokráciának, de a liberalizmust is sajátságosan értelmezi. Aki a gárdista egyenruhát annyira ijesztőnek tartja, hogy rögtön csakis Auschwitzra képes asszociálni, az olyan, mint aki egy, a Kádár János hatalmas arcképét kirakó XIII. kerületi, helyi kis MSZMP-pártiroda kirakata, és a benne serénykedő MSZMP-tag elvtársak láttán ma, 2010 tavaszán arra gondolna, hogy másnap jön érte a fekete autó, viszik a vallatásra, és viszik majd a Hortobágyra valamelyik táborba. Ezek túlreagálásai (volnának) egy régi, elfojtott, feldolgozatlan, rémes emléknek.

Nem tartható tovább fent az a tévhit, hogy a néha csak-csak felmerülő lelkiismeret furdalás – az önmentegetésnek, a felelősséget csökkentő védekezésnek és felmentésnek az érdekében – egy jó kis támadással, vagyis a másik fél bűneinek szinte az unalomig tartó ismétlésével, aránytalan hangsúlyozásával és esetleges felnagyításával elhessenthető lesz. A bűnök bevallása helyett még mindig, még ma is, sokak számára, jobbnak és főleg könnyebbnek tűnik a vádló szerep. Egyszerűbb a kommunista bűnökért felelős egyénnek vég nélkül a náci bűnöket felróni, s mintegy leplet borítani ezáltal a sajátjára. És ezt tovább adni a fiatalabb generációknak.

A történelmi tényeket, a valóságot nem szabadna sokáig elhallgatni, meghamisítani, eltorzítani. Nem kellene például a volt besúgóknak sem azzal bagatellizálni tettüket, bármely pozícióban is üljenek ma, hogy a saját kis mikroközösségük „érdekében” tették azt, amit tettek. Hiszen kifejezetten – rezzenéstelen arccal és teljes hittel mondják az önámításaikat – jót tettek a filmművészettel, társaikkal, vagy az egyházukkal, a hívekkel és a hitélettel… Persze, könnyebb ebben a hitben maradni sokaknak, mint megvizsgálni a minden egyes embert érintő, a rendszert fenntartó apró kis felelősséget. Tudjuk, hogy van különbség aközött, hogy valaki az ártás szándékával, megrögzött kommunistaként irtani és pusztítani akarta volna az élet színtereiről a nem velük, nem a rendszerrel szimpatizáló embereket, vagy aközött, akit mondjuk megzsaroltak, és „ártalmatlan” kis jelentéseket írogatott. De ne tegyünk úgy, mintha az utóbbiak direkt jócselekedeteket hajtottak volna végre, az előbbiekkel pedig nem kellene foglalkozni. Mert voltak, akik nem írogattak jelentéseket, elpasszolva ezzel a jobb lehetőségeket. A legapróbb ostoba, banális kis információt is remekül hasznosították az elvtársak, tudjuk.

Tudomásul kéne azt is venni, hogy voltak olyan emberek, akik, igaz, nem olyan családi hátérrel, nem olyan kommunista és MSZMP-s beágyazódásokkal és kötődésekkel, nem olyan, a kommunista diktatúrában jól csengő nevekkel, mint sokan mások a híres demokratikus ellenzékből (Rajk Lászlóék), nemhogy büntetlenül megúszták (volna) a rendszerellenes, ellenzéki tevékenységüket, de egy életre elvágták (volna) még a középiskolai tanulmányi lehetőségeiket is. Nem akarom kisebbíteni a demokratikus ellenzék érdemeit, a Beszélő szerepét a „rendszer megdöntésében”, de: ki az, aki elhiszi, hogy ha a hatalom akarta volna, akkor nem úgy, és nem akkor rekeszti be, csap oda és le, iktatja ki a szamizdatokat kiadó és szerkesztő nyomdákat, illetve embereket? Azt, hogy a vasököl igenis le tudott sújtani igen keményen, ha akart, annak milliók a megmondhatói. A félrenézés és összekacsintás az élet minden területén ott volt.

Az egyes ember is egy vita, veszekedés után jó esetben elgondolkodik, magába száll, önvizsgálatot tart, megpróbálja megérteni a másik szempontjait, megbeszéli a történteket, elismeri a hibáját, bocsánatot kér, megbocsát, és tovább léphet. Egy társadalom sok egyes ember, sok „kicsi” emberi lélek összessége. Ugyanezt kellene össztársadalmilag is megtenni. Lélekemelőbb, eredményesebb és egészségesebb volna az igazsággal – még ha fájó is, még ha csúnya is – szembenézni, felismerni, kimondani, elismerni, megvallani, helyretenni, feldolgozni, megtisztulni, bocsánatot kérni és bocsánatot nyerni – és utána jó irányban, végre elindulni.

Az apák bűneiért nem kell a gyerekeiknek fizetni. Ez helyes. De az, hogy ezért a gyermeknek kijáró bűntelenségért az apák szégyenteljes bűneit is elhallgassuk, vagy letagadjuk, vagy bagatellizáljuk – ez nem előre vivő, nem békét, nem megbékélést, nem megbocsátást teremtő, nem etikus, nem erkölcsös, nem megengedhető dolog. Nincs újabb húsz évünk a történelem és a valóság, a múlt és a jelen eltorzítására, a „felek” öncélú összeugrasztására, a nemzet, az ország lakosságának a kettéválasztására és szembefordítására, a gyűlölködés szítására, bármennyire is időtállónak és jónak bizonyult a „divide et impera” elve. Elég volt belőle.

Reméljük, nem kell húsz év annak az erkölcsi züllesztésnek, annak a lélek- és erkölcsromboló „munka” eredményének a helyrehozatalára, amit a kommunista diktatúra a Rákosi- és Kádár-korban végzett; majd ugyanannak az eszmének a némileg módosult, ám továbbélő szellemisége, a rendszerváltás utáni években a Horn, Medgyessy, Gyurcsány, Bajnai kormányzások alatt – hihetetlen tehetséggel és kitartással, „példaadások” vég nélküli sorával – a magyar társadalomban, a magyar emberek moráljában, erkölcsi érzékében, becsületességében, tisztességességében, viselkedésében, közösségi érzésében, igazságérzetében és lelkében véghezvitt.

Fotó: Gulaghistory.org, nps.gov, alon.hu
Ujreformkor.hu webhelyen lett közzétéve (http://ujreformkor.hu)

Vita!

A vitaindító cikk által felvetett témában [1] vitát szeretnénk indítani az Új Reformkor honlapján.

A hozzászólásokat maximum 15-20 ezer karakterben szíveskedjenek megküldeni a szerkesztőségbe. (e-mail: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse. [2])

Kérjük a szerzőinket, hogy a valódi nevük mellett lehetőleg adjanak meg más, az írás szempontjából esetleg nem mellékes adatokat is, mint például foglalkozás, munkahely, beosztás stb. Lehetőség van fotó megjelentetésére is.

A rövidebb véleményeket az írás utáni szövegdobozba várjuk.
Demokrácia Vita
Forrás webcím (letöltve: 2010. július 18. vasárnap - 13:50): http://ujreformkor.hu/cikk/koevendy-katalin-szembenezes-oenvizsgalat-feldolgozas-%E2%80%93-felrenezes-elhessentes-torzitas

Hivatkozások:
[1] http://www.ujreformkor.hu/beladi-laszlo-veluenk-es-bennuenk-–-kadarizmus
[2] mailto: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.