A MAGYARSÁG KÖNYVTÁRA
IV.

A KÓTAJI CSUDAKOVÁCS

ÍRTA
SZEMERE GYÖRGY

BUDAPEST, 1921
KIADJA A »MAGYARSÁG« SZERKESZTŐSÉGE

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-23-8 (online)
MEK-12599

TARTALOM

I.
A titokzatos kovácsmester

II.
A Kastélyban

III.
Kótaji genre-képek

IV.
Kótaji bonyodalmak

V.
Méregkeverők

VI.
Fény és árny

VII.
Kibontakozás.

VIII.
Altorjay Péter

IX.
A kovácsmester lelke

X.
Epilógus

I.
A titokzatos kovácsmester

A fehér házak szinte rákönyököltek az országutra, a csattogó szurtos kovácsmühely szerényebb volt: körülbelül hat öl mély s négy öl széles helyet hagyott az uttestnek a szekértörött utasok s patkójukat elrugott lovak számára. De jutott ott hely bőven nemcsak a póruljárt szekerek és lovak, hanem az unatkozó dologtalan falusi intelligencia számára is.

Patika nem volt a faluban, hát odatelepedett a kaszinó. Persze ingyenben, mert kártyázni nem lehetett a törött szekereken vagy a lovak hátán, tagdijat pedig csak olyan társaskör mer szedni, amelyben emez adót (jó esetben) ki lehet nyerni.

A kaszinózás reggeli kilenc órától ebédig tartott. Délután kvaterkázni szoktak a kótaji főemberek. A politizálás azonban sohasem szünetel: ezt a mérget belekeveri a kálomista magyar minden mulatságába, mert csak attól lehet jól veszekedni, ami pedig hozzátartozik az egészséghez, anélkül maga az ördög sem tudná a zsiros töltött káposztát és a tejfeles turóscsuszát megemészteni.

Éhomra persze nem kivánja meg az ember az ország gondját, - elég gond a koplalás magábanvéve is - ám Kótajon nincs éhes ember. Azt mondják, nem is volt még tatárjáráskor sem. Kövér itt minden a földtől kezdve a házőrző kutyáig. Zabot eszik még a Csucsi cigány lova is. Jut neki a máséból, csak el kell tudni hozni. Azt pedig tudja Csucsi.

A kovácsmühelytől egy hajintásnyira a falu végén veres bádogtetejü kastély kényeskedik. Mint valami vén kotlóstyuk a csibék háta mögött. A domb tetején ágaskodó templom ellenben ugy fest az apró falusi házcsibék között, mint egy kukorékoló kakas, mellette a paplak legfeljebb egy apró kappanhoz lenne hasonlitható.

Még három ilyen középszerü ház van Kótajon: a tisztilak, (aminek csak egyik fala látszik, a többi hármat telekuszta a vadszőlő), a jegyző háza (az ugynevezett kiskastély) és a kovács kuriaszerü rezidenciája, a mühely felett, egy vonalban a templommal a hegy tetején.

Az intelligencia krémje főképen ezekből a házakból kerül ki, de nem kizárólagosan. Kornya Náci például, a főmatador, paticsházban lakik, ha vasalt nadrágban jár is. A szintén intelligensnek mondható Karolin Tóni, az özvegy biró albérlője, de van neki egy külön fészere is, amiben azonban csak festeni lehet. Nevezetesen festőmüvész Tóni, főképen lovakat fest, de lepingálja a birkát, sőt a legrusnyább sertést is, mert az a hivatása. Állatfestő. Az embereket és a fákat már nem igen találja el. Egyszóval specialista. Ennélfogva szépen keres. Ha nem is pénzt, - azt képért oda nem adja a kótaji ember - csak naturaliát, de abból aztán annyit, hogy napjában kétszer is leihatja magát. Ezt meg is cselekszi Karolin mester lelkiismeretesen, mert józanon képtelen pingálni. Nem tehet róla: olyan a természete.

