Thomas Mann: Egy szélhámos vallomásai

Írta: Nagy Jenő · 2025. január 15.

kb. 29 perc olvasás

Egy szélhámos vallomásai · Thomas Mann · Könyv · Moly

ÖTÖDIK FEJEZET

De látom az olvasó arcán az aggodalmat, hogy ilyen sokirányú elfoglaltság közepette netán végképp megfeledkeztem a katonasághoz való viszonyom kényes kérdéséről, miért is sietek megnyugtatni mindenkit, hogy ellenkezőleg, állandóan és nem minden szorongás nélkül irányítottam figyelmemet erre a fatális pontra. Abban az arányban persze, ahogy a kellemetlen csomó kibogozása tekintetében magammal tisztába jöttem, szorongásom átváltódott abba a jóleső szorgosságba, amely olyankor vesz erőt rajtunk, ha képességeinket valamely nagy, sőt túl nagy feladattal készülünk összemérni, és… itt meg kell fékeznem tollamat, s okos számítással ellen kell állnom a kísértésnek, hogy rögtön mindent előre elmondjak. Mert hiszen, mivel egyre inkább szilárdul bennem a szándék, hogy ezt az irkafirkát, ha ugyan egyáltalán dűlőre jutok vele, valaha sajtó alá rendezem, és nyilvánosság elé bocsátom, helytelenül járnék el, ha nem volnék hű a legfontosabb szabályokhoz és irányelvekhez, amelyeket minden íróművész szem előtt tart, hogy érdeklődést és feszültséget tudjon teremteni, s amelyek ellen durván vétenék, ha hajlamomnak engedve, a legjavát tüstént kifecsegném, és úgyszólván idő előtt ellődözném a puskaport.

Elég az hozzá, igen akkurátusan, sőt szigorú tudományossággal láttam dologhoz, és vigyáztam, hogy le ne becsüljem a fölbukkanó nehézségeket, mert sose volt kenyerem a szeleburdiság, ha egyszer komoly munkára szántam el magam; inkább mindig azt vallottam, hogy éppen a legszélsőségesebb, a közönséges átlagember számára leghihetetlenebb merészséggel a leghidegebb megfontoltságnak és legtapintatosabb óvatosságnak kell párosulnia, nehogy végül kudarcba, szégyenbe és nevetségbe fulladjon az egész, és a számításom bevált. Nem elégedtem meg azzal, hogy tüzetesen tájékozódjam a sorozás ügymenete és eljárásmódja, valamint a hozzáfűződő követelmények felől (amihez részint a penziónkban, lakó, katonaviselt gépésszel való beszélgetés révén jutottam, részint egy több kötetes közérdekű tájékoztatóból, amelyet ez a tanultságával elégedetlen ember a szobája polcán tartott), hanem minekutána tervem nagyjában kialakult, a kocsihívogatásért kapott csekély pénzadományokból összespóroltam másfél márkát, hogy beszerezhessem azt a bizonyos, egy könyvkereskedés kirakatában kiszemelt gyógyászati jellegű nyomtatványt, amelyet azután nagy elmélyedéssel és ugyanakkor nagy haszonnal bújtam.

Akárcsak a hajónak a homokteherre, a tehetségnek is szüksége van ismeretanyagra, de nem kevésbé bizonyos, hogy csak olyan ismereteket sajátíthatunk el igazán, sőt csak olyanokra van igazán jogos igényünk, amelyekre tehetségünk égetően sürgős esetben szomjúhozik, és amelyek után mohón kap, hogy belőlük megteremtse a nélkülözhetetlen nehézkedést és a szilárd valóságtartalmat. A szóban forgó könyvecskét a legnagyobb élvezettel faltam, s a belőle nyert tanulságot éjnek idején konyhai magányomban, gyertyafénynél, tükör előtt kamatoztattam különleges, célszerű gyakorlatok útján, melyeket egy titkos megfigyelő alkalmasint bolondériának nézett volna, holott nekem világos, értelmes célom volt velük. Erről itt egy szót se többet! Az olvasó rövidesen kárpótláshoz jut a pillanatnyi nélkülözésért.

Híven az érvényben levő rendelethez, már január végén írásban jelentkeztem a honvédelmi hatóságnál, csatoltam születési anyakönyvi kivonatomat, amely körül persze nem volt semmi hiba, úgyszintén a rendőrségtől kapott erkölcsi bizonyítványt, amelynek tartózkodóan semleges formája (hogy ugyanis magaviseletemről a hivatalnak semminő hátrányos adat nem jutott tudomására) gyerekes módon kissé bántott és nyugtalanított. Azt kívánta az előírás, hogy március havában, épp amikor madárcsicsergéssel és andalító szellőkkel ébredezett a tavasz, az állítási kerületben első vizsgálatra személyesen jelentkezzem, és Wiesbadenbe lévén illetékes, odautaztam negyedosztályú menetjeggyel, egyébként meglehetősen fölényes lelkiállapotban; mert tudatában voltam annak, hogy a kocka ma aligha lesz elvetve, s hogy majdnem mindenki még egyszer odakerül a Felülvizsgáló Bizottság nevű fórum elé, amely az újoncok alkalmasságát és beosztását illetően végső fokon határoz. Várakozásom igazolódott. Az eljárás rövid, futólagos, érdektelen volt, az egészre csak halványan emlékszem vissza. Megmérték mellbőségemet és magasságomat, felületesen meghallócsöveztek és kikérdeztek, s tartózkodtak mindennemű nyilatkozattól. Egyelőre elbocsátva és szabadjára hagyva, hogy úgy mondjam, hosszú pórázra engedve sétafikáltam a gyönyörű parkban, amely a sok forrású fürdőhely legszebb dísze; urizáltam, és szememet legeltettem a kurszalon árkádjai alatt sorakozó pompás áruházak látványosságain, s még aznap visszatértem frankfurti otthonomba.