Hozzászámitja magát a kótaji intelligenciához Cirjék Guszti is, de ezt már nem lehet egészen helybenhagyni. Mert okos ember lehetett valamikor Guszti, - mondják, tanári diplomát is szerzett, - de most már nem az. Időközben elolvasott egy hatkötetes könyvet a kommunizmusról, attól megbolondult: azt hiszi, hogy ő is király, illetve a királynak sincs több joga és hatalma, mint neki.

Mindazonáltal eljárogatott a kaszinóba Guszti is. Az urak, bár szörnyen neveletlen volt, megtürték őt maguk között, mert igen sokat lehetett rajta nevetni: folyton lázitott s mivel lázadni senki sem akart, megkékült mérgében, mint a pulykakakas s a földhöz csapdosta zsiros süvegét.

Altorjay Kázmér kamarás, a veres kastély lakója azt tartotta, hogy igen veszedelmes ember, legcélirányosabb lenne mindjárt felakasztani, mert ugysem végezheti vizszintesen.

A falu azonban nem adott hitelt őméltóságának, akinek különben sem volt valami nagy tekintélye embertársai között. Pedig bricseszben és kapnis csizmában járt, mint Saint-Juste és a papot kivéve senkivel sem fogott kezet. Hiába, a nagyképüség nem használt Kótajon, a virtuskodás és betyáros tempó sokkal jobban imponált a kálomista szittyáknak. Mindazonáltal szemtül-szemben megkapta a földesur a teljes titulust és tiszteletet, az emberek csak a háta mögött csufolták Albornyainak s mondtak rá rossz vicceket.

Erről a csunya tempóról még Korláth Péter kovácsmester uram sem tudta leszoktatni a kaszinó tagjait, pedig az ő tekintélye és becsülete legelől járt a faluban. Hét vármegye határában a legkülömb embernek találtatott ugy testre, mint lélekre nézve. Kiklopsz-termet, barna Antinous-fej s szerető vig kék szemek. Keveset beszélt, de mindig okosan és választékosan. Nem pipált, megvetette a bort és a henyélést, az ének volt a főszenvedélye, főképpen a zsoltár s a virágot is szerette azonfelül. Aztán hires mester volt messzeföldön: megbizható és ügyes. Gyógyitani is tudott embert és állatot egyaránt. Kihuzta a fájós fogat, összeforrasztotta a törött lábat, leégette a lovak ináról a holttetemet, kerge birkának meglékelte a fejét s talpra állitotta a gurnyasztó disznót. Még pedig ingyen. Sőt gyakran megtörtént, hogy sajátjából fizette a gyógyitás dologi kiadásait.

Ilyenformán könnyen megérthető, hogy a kótaji kovácsnál nem volt népszerübb és tiszteltebb embere a nemes vármegyének.

Egyébként is: volt a mesterben valami, ami hóditott, parancsolt, vigasztalt, szuggerált, anélkül, hogy okát lehetett volna adni annak a rejtelmes hatásnak, amit embertársaira gyakorolt. Ha csak nem az volt az ok, hogy titokzatos homály fedte az eredetét, erkölcseit, sőt háza tájékát is. Senki sem tudta, honnan került ezelőtt huszonöt évvel Kótajra, miért mesterkedik, mikor szép vagyona: nemesi kuriája s száz hold földje van, előkelő zárdában neveltette (anyja után katolikus) leányát s mérnökké képeztette ki a fiát... Ilyen esetben pazar az emberi fantázia: Korláthra azt találták ki a kótajiak, hogy alighanem egy gróf kitagadott vagy természetes fia, akinek egyelőre érdekében áll, hogy titokban tartsa származását, de egyszer csak ki fog lépni a homályból s igazságot tévén, el fogja foglalni az őt megillető helyet.

A fantáziák élesztéséhez nagyban hozzájárult a kovács két gyermekének az egyénisége is. Gábor, huszonöt éves gépészmérnök-fia csodálatosan hasonlitott az öreg Altorjay huszárfőhadnagy fiához, csak még daliásabb volt ennél, sőt magabizóbbnak, választékosabbnak tetszett a magatartása, nyugodt beszédmodora is.

De még ennél a fiunál is jobban feltünt a kovács leánya, a husz éves Magda kisasszony. Nemcsak a szépségével, finom hajlamaival, uri kedvteléseivel is. Zongorázott, énekelt, festett. Bár házi teendőit sem hanyagolta el. Beszélt németül és franciául s piciny formás lábán oly kecses cipőt viselt, hogy szinte meg lehetett volna enni piskóta helyett. A két Altorjay kisasszony, (Málika és Róza), meg se közelitette az egyszerü kovácsmester leányát sem szépség, sem müveltség dolgában.

- Tündér! - állitották a falu legvakmerőbb fantasztái, a vénasszonyok, - földi leánynak nem lehet olyan fehér bőre, ami mellett a hó is csak ugy fest, mint a rosszmosásu ruha. Aztán - fejtegették álláspontjukat, - annyi jóság sem lakozhatik anyaszülte gyermek szivében, mint amennyi a Magda kisasszonyéban található. Még a verebek sem félnek tőle s kezéről eszik a fekete rigó.

Kivételes nő volt Korláth Magda valóban: tünemény. Ritmikus zene volt nemcsak a hangja, a járása is. Kalászszinü haja dicsfényként vette körül büszketartásu kis fejét, buzavirág-szeme tündökölt, mint a nemes opál. És meleg volt a leány, csodálatosan sima és hajlékony, mint a bársony. Légköre illatozott, kábitott, boldogitott. Apja szuggeráló erejét örökölte finomabb kiadásban, aranyos selyemkötésben. Ellenállhatatlan volt. Első látásra ugy megbüvölte a gőgös Altorjayt, hogy az maga biztatta fel az angol kisasszonyoknál nevelkedett leányait, hogy az egyszerü kovács leányával barátságot kössenek, mert beválik egy herceg szalonjába is. - (Korláth Magdával ne fölényeskedjetek, mert nevetségesekké teszitek magatokat; ezt mondjátok meg barátnőiteknek, a Forray grófkisasszonyoknak is.)

Igy esett meg Korláth Magda révén az a maga nemében páratlan csuda, hogy a világ legzárkózottabb kasztja, a vidéki magyar arisztokrácia kebelébe fogadott, sőt egyéni érdeme szerint ünnepelt egy falusi kovácsleányt.

Az előkelő urikisasszonyok között nevelkedett leány szinte természetesnek találta, hogy az Élet megtartsa számára azt a poziciót, amit a zárda adott neki. A müvelt uri társaság kedves előzékenysége csak jókedvre és szeretetre deritette a szivét, hiuságát pillanatra sem érintette. Naivsága és eredendő önérzete szinte kizárta lelkéből annak a lehetőségnek a képzetét is, hogy őt polgári származása, vagy apja mestersége miatt bárki is lenézhesse. S ha valaki kisérletet tett ilyen irányban, észre sem vette: egyéb lelki diszpoziciónak tulajdonitotta a gőg feléje áradó fagyos lehelletét.

Fölsőbbséges lelki tisztaságával ilyenformán egyszeribe lefegyverezte a női méltósága ellen intézett támadásokat.

Igy szégyenitette meg egyszer az irigy és rosszmáju Ninon grófnőt, az idősebbik Forray-leányt, aki sehogysem akart belenyugodni a társaság ama szerinte indokolatlan verdiktjébe, amely ráoktrojálta a parasztkisasszony barátságát. Szembe akart szállni a közszankcióval. Ugy kezdte, hogy elnézett az üdvözlésére siető Magda feje felett s nem fogott vele kezet. S midőn testvérbátyja ezért szemrehányást tett neki, ugy folytatta, hogy kiment a szobából, amelyben a társaság összegyült. Kinos jelenet. A jelenlevő gavallérok rosszalólag rázták a fejüket, de semmit sem tehettek a Magda érdekében. Nem utasithatnak rendre egy előkelő urileányt. A hölgyek elpirultak, zavarodottan egymás szemébe néztek, de csak hallgattak ők is.