Ámde alig telt el két további hónap (túl voltunk május első felén, és akkoriban azon a vidéken kora nyári hőség tüzelt), rám virradt a reggel, amikor lejárt a haladék, a hosszú póráz, melyet az imént képletesen említettem, felgöngyölődött, és nekem elodázhatatlanul sor alá kellett állnom. Eléggé kalapált a szívem, ahogy megint mindenféle köznépi származású alakokkal együtt gubbasztottam a wiesbadeni vonat negyedosztályú szakaszának keskeny padján azzal az érzéssel, hogy gőzerő röpít a döntés felé. Nem engedtem, hogy ellankadjak a fülledt melegtől, amely útitársaimat bóbiskoló álomba szundította; éberen és teljes készenlétben ültem a helyemen, és önkéntelenül ügyeltem, hogy meg ne támaszkodjam; iparkodtam elképzelni, miféle körülmények közt kell majd állanom a sarat, bár tudtam, hogy régi tapasztalat szerint többnyire minden másképpen alakul, mint az ember előre kigondolhatja. Egyébiránt érzéseim félelem és öröm közt hullámzottak, de nem azért, mintha az eredményt illetőleg komolyan aggódtam volna. Efelől biztos voltam, és szentül eltökéltem, hogy a legvégsőt is megkockáztatom, sőt ha a kényszerűség azt parancsolja, hogy minden testi és lelki erőmet latba vessem (amire elszántság nélkül véleményem szerint bármilyen rendkívüli vállalkozásba bocsátkozni merő ostobaság), pillanatnyi kétségem nem volt, hogy dolgomnak okvetlenül sikerülnie kell. Egyedül az aggasztott, hogy nem tudhattam előre, mennyire kell belefeküdnöm, mennyi izgalmat és lelkesedést kell rááldoznom, hogy célomat elérjem, szóval közbejátszott valami önkímélés féle, ami jellemem legmélyén gyökeredzett, és könnyen elpuhultsággá és gyávasággá fajulhatott volna, ha nem vethettem volna a mérleg serpenyőjébe férfiasabb tulajdonságokat.

Még ma is mintha látnám az alacsony, de nagyméretű gerendás termet, ahová nyers, katonás szóval betuszkoltak, és ahol szerénykedő megjelenésem pillanatában nagy tömeg fiatal legény nyüzsgött. A város peremén fekvő, roskatag és gondozatlan kaszárnyaépület első emeletéről a komor helyiség négy kopár ablakán át, mindenféle ócska limlommal, konzervdobozzal; törmelékkel és hulladékkal elcsúfított külvárosi rétekre nyílt kilátás. Ütött-kopott konyhaasztal mellett egy harcsabajuszú altiszt, vagy őrmesterféle ült, előtte aktacsomók és írószerszámok; és sorra fölolvasta azok neveit, akiknek anyaszült meztelenre vetkőzés végett egy szárnytalan ajtón keresztül be kellett menniük egy fülkébe, amely el volt rekesztve a szomszéd szobától, ahol a voltaképpeni felülvizsgálat végbement. Az említett sarzsi gorombán és megfélemlítően viselkedett. Több ízben baromian ásítva szétterpesztette mancsait és lábszárait, vagy csúfolódott az újonclista alapján döntő, jelentkezésre felhívottak közül azok rovására, akik magasabb iskolázottsággal rendelkeztek.

– Bölcsészdoktor! – kiáltotta, és gúnyosan nevetett hozzá, mintha azt akarná mondani: „Ezt kipofozzuk belőled, barátocskám!”

Mindezektől a szívem tele lett félelemmel és undorodással.

Nagyban folyt az újoncozás, mégis lassan haladt előre, s minthogy ábécé-rendben csinálták, azok, akiknek neve későbbi betűvel kezdődött, hosszadalmas várakozásra lehettek elkészülve. Nyomasztó csend ülte meg a gyülekezetet, mely minden rendű és rangú ifjoncokból verődött össze. Feltűntek köztük bumfordi parasztfajankók, meg a városi csőcselék pökhendiségre hangolt éretlen képviselői; félművelt kereskedősegédek meg egyszerű iparosifjak; még egy színészféle is akadt, akinek pöfeteg, koszos külsején sokan lopva derültek; kétes foglalkozású, beesett szemű kamaszok gallértalan ingben, repedezett lakkcipőben; anyás gyerkőcök, alighogy leérettségizettek, meg korosabb, már hegyes szakállt viselő urak, sápadtan és a tudós vézna testtartásával, akik méltatlan helyzetük érzetében nyughatatlanul, kínosan feszélyezve rótták fel-alá a termet. Három-négy sorköteles, már ingujjra vetkőzve, ruháját karjára terítve, cipőt, kalapot kézben tartva, mezítláb ácsorgott az ajtó közelében. Mások ott üldögéltek a keskeny lócákon, amelyekkel körül volt rakva a helyiség, vagy egyik combjukat az ablakpárkányon pihentették, összeismerkedtek, és félhangos megjegyzéseket váltottak testi állapotukról és az újoncozás különféle epizódjairól. Olykor, senki sem tudta, miféle úton-módon, az ülésteremből híresztelések szivárogtak ki, hogy az alkalmasnak talált újoncok száma igen nagy, eszerint a még felül nem vizsgáltak szerencsés esélyei növekednek, csupa olyan értesülés, aminek hitelességét senki sem tudta ellenőrizni. Elvétve tréfák csattantak el a tömegben, otromba élcelődések egyik-másik előszólítottról, aki már majdnem ruhátlanul volt kénytelen magát mutogatni; fokozódó fesztelenséggel robbant ki a nevetés, míg csak az asztal mellett ülő egyenruhás személy harapós szava helyre nem állította a kötelező csendet.

Jómagam, szokásom szerint, az egyedüllétet választottam, semminő részt nem kértem az üres tereferéből, az idétlen viccekből, és idegenkedve, kitérően válaszolgattam, ha egy-egy szót hozzám intézett valaki. Az egyik nyitott ablakhoz állva (mert a teremben elviselhetetlenné vált az emberszag), hol a kinti sivár tájon, hol a helyiség vegyes gyülekezetén szemlélődtem, és hagytam leperegni a múló órákat. Kedvem lett volna egy pillantást vetni a szomszéd szobába, ahol a bizottság ülésezett, hogy futtában képet kapjak a hivatalát ellátó törzsorvosról; de erre nem nyílt lehetőség, és én fejembe vettem, hogy ennek az embernek a személye úgyse sokat nyom a latban, és sorsom nem az ő kezébe, hanem egyes-egyedül a magaméba van letéve. Körülöttem az agyakra és kedélyekre súlyosan nehezedett az unalom, én azonban nem szenvedtem ettől, mert először is mindig türelmes voltam, sokáig tudok foglalkozás nélkül lenni, és imádom a szabad időt, amelyet nem feledtet, nem emészt fel és nem hesseget el holmi butító tevékenység; aztán meg nekem éppenséggel nem volt sürgős, hogy nekivágjak a merész és kényes feladatnak, amely előttem állt, örültem, hogy lesz bőséges időm összeszedni magam, megszokni a helyzetet és fölkészülni rá.