Az egész társaságban egyedül Magda tudta, mitevő legyen. Ártatlansága és szive megmutatta az utját. Követte ellenfelét - mert nem tudta, hogy az - a másik szobába s igy szólt hozzá nyugodt-szomoruan:

- Kedves Ninon, én téged megbántottalak, mentségemül szolgáljon, hogy nem akartam.

Az irigy, vénülő leány egy megvető mozdulattal s pár fagyos szóval visszaverte a tolakodást.

- Engem nem lehet megbántani. Nem tudom ki férhetne hozzám!

- Senki, - hagyta helyben Korláth Magda; - akinek nincs salak a szivében, minden támadással szemben vértezve van. Azért jöttem utánad, - folytatta, - hogy megkövesselek. Szeretlek, bámullak, mint mindenkit, aki szellemileg és erkölcsileg felettem áll, biztosithatlak, - mondotta szinte tuláradó hévvel, - hogy az a gyermekesen szeles gesztus, amellyel az imént üdvözlésedre siettem, (- bizonyára ezt vetted tőlem rossz néven - tette hozzá magyarázatképen) - biztosithatlak, hogy ez a hirtelenkedésem is csak ennek a szeretetnek tudható be. Máskor jobban vigyázok magamra, - végezte be szavait - csak most az egyszer bocsáss meg nekem..

A gőgös grófkisasszony ámulva, hovatovább lebüvölten hallgatta a gyanutalan leány tiszta lelkének nemes kicsengését. Elszégyelte magát szive mélyéig. Merev arcába meleg vérhullám szökött. Kitárta karját Magda felé.

- Én voltam a rossz, te bocsáss meg nekem, szeretlek.

Karonfogva mentek vissza a szalonba (az eset a kótaji kastélyban játszódott le), ahol az egybegyült társaság a házigazda ötletéből azzal ünnepelte meg a női bájnak az asszonygőgön kivivott felsőbbséges diadalát, hogy Magdának mindenki - férfi és nő egyaránt - egy-egy szál virágot hozott a kertből. A legszebb a dologban, hogy ez a nobilis tüntetés nemcsak az ünnepeltet hatotta meg, de könnyet csalt ki megtért ellenfele szeméből is...

Korláth Péter - bár egyszer sem volt közvetlen tanuja leánya nagy erkölcsi sikereinek - tisztában volt azzal a megkülönböztetett pozicióval, amit Magda a vidék uri társadalmában betöltött. Hiszen leánya, akár egy édesanyának, minden lépéséről beszámolt neki.

Az öreg kovácsmester nagyon is ismerte az életet, tehát ellentétben Magdával, csöppet sem tartotta természetesnek leánya felkaroltatását. Inkább csudálkozott rajta. (A gőgös uri társadalom szelleme változott volna meg, vagy egyedül csak az ő leánya egyéniségében rejlik az a varázs, amely egy ilyen csudálatos metamorfózis kibüvölésére képes? Más idegennel szemben zárva marad a kaszt?!)

Mindegy volt az a kovácsmesternek. Akárhogy volt is, egyféleképpen örült szép ivadéka hibátlan életének. Büszke volt rá, de magára is, hogy oly szépen tudta vezetni a kicsi lelket, amit Isten az anya halála után az ő gondjaira bizott. Tehát jól tette, hogy a finom, szép keret stilszerü betöltéséről gondoskodott. Hiuságát nem szándékozik Isten leánya csalódásaival megfizettetni. A helyén van a leány ott, ahol van.

Leányáról eszébe jutott a fia, akit szintén urnak nevelt. S felragyogott a szeme. Nem, nem fog csalódni a fiuban sem. Ő is meg fogja találni a maga helyét. Nem is sejti - rajta kivül senki sem tudja a világon - hol az a hely, de rá fogja vezetni az ösztöne, a nemes vére. Mint ahogy leányát is csak az igazittatta el a látszólag felette álló környezetben.

Igy elmélkedett az egyszerü kovácsmester. Tehát mégsem volt olyan egyszerü, mint amilyennek látszott. Valami titka lehetett csakugyan. Nagy, felemelő titka, ami hatalmas érzéseket revelált a lelkében. Talán ezeknek a magábazárt érzéseknek kisugárzása emelte őt életsorsosai feje fölé.

Annyi bizonyos: a természet a maga tökéletes organizmusában nem türi meg a teljes titkokat. Ha nem is árulja el egészen, amit az emberek elrejtenek egymás elől, egy részét mindenesetre leleplezi a lelki dugárunak s bizonyosság helyett a valóságot megközelitő sejtelmekkel világositja meg a félrevezetett emberek agyát...

(...)

hangoskönyv:

https://www.youtube.com/watch?v=Y179VccpfSQ

*

Szemere György
Élete
Született	1863. október 30. Szabolcs
Elhunyt	1930. szeptember 6. (66 évesen) Budapest
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok)	próza
A Wikimédia Commons tartalmaz Szemere György témájú médiaállományokat.

Szemere György, Szemere Artúr György (Szabolcs, 1863. október 30. – Budapest, 1930. szeptember 6.) földbirtokos, író, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja. Szemere Huba lapszerkesztő és országgyűlési képviselő testvérbátyja.

Pályája[szerkesztés]

Az irodalomtörténetből ismert Szemere család leszármazottja, Szemere Ödön és Csemiczky Sarolta fia. (Esküvőjükön 1862. október 28-án Pesten, a Deák téri evangélikus templomban tanúként jelen volt Madách Imre).[1]

Jogi tanulmányainak budapesti elvégzése után nagyobb külföldi útra indult. 1887-ben szolgabíró lett Zemplén megyében. Hivatalát 1892-ben később gazdálkodással cserélte fel, majd a fővárosba költözött. 1906-ban a Magyar Szemle, 1910-ben a Világ című lapot, 1917-től pedig az Országgyűlési Naplót szerkesztette.

Aránylag későn kezdett irodalmi tervekkel foglalkozni. Írásaiban a tiszántúli földesurak és a szabolcsi parasztok alakjai a hagyományos népies megvilágításban jelennek meg (A Dobay-ház, Magyar virtus, A madarasi király, A két jómadár). A dzsentri pusztulása, a nemesi gőg és a polgári munka ellentéte foglalkoztatja. Keserű alaphangú regényében, a Komédiákban (1913) a modern polgári társadalom és irodalom lehangoló képét adja, a konzervatív és a radikális csoportok torzsalkodását keserű szatirával mutatja be. Elbeszélő munkáin kívül néhány színművet is írt.

Munkái[szerkesztés]