Idestova délre járt az idő, amikor olyan nevek ütötték meg fülem, amelyeknek K volt a kezdőbetűje. Igen, de mintha a sors nyájasan incselkedni akart volna velem, aznap igen sok ilyen akadt, és véget érni nem akaró sorban következtek a Kammacherek, Kellermannok és Kiliánok, de még a Knollok és Krollok is, úgyhogy mikor végül az asztal mellől az én nevem hangzott el, meglehetős ernyedten – és kimerülten láttam hozzá az előírásos toaletthez. Merem mondani, hogy az unalomtól nemhogy lanyhult volna, inkább szilárdult eltökéltségem.

Arra a napra keményített, fehér inget vettem föl, egyet azok közül, amelyeket keresztapámtól kaptam útravalónak, és amelyeket egyébként gondosan kíméltem; de már jó előre fontolóra vettem, hogy itt legtöbbet az alsónemű nyom a latban. Így aztán abban a tudatban, hogy rendesen nézek ki, álltam ott két agyonmosott, kockás gyapotingbe bújt fickó között a fülke bejáratánál. A teremben tudtommal egy csúfondáros szó sem esett rólam, még az asztal mellett ülő szakaszvezető is azzal a tisztelettudással szemlélgetett, amelyet ez az alárendeltségi viszonyhoz szokott kincstári népség az úriember finomságától és gondozottságától sohasem tagad meg. Észrevettem, hogy az előtte levő lajstrom adatait fürkészőn veti egybe a megjelenésemmel. Mi több, ez a tanulmány annyira lekötötte, hogy elmulasztotta a kellő pillanatot, amikor nevemet újból szólítania kellett volna, úgyhogy magam voltam kénytelen megkérdezni, bemehetek-e vagy sem, mire igent intett. Cipő, harisnya nélkül léptem át a küszöbön, a fülkében egyedül lévén, ruhámat letettem az ott levő lócára, aláraktam a cipőmet, és lehúztam magamról a keményített inget is, amelyet azután szépen összehajtogatva odatettem a többi öltözékemhez. Azután figyelmesen vártam további utasításokra.

Idegeim fájdalmasan túlfeszültek, szívem összevissza vert, és úgy hiszem, az arcom vértelenre vált. De ehhez a fölindultsághoz egy másik, örvendezés féle érzés járult, amelynek tolmácsolására hamarjában nem találok szavakat. Valamilyen aranymondás vagy eszmesziporka alakjában-e, fegyházi olvasmányból avagy tán egy újság átlapozása közben, valamikor szembekerültem azzal a véleménnyel vagy szentenciával, hogy a természetes állapot, ahogyan világra jöttünk, vagyis a meztelenség, kiegyenlítő hatású, és hogy pőre halandók közt rangkülönbség és igazságtalanság nem lehet. Ez az állítás, amely engem mindjárt akkor bosszantott, és ellentmondásra ösztökélt, hízeleghet a csőcselék hiúságának, de egy szikra igazság sincs benne, és majdnem azt lehetne helyesbítőleg válaszolni rá, hogy az igazi és valóságos rangkülönbség éppen az ősállapotban mutatkozik meg, s hogy a meztelenség csak annyiban mondható igazságosnak, amennyiben egybevág az emberi nemnek természettől fogva igazságtalan és a nemesebb fajtákkal rokonszenvező hajlandóságával. Korán támadt ilyen érzésem, már amikoriban keresztapám, Schimmelpreester, magas eszményítéssel vászonra bűvölte alakomat, vagy minden más esetben, valahányszor az ember, véletlen viszonylatokból kioldódva, a maga valóságában lép elő, mint teszem, közös fürdőben, így most már öröm és jóleső büszkeség fogott el, hogy nem a megtévesztő koldusgúnyában, hanem leplezetlen, valóságos mivoltomban léphetek a bizottság elé.

A rekesz keskeny oldala nyitva volt az ülésterem felé, és ha deszkafala el is zárta szemem elől a felülvizsgálat színhelyét, azért a fülemmel hajszálpontosan figyelhettem a történteket. Hallottam a törzsorvos parancsszavait, amelyekkel a regrutát ide meg oda járatta, s követelte, hogy mindenfelől mutogassa meg magát, hallottam a szűkszavú kérdéseket, amelyeket hozzá intézett, s a válaszokat, amelyeket az újonc ezekre adott, esetlenül dadogva holmi tüdőgyulladásról, amivel azonban eltévesztette eléggé átlátszó célját, mert feltétlen szolgálatképességének megállapításával ridegen torkára forrasztották a szót. Egy másik hang elismerte a verdiktet, további intézkedések jöttek sorra, elhangzott a leléptető parancs, csusszanó lépések közeledtek, s csakhamar megjelent a besorozott újonc: vézna legény, ahogy láttam, barna sáv a nyaka körül, lomha vállak, válla táján sárga foltok, otromba térdek és nagy, vörös lábfejek. Óvakodtam, hogy szoros közelségbe jussak vele, és minthogy abban a pillanatban egy éles orrhang nevemen szólított, s egy segédkező altiszt is föltűnt a fülke előtt, előléptem hát a deszkafal mögül, „balra-át”-ot csináltam, és illedelmes, de igénytelen tartással elindultam arrafelé, ahol az orvos meg a bizottság várt rám.

Ilyen pillanatban az ember vak, és izgalomtól bódult tudatomba csak elmosódott körvonalakban férkőzött a jelenet: a szoba jobb sarkát ferdeszögben vágta el egy asztal, amellett egy sorban több úr ült, ki előrehajolva, ki hátratámaszkodva, egyenruhásak, civilek vegyest. Tőlük bal kézt állt az orvos, szemközt ő is, mint holmi árnyalak, háttal az ablaknak. Én pedig a sok rám szegezett tekintet súlya alatt összeroppanva, rendkívül kipellengérezett és kiszolgáltatott helyzetem álomhangulatában elkülönzöttnek és minden kapcsolatból kirekesztettnek, névtelennek, életkor nélkülinek, szabadon és megtisztultan a légüres térben lebegőnek tűntem föl önmagam előtt; ezt az érzést nemhogy kellemetlen, sőt inkább élvezetes emlék gyanánt őrzöm. Idegszálaim még javában remegtek, ütőerem lüktetett és összevissza vert, az eszméletem pedig, ha józan nem is, de már tökéletesen higgadt volt, s amit ettől fogva mondtam és cselekedtem, mintegy hozzájárulásom nélkül és a legmagátólértetődőbben, sőt saját pillanatnyi meglepetésemre következett be: mint ahogy hosszú előgyakorlatoknak és a jövőbe való lelkiismeretes elmélyedésnek hasznos eredménye, hogy az alkalmazás órájában cselekvés és szenvedés, tett és történés közé valami holdkóros felemásság furakodik, amely figyelmünket alig köti le, annál kevésbé, minthogy a valóság rendszerint kisebb követelményeket támaszt, mint amekkorákat hitünk szerint neki tulajdonítani kellett, és ilyenkor valahogy annak a férfinak a szerepét játsszuk, aki állig felfegyverkezve indul olyan csatába, amelyben, hogy győzzön, csak egy szál fegyvert kell könnyű kézzel forgatnia. Mert aki ad magára valamit, a legnehezebbet gyakorolja, hogy a könnyebbel annál felkészültebben tudjon megbirkózni, és örül, ha azért, hogy diadalt arasson, csak a legenyhébb, legszelídebb eszközöket kell igénybe vennie, mert hisz a nyersektől és érdesektől eleve idegenkedik, és csak végszükség esetén folyamodik hozzájuk.