• A Dobay-ház. Regény. Budapest, 1902
• A halász regénye. Regény. Budapest, 1902
• Magyar virtus. Novellák. Budapest, 1903
• Az egyéniség. Színmű. Nemzeti Színház: 1903
• A madarasi király. Regény. Budapest, 1904
• Erősek és gyengék. Színmű. (Bemutató: Nemzeti Színház, 1905. április 8.)
• A mi mindennél erősebb. Regény. Budapest, 1906
• Az alispán úr. Regény. Budapest, 1906
• A siralomházban Színmű. (Bemutató: Nemzeti Színház, 1906. március 31.)
• Doktor Mefisztofelesz Regény. Budapest, 1907
• A Forray-család. Regény. Budapest, 1907
• Magyarország Amerikában. Humoros regény. Budapest, 1907 (A kivándorlókat az ottani élet sok mindenre megtanítja, amit nem tudtak megtanulni itthon.)
• Mimi komtesz. Novellák. Budapest, 1908
• Ugor Ágnes. Regény. Budapest, 1909
• Ő. Színmű. Magyar Színház: 1910
• A Kont-eset. Regény. Budapest, 1911 (Hédervári Kont, a Zsigmond király korában lefejezett nemesúr föltámad poraiból. A fantasztikus mese több pontján erősen érződik Mikszáth Kálmán Új Zrínyiászának hatása.)
• A hazátlanok. Regény. Budapest, 1912 (A kivándorló magyarok sorsát sötét színekkel ábrázolja az író.)
• A két jómadár. Novellák. Budapest, 1913
• Komédiák. Regény. Budapest, 1913
• Igaz történetek. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1914
• Apró regények és esetek. Novellák. Budapest, 1915
• Két világ. Regény. Budapest, 1917 (Az író sóvárogva tekintett kelet felé, a nyugati erkölcsökben a magyarság romlásának egyik okát látta. Regényében japán-barátságának emelt emléket, a japán nő eszményi alakját rajzolta meg.)
• A drága forint. Novellák. Budapest, 1917
• Füllentő Gergely tizenöt válogatott virtusa. Elbeszélések az ifjúság számára. Budapest, 1917
• Két leány. Regény. Budapest, 1918
• A Bikkfalvy-kúria. Regény. Budapest, 1918
• Ritkaságok. Novellák. Budapest, 1918
• Egy falusi kisasszony története. Regény Budapest, 1921
• A kótaji csudakovács. Regény. Budapest, 1921
• Ronthó Böszörmény. Regény. Budapest, 1921 (Önéletrajzi regény; az író családja, a polgári életformára átváltó földbirtokos-família története.)
• Viszontlátás. Színmű. Nemzeti Színház: 1922 (Hőse, a világháborút becsülettel megjárt parasztkatona csalódik feleségében.)
• Andris csillaga; Stádium, Bp., 1942 (Nemzeti könyvtár)
• Doktor Mefisztofelesz; Franklin, Bp., 1943 (Franklin-könyvek)

Jegyzetek[szerkesztés]

1. ↑ Andor Csaba. Kései írások, kései szerelem c. fejezet, A siker éve 1861. Madách élete [archivált változat]. Budapest: Fekete Sas Kiadó (2000). Hozzáférés ideje: 2012. április 1. [archiválás ideje: 2011. augusztus 27.]

Források[szerkesztés]

• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái XIII. (Steiner–Télfy). Budapest: Hornyánszky. 1909.
• Pintér Jenő A magyar irodalom története: tudományos rendszerezés Budapest, 1930–1941; 8. kötet: Regény és színmű / Hagyományőrző elbeszélők c. fejezet (Arcanum Kiadó)
• Magyar életrajzi lexikon II. (L–Z). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1969.
• Adatai a Petőfi Irodalmi Múzeum katalógusában

További információk[szerkesztés]

• Humorlexikon. Szerk. Kaposy Miklós. Bp., Tarsoly Kiadó, 2001
• Magyar Színművészeti Lexikon. Szerk. Erődi Jenő és Kürthy Emil összegyűjtött anyagának felhasználásával... Schöpflin Aladár. [Bp.], Országos Színészegyesület és Nyugdíjintézete, [1929]
• Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei. 4. kiad. Bp., 1938-1939. Budai-Bernwaliner József ny.
• A Petőfi-Társaság ötven esztendeje 1876-1926. Fel. szerk. Sas Ede. Szerk. biz. Császár Elemér, Lampérth Géza, Petri Mór. Bp., Petőfi-Társaság, 1926
• Révai Új Lexikona. Főszerk. Kollega Tarsoly István. Szekszárd, Babits, 1996–
• Új magyar életrajzi lexikon. Főszerk. Markó László. Bp., Magyar Könyvklub
• Új magyar irodalmi lexikon. Főszerk. Péter László. Bp., Akadémiai Kiadó, 1994
• Alszeghy Zsolt: Szemere György. In: Vázlatok. Bp., 1925 (54-71. old.)