– Ez itt egyéves önkéntes lesz – hallottam a bizottsági asztal mellől egy mély és jóindulatú hangnak mintegy tájékoztató megszólalását, és mindjárt utána kicsit ingerülten figyeltem föl, ahogy egy másik, mármint az a recsegő orrhangú, helyesbítve megállapította, hogy közönséges regruta vagyok.

– Lépjen közelebb! – mondta a törzsorvos. Mekegő és kissé gyenge hangja volt. Készséggel szót fogadtam, és pontosan előtte megállva valami dőre, de nem ellenszenves határozottsággal kijelentettem:

– Tökéletesen szolgálatképes vagyok.

– Ennek elbírálása nem magára tartozik! – válaszolt mérgesen a doktor, előrenyújtva és hevesen megcsóválva fejét – Arra feleljen, amit kérdezek, és tartózkodjék egyéni megjegyzésektől!

– Igenis, tábornokorvos úr – mondtam csendesen, jóllehet tudtam, hogy nem több, mint főtörzsorvos, és ijedten meresztettem rá a szemem. Most kissé jobban szemügyre vehettem. Nyápic alak volt, és az uniformis ráncosan, buggyosan lógott a testén. Kabátujja, akkora hajtókákkal, hogy szinte a könyökéig értek, túl hosszú volt, úgyhogy félig elfödte a kezét, és csak szikkadt ujjai látszottak ki. Keskeny és ritkás körszakállától – mely fakóbarna volt, akárcsak fölfelé fésült haja – az arca hosszúkásra nyúlt, annál is inkább, minthogy alsó állkapcsát, félig nyitott szája és horpadt orcái alatt, szerette lelógatni. Gyulladt szemhéjú szemén ezüstkeretes csíptetőt viselt, amely el volt görbülve olyanformán, hogy egyik üvege kényelmetlenül nyomta a pilláját, míg a másik a fél szemétől messzire elállt.

Ilyen volt partnerem külső habitusa; fapofával somolygott a megszólításomon, miközben szeme sarkából a bizottsági asztal felé sandított.

– Tartsa fel a két karját! Mondja meg, mi a polgári foglalkozása! – szólt, és egyidejűleg, ahogyan a szabómester szokta, fehéren számozott zöld centiméterszalagot tett a mellem köré és a hátamra.

– Az a tervem – válaszoltam -, hogy a szállodáspályára lépek.

– Szállodáspályára? Úgy, az a terve. És vajon milyen időpontban?

– Én és hozzátartozóim megegyeztünk abban, hogy akkor kezdem el ezt a foglalkozást, mikor eleget tettem a kötelező katonai szolgálatnak.

– Hm. Nem kérdeztem a hozzátartozói felől. Kicsodák a hozzátartozói?

– Keresztapám, Schimmelpreester professzor, meg anyám, pezsgőgyáros özvegye.

– Lám, lám, pezsgőgyáros. És maga jelenleg mivel foglalkozik? Ideges maga? Mit rángatja és riszálja folyton a vállát?

Csakugyan, mióta ott álltam, félig öntudatlanul és csak úgy kapásból, semmi esetre sem feltűnni akaró, de sűrűn ismétlődő, sajátságos vállrángatást műveltem, amely nekem valamilyen okból helyénvalónak tűnt fel. Tűnődve válaszoltam:

– Nem, soha eszembe sem jutott, hogy ideges lehetnék.

– Akkor hagyja abba a rángatózást.

– Igenis, tábornokorvos úr – mondtam szégyenkezve, de ugyanabban a pillanatban megint rándítottam egyet, s az orvos úgy tett, mintha nem vette volna észre.

– Nem vagyok tábornokorvos – förmedt rám éles mekegéssel, és előrenyújtott nyakát oly dühösen rázogatta, hogy az orrcsíptetője majdnem lepottyant, és mi mást tehetett, kénytelen volt azt jobb kezének mind az öt ujjával visszaigazítani anélkül, hogy ezzel segíteni tudott volna a szemüveg fő baján, a görbeségén.

– Akkor bocsánatot kérek – válaszoltam igen halkan és megszégyenülten.

– Feleljen már a kérdésemre!

Tanácstalanul, értelmetlenül, mintegy rimánkodva néztem végig a bizottsági urakon, akiknek magatartásából némi részvétet és kíváncsiságot olvastam ki. Végül szótlanul fölsóhajtottam.

– Jelenlegi foglalkozásáról intéztem magához kérdést.

– Segítek anyámnak – feleltem rá rögtön, titkolt örömmel – egy majna-frankfurti nagyobbfajta vendégotthon, vagyis boardinghouse üzemének vezetésében.

– Gratulálok – mondta ironikusan. – Köhécseljen! – parancsolta nyomban azután: most ugyanis fekete hallócsövét rám illesztette, és fölém görnyedve figyelte szívdobogásomat.

Többször kellett erőlködve köhögnöm, mialatt műszerét a testemen ide-oda nyomogatta. Utóbb a csövet kicserélte egy kis kalapáccsal, melyet az egyik közeli asztalról vett el, és rátért a kopogtatásra.

– Esett át súlyosabb természetű betegségeken? – kérdezte közben.

Ezt feleltem:

– Nem, katonaorvos úr! Súlyosabb bajom sohasem volt. Tudomásom szerint makkegészséges vagyok, az voltam világéletemben, ha leszámítom közérzetem lényegtelen ingadozásait, és minden fegyvernemben való szolgálatra kiválóan képesnek tartom magam.

– Hallgasson! – szólt rám, hirtelen félbeszakítva a vizsgálatot, és görnyedt tartásából egyszerre haragosan nézett a szemem közé. – Bízza rám a maga alkalmasságának a dolgát, és ne beszéljen hiábavalóságokat! Folyton hiábavalóságokat beszél! – ismételte, s közben, mint akinek elterelődött a figyelme, abba is hagyta a vizsgálatot, kiegyenesedett, és pár lépésnyire hátrált. – A beszédmódja bizonyos gátlástalanságra vall, amit már jó ideje figyelek. Tulajdonképpen mi lelte magát? Miféle iskolákat végzett?

– A reáliskola hat osztályát jártam ki – feleltem halkan és látszólag elszomorodva amiatt, hogy az orvosban megütközést keltettem, és bakot lőttem nála.

– És a hetediket mért nem?

Lehorgasztottam a fejem, és alulról fölfelé olyan pillantást vetettem rá, amely igen beszédes lehetett, és szíven találhatta azt, akinek szólt. „Miért kínzol? – kérdeztem ezzel a pillantással. – Miért akarsz mindenáron szóra bírni? Hát nem látod, nem hallod, nem érzed, hogy finom lelkű és különleges fiatalember vagyok, aki a szelíd jólneveltség felszíne alatt mély sebeket takargat, amelyeket az ádáz élet ütött rajta? Nem tapintatlanság-e részedről, mikor arra kényszerítesz, hogy ennyi magas rangú úr színe előtt föltárjam a szégyenemet?” Ezt fejezte ki a pillantásom; és hidd el, tárgyilagos olvasó, egyáltalán nem hazudtam, noha fájdalmas panaszom abban a másodpercben szándékosság és tudatos célra törés műve volt. Mert hisz a hazugság és képmutatás okvetlenül felismerszik, mihelyt egy érzelmet meghamisítva utánoz, ennek ismérvei ugyanis semmilyen igaz és valóban tudott dologra rá nem illenek, aminek azután szükségképpen ripőkség és kontárság lesz a siralmas gyümölcse. De miért ne volna szabad drágán szerzett lelki tapasztalatunk külső kifejezésével bármely időpontban ésszerűen rendelkeznünk? Tekintetem gyorsan, bánatosan és szemrehányóan beszélt arról, hogy milyen korán megismerkedtem az élet ocsmányságaival és visszásságaival. Utána mélyet sóhajtottam.

– Feleljen! – szólalt meg kissé megenyhülten a főtörzsorvos.

Viaskodtam önmagammal, amikor így válaszoltam neki:

– A tanulásban visszamaradtam, és nem járhattam végig az iskolát, mivel egy megújuló rosszullét gyakran ágyhoz kötött, és olyankor sűrűn voltam kénytelen leckeórákat mulasztani. Aztán meg a tanár urak jónak látták, hogy a figyelem és szorgalom hiányát állandóan szememre vessék, ami nagyon lehangolt és elkedvetlenített, minthogy e tekintetben nem éreztem magam hibásnak vagy hanyagnak. De számos esetben megtörtént, hogy sok minden elment a fülem mellett, mintha nem hallottam vagy nem értettem volna meg, mindegy, hogy átvett tananyagról volt-e szó avagy házi dolgozatokról, amelyeket föladtak nekünk, és amelyeknek megcsinálását elmulasztottam, mert nem is tudtam róluk, mégpedig nem azért, mintha elterelő és tilalmas gondolatok foglalkoztattak volna, hanem olyan volt egészen, mintha egyáltalán ott sem lettem volna, nem lettem volna jelen az osztályban, mikor ezek az utasítások elhangzottak, amivel fölötteseim megrovását és szigorú büntetéseit, a magam részéről pedig súlyos…

Itt már nem tudtam, mit mondjak tovább, belezavarodtam, elhallgattam, és furcsán rándítottam egyet a vállamon.

– Állj! – szólt az orvos. – Maga nagyot hall? Menjen csak hátrább! Ismételje, amit mondok!

Most aztán keskeny szájának és ritkás szakállának nevetséges csavarintásai közben nagy buzgón kezdett suttogni „tizenkilenc, huszonhét” és más efféle számneveket, amelyeknek pontos és betű szerinti utánamondásában csöppet sem zavartattam magam; mert, mint valamennyi érzékszervem, a hallásom is nemcsak hogy átlagosan fejlett, hanem különlegesen éles és finom volt, és semmi okát nem láttam, hogy ebből titkot csináljak. Így sorra megértettem és elismételtem az összetett számneveket, amelyeket az orvos csak úgy leheletszerűen ejtett ki, és jó érzéklésem nyilván meglepte őt, mert a kísérletet rendületlenül tovább folytatta, a helyiség legmesszebb eső szögleteibe küldözgetett, hogy hat-hét méter távolságra négyjegyű számokat inkább eltitkoljon előttem, mint tudtomra adjon, és csücsörített szájjal jelentős pillantásokat röpített a bizottsági asztal felé, amikor én félig ráhibázva fölfogtam és visszaadtam mindent, amit ő ajakán át alighogy kiereszteni vélt.

– Nos – szólt végül színlelt egykedvűséggel -, maga nagyon jól hall. Álljon vissza ide, és mondja el nekünk töviről hegyire, miben nyilvánult az a rosszullét, amely olykor elvonta az iskolába járástól?

Engedelmesen odajárultam.

– Düsing egészségügyi tanácsos, a háziorvosunk – válaszoltam -, migrénfélének szokta volt mondani.

– Úgy, háziorvosuk volt. Egészségügyi tanácsos? És migrént állapított meg! Nos, hogyan is jelentkezett magánál az a dolog, az a bizonyos migrén? Írja le nekünk a rohamot! Volt néha fejfájása?

– Fejfájásom is volt! – válaszoltam meglepetten, tisztelettudón nézve rá. – Úgyszintén zúgás mindkét fülemben, és főképpen nagy kín és félelemérzés, vagy inkább egész testemre kiható levertség, amely végül heves fuldoklógörcsökbe megy át, úgyhogy csaknem kivet az ágyból…

– Fuldoklógörcsök? – szólt. – Másféle görcsei nem voltak?

– Nem, másfélék egész biztosan nem – erősködtem a legnagyobb határozottsággal.

– De fülzúgása igen.

– Fülzúgás bizony gyakran jelentkezett.

– És milyenkor lépett föl a roham? Talán ha előzőleg valami izgalma volt? Különleges okok idézték elő?

– Ha nem tévedek – feleltem habozva és tétovázó nézéssel -, diákkoromban néha épp akkor következett be, ha az osztályban olyan kellemetlenség történt velem, vagyis afféle borzasztó eset, amilyent már említettem…

– Hogy bizonyos dolgokat nem hallott meg, mintha nem is lett volna jelen?

– Igenis, főorvos úr.

– Hm – szólt. – Most pedig gondolkozzék, és mondja meg nekünk igaz lelkére, nem tűntek-e föl magának valamiféle jelek, amelyek megelőztek egy-egy olyan véletlen esetet, hogy maga látszólag nem volt jelen, és azt annak rendje-módja szerint bejósolták. Ne féljen semmitől! Küzdje le érthető elfogódottságát, és beszéljen nyíltan, vett-e észre alkalomadtán ilyesmit?

Ránéztem, jó ideig révetegen néztem a szeme közé, míg nehézkesen, lassan és keserűn elmerengve bólintottam a fejemmel.

– Igen, sokszor furcsán vagyok; furcsán éreztem magam időnként, mostanában is furcsán érzem magam – mondtam végül halkan és töprenkedőn. – Néhanap úgy rémlik, mintha kályha vagy tűzhely közelébe kerültem volna, olyankor úgy átforrósodnak a tagjaim, eleinte a lábszárak, majd a felsőbb testrészek, s valami bizsergő és szurkáló érzés támad bennem, amin nem győzök csodálkozni, kiváltképpen mert ugyanakkor színek kápráznak a szemem előtt, amelyek még tetszetősek is, de azért megrémítenek; és ha szabad visszatérnem a bizsergésre, azt hangyafutkosásnak is lehetne jellemezni.

– Hm. És ettől aztán egyet-mást nem hallott meg.

– Igenis, úgy van, kórházparancsnok úr! Sok mindent nem értek a természetemben, és ez otthon is alkalmatlankodni szokott, mert elvétve azon kapom magam, hogy étkezés közben véletlenül leejtettem a kanalam, és az abroszt levessel mocskoltam be, mire az anyám összeszid, hogy felnőtt ember létemre, vendégeink szeme láttára – főként színművészek és diplomások fordulnak meg nálunk – ily ügyefogyottan viselkedem.

– Úgy, le szokta ejteni a kanalát! És csak kissé később veszi észre! Mondja csak, a háziorvosuknak, annak az egészségügyi tanácsos úrnak, vagy tudom is én, miféle civil rangja van, sohasem mesélt ezekről az apró rendellenességekről?

Halkan és csüggedten tagadólag válaszoltam a kérdésre.

– És miért nem? – makacskodott.

– Mert szégyelltem magam – feleltem akadozva -, és senkinek sem volt kedvem elmondani; mert úgy tűnt föl nekem, mintha titkolnom kellene. Aztán meg magamban azt reméltem, hogy idővel elmúlik. És sohase hittem volna, hogy lesz valakihez annyi bizalmam, hogy meggyónjam neki, sokszor milyen lelkiállapotban vagyok.

– Hm – mondta, és gyér szakálla gúnyosan megrezdült – Mert alkalmasint arra gondolt, hogy az egészet egyszerűen migrénnek nyilvánítanák. Nem azt mondta az imént – folytatta -, hogy az apja pálinkafőző volt?

– Igenis, azazhogy egy Rajna menti pezsgőgyár tulajdonosa – szóltam udvariasan, egy füst alatt jóváhagyva és kijavítva a szavait.

– Jó, jó, pezsgőgyáros! Eszerint az édesapja valószínűleg kiváló borszakértő volt.

– Meghiszem azt, törzsorvos úr! – szóltam fölvidulva, mialatt a bizottsági asztalnál derűs mozgolódás támadt – Bizony, az volt.

– És nem is afféle képmutató fráter, hanem kedvelője a jóféle itókának, nemde, és ahogy mondani szokás, vérbeli korhely az Úr színe előtt?

– Apám – adtam meg a kitérő választ, vidámságomat mintegy visszaszíva – az életkedv megtestesülése volt. Ennyit bízvást elmondhatok róla.

– Lám, lám, az életkedv. És miben halt meg?

Elállt a szavam. Ránéztem, lesütöttem a szemem. És megváltozott hangon így feleltem:

– Ha megkérhetném a zászlóalj-orvosfőnök urat, ehhez a kérdéshez kegyeskedjék nem ragaszkodni.

– Magának itt semmiféle felvilágosítást nincs joga megtagadni! – válaszolt száraz mekegéssel. – Amit kérdezek, azt megfontoltan kérdezem, és a magától kapott adatok lényegesek. Saját érdekében fölszólítom, az igazsághoz híven jelölje meg apjának halálnemét.

– Egyházi temetésben részesült – mondtam ziháló mellel, és sokkal izgatottabb voltam, semhogy sorrendben elő tudtam volna adni a történteket. – Bizonyítani tudom és aktaszerűen igazolni, hogy papi áldással tették sírba, és kellő utánjárás kiderítheti, hogy több katonatiszt és Schimmelpreester professzor kísérte a koporsót. Chateau prépost úr maga említette gyászbeszédben – folytattam egyre jobban nekihevülve -, hogy a lőfegyver véletlenségből sült el, amint apám megvizsgálás céljából babrált vele, s ha a keze remegett, és nem volt egészen ura önmagának, az csak azért volt, mert éppen akkoriban iszonyatos csapás ért bennünket… – Azt mondtam: „iszonyatos csapás”, és még néhány túlzó és álmatag kifejezést használtam, – Vasököllel zörgetett ajtónkon a végromlás – mondtam magamon kívül, magyarázatul begörbített mutatóujjammal is a levegőbe kopogtatva -, mert gonosz emberek kerítették hálójukba apámat, vámpírok, akik elmetszették a torkát, és mindenünk vásárra került és elherdálódott… az üveg… harmonika… – hebegtem értelmetlenül, és éreztem, hogy elszíntelenedem, mert most kellett átesnem a legszélsőségesebb kalandon – az eol… hárfa… – és ebben a szempillantásban a következő történt velem:

Arcom eltorzult – de ezzel keveset mondok. Érzésem szerint merőben új és rémületes módon torzult el úgy, ahogyan semminő emberi szenvedély, hanem csak a sátáni varázslat torzíthat el egy emberi ábrázatot. Vonásaim a szó szoros értelmében mind a négy irányba, föl és le, jobbra és balra szétfeszültek, hogy mindjárt azután erőltetve közép felé összeránduljanak; utána előbb a bal, majd a jobb arcfelemet förtelmesen egyoldalú vigyorgás barázdálta, mialatt a hozzá tartozó szemet rettentő erővel összecsippentette, a túlsó oldalon levőt meg oly mértéktelenül kitágította, hogy az a határozott és félelmetes érzésem támadt, rögtön kiugrik a szemgolyóm; miattam ugyan meg is történhetett volna, oda se neki! Bántam is én, ha kiugrik, ha nem, ebben a pillanatban a legkisebb gondom volt a miatta való aggódás. Ha azonban ez a természetellenes arcjáték kifelé netán azt a végletesen visszatetsző hatást tette, amit iszonyatnak mondunk, akkor ez csak bevezetése és nyitánya volt az arcfintorok boszorkányszombatjának, mely a legközelebbi másodpercek alatt viharzott át kamaszképemen.

Részletezve tovább vázolni vonásaim kicsapongását, pontról pontra fölvázolni azokat a förtelmes helyzeteket, melyekbe szám, orrom, szemöldököm és két orcám, egyszóval valamennyi arcizmom jutott – mégpedig folytonos váltakozással, és anélkül, hogy a torzpofák valamelyike ismétlődött volna -, ez a leírás túlontúl hosszadalmas vállalkozás lenne. Erről elég annyi, hogy a kedélyfolyamat, melyeket ezek a fiziognómiai elváltozások tükrözhettek volna, hogy ily hülyéskedő jókedv, hirtelen elámulás, őrületes kéj, embertelen kín és fogcsikorgató téboly érzései egyszerűen nem ebből a világból eredhettek, hanem valami alvilági birodalomból, ahol földi szenvedélyeink óriási arányúakra növekedve, hátborzongatóan újraélednek, De nem úgy van-e, hogy az affektusok, melyeket arcunk kifejez, lelkünkben sejtelmesen és kísértetiesen ténylegesen létrejönnek? Testem többi része sem maradt veszteg azalatt, noha mozdulatlanul álltam a helyemen. Fejem ide-oda tekerődzött, és többször kis híja, hogy át nem fordult a tarkómon, mintha csak az eleven ördög nekilátna, hogy kitörje a nyakam; vállam és karom szinte kibicsaklott, csípőm elferdült, két térdem egymáshoz verődött, hasam megpüffedt, ugyanakkor bordáim mintha széjjel akarták volna repeszteni a bőrömet; lábhüvelykjeim görcsbe szorultak; nem volt egy ujjpercem, mely ne lett volna fantasztikusan és karomszerűen görbült, és így várakoztam ott vagy kétharmad percen át, mint akit kínpadra feszítettek.

Ebben a gyötrelmes állapotban túlontúl hosszúnak tetsző időn át eszméletlen voltam, legalábbis tökéletesen megfeledkeztem környezetemről és nézőközönségemről, amelynek tudomásulvételében súlyos állapotom végképp meggátolt. Úgy rémlett, mintha nagy messziről rekedtes kiáltások érnék a fülem, de arra képtelen voltam, hogy meg is halljam. Mikor egy széken, amelyet a főtörzsorvos sebtiben alám tolt, magamhoz tértem, csukladozva, mohón lenyeltem egy kevés langyos, állott vizet, amit az egyenruhás doktor nagy buzgón a számba töltött. A bizottsági urak közül többen fölugrottak, és zavarodottságot, meg undort is kifejező arccal hajoltak át a zöld asztalon. Mások kíméletesebben nyilvánították megütközésüket a kapott benyomásokon. Láttam egyet, aki ökölbe szorított kézzel fogta be a fülét és mint valami járványos fertőzés alatt, maga is elfintorította az arcát meg egy másikat, aki jobb kezének két ujját szájához kapta, és feltűnő gyorsan rebegtette a szemhéjait. Ami viszont engem illet, rendbe szedett, de mégis természetes mértékig ijedt ábrázattal néztem körül, de már előbb siettettem, hogy véget érjen ez a jelenet, amely semmiképpen nem volt ínyemre; gyorsan és zavartan fölkeltem a székről, és mellette katonás pózba vágtam magam, ami persze sehogy sem egyezett tisztára emberi lelkiállapotommal.

Addigra már a főtörzsorvos visszahátrált, kezében tartva a vizespoharat.

– Eszméletnél van maga? – kérdezte, bosszúsággal vegyes részvéttel a hangjában.

– Parancsára, tábori orvos úr – válaszoltam szolgálatkészen.

– És emlékszik valamire abból, amin most keresztülment?

– Alázatosan bocsánatot kérek – feleltem. – Egy pillanatig kissé szórakozott voltam.

Az asztal mellett ülők kurta, mondhatni kesernyés nevetéssel válaszoltak. Dörmögve mondták utánam: „Szórakozott.”

– Valóban másfelé járhatott az esze – mondta szárazon a főtörzsorvos. – Talán föl volt izgatva már amikor idejött? Túlfeszült idegzettel várta a szolgálatképességére vonatkozó döntést?

– Bevallom – feleltem -, nagy csalódás lett volna számomra, ha kidobnak, és nem tudnám, hogyan álljak ilyen hírrel anyám szeme elé. Azelőtt a tisztikarnak számos tagját szokta vendégül látni, és a legmelegebb csodálattal viseltetik hadseregünk iránt. Ennélfogva szívbéli óhaja, hogy katonai szolgálatot teljesítsek, amitől nem csupán műveltségem szempontjából vár komoly hasznot, hanem időnként változékony egészségem kívánatos javulását is reméli.

Beszédemet az orvos nyilván a füle mellett engedte el, és válaszra sem méltatott.

– Alkalmatlan – szólt, s a vizespoharat letette az asztalra, oda, hol műszerkészlete, centiméterszalagja, hallgatócsöve és kis kalapácsa hevert. – A laktanya nem gyógyintézet – bökte még felém félvállról, majd a bizottsági asztal uraihoz intézte szavait:

– Az állításköteles – magyarázta vékony hangú mekegéssel – epileptoid tünetekben szenved, úgynevezett aequivalensekben, melyek elégségesek ahhoz, hogy szolgálatképességét föltétlenül kizárttá tegyék. Észleleteim foglalata, hogy öröklött terheltség forog fenn egy iszákos apa részéről, aki anyagi összeomlása után öngyilkossággal fejezte be életét. A páciens ügyefogyott előadásában határozottan felismerhetők voltak az úgynevezett aura-jelenségek. Viszont azok a súlyos levertségérzések, amelyek, mint hallhattuk, őt időnként ágynak döntötték, és amelyekből a civil kartárs úr (itt megint kis gúnymosoly játszott sovány ajkai körül) úgynevezett migrént látott jónak kielemezni, a tudomány szerint nem egyebek a kiállott roham után fellépő depressziós állapotoknál. A kórképre rendkívül jellemző a páciensnek saját érzékléseivel kapcsolatban tanúsított titkolódzása; ezeket ugyanis, mint hallhattuk, feltűnően közlékeny természetű létére, mindenki előtt gondosan leplezte. Megjegyzendő, hogy az epilepsziások öntudata alighanem még ma sem egészen mentes attól a vallásos misztikumtól, ahogyan az ókor látta ezt az idegbajt. Az állításköteles izgatott és feszült lelkiállapotban jött ide. Engem már egzaltált beszédmodora meghökkentett. Ideges alkatra vallott azután a fölöttébb szabálytalan, ámbár szervezetileg kifogástalan szívműködés, valamint a megszokásszerű vállrángatás, amely nála, úgy látszik, leküzdhetetlen. Különösen szembeötlő szimptómaként emelném ki a hallóérzéknek egyenesen csodálatos túlfinomultságát, amelynek a páciens későbbi vizsgálat során jelét adta. Nem habozom, hogy ez a hipernormális érzéklőképességet összefüggésbe hozzam az itt megfigyelt, meglehetősen súlyos rohammal, amely talán már órák óta előkészületben volt, s mely az izgalom folytán, amit az őt feszélyező kérdéseim okoztak, a páciensen hirtelen kitört. Magának azt ajánlom – fejezte be világos és tudákos összefoglalását, hanyagul és fölényesen ismét hozzám beszélve -, járjon kezelésre egy értelmes orvoshoz. Katonai szolgálatra alkalmatlan.

– Alkalmatlan – visszhangozta az éles orrhang, amelyet már ismertem.

Úgy álltam ott, mint akit fejbe vertek, és egy tapodtat sem mozdultam.

– Hadmentes lett és elmehet – szólalt meg egy kis részvevő jóindulattal a basszushang, melynek tulajdonosa engem az imént finom szimattal egyéves önkéntesnek minősített.

Ekkor lábujjhegyre álltam, és így szóltam esdeklőn felvont szemöldökkel:

– Hátha próbát tennének velem? Nem lehetséges, hogy a katonáskodás jót tenne az egészségemnek?

Néhányan a bizottsági asztalnál ülő urak közül vállukat rázva kuncogtak, a főtörzsorvos azonban rideg és könyörtelen maradt:

– Mondtam már egyszer magának – vágta szemembe gorombán -, hogy a laktanya nem gyógyintézet. Lelépni! – mekegte.

– Lelépni! – ismételte az éles orrhang, és új nevet szólítottak. „Latte” volt, ha jól emlékszem, mert most az L betű került sorra, és egy bozontos mellű csavargó jelent meg a színen. Én pedig meghajtottam magam, visszamentem a fülkébe, és mialatt öltözködtem, a segédkező altiszt tüntetett ki társaságával.

Boldogan, mégis komoly hangulatban és bágyadtan az emberi képzelet határai közt szinte meg sem férő extrém élménytömegtől, amelynek cselekvő és szenvedő részese voltam, főként még javában töprenkedve a főtörzsorvos sokatmondó kijelentésein annak a titokzatos nyavalyának hajdankori tekintélyéről, amelynek megszállottját vélte bennem látni, alig figyeltem az olcsó paszománttal rangjelzett, vizezett hajú, fölfelé pödört bajuszú hadfi bizalmaskodó fecsegésére, és csak utóbb emlékeztem vissza hozzám intézett egyszerű szavaira.

– Kár – mondotta, ahogy végignézett rajtam -, kár magáért, Krull, vagy hogy is írja a nevét! Maga jóvágású fiú, vihette volna valamire a katonaságnál. Észrevesszük mi azt mindenkin, viheti-e valamire nálunk vagy sem. Kár magáért. Első pillantásra látszik magán az arravalóság, biztosan jól festene bakaruhában. És ki tudja, nem lett volna-e magából őrmester, ha bezupál!

Mondom, csak utólag lépte át tudatom küszöbét ez a bizalmaskodó mondóka, s mialatt sebesen forgó vonatkerekek robogtak velem hazafelé, még gondoltam is, hogy annak a pofának igaza lehetett; sőt, ha elképzeltem, mily remekül, mily természetes és meggyőző hatással feszült volna rajtam a katonazubbony, s addig, míg viseltem volna, egyéniségem mily megnyugtatóan oldódott volna föl benne: bizony majdnem hogy sajnálkozásféle fogott el amiatt, hogy elvből fittyet hánytam az előttem megnyílt tetszetős létformára, arra a világra, amelyen belül a természetes felsőbbség iránt szemlátomást finoman fejlett érzék uralkodik.

Érettebb megfontolás persze szükségképp arra a belátásra vezetett, hogy ebbe a világba lépnem mégiscsak durva hiba és tévedés lett volna. Elvégre nem Mars jegyében születtem – legalábbis nem a szó különleges és valóságos értelme szerint! Mert ha a katonás szigor, az önuralom és a veszélyesség voltak is furcsa életpályám legszembeötlőbb jegyei, annak elsősorban mégiscsak a szabadság volt elő- és alapfeltétele – olyan feltétel, mely a tényleges katonai állapot durva jármának vállalásával semmi szín alatt sem lett volna összeegyeztethető. Ennélfogva, noha katonásan éltem, ostoba félreértés lett volna azt hinnem, hogy katonaként kell élnem; sőt ha arról lenne szó, hogy a szabadság magasztos érzéstartalmát valaki ésszerűen megmagyarázza és szemléletessé tegye, akkor azt lehetne mondani, hogy épp ezt: a katonásan, de nem katonaként, képletesen, de nem szó szerint, tehát hasonlatban való élés lehetőségét jelenti voltaképpen a szabadság.

p.s.:
szimuláns főnév -t, -ok, -a (rosszalló)
1. Betegséget színlelő személy. Táppénzcsaló szimuláns. A szimulánsokat eltávolítja az üzemből.  Csakhamar fölvirágzott a kórház, s tele lett betegekkel és szimulánsokkal (mert híre ment a jó kosztnak). (Mikszáth Kálmán) [Egy orvos] könyvet írt Ibsen betegeiről, s kimutatta, hogy a betegek egytől-egyig szimulánsok és komédiások. (Kosztolányi Dezső)
2. jelzői használat(ban) Ilyen <személy>. Szimuláns bércsaló, munkakerülő.
szimulánsság.
*
szimulál ige -t, -jon (bizalmas, rosszalló)
tárgyas Tettet, színlel <főleg betegséget, lelki, testi fogyatékosságot>. Elmebajt szimulál; szimulálja a fejfájást. Maródinak szimulálta magát.  Fogám a hónom alá a mankómat, s… szimulálva a sántaságot, elbicegtem. (Jókai Mór) Őrjöngést szimulál a férfiak izgatására. A minap… egész éjjel őrjöngött a szomszédban. (Krúdy Gyula) || a. (tárgy nélkül) (bizalmas, rosszalló) Betegként viselkedik, bár nem az. Semmi baja, csak szimulál.
szimulálás; szimulálható; szimuláló; szimulált